Obake Kaito

Tüzesen süt le a nap sugára, a konohai utcákra. Ez is egy átlagos napnak indult Kaito életében, bár most sokkal lelkesebb volt, mint máskor. Úgy érezte, megtalálta a saját Ninja útját és már meg is kezdte az első lépéseket. Éppen küldetésen volt, amikor Sunagakure-t elfoglalták, így nem volt kérdéses, a szövetséges faluban folytatja útját, amíg el nem ül a vihar.
Itt azonban nem tudott sok mindent kezdeni magával. Egy nap viszont kitalálta, hogy segít az embereken, nem fog tétlenül ülni. Útja a kórházba vezetett, ahol talált magának egy kunoichit, aki bevezette a rejtelmekbe. Aki azonnal megpróbálta eltántorítani attól, hogy a harcmezőre tévedjen.
~ Egy medikus ninja nem hagyhatja addig abba a kezelést, amíg a társa élete végéhez nem ér! ~
Így szólt az első törvény. Ezzel nem volt semmi baja, elvégre sohasem akart senkit sem cserben hagyni. ~ A medikus ninja sohasem állhat a frontvonalban! ~ Ez volt a második törvény, amivel nem értett egyet. Éppen ezért találta ki, hogy eléri a módját, amivel megkerülheti ezt a szabályt.
Éppen ezért volt most nagyon lelkes. Elhatározta, hogy átalakítja Utenát, a behemót bábot. Mivel bábmester, eléggé sebezhető, de ha megnöveli a védelmét, akkor komolyabb harcokban is részt vehet, nem csak mint harcos, hanem mint medikus is. Ezért ment el egy asztalosnak segíteni első körben. A szolgálataiért cserébe nem kért pénzt, hanem néhány szerszámot, de azt is csak kölcsönben. Ezt követően pedig engedélyt kért, hogy a helyi akadémia egyik termét használhassa. Szerencséje volt, mert éppen akadt egy üres terem, amit senki sem használt.
Csendben magára zárta az ajtót, majd elővett egy tekercset, amit kiterített az egyik asztalra. Pár kézpecsétet követően egy pukkanás kíséretében előbukkant Utena, Kaito egyik bábja. A fiú precíz mozdulatokkal szétszedte darabjaira a fegyverét, majd kezébe vette a szerszámait. A régen begyakorolt mozdulatokkal kezdte el átalakítani a bábot. Néhol legyalult belőle darabokat, máshol a karok illesztéseit alakította át, míg volt olyan rész, amit teljesen üregessé tett. A fejrészből kiszedte a senbon vetőt, majd egy sisakká alakította át. Ezzel volt a legtöbb munka, mivel a szájüregtől felfelé ki kellett beleznie a fejet. Hat teljes órát vett igénybe, míg a különböző módosításokat befejezte, hogy belebújhasson Utena testébe. Ezt azonban még nem tette meg, elvégre a fegyverek felszerelése még hátra maradt. A karokon lévő alkarpengéket meghagyta, így azokat továbbra is elő tudja majd hívni, ha úgy kívánja. A tüskék mechanikáját viszont kiszedte, így azok legfeljebb a védelmet szolgálhatták a továbbiakban. A jobb kézfejben még most is megbújt a kunai vető, a bal alkart viszont kiegészítette az eddig a szájban megbúvó senbonvetővel.
Hat és fél óra telt el, mire a bábpáncél elkészült. Kaito elégedetten vette magára az újdonsült művét. Ujjaiból előtörtek a chakrafonalai, amelyek azonnal körbehálózták a bábot, ezáltal életre keltve azt. Tett pár bizonytalan lépést, majd szétnézett a sisak nyílásain. Valamennyivel kevesebbet látott, mintha nem lenne rajta a páncél, de így legalább kevésbé sebezhető. Az ujjai azonnal zongorázni kezdtek, majd a páncél fegyverei sorra bukkantak elő, hogy pár pillanat múlva eltűnhessenek.
