Ninja akadémia

Az akadémiai tanulók tanulmányainak színhelye. A két szintes épületben több tanterem is megtalálható, ahol kiképző chunninok és jouninok oktatják a leendő ninja-kat.

//Karin//

>>Otthon<<
Ismét egy szép napra virradtam, mint mindig. Ki keltem az ágyból, majd a falra néztem ahol a bábom található. Felöltöztem, majd megindultam az étkezőbe. A szüleim már vártak rám. Mosoly volt az arcukon, biztos valamit adni akarnak, és előre tudják, hogy örülni fogok neki. De nem ez történt. Apám kijelentette, hogy be kell mennem az akadémiára megismerni az új csapatomat. Tudtam, hogy előbb vagy utóbb ez is bekövetkezik, de azt nem gondoltam, hogy fél nappal a geninné válásom után. Még annyi mindent szerettem volna itthon csinálni a bábommal, de a kötelesség máris szólított. Megreggeliztem, majd visszamentem a szobámba a cuccaimért. A Tanto-t, amit édesanyámtól kaptam, az oldalamra akasztottam, hogy kéznél legyen. Su-Buni-Rut leakasztottam a falról, majd elővettem egy rongyot, hogy gyors megtakarítsam a portól, ami tegnap keletkezett a gyakorlástól. Mikor végeztem a tisztogatással, azon gondolkodtam, hogyan is hordjam magammal, úgy, hogy ne tudják meg. Mivel az akadémián nem mutattam jelét a bábhasználatnak, ezért furcsa lehet annak aki meglátja. Igaz egyszer ki fog derülni, de én még nem akarom, hogy megtörténjen. 10 perces gondolkodás után, rájöttem a megoldásra. Elővettem egy tekercset, majd a megfelelő információk rögzítése után, elmutogattam a kézjeleket, majd kimondtam a jutsu nevét: -Tobidogu no Jutsu Sikeresen lepecsételtem Su-Buni-Rut, majd az övtáskámba tettem a tekercset. A fejpántot a bal lábamra rögzítettem. Az előkészületekkel végeztem, irány az akadémia.

>>Akadémia<<
Kiléptem az ajtón, majd futásnak eredtem, hiszen biztosan késésben vagyok, mert annyit vacakoltam a pakolással. Lemerem fogadni, hogy csak 3 személy lesz a tanteremben. A Sensei és a csapattársaim. Mikor megérkeztem az akadémiára, elfogott az öröm. Hisz tegnap még tanulóként léptem be az épületbe, most már friss geninként, aki várja a nehezebbnél-nehezebb küldetéseket. Beléptem az akadémiára, végig sétáltam a folyosón, ahol annyiszor futkároztam, egészen a tanteremig. Mikor odaértem, izgatottság töltött el. Annyira vártam, hogy milyen csapatba sorolnak majd. Remélem nem valami hű, de beképzelt geninek lesznek, mert akkor esküszöm, hogy szétverek valamit. Kinyitom az ajtót, majd belépek és körülnézek. Ha tele van a terem, akkor szép csendben keresek egy helyet ahol leülhetek, majd várom a fejleményeket. Ha már csak a leendő csapatom tartózkodik a helyiségben, akkor rákérdezek, hogy ők azok e akiket keresek és ha igent mondanak, bocsánatot kérek a késésért.

Benyitottál az ajtón és néma csend fogadott. MNár azt vártad, hogy egy-két ember van bent, mikor rájöttél, hogy hatalmasat tévedtél. A terem dugig volt jól ismert diákokkal és éppen abban a pillanatban olvasták fel az előre elkészített csapatok listáját. De legalább nem késtél olyan sokat! A chunnin tanítód, akit eddig is nagyon jól ismertél, hisze jó öt évig tanított, és bár szigorú de igazságos tanár volt, aki elnyerte a tetszésedet. Hosszú szőke fürtjei közül bámult rád, ahogyan abbahagyta az olvasást is.
- Na végre megérkeztél! Ülj a helyedre! -közölte veled kicsit talán túl szigorúan is, ahogyan engedelmeskedtél neki és a szokásos padnál immáron te is becsatlakoztál a listába.
Lassan mindenki nevét felsorolták és annak akinek a neve elhangzott, az szedhette a sátorfáját kifelé? Hogy miért? Mert minden harmadik harmadik diák, akik kisétált a tanterem pódiúmhoz, kapott egy helyszínt és egy nevet, hogy ott várakozzon tovább. Mindenki, ahogyan te is. De ahogyan az utolsó négy ember maradt, rádöbbentél, hogy valami nem stimmel. Eddig három fős csapatokat alkottak, de most négyen vagytok! vagyis egy ember csapat nélkül marad? Nos igen, még pedig ahogyan kimondták az utolsó nevet, rájöttél, hogy te. Az utolsó három gyerek is elsétált a megadott helyre, ahogyan a sensei rád nézett.
- Hát ez így alakult!- nézett rád ,ahogyan intett neked, hogy menjél le hozzá- Idén kissé páratlan volt a létszám, de gondolom ez nem lesz akadály! a te mestered ezen a helyen vár téged. -adta át a papírt, ahogyan mielőtt kinyitottad volna, a chuunin tanár el is tűnt a szemed elől. Lassan nyitottad ki a tekercset, ahogyan csak ennyi állt rajta.

"Egy igazi shinobi mindig felméri a környzetét!"

Leültél és a falnak támaszkodtál, ahogyan nem értetted azt, ami a papíron volt. Mire gondolhatott az aki ezt írta oda, de ami ennél is fontosabb, ki a mestered. Eddig mindenkinek megmondták annak a jounin-nak a nevét, aki alá beosztották, azonban neked nem. Sőt a helyszín helyett, csak egy értelmetlennek tűnő szöveg volt olvasható. Ahogyan erősen gondolkodtál azon, hogy akkor hogyan is tovább, hirtelen megpillantottál valamit ,egy apró ki jelet. A legfelső sorban a padok tömkelege mögött, egy alig látható fehér papír kandikált ki. Észre sem vetted volna, hogyha nem ülsz és gondolkozol. Lehet, hogy téves következtetés, de ha odamész, az újabb papíron ezt fogod tudni elolvasni.

„Látom megtaláltad ezt a papírt! Ez azt jelenti, hogy valamennyire tisztában vagy azzal, amit olvastál! Egy shinobi elsődleges feladatta, hogy tisztában legyen a környezetével, annak adósságaival és hátrányaival és mindig arra törekedjen, hogy a felmerülő hátrányokat a saját hasznára fordítsa! Éppen ezért az alábbi sorokat jól olvasd el, merte gy shinobinak a felszín mögé kell látnia!

