Senshi Jakoutsu

Henge no Jutsu // Transzformációs Technika

A henge alapvető chakrairányítási művelete: chakra testfelületi irányítása.
A technika alapszintű alkalmazásakor a használó megváltoztatja a kinézetét, azonban ez a kinézetváltozás nem csak illúzió, hanem a testre való hatás olyan formájúvá is változtatja azt, amilyenre a használó akarja, éppen ezért a folyamatos alakváltás nehezen fenntartható; erős fizikai vagy chakra behatására megszűnik; alap szinten csak az emberi kinézetet lehet vele formálni. 
Egy Ninja ha elég képzett, akkor a Henge no Jutsuval képes felvenni tárgyak alakját is, mely közel azonos méretűek, mint a Ninja teste; Magasabb szinteken (B) már más élőlények és nagyobb tárgyak alakját is fel lehet venni vele; Ugyancsak képzettebb ninják, képesek a hangjukat is megváltoztatni a technika részeként!
Megjegyzés: A Henge no Jutsu előfeltétele minden Henge // Transzformációs technikának!
Időrendben: Hokage ceremónia előtt
 
 
Egy újabb kellemes nap virradt rám, egy újabb szürke hétköznap, és egy újabb lehetőség, hogy előrébb jussak tanulmányaimban. Az eddig évek során csak taijutsut tanultunk az iskolában, de az idei harmadik évfolyamban már betekintést nyetünk a ninjutsu világában.
- Senhsi! Ébresztő! - Kiabál fel édesanyám az emeletre. Szemeim nehéz nyílnak, az álmosság terhe sújtja még őket, de erőt véve magamon felkelek az ágyból. Motivációm, hogy Konohagure no Satot és minden lakosát fogom szolgálni shinobiként minden reggel erőt ad tanulmányaim lelkes folytatásához. Édesanyám nekem és öcsémnek is csomagolt ennivalót az iskolában töltött időre, míg én a felszereléseimet pakoltam össze. Miután öcsémmel mind a ketten végeztünk együtt vettük az irányt az akadémiára, aminek udvarán ketté váltak útjaink. Mindketten a saját termünkbe igyekeztünk, hogy még a becsengő előtt elfoglaljuk a helyünket a padban. Én a megszokott ülésrend szerint az első padsorban foglaltam helyet a társaságommal Sutiachival és a többiekkel együtt. A becsengőig a teremben az alaphang is hangos volt, amihez mi is hozzájárultunk, de a becsengő elhangoztával mindenki néma csendben várta Daikimichi sensei érkezését.
A szőke fiatal sensei nem késett sokat, de szokásos unott tekintetével érkezett.
- Üdvözlök mindekit. - Szólalt fel megállva asztala mögött. - A mai napon tovább ismerkedünk a chakrával és annak használatával. - Folytatta kimérten, majd egy ember alakot és chakra hálózat sematikus ábráját vitte fel a táblára, majd megfordulva egy kissé lelkesebb arcot pillantottunk meg részéről.
- Ki tudja megmondani, hogy mik az alapvető chakra irányítási műveletek? - A válasz nem nehéz az idei tanév első tananyaga volt, a Rikodou Sennin és Kaguya történetével együtt. - Senhsi? Felállni. - Mondja Daikimichi sensei a maga határozottságával. - Kérem a választ.-
A többiek szeme mind rám szegeződik, de már nem érzek akkor lámpa lázat mint eddig. Összeszokott osztály lettünk, és ráadásul egy kiváló osztály, aki mindkét Daikimichi projekten jól szerepelt.
- Sensei. Az alapvető charka irányítási műveletek sorrendben a taijutsu, a chakra felszabadítása, a chakra testen belüli irányítása, a chakra testfelületi irányítása, a chakra testen kívül tárgyban való irányítása, chakra testen kívüli önálló irányítása, chakra testen kívüli irányításával való mozgatás, chakra testen kívüli irányításával való átalakítás, chakra testen kívüli irányításával való érzékelés-módosítás.- Mondom vissza tűpontosan a megtanultakat.
- Rendben van. Helyet foglalhatsz. - Utasít Daikimichi-sensei és azzal büszkén helyet is foglalok. - Az előző alkalommal megtanultuk a chakra irányítás második és harmadik műveletét, a chakra felszabadítást és a chakra testen belüli irányítását a Shunshin no Jutsu keretében. - A sensei hangja a szokásosnál sokkal határozottabb és sokkal jobban hadar mint eddig. Láthatóan izgatott és aggódik valamiért, de ennek okát természetesen nem adja tudtunkra. - A mai napon a chakra irányítás negyedik műveletét fogjátok elsajátítani, a chakra testfelületi irányítását, azaz a Henge no jutsut. Hallott valaki már a technikáról? - Adja ki a sensei a mai napi instrukciókat és teszi fel kérdését, amire a mellettem ülő Kurono válaszol.
- Sensei. Nekem az apukám már mesélt róla. A Henge no jutsuval feltudjuk venni bárkinek az alakját, aki láttunk és ismerünk, de ez az alakváltozás az első fizikai vagy chakra hatásra megszűnik. - Áll fel Kurono és adja meg Daikimichi-senseinek a választ.
- Így van Kurono. Most pedig mindeki irány ki az udvarra! - Adja ki a sensei a parancsot azzal peddig miden diákja megindul az udvarra. A kifele igyekezetben éppen Hitame-val egyszerre érkezünk a padsorok közé, aki kellemesen rám mosolyog. Eddig soha nem tett így, és ettől a mosolytól valahogy zavarba jöttem, és magam elé engedem. - Csak nem elpirultál Senshi-kun? -  Jegyzi meg a hátam mögött Sutachi aki jót mosoly rajta, és láthatóan tényleg belepirultam a mosolyba. Az udvaron a gyülekező alatt látom, hogy Hitame és barátnői társasága is láthatóan rólam beszél, de Sutachi megjegyzése miatt már nem veszem fel. A büszkeségem és hírnevem egy lány nem ronthatja el. Az udvaron a sensei megáll közöttünk.