– Nagyon pöpec! – szólalt meg.
Bukdácsolva indult el, hogy elhagyja a termet és mehessen gyakorolni. A báb jelenlegi irányítását még meg kellett szoknia, de így, hogy lemond egy másik báb irányításáról, egész veszélyes lehet közelharcban. Miután kilépett az épület ajtaján, azonnal megállította őt egy shinobi, mire ő csak annyit felelt:
– Obake Kaito szolgálatára áll! – mondta.
A konohai csodálkozva meredt az előtte álló páncélra, majd hirtelen felismerés csillant meg a szemeiben. Ekkor jött rá, hogy pár órája egy sunagakurei igénybe vette az egyik termet. Pár pillanat múlva rájött, hogy ki lehet az, de azért tett egy biztonsági intézkedést.
– Mutasd az arcod! – szólalt meg, mire Kaito engedelmeskedett. – Nem hiszem el, hogy ezt művelted pár óra leforgása alatt!
– Sunagakurei bábmester vagyok. Ha meg vannak az eszközök, akkor csodákat tudok tenni. Például a kórházba is gyártottam már le néhány művégtagot, amelyet nagyon jól tudnak használni az embereket. Ebben a páncélban pedig a csatamezőn is értékes lehetek! – mondta feltüzelve a fiú.




//Szerintem ez nem egy komolyabb pályázat, ezért nem írtam sokat. A minimum 50 sort elértem!//

Pályázat: A karakter emberi bábbá alakítása
Engedély kérése: link
Megjegyzés: Wordben írtam a pályázatot, a bemásolást követően eléggé eldeformálódott... amennyire tudtam, javítottam.


A történet:



Szóval azt kérdezed, hogyan változtam azzá, ami most vagyok? Nos, az egy meglehetősen hosszas folyamat volt. Régen ugyanolyan ember voltam, mint akár Te magad. Azonban egy küldetés során teljesen megváltozott az életem.
Az egész a negyedik világháborút követően kezdődött. Miután véget ért a háború, hazatértem a szülőfalumba, ahol javában zajlottak a helyreállító munkálatok. Ráadásul kihirdettek egy chuunin vizsgát, amelyen bármelyik falu részt vehetett. Sokan döntöttek úgy, hogy jelentkeznek, de voltak olyanok is, akik inkább otthon maradtak és segítettek a falu ügyeinek elintézésében. Én is az utóbbi csoporthoz tartoztam.
Bűntudatom volt, mert nem lehettem Sunagakuréban akkor, amikor szükség lett volna minden erőre. Így hát úgy döntöttem, maradok és segítek ahol csak tudok. Így történt meg, hogy beosztottak egy ötfős csapat mellé. A vezetőnk egy Yumiko nevezető jounin volt. Ő volt a csapat esze, aki szenzor képességekkel volt megáldva, illetve Doton beállítottságú volt. A másik csapattársamat Yunonak hívták. Ő leginkább a szél alapú technikákban jeleskedett, amolyan távolsági harcos volt. Ott volt még a kardforgató Shouta, aki a tűz elemmel is igen jól bánt, meg Natsumi, aki a különböző fegyverek forgatásában és a pecsétekben tűnt ki. Őket támogatta Ayumi, mint medikus, illetve én, a medikustanonc-bábhasználó.
Azok, akik nem a vizsgára készültek, különböző osztagokba osztották. Yumiko csapata a bűnmegelőzésnél volt, így hát egyértelmű volt milyen feladatok várnak ránk. Az ország biztonságát kellett újra biztosítanunk. A Sensei ebben az ügyben azt a nézetett vallotta, hogy a csírájánál kell elfojtani a bűnt, így hát felkerestük a sivatag mélyén a Bűn Városát. Az eredeti nevét már rég elfeledték, évek óta nem járt arra komolyabb rendvédelmi szerv. Yumiko azonban elhatározta, hogy felszámolja a települést, de első lépésben levágja a kígyó fejét. Erre éppen elég volt a hatfős csapatunk.