"

Elmentél a kiképzőterepre de senkit sem találtál ott! Alig volt jelen pár akadémiai diák, illetve egy két genin is gyakorolt, de egyetlen egy nyom sem jelezte azt itt kéne keresgélned, vagy éppen itt várna rád a jounin mester. Majd utad a Kazekage irodája felé vezetett, mikor is érdekes események kezdtek el lezajlani a szemed látásra és ennek az események te voltál a kulcsfigurája. A bejáratnál egy közepes magasságú, 25-dik évében járó, szőke hajú férfi állt, ahogyan kezeit a mellkasa ellőt összevonva várt valamire. A ruházata semmiben sem tért a chuuninok által hordott egyenruhától, hacsak abban nem, hogy a derekára egy tekercseket tartóerszény volt kötve, ahogyan a derekán egy nagyobbfajta tekercs is éktelenkedett. Ott állt és várt, ahogyan rád sem hederített, így elsétáltál mellette, ahogyan váratlanul megszólalt.
- Hát téged könnyedé nem lehet téveszteni...- szólalt meg, ahogyan kíváncsian fordultál meg és a férfi téged nézett -...Yuudoku Irai – mondta ki a nevedet is, ami egyértelműen jelentette, hogy téged várt- De nem elég, hogy figyelmetlen vagy, rossz megfigyelő és nem is túl eszes is! -sértegetett is- Ilyen genint osztanak be alám?- nézett fel az égre, ahogyan ez a kérdés csak költői volt- Hehehe! De sebaj! Hamarosan ugyis visszamész az akadémiára és kész! Eddig tapasztalt alapján nem vagy elég érett ahhoz, hogy genin legyél! Persze ha erre rátudsz cáfolni akkor van egy utolsó lehetőséged! - fordult feléd kihivóan.

A szavaidat végighallgatva a jounin csak elmosolyodott, ahogyan kiegyenesedve szembenézett veled. Láthatólag nem értetted át, amit ő közölt veled, vagy másképpen. De gyorsan ki is javított, ahogyan egyszerűen kioktatott, kicsit sem sajnálva téged, na meg nem is törődve férfiúi becsületeddel.
- Nagyon is nagyot tévedsz! -közölte veled- Nem tudtad! A rejtvény megfejtése az volt, hogy a tetőn várlak! -közölte veled ezt a váratlan hírt- Emelet egy olyan stílus használójának mind te a legfontosabb dolga a megfigyelés! Egy bábhasználónak az első feladatta, hogy tisztában legyen a környezetével, hogy kitudja használni a helyszínt, hogy előnyére tudj fordítani, mert egy jó bábhasználó, nem kerülhet hátrányba, nem engedheti, hogy az ellenség közel kerüljön a testéhez. Ha pedig figyelmetlen vagy, akkor veszítesz, ha veszítesz meghalsz és azzal a társaidat is veszélybe fogod sodorni! -oktatott ki. - És még valami! Ha így gondolsz a shinobi létre, akkor nemcsak az akadémiára küldelek vissza, de megfosztalak attól a lehetőségtől, hogy shinobivá válj! Egy igazi ninja, sohasem hátrál meg és nem nyafog, az elé kerülő akadályokat pedig leküzdi! Ezt jegyezd meg kölyök! -mondta neked szigorú arccal és hanggal.

A férfi elmosolyodott, ahogyan szembenézett veled. A kérdésed hallatán, először nem reagált semmit, de közelebb lépve, valahogyan veszélyezve érezted magad. Furcsa érzésed támadt. A férfi csak mosolygót, ahogyan a veszélyes arckifejezése egy pillanat alatt változott meg barátságossá.
- Hát az csak rajtad függ! -közölte veled- Először is, meglátjuk, hogy az eszed tokja helyet van-e tehetséged, mert mind tudod, ha az egyik megvan a másikon még lehet javítani, de ha valaki teljesen nulla, az az is marad! -közölte veled- Ha készen akarsz állni arra, hogy igazi shinbi-ként élj és tanulj, gondolkozó és érez, akkor nem egyszerűen úgy kell tenned, hanem azzá is kell válnod, jelen pillanatban máris hallót vagy!- közölte veled, ahogyan csak akkor vetted észre, hogy a jobb úja megmozdult, méghozzá úgy, ahogyan te is tanultad. De késő volt. Három kard ragadott meg hátulról, ahogyan teljesen ledermedtél és démonikus fehér álarcú báb állt mögötted, fehér leple, És eddig te észre sem vetted. - Nos, készen vagy végre valami mutatni?

Mintha szögesdróttal cirógatnák az arcát: életunt és fájdalmas ábrázata láttán bárki jogosan hihetné, hogy fogságból szabadult, s most nem tudja mit is kezdjen derékbetört életének utolsó éveivel. Utolsó évek… Hisz neki több van, mint amennyit leélt!
- Hát az ki? – egy rosszindulatban áztatott üde hang robban ki a tömeg morajlásából, túlkiabál minden beszédet az épület folyosóján nem törődve azzal, hogy a szóban forgó is meghallgatja. Egy elfojtott hangon érkező választ kap:
- Ikina Minami.
- Nem túlkoros egy kicsit? Ennyiszer húzták meg a vizsgán?
- Ááá! Nem… Neki már volt csapata, sőt, majdnem chunin lett. Mindenki azt jósolta, hogy leteszi a vizsgát… Csak aztán volt az a küldetés – itt még halkabbra fogta hangját, mert időközben a tömeg vele halkult s ő nyilván nem akarta, hogy Minami meghallja, hogy róla van szó, de akármilyen halkan is beszélt, hangja kihallatszott a tömegből, mikor majdnem minden száj elnémult. Mindenki hallani akarta a szöveget. – amiben meghalt a mestere és minden társa, a vizsga előtti héten.
- És ő hogy élte túl? – Semmi sajnálat. Semmi részvét vagy akárcsak kíváncsiság, csupán goromba lenézés és gyanakvás.
- Jó kérdés… - tátogta szinte némán.
Persze mondhatta volna akármilyen hangerővel, Minamit nem érdekelte volna. Hallotta a róla szóló históriát már ezerszer: hallotta a sajnálatot, a bámulatot-ámulatot, a kíváncsiságot, a torz, szélfújta pletykákat. Egy sem döntötte romba a letargiával átitatott téglákat melyből láthatatlan fellegvárat épített maga köré. Hisz mit tudhatnak? Alig fejezték be az akadémiát, ha ugyan befejezték már!
- Minami-hime! – a csengő hangú kislány kiáltása azonban már nem hagyta hidegen. Csak a tekintete maradt komor és fagyosan elutasító, a szíve hangosan zakatolt, lelke hangosan kiabált, fújt, toporzékolt. Nem érdeklik a rajongó kis idétlen csitrik… Egy kicsit sem, még most, hogy talán új csapatot kap… Új csapat!? Nem, azt nem vállalja, és megmondta Mindenkinek. Tudniuk kell! De akkor miért van itt, miért hívták? Mi mást akarhatnak tőle az akadémiai szócsövek?
Hanyagul dől az ablakpárkánynak s miután a lányra pazarolta – akit időn közben kis barátnője arrébb rángatott mondván „…szerintem nem kéne bosszantani…” – pillantását mereven elnéz egy üres sarok felé. Haja kócosan, ruhája piszkosan és viharverten, mentolt és cigaretta füstöt árasztva, arcán horzsolásokkal és soha igazán be nem heget vágással a nyakán várakozik valami olyasmire, hogy közöljék: tévedésből küldték ki neki a "sürgősen-behívató hivatali levelet".

