Re: Ninja-akadémia

**Naito Kenji** Kedd Márc. 24 2020, 18:33

//Hana-chan * _ * – Egy szinttel feljebb//

Egy bólintást követően mentem be a terembe, hogy megkezdhessem a vizsgámat. A feltett kérdéseimre megkaptam a válaszaimat, így semmi nem akadályozott meg abban, hogy nekikezdjek a gyakorlati résznek.
[…]
A fa alatt szusszantam, ameddig mindenki sorra nem került. Igazából csak Mayo-chan volt az, aki miatt a legjobban izgultam a csapatból, de tudtam azt, hogy képes lesz venni minden akadályt. A várakozás alatt átpörgettem a feladatokat, és azon megoldásait a fejemben. A hibáim ellenére elkönyveltem, hogy a legjobb tudásom szerint hajtottam végre mindent. Bíztam abban, hogy nem kell újra bemutatnom majd semmit sem. Mire Mayo kiérkezett, addigra már a fának dőlve pihentem tovább. A hatalmas mosoly az arcán arra engedett következtetni, hogy jól vette az akadályokat. Ennek hangot is adott, én pedig szintén mosolyogva bólogattam és kezdtem bele a mesélésbe.
– Minden bizonnyal át fogsz menni. Nekem is jól ment. Olykor összesúgtak a vizsgáztatok, mintha ki akarnának beszélni, de kaptam pár bólintást is az idősebb shinobitól. Olyankor meg is könnyebbültem egy kicsit, és mintha magabiztosabban is tudtam volna tovább csinálni a technikákat. Az egyéb technikai tudásnál megidéztem a ninjuu-mat. Látnod kellett volna az arcukat –vigyorogva néztem a lányra. Hát igen, nem sok akadémista tud ilyet. Legalábbis az arckifejezésekből ezt szűrtem le. – A függőleges terepnél pedig felsétáltam teljesen, ami miatt szintén megdöbbentek. Mondjuk mert megkérdeztem az elején, hogy ezt miért is kell megmutatni, ha nem is tudhatjuk. –Még mindig igazságtalannak tartottam azt a feladatot, meg a választ is rá, de már mindegy volt. Túl voltunk rajta mind a ketten, és csak ez számít.

Az idő múlt. Még megidéztem Jushit is, ha a chakratartalékom elég volt és bemutattam neki Mayo-chant is. Na meg, amúgy is megígértem neki, hogy beszélgetünk majd. Így hármasban töltöttük azt az időt, ami az eredményhirdetésig volt. Izgultam, hogy végül átmentem-e vagy sem. Hamarosan azonban megtudtuk az eredményt. A vizsgáztatók és az osztályfőnök is megérkezett hozzánk. Ideje volt, mert ha sokáig kint maradunk a napon, még megsülünk és akkor felesleges a fejpánt is. Ropogós shinobin mindegy is. Név sorolás… Nagyot nyeltem, mikor nem hallottam meg a nevem, sem Mayo-chanét. Vajon ez azt jelentette, hogy elbuktunk? Nem, az nem lehet… Ilyen kevés Genin lenne csak most? Nem… Mikor megmagyarázták, a gombóc a torkomban elillant. Hatalmas sóhajjal nyugodtam meg, mert ez azt jelentette, hogy átmentem a vizsgán! Bizony! Innentől kezdve én is Genin lettem, már csak a fejpánt kellett, amit meg is kaptam hatodikként. Padtársam ölelését viszonoztam, mikor kiment a sajátjáért, s mikor visszamentem mellé, én is megszorongattam. Olyan boldog voltam, és a szavaktól is, amiket az osztályfőnök mondott. – Gyere Mayo-chan. Ünnepeljük meg, hogy átmentünk a vizsgán! –Széles vigyor terült el az arcomon. Az invitálás hirtelen jött, de ha belement, már ragadtam is karon és vittem is a rameneshez, amint lelécelhettünk. A vizsgalap? Nem érdekelt. Átmentem, ez a lényeg és az, hogy a fejpántom az övtáskámban pihent!