- Ma csak a friss levegő miatt jöttünk ki az udvarra. Fontos az egészségetek. Amúgy is rühellem azt a poros termet. - A sensei arcára most olyan mosoly ült ki, mint az első alkalommal amikor Pindurral és Pandurral ismerkedtünk meg, illetve azzal, hogy hogyan lesznek a kis shinobik. Mindenki döbbenten állt. - Most kérem mindenki figyelmét. Bemutatom a technikát. - A sensei elmutogatja a kézjeleket, majd kimondja a technika nevét "Henge no jutsu!" Azzal a sensei felvette Tsunade-sama tökéletes alakját. Amikor pedig megszüntette a technikát, akkor egy pukkanás és füst keletkezett. ~ Aztaa! ~ Álmélkodok egy újabb ninjutsu láttán. Amióta elkezdtük a harmadik évfolyamot és a ninjutsu elsajátítását, azóta a motivációm töretlen. Szeretnék minél több és több technikát elsajátítani, hogy minden eszközöm meglegyen a falusiak védelmére.
- Most pedig rajtatok a sor. - Jegyzi meg a sensei majd azzal megcsinálja a szokásos klón mennyiségét és kiadja a csapatbeosztást. Én az akadémiai évek során most kerültem össze másodjára Suitachival és negyedjére Kuronoval. Minden hármas csoporthoz egy-egy klón sensei tartozik akik immár egymástól elkülönítve a csapatokat, kiscsoportos foglalkozásban tartják az óra további részét.
- Most pedig az előbb látottak alapján végre fogjátok hajtani a technikát. tizenöt kör áll a rendelkezésetekre. Az osztályzatok pedig értelemszerűen a következő képpen alakulnak. Aki 2 kör alatt végrehajtja a technikát kiválóan az ötös, aki a 3. körben az négyötöd, aki 4.-5. kör alatt az négyes, aki a 6. körben négyharmad, aki a 7-8. kör alatt az hármas, aki a 9. körben az kétharmad, aki a 10-12. körben az kettes, aki a 12. körben az egyketted, aki pedig a 13-15. körben az egyes és végül pedig... - Vált szigorúbb tekintetre minden csoportnál -....aki a 15. kör elteltével sem tudja végrehajtani a technikát az évetismétel. - Mondja a sensei kimértem, és erre mindenki nagyot nyel. Többeket a félelem is elkapott, de ez engem inkább motivált. Megakartam mutatni mit tudok. A Shunshin no jutsut is én hajtottam végre másodjára, sőt a 2. körben a sebesség versenyen első is lettem. - Sutachi. A köröket te kezded, aztán Kurono és végül Senshi. Mindeki az én alakomat kell, hogy felvegye. - Határozza meg Daikimichi a sorrendben azzal Suitachi előre is lép. A klón sensei pedig karba tett kézzel várja az eredményeket. Míg Suitachi koncentrál addig, én észrevettem, hogy több csoportnál is létrejöttek a technikára való kísérletek, amit a füst és pukkanás hangja jelzett számomra. Barátom első próbálkozása természetesen sikertelen volt, ahogyan Kurono próbálkozása is, majd én következtem. Kissé szerényen léptem előrébb, de szememmel a sensei-t próbáltam felmérni. Harmadik éve tanít minket, de minden apró részletét, csak most a technika jóvoltából figyeltem meg, hogy a technikám minél hitelesebb legyen.
Az első próbálkozás alkalmával elmutogattam a kézjeleket, majd megpróbáltam laikusan végrehajtani a technikát. Éreztem ahogy a chakrám mozgásba lendül és széterjed a bőrömön, majd a technika megvalósul a szokásos velejáró külső megtestesüléssel a füstel és pukkanással. Az eredményről már lehet vitatkozni. A sensei alakja megvalósult, de nem tökéletesen, sokkal "teltebb" lett az általam megalkotott sensei és a szája is valahogy háromszor akkora lett, mint kellene, bár tagadhatatlan, hogy egy ilyen ajakkal a nők menekülnének előle és még nem került említésre a megalkotott sensei hatalmas füle, ami inkább állati mint emberi. A sensei arckifejezése után a technikát rögtön feloldottam és csalódottan kullogtam hátrébb, hogy teret adjak ismét Suitachinak és Kurononak.
