Ninja-akadémia

//Bocsi a késésért! Nem volt gépem, illetve netem sem.//

Yume válaszára csak legyintettem egyet és alrébb álltam, mielőtt újra kitörne a többiek között egy újabb konflikuts. Hogy lehetnek ilyen gyereksek? Tettem föl magamban a kérdést, választ azonban nem találtam. Pár percel később Yume feltett egy kérdést, mely talán Igi-t és őt foglalkoztatja, de engem nem nagyon. Ruken előhúzott egy tekercset a ruhája alól, amit elolvasott és elmondta, hogy mi lesz a dolgunk. - Áhh, remek. Még egy értelmetlen küldetés - jegyeztem meg az orrom alatt félhangosan. - Legalább megszokják egymás társaságát... - jegyzem meg az orrom alatt. S közben remélem, hogy tényleg így történik majd... Gyerekekkel táplálkozik, akkora mint egy embert? Jutottak el az agyamig végre Ruken szavai. Hehh, ilyen madárról még nem is hallottam. Reménykedjünk, hogy Igi és Yume nem fog egymásnak esni, ha esetleg harcra kerül a sor.

~ Én... Aranyos? ~ Kiborult a bili, hisz egész életemben, próbáltam határozott egyéniségnek tünni, aki tekintélyt és félelmet parancsol a jelenlétével, bár ez nem jött össze mindig, csak azoknál akiket netalántán elvertem az akadémiai évek során, és ezen szituációk közönségénél, de azok már szétszéledtek, avagy lopva kapva összefutunk egy intés erejéig. Nem vártam el sose hogy tiszteljenek, hisz mindig komisz és csínytevő voltam, de én ebben láttam az izgalmakat, amiért édesapám mindig meg is dorgált.
Majd rákezdtem.
- Elegem van már az egészből! Mi a fenét képzelsz te magadról, Yume? - néztem rá felháborodottan, miután mindenki elmondta a kis monológját. Ezek után Daisuke-ra néztem, majd hozzátettem valamit a megjegyzéséhez. - Én a világ minden kincséért sem fogom őt megszokni, még ha az életem lesz a tét, akkor sem! - mondtam Ruken-re nézve sértően, hisz ő abban reménykedik, hogy megbízunk egymásban, és egy csapatként fogunk vállvetve harcolni a bajban, az életünk árán is. - ..majd meglátjátok! - Dörmögtem az orrom alá, majd tovább folytattam felháborodottan, és akcióra készen. - Valamint ha már itt van az a küldetés amiben egy gyerek evő óriási madár van, akkor mire várunk? - Tettem fel a kérdést, ne hogy már lustálkodjunk, vagy mi a szösz, majd nyomatékosan megjegyeztem. - Szerezzük meg annak a füldesúrnak, vagy mittudom én.. A séfjének a tojást, had tömje tegezre magát a kényes szájú barma..! - Vihogtam egy keveset. - De őt is szétrugom, ha történik valami komoly! - fenyegettem meg üres fenhangon.
Mindezek után eréjesen és kihívóan, másnak nem engedve a szavakból, Yume-ra néztem és rámutattam. - Veled még számolunk, ne aggódj hogy ennyivel megúszod ficsúrkám! - vártam egy kicsit, majd gőgösen hozzátettem. - Ne hogy azt hidd, mert jóképű srác vagy, még bedőlök neked..! - hatásszünet. - Engem a közeljövőben bekövetkező harcunk sokkal jobban izgat mint a kinézeted..!- itt egy kicsit elpirultam, ami azt mutathatta hogy félig hazudtam, de gyors reakció váltással próbáltam menteni magam és csípőre tettem a kezem Rukenre nézve, szinte villámcsapásnyi hangulatváltozással és szélesre nyomott vigyorral megkérdeztem. - Mikor indulunk? - csattantam ki az energiától, ami meglepő lehetett ennyi szerencsétlenkedés után.
~ Remélem elég határozott voltam, és sikerült mindenkivel megértetnem, hogy velem ne szórakozzanak! ~ Kételkedtem kicsit magamban, majd vállat vonva vártam a többiek reagálását.

Ruken arcán egy halvány izzadságcsepp csúszott végig, ahogyan a két genin vitatkozott, na jó csak Igi kiabált, ahogyan mind Daisuke, vagy Yume hallgatta őt, majd amikor végetért a lány szómenése, Yume rakott még rá egy lapáttal, de egyben nem csak rá, hanem magához Ruken-hez is szólt, aki csak haloványan mosolygott a helyzeten.
- Sohase mond azt, hogy soha! Ezt mondta egykoron a mesterem nekem. - állt fel az asztaltól- Soha nem fogadom el, soha nem bocsájtok meg, soha nem fog sikerülni vagy éppen soha nem jön el az az idő! Ezek mind a gyengeség jelei. Az a shinobi, aki nem fogadja el a társait és fontosabb neki a saját élete, ha valaki a saját életét a társai fölé emeli, az a söpredék, sohasem nevezheti magát shinobinak! -förmedt rá Igire, ahogyan az megdermedt és a szíve a torkában kezdett dobogni, ahogyan a többi geninek is. Olyan érzés volt, mintha a jounin alakja megnőtt volna és sokkal magasabb és ördögibb lenne náluk. - És aki a söpredék tagja, az ha szüksége lesz rá, cserbenhagyja a társait, elárulja a falúját! Az söpredék lassan nem lesz más mind szemét, melyet el kell csak takaritani az útból! - De ez az érzés lassan eltűnt, ahogyan csak a mosolygós Ruken arcára szemléltek fel a levegőt nem kapó geninek- Remélem megértettétek! - közölte velük mosolyogva. - Most pedig készüljetek fel, fél óra múlva a keleti kapunál találkozunk! Hozzátok magatokkal a felszereléseteket és mindent amire szükségünk lehet! Menjetek és gondolkozzatok el azon amit mondtam! -tűnt el egy pukkanás közepette, ahogyan a helyzet elégé érdekes volt.