//Köszönöm szépen a vizsga levezénylését! ^^//

**Senshi Jakoutsu** Szer. Jún. 15 2022, 12:09

//Gamabunta -//
//Időbeni elhelyezkedés: Hokage ceremónia után//

A mai nap nem átlagosnak mondható, hiszem mindenki izgatottam várta a Rokudaime Hokage - Hatake Kakashi beavatását, nem is sejtve, hogy ez a nap milyen borzalmas dolgokat tartogat a számunkra. Én is izgatottan keltem. A menetrend egyértelmű volt. Az akadémisták órái a ceremónija idejére elmaradnak és közösen veszünk részt az ünnepségen. Az iskolában a többieken is láttam az izgalmat, az örömöt, ami leginkább abban teljesedhetett ki, hogy elmaradnak az órák. A helyemen ülve vártam Daikimichi-sensei érkezését a barátaimmal, legfőképpen Suitachival.
- Szép reggelt gyerekek! - Köszönt a sensei belépve, és felmérte ki az aki az alkalomhoz illően öltözött. - Khm...Mint tudjátok ma nem tartunk órákat. A ceremónia kezdete előtt egy órával gyülekező a főtéren. - Felhúzott szemöldökkel néztük a sensei-t és a fölötte lévő órát.
- Akkor már nem kéne kint lennünk? - Teszem fel a kérdést a senseinek, aki a fölötte lévő órára nézz. - Basszus! Ennyit késtem!? - Lepődik meg, látva, hogy a csoportnak már a gyülekező helyszínén kéne, hogy legyen. Sokan felnevetünk, de a sensei szigorú tekintetét észrevéve mindenki elkezdi játszani a híres neves csendkirály játékot.
- Akkor most kettes oszlopba sorakozó! Irány az udvar! - Kapjuk az utasítást, és mint a hangyák sorba verődbe indulunk a kijelölt úton. Minden diák összegyűlt az udvaron, majd ezt követően Konoha utcáin végigmasírozva érkeztünk a Hogake palota elé, ahol az akadémiai tanulók is díszsort állnak. Büszkén állok ott, egy ilyen eseményen. A szüleim egyszerű emberek, akik valahol biztos itt vannak a tömegben. A kistestvérem pedig valahol az első évesek között lehet. A Godaime Hokage, Tsunade feláll a tolószékéből és beszédére a tömegben üdvrivalgás tör ki, majd Sharingan no Kakashi üdvözlésére újfent. Együtt örülök én is a társaimmal, az esemény öröme engem is ugyan úgy átjár, mint egy tinédzsert az első fesztiválján, de valamerről még is furcsa szél fúj. Egy vihar előtti szél, ami nedves és hideg, ami ha a bőrödhöz ér rögtön tudod, hogy ebből hamarosan nagy vihar lesz, ami hatalmas pusztítást hordozz magával. Engem is elkap egy érzés, mintha valamerről, vagy valakitől rossz szándékot, sőt egyenesen gyilkos szándékot éreznék. Furcsa, de még is ezt érzem ebben az örömteli hangulatban és megérzéseim be is bizonyosodnak. A Hogake beszéde közben egy ANBU maszkos jelenik meg a Hokage mellet, aki valamit a fülébe súg. A tömeg döbbenten áll, majd érkezik a parancs.
- Sajnálatos módon a felavató ceremóniának véget kell vetnünk. A Genineket és az Akadémiai Tanárokat megkérem, hogy az összes civil lakost evakuálják a Hokage emlékmű óvóhelyire.... - A többire már nem is tudok figyelni, a tömegben eluralkodik a pánik, csupán egy ANBU kiabálását hallom meg. - "Az Akatsuki közeledik!" -
Daikimichi-sensei odafordul hozzánk és nyugalomra int minket. - Ti is az óvóhelyre mentek, azonnal! Senshi és Suitachi! Vigyétek az osztályt az óvóhelyre. Nekem a civileknek kell segítenem. - Egyértelmű utasításokat kapunk, főképp én és Suitachi. Soha nem gondoltam volna, hogy ilyen helyzetbe kerülhetek. Engem is elragad a félelem. A szüleimre gondolok, akik valahol a tömegben lehetnek, vagy akár otthonról az erkélyről figyelhetik a ceremóniát. A pillanatnyi türelmetlenségemben Suitachi fogja meg a felkarom és nézz határozottan a szemembe. Nagyon jól tudom ez mit jelent. Az ő szemében is látom az eluralkodó félelmet, de ott fénylik a bátorság és a kötelességtudat is. Érzem, amit ő érez és ez hatással van rám.
~ Itt az idő, hogy megvédjem Konohát. ~ Nyelek egy nagyon, majd Suitachinak biccentek, hogy mindben rendben.
- Akkor mint idefele jövet kettes sorokba menjünk be az épületbe! - Hangzik el tőlem a hangos utasítás, majd megvárom míg mindenki elrendeződik, ami alig pár másodpercet igényel. Suitachi a menetoszlop leghátulján megy, hogy ne maradjon le senki. Az ajtóban a menekülő emberek egyre inkább tömörödnek, de szerencsére a segítő kész Jouninok igyekeznek mindenkit óvatosságra felszólítani, és az akadémiai tanulók rendezett sorára vigyázni, így sikerül az egész osztálynak egyben maradni. Az óvóhelyen a civilek és tanulók tömege egyre inkább zsúfolódik, amitől a pánik hangulat csak még inkább fokozódni látszik. Én is félek, de bent már csak egy célom van, hogy megtaláljam a nálam egy évvel fiatalabb, 10.éves kisöcsémet a tömegben. Tudom, hogy itt van, mint minden akadémiai tanuló. Az öcsémmel Dai-al, már csak arra vártunk, hogy a szüleink is metoppanjanak, de nem így van. Az óvóhely ajtaját egy idő után, mikor már egyre kevesebb civil ér oda, vagy talán lehet azért mert kint elfajulnak a dolgok, bezárják és hosszas várakozás következik, mire azok ismét megnyílnak és elhagyhatjuk a helyiséget. A veszély múltát követően, az ajtón kilépve szemem elé tárul mind az a látvány, amit az ellenség hagyott maga után. Egy ideig még nem mehettünk haza, így a szüleimmel sem tudom, hogy mi történt. Annyi biztos egy pár napot az akadémián (vagy annak maradékai között) kellet töltenünk és várnunk a tájékoztatást.

**Gamabunta** Szomb. Jún. 25 2022, 20:17

// Megtépázott Földeken - Senshi //

Az ostrom utáni káosz, mely Konohagakurét érte, kegyetlen, zord felhőként tornyosult a rejtett falu felé. Az utcák és házak, melyek nagy részét talán te magad is fejből tudtad, ismerős háziállatok kis menedékhelyei, a ninja akadémia néha már monoton létesítménye… mind-mind a földdel lett egyenlő. Szinte biztos, hogy a kép, amelyet a lakosok először megpillantottak, mikor kijöttek a menedékhely biztonságából, szinte biztos, hogy örökre az emlékükbe égették, akár akarják, akár nem. Konoha impozáns shinobi faluja, mely még a háború ellenére is szinte érintetlen maradt, most romokban hevert és leginkább egy emésztőgödörre emlékeztetett. Csupán néhány épület maradt csupán viszonylag tűrhető állapotban, a falu falának környékén. És ez csak a kezdet volt.
A pusztulás nem csupán az épületek állapotában mutatkozott meg. Rengeteg végsőkig szétroncsolódott, elszenesedett, vagy felismerhetetlenségig eltorzult holtestre bukkanhattak a felmentő csapatok, kik végső elkeseredettségükbe túrták fel a megannyi épület romjait, hátha sikerül pár túlélőt kibányászni valamilyen csoda folytán a romok közül.
Te magad is shonobi voltál, bár még semmilyen körülmények közt sem számítottál hivatásos shinobinak. Azonban bármilyen képzett is legyél, egy ilyen helyzetre nem készít fel az Akadémia. Se téged, se az akadémista társaidat nem vették elő, hogy miért nem segítetek a mentőakciókban, ha esetleg csak álldogáltok. Senki, hisz még csupán gyerekek vagytok, kik még az Akadémiát se végezték el. Persze, ha segíteni akartok, akkor ki-kiadhatnak némi könnyedebb feladatot, de a legtöbb társad szinte biztos abban, hogy a legtöbb helyzetbe nagy eséllyel csak útba lenne a mentőcsapatoknak.
Pár nap telt el, a legtöbb család még mindig kereste egymást. Te azon kevés szerencsések közé találkoztál, kik hamar ráleltek egyik vagy másik családtagjukra, hol ilyen, hol olyan állapotban. A vak szerencsének köszönhetően tudtad meg, hogy édesanyád az egyik sürgősségi sátrak egyikében van, Konohagakure egyik mentőterületén, a falakon-kívül. Bár komoly sérüléseket szenvedett és nagy eséllyel a gerincsérülése miatt egy ideig fekvőállapotban marad, de a sürgős beavatkozásoknak hála, nincs életveszélyben. Öcséd, anyád mellett pityeregve pihent, nagy eséllyel nem tudott aludni az elmúlt napok idegessége miatt és álomba sírta magát anyukád betegágya mellett. Talán megnyugodott némiképp a szíved, azonban édesapádat sehol sem láttad a közelben.
Pár nappal később bukkantál rá, legalábbis a nevére. Ugyanis édesapád azon szerencsétlenek sokasága közé tartozott, kik elvesztették az életüket a támadás során. Természetesen utána járhattál, hogy mi történt, ha érdekel és legnagyobb meglepetésedre egy ismerős alak tud neked választ adni, erről a szomorú fejleményről. Senseied, ki életben volt, mindent látott, még ha segíteni nem is tudott. Állítása szerint, apádnak nem sikerült időben elérnie az óvóhelyet, mikor is megidéződtek azok a hatalmas állatok, melyet egy Pein nevű Akatsukis tag „hozott” a falu berkein belülre. Ironikus, azonban nem okozta a végét. Több szemtanú is látta, ahogy egy Kumogakurei shinobi puszta ököllel elrepítette az egyik ilyen piercinges bikát, melynek gigászi teste elrepülve, végig szántotta a földet, maga alá temetve megannyi házat, kisállatot és embert. Atyád is ezen szerencsétlenek közé tartozott, a mestered is csupán shinobi tapasztalatai miatt élhette túl a helyzetet, de a bal lába ennek ellenére se úszta meg a találkozást. Látszott rajta, hogy tudja, milyen fájdalmat élsz át, és próbál nyugtatni, még is egyetlen kéréssel áll eléd. Ne gyűlöld azt a számodra ismeretlen ninját, ki közvetetten apád halálát okozta. Ő csak azt tette, amelyet ebben a helyzetben tenni tudott. Talán tette 20-30 ember életébe került, azonban kétségtelen, ha nem cselekedett volna így, ez a szám exponenciálisan is megnövekedhetett volna.
Végül, mintha csak a saját fia lettél volna, vállaidra tette a kezét és megszorította azt támogatóan, majd arrébb bicegett mankóján, mert lába elvesztése ellenére se adta fel a segítési szándékait. Te viszont egyedül maradtál. És tőled függ, hogyan tovább.

