Ninja akadémia

A ninjanak szánt fiatalok tanulmányainak színhelye. Egy több épületből álló épületkomplexum, benne tantermekkel és tornatermekkel.

A szobám úgy helyezkedett el, hogy a hátsó kertre nézett az ágyam melletti ablak, a nap sugarai pedig legelőször mindig ide világítottak be. Általában mindig az első sugarakra ébredtem, de ezt most sajnos nem engedhettem meg magamnak. Még csak pirkadat van, és a nap sincs olyan magasan, hogy be tudjon sütni az ablakomon, de a madarak már teljes erejükkel csicseregnek, és sok reménnyel várják az elkövetkezendő napot. Tavasz van, és ezt senki le sem tagadhatná. Bár legtöbbször nyavalyognék az ilyen koránkelés miatt, de most valamiért hálát adok az égnek (és legfőképpen a sensei-emnek), hogy ilyen korán fel kellett kelnem. Teljes erőmből szorítom a hatalmas, hófehér párnámat, és a szobám ablaka alatt található cseresznyefa virágot bámulom. Csodaszép, és amikor elbambulok ezt bámulva, mindig feltöltődök energiával. Olyan mintha a cseresznyefa virágai sorban rám mosolyognának, és azt mondanák: „Sok szerencsét, Hikaru!” Elnevetem magam a saját gondolataim bohókásságán, majd elengedem a párnámat, és kimászok az ágyból. Nem tellett sok időbe, hogy elkészüljek.. az akadémiai éveim során már bőven volt időm kitanulni a gyors reggeli készülődés módszereit. Reggelire csak gyorsan megkentem vettem elő egy tálka rizst, amit az oda út felé komótosan megeszegettem. Még nem igazán esett meg, hogy ilyen korán felkeltem, és meg kell, hogy valljam.. teljesen más az élet ilyenkor, mint napközben. Olyan nyugodt, de mégis izgő-mozgó. Mosolyogva szedem a lábaim a piactéren áthaladva, ahol már rengeteg fiatalabb-idősebb hölgyemény keresi a legfrissebb árukat a kofáknál. A falu bejáratánál találkozok a senseiel. Valamiért elfog egy olyan érzés, amikor a senpaihoz mászkáltam ki, hiszen ő is mindig a falu szélén volt, és mosolygó arcával várt engem. Olyan jó volt.. nagyon hiányzik. De erősnek kell lennem, és nem szabad megrekednem a múltban. Ahogyan a gondolataimat összeszedegetve sétálok a célom felé, észre sem veszem, hogy hamarabb megérkeztem, mint gondoltam volna. Amint felnéztem, a sensei előttem termett, és hirtelen a torkomba akadt a szó. Nagyon sármos, és fiatal volt, nem olyan, mint akire számítottam. Nem igazán tudok a fiatalabb férfiakkal olyan jól bánni, mert általában mindig elcsendesülök, és/vagy zavarba jövök. Mindenesetre végigmérem a férfit, aki egyre inkább szimpatikusabbnak tűnik a számomra, de ezt próbálom nem kimutatni semmilyen módon. A stílusa, a mosolya.. olyan elképesztő volt, és valamiért az izgatottságom mellett egy könnyed megnyugvás is megtalálható volt, hiszen.. úgy tűnt jó senseiem lesz. Persze ez is csak én lehetek, aki a külsőségekről von le minden következtetést, de ha esetleg nem így lenne.. az hamar kiderül. Lassan szóra is nyílt a sensei szája, én pedig még inkább megdermedtem az izgatottságtól. Minden szavára fanatikusan figyeltem, és próbáltam nem rossz, és lusta tanítványnak tűnni. Nem szeretnék rosszba lenni a senseiemmel, hiszen ő fog belőlem tehetséges shinobit faragni. Nagyon laza, és szimpatikus stílusa volt, és valamiért a kellemetlen, csipkelődő hanglejtései sem zavartak úgy igazán. A szavaira egy kis hezitálás után már válaszolni is akartam, de amint neki kezdtem volna, már folytatta is a befejezetlen mondatait. Az egész napos edzésre egy kicsit elfordítottam a fejemet, mert kicsit kíváncsi lettem, hogy mi is lehet az a feladat, ami ilyen hosszú időtartamot vesz igénybe, de erre hamar választ kaptam. A kezembe nyomott egy bőrkötésű könyvet, amit hamar ki is nyitottam.
„Ott vagyok, ahonnan jössz. Ahonnan a tudásod jön.” – hangzottak el a fejemben a szavak, amint felolvastam magamban az első oldalon található mondatokat. Rejtélyesnek, és elgondolkodtatónak hangzottak eme szócskák, de hamar rá is jöttem a céljukra. A sensei ki is osztotta a feladatom, majd egy aranyos mosoly után.. el is tűnt. A „kedves tanítványom” után egy kicsit vörös lett a fejem, és zavarba is jöttem, de hamar rá kellett jönnöm, hogy ezek mögött a szavak mögött semmiféle különösebb célzás nem volt. A fejemmel jobbra-balra kapkodtam, mintha olyan könnyedén megtalálhatnám őt, de persze tudtam, hogy nem lesz ilyen egyszerű. Be akartam bizonyítani, hogy bármire képes vagyok, és méltó vagyok, hogy egy ilyen csodálatos sensei tanítson engem! Valamiért kifejezetten vártam arra, hogy boldogan, és büszkén megsimogassa a fejemet, miközben az elégedettség mosolyát látom azon a kellemes arcán. Azóta nem voltak ilyen furcsa fétiseim, amióta a senpai elhagyott.. és most visszajöttek. De nincs idő ilyesmiken gondolkodnom, hamar bele is kell vetnem a feladatba. Legelőször azon kezdek el gondolkozni, hogy vajon mit tesztelhet ezzel a mesterem. Csak nem az intelligenciámat? Akkor nem veszíthetek, nem akarom, hogy hülyének nézzen. Mindent bele kell adnom, akármilyen nehéz is lesz. Többször újraolvasom hangosan a könyvben található mondatot, majd végül elindulok az első helyre, ami eszembe jutott e szavak után. A tudásom az akadémiáról származik, na meg persze az édesanyáméktól. Mivel a szüleim házában csak nem bújt el a sensei, így legelőször az akadémiát tartom logikusnak, tehát hamar el is indulok oda. A lépteim most már valamiért gyorsabbak, mint a feladatom megkapása előtt. Nem akartam a nap végéig elhúzni egy ilyen komoly feladatot, hiszen ha hamar letudom.. a sensei boldog lesz. Olyan jó lenne, ha megdicsérne.
- Sensei.. itt vagyok. – suttogom halkan, miközben bekanyarodok az akadémia kapuja felé. Vajon itt lesz? Vagy ennyire azért nem egyszerű a feladat? Próba szerencse.. ezt csak akkor tudhatom meg, ha kiderítem.