//Köv. post Kirigakure kapujához! //

//Killer Bee-nek//

Végre sikerült kibérelni egy lakást, bár az ágyat le kell cserélnem úgy érzem, mert úgy keltem, mint akit tarkón-vágtak egy kalapáccsal. Mit is vár az ember ha egyedüli geninként él. Legalább az javított kicsit a közérzetemen, hogy betermeltem reggel egy miso-levest. A hét csúcspontja volt az üzenet a mizukagétól, hogy jöjjek ki a kiképzőterepre, mert vár rám valaki.
~Vajon mestert kapok, vagy egy csapatba pakolnak be?~ gondoltam, és reméltem hogy ha mestert kapok, megfelel majd nekem. Hátha tud valamit a gyógyító technikákról, vagy a kardvívásról. ~Reménykedni még szabad. Úgy hallottam az akadémián, hogy kegyetlen kiképzők vannak errefelé, de sebaj majd megnézem mit kezdenek velem. Ha meg csapatom lesz az mégjobb, elég unalmas egyedül macskát kergetni, mert kerítést javítgatni.~ Lassan sétálok az akadémia épülete felé, de már más érzés, mint amikor azért jöttem, hogy beüljek a padba, és halálra unjam magam. Ez most éles bevetés lesz. ~Tuti tanulok valami menő kis jutsut, remélem nem elméleti marhaságokkal fognak traktálni~ Bemegyek az akadémiai kiképzőterepre, és szétnézek olyan arc után kutatva, aki olyan "mostszuperninjátfaragokbelőled" képet vág.

//Menami//
Végre találtam valakit, így kicsit bátortalanul, de a határozottság látszatát keltve odaballagott hozzá. Látványnak elég fura volt a fehér haja, viszont elég fiatalos volt a nő. ~Ő fog tanítani? A nővérem lehetne... Bár tekintetéből ítélve nem szeretnék inkább ilyen nővért. Nah ez a kapcsolat is jól indul...~ Gondolom magamban, mert mostmár biztos, hogy ő az akit keresek.
- Tudod e, hogy elkéstél? Manapság ilyen lazára veszik a figurát a friss geninek? Még a csapattársaid sem érkeztek meg... egek!
~Köszönni nem illik, de időben érkezni igen, ugye? Még nem is csináltam semmit, de már pipa rám.~
- Jobb reggelt... Mondjom olyan hangsúllyal, valamint egy biccentéssel megfűszerezve, hogy a nő értse, mire célzok.
- Elfelejtettem nadrágot felvenni, de csak félúton vettem észre. Edzeni meg ugye nem jöhetek kisgatyában. A mondatot követő vigyor arra engedek következtetni, hogy ez kitaláció, de legalább oldja a kezdeti feszültséget. Megigazítom a fejpántom és a társaimra vonatkozó, remélhetőleg túlzó megjegyzést elengedem a fülem mellett.
- A nevem Menami, Suiton és Taijutsu specialista jounin vagyok, valamint a te senseied.
Amikor azt mondta, hogy taijutsu specialista, jobbnak láttam egy-két lépést tenni hátrafelé, nehogy rajtam töltse ki a tomboló dühét, mikor megérkezik a másik két későnkelő.
- Én Iroh vagyok. Késés specialista. Tettem hozzá halkabban. Menami csak kotorászott, így beállt a bizonyos kínos csönd, aminek az elkerülése érdekében kénytelen voltam társalgást kezdeményezni.
- Amúgy reményeim szerint én is az leszek. Mármint Suiton használó. Nem derült még ki az elemem, de eléggé kötődöm a vízhez.
Közben odasétálok egy fához és leülök a tövébe, ezzel próbálom elkerülni a napszúrást. Ha a nő nem tesz így, akkor maximum maximum beveti magán azt a fenenagy suiton tudását. Elmosolyodok, felnézek az égre, és bambulok a felhőket nézve, amíg nem történik valami...

//Menami kisasszonynak //
Nem tudtam, mit lapozgat olyan hevesen, de rá is hagytam. Biztosan nem szereti, ha beleszól egy kölyök a dolgába. Nem sokkal később miután megtudtam, mit kell csinálnom, és felszedtem az állam a földről, a "mivan?" grimaszt eltüntetve az arcomról elkezdtem végezni a gyakorlatokat.
"-Bemelegítésként kezdjük mondjuk 50 fekvőtámasz, 50 felülés és tíz perc guggolószökdeléssel!"
~Kezdjük? Mi? Hiszen nem is csinál semmit... Nah ezt jól kifogtam. Kell nekem ez a bajos némber a nyakamba?~
A sürgető szavakra csak egy dühös arcot vágtam a gyakorlatok közben, és mikor már majdnem megmondtam a nőnek, hogy elég volt, az megelőzte, és tudatta, hogy letelt a 10 perc.
Gondolkoztam azon, hogy megemlítsem-e neki, hogy fél lábon nem lehet állni, csak 1-en vagy 2-n, de inkább mégse, mert nem szeretik a kötekedős humort. Leporoltam a hátamat és a nadrágomat a felülésektől rámragadt kosz eltávolítása céljából, majd elkezdtem a helytelenül megfogalmazott feladatot.
A lábam már nem volt annyira erős mint hittem, a szökdelés megtette a hatását. Erőt vettem magamon, a jobblábamra álltam, a bal lábfejemet megfogtam és belekezdtem a mondókámba.
- Nos először is a teljes nevem Kazeshi Iroh. A nagyapám ugyanezen a néven szintén ninja volt, bár maga valószínüleg még nem volt akkoriban ninja, mikor ő. Vele és a szüleimmel egy távolabbi szigeten éltünk egy faluban, a szüleim nem követték a nagyapám mesterségét, de én igen. Egyszer egy ninja eljött a falunkba, és én ámultam-bámultam, megtetszett a dolog, így aztán az öreg elkezdett tanítani. A ninjalátogatás pontos történetét inkább nem mondtam el...
- Később, hogy beiratkozhassak az akadémiára, ideköltöztünk, és nemsokkal ezután elhunyt a nagyapám. Azóta egyedül élek. Ez volt 1 hónapja...
- Ő nem a leendő társaim egyike? Mutattam a tanár háta mögé, és míg megfordult, gyorsan lábat cseréltem titokban, mert úgy éreztem, még egy perc, és leszakad.
- Huh biztos a melegtől képzelődtem, úgy látom mégsincs ott senki... Próbáltam menteni a helyzetet.
- A céljaim... hát ööö... Úgy terveztem, hogy ha elég erős leszek, végzek a csapatommal, ami úgylátom nem lesz túl nagy munka, azután elszökök, alapítok egy gonosz szervezetet, és világuralomra török. Vagy virágárusnak megyek. Rövid tétovázás után a tanár megnyugtatására így folytattam: - Hehe, csak vicceltem ^^. Igazából nincsenek konkrét céljaim, amit el akarnék érni. Bár úgy nézem elég kellemes lehet genineket oktatni, úgyhogy talán azt fogom én is tenni.
- Álmaim vannak, bár reggelr általában el is felejtem őket. Ezzel letudtam a sztorizós részt, és "visszadobtam a labdát".
- És magáról mit lehet tudni? Érdeklődtem, és bal lábamon egyensúlyozva vártam a választ.