// mivel rám bíztad az NJK-id sorsát, így véletlenszerűsítve döntöttem el a karakterek sorsát, remélem nem okoz problémát a végeredmény. Próbáltam a lehető leglogikusabban eljárni. Kérlek, döntsd el, hogy ezen a szálon maradva szeretnéd a karaktereddel átélni ezt az időszakot, melyet Konoha pusztulása okozott, vagy szeretnél időt ugrani, hogy folytatni tudhasd az akadémista éveidet. A döntés rajtad áll, a választott módot pedig, ehhez az üzenethez hasonlóan jelezd a posztod végén kérlek. //

**Senshi Jakoutsu** Szer. Jún. 29 2022, 09:45

Öcsémet magamhoz húztam, úgy ültük a menedékhely egy szegletében. A szemében láttam a félelmet és a kétségbeesést. Én is féltem, és a menedékhelyek megrázó robajok csak megerősítették, ezt a különös mindenkiben lévő félelmet. Engem a remény táplált. Bíztam abban, hogy odakint képzett shinobik és kunoichik vannak, akik mind ugyan arra tették fel életüket, mint én, hogy megvédjék a falut és annak lakóit. Öcsém sírt, és folyton csak anya és apa nevét hajtogatta. Őket akarta maga mellé és nem engem. Próbáltam nyugtatgatni, de őt folyton elkapta a sírás.
- Ne aggódj Dai. Nem lesz semmi baj. Anya és Apa biztosan elbújt valahova. Ha ki nyílnak a kapuk megkeressük őket. - A haját simogattam. Soha nem láttam még ilyen riadtnak. Pár óra elteltével megnyíltak a menedék kapui. A veszély valamilyen módon elhárult, de hogyan? Dai-al együtt mentünk ki és Konoha látványa, valamint annak maradványa csak még inkább felerősítette öcsém félelmét.
- Anyaaaa! Apaaaa! - Kiáltottuk mind ketten, de a gyermeki hívó szóra senki sem érkezett. Ahogyan megpillantottam az első földön fekvő testet, amit akkor láttam életemben először, könnyek szöktek a szemembe. Én is megrémültem, és a földre guggolva öcsémmel együtt fakadtunk sírásra. ~ Anya, Apa hol vagytok? ~ Féltem, hogy talán soha többé nem látjuk őket, itt maradunk ketten szeretet nélkül.
Az egyik mentőcsapat a falu széléhez vezetett minket egy épségben maradt épületbe, ahol a többi gyerek is volt. Nekem csak a szüleim jártak az eszembe.
- Elnézést! Nem láttam véletlen az anyukámat? Retasu Jakoutsu a neve. - Kérdeztem a shinobitól aki bevezetett minket, könnybelábadt szemekkel. - Neharagudj nem hallottam felőle. Az orvosi sátrak a falun kívül vannak. Ha nem a menedékhelyen volt, akkor szerintem ott keressétek. - Mondja kedvesen és belesimított a hajunkba, majd hátat fordítva távozott. Egy felügyelő hölgy maradt velünk.
~Nem maradhatok itt. Meg kell találnom őket. ~ Félek, de a veszély elmúlt. Az öcsém a szüleit akarja és idősebb testvérként nekem kell megtalálnom őket.
- Dai! Elmegyek megkeresem anyát és apát. Addig maradj..... - Fogom meg a vállát és próbálom neki távozásom mondani, de közbevág. - Nem! Én is veled megyek! - szeméből sütött az elszántság, éreztem rajta, hogy addig ő sem nyugszik, amíg meg nem találjuk őket, így elhatározására elfogadóan biccentettem.
Elindultunk hát, hogy megleljük a nyugalmat édesanyánk ölelésében. A faluban minden arra képes ember a túlélőket kutatta, a romokat túrta. Nehéz látvány volt a sok halott, de ahol minden sarkon van egy halott, ott az ember a látványt a saját üveges tekintettében inkább észre sem veszi. Egy óra alatt elértük a sűrű káoszban az orvosi sátrakat. Öcsémmet kézen fogva kérdezgettünk minden egyes orvost, menekülőt és még sérültet is, hogy nem e látta a szüleinket, míg valaki megfogta a vállam. Kurono volt az, az egyik osztálytársam. - Senshi. Én láttam az anyukád. Az én édesanyámmal fekszik egy sátorban. Oda vezetlek hozzá. - Kurono kimért volt és nyugodtabb mint mi, ami számomra azt a megnyugvást eredményezte, hogy anyukám biztosan életben van. A sátorban édesanyám mély álomban aludt. Sok horzsolás volt a testén, arcán oxigént adagoló maszk és egyéb gépek, elektródák voltak a testére tapasztva. Olyan nyugodtan aludt, mi még is sírtunk. Hiába szólítgattuk előszőr észre se vett minket, csupán pár nappal később ébredt fel. Ebben a pár napban öcsém végig mellette feküdt. Egy percre sem hagyta magára. Én csatlakoztam az egyik romokat kutató mentőcsapathoz, mivel édesapám nem került elő. Nem mi voltunk azok akik rátaláltak. Egy shinobi érkezett, aki anyámat kereste, hogy tudtára adja, édesapámat holtan találták. A többi halottal együtt eltemették. Nem hittem el, azt gondoltam ez nem lehetséges, hogy pont ő. Órákon át zokogtam az öcsémmel együtt, de akkor sem hittem el. Belső békémet az próbálta fenntartani, hogy édesapám biztos csak egy távoli helyre utazott, ahonnan biztosan visszajön. Apám halálának ténye csupán akkor vált véglegessé, mikor erőt vettem magamon, hogy a temetőben meglátogassam. Egy név. A neve. Ennyi maradt csupán. Kőbe vésve, hogy a világ és családja számára örökre fennmaradhasson. Daikimichi sensei ekkor ballagott hozzám. A tragédia napja óta most látom előszőr. Mankóval bicegett hozzám. Csonka lába látványától ismét könny szökött a szemembe. A sensei megállt mellettem, és pármásodperc néma csenddel megemlékezett apámról, részvétét kifejezve.
- Ott voltam, mikor apád életét vesztette. - A sensei mondadójára oda kaptam a fejem és figyelmesen néztem várva a teljes történetet. - Apád nem ért oda az óvóhelyre, mielőtt az Akatsuki egyik tagja...Pein....megidézte volna azokat hatalmas lényeket. Be kellett zárni a kaput, hogy nektek ne essen bajotok. Egy kumogaurei ninja hatalmas ütést mért az egyik ilyen lényre, ami elrepítette a lényt és maga alá temetett mindent ami azt útjába került, köztük édesapádat is... - Daikimichi sensei a vállamra helyezi a kezét. - Senhsi. Ne táplálj haragot ezen shinobi iránt. Sokszor nehéz döntéseket kell meghoznunk és a shinobi ezen döntése 20-30 ember életébe került, de megmentett vele több százat. - Könnyeimet megtörölve, csak biccentek egyet. A fájdalmon kívül már a haragnak sincs helye a szívemben, annyira eltelítette.
- Megígérem sensei, hogy olyan shinobi leszek, aki megvédi ezt a falut és nem hagyom, hogy több ilyen tragédia megtörténjen! - Könnyes szemekkel, de határozottan tartom magam ahhoz az úthoz amit választottam. Ehhez mind a senseiem, az öcsém, az anyám és édesapám is hozzájárult. Mikor ezt megfogalmaztam ők jártak a fejemben, ők járnak most is. Tőlük tanultam a legtöbbet emberileg, aminek ez a ninja út lett az eredménye. Ezen út lángja soha nem alszik el, ilyenkor is pislákol és a gyász megélése, feldolgozása után újra lobogni fog.