Fehér pont a szürke nem inkább fekete tömegben a folyóson. Hófehér haj éles kontrasztot alkot a környezettel. Nem ez az egyetlen furcsaság a folyóson.
Beléptem hát oda ahol annyit kelet tűrnöm. Persze csak addig amíg nem vertem ki néhány fogat. Utána inkább már a távolságot tartottak tőlem. Utolsó kis....ah nem még arra sem méltóak, hogy ilyen lealacsonyító jelzővel illessem őket. Félnek és üldözik azt aki egy kicsit is kilóg a tömegből és más a gondolkodása. Persze régen nem voltam ilyen. tele voltam álmokkal szép reményekkel, de az évek nem is inkább az emberek tehetnek eröl. Legtöbb álmom szép vágyam kiölték belelem azzal a gonoszsággal ahogyan bántak velem. Lehet csak gyerekek osztály társak voltak. Néha a sértő szavak és cselekedetek mély nyomokat hagynak egy ember lelkében. Szemeimben semmi sincs a tiszta lángon kívül mi lelkemből ered. Talán egy kicsit olyanok mintha csak nyomokban lappangna benne élet. Helyette valami más lenne most ott.
Általában ha megjelenek valahol az elégé feltűnő jelenség ezt többnyire a hajam miatt van. Szemeim színe sem átlagos míg az egyik kék a másik zöld. A bőröm meg ugyan olyan fehér mint a hajam. Mintha csak egy hulla sétálna két lábon. Így érthető a feltünés, ha mindenki a környezetben többnyire nap barnított. Arcom mindig eltakarom egy fekete felsővel. Talán tudat alatt undorodom attól, hogy így nézek ki ahogy. Most nincs kedvem túlzótan ahhoz, hogy másokat kerülgessek ezért is egyetlen embert aki utamban volt azt vállánál meg fogva majd finoman meg szorítva gyorsan más irányba tereltem. Mielőtt még türelmem elfogy és valami drasztikusabb dologhoz folyamodok. Célom hát élérem így vagy úgy és az ablakhoz lépek ahol a párkány már foglalt, de ez legkevésbé sem érdekel. Végig mérem azt a lányt aki ott támaszkodik, és nem zavartatom magam az ablak mellé támaszkodom, hogy érezzem a beáramló friss levegőt.

Az egyetlen mozgó dolog melyet nem érdekelte Minami kinézete és modora, az az ablakon beszökő apró szellő volt. Az jó barát, igen. A folyóparton, a napsütésben, az éjszakában, a néma csendben és most is: a szűkösnek ható, fojtogató levegőjű, diákokkal zsúfolt poros folyosón. Igen, ő csak úgy jön, könnyedén végig simít az arcon, meglebegtet egy rakoncátlan hajtincset majd a röpke gyönyörkeltés után elillan. Nem hoz reményt, nem hoz szégyent… Semmit, amit az elmúlt három évben oly’ nagyon utált, ellenben átjut a lányt körül ölelő szilárd gátakon és megérinti, ahogy már soha más…
A rothadt belsejű, férgek rágta rendszertől, a megrontott gondolatokkal terhes tömegektől mentes érzés, pillanatnyi élvezete a szabadságnak még itt, az izgatott, félrevezetett, hamis erkölcsi példákkal teletuszkolt gyerek fejek bűzös erdejében is. Nincsenek parancsok, senki nem oszt észt és mindenki leszarja, ha azt mondod „nem csinálom”. – gondolja Ő, az antiszocializmus avatatlan védszentje. Már senki nem közelíti meg, olyannyira látványosan taszítja a tömeget, hogy elképesztő a látványa annak a ’Minami-kerülésre okítatlan’ undok lénynek. Vagy a porcelán-lány önmagában is elképeszti az embereket?
A vállán pihenő, arcát takaró szőke hajtömeg mögül pillant a jövevényre, épp csak a szeme sarkából s még így, ilyen óvatos és láthatatlan szemlélődéséből is úgy üt az undor, hogy aki nem látná a fehér hajú lányt csupán Minamit, azt hihetné, hogy a koros Genin mellé egy szarkupacot dobott valaki. De nem mozdul, nem hessegeti arrébb. Ő maga meg miért menne el? Ez az ő helye… Ez őt megilleti, mert csak neki van fogalma arról milyen életbevágó frisslevegőt szívni. Pontosan, csak ő. Az egoizmus korona, vagy valami ék a komor bástyái tetején, pellengérre tűzött halott fej, jel, aminek az üzenete nem bonyolultabb, mint hogy: tűnj el.
Mégis a kétség érdeklődő formában ül ki a szemébe miután végig nézett a lányon: 'Egy ilyen érdekes teremtést talán meg lehetne tartani....'

Miért nem lehet békén hagyni? Ha már ide rángattak legalább illő volna, hogy valaki itt vár és tájékoztat . Semmi sem történt egy árva lélek sem csak a söpredék tolongót a folyóson. Igen azok voltak mert az eszesebbje akik valoszinüleg tapasztaltabbak voltak. Vagy pusztán kicsivel bölcsebbek azok nem tolongtak ostoba állat módjára. inkább türelemmel vártak ahogy ez a lány is itt mellettem. Különösebben külseje tekintete. Más dolgok nem igazán izgatnak. mindenkinem úgy kel élni, hogyan teremtetett. Amit az élet kiszabott rá kénytelen elviselni. Ezért is sebhelyek tetoválások számomra mind olyan mintha világ legtermészetesebb dolgai lenének.
- Az istenekre..... ha már ide rángattak egy vacak levéllel legalább valaki szólhatna mégis miért milyen okból.
Kezeimet mellkasom előtt össze fonom és érzem egyre jobban a harag maga alá gyűr. Szinte forrong lelkem most tétlenül kel itt állnom. Nem is unatkozok ám még mit nem! Már agyalok is valami újabb dolgon. Az, hogy perverz vagy bármilyen más inditatású dolog nem tudni. Azon kevesek akik ismernek annyira, tudják miféle gondolatok keringnek a fehér bőrű lány romlót elméjében. Igen meg bántva érzi magát és át verve ami bosszút kíván. Válogatót módon kínozza lelki szemei előtt azt aki a levelet hozta. Néha egy kés ejt sok kicsi sebet. Máskor egy édes patkány és egy henger aminek végébe parazsat és tűzet rak egyre nagyobb hőt érjen el. Nos mindegyik gondolat nem ép virágos mezőkről és rózsákról szol.