//Menaminak

~Hát ettől nem sokat tudtam meg róla, csak a képességeit. Nah mindegy~ Szerencsére a nő nem reagált a trükkre. Vagy nem vette észre, vagy csak rendes és nem szólt. Bár az első a valószínűbb. Örültem, hogy letehettem a lábam, mert lassan a másik is elkezdett fájni.
- Elkezdtük az edzést, de elértem az akadémiai beiratkozó kort, így jobbnak látta, ha beirat. Mondtam, s közben letörölte a homlokomról az izzadtságcseppeket.
- Megállni már stabilan tudok, de a járás elég nehézkes. Sokkal nehezebb, mint a falon. Mert előtte megtanított falon járni.
Ezek után elvártam volna egy "Jólvan kis tanítványom a kemény edzés után ma a vendégem vagy egy dangora" vagy ilyesmi. De sajnos alig fél óra alatt, úgy felhúzott ez a nő, hogy már nem tudtam megállapítani, hogy a naptól, vagy az idegességtől forrt fel a fejem. Erre csak tett még egy lapáttal, a guggolószökdelés.
A nő már elindult, én még vártam egy kicsit, benyúltam az övtáskámba, és egy papírt vettem elő meg egy ceruzát.

"Ha ide volt megbeszélve a találkozód a leendő mestereddel, akkor valószínűleg a folyóparton találsz minket, vagy más vizes területen. Amíg odajutsz, melegítsd be a lábad, és találj ki valami nagyon hihető okot a késésre. Őszinte részvétem"

A papírt a fához rögzítettem, majd megindulta ma nő után, aki lehet, hogy észrevette, hogy lemaradtam, de mögéfutottam, és onnantól ugrálva haladtam tovább. Mivel az akadémia kerítésén kívül volt, végre használhattam egy kicsit az akadémián tanultakból, így inkább egy klónt küldtem utána.
- Jól sejtem, hogy a folyópartra megyünk? Kérdezte a klónom, aki addigra utolérte a mestert, bár szinte biztos voltam benne, más nagy vízfelület nem nagyon van a közelben. Én addig kicsit távolabbról követtem őket, a fejpántomat maszkként használva, időnként pihenve, és remélve, hogy addig nem durran szét a klón, míg oda nem érünk. Mindenesetre a Testcsere jutsu hatókörén próbálok belül maradni.
~Akkor is túljárok az eszeden te boszorkány...~ Gondoltam, és így "hárman" elindultunk új úticélünk felé...

//A következőt gondolom már új helyszínre írod, ugye?

//Karinnak//

Reggel 8:34-kor keltem. Felültem és akkorát ásítottam, hogy egy elefántot is be lehetett volna dugni a számba. Kimásztam az agyból és bementem a fürdőszobába. Ott megmostam a fogamat majd megfésülködtem. Visszamentem a szobámba, felöltöztem, kimentem és ettem egy tányér levest és ittam egy pohár teát. Ránéztem az órára. Még csak 8:04 volt szóval még volt időm, mert 9:00-ra kellett az akadémiába menni, ezért kimentem az udvarra és kunaiokat és shurikeneket dobáltam a fán lévő céltáblába. Egy kis edzés után bementem és megint ránéztem az órára. 8:30 volt, úgyhogy elköszöntem szüleimtől, kisöcsémtől és elindultam. Semmit sem vittem magammal csak a tőrömet. Útközben láttam, ahogy két kisfiú játszik egymással. Kobajashira és magamra emlékeztettek. Tovább mentem és feltűnt az akadémia. Amint odaértem láttam a nagy tumultust. Friss geninek sokasága fogadott és chuuninok vigyázó tekintete. Odamentem és megkérdeztem mi folyik itt. Azt mondta titkos és majd megtudjuk. Elmentem mellette majd leültem, Yuki mellé. Ő egy kedves lány csak keveset beszél és kicsit szégyellős.
- Szia Yuki. Nem tudod mi folyik itt? - kérdeztem
- Szia. Nem, nem tudom. – mondta a lány elpirulva – Csak annyit tudok, amennyit te.
- Van valami baj Yuki? –
- Nem, nincs. – ekkor még jobban elpirult
Vártunk talán tíz percet, amikor Yuki kérdezett valamit. Mielőtt kérdezhetett volna megállapítottam, hogy most fogják megmondani, ki-kivel lesz egy csapatban. Azt kérdezte, hogy hányan vagyunk.
- Yuki, ha jól számoltam 29-en. –
- Akkor valakik csak ketten lesznek egy csapatban. –
- Igazad van. – erősítettem meg.
Ekkor kijött az a jounin, aki ott volt a genin vizsgán. Minden genint átirányított, a chuuninok segítségével az egyik nagy terembe. Ott leültettek minket. Megint oda ültem Yuki mellé és kérdeztem tőle:
- Yuki, nem látok egy jounint se, akkor hogy fognak választani csapatot? –
- Nem tudom. Lehet, hogy csapatonként küldenek ki valahova. – válaszolt.
- Akkor gáz van, mert én nem vagyok jó genjutsuban. –
- Én meg még nem próbáltam nagyon a genjutsut. De te Rabito, miben vagy jó? –
- Szerintem jó vagyok a közelharcban, de a távolharc sem áll távol tőlem. –
- Jó neked, én a pusztakezes harcban nem vagyok jó. - mondta Yuki szomorúan és lehajtotta a fejét.
- Semmi gond. Majd belejössz. – nyugtattam meg.
Ez után a lány nem szólalt meg. Kicsit szégyellős volt. Kb. eltelt 5 perc, amikor kijött újra a vizsga biztos és azt mondta:
- Gyerekek, most mindenki megtudja, melyik csapatban van és kivel. –
Mindenki elkezdett izgulni, köztük én is, de Yukin nem látszott nagy izgalom. Hirtelen porfelhő mellett megjelent 10 jounin.
- Ők lesznek a csapatvezetőitek. – mondta a vizsga biztos.