~ Vajon mit ronthattam el. Éreztem a charkám, de a megvalósítás nem lett az igazi. ~ Vonom le a tárgyilagos következtetést. Tanulmányaim szerint a chakra használat csak részben függ a kézjelektől, hisz azok szerepe a technika által megvalósítandó chakra megfelelő helyre való mozgatásánál jelkódja, de a technika megvalósult formája már rajtunk, az elménken és annak képzelőerején múlik. Ez a ninshu tanítása, a lehetetlen megvalósítása a fizikai törvények megzabolázása a chakra által. Míg osztálytársaim újabb próbálkozásba kezdenek és chakrát gyűjtenek addig én leülök a fűbe és hogy energiám egy részét visszanyerjem. A nyugodt pillanatban még a szemeimet is lecsukom és elkap egy érzés, hogy mély levegőt kell vennem, amit az orrom egyenletesen szívok be majd fújok ki, majd még egyszer és még egyszer, mialatt Suitachi újabb próbáját viszi véghez sikertelenül. Szerencsére senki sem zavar meg és én tudatomon kívül elmerülök a lélegzetvétel szabályosságában. Egy furcsa meditatív élmény fogott el. Nem vettem észre a körülöttem zajló eseményeket, csupán fókuszom lényege a sensei alakja jelent meg elmémben, és annak tűpontos mása. - Senshi te jösz. Senhsi! - "Meditációmból" Sutachi és Daikimichi sensei ébresztett föl, akik szúrós tekintettel néztek rám, hogy feltartom az órát az "alvásommal". - Elnézést sensei, kicsit elmerengtem. - Kérem elnézést, majd felállva előrébb lépjek, hogy végrehajtsam második próbálkozásom a Henge no jutsura vonatkozóan. Becsukom a szemem és pár pillanatig fokuszálni próbálok. Mikor szemeim lecsukódnak ismét a sötétségbe kerülök és feltűnik a sensei alakja, feladatom középpontja, az alak amit fel kell vennem. A szőke haj, a jounin mellény, a vékony alkat, a mosolygós arc, amit a sensei jobb kedvében szokott felvenni, a sensei szokásos ruházata. A kézpecséteket megformálva érzem, ahogy a chakra ismét végigszalad a bőrömön, testem minden apró szegletét elérve, de ez sem zökkent ki a feladat alól, sőt még inkább magabiztosságot kölcsönöz és megnyugtató, hogy ennyire megfelelő a kontroll a szellemi energiám felett. - Henge no jutsu. - Halkan kimondom a jutsu nevét, amely végső megformálója akaratomnak és végső, hajszálpontos parancs a chakrámnak. Létrejön a füst és a pukkanás, mely jelzi, hogy a chakra működésbe lépett, a technika működésbe lépett, és amint a füst elillan a mögötte levő látvány a sensei számára is lenyűgöző. A második körben létrejött a sensei hajszál pontos mása, és ezzel ismét elsőként tudhattam magamnak egy ninjutsu elsajátítását az osztályban.
- Gratulálok Senshi. Megvan az ötös. - Nyugtázza a sensei mosollyal az arcán. - Ez az! - ugrok fel örömömben és legszívesebben szaladni tudnék egy kört az akadémia körül, de ilyen jellegű kilométer hiányomat azzal fékezem, hogy az óra még tart. Nem szállok el magamtól. Biztos vagyok benne, hogy volt már olyan generáció és olyan shinobi aki nálam gyorsabban és könnyebben tanulta meg a transzformációs technikát, de büszke vagyok magamra és a kiemelkedő teljesítményemre. A szorgalom meghozza a gyümölcsét. Szerencsére a napot senki sem úgy zárta, hogy évet kell ismételnie, de sajnos volt aki egyesre szerepelt. A mai nap nem csak egy új technikával örvendeztetett meg, de megtanultam egy fontos dolgot a chakra irányításáról. Minden rajtunk és a képzelőerőnkön az akaratunkon múlik. Talán azért sikerült ötösre a mai nap, mert bennem lehet az a bizonyos "Tűz akarata", hogy megszeretném védeni a falusiakat és ehhez már az iskolában is kiemelkedően kell teljesítenem.
 
 

Tanulás célja: Kung-fu kígyó forma,
Technika: Acél védelem // Hagane mamori no jutsu

A Taijutsu használónak sokat kell gyakorolnia, hogy páncélok nélkül is acél védelemmel rendelkezzen. Ez a technika, olyan mint egy tánc. Akrobatikus, kiélezett mozdulatokkal tér ki a ninja ellenfele támadásai elől. Nagy koncentrációt igénylő jutsu még magasabb szinteken is. Aki képes az ilyesfajta védekezésre, azt rendkívül nehéz megsebezni. Ennek meg van az ára. A Fegyelmezett mozgás közben komolyan meg is sérülhet a ninja, hogyha rosszul próbál kivitelezni egy mozdulatot.
Besorolás: B
Chakraszint: 200
Taijutsu Pont: +5
Szükséges Taijutsu pont: 50
Időbeli elhelyezkedés: Konoha támadása után pár nappal, fő kalandszál üres része.
Az edzés ihlete és menete: >>Itt<<
 
  Prológus:


Hatalmasok még a pusztítás nyomai, amit „Pein” az Akatsuki egyik tagja hagyott maga után, megadva Avarrejtek számára ezt a borzalmas látványt. Alig pár nap telt el a ceremónia óta. A shonbik még mindig a romokat kutatják túlélők után. Sajnos ahogyan telnek a napok a próbálkozások egyre sikertelenebbek. Ebben az elmúlt pár napban el sem mozdultam édesanyám mellől, aki gerincsérülésével az egyik kórházi sátorban fekszik még jelenleg is. Öcsém sem mozdult, ő is velem van. Dai, a kisöcsém, aki nálam sokkalta szorosabb kapcsolatot ápol édesanyánkkal. Én mindig is apás voltam. Apám volt az aki megértett, ha valami rosszat csináltam, aki mindig is támogatott abban, hogy igaz shinobi lehessek. Bár ő maga nem volt az, de mindig mesélte, hogy édesanyám távol élő rokonai erős ninják voltak, de valahogy sosem árulta el, hogy honnan származnak. Nem is érdekelt különösebben. Édesanyám volt az, aki mindig engem dolgoztatott és kihasznált, míg kisöcsém a kiskirály szerepében tetszeleghetett. Mindig is haragudtam rá a megkülönböztetés miatt, viszont ahogy most itt fekszik előttem a kórházi ágyon, nem tudok erre a haragra gondolni. A napok óta folyó sírás már felemésztette minden erőmet.