Az utazás tíz napig tartott. Ezalatt az idő alatt próbáltam a lehető legjobban beilleszkedni. Esténként a lefekvés előtt különböző taktikai megbeszéléseket tartottunk. Különböző harci szituációkat beszéltünk meg, illetve próbáltak megtanítani nekem néhány trükköt. Ezalatt leginkább azt kell érteni, hogy megtanították mit csináljak, ha például az egyik társam szembe fut velem.
Az utazást követően végre megérkeztünk a városhoz. A település fallal volt körülvéve, melyen számos őr járőrözött. Úgy tűnt, hogy nem lesz könnyű dolgunk a bejutással. Ekkor azonban kiderült, hogy a Sensei már régóta szervezi a betörést, így egy belső ember segített nekünk a fal alatt beosonni. Odabent álruhákban mozogtunk az utcákon. Az egész hátránya az volt, hogy Utenát nem ölthettem magamra, így meglehetősen nagy veszélyben voltam. Jobban örültem volna, ha a páncélom rajtam van és nem egy tekercsben csücsül. Azonban akkor magunkra vontam volna a figyelmet, ami pedig a küldetés kudarcát jelenthette volna. Így hát maradt az egyszerű álruha.
Az utcákon járva rájöttem, hogy miért is ez a bűn városa. Mindenhol tiltott árukkal kereskedtek, számos prostituált árulta a bájait, ráadásul, ha valakit egyik nap a barátodnak tekintettél, akkor másnap könnyedén hátba szúrhatott egy kis pénzért cserébe. A kísérőnk több embert is lefizetett, hogy biztonságban elérhessünk a város közepén elhelyezkedő kúriához. A legnagyobb épület volt, messze kimagasodott a többi közül. Azt hiszem a Kazekage palotájánál is nagyobb volt. Ahogy a közelébe értünk, elbújtunk az egyik sikátor mélyén.
-          Jól van, figyeljetek rám! – mondta Yumiko. – Most jön a feladatunk nehezebbik része. A bejutást majd én elősegítem egy technikámmal. Odabent viszont nagyon csendben kell mozognunk, amíg el nem érjük a rablóvezért, Shinohara Jurout. A terv a következő: elrejtem a jelenlétünket, utána villámgyorsan felmászunk az emeleti erkélyig. Ott behatolunk az épületbe és megkeressük a vezért. Ha szerencsénk van, akkor ott tartózkodik abban a szobában, ahol bejutunk. Ha nincs, akkor keresgélnünk kell. A fickónak van két exkirigakurei testőre, mindketten kardforgatók, de a képességeikről nem igazán tudunk semmit. Esélyes, hogy víz elemet használnak, illetve a kardokkal mesterien bánnak. Ez viszont csak feltételezés. Kaito, amennyire tudsz, maradj a háttérben. Rád és Ayumira akkor van szükség, ha valamelyikünk megsérül. Értettem?
-          Igen! – válaszoltam neki. – Ha végeztünk a vezérrel, hogyan távozunk?
Kissé aggódtam a távozás miatt. Elvégre, ha nagy zajt csapunk, akkor az egész város a nyakunkon lesz. Akkor pedig nincs túl sok esélyünk a túlerővel szemben.
-          Ne aggódj, nem lesz semmi gond. Ha nagy zajt csapunk is, mire összeszedik magukat, mi már messze járunk. Most viszont készüljetek!
Nem igazán tetszett a válasza, de nem volt mit tenni. Ezt követően a Sensei magalkotott néhány kézpecsétet, majd a homok kavarogni kezdett körülöttünk. Ezután a társaim eltűntek a szemem elől. Magam elé tartottam a kezem, de saját magamból sem láttam semmit. Majd hirtelen egy hang a fejemben azt súgta, hogy induljak.