//Szeretném folytatni az akademista éveimet. Ezen időszak kitűnő lehetőség az élmények számára, szeretném majd ezen apró történetekkel színesíteni. //

**Gamabunta** Szer. Júl. 13 2022, 11:51

Fájdalmas és kegyetlen időket éltetek meg, de szerencsére a családod többsége életben maradt. Talán az apád hiánya életed végéig sebet hagyhatott benned, de egyben ebből a sebből olyan erőt is meríthetsz, melyet máshonnan nem igen szerezhetnél. Természetesen ennek ára van, melynek jelenleg biztosan nem, sőt és talán soha se látod meg a hasznát. Hisz egy szeretted elvesztése túl nagy ár, bármiféle erőért.
Akárhogy is. Teltek, múltak a napok, ti mint képzetlen Shinobik sajnos nem igazán tudtatok segédkezni, és a tanárok is úgy látták jónak, ha ti a családotokkal, barátaitokkal töltitek ezt a kis kényszer pihenőt. Jót tesz a „sebek” gyógyulásának, mik a lelken eshettek és legalább nem vagytok útba azoknak, kik fizikailag és képzettségileg is helyén vannak ahhoz, hogy segédkezzenek az újjáépítésben.

-=Napjainkban=-

A város, képe, melyet magad köré képzelhettél, teljesen megváltozott. Ismerős utcák, ismerős házak, de ahogy végig néztél rajtuk, láttad a különbségeket. Bár Konohát újjáépítették, még bőven nem ért minden a végére. Ezen felül bármilyen precízen is próbálnak építkezni a helyi munkások, akkor se képesek visszaadni azt falut, melyet Pein támadása eltörölt. Minden megváltozott, minden új, melyet talán nehéz lesz megszokni, de muszáj lesz.
Édesanyád azóta rendbe jött, legalábbis részben. A gerincét ért sérülés nyomán a bal lába részben lebénult, melyet képtelen hatékonyan használni. Azonban nem mutatta jelét, hogy ez megviselni. Csupán egy dolognak örült: hogy mindketten életben maradtatok.
A falu több pontjának újjáépítésével, természetesen a Konohai iskolai létesítménye is felépítésre került, így hosszú hónapok után, végül ismételten megkezdhettétek a tanulótársaiddal való gyakorlatozást. Számodra is megérkezett az értesítő, mely szerint ismételten folytathatod a tanulmányaid, mely talán okozhatott némi nézeteltérést közted és édesanyád között // amennyiben édesanyád nehezteli ezt a veszélyes „szakmát”, nyugodtan játszd ki ezt a vitát a karid és édesanyja között, de ez nem muszáj //. Eleinte talán nem is tudhatod mire számítsál. Talán már körbe-körbe kérdeztél barátaid, csoporttársaid között, hogy mi a helyzet, de a valós képet, csak becsöngő után kaphattál.
Az osztály nagyrésze üres volt. Még emlékszel arra a nem is olyan távoli időre, mikor az osztály szinte tele volt, most azonban több az üres pad, mint a jelenlévő diák. Néhányuk elhunyt, páran még mindig lábadoznak, illetve olyan is van, ki családi vagy személyes okok miatt képtelen folytatni a tanulmányait. A teremben relatív csend honolt, érthető keretek közt, nem mindenki volt képes feldolgozni a múlt sebeit, főleg ha ilyen friss sebbről van szó, de végül az ismerős ajtó csapódása, ahogy a sensei belép az osztályba, végül minden zajt elnyelt. A mankójára támaszkodó, fél-lábú sensei elsőre talán szánalmas látványt nyújthatott, de meglepően elszánt arccal fordult oda hozzátok, mikor végül elérte a táblát.
- Figyelem! Először is! Büszke vagyok azokra, akik a nehézségek ellenére is folytatják a tanulmányaikat. Másodszor! Ne ítélkezzetek azok felé, akik önön akaratukból maradtak ki az osztályból! Ha ilyet hallok valamelyikőtöktől, az kapni fog tőlem némi nevelő célzatú krétát! – fenyeget titeket a sensei, kezébe véve ama „halálos” fegyvert, melyet néhány rossz jellemű, vagy csíntalan diák egész közelről ismerhetett már, mely vöröslő foltot hagy, minden óra zavaró homlokán - Harmadszorra! Remélem készen álltok arra, ami jön! A pokolból másztatok ki nemrégen, de én, most visszarúglak titeket oda! Készüljetek gyerkőcök, mert kemény kiképzés vár rátok, hogy igazi Kunoichiket és Shinobikat verek belőletek! – bár a sensei fenyegetése elég durván hangzott, meglepő módon több elszánt arcot számlálhatták meg, mint ijedtet, úgy látszik mindenki kész megjárni ismét a poklot azért, hogy erősebbé váljon.
Az tanterv menetrendje szerint természetesen előzőleg átfutotta, hogy kik vannak jelen és kik hiányoznak a jelenlévők közül, majd a szájából elhangzó „Kettes oszlopba fejlődj, irány az edzőterem” nyomán egyértelművé válik, hogy itt bizony tényleg komolyan gondolta a kemény képzést. A zárt fedelű, edzőterembe érve, a terem közepére állt, majd felétek fordult.
- Négy önként jelentkezőt kérek. Csoportos harcra készüljetek. – mondja nyugodtan.
- 2 a 2 ellen fogunk harcolni? – kérdezi az egyik lány hátulról.
- Nem. Négyen harcoltok, együtt.
- De akkor ki ellen? – kérdezi az egyik közeledben lévő fiú.
- Ellenem. – mondja teljes nyugodtsággal a sensei, majd megmaradt lábára „löki” magát, egy lábbal megtartva magát – Nyugodtan támadjatok, amikor akartok. – int felétek.