Csapat... Naoki annyiszor hallotta már ezt a szót, hogy számára szinte teljesen elveszített minden jelentéstartamot. Egy szó volt, aminek tisztában volt a jelentésével, de nem volt számára üzenete. Nem értett vele egyet. No nem magával a fogalommal. Csapatban lenni jó, a csapat hasznos, a csapattársak hasznosak... ha azok. Naokinak számtalan csapata volt már. Jobb, rosszabb, de valami mindig közbejött, sehogy sem tudott megállapodni. Csapat akkor lehet néhány emberből, ha kitartanak egymás mellett, összekovácsolódnak. Amíg ez nem történik meg, addig a genin "csak" a társainak tekintette őket. Naokit nem új csapatba osztották be, hanem társakat kapott. És most épp feléjük tartott.
Volt egy különös dolog Naoki eddigi csapataiban; bámulatosan sokszor tűnt fel bennük egy lány, Tsuki. A harmadik, esetlegesen negyedik társuk mindig más volt, de Ők ketten egymástól függetlenül rendszeresen egymásba botlottak, ahogyan most is. Ez a sors, mondaná most valami okostojás, de Naoki nem így gondolta. Eleve, Tsuki nem az a fajta lány volt, akire az ember nőként tekint. Bár tény, meg volt a maga vonzó énje is, de ez is főleg abból táplálkozott, hogy ha egy erős személyiség elgyengül, akkor az a legtöbb esetben vonzó. Hogy miért? Nos, ez már csak amolyan férfidolog...
Tsuki-t Naoki elsősorban érdekesnek tartotta. Ez egy ilyen érdekes perverziója volt a geninnek. Na nem abban az értelemben, ahogy ezt a hétköznapi nyelvben használják, Naoki inkább lelki ember volt. Ez azt jelentette, hogy előszeretettel húzódott vissza elméje védőfalai mögé, és belül élte meg az érzéseit. Ez gondolkodó emberré tette, illetve mivel megismerte saját magát, kíváncsi lett, hogy milyenek a körülötte élő emberek. Ebből fakadott az a mérhetetlen érdeklődése az emberek, az emberi személyiségek iránt. Ha nincs ez, Naoki elvonult volna a világ elől, kerülte volna az emberi társaságot, valószínűleg nem a shinobi létet választotta volna. Az emberek megismerése iránt érzett vágy, viszont hajtotta, hajtotta az emberek közé, újabb kapcsolatok létesítése felé, egyszóval ez a "perverziója" tette őt magát igazán emberré.
Természetesen az alaptermészetét nem módosította ezen kedvtelése, ugyanúgy megmaradt annak, aki a kapott információkat feldolgozza, majd mérlegeli. Megfontolt, talán ezt mondanánk erre a típusra. Illetve színész.
Ez utóbbi talán meglepő lehet, hiszen nem tartozik az eddig leírt tulajdonságcsokorba, pedig igenis belőlük következik. Naoki ahogy növekedett, egyre többet ismert meg az emberekből. Reakcióikból, érzéseikból, gondolataikból. Kezdte Tudni, hogy mikor mire reagálnak, és miért teszik azt. Ezt a tudást pedig egyre inkább fel tudta használni a saját életében is. Tudta mikor kell nevetni, mikor kell mosolyogni, együttérezni, esetlegesen bókolni. Ezen képességét fejlesztették a vándorlásai is a csapatok között, mindig új környezet, új bemutatkozás, új társak akikhez alkalmazkodni kell - megtanították Naokit színészkedni. Ez nem azt jelentette, hogy nem voltak érzései. Ó, igenis voltak. Csak nem biztos, hogy azok voltak a felszínen.
Kevesen ismerték őt igazán, korosztályából talán senki sem. Csak ezen kevesek tudták azt, hogy amit látnak, az nem mindig a valóság. Tudták, hogy mélyebbre kell ásniuk, ha az igazi személyiséget akarják megragadni, mert az ott még nem Naoki. Ezek az emberek viszont most távol voltak a genintől, így biztos lehetett benne, hogy környezete elhiszi azt, amit mutat: Egy átlagos, jó kedélyű srác, felszínes gondolatokkal.

Naoki ráérősen vágott át az akadémia udvarán megközelítve a szürke betontömböt, mely fiatalabb korában annyira meghatározó szerepet töltött ki az életében. Ide jelölték ki a találkozót, amit a genin kissé furcsállott, hiszen az ilyen első találkozások általában a szabadban zajlottak - volt már ebben némi tapasztalata -, de végül is nem volt ellenére ez a megoldás sem, csak nem volt szokványos. Barátságosan bólintott portásnak, aki természetesen felismerte még akadémiai tanonc korából, így be is engedte őt, a parancsát sem kellett felmutatnia.
Éppen felért az emeltre, mikor rémült sikolyokat hallott a folyosóról. Gyorsan befordult a sarkon és még éppen láthatta, amint egy rózsaszín hajú nő kihajít az udvarra két genint, majd ő maga is utánuk veti magát. Ez egy átlagosan furcsa esemény lett volna Naoki számára, ami elgondolkodtatná, hogy foglalkozzon-e vele, viszont egy komoly tényező volt, ami egyértelműen igen válaszra késztette eme kérdés kapcsán: az egyik genin Tsuki volt.
Megértette a helyzetet, miszerint az a nő lesz a vezetőjük - egyébként nem tűnt túl barátságosnak -, illetve az ismeretlen lány a másik társa. Sajnos nem volt ideje alaposabban szemügyre venni egyikőjüket sem, ezért rövidre zárta a problémát: egy kicsit távolabbi ablakon ő is kiugrott, megpróbálva tisztes távolságban földet érni a triótól, elsődleges céljának tekintette, hogy ne járjon úgy, mint a két lány. Formálisan köszöntötte a nőt, majd elővette a legbűnbánóbb mosolyát.
- És természetesen elnézést kérek a késésért - fejezte be egy bocsánatkéréssel, viszont továbbra is feszült maradt, hiszen volt már dolga szadistákkal, Undertaker után már nem igen érhette meglepetés, így felkészült arra, hogy esetlegesen alaposan elpáholják. Egyelőre még nem adta jelét annak, hogy a két másik genint is észrevette volna, minden idegszálával a rózsaszín hajú nőre koncentrált.