Óvatosan haladtam együtt, de úgy, hogy azt sem tudtam, merre vannak a többiek. Siettem, amennyire csak tudtam, majd nagyon gyorsan felmásztam a falon és megálltam az erkélyen. Ekkor egy komolyabb csapat kisétált az épületből.
-          Itt vagytok? – súgtam magam elé, de nem érkezett válasz. Óvatosan lenéztem, majd észre vettem, hogy Yumiko ott áll az udvar közepén, a besúgó pedig épp hátba döfte.
Az álcánk azonnal megszűnt, a többieket pedig azonnal kiszúrták. Azonban én biztonságban voltam hisz engem nem vettek még észre.
-          Örülök, hogy látlak Yumiko! – mondta egy férfi. – Már nagyon vártam ezt a találkát.
-          Én is vártam már, de nem épp így terveztem – válaszolt a kunoichi. – Azonban nem épp így terveztem. Úgy tűnik rossz besúgót szereztem.
Ekkor a Sensei egy villámgyors mozdulattal megfordult, megragadta az áruló fejét és kitekerte. A fickó holtan rogyott össze. Eközben én elővettem a tekercset, ami Hitogoroshit rejtette. Tudtam, ha a tekercsből előhívom egy bábomat, azt meghallják, utána pedig nincs idő felöltözni. Így hát páncél nélkül terveztem harcba bocsátkozni.
-          Yumiko drágám, azt hiszem ma eldöntjük a kettőnk ellentétjét. Hogy lásd milyen nagylelkű vagyok, csak négy emberemet veszem igénybe a harcokhoz. Ha ti győztök, akkor szabadon elmehettek. A vereségetek viszont egyenlő a halálotokkal!
Ezután elszabadult a pokol. Öten harcoltak öt ellen, bár Ayumi immár egy bábot idézett elő. Én sem voltam tétlen, azonnal előhívtam Gyilkost és hátulról támadásba lendültem. A bábom forogva csapódott bele az egyik banditába, majd egy lyukat ütött bele. Ez eléggé megzavarta az ellenfelet, de a következő pillanatban már felkészülten védekeztek a bábom ellen. Majd hirtelen egy tűzgolyó indult meg az ellenséges csapat irányába. A támadás azonban célt tévesztett, az épületbe csapódott, majd a robbanás hatására megremegett alattam az erkély. Éreztem, hogy odalent lángra kapott néhány dolog, de ennek ellenére maradtam még a helyemen.
Ádáz küzdelem zajlott odalent, viszont ha az ellenfél elveszítette egyik emberét, akkor egy másik lépett a helyére. Így hát egyszerre csak öten voltak harcban, de ha valaki meghalt, akkor jött helyére más. A társaim viszont kezdtek kimerülni, plusz egyre több sérülést szereztek. Így hát leugrottam az erkélyről, miközben magamhoz húztam Hitogoroshit. Ekkor egy fickó rontott rám, karddal a kezében. Egy gyors döféssel próbált felnyársalni, de a bábom az útját állta. Gyorsan megpördítettem Hitogoroshit, amitől kirepült az ellenfelém kezéből a kard, majd a következő pillanatban oda ugrottam és fejbe rúgtam. Nem tudtam ledönteni a lábáról, viszont ezt követően a bábom újra támadásba lendült, majd feldaraboltam a fickót. Ezután elhárítottam még két támadást, majd csatlakoztam a társaimhoz.
-          Mi a fenét művelsz?! – ordított rám Yumiko. – Rejtve kellett volna maradnod!
-          Nem hagyom, hogy idő előtt meghaljatok!