Ne! Máris reggel lenne? Ilyen a világon nincs, ez fizikai képtelenség, nem lehet. Még egy darabig tapogatózom, amíg megtalálom azt a fülbántó kis tárgya, aminek hála már így is lüktető fejem fájdalomcsillapítóért kiállt. Miután sikeresen kiiktattam a zaj forrását, párnámat a fejemre húztam, hogy azután egy kis csend telepedett a szobára, hogy azután hangos csattanással vágódjon ki az ajtó és a fejem újra elkezdjen borzasztóan lüktetni. Valaki ott fent nagyon nem szeret ma engem, tekintettel arra, hogy nem szokott nekem ilyen fejfájásom lenni, sőt… egyáltalán nem szokott. Ichi azonban erre nem volt tekintettel, illetve nem is tudhatta, hogy éppen fejfájással küzdök. Ő csak annyit tudott, amennyit én tegnap este megosztottam a családdal, mégpedig, hogy nekem ma az Akadémiára kell mennem egy csapatba osztás miatt. Emiatt rontott be ő hozzám és ordítva üdvözölt, hogy azután takaróstul, mindenestül lecipeljen a konyhába.
- Ne már, tegyél le! – szóltam rá, mire ő teljesítette a kívánságomat, hogy aztán morogva felmásszak a lépcsőn. Nem indult valami jól a reggel és ez nem volt valami pozitív jóslat a nap többi részére, de valahogy ez zavart engem a legkevésbé, mert a már említett fejfájás egyre idegesítőbbé vált és már kezdtem arra hajlani, hogy el sem indulok otthonról. Anyám volt az egyetlen, aki ezt szorgalmazta, Ichi viszont… nos, ő megfogadta, hogyha kell, akkor ő maga visz be engem, csak menjek. Végül, mivel én magam is el akartam menni, így nekiindultam, de valahogy még mindig csillagokat láttam a fájdalomtól és ez az Akadémián sem volt másképp, tekintve, hogy az alapzaj ott századokkal magasabb volt, mint otthon. Néhány chuunin vigyázott arra, hogy az a teremnyi genin és a többi akademista ne robbantsa fel a ninjaképzőt. Őszintén szólva annyira elkalandoztam, hogy csak második nekifutásra találtam meg a régi termet, ahol voltunk és körülnézve láttam, hogy nem vagyok egyedül. Persze, hogy is lennék, tekintettel arra, hogy egy osztályba általában nem csak egyedül jár az ember. Úgy döntöttem, hogy most kivételesen egy kicsit különcködöm, mert ilyen fejfájással nem hiszem, hogy el tudtam volna viselni a barátnőim pletykálkodásait, így egy nekik szánt integetés után leültem egy, a tömegtől viszonylag távoli helyre. Ott szinte elfeküdtem a padon és csukott szemmel „meditáltam” egészen addig, amíg valaki meg nem zavart. Mikor felnéztem, egyenesen Rabitoval találtam szembe magam, őszintén, meg is lepődtem egy kissé, mert még nem sokat beszéltem vele eddig és hirtelen a helyzetet sem tudtam megfelelően lekezelni, így van egy gyanúm, hogy elpirultam kissé.
- Nem, fogalmam sincs. – válaszoltam és fejemet megtámasztva körülnéztem, hogy lássam, mennyien vagyunk, ennek hála pedig nem is kicsit kalandoztam el. – Per-persze, jól vagyok.
Hirtelen ocsúdtam fel, így kinyögtem valami hihető hazugságot. Utálok hazudni és nem is tudok, tehát ez meglátszik rajtam úgy rendesen. Egy kis idő után kezdtem ismételten elbambulni, majd valami lassan kezdett valami feltűnni.
- Mondd, hányan is vagyunk? – kérdeztem, majd hamar választ is kaptam rá, úgyhogy egy fintor közepette kénytelen voltam teljesen egyértelmű kijelentést tenni. – Akkor itt lesz egy kétfős csapat.
Fejfájásom ismételten kezdett erősödni, így a koncentrációm igencsak megcsappant és csak néhány vállvonogatásra és hümmögésre telt tőlem. Értelmes társaság lehettem, mondhatom.
- Szóval nem vagy jó genjutsuban? – kérdeztem vissza az egyértelműre. – Nekem csak mutattak genjutsut, de így elsőre tetszett. Te amúgy miben vagy jó?
Szóval pusztakezes harc? Örök nemezisem, mert engem aztán könnyű szépen elverni.
- Örülj neki. – csóváltam meg a fejemet. – Nekem azzal van a bajom, a chakrairányítás viszont jól megy. Én valószínűleg nin-, és genjutsu beállítottságú leszek. A bátyám szerint.
Belejövök? Azt erősen kétlem, némileg tisztában vagyok a korlátaimmal, és ami nem megy, az nem megy, ezt nem fogom erőltetni, így inkább másfelé képzem magam. Újra rám telepedett az az előbbi köztes állapot, amikor se itt nem vagyok, sem pedig máshol. Nem kellett sok, hogy arra eszméljek, megjöttek a leendő tanítóink. Egy pillanat alatt megfeledkeztem a fejfájásomról és a figyelmem rájuk összpontosult.