// Először elnézést kérek, hogy még csak most írok, nem láttam, hogy írtál, másrészt kérésre akkor időt ugrottunk. Szabadon eldöntheted, hogy beszállsz-e a 4 ember közé. Ha igen, írd le mit és miképp csinálnál, természetesen feltételes módba. Ha van olyan jutsu amit használnál (és már ismersz), azt a postod végén mindenképp jelezd, ha használtad az adott körben. NJK-t nem irányíthatsz, de minimális szinten mozgathatod a csoporttársaidat, ha úgy van. Ha bármi kérdésed van, kérdezz bátran privátba. //

**Senshi Jakoutsu** Hétf. Aug. 01 2022, 13:07

// Megtépázott Földeken - Gamabunta //

A romba dőlt falu képe a hónapok alatt kezdte visszanyerni eredeti formáját, amihez avar rejtek minden lakója a sajátos módján hozzájárult. Nehéz idők voltak ezek. Mindenkiben még ott lapul a gyász szeretteinek elvesztése iránt, de ennek ellenére mindenki becsülettel végezte a dolgát. Miért ne tenné? Én is igyekeztem minden tőlem telhetőt megcsinálni, hisz mivel is ápolhatnám édesapám emlékét, ha nem azzal, hogy folytatom amit elkezdtem. Folytatom a kemény edzést és megvédem mindazt amit ő ácsként a két kezével épített. Egyszerű ember volt, de én soha nem akartam az lenni. Nagyszerű shinobi leszek, hogy megvédhessem a falu minden lakóját. Az elmúlt hónapok kihívásait Hebi O-channal töltöttem, aki megtanított egy új technikára és vele együtt a kígyó ököl taijutsu stílusra is.
Nem maradhattam le a társaimtól. Suitachi is keményen edzett és ennek láttám én sem maradhattam alul.
A falu egy régebbi éppen maradt épületébe költöztünk. Egy délelőtt érkezett az értesítő, hogy az oktatás folytatódik a levelet édesanyám nyújtotta át.
- Ez neked jött Senhsi. - Nyújtotta át a levelet. - Na mi áll benne? - Kérdezte érdeklődve édesanyám aki mankóját maga mellé támasztva ült a kanapén. A levelet kibontva látom annak tartalmát.
- Folytatódik az oktatás. - Közlöm mosollyal az arcomon és örömömben fel is ugrok. ~ Végre megmutathatom mindenkinek mennyit fejlődtem ebben a pár hónapban. ~ Gondolom magamban, de édesanyám nem szólt semmit, miközben öcsém is lesétáll az emeletről, ugyan azt a levelet tartva a kezében.
- Ugye nem gondoljátok, hogy visszamentek? - Kérdezi édesanyám mérgesen. Nem tudom milyen érzelmek vannak benne, de érezhetően haragszik valamire, vagy valakikre. - Anya...- Meglepődőm az arckifejezésén. Nagyon jól tudja, hogy ez minden álmom, még is most úgy érzem, őt ez nem érdekli. -...Miért kérdezed...ezt? - A kérdésem hallatára mérges tekintete rám szegeződik.
- Nem akarlak elveszíteni titeket. Apátokat már elveszítettem, ő is a shinobik bugyuta harca miatt halt meg! Nem hagyom, hogy ti is ennek az áldozatai legyetek! Nem mehettek vissza az akadémiára! - Emeli fel a hangját velünk szembe. Öcsém láthatóan kissé megrémült, de én nem.
- Ezt nem mondhatod meg nekem! - Emelem fel én is a hangom. - Ne feleselj vissza! Egy hülye kis gyerek vagy még! Nem tudod mire vállalkozol! Az első veszélyesebb küldetéseden meg fognak ölni! - Egy pillanatra megdöbbentem édesanyám szavain. ~ "Hülye kis gyerek"?~ Nagyon mérges lettem. - Már pedig nem fogod összetörni az álmaim. Nem azért edzettem ilyen keményen, hogy feladjam. Én soha nem adom fel és igen is megfogok védeni mindenkit! - Kiabálásom után nem vártam meg anyám válaszát. Felkaptam az övtáskám és elhagytam a házat, hangosan becsapva magam mögött az ajtót, majd egy ház tetejére felugorva elindultam az erdő felé ahogy az öreg kígyó remetével edzünk. Az öreg ott várt, hogy folytassuk az edzést.
Csalódottan mentem a felállított kiképzőtérre. Azon végig nézve csak újra eszembe jutott a kemény munka, amit az öreggel végeztem. Habár tényleg kemény volt élveztem minden egyes percét.
- Úgy tűnik ezek az utolsó napok, amiket egy darabig együtt tölthetünk Hebi O-san. - Vázoltam fel a tényeket a vénember számára.
- Hmm. Ez remek fiam. Akkor folytathatod az utad és most már kezedben vannak a Hebi Ninpo alapjai. Ne feledd az itt tanultakat, és sok kitartást kívánok. - A vénember szavai a szívemig hatoltak és meghatódottságomban megöleltem az öreget, aki megsimogatta a hajamat.
- Köszönöm Hebi O-san. - Mondom könnyekkel a szememben. Jól esett, hogy van aki támogat a céljaim elérésében. A pár hónap alatt az öreg szinte a nagyapámmá vált.
- Ohh ennyivel azért nem úszod meg....- Nézz rám az öreg mosolyogva. - ...Azt mondtam maradásomig a tanítványommá fogadlak. Ígérd meg, amikor nem az akadémián húzod a lóbőrt, folytatni fogod az edzést. - Itt tart egy kis szünetet, míg én egy bólintással és egy "Igen"-el megígérem.
- Rendben. Én még a faluban maradok egy jódarabig, tehát ha segítségre lesz szükséges biztosan megtalálsz bármikor. Hétvégente minden reggel ugyan itt találkozunk és folyatjuk a gyakorlást. Most pedig ne lazsálj kölyök! 300 homorításig meg se állj nekem! - Adja ki az instrukciókat és az utasítást, amit mosolyogva meg is csinálok.
Az edzés végeztével büszkén mentem haza. ~ Nem érdekel anya mit gondol. Elhatároztam magam és nem engedek. ~ Gondolom magamban haza felé menet és elhatároztam magam, hogy nem fogok engedni a negyvennyolcból. Az ajtón belépve az anyám a kanapén sírt és éppen öcsém vigasztalta, aki amint meglátott szinte nekem esett.