~ Apa. Miért hagytál itt minket? ~ Kiszáradt szememből még mindig tudnak könnycseppek hullani, de nem akarom, hogy édesanyám még tovább hallgassa a sírásom, még ha kómában is fekszik. Felállok az ágya mellől kisétálok a sátorból. Ám mielőtt ezt megtenném, felállva gyengéden öcsém vállára helyezem a kezem, jelezve, hogy egy kis időre magára hagyom. A kárhozottak lelke sem szenvedhet jobban a pokolban, mint ahogy mi most az öcsémmel. Egy 11 és 10 éves gyerekek, akik magukra maradtak. Az otthonuk elpusztult és semmit sem tehetnek.
~Annyira haszontalannak érzem magam! ~ Rúgok bele az egyik előttem heverő gallyba, ami méterekkel odébb repül. ~ Apa. Mindig azt mondtad segítsek másokon, mert ekkor válhatok igazán erős shinobivá. ~ Kezeim ökölbe szorulnak és egy fára felugorva a falu maradéka felé veszem az irányt.  
Mit is tehetnék 11 évesen. Jóformán csak kóborolok a romokon ugrálva, de érzéseim a lerombolt házunkhoz vezetnek. Ott állok a romok előtt. Ott ahol eddig az életemet éltem, ahol aludtam és ahol még apa is velünk vacsorázott. ~ Még mindig annyira nehéz elhinni, hogy nem vagy itt. ~ Újra könnycseppek szöknek a szemembe, majd neki állok elmozdítani a köveket, hátha találok valamit ami megmaradt. Az egyik követ felemelve egy törött üvegdarab irányítja rám a nap erős sugarait. ~Ez…a terrárium üvege…~ Ekkor jut eszembe, hogy a támadáskor a fehér kígyóm, a kis állatkám a terráriumában volt. ~ Szóval te is….Tehát ketten mentetettek….~ Néztem a földet és, ekkor éreztem, hogy valami csiklandozza a lábam. A kis állatkám kúszott felfelé a lábamon, fel egészen a derekamig, onnan pedig fel a vállamig. – Annyira örülök, hogy te életben maradtál…. – Eddig még nevet sem adtam neki. Csak tanulmányoztam, ahogy egy kalitkában él, enni és inni adtam neki, de éreztem, hogy az évek alatt összenőtünk. – Hebikage…- ~ Illő volt már nevet adni neked. ~ Jobb kezem mutatóújjával megsimogatom a kis fehér kígyó állát. Úgy érzem a sors hazahozott érte. Az egyetlen dologért amit hátra hagytam. Innen ismét a kórházi sátor felé veszem az irányt a falun keresztül. Útközben észrevettem, ahogy egyik legjobb barátom Suitachi az erdőben gyakorol, így egy fáról leugrottam hozzá. – Szia. Hát te meg mit csinálsz? – Kérdezem a fiútól a jelenlegi savanyú képemmel.
- Most hallottam Daikimichi-senseitől, hogy egy jó darabig nem lesznek órák az akadémián… - Mondja mérgesen, miközben izzadt öklével az egyik fa törzsét püföli. –….de engem ez nem akadályozhat meg. Mondtam neked, hogy erőssé akarok válni, és jobban teszed ha te sem lazsálással töltöd az időt, mert ha visszamegyünk akkor kettőnk versenyében alul maradsz! – Fordul felém Sutiachi a határozott mosolyával az arcán. Hirtelen nem tudtam elviselni azt a lenéző mosolyt és ideges fejjel kiabálni kezdtem. – Te engem soha nem győzhetsz le te bolond! A szuszt is kiverem belőled! – Mondom mérgesen, majd felugrom egy faágra és egy mosollyal lenézek Suitachira. – Én sokkal erősebb leszek, mint te és amikor visszatérünk az akadémiára összemérhetjük az erőnket. – Mondom határozott mosollyal, majd mielőtt még tovább ugranék félig hatra fordulok. – Köszönöm. – Jegyzem Suitachinak, majd tovább állok. Ez a srác megmutatta nekem, hogy nem szabad feladnom az álmaimat bármi is történjen…..


Vénember az erdőben


      Az erdőbe megyek, ahol egyedül lehetek és nyugalomra lelhetek egy kicsit. Ebből kifolyólag egy fatörzse előtt törökülésbe vetem a lábaimat, majd hátamat a fának támasztom.
~ De mihez kezdjek egyedül. Ahogy láttam Suitachi jobb híján az erejét fejleszti. Egyedül nem tudok új ninjutsut megtanulni. Ahhh! ~ Idegeskedem magamban, majd rájövök, hogy ez sehova sem fog vezetni, így jobban teszem ha megpróbálok mindent végig gondolni. Becsukom a szemeimet és veszek pár mély levegőt. Nem figyelek másra csak a jelenre. Számolom a lélegzetvételem és lassacskán elveszem a magamba lévő sötétségbe… Ahogy szoktam. Ez az én meditációm. Utazás a sötétségben. Érzem a levegő nyomását, az enyhe szellőt az arcomon, a hőmérsékletet a bőrömön, a talaj keménységét a lábaim alatt, melyek testem súlyát cipelik. A sötétségben mindig társaságra lelek. Érzem a környező állatok charkáját. Mókusok, madarak, rágcsálók és egy kóbor cica is van. Chakrám egyre messzebb kúszik, és egyre többen csatlakoznak hozzám. Egy furcsa személyt is érzek, hatalmas charkával és éppen felém sétál. Lassan közeledik, gondtalanul sétál, mint aki nem fél a rá leselkedő veszélyektől. Nem érdekel, valahogy nem érzek rajza ártó szándékot, így csak elfogadva közeledését tovább merengek és koncentrálok a lélegzetvételre. A fickó közelebb érve hozzám egy bokorból figyeli ahogy a fatörzsénél ülök.