Egy fura nő, de hát annyi furcsaság van a világban. Nem is figyelem tovább, mint egy szívdobbanásnyi idő. Csak volt egy probléma talán ezzel hibát követtem el. Bár ha szemel, tartom, se tudok tenni ellene semmit, sem de legalább micsoda gyönyörben lett volna részem. Már csak arra eszmélek, hogy lehercegnőznek és repülök vagy is repülünk ki az ablakon. Nem vagyunk olyan magasan, hogy a zuhanás túlzótan veszélyes legyen. Így míg természetes reakció az lett volna, hogy kezemmel védjem magam. Próbáljam minél jobban tompítani az esést, hogy minimalizáljam a sérülések esélyét. Nos, hét én nem tettem semmit ennek érdekében. Ahogy voltam egyenesen zuhantam a porba, mint egy rongybaba. Persze földet is értem cseppentsem kecses módon egyenesen a hátamra érkeztem. Egyetlen nyögés sem hallatszott felőlem, vagy kiáltás. Csak feküdtem a porban szétárt karokkal és lábakkal. Isteni érzés áradt szét bennem olyan kéjes olyan leírhatatlan. Mint akkor azon a napon abba a genjutsuba esve. Valami Under volt e neve azt hiszem Undertaker, micsoda férfi szinte példaképnek is be illene. Mind hiába lehet, hófehér paca vagyok a porban, de előbb utóbb felkel kelnem. Meg mozdítottam lábam először csak felhúztam majd oldalamra fordultam. Ebben a pillanatban testem néhány ízülete halkan roppant. Válaszom erre pedig nem egy fájdalmas sóhaj volt vagy ép egy nyögés.
Az ember soha nem várna ilyet egy ilyen különc külsejű törékenynek tűnő lány tol. Ahogy négy kézlábra ereszkedtem felsóhajtottam, de sóhajomban kéjes talán finoman fűszerezve némi perverz örömmel.
- Ezt csináljuk újra!
Úgy pattantam fel, mintha semmi sem történt volna egyenesen az idegen nőre meresztve szemeimet. Ami most nem egy porhüvelyé volt mibe egy isten némi életet erőszakolt. Hanem lángolt, csillogót, mit vad vágy mi még többet követelt és még annál is többet. Majd kezem is felemelném, de lemerevedek teljesen. Fejem meg fordítom és vállam főlőtt egyenesen Naokira nézek. Hát ő meg mit keres itt csak nem újra...?
Hirtelen kizáródik bomlót mazochista elmémből a külvilág. Meg fordulok, teszek egy lépést majd még egyet és futásnak eredek. Majd ugrok egyenesen Naoki nyakába. Talán még a lábáról is ledöntöm, ha mégsem nyakába csimpaszkodva lógok. Nem is a köszönés az első, vagy az üdvözlő puszi.
- Elárultad valakinek Naoki?
Ekkor simán egyszerű mozdulattal Naoki nemes szervére markolok és finoman megszorítom.
- Akkor, nos vagy jóváteszed hibád, vagy valami baj fog érni.
Bár lehet, ezeket szavakat mondom, de szemeimben más látható. teljesen ellentmondásban áll azzal, amit teszek és mondom. Ha a porban fekszünk, egyetlen könnycsepp landol Naoki arcán. Ha nyakába csimpaszkodok, láthatja szemeimben gyűlő nedvességet. Tiszta és hamisíthatatlan örömkönnyeket.

Semmi jelét nem adta, hogy egyetértett volna a lánnyal, helyette inkább leemelte róla tekintetét, nehogy a szemébe telepedett helyeslést felismerje Hófehérke. Pedig egyetértett… Mégis mi a francnak kell itt dekkolnia, mikor épp máshol is lophatná a napot? Gondolta. A halk sikkantásokra és hirtelen beállt csendre felgyúlt benne valami, egy édesen roppanó móka-szikra. Rózsaszín haj? Megáll az ész, ezek se lesznek már normálisabbak… De hogy keze sincs… Akako? Mégis kinek van ilyen perverz humora ebben az kibaszott akadémiában? – A nő felismerés jeges vizet borított a szórakozás lehetőségére, de egyre valószínűbbé vált, hogy nem csak szívatják… De aztán kit érdekel? Hisz megmondta, hogy köszöni szépen, neki nem kell csapat.
Persze valahol mélyen érezte, már amikor meglátta Tsukit, hogy itt valamiféle csapatkreálásról lesz szó, hiszen az a lány, akit látásból természetesen ismert, szintén elveszítette már pár társát. De hogy a legendás szadistát jelöljék ki melléjük?! Erre csak nemet mondhat; nemet akart, de senki nem kérdezte. Tincsei árnyékából figyelte a nő kezét, a lassan fellazuló ujjakat melyek közül a papírlapok könnyeden hullnak alá. Képek, melyen még elszánt arcok égtek… Most nem kalandvágytól pirosak az orcák, már nem égnek, de feszültek, akár minden apró ideg a karcsú testben mely könnyednek tettetve várja a következő mozdulatot. Nem tudta, mire kell számítani, de a megüresedett tenyér fenyegetőn tétlenkedett így éberen várt, s nem állt le álmélkodni a nő másik karját helyettesítő fémen. A lökést szinte meg sem várta, már a szándékra reagált s mintha csak saját akaratából ugrott volna le oly könnyedén ért földet. Felegyenesedés közben Tsukin időzött a tekintete. Ez tényleg valami vicc, ugye?
- Eltorzult személyiség? És most megtanít helyesen inni a kocsmában, vagy mi? Gondolom az magán is sokat segített… – Véletlen sem emeli meg a hangját, nem követel, nem akaratoskodik és még csak gúnyolódni sincs kedve, bár a tiszteletet hírből sem ismeri. Reméli, hogy ez egy ostoba félreértés, és ennek hamarosan hangot is ad, amint lehetősége nyílik rá.
- Ez valami tévedés, maga nem engem keres, valaki biztos elkeverte a fényképeket… papírokat, tudom is én. – S mikor nem beszél, csendesen áll és figyel, a lányra lesújtón pillant, mikor az Naokira veti magát, de aztán úgy dönt nem érdemes rájuk pazarolni az időt. Idióták. Ő csak el akar innen menni. A fiúval még csak a tekintete sem találkozik, hiszen azt lekötik egyéb elfoglaltságai, de Minami így is megismeri. Természetes, ha ismer valakit, akivel évekig közös helyen tanult, élt, edzett.
- Ezt senki nem gondolhatta komolya… - Teszi hozzá könnyen, kissé kétkedőn a shinobi nőre pillantva s közben tekintetével a páros felé int. – Köszönöm, ezt kihagyom, majd talán… máskor. – Nem kezd magyarázkodni, úgy érzi bőven elég csak rájuk nézni, és az mindent elárul. Neki ezek közt nincs mit keresnie…

//Azt beszéltük Mina-val, hogy erre még reagálhatna Tsuki, aztán pedig Gai-al elkezdve megpróbálhatnánk rendes sorrendben írni. //