//Azért arra megkérnélek, hogy máskor ne nagyon irányítsd Yukit, köszönőm^^//

(Nos először is egy kis észrevétel. Yuki jó mondta, Rabito... az ő beleegyezése nélkül nem irányíthatod és nem beszéltetheted a karakterét. Az ilyen párbeszédeket, előre le kell tisztázni vagy Pm-ben, vagy MSN-nen, vagy ami tudod. Na de elolvasva a postokat, hozzá a kommentek=

- Yuki, nálad nincs semmilyen gond, de egy olyan tapasztaltabb játékostól nem is vártam kevesebbet.
- Rabito, neked lenen pár tanácsom. A fenti észrevételen kívül, csak azt tudom mondani, hogy örülnék ha jobban részleteznéd a dolgokat és beleszőnéd a saját gondolataidat, még ha az el is tér a történettől. Ezek csak tanácsok, de meglátod, hogy mások is jobban szerezik majd olvasni a postodat és te is egyre jobb leszel majd ezáltal.
És az összegzés... természetesen nem dolgoztatok hiába. Ez a post beleszámít majd a végső jutalmazásba, melyet majd kaptok....

És most jöjjön az én részem:)

Végre hát elérkezett ez a nap is. A genin életetek egyik meghatározó pillanata, mely lényegében dönt a sorsotokról. Ki lesz vajon abból a felvonult hat kiképzőből az, akit a hátralévő életekben sensei-nek kell majd szólítanotok. Ahogyan nem csak ti, de a többi tanuló is nézi a tanárokat, lassan rájöttök, hogy akárkire is esik majd a választás, nem fog tetszeni nektek.
Hiszen van ott mogorva, ahogyan tetovált és izomagyú férfi is, vagy éppen vékony és kecses nő, akinek az arcába nézve olyan érzése támad az embernek, hogy egy kígyó kezdi szorongatni a torkát. Vagy éppen az az öreg, aki a jobb szélen áll és egy botra támaszkodva, már inkább a nyugdíjra vár jobban, mind rátok.
De a volt chuunin tanárotok végül belekezd. Az előtte lévő papírról szép sorban elkezdi olvasni a neveket, de az egyből leszűritek, nem névsorrendben halad és nem láttok semmilyen összefüggést azzal, hogy ki és hogyan kerül egy csapatba. És ezt az egyik osztálytársatok meg is jegyzi.
- A beosztás a jounin-ok szervezet hozta meg. Az itt jelenlévő minden nagyra becsült mester, titokban megtekintette a vizsgátokat és elemezve az ott látottakat határozott ezen beosztásról és, hogy közölük, ki lesz olyan hálás, hogy elvállal egy ilyen éretlen kölyköt is mint te. - mutatott rá idegesen a tanár. -Szóval most ülj a seggedre és kussolj. Jaj... hol is tartottam?
A nevek és a tanárok szépen haladtak. Jobbról balra, minden egyes tanár előlépve jelezte, hogy az adott nevek, akik elhangzottak, őalá fognak majd tartozni. És végül eljött a ti nevetek.
- Shaku Rabito-kun és Shirotsuki Yuki-chan! -nézett rátok, ahogyan feláltatok, de a soron következő tanár nem lépet ki a sorból. Sőt úgy tűnik, hogy elaludt, hiszen a fejét lehajtva, alig láthatólag ide-oda dülöngélt. - Ti a 13 csapatba kerültök. A vezetőtök a nagyra becsült Kiricuru Anaru sensei lesz. -néztetek nem csak ti, hanem a többi mester is a kunoichi-re. - Sensei... - szólalt meg halkan a chuunin, ahogyan a nő váratlanul felhorkantott.
- Mi, mi... - nézett körbe bamba arccal- … ja elnézést... most értem csak haza, így a két utolsókat kellett elvállalnom...- nézett fel rátok- Oooo... szóval ők azok? Na gyertek velem kiscsibék! -intet nektek és ti engedelmeskedve követitek őt. Gyors és néma sétát követően pedig a tetőre értek.
A nap magasan áll már, de a köd miatt, mely újra a falúra szált, mégsem látjátok az eget tisztán. A szél hideg szelet fúj az arcotokba, ahogyan ösztönösen összerezzentek. Anaru sensei pedig megfordulva, törökülésben foglal helyet veletek szemben és kínál szabad hellyel, melyet csak rajtatok áll, hogy elfogadjátok-e.
- Na utolsókáim... meséljetek magatokról! - mosolyodik el gúnyosan és várja, mit is reagáltak.

(Ui.: olyan szép postokat szeretnék olvasni mind az első körben, szóval mindent bele )

Miközben mentünk fel a tetőn, végig gondoltam, hogy bisztos jó sensei-e a sensei. De mire felértünk rájöttem, hogy bisztos jó, mert mégis csak ő egy mester. Miután felértünk a sensei hellyel kínált, amit én elfogadtam, mert a reggeli edzéstől kicsit fáradt voltam, majd a sensei azt mondta hogy meséljünk magunkról. Én merészkedtem kezdeni.
- A nevem Shaku Rabito. Frissen végzett genin vagyok. Az édesapám jounin, az édesanyám pedig orvosi ninja. Ezen kívül van egy öcsém. Sokat szoktam vele foglalkozni, de néha kicsit csíntalan, mert például amikor apuval edzek és ő mindig bezavar és ezért mindig vesztek. Nagyon szeretem a kardokat, közelharci fegyvereket és a pusztakezes harcot is. A genjutsut nem szeretem, mert szerintem illúzióval nem lehet normálisan harcolni, mondjuk még nem volt alkalmam kipróbálni vagy saját bőrömön érezni egy genjutsut. Mint már mondtam szeretem a taijutsut. A ninjutsu is érdekel, de a taijutsu a kedvencem. Köszönöm, hogy meghallgatott, én ennyit tudtam mondani magamról. Ja és még annyit hogy nyugodt személyiség vagyok, de szeretek bulizni és jókat beszélgetni. -
Miután ezt elmondtam, majdnem elaludtam fáradságomban, de rájöttem, hogy még Yuki jön és nem akarok bunkó lenni, ezért ébren maradtam és azért, mert nem akarok leesni a tetőről.

(Shirotsuki Yuki-nak még ebben a körben van ideje írni és pótolni az elözö és ezt a postott... így minőségi munkát várok el majd tőle!)