- Nézd meg te szemét! Anya reggel óta miattad sír. - Nem tagadom öcsém szavaira támadt egy kis bűntudatom, de elhatározásom nem változott. Oda léptem anyához és megöleltem.
- Ne haragudj rám anya, de a döntésemen nem változtatok...- Mondom neki hallkan, amire öcsém megint pipa lesz. - Hát nem érted, hogy értünk aggódik. - Az öcskös már ököllel rontana nekem, de megálljt mutatok neki. - Fogd be öcsi! - Kiabálok rá. - Engem nem érdekel a rimánkodásod. Látom te már döntöttél, de kérlek fogadjátok el az én döntésem is. Apa mindig is büszke volt rám az akadémia miatt. Szerintetek ő örülne ha egyszer csak feladnánk mindent? Szerintem nem! - Elszabadultak az indulatok. - Én arra vállalkoztam, hogy megvédek mindenkit. Köztük téged is... Anya... - Tartottam egy kis szünetet. - Mindenkit akit szeretek. - Megölelem könnyes szemekkel és anyukám is visszaölel. - Tudom kisfiam. Ne haragudj rám, tudom, hogy ez minden álmod. Ne haragudj, hogy ilyeneket mondtam, de egy anya mindig is félti a gyerekeit, és ez ellen te se tehetsz semmit. - Még jobban magamhoz öleltem anyát. - Tudom anya és nem is szeretném, hogy ne aggódj. Az azt jelentené, hogy nem szeretsz. - Öcsém is belátta a dolgot, bár ő ennek ellenére anya mellett marad és ott hagyja az akadémiát. Anya pedig elfogadta az álmaim, de ennek ellenére aggódik. Ez a családi vita csak még jobban megerősített az álmaimban. Még inkább megakarom védeni őket, hogy édesanyámnak ne kelljen aggódnia az öcsém biztonságáért. Meg fogom védeni mindkettőjüket.

Másnap eljött az idő, hogy immáron öcsém nélkül, visszatérjek az akadémiára. A terepben a csend volt az úr. Engem elkapott a nosztalgikus érzés, mikor a terem még tele volt tenni akaró diákokkal, de most több volt az üres pad, mint a jelenlévő diák, tehát több mint az osztály fele elhullott. Ki elhunyt, ki az öcsémhez hasonlóan nem folytatta a tanulmányait. A csend közepette volt alkalmam Suitachit faggatni, hogy kivel mi történt, de bár ne tettem volna. Inkább maradtam volna abba a hiteben, hogy mindenki aki nincs jelen nem akarta folytatni az akadémiát, de sajnos nem ez volt a helyzet. Az elhunytak hallattán én is csendben maradtam és a sensei érkezettéig ez így is volt, csupán a füzetembe rajzolgattam mindenféle absztrakt dolgokat. Végül Daikimichi sensei is megérkezett, aki sajnálatra méltó látványt nyújtott a mankójára támaszkodva. ~ "Megígérem sensei, hogy olyan shinobi leszek, aki megvédi ezt a falut és nem hagyom, hogy több ilyen tragédia megtörténjen" ~ Jut eszembe a senseinek tett ígéretem, amit a tragédia napján tettem. ~ Igen. Nem hagyom. ~ Bátorított el már a sensei látványa is és az első padsorból kerestem a tekintetét, hogy lássa a szemben lévő elszántságot.
- Figyelem! Először is! Büszke vagyok azokra, akik a nehézséges ellenére is folytatják a tanulmányaikat. Másodszor! Ne ítélkezzetek azok felé, akik önnön akaratukból maradtak ki az osztályból! Ha ilyet hallok valamelyikőtöktől az kapni fog tőlem némi nevelő célzatú krétát! - Fenyeget meg minket a sensei. Hogy is tenném? Az öcsém is ezen személyek közé tartozik.
- Harmadszorra! Remélem készen álltok arra, ami jön! A pokolból másztatok ki, de én, most visszarúglak titeket oda! Készüljetek gyerkőcök, mert kemény kiképzés vár rátok, hogy igazi kunoichiket és shinobikat verek belőletek! - A sensei mondatai elég fenyegetők, de ez engem csak még inkább feltüzelt, hogy betartsam az ígéretem.
- Kettes oszlopba fejlődj! Irány az edzőterem! - Hangzik el a senseitől és a vérem még inkább felpezseg. Ebből nem lesz kecmec. A zárt fedelű edzőteremben a sensei a terem közepére állt majd felénk fordult.
- Négy önként jelentkezőt kérek. Csoportos harcra készüljetek. - Mondta nyugodtan, de Hitame értetlenül nézett.
- 2 a 2 ellen fogunk harcolni? - Kérdezte Hitame, aki mint mindig most is talán elpirult mikor a kérdésére rá néztem.
- Nem. Négyen harcoltok együtt. - Most már mindenki értetlenül nézett.
- De ki ellen? - Kérdezte Kurono, aki nem messze állt tőlem.
- Ellenem. - Amint a sensei kimondta, ellökte mankóját és féllábon tartotta magát. - Nyugodtan támadjatok, amikor akartok. -
A szemeim mintha lángra kaptak volna annyira izgalomba jöttem. ~ Végre megmutathatom mit tanultam. ~ Jegyzem meg magamban, majd csak könyökkel megbököm Suitachit hátha veszi a lapot, hogy csatlakozzon hozzám és a két oszályelső igen is álljon ki a sensei ellen, de ezután nekem se kellett több. ~ Itt az ideje menőzni. ~
A támadás előtti utolsó gondolataim, majd a senseit nem figyelmeztetve az övtáskámba nyúlok.. ~Vajon merre fog kitérni? A kézében nincs fegyver amivel hárítsa. Nem lesz más választása. ~ ...Agyalok magamban, majd elhajítok kettő darab shurikent a sensei felé. Az első sorból legalább biztos, hogy társat nem találok el. Igyekszem megfigyelni a sensei reakcióját és a kitérítését, vagy hárítását követően a Shunshin no jutsuval megpróbálok elévágodni, de szigorúan ha csak földet ért vagy a földön van. A sensei előtt pedig alapállásban pedig a kezemmel a tanult módon egy kígyó farkát //kép// formálva megpróbálom eltalálni az ádámcsutkája alatt. Ha betalálok az nagy siker lenne és talán a sensei másodpercekre nem kapna levegőt és egy pörgőrúgással befejezhetném a meccset egyedül is. Természetesen nem lehetek annyira naív, hogy a teljes sikerben bízzak. Felkészültnek kell lennem, ha a sensei ellentámadásba lendül. Ebben az esetben a mester több féle módon is támadhat. Ha ütéssel próbálkozik és azt fejre próbálja intézni, akkor a Hagane mamori no jutsunál tanultakkal guggoló állásba megyek és egy újabb szúrással megpróbálnék ágyékra ellen támadni. A sensei ebben az esetben már csak az elugrás lehetősége marad, az ebből fakadó lehetőségeket a társaim leleményességére bíznám. Amennyiben a sensei fejtől lefelé és deráktáj között probálkozik ütéssel, akkor az ütést megpróbálom megakasztani bal vagy jobb kézzel, ez a senseitől függ, hogy merről támad, és szabad kezemmel megpróbálom az ütésre használt kar vállizma alá szúrni. Amennyiben rúgás érkezik, úgy megpróbálok eltáncolni az ellentétes eloldalra egy pörgéssel a sensei háta mögé, mivel így háttal érkeznék, így a lehetőséget kihasználva hátra rúgnék.
Utolsó lehetőség, hogy a sensei a lábaimra ellentámad, így én lennék kénytelen felugrani, de a senseinek ezt a lehetőséget egy állrúgással viszonoznám. Ezen kívüli lehetőségekre csak kitérni próbálnék szintén a Hagane mamori no jutsunál tanultakkal.