Naoki nem éppen Tsukira számított. Hallott már a nőről, akit a sensei-üknek osztottak be és látta is, hogyan bánt el a geninekkel, így okkal volt felkészülve rá, hogy nekiesik, amint megjelenik mellettük. Neki is esett valaki, csakhogy ez a valaki nem a nő volt.
Kicsit féloldalasan állt a lányok felé, így nem volt tökéletes rálátása, hogy mit csinálnak, csak annyit észlelt a szeme sarkából, hogy egy fehér folt indult felé nagy sebességgel. Már éppen megpróbált volna kitérni előle, mikor leesett neki, hogy "támadója" valószínűleg Tsuki lesz. Ez persze így önmagában még nem lett volna ok arra, hogy lejjebb adjon a védelméből, hiszen a lányból simán kinézte, hogy csak úgy nekitámad, de azt is tudta, hogy nem tenne így egyből, ahogy meglátta. Hiszen ha nem is voltak jóban, de volt egy közös múltjuk, ami azért nem múlik el nyomtalanul.
Kicsit felé fordult, hogy megbizonyosodhasson a szándékairól, amikor legnagyobb meglepetésére a lány a nyakába vetette magát. Ha nem lett volna felkészülve, valószínűleg le is teríti őt, így csak egy kicsit hátravetette, de aztán visszanyerte az egyensúlyát.
- Elárultad valakinek, Naoki? - hangozott rögtön a fenyegető kérdés, ami szöges ellentétben állt Tsuki eddigi reakcióival, bár ez a fiút már meg sem lepte. A lány mindig is ilyen ellentmondásos személyiség volt. Hogy nyomatékosítsa kérdésének fenyegető élét, a lány még akciózni is kezdett a kezeivel, amit Naoki nem igazán preferált, hiszen tisztában volt vele, hogy Tsukitól bármi kitelik... Természetesen azonnal tudta, hogy mire gondol elárulni alatt, és örült neki, hogy nem kell hazudnia. Tényleg nem beszélt sosem arról, hogy mi látott a maszk alatt. Nem mintha valami olyasmi lett volna, amiről az emberek aztán éveket beszélnek, de úgy látszott, hogy ez Tsukinak igenis fontos volt, és ezt ő tiszteletben tartotta.
Hogy kiderítse mi van igazából a lányban, a szemeibe nézett és nagyon meglepődött, immáron másodjára az elmúlt 1 percben. Ugyanis könnyeket látott. A Tsuki, akit ő ismert, vagy legalábbis ezek szerint azt hitte, hogy ismeri, sírt. Miért sírt? Naoki nem volt naív, bár jelenleg tényleg nehézséget okozott neki, hogy higyjen a szemeinek. Miatta? Örült neki? Tsuki? Ez a név vissza-vissza kúszott a fejébe. Egyszerűen nem így élt benne, nem így emlékezett rá.
Igazából nem is igen tudta, hogy miként reagálja le a dolgot. Volt már, hogy Tsuki elgyengült - bár ennyire még sosem látta -, de amikor ilyen helyzetekben odament segíteni, azonnal visszatért a kemény hidegség, úgyhogy most már óvatosabb volt. Mégis, ez az új szint kissé elbizonytalanította. Mit kéne tennie?
Rajta csimpaszkodott, így egyetlen megoldás látszott megfelelőnek, óvatosan megölelte a lányt. Készen állt arra, hogy ha ellenkezést tapasztalt, azonnal eltávolodjon, de mindenesetre megpróbálta megnyugtatni az öleléssel.
- Nincs semmi gond, nem mondtam el senkinek - suttogta halkan a lány fülébe, remélve hogy ezzel elhárítja ékessége felől a veszélyt. Kezdett kissé magához térni a meglepetéséből, így ahogyan ott állt Tsukit ölelve, átpillantott a válla felett. Most volt először alkalma arra, hogy alaposabban szemügyre vegye 3. társukat. Látásból már ismerte, de sosem beszélt még vele, a nevére is csak homályosan emlékezett... Mina talán? Ez mondjuk nem volt meglepő tekintve, hogy egyikük sem volt az az ész nélkül barátkozó típus. Első ránézésre pont ezt tudta megállapítani, kissé hideg, akárcsak Tsuki, amolyan "ne közelíts" kifejezéssel az arcán, mégis volt benne valami ami a mélység meglétét hirdette. Nem egy felszínes lány, ezt a fiú biztosra vette, és az, hogy vannak mélységek még a maszk mögött, nagyon is érdeklődővé tette. Naoki elmosolyodott, ahogy végiggondolta a csapatuk összeállítását. Mindhárman hordoznak olyan dolgokat, melyek különleges személyiség kialakulását tették lehetővé, ez az egész csapatosdi nagyon érdekesnek ígérkezett.
Végül szemei a senseiükre siklott át. Kíváncsi volt rá, hogy miként reagálja le ezt a kis magánakciójukat Tsukival, illetve, hogy pontosan fogalmazzak: felkészült a legrosszabbra. Nem olyan nőnek tűnt, akit meghatnak az ilyen kis találkozások, bizonyára könyörtelenül véget fog neki vetni, mindenesetre a fiú nem bánta. Ha bokszzsák lesz, hát az lesz, egy újabb élettapasztalat. Élt már át rosszabbat is...

Mi van ezt hogy merészeled? Jött az első gondolat Naoki ölelése nyomán. Mire testem is azonnal reagált. Soha vagy is csak ritkán van ilyenben részem. Ez most váratlanul ért akárcsak Naokit az, hogy üdvözöltem. Testem minden izma megfeszült egyetlen pillanatra. Mintha csak egy íjat feszítenének meg. Aztán testem izmai elernyedtek és próbáltam tenni egy lépést hátra.
- Ne keljen csalódnom benned. Tudod, hogy nem tűrőkkel bizonyos dolgokat.
Hátat is fordítottam Naokinak és elindultam, hogy visszatérjek a mesterhez és a másik lányhoz, de pár lépés után vállam fölött hátra nézek. Szemeimben nyoma sincs az érzelmeknek. újra a régi lányt tükrözik, egy üres porhüvely mibe csak egy felsőbb hatalom erőltettet valami lélek félét. Mintha már láttam volna néhány alkalommal a lányt, arca ismerős volt egy kicsit. Talán egy-két szót is váltottunk még régebben.
Ah csak bolond gondolat én vele beszélgetni? Na, nem azért mert úgy néz ki, ahogy. Egyszerűen néha elégé antiszociális tudok lenni. Kevés beszéd, de annál több cselekvés. Még mindig Naokit nézve intek neki.
- Jobb lenne, ha nem egy helyben álldogálnál, ha már elkéstél.
Talán most hibáztam, hogy csak úgy otthagytam Akako-t és a másik lányt. Talán elfenekelnek érte, de istenem menyire is jó volna. Az meg koronázná a mai napot. Lassan sétálok direkt rá érősen, figyelve minden apró reakciót a nem törődöm lassú mozgásra. Akár csak egy feltámasztott test kit túlvilágról rángattak vissza.
- Bocs van valami, ami csak rám és ő rá tartozik.
Jobb kezem hüvelyk újjávall, hátra fele bökök a fiú felé. Mintha nem lenne elégé egyértelmű, hogy kire gondoltam az imént.