- Gyere elő nyugodtan. Tudom, hogy itt vagy és azt is hogy nem akarsz bántani. – Mondom csukott szemmel, határozottan, majd szemet kinyitva a rejtőzködő rejtekhelye felé nézek. Az öreg előlép. Egy köpcös idősember egy jókora bottal a kezében.
- Üdvözöllek gyermekem. – Lép közelebb hozzám mosollyal az arcán. – Konichiwa O-san! – Köszönök illedelmesen. – Mi járatban van erre felé? Nem láthattam még önt Konohagurében ugye? – Teszem fel a kérdésem az öreg felé gyanakvóan, miközben Hebikage előbújik a pulcsim nyakánál. Láthatóan érdeklődik az öregember után. Lassan lekúszik a testemről és az öreg felé kúszik.
- A korodból ítélve nem hiszem. Nagyon régen jártam már Avarrejtekben. Fülembe jutottak a történtek és úgy gondoltam haza kell térnem, hogy segíthessek. – Miközben beszél Hebikage a kezére tekeredik, úgy, hogy fejét a tenyerébe tudja helyezni. Az öreg fel is veszi és megsimogatja.
- Nagyon kedvel téged…. – Mondom mosolyogva. – Még is ki vagy te O-san? – Az öreg arcára furcsa mosoly ül ki, majd heves hadonászásba kezd.
– Kedves Fiaaam! Aki elöted áll az nem más mint a kígyó harcművészet és a Hebi ninpo nagymestere! Minden undorító rágcsáló írtója, a híresen hírhedt Iroh-sama, a Kígyó remete! – Az öreg mozdulatai elég komolyak, bár az előadása elég nevetséges és még is tátott szájjal csodálkozom.
- Vááá nagyon menő lehetsz O-san. Kígyó remete? Akkor Hebikage ezért kúszott hozzád! – Mutatok a kígyómra, miközben az öreg felkacag. – Látom fiam te is jóbarátságba vagy velük! – Mondja miközben felálok eddigi helyzetemből és büszkén kihúzom magam. – Igen Hebi O-san. Éppen előttem kelt ki a tojásból, és mivel védtelen volt ezért hazavittem, hogy segítsek rajta. Egyébként Senshi-nek hívnak.– Mondtam büszkém.
- Hagy már abba ezt az öregemberezést. Hívj csak Iroh-samának. – Jegyzi meg savanyú képpel az öreg.  – Rendben Hebi Ooo-san. – Mondom gúnyosan. – Ahh. Várj csak adok én neked mindjárt olyat! – Mérgesedik el egy pillanatra, aztán mintha egy pillanatra elmerengene és a szakállát simogatja. – Egyébként te meg mit keresel az erdő közepén egymagad? Nem kéne otthon lenned? -
Erre a kérdésre elmérgeseden. – Tud meg öreg én shinobi tanonc vagyok és azért vagyok itt mert éppen eddzeni akartam. Csak megzavartál! – Kiabálom le az öreg fejét. – Ohh igen. Akkor én le is ülök és nem zavarlak, tedd csak a dolgod. – Azzal az öreg elkezd gallyakat gyűjteni.
- Hmm. Rendben. Felőlem csinálj csak amit akarsz. – Jegyzem meg. Nem akartam felfedni, hogy nem csináltam semmit, de minden bizonnyal az öreg ezt levette. Egy pillanatra hezitáltam, de aztán eszembe jutott Sutiachi és az ő edzése, ahogyan a fát püfölte, hogy erősödjön. Én is hasonlóan kezdtem neki. Kiválasztottam a legközelebb esőt, majd teljes erőmből ütni kezdtem.
~ Ez fáj…~ De csak folytattam. Egyik ütés a másik után. – Mit ártott neked az a fa fiam? – Érkezik a hang a hátam mögül. Az öreg termett mögöttem értetlen fejjel.
- Áhh neked meg miért kell megzavarnod! – Hirtelen elöntött a méreg és megfordulva az öreg fele felé ütöttem, viszont meglepetésemre nagyon gyorsan furcsa pózba letérdelt, majd ujjait egyenesen, mereven tartva egy gyenge szúrást intézett az ádám csutkám alá. Hirtelen csak a levegő után kapkodtam. – Te szemét! – A helyzet a fejemben csak jobban eldurvult és neki estem az öregnek, aki furcsa „kígyó” szerű mozdulatokkal tért ki az ütéseim elől, vagy olykor az előbbi kéztartással és egy laza csuklómozdulattal térítette el az ütéseimet, a vége pedig ugyan az lett, csak most a gyomorszájamba kaptam egy szúrást, amitől térdre is rogytam. – Ezt még is hogyan? – Kérdezem térdre rogyva lihegve. – Ha kölyök. Megmondtam neked, hogy én vagyok a híres Kígyó Remete Iroh! – Áll be ismét egy furcsa pozícióba. Én még kicsit mindig lihegve és az ütés helyét szorongatva állok fel. – Van benned kitartás kölyök. – Néz rám ráncolt szemöldökkel. 
~ Annak ellenére, hogy ilyen pufók elég jól mozog. ~ Jegyzem meg magamban, majd újra rávetném magam, de mielőtt ezt megteszi felmutatja a tenyerét. – Megállj! – Hirtelen annyira meglepődtem, hogy megtorpantam.  – Mit akarsz vénember. Utolsó szavak mielőtt szétrúgom a segged? – Mondom határozott mosollyal az arcomon.
~ Még most sem fáradt. Rengeteg chakra lehet ebben a gyerekben. Tehetséges kölyök az egyszer biztos. ~ Mielőtt még válaszolna felnézz az égre és elmereng egy kicsit. ~ Úgy is hosszabb időre terveztem maradni. Talán segíthetnék ennek a kölyöknek. ~ Az öreg rám nézz, majd folytatja.