Végül is Rabito elmondta, amit mondani akart és amit a mester hallani akart. Bár a végére jól láthatta a fiatal genin, hogy a jounin nő mindjárt lefordul arról a párkányról, ahova felült és a szemei lassan lecsukodnak, de talán miattatok is, ezúttal moderálta magát és nem hunyta le a szemeit is repült azonnal mély állómba. De talán ennek is köszönhető, hogy Rabito és az alvás küszöbére került. Hiszen az álmosság, hogy is szokták kifejezni? Á, megvan, ragadós és talán akkor is ezt történt.
- Értem...- ásított egy hatalmat a kunoichi- … de tudod, egy igazán furcsa dialektusban beszélsz. Alig értettem meg mit akarsz mondani a kopasz fejed alól...-mosolyodott el gúnyosan- … de ennek köszönhetem, hogy nem aludtam el. Köszönöm szépen. Na de essünk túl rajta, Yuki igaz? -nézett a lányra végül- Te is mondj valamit nyuszilány, aztán gyorsan lemérem, hogy milyen bénák vagytok és visszaküldelek titeket az akadémiára. Csak a nyűg lenne úgyis veletek. - mondta ki nyíltan amit gondolt. Még ha az bántó is volt a számotokra és valljuk be, azért ennek köszönhetően valahol legbelül megmozdult bennetek valami, hogy bizonyítsátok ennek az ellenkezőét. De most akárhogy nézzük Yuki-n volt a sor.

(Hát most csak ennyit kaptok. De Rabito. Tudom, már eddig is mondtam. De örülnék neki, ha a mondataid szebbek lennének és összefüggöbek. Tagolnád a szöveget is, mert így, olyan érzés olvasni, mintha egy ömlesztette sajtot. Minden benne van ami kell, jó is lenne, de a szósz hiányzik róla... vagy a panír?)

Lesz egy kettes csapat, lesz egy kettes csapat… állandóan ez ismétlődött a fejemben, mikor már az idegeim éppen robbanni készültek, mert még mindig nem mondták a nevem. Az immáron dörömböléssé fajuló fájdalom a fejemben csak rátett erre egy lapáttal és kezdtem benne kételkedni, hogy egyáltalán megérte ma felkelni. Végül megtörtént az, amire valahol nagyon mélyen számítottam… most éppen olyan gondolataim vannak, hogy ennyire azért nem lehettem rossz, a másik meg, hogy a 13-as direkte szerencsés szám, talán valami köze van ahhoz a fekete macskához, ami reggel átment előttem? Nem vagyok babonás, tehát ezt a lehetőséget elvetem és felsóhajtok. Csak legyek túl ezen az egészen… Vetek egy sanda oldalpillantást Rabitora, illetve csak vetnék, ha a fiú nem lépett volna le mellőlem valamikor. De mégis mikor?! Gyorsan megrázom a fejemet, ezzel próbálva magamat visszarántani a cudar valóságba és felpattanok, hogy azután egy gyors keresés után Rabito után eredjek. Hátul kullogva zártam ezt az érdekes menetet, aminek az elején a sensei, mint valamiféle hóhér, aki a vesztőhelyre viszi áldozatait. Valahogy első ránézésre az volt az érzésem, hogy te jó ég, ez a nő tutira valamiféle szadista kiképző, aki addig hajtja az áldozatait, amíg azok nyelvüket kidugva el nem terülnek a homokban. Szép kilátások, bár az is megeshet, hogy csak én vagyok a mai nap a pesszimizmus megtestesült példája, aki azt vallja, hogy még ennél is van lentebb. Bár valahogy ez az utolsócskáim volt az, ami valamilyen szinten ellenszenvet ébresztett bennem a nő iránt. Hirtelen arra eszméltem fel, hogy nagy elmélkedésem közepette felértünk a tetőre, én meg pusztán reflexből követem a senseit és leülök. Nagyszerű, a pesszimizmusom mellé még jön egy kis köd és hideg szél, most komolyan… még az időjárás is ki akar velem tolni?! Kissé összébb húzom magamon a felsőt, mert a nagy hétvilágfájdalmam mellé még betolakodik a jó kis velőig hatoló hideg. Az ilyet nem büntetik? És egyáltalán, mit meséljünk? Úgy is tud rólunk már valószínűleg mindent, nem tudom, mit akar ezzel elérni… na jó, ha így haladok, akkor olyan mély depresszióba süllyedek, hogy akár teljesen nyugodtan a kardomba is dőlhetek, bár az is igaz, hogy nincs is kardom. Basszus, beszerzek egyet és akkor gond megoldva. Miközben én itt ideiglenes depressziós hajlamomat éltem ki, addig Rabito elkezdett mesélni magáról és a taijutsuval való kapcsolatáról. Nagyszerű… pont az ellentétem, ebből még érdekes dolgok fognak kisülni, bár az is igaz, hogy tippem szerint a sensei előbb dob minket vissza, minthogy tanítson. Arra eszmélek, hogy a sensei beletiporva Rabito egoját, nemhogy csak lekopaszozza, még a dialektusát is leszólja és én meg elfolytok egy kitörni készülő vigyort, ami a nyuszi lány megnevezésre egy dühös fintorrá válik, majd undorodóvá, miután elárulja lepasszolási tervét. Minek vállal az ilyen, ha így áll hozzá?
- Shirotsuki Yuki vagyok és minő meglepetés, én is most végeztem, bár ez van egy gyanúm, hogy egyértelmű. – tőlem szokatlan határozottsággal jelentem ezt ki, miközben vonásaim is furcsamód megkeményednek. – Négy bátyám van, akik ninják és a legfontosabb, én tök hülye vagyok a pusztakezes harcokból és ezt be is merem vállalni. A szüleim nem ninják és engem is megpróbáltak visszatartani, de… - megvonom a vállamat. - … ilyen kis dolgok még nem állhatnak az utamba. Gyors vagyok és érdekelnek a genjutsuk. Jellemem? Változó, de ha nincs rá okom, akkor nincs nagy arcom. Ennyi lenne.
Most komolyan felbosszantott és nem, ne is álmodjon róla, hogy visszamegyek az Akadémiára, abból nem eszik. Elszánt tekintettel néztem a senseire és próbáltam elhinni, hogy ez tényleg én vagyok.