Az összetéveszthetetlenül arrogáns közönye nem olvad el a társai előtt, se alázatot, se figyelmességet nem mutat irányukba, sőt semmilyen jelét nem adja, hogy hajlandó bármilyen csapatépítést segítő kompromisszumra. Bár talán az értetlenség valamiként tompítja erős és határozott vonásait, fejében ott kavarog a gondolat, minek a magja már a levél érkezésekor a fejébe ágyazódott: Hogy miért nem értik az egyszerűt, a nyilvánvalót. Mert világos, hisz ő megmondta… nem képes már csapatban dolgozni, nem képes alkalmazkodni másokhoz és legfőképpen nem bír el egy – Ayuhoz hasonló - önkényes siker hajhászt, mint mestert. A szavai közt a „nem” a leggyakoribb, a gondolatai közt a „nem tudom”. Belső kétségei a külvilág felé arrogancia-álarc míg ön- és bizalomhiánya egoizmus-vért. Az előkerült katana sem tompít önnön ellenállásán, sőt fokozódik az ellenszenve. Iderángatják, zaklatják és még fenyítik is? Nem meg mondta, hogy nem kér belőlük? Nem meg mondta, hogy nem akarja ezt végig zongorázni ismét? Miért nem értenek a szép szóból? Máskor, évekkel ez előtt még hízelgő lett volna számára, hogy ennyire kívánatos a jelenléte, hogy ennyire vissza akarják állítani a shinobi rendszerbe. De ma? Ő legyen az „eggyel több feláldozható alany”? Hisz kik hullnak majd el a háborúba? A nagy, rosszul képzett, félrevezetett lelkes tömegek… Neki még nem ajánlottak olyan tudást, amivel a birtokában biztonságban érezné magát. Hisz a „legjobb” eredményekkel még a tulajdon társait sem tudta megmenteni, épp csak saját magát. És igen, e tekintetben a személyes védelme megvan, magára tud vigyázni, de amint ismét csapatba kerül a fogalom kibővül és ismét felelős lesz a társaiért. Egykor már képes volt arra, hogy magára vállaljon mindent, ha kell, de belebukott, és még egyszer nem szeretné átélni ugyan azt…

A nőben forrongó indulat csak jobban emlékezteti egykori mesterére. Vajon ismerték egymást? Egy idősek lehetnek…
Mikor szavaira nem érkezik szóbeli válasz már épp méltatlankodna, de a levegő melyet azért szívott be, hogy majd hangszálait szóra bírja velük, végül céltalan és hangtalan távoznak egy néma sóhajjal. Épp felfigyel a páros játékzáró mozzanatára, s ahogy a csapattárs jelöltek mozdulnak, automatikusan mozdul feléjük. Az érdeklődés a felmérés a… potenciák keresése, a lehetőségek felfedezése… holott már eldöntötte, hogy nem akarja ezt csinálni, öntudatlan mégis hozzá idomul, simul a jelenlétükhöz. Naokit nem egyszer látta már edzeni, itt az akadmémia udvarán. Mintha megint gyerekek lennének, zsibongón és lázasan törnek felszínre a töredékemlékek egy önfeledt időszakról. Akaratlan derül fel a tekintete, ahogy találkozik a fiúéval, a felismerése annak, hogy ebben az egészben neki egykor öröme volt oly hirtelen tör rá, mint Akako. Vajon az ő korosztálya hol halad most? Fejlődtek, küzdöttek, sírtak, nevettek, őrjöngtek? Minami is így akart végig menni ezen az úton, csupa kalandos és viharos érzelmekkel, teljes emberként. De kiszakítottak belőle egy darabot, egy olyan részt, ami meghatározta gondolatait, befolyásolta személyiségét... De ez csak neki hiány, a többiek tovább léptek. Emlékszik a tragédiát követő első napokra, amikor látta az iskolába menő gyerekeket, a mindennapi dolgaikat tevő közösségeket és üvölteni szeretett volna, fel az égbe, hogy "miért mozog még a föld, mikor benne egy világ dőlt össze?", önzőn és gyerekesen visított a lelke, nem értette más hogyan képes normálisan élni. Ők nem látták, nem érezték? Felfoghatatlan volt, de már elmúlt az érzés... És most egy félig ismeretlen fiú tekintetével kötődik össze a múlt lelkesedésének és örömének halovány emléke.
Egyedül a futkosó férfi ember zavarja meg a majdnem-idillt.
Bemutatkozni….

- Én vagyok az a lány, aki nem akar itt lenni. – Egy jelentéktelen dolgon akad meg a szeme, egy érdektelen semmin és mégis gondolatébresztő a folyamat, megereszti a nyelvét. Akako sensei keze, amiben semmi finomság, semmi nőiesség, csupa érd és repedés… Ilyen egy shinobi nő keze. Az övé is ilyen. Lenéz a saját kézfejére, a kemény földnek szorított, fába vert ökleire. Volt valaha kislány? Szőke, bájos, kedves? Nem, az egy nem létező valóság, véres kezekkel ébredt. És ő sebezte magát a fejlődés érdekében, ő is eldobta az anyai kéz meleg puhaságát, elvállalta, felvállalta, Ő akarta…
- A 3 évvel ez előtti chunin vizsga előtt... egy küldetésen elveszítettem a csapatom, a sensei-em Nakiro Ayu volt, a csapattársaim pedig Ashari Eiji és Okui Tetsui. Azóta nem voltam csapatba osztva, legfőképp egyedül edzettem, de küldetést nem teljesítettem.


//Gai, Minami, Naoki, Tsuki. Ha valaki nagyon sokat kimarad, a megegyezés szerint kihagyjuk.//