//Használt technikák //

- Shunshin no jutsu (alap ninjutsu)

- Hagane mamori no jutsu

//Előzmény a kitöltött időre vonatkozóan //
A Vándor Kígyó Remete - Tanulás

**Gamabunta** Hétf. Aug. 08 2022, 22:38

// Némileg félreértetted, ahogy érzem a dolgokat, a Sensei nem dobta el a mankót, szimplán ellökte vele magát, hogy fél lábon legyen, de a mankó továbbra is a kezébe van:D De mivel a mankóra nem gondolnak az emberek fegyverként, főleg egy akadémista nem, így képes lehetek jól értelmezni a dolgokat, így nem kell aggódnod //

A sensei szavai eleinte keményen hatottak az osztály számára, azonban látszólag nem érték el a kellő hatást. Sok osztálytársad nem érezte helyén valónak a sensei szavait. Lehet, hogy tapasztaltabb volt nálatok, de még is csak hiányzik az egyik lába. Még is mit tudna tenni ennyi túlerővel.
Azonban látszólag te nem a bizonytalanok közé tartoztál. Barátodat megbökve, rögtön meginvitáltad a társad, aki vette a célzást, és némán bólintva felállt és elhelyezkedett. Figyelmeztetés nélkül támadtál és arra számoltál, hogy a Sensei ki fog térni az általad elhajított shurikenek elől. Azonban a legnagyobb meglepetésedre talán, a sensei meglepő ügyeséggel nyúlt előre és jobb kezének mutató és hüvely ujjával elkapta az egyik, míg a kis és gyűrűs ujjával, a másik shurikent. Ha meg is lepődtél vagy sem, végül kénytelen vagy az elsődleges tervedet használni, ami a legközelebb áll az eltervezettektől, annyi különbséggel, hogy „stabil” lábakon áll. A felgyorsított támadásod ellenőrére, a sensei egyszerűen a kézfejével csapta félre a torka felé irányuló csapásodat, de ezt a mozdulatot felhasználhattad, hogy lendületet szerezz a pördülő rúgásodhoz, azonban ahogy fordulsz, a bokádba hirtelen erősen belenyilallt a fájdalom. A sensei a mankósbotját használva egy ellenkező irányból érkező csapással válaszolt a rúgásodra. Az egyszerű műanyag botnak tűnő bot, olyan erővel hatott rád, mintha egy kemény acéloszlopba rúgtál volna teljes erővel, és ahogy a sensei eltaszít, gyakorlatilag földre zuhansz. A csapás nyoma már most vöröslött, és nagy eséllyel be is fog lilulni, de lábra tudsz állni, ha akarsz. A barátod és egyben riválisod, ez idő alatt a sensie hátába került és hátulról becsúszva próbálta elgáncsolni a mesteretek, hátha sikerül meglepnie vele. Azonban ő felugorva egyszerűen kupán vágta a bot legvégével, ahogy elhaladt alatta, majd egyensúlyát tökéletesen megtartva huppant le megmaradt lábára.
Mindössze pár másodperc volt az ütközet, de máris a földre kerültetek. Ti voltatok az elsők és a meglepetés erejét használtátok ki, de látszólag ez se volt elég. Bár látszólag a maradék két jelentkező, akik végül rászánták magukat a dologra, már majdnem felálltak, de ahogy Suitachi a fejét fogva forgolódott a földön, eléggé meggondolták magukat. Ti, akik a legjobb diákok közé tartoztok is, alig pár másodperc alatt a földre kerültetek. Látszólag a sensei egyáltalán nem fogta vissza magát, és ezt ti magatok is a saját bőrötökön tapasztalhattátok meg.
Rád van bízva, hogy felkelsz és folytatod-e, de látszólag Suitachi nem adta be a derekát. A földre csapva felült és megfordulva indult meg ismét a Sensei felé, hogy közelharcra kényszerítse, de a következő pillanatra, már keményen csapódott is a földnek.

Rajtad áll, hogy felállsz-e folytatod-e, akár egészen addig is harcolhatsz, míg konkrétan mozdulni se tudsz. A sensei csapásai kék-zöld foltokat hagynak rajtad minden csapás után, de akárhogy is próbáljátok elérni gyakorlatilag épp, hogy csak hozzá tudtok érni. Ha a mankót el is kaptátok, akkor a „gyilkos” homlokpöccintéseit kellett elviselnetek, amelytől jószerével a könnyetek is ki-kifolyt. Akárhogy is, jószerével teljesen kimerülve dőltök le. Rajtatok kívül több másik diák is be-beszállt a küzdelembe, ki hosszabb, ki rövidebb időre, de végül a teljes osztály kimerülten, zúzódásokkal telien fekszik vagy ül a földön.
- Remélem mindannyiótok számára jó lecke volt. Sokatok alábecsült csak azért, mert hiányzik a lábam. De a lábam nélkül is tapasztaltabb vagyok, mint ti mindannyiótok együtt véve. Sose a kinézete alapján ítéljétek meg az ellenfeleteket és ne rohanjatok fejjel a falnak. Lehet, hogy úgy érzitek, hogy elsőként támadni talán jobb, de amíg nem tudjátok, hogy az ellenfeletek mire képes, csupán hátrányba kerültök. Kivárni és megvizsgálni az ellenfeled modorát jobb, mint fejetlenül előtörni. Kérdés? – néz körül várva, hátha van valamelyikőtöknek valamilyen kérdése.

// köszönöm a türelmet a GT kapcsán, jelzésként még jelezném, hogy 11 és 15 között megint nem leszek, így ha esetleg addig írnál, legkorábban csak 16. tudnék csak válaszolni. Megértésedet köszönöm ~~a vonatjegyeket nem váltjuk vissza.~~ //

Edit1: A játékot fagyasztottnak minősítem. Ha folytatni szeretnéd, kérlek keress fel privátba és folytathatjuk!

**Senshi Jakoutsu** Szer. Okt. 19 2022, 14:59

//Megtépázott földeken - Gamabunta//

Az első támadásunk Suitachnival a totális csőddel ért fel. A senseihez még csak hozzáérni sem tudunk. A sensei a két shurikenemet az újjaival kapta el, így nem volt más lehetőségem, mint a tervem szerinti közelharcot folytatni. Az első ütésemet könnyű szerrel tolta félre, ahogy számítottam rá.
~ Most megvagy sensei. ~ Mosolyodtam el az előttem elhaladó hárítás mögött, majd az eltolás lendületét használva egy hátulról indított pörgő rúgással próbálkoztam, de a sensei ezt a mankójával hárította. A műanyag bot olyan kemény volt, mint ha egy acéloszlopba rúgtam volna. A bokámnál hárította a rúgást, majd ellökve a földre taszított. Ekkor láttam Suitachi bámulatos becsúszását, ami szintén sikertelennek bizonyult.