- Azért jöttem Konohába, hogy segítsek az embereknek, így most eldöntöttem, hogy veled kezdem. Úgy látom kölyök, hogy te és én sokban hasonlítunk, ezért a mai naptól maradásom ideje alatt a tanítványommá fogadlak. Értetted? – Mondja majd hüvelykújját felmutatva mosolyog. Elakad a szavam. Összefutok az erődben egy vén fószerral, akinek érezhetően hatlmas chakrája van és egy kis verekedés után már is oktatna. ~ Ez nekem pont kapóra jön. ~ Úgy sem tudtam volna egyedül tanulni, így legalább akad valaki aki foglalkozik velem. – Rendben van Hebi O-san… - Keresztbefont kézzel nézek az öregre. – Az akadémián egy jó darabig úgy sem lesz oktatás, így hasznomra válhatsz. – Mondom fenthordott orral, amire az öreg mellém áll és úgy fejbe kólint, hogy a talajt is megfejelem. – Apád picsáját. Örülj, hogy egyaltalán egy ilyen híres ember mint én foglalkozik egy olyan suhanccal, mint te vagy! Hálásnak kéne lenne kölyök! – Ordítja fel a fejem, majd mosollyal folytatja. – Akkor kezdhetjük is. Majd meglátjuk, hogy bírod. Ülj fel és figyelj! – Amikor felültem ő is leül mellém. – Ahogy észrevettem sok chakrával és jó chakrakontrollal rendelkezel, de híján vagy a fizikai erőnek. Pedig a chakránk… - Oktat az öreg, de félbeszakítom. -….a fizikai és szellemi energiánk összesége. A szellemi energiánkat gyakorlással és tapasztalatszerzéssel, míg a fizikai állapotunkat edzéssel fejleszthetjük. – Fejezem be az akadémián is tanult anyagot, amire az öreg felröhög. – Jól mondod fiam. Viszont ahogy látom a fizikai edzésnek tényleg híján vagy, úgyhogy azzal kezdünk. – Azzal az öreg feltápászkodik és én is így teszek. – Nem muszály erősnek lenned. A kígyók sem erősek, legalábbis fizikailag nem annyira, mint a medvék. Viszont nekik megvan a gyorsaságuk, az ügyességük és a reflexük, hogy minden támadás elől elmásszanak és egyetlen támadással megbénítsák az ellenfelet és te is ezt fogod tenni Senshi. Akkor kezdjük is a kígyó harcművészet alapjait. Megtanítok neked egy taijutsu technikát, amit magával a kígyó harcművészettel fogsz kombinálni, ez pedig a Hagane mamori no jutsu. Meg is mutatom. -
Azzal az öreg int, hogy támadjam meg ismét. Nem is leszek rest rögtön rávetem magam ütések és rúgások sorozatával. Hasa méretének ellenére az öreg rendkívül gyorsan mozog és minden ütésem elől akrobatikus mozdulatokkal tér ki, vagy éppen az előbbi kéztartással állítja meg az ütéseimet. Az utolsó rúgásnál hátradőlt hídba, majd hátra fordulva a lentre induló rúgásom elől is kitért.
- Ezt fogod megtanulni. – Mondja mosolyogva.


Vérizzadásig


Újdonsült mesterem nem is várat tovább. – Akkor most jól figyelj és kövesd a mozdulataimat. – Azzal a mester el is kezd egy furcsa mozdulatsort, ami tükörképeként próbálok követni több kevesebb sikerrel. – Istenem, próbáld pontosabban… - Csap a homlokára. – Rendben állj ide elém. -
Kéri a sensei és kérésének eleget téve elé állok. - Nyújtsd ki a karod…. Csukló behajlít.– Emeli meg botjával a jobb karom. – Nyújtsd ki a tenyered, ujjak egyenes… - Botjával rácsap a kezemre, amire az egyből merev lesz, mint a kígyó feje. – Jó. Hátra…Könyök és alkar derékszög. – Botját a tenyerem és a csukló hajlatába teszi, majd hátra tolja, hogy az derékszögben álljon. - Másik kar…. kinyújt és elé tesz. – Az öreg végig vezet a botjával és folyamatosan instruktál. A mozdulatok után a térdembe rúg vállnál szélesebb terpeszbe kényszerítve, majd botjával a térdhajlatomba üt, ezzel rogyásra kényszerítve. Csak úgy feszülnek a combizmaim, ahogyan ebben a tartásban kell állnom, de a mozdulatsor szerencsére nem áll meg. Botjával benyúl a kéztartásom közé a jobb felsőkaromon át, a másik vállam hóna alá, majd az alapállásból egy egyszerű mozdulattal balra fordít. Ezután belerúg a jobb térdembe, hogy az így hátra került lábat kinyújtva tartsam. – Szúrás! – Botját a kígyó fejet formáló jobb karom hajlatába teszi, majd egy húzó mozdulattal egy szúrást kell csinálnom a kézfejemmel előre, majd a kitámadás után vissza is kell húznom. A hátamra is ver egyet, mivel azt nem tartottam egyenesen. Ezt követően a hátulsó kinyújtott lábamat rakatja velem előre, keresztbe a másik elé ezzel egyfajta guggoló pozícióm lesz, majd a kéztartást megőrizve egy körkörös hárító mozdulat következik. A botját a guggolásom közé szúrja és ugyanúgy, mint a testem elfordulásakor, itt is balra fordít, és vissza kellett térnem a rogyasztó, vállnál szélesebb alap terpeszbe. Ismét egy kézfejes szúrás, csak most kissé balra előre, majd ezt követően egy egykezes, körkörös hárító mozdulat következik. Ezután belerúg a jobb lábamra előre tolva azt és ismét szúrnom előre. Ami ez után következet az volt igazán megerőltető. Az ütést követően a másik lábam lábfejét a jobb lábam térdhajlatába helyezve álltam féllábon, alig tudtam megtartani az egyensúlyom. Ezt követően pedig, ahogyan az öreg korábban kitért az ütésem elől, most nekem is ugyan azt az egy lábon álló guggolást kellett végre hajtanom, majd abból felállva egy nyakra mért szúrást intézni.