//Tudom gyenge, de... este van.//

Kritikus pillanat volt... de túlélte. Tsuki nem reagált durván, talán Őt magát is meglepte Naoki ölelése, így kicsit kizökkent a szerepéből, egy átlagos lánnyá változott, akit megölelt egy fiú. Persze mindez csak egy pillanatig tartott, aztán a varázs elszállt, Tsuki visszatért a jól ismert valójába. Naokinak viszont nem volt ideje teljesen átélni viszonyuk ismerős voltát, a sensei megelégelte a drámát, és rövidre zárta a dolgokat. Egészen pontosan totálisan kiakadt, Naoki már most megelőlegezte neki a mosolyt, amikor is majd az önuralomról szóló leckékhez érnek tanulmányaikban. Bár, ahogy elnézte a nőt, nem annak a típusnak tűnt, aki követi a tantervet, inkább az az Undertaker stílus volt, azaz "irány a csatatér és aki életben marad, az megérdemli, hogy tanítsam" stílus.
Első mestere megpróbálta megölni őt, csak mert az olyan jó buli. Mármint nem maga a gyilkolás, abban nem lelte kifejezetten örömét, annál inkább a végtermékben. Szadista, már-már perverzen hullamániás bábmester, ez volt Undertaker. Úgy érezte, hogy ez a nő már nem tud újat mutatni neki. Közönyös arccal hallgatta végig a rendre utasítását, a nyakába akasztott felelősséget tudomásul vette, csak egy gyors szemforgatás jelezte a részéről, hogy a háta közepére sem kívánja az egészet, de szerencsére már hozzá volt szokva a szerephez, előző csapatában is valami ilyen funkciót töltött be.
Valamilyen szinten ugyanakkor megnyugvással töltötte el az, hogy úgy érezte új mestere szimpatizál vele. Mármint a körülményekhez képest természetesen. Reakciói jóval kevésbé voltak szélsőségesek az irányába, mint amit két társa felé mutatott, ez némi reményre adott okot, bár alapvetően ott volt benne a tapasztalatokból táplálkozó gyanakvás, hogy nem-e egy pszichológiai játékról van szó, amit hírhedt sensei-e játszott velük anno: kis teret ad a kibontakozásra, magabiztosságot táplál az emberbe, látszólag elismeri, de csak hogy a magasból lökhesse a porba, hogy a zuhanás tovább tartson és jobban fájjon, amikor földet ér. Akkor aztán kedvére széttaposhatott minden pozitív érzést, ami még esetlegesen megmaradt benne.
Naoki bár még csak 16 éves volt, ezek az előzmények, tapasztalatok egy felnőtt ember óvatosságát fejlesztették ki benne: ami túl szép, egyszerű, az mindig gyanús. Ezzel az egészséges gyanakvással fogadta a helyettes vezetői posztot, illetve a félig ki is mondott megkülönböztetést.
Akako kérésére odasétált a többiekhez, közben figyelme ismét másik társára terelődött, bár így szavak nélkül nem jutott tovább a megismerésében, mielőtt még azonban tekintete odébb siklott volna, felfigyelt egy érdekes változásra, mely felcsillant a lány szemében, mikor pillantásaik egy másodpercre egybeforrtak. Bár az érzés mulandó volt csupán, amolyan gyorsan olvadó máz a maszkon, mégis Naoki-t megütötte, hiszen élet volt benne. Bár a lány egész személyisége a bánat üzenetét hordozta, mely valószínűleg múltjából táplálkozott, és olyanná tette, mint egy, az életbe belefáradt, kiégett nőt, mégis ott meglátta, hogy volt ez valamikor máshogyan is. Bár arca kifejezéstelen maradt, szemei egy pillanatra derűvel teltek meg, mintha felidézett volna egy rég elfeledett emléket, ami a fiút meglepte - róla jutott volna eszébe? Ez egészen különös érzésekkel töltötte őt meg, és kíváncsi lett volna a végeredményre, amit nem volt alkalma meglátni, hiszen újabb szereplő érkezett ebbe a különös szerepjátékba, egy férfi, akit Naoki nem ismert. Úgy tűnt ez nem is probléma, mert mint kiderült, ez nem is az ő feladata volt, ennek megfelelően az idegen távozott is, gyorsan ahogy jött, egy paksamétát hagyva Akako-nál.
Nem mintha fontos lett volna ez a mozzanat, hiszen a nő nem foglalkozott vele. Akármit is tartalmaztak azok a lapok, neki most más tervei voltak - beszélgetni akart. Naoki nem tudta visszafojtani fintorát, ahogyan meghallotta a kérdéseket. Legalább 3-szor hallotta már őket, mindig más formában, de egy dolog megegyezett mindegyik verzióban: nincs rá jó válasz. Beszéljen az érzéseiről? Miért? Hogyan? Ez nem olyan, amit az első idegennek az arcába lehet vágni. Ráadásul egy ilyen csapatban, ahol az emberek nem átlagos háttérrel és abból fakadó személyiséggel rendelkeznek? Vagy talán pont ezért a kérdés? Hogy kicsit felrázza őket... Igen, így már volt értelme.
Naoki elgondolkodva hallgatta Mina válaszát. Új információt nem tudott meg, láthatóan nem adta magát könnyen a lány, megmaradt a hűvös távolságtartása. Ő sem tervezett sokat beszélni, megpróbálta minél tömörebben összefoglalni mondanivalóját.
- Ő nem akar itt lenni - intett Mina felé - Nekem pedig teljesen mindegy hol vagyok. Melyik a rosszabb? - kérdezte egy keserű mosoly árnyékával az arcán.
- Sok helyen megfordultam már, sok csapat tagja voltam, valahogy minden szétesett, ahova kerültem, szóval lehet hogy velem van a gond. Tudom ez nem túl bíztató figyelembe véve ezt a jelenlegi próbálkozást, de megígérem, hogy igyekezni fogok, hogy ne rajtam múljon a dolog.
Próbált tárgyilagos maradni, sőt még némi érzelmet is csempészni a hangjába, hiszen esze ágában sem volt kiadni magát, viszont azt sem szerette volna, ha a nő azt látná rajta, hogy valamit rejteget. Inkább mondott pár mondatot, amiben volt némi igazság is, így remélve, hogy békén hagyják a további kérdésekkel.

Legkevésbé sem érdekelt ki mit beszél. Na, jó talán egy kicsit valahol legbelül. Lelkem egyik mély ismeretlen bugyrában talán lakozik még kíváncsiság mások iránt. Azért azt sosem képzeltem volna, hogy újra egy csapatban leszek Naokival. Szemeim a fiúra tévednek tétován miközben Minami beszél. Talán fél tőlem, vagy csak egyszerűen nem ismer? Esetleg túl óvatos vagy tiszteletben tartja, hogy én ilyen vagyok és kész. Az ölelés váratlanul ért, mint egy villámcsapás. Első gondolatom, hogy letépem nagy becsben tartott férfi kincsét. Talán meg is teszem s utána igen vékony hangon kelet volna tovább élnie. Lemondva mindenféle testi örömről, ami azt illeti odalent. Valami még is azt súgta ne tedd meg.....És át öleltem tétován gyengén, mint a tavaszi szél. Szél, ami elűzi a telet és elhozza a nyarat. Talán kezdek elgyengülni, talán az emberek az ostoba érzéseivel megfertőztek.
Majd tekintetem lányra siklik, tehát ő sem akar itt leni. Milyen meglepő, hogy hasonló véleményen vagyunk. Valahol nyugodtan ölhetnék növények közt, vagy épp otthon a virágomat gondozva. Nem áll meg ennyinél és elmeséli a múltját vagy is ami nemrég történt vele. Nos, szomorú, de a ninják születnek és meghalnak. Az, hogy ő még is itt van, két dolgot is bizonyíthat. Talán ez csak számomra bír jelentőséggel.
Első sorban vagy szerették, hogy feláldozzák magukat érte, ami elég nagy butaság. Ezért legtöbb jót feltételezve az elmúltakról hisz holtakról vagy jót, vagy semmit. Ezt a gondolatot azonnal el is vetettem. Inkább van benn valami kivételes, valami egyedi, amivel a többiek fölé emelkedik és túlélte a mészárlást. A sorvégül rám került és talán néhány szempár is engem figyelt. Én viszont valami egész mást figyeltem az egyik ablakban. A szürke egy hangúságban sok ablak párkányán egy növény dacolt a természettel. Behunytam szemeim és ki nyitottam, de most már jövőbeli tanárom-figyeltem és társaimat.
- Nem vágytam arra itt legyek. Sokkal jobban szeretnék máshol lenni, de nincs választásom jelenleg. Az múltban mit csináltam az egyedül rám tartozik.
Nagyot sóhajtok és még is megszólalok.
- A múltban már találkoztam Naokival és a volt mesterével is Under..Undertaker. Teljesen mindegy, aki akar az meg ismer.