//Elnézést, csak vizsgáim is voltak, meg ugye félévzárás és ennek hála még a jövő hét végéig off leszek, de ezt kiírom Hiányzásokba is. Elnézést a fennakadásért, de nem teljesen úgy alakultak a dolgok, ahogyan én azt kiszámítottam előre. //

Fenn a tetőn már én is el voltam fáradva. Már azon gondolkodtam, hogy hirtelen leugrok a tetőről és elfutok. De ez azért bunkóság lett volna ezért nem tettem. Amit Yuki mondott annak a felét is csak elvétve hallottam. De kicsit fura volt számomra a sensei. Nekem már teljesen úgy tűnt, hogy alszik. Ez már télleg bosszantó volt. Nem tudtam ki ez a nő és egyáltalán miért ő a sensei, ha ilyenkor akar aludni. Ezt végig gondolva örültem neki, hogy egyeltalán van mesterünk. De amíg én ezen gondolkodtam Yuki befelyezte a mondókáját. Egy percnyi csönd lett. A sensei még mindig álmos volt, Yuki pedig elszántnak tűnt. Merészkedtem azt gondolni, hogy nem is érdekli őket, így hát felálltam.
- De sensei! Mit fogunk most csinálni? - mondtam és fanyar képet vágtam mellé.

A kunoichi végighallgatta a szavaitokat, de az arcára olyan kifejezés ült ki, hogy mindaz amit elmondtatok neki, olyan a számára, mint az ebihalak tátogása a víz tükrén keresztül az embereknek. Magyarán majdnem elaludt rajta és ami a lényeg, tényleg nagyon fáradtnak tűnt. Talán ennek is volt köszönhető, hogy amint Yuki-chan is befejezte, nos egy szó nélkül bámult tovább titeket és Rabito végre lényegre törő szavai keltették fel ebből a dermedt állapotból.
- Hogy mi? -kérdezte tőletek meglepődve, amiből egyből kiderült, hogy bizony elaludt, méghozzá félig állva és ehhez még a nyitott szemei, tényleg egy érdekes jounin tanárt osztottak be a mentorotoknak. - Végeztettek is? Na ez érdekes volt...- jegyezte meg, ahogyan felült a csőből készült korlátra és ott egyszerűen törökülésbe téves a lábait, csak arra vártatok, hogy mikor alszik el ismét és zuhan a mélybe, de ez nem történt meg, akármennyire is vártátok. - … de akkor álljunk is neki. Nincs értelme, hogy húzzuk egymás drága idejét, vagyis inkább az enyémet. - hajolt előre, ahogyan a keblei látképe nyitott könyvként tárult elétek, bár ez inkább Rabito szemeit ragadta meg, nem mind Yukie-t. - Így tessék...- vigyorodott el- … csakis annyi lesz a feladatotok, hogy rákényszerítsetek arra, hogy felkeljen állnom. És erre...- nézett az égre, ahogyan erősen gondolkodott, ahogyan a kezét a szájához emelte, mellyel elkezdett csücsöríteni-... kaptok mondjuk öt egész percet! -mutatta a kezeivel. - Bár lehet, hogy tízet kellene adnom?Hiszen egész bénácskák vagytok.... -gondolkodott el megint. - Na mindegy, gyertek gyerekek, mindennel amitek van. Ha nem úgy jöttök alapból, hogy megakartok ölni, nem is vagytok geninek valók. - vigyorgott rátok gúnyosan, ahogyan megkaptátok a választ, mi is lesz a feladattok.

(Na jól van! Tíz napot kaptok a post megírására. És mivel Rabiot alig írt az előzö körben, ezért 700 szavas postot kérek! Köszöntem! Ja és kérdésekkel Pm-ben zaklassatok. )