- Látod kölyök, nem is olyan nehéz. Rajta előrről egyedül. – Mondanom sem kell a mozdulatsor minden egyes eleme nagyon megterhelő volt a testemnek. Minden izomzatom sajog, de pont ez az ami lázba hozott. – Rendben Hebi O-san! Annyiszor megcsinálom, ahányszor csak kell! – Mondom határozottan, majd a fájdalmak ellenére megismétlen a mozdulatsort. Egyszer, kétszer….Dehogy is. A nap hátra lévő részében a mozdulatok precíz kivitelezésén dolgoztunk. Az öreg kígyó vénember végig mellettem volt és ütött-vágott a botjával, ha valamely mozdulat nem volt megfelelően kivitelezett.
Másnap szintén ugyan ott találkoztunk és az öreg már egy felépített kiképzőtérrel várt.
- Mi ez a sok cucc Hebi O-san? – kérdésem után megint úgy fejbe vágott, hogy megfejeltem a földet és még a fejem is puklis tett. – Mondtam, hogy ne öregez dilis kölyök! – Ráncolta meg a szemöldökét. – Egyébként meg nézz magadra. Vézna vagy. Semmi izom nincs rajtad. Ezen fogunk ma és az elkövetkezendő pár napba javítani. – Mondja az öregember, majd az első bak állványra emlékeztető tákolmányhoz küld, csak éppen keresztbe a palló maradt le róla. – Feküdj fel kölyök és kezdj el homorítani, de nagyon gyorsan. – Eleget teszek a kérésnek. Felteszem a lábaim az egyik oldalra, majd próbálom magam megtartani a másikon és hanyatt feküdni. A kezeimet a fejem alá teszem kipárázás ként. A hasizmaim megfeszülnek és már megtartani magam is nehéz feladat. Pár homorítást követően le is esem, de a sensei int, hogy másszak vissza és folytassam. – Még is meddig? -  Teszem fel a kérdést. – Amíg azt nem mondom, hogy elég. – Tudomásul veszem a tényeket, és tovább próbálkozom, de egy pár homorítás után le is esem. A sensei ismét visszautasít, míg meggyújtja a pipáját. Oda ül mellém és figyeli a gyakorlatot. Amint látja, hogy feladnám és leesnék az égő pipát a derekamhoz nyomja. Az égő parázs fájdalma reflex szerű motivációt ad, hogy elemeljem magam. – Elég. Pihenhetsz. – Azzal sajgó hasizommal ernyedek el, már az esés tompításához sem maradt erőm, így csak egyszerűen a hátamra zuhanok és szusszanok.
- Azt mondtam pihenhetsz, nem azt, hogy feküdhetsz. – Azzal int és feltápászkodom. Egy furcsa libikóka szerű szerkezethez visz, amit talán az éjszaka folyamán tákolhatott össze. Megpörgeti a rudat, majd elkezd is a tegnapi mozdulatokkal ütni, fogásokat végezni rajta. – Te jössz. – Jegyzi meg, majd követem az előbb látottakat.  Szúró és rugó mozdulatsorok, miközben a szerkezetet fogom és pörgetem, mintha az ténylegesen az ellenfelem lenne. Csukló mozdulatok, mint ha ellenfelem fejét csavargatnám. Jobban élveztem, mint az előző fizikai gyakorlatot, ahogy egyre többszőr gyakorolom a mozdulatsorokat egyre inkább nő a harcikedvem is. A nap a mai két feladat ismételgetésével telt. Óránként váltottunk és a sensei végig felügyelte a gyakorlatokat.
Harmadnap a kiképző tér tovább bővült négy körülbelül tenyérnyi vastagságú tuskó van leverve és alá kihegyezett bambusznád tüskék vannak leszurkálva. Elég félelmetes látvány. – Ez mi cél szolgál sensei? – Kérdezem tőle, amire elmosolyodik. – Menj fel rá fekvő támaszban. – Bólintok helyeslően, majd az utasításnak megfelelően felmegyek. – Előtte vetkőzz félmeztelenre. – Mondja a sensei és így is teszek. A pozíció felvétele után, az ujjaimra támaszkodva kell megtartanom magam, és ha a kelletténél lejjebb engedem magam a bambusz rudak a hasamba szúrnak. Nagyon nehéz feladat, de ez is a kitartásra játszik és én soha nem adom fel. Erősebb leszek, mint Suitachi, kerüljön az bármilyen fájdalomba. Egy óra után pihenhettem, viszont a mai pihenés újabb mozdulatsorok tanulását jelentette. Ütések, szúrások és rúgások sorozata, mind lábon állva, mind a levegőben. Ma is óránként váltottunk. A nap vége felé a mozdulatok gyakorlásához egy bambusz karikát is kaptam, amit megtartva, azon belül kellett az ütéseket, hárításokat gyakorolnom és a pozíciókat megtartanom. Minden ütés fájt. A karika kemény volt és az ütések visszaható ereje folyamatosan sértette az alkarom. Nem is kétséges, hogy már ezen nap végén tiszta kék zöld voltam.