Ekkor a bábomat a testemre csavartam, majd megkezdtem a csapat gyógyítását. Először a csapatunk vezetőjéhez léptem, majd amikor szusszanni tudott pár pillanatra, egyetlen érintésemmel a testébe vezettem a gyógyító chakrámat. Mondanom sem kell, ez volt az egyik legnagyobb hiba, amit tehettem. Amikor meglátták, hogy medikus vagyok, mindenki elsősorban rám koncentrált. Az öt az öt ellen felállás ekkor már végleg megszűnt, hatan voltuk rengeteg ellenfélre.
-          Visszavonulunk! – üvöltötte Yumiko. – Kaito és Ayumi lesz középen, mi pedig körülöttük!
Ezután alakzatba rendeződtünk és megkezdtük a visszavonulást. Gyilkost újból az irányításom alá vontam, így menekülés közben be tudtam segíteni a társaimnak is. Az utunk nagyon kemény volt a városon keresztül. Hol a háztetőkön, hol az utcán rohantunk az életünkért. Egyszer sem álltunk le hosszabb ideig. Ha valaki elénk került, akkor azt megpróbáltuk néhány csapással elintézni. Ha meghalt, akkor nyugodtan mentünk tovább. Viszont, ha nem sikerült valakivel végezni, az jó eséllyel jött utánunk.
Ennek ellenére, keserves harcok árán, de sikerült kijutnunk a városból. Az üldözőink meglehetősen sokáig követtek minket, de szerencsénkre egy idő után egyre kevesebben voltak, míg végül mind leszakadtak rólunk. Azonban úgy számoltuk, hogy nem állunk meg, amíg lehet haladunk. Végül egy oázisnál táboroztunk le. Abban a hitben voltunk, hogy most már nyugtunk lesz.
Fáradtan terültem el a vízparton, a bábom ugyan mellettem volt, de nem kapcsolódtam rá. Alig volt már erőm, konkrétan vizet is alig bírtam inni. A kiabálásra viszont felkaptam a fejem. A következő pillanatban elszabadult a pokol. Mindenfele repkedtek a fegyverek és a különböző technikák. Nagyon gyorsan rácsatlakoztam Hitogoroshira, majd magam elé lendítettem, hogy megvédjen egy felém száguldó kunai elől. A fegyver lepattant a bábomról, majd ezt követően Gyilkos is támadásba lendült. Könnyedén levágtam egy ellenfelet, majd egy másikat is célba vettem. Ekkor azonban egy tűzgolyó robbant mellettem.
A robbanás több méterre elrepített, majd meglehetősen nagy erővel csapódtam a talajba. Azonnal üvölteni kezdtem, ahogy a fájdalom végigfutott a testemen. Megpróbáltam talpra állni, de ekkor valaki belém rúgott. Végig hemperegtem a földön, majd összeszorított fogakkal elrugaszkodtam és a lehető legtávolabbra ugrottam. Láttam ahogy az ellenfelem kézpecséteket hoz létre, majd egy újabb lángcsóvát lehelt ki. Pár pillanat múlva a sülő hús bűze csapta meg az orromat. Nem láttam és nem hallottam semmit, egyedül csak a fájdalmat éreztem, ami az egész lényemet betöltötte. Ezt követően pedig elsötétült körülöttem a világ.
 
Nem tudom mennyi idő telt el, csak annyi rémlik hogy amikor újra magamhoz tértem, újra üvöltöttem. Azonban nem volt hangom. Sötétség vett körül, ha mondani akartam valamit, akkor nem volt hangom, vagy legalábbis én nem hallottam. Próbáltam megmozdulni, nem éreztem a testem.
-          Meghaltam hát! – gondoltam.
Úgy éreztem nagyon sok idő telt el. Folyamatosan járt az agyam, próbáltam kitalálni hogyan haltam meg. Akkoriban nem igazán emlékeztem rá. Gyakran üvöltöttem magamban, majd ezt átment könyörgésbe. Nem volt testem, ami mozgott volna, nem volt hangom, látásom és hallásom sem. Egyszerűen csak voltam, vegetáltam.