Még reggel, valahol az agyam legmélyén megszólalt egy kis vészharang, miszerint ma nem kellene felkelnem, de én nem törődtem vele és ennek hála ez a kis harang most iszonyatos erővel verdesi a dobhártyámat és próbál egyre hangosabb és hangosabb lenni. Rá kellett jöjjek, hogy itt már elég régen nem a szimpátiáról van szó, mert a senseijünk az érdeklődés legkisebb jelét sem mutatja irányunkban, gondolatai ki tudja, merre kószálnak, mi meg itt ülünk a ködös bizonytalanságban. Elismerem, hogy ez egy kissé durva hasonlat volt, de hát, ha csak egy kicsit is kinézek a fejemből, akkor látom, mi a helyzet és ez egy cseppet sem javít a hangulatomon, illetve, ha fejre állok, még akkor sem lesz pozitív gondolkodásom. A mondandóm végére úgy éreztem, hogy elmegy a hangom, legalábbis valami el akar némítani és erre valószínűleg ráment az összes eddig begyűjtött magabiztosságom, mire végeztem, egy vert harcos módjára zuhantam magamba. Az érdeklődés hiánya miatt a kis monológom teljesen értelmét vesztette és ráadásul senseiünk vagy megtanult nyitott szemmel aludni, vagy egészen eddig a semmibe meredt, de azzal az egy mondattal megadta a kegyelemdöfést. Észre sem vette, hogy egészen eddig beszéltem volna? Ennyit erről, és ahogy elnézem, minden másról. Rabito hangja csalódottnak tűnt és valószínűleg az arckifejezése is ilyen lehetett, de nem néztem hátra. Köszönöm szépen, megvan a magam depressziója, ami most éppen gonosz módon próbálja magát rám vetni, hogy még annyi pozitívum se maradjon bennem, amennyi eddig volt. Kezdem azt hinni, hogy nagyot hibáztam, amikor ninjának álltam és inkább hallgattam volna a szüleimre, de ez valahogy még most sem igaz. Talán csak egy pillanatra gondoltam így, de azután valahogy megváltozott. Ha már idáig eljutottam, akkor nem dobom be a törölközőt és valamit elérek, el fogok érni, ha kell, akkor teljesen egyedül. Szeretem, amikor a saját gondolataim cáfolják meg magukat, bár néha az ilyen dolgoktól hülyét kapva kissé furcsán hatok… magamnak. Senseiünk némi életet is mutatott a saját részéről, ami abból állt, hogy felült törökülésben a korlátra és egy pillanatra úgy tűnt, hogy el is alszik, én meg azon kaptam magam, hogy szurkolok a sensei leeséséért. Nem kedveltem meg és ellenszenvem percről percre nőtt irányában, bár a tetőponttól még messze vagyunk és ki tudja… hátha addig lesz egy kedvesnek nevezhető megnyilvánulása, amit erősen kétlek, de a remény hal meg utoljára. Vagy én vagyok túlságosan naiv kislányka, akinek pár másodpercen belül panoráma kilátással rendelkező helye lett, mert a sensei megmutatta, hogy mije van. Nem kellett sok, hogy képes voltam elképzelni most Rabito arckifejezését. Ha tényleg igaz a feltevésem, miszerint minden srác perverz, akkor már csak percek kérdése és Rabito orrából Niagaraként tör elő a vér, én meg valószínűleg egy fejcsóválás közepette nem bírnám ki röhögés nélkül. Még ebben a kellemetlen helyzetben is elnevetném magam és valószínűleg arckifejezésem el is árulja élénk fantáziámat, amikor arcom fura, a nevetéstől fulladozó ember grimaszát veszi fel. Egy kis köhögés közepette kieresztem a fáradt gőzt és megpróbálkozom vonásaim rendezésével, ami vagy bejön, vagy nem alapon, de azért remélhetőleg némileg komolyabb lesz, mint a fulladozó grimasz. Bár az is nagy igazság, hogy annál csak jobb lehet. A feladat viszont meghozza a kívánt hatást és valahol, mélyen magamban felordítok, hogy te jó ég, ez szinte lehetetlen! Öt teljes percem van arra, hogy valamit kitaláljak a sensei felállítására? Jó fej és valahogy képtelen vagyok megállni a jó halk dörmögést, ami hirtelen szalad ki a számon.
- Öt percet kapunk? Milyen nagylelkű… - morgom, majd teszek egy pár igencsak nagy lépést hátra. – Hogy szakadna be alatta a korlát.
Bárcsak, bár erre körülbelül annyi az esély, mint arra, hogy sikerül rávenni a felállásra. Körülnézek a környéken és próbálok valami használható dolgot találni, de sajnos ez nem akar összejönni, ráadásul még szikra sincs, hogy hogyan kezdjek neki. Bal kezemmel erősen megragadom, illetve csak megragadnám a felkaromat, hogyha nem lenne már ott valami. Hát persze, a kunaitartóm, mi másra számítottam? Ekkor a várva várt szikra is megérkezik, még hozzá egy korábban elhangzott mondatom képében. Ha nem tudom elérni, hogy felálljon, akkor miért ne robbantanám be alatta a korlátot? Végülis egy próbát megér, mert ellene a puszta erővel nem mennék sokra, sőt, az maga lenne az öngyilkosság. El is kezdem keresni a robbanócédulákat és előveszek két kunait. Szóval mindenünkkel, amink van? Az egyik kunaira rátekerem a cetlit, a másikat meg egyenesen a sensei felé dobom. A robbanócédulással kissé több melóm van, mivel azt egészen a korlát közelébe kéne dobnom és ott felrobbantani, de ebben elég sok a buktató. Nem probléma, van még egy pár trükköm, legalábbis nagyon remélem) és készletem, ha meg az első lövés mellé megy, akkor van még négy próbálkozásom. Nekiindítom a második kunait és próba cseresznye alapon várom, mi sül ki sebtében összetákolt tervemből.

//Elnézést a késésért, tudom, már megint én. //

Én már reggel tudtam hogy valami nem lesz jó, de nem hittem volna, hogy ekkora. Már a sensei mondatai is elég sértők voltak, de hát ez. Még ez is. Én azt hittem, hogy megfogom és levágom a fejét. Vagy jobb, ha lerobbantom a végtagjait. Na mindegy. Öt percem volt az egészre. Csak ezzel volt a gond. Azzal nem volt gond, hogy meg akarjam ölni, de mivan ha túlzásba viszem? Volt néhány ötletem, de nem gondoltam, hogy jók. Yukin is láttam, hogy valamit nagyon tervez. Sok terv volt a fejemben. Megfogom levágom a haját. Ha nem kell fel akkor berobbantom alatta a tetőt. Vagy csak simán lelököm, de az is megfordult a fejemben ha túlzásba viszem akkor baj lesz. Először inkább valami lágyabbal próbálkoztam.
- Sensei! Sensei! Keljen fel vagy baj lesz! Levágom a haját. Azután, pedig lelököm a tetőről. Sensei! - ordítoztam felé. A baj csak az volt, hogy egy csomó ember engem figyelt ahogy ordibáltam. Ordibáltam ebben a csendes faluban, ezért inkább abba hagytam és elkezdtem tervezgetni. Felmértem a lehetőségeimet. Volt öt robbanó cetlim. Ezzel simán alárobbantottam volna a tetőt, de nem akartam kárt okozni és feltűnést kelteni. A tervem a következő volt. Az egyik oldalánál lerakok két robbanó cetlit. Ha nem kel fel akkor felrobbantom, legalább is megfenyegetem vele. Ha ezután is csökönyös lesz akkor improvizálok és kitalálok valamit. Nagy volt a vágy, hogy megöljem, de ezt én visszatartva kitaláltam tervem megvalósítása előtt valamit. Odamentem, megáltam melette és hátra lendítettem a lában. A célom az volt, hogy belerúgok egy nagyot. Amikor már rúgtam felé sajnos bejött egy bibi. A másik lábam kicsúszott és a másik csak ellendült felette, én pedig elkezdtem lefele gurulni a tetőn. A végén persze megkapaszkodtam és felhúztam magam. Persze Yuki, csak gondolkodott, a sensei meg csak feküdt tovább. Ültem ott egy kicsit. Feltápászkodtam majd felfutottam a tetőn.
- Te Yuki. Szerintem nehéz dolgunk lesz vele. - mondtam csüggedve. - De nem adom fel! - és ezzel a mondattal együtt mellémentem, elővettem három robbaó cetlit és mondtam:
- Ha nem kelsz fel a hajd fogja bánni és repülni is fogsz egyet! - Ezzel leraktam egy cetlit a hajára kettőt pedig mellé raktam. - Ajánlom hogy kelj fel! Mert ha nem nagy baj lesz. És ha lerepülsz és fittyet hánysz rá, akkor az összes fegyveremmel megdobállak. - mondtam dühösen és arra készültem, hogy felrobbantom a robbanó jegyzeteket.

//Sajnos nem lett túl jó de sietnem kellett, remélem azért jó.XD //