 Másfél hónap telt el az újabb és újabb mozdulatok elsajátításával és az eddigi fizikai edzések végrehajtásával. Egy idő után a hasi edzésekhez plusz súlyt is kaptam, olykor a sensei rajtam pihentetett súlyos lábai, olykor egy-egy farönk képezte a plusz tömeget, amit hasból emelgetnem kellett. A kihegyezett bambuszrudakat a meggyújtott perzselő rudak váltották fel fokozva a motivációmat. Egyre erősödtem, egyre több homorítást tudtam megcsinálni és egyre tovább tartani magam az ujjaimon. Megerősödtek. A karikás gyakorlathoz is néha-néha becsatlakozott a sensei és a két kézfejünk kígyók módjára harcolt egymással, hogy melyik tudja előbb megharapni a másikat.
A mai napon új gyakorlatok következtek magas bambuszrudakra tojások voltak felhelyezve, melyek ninja módjára cövekelt a rudakon. A senseiel hadakozva kellett megszereznem a tojásokat. A kézfejemmel a kígyó száját formázza próbáltam kapkodni a tojások után, és mesterem nem volt rest akadályozni ebben. Már acél keménységűvé váltak az ujjam, de figyelnem kellett, hogy ez az új megerősödött kéz ne roppantsa össze a „szájában” tartott tojásokat. A fizikai edzések folytatása mellett a nyújtás is szerepet kapott. A sensei a térdére fektetve hintáztatott, hogy hajlékonyabb legyek. Olykor ebben a pozícióban a ruhámat megragadva megemelt és a földre dobott, de nem engedem és ebben a hídban tartásban mentem köröket a kiképzőterünk körül. Ahogy teltek a napok minden egyre könnyebb és könnyebb lett. Az ilyen jellegű taijutsu tanulás lényege a folyamatos ismétlés. Éreztem ahogy a testem hozzászokik a fájdalomhoz, a mozdulatok automatikussá és rutinszerűvé válnak. A napok közben egyre több időt fektettünk a Hagane mamori no jutsu gyakorlására harcok formájában. A megtanult mozdulatokkal egyre többszőr és egyre jobban sikerült eltáncolnom a kígyó remete támadásai elől. A harcművészet katáit már edénnyel kellett gyakorolnom, és minden alkalommal a tökéletes egyensúlyról és mozdulatokról tett tanúbizonyságot, ha az edényből a víz nem folyt ki. Az ütéseknél ez nem volt lényeg, ott arra kellett koncentrálni, hogy az olyan gyors és határozott legyen, hogy az edény ne essem le, míg egyik kézfejről a másikra érkezik.


Ending


Kemény három hónap van mögötte, aminek minden egyes napja kemény verejtékkel teli kihívás volt, de úgy érzem sikeresen helyt álltam. Időközben édesanyám is felébredt, bár mozgása még nehézkes a gerincsérülés miatt. Nehezményezte a kemény gyakorláson és a tekintetében a kifogásolást is láttam, de nem szólt érte. Öcsém végig mellette maradt, ő nem erőltette meg magát, sőt elhatározta, hogy az akadémiát sem folytatja tovább. Én tovább gyakoroltam és a sensei-el való küzdelmekben bevethető szintre tudtuk hozni a Hagane mamori no jutsut. A falut időközben elkezdték újjáépíteni, de már nem ugyan az volt, mint régen. Egy új házba költöztünk, ami még a falu szélén éppen maradt házak egyike, így idővel ez is felújításra fog szorulni, de a pokol után ez már nekünk mesébe illő otthonnak számított. Egyik nap a kemény munka után hazatérve egy levél fogadott a nappaliban. Mindenki más aludt már, de mivel a levél nekem volt címezve ezért senki nem bontotta fel. Behívó levél, melyben az áll, hogy az Akadémia renoválása befejeződött és a jövőhét folyamán az oktatás újra tanterv szerint folytatódik.
Másnap csalódottan mentem a felállított kiképzőterünkre. Habár kemény kihívás volt a tanulás minden egyes percét élveztem. Erősebbé váltak és az akadémiára visszatérve ezt meg is mutathatom. Ez járt a fejemben a sensei előtt állva. – Úgy tűnik ezek az utolsó napok, amiket egy darabig együtt tölthetünk Hebi O-san. – Mondom csalódottan, amire a vénember a szemöldökét ráncolja.
- Miért mi történt? – Kérdezi az arcán meglepődötséget színlelve és kedvesen kacagva.
- Az akadémiai felújítása befejeződött, ezért újra kezdődik az oktatás. – Vázoltam fel a tényeket a vénember számára.
- Hmm. Ez remek fiam. Akkor folytathatod az utad és most már kezedben vannak a Hebi Ninpo alapjai. Ne feledd az itt tanultakat, és sok kitartást kívánok. -  A vénember szavai a szívemig hatoltak és meghatódottságomban megöleltem az öreget, aki megsimogatta a hajamat.
- Köszönöm Hebi O-san. – Mondom könnyen szemekkel.  
- Ohh ennyivel azért nem úszod meg… - Nézz le rám mosolyogva. -… Azt mondtam maradásomig a tanítványommá fogadlak. Ígérd meg, amikor nem az akadémián húzod lóbőrt, folytatni fogod az edzést. – Itt tart egy kis szünetet, míg én egy bólintással és egy „Igen”-el megígérem. – Rendben. Én még a faluban maradok egy jódarabig, tehát ha segítségre lesz szükséged biztosan megtalálsz bármikor. Hétvégente minden reggel ugyan itt találkozunk és folytatjuk a gyakorlást. Most pedig ne lazsálj kölyök! 300 homorításig meg se állj nekem!  - Adja ki az instrukciókat és az utasítást, amit mosolyogva meg is csinálok. Az akadémiai órák kezdetéig így ment ez minden nap, tovább folytattuk az edzést egészen addig, míg bírtam szusszal.