Majd egyszer minden megváltozott. Meghallottam Ayumi hangját, de nem értettem mit mond. Ahogy telt az idő, a hangokból lassacskán szavak lettek. Kezdtem felfogni, hogy mit mond Ayumi. Valamilyen szörnyű dologról és egy végső megoldásról zagyvált valamit.
Végül újjá születtem. Olyan érzés volt, mint amikor kibukkansz a víz alól, mert elfogyott a levegőd. Újra láttam, hallottam és úgymond éreztem a testem. Viszont amikor megláttam mivé lettem, elszörnyedtem. A régi testem helyett ugyanis egy báb részeit pillantottam meg.
-          Nyugodj meg! –mondta Ayumi. – A harc alatt súlyosan megsebesültél. Sajnálom, de nem volt más választásom, emberi bábot készítettem belőled. Ha akkor ott megmentelek, akkor valószínűleg örökre nyomorék lettél volna. Így viszont évekig élhetsz még, szinte halhatatlan vagy.
Ha lett volna gyomrom, akkor biztos elhányom magam. Azonban akkor még a testem sem tudtam mozgatni. A kunoichi elmagyarázta, hogy hónapokig eltart, míg végre ugyanúgy tudok majd mozogni, mint régen. Így hát ezt követően elkezdődött a rehabilitációm.
Napokig csak feküdtem az ágyban és azt gyakoroltam, hogyan mozgassam a végtagjaimat. Idegőrlő volt ez az időszak. Nem tudtam semmit sem csinálni, csak feküdtem és néztem ki a fejemből. A chakrámat nem tudtam használni. Éreztem, hogy meg van még bennem a régi erő, de olyan volt, mintha szunnyadna. Így hát amikor egyedül voltam azon fáradoztam hogy újra irányítani tudjam a chakrámat. Nagyon nehéz volt, de pár nap után ráéreztem a dologra és a szunnyadó erő megkezdte ébredezését.
Pár hét múlva végre talpra állhattam. Igaz hogy csak segítséggel voltam képes járni, de végre elhagyhattam a szobám. Az emberek megbámultak, gyakran összesúgtak a hátam mögött. Nagyon zavart a dolog, de valahogy nem tudtam mit kezdeni velük. Azt mondják, ép testben ép lélek. Szerinted rám mennyire igaz ez a mondás? Gyakran kaptam dührohamot, amikor megláttam magam a tükörben: nyaktól lefelé bábtestem volt, amire az átalakított nyakam csatlakozott. A fejem szerencsére ép volt, bár az átalakítás során már arra sem lett volna szükségem. Ayumi viszont ragaszkodott hozzá, szerette volna, ha valami emberi is marad belőlem.
Miután újra meg tanultam járni, elkezdtem edzeni. Sajnos mindent újra meg kellett tanulnom. Annyi volt a szerencsém, hogy már tudtam hogyan kell az ismert technikáimat létrehozni, ekkor már csak ki kellett találnom, hogy tudom kivitelezni az új testemmel. A teljes rehabilitáció nagyjából három hónapot vett igénybe. Küldetésre azonban egy darabig nem mehettem, túl veszélyesnek tartották még rám nézve. Így hát folytatódott a segítségnyújtás, ezúttal viszont a kórházban.
Az emberek gyakran szörnyülködve néztek rám, a gyerekek pedig féltek tőlem. Ha valakinek segítettem a felépülésben, az megköszönte ugyan, de nagyon kevesen voltak olyan, akik tiszta szívükből tették azt. Végül a Kazekage úgy döntött, kivesznek a kórházi szolgálatból is és rövid időre jegelnek. Talán hetek teltek el, mire újra küldetésre mehettem. Egészen addig hasznavehetetlennek éreztem magam, feleslegesnek. Akkor fordult meg először a fejemben, hogy elhagyom a falut. Hogy ezután mi történt? A további kalandjaimból még megtudod!




//A karakter jelenlegi megjelenése valami ilyesmi: link  //