~ Ez így nem fog menni. ~ Jegyzem meg magamban, miközben a bokámban lévő fájdalmat legyűrve tolom fel magam a földről. Suitachi is a földre csapva kell fel és ront a senseinek.
~ Ha ő nem adja fel, akkor én sem tehetem meg. ~ Szánom el magam, majd csatlakozom Suitachi támadásához. Sajnos mire odaértem barátom és riválisom már a földre került, de ezek szerint én következem és hasonló módon az előttem lévő támadóhoz és is a közelharccal próbálkozom egy kunaival a kezemben, de sajnos sikertelenül.

- Én akkor sem adom fel! - Kiabálom el magam mérgemben és újra és újra támadok, minden harcban részt véve. Akárhányszor küld a sensei a földre és bármilyen fájdalmat is kell elviselnem nem adom fel. A végéhez közeledve a támadásaim már egyre lassabban, de testi épségem nem igazán érdekel. Legfőképpen azért, mert abban bízom, hogy társaim számára talán kedvező helyzetet tudok kialakítani.
Sajnos az osztály látva bukásaink sorozatát, egyre kevésbé van kedvük a harchoz, de igyekeznek tartani a tempót. A végére mindenki kipurcant és a földön ülve próbálja kifújni magát.
- Ahh elfáradtam! - Suitachival az utolsó két diákként ültünk a földre egymás hátát megtartva. Ő is kifulladt, akár csak én, akár csak az osztály.
- Remélem mindannyiótok számra jó lecke volt. Sokatok alábecsült azért, mert hiányzik a lábam. De a lábam nélkül is tapasztaltabb vagyok, mint ti mindannyiótok együtt véve. Sose a kinézete alapján ítéljétek meg az ellenfeleteket és ne rohanjatok fejjel a falnak. Lehet, hogy úgy érzitek, hogy elsőként támadni talán jobb, de amíg nem tudjátok, hogy az ellenfeletek mire képes, csupán hátrányba kerültök. Kivárni és megvizsgálni az ellenfeletek modorát jobb, mint fejetlenül előtörni. Kérdés? - néz körül Daikimichi sensei hátha van valamelyikünknek kérdése. Egy pillanatra néme csend támad, és amint ezt észre veszem lassan feltápászkodom Suitachi mögül.
- Igazából több is lenne. - Mondom határozott és magabiztos arckifejezéssel, bár a sérüléseim miatt nehéz fentartani a menő srác imázsát.

- Először is mi az amit fel kell tudnunk ismerni? Elismerem, hogy a sensei szándékosan nem támadt ránk, hogy megfigyelje a képességeinket és harcmodorunkat, de ebben az esetben ha mi nem támadunk, akkor nagy valószínűséggel a sensei sem fog. Mi lett volna a helyes döntés? Várjam meg míg az egyik csapattársam bajba sodorja magát helyettem? Akkor inkább én. - Mosolyodom el, hisz a sensei is tudja, hogy ezt nem tehetem meg. Megígértem, hogy mindenkit meg fogok védeni és ez alól az osztályom sem kivétel.

- Másodszor. - Mosolyodom el. - A sensei miből gondolja, hogy alábecsültük? Nem ismerek önnél erősebb és jobb tanárt aki oktathatna minket. Szeretjük sensei és pont a történtek miatt harcoltunk teljes erőbedobással, hogy ezzel is megtiszteljük és érezze, hogy mennyire megbecsüljük. - A végén már a tarkómat vakargatom, a fájdalmaim még ott vannak, de a kommunikáció és az adrenalin segítenek feledtetni a jelenlétüket.

**Gamabunta** Szomb. Okt. 29 2022, 18:01

Hosszú és kemény verés várt rátok, mely során majdnem mindenki kék-zöld foltokkal fogott padlót. Bár tény, hogy nagy eséllyel visszafogta az ütéseivel a sensei, kicsit sem lehettek benne biztosak, hogy nem-e fog majd felduzzadni a sérüléseitek majd másnapra. Akárhogy is a sensei monológja után, elsőként pattantál fel, hogy feltedd a szerinted fontos kérdéseket. A sensei a botjára támaszkodva vesz fel egy kényelmesebb pozíciót.
- Mond csak Senshi. Mi a legnagyobb fegyvere egy shinobinak? – kérdezi nyugodt hangon, melyre érzed, hogy nem vár tőled válasz, hisz némi szünet után folytatja – A shinobi legnagyobb fegyvere nem más, mint a türelem. Egy harcot gyakran nem a tapasztalat vagy az erő nyeri meg. Hanem a türelem. Egy harcban sokan úgy gondolják egy harcot az első pillanatban képes vagy nyerni. Azt mondtad azért voltam képes nyer, mert megfigyeltelek benneteket és aszerint cselekedtem. Valóban. Aki elsőként támad, talán előbb célba érhet, azonban ahogy megmozdulsz, információkat nyújtasz az ellenfelednek. Milyen gyors vagy, milyen a harcmodorod. Az öklöddel fogsz támadni? Vagy már formálod a jutsukat? Ezek mind kiderülnek addigra, mire eléred az ellenfeledet. De nem erre gondoltam. Mond csak Senshi. Mit gondolsz miért sérültetek meg? Azért… mert rám támadtatok. – itt elhallgatott, hogy átgondold a szavait – Azt mondod, hogy nem szándékoztam rátok támadni, és ez valóban így is volt. Amit csináltam, csupán önvédelem volt. Nem támadtam addig, míg nem támadtatok rám.
- De Sensei, ha nem támadunk rád, hogyan nyerhettünk volna? – kérdezi egyik osztálytársnőd, amelyre a mesterek gyengéden elmosolyodik.
- Pontosan mit is jelent nyerni? Mikor felálltatok velem szemben én nem kezdeményeztem. Ti még is rám támadtatok, mely során folyamatosan elbuktatok. De mondjátok csak… ha se ti, se én nem indítunk támadást… akkor ki nyer? Senki. De ez itt a lényeg. Nem nyertek ellenem… de nem is szenvedtetek vereséget. Nem minden ellenfél szeretne harcolni, gyakran a kivárással egyfajta patthelyzetet érhettek el. Egy helyzetet, ahol senkinek se kell meghalnia. – mondja, majd felnevet – Persze ez csupán egy olyan befásult öreg shinobi véleménye, mint én magam. Bárhogy is gyermekeim! Sose harcoljatok anélkül, hogy nem vagytok biztosak abban, hogy biztonságban haza tudtok térni. Ha vereséget is szenvedsz, vagy megfutamodsz, legalább értesíteni tudod a Falut, hogy veszély közeleg. De egy halott shinobi nincs a falu hasznára. Így hát itt a tanácsom. Ha van, választásotok mindig mérlegeljétek, hogy megéri kockáztatnotok az életeteket.
Egyszerű bölcsességek és felvetések voltak csupán, melyekkel úgymond „dobálózott” mesteretek. De alapjáraton nem feltétlen teljes sületlenségek, bár ez attól függ mennyire vagytok vevőek erre az eszmékre.

Edit1: A játékot fagyasztottnak minősítem. Ha folytatni szeretnéd, kérlek keress fel privátba és folytathatjuk!

Ajánlott tartalom