Külvárosi lakónegyed

  //A férfi nem volt kocsis, a varjú a furcsa tetoválást szúrta ki.//

//Ez nem lesz hosszú kör, nem baj, hogy kimaradtál, de figyeljünk a 2 hétre!//

Ame szavai valósznűleg hatottak, mert úgy simogatta a lelküket és észrevétlenül az eszükre is befolyással volt. Nem tudom, hogy mit fognak tenni ez után a beszéd után, még nekem is kedvem lenne hazamenni. Igaz nekem a küldetéshez sem sok kedvem van, de a ninjalét nem kedv kérdése. Már akkor eldöntöttem, hogy ez lesz az életem, amikor beléptem az akadémiára, igaz akkor még nem felelősen tettem ezt. Most visszagondolva sem változtatnám meg ezt a döntésemet. Mosolyogva nézem, ahogy a két fiatal próbálja elkapni Shirokaget, ami még nekem is valószínűtlen lenne. Megköszöntük a srácoknak a segítséget és közös megegyezéssel elbúcsúztunk tőlük. Nem tudom, hogy mi a tervük, de remélem hatott Ame szónoklata. Az utunk jó néhány percig eltartott, míg a megfelelő helyre értünk. A küváros sokkal nyugodtabbnak tünt, de kinézete pont olyan volt, ahol én is tanyáznék, ha embereket akarnék elrabolni, abban biztos voltam, hogy a boltomat itt nem fogom megnyitni, ha esetleg már lesz annyi pénzem, hogy bővítsem az üzletet. Egyetlen furcsaság a helyben a távolban lévő hintó, ami felénk közeledett. Talán egy kocsi, amiről a gyerekek beszélnek. Nem tudom, hogy a társaim mit akarnak, de én a háztetején közlekedek és létrehozok három tinta klónt, amik közül az egyik Améra, míg a másik Hiashira hasonlít és azokat előre küldöm, néhány 10 méterre mennek előttünk. Ha a többiek a földön közlekednek, akkor valószínűleg én látom meg először Narahikot, így oda is rohanok hozzá, hogy megkérdezzem, mi is történik és én is elmondom, hogy mit tudtunk meg.

Ame Yoru hátára ugrott, s őt lovagolva sietősen indult el. Kodomo hívta őket, így könnyen lehet hogy a megtalált "A" jeles fickóra olyan helyen bukkantak, ahol körülményes lehet hozzáférni, s ha nem elég gyorsak valamilyen módon még egérutat nyer. Ame nem bocsátkozott olyan luxusba, hogy a legkedvezőbb lehetőséget feltételezze, de nem is osztotta meg gondolatait a társaival.
Végre odaérnek. Ame, ahogy észreveszi Kodót és a földön heverő alakot, megtorpan Yoruval a sikátor szájában, s lecsusszan róla. Körül néz. Bár otthon van, egy biztonságos városban, ez a szokás erősen beidegződött az utazásai során. Tekintete két lényeges elemet jár körül. Nara és a kocsi, mely már-már túl díszes ahhoz, hogy a szokásos kocsik közé vegyüljön... Egy pillanatra felrémlik benne a kérdés, hogy: ki utazhat vajon benne, s akaratlanul is összeveti azokkal, amiket eddig láthatott, még ha nem is biztos, hogy felismeri.
Végül kicsit biccent önmagának, majd lassan kilép a térre, s tekintetét újra megragadja a hintó, mely hátraarcot csinál.
-Kodomo.. megtudtál valamit?-teszi fel a kérdést, miközben tekintete még mindig kocsit figyeli, s ezúttal azt találgatja, hogy vajon elfér-e benne egy második utas rekesz, noha túl díszesnek tűnik ahhoz, hogy közembereket raboljanak vele. Lehet hogy csak egy kósza nemes aki nem akar belekeveredni a város ügyeibe, de akkor is furcsa hogy itt tűnik fel a kocsijával.

/Elnézést a késésért, azt hittem, még van egy hetem/

A környéket szemléltem. Nagy volt a csönd. Csak egy kocsis volt a közelünkben, de amíg nem zavar minket, addig nem foglalkozom vele, mivel most fontosabb dolgunk is van. Egy darabig semmi sem történt, majd nem messze mögöttem pár ember közeledése zavart meg. Egy kunait előkapva fordultam hátra, de szerencsére csak a másik csapat érkezett meg. Intettem nekik, hogy valaki jöjjön föl, majd tovább kémleltem a terepet. Az első, aki odaért hozzám, az Tomoko volt.
- Kodomo épp vallat. Egy kék A betű van az emberünk tarkójára tetoválva, én pedig a lehetséges ellenfeleket kémlelem. Az a kocsi nagyon furán mozog, egy ilyen kihalt helyen semmi keresnivalója. Ráadásul Kodomo azt kérte, hogy minden zavaró tényezőt szűrjünk ki, és ne zavarjuk őket túlságosan. Az lenne a legjobb, ha valaki fent maradna itt velem kémlelni a terepet, ketten pedig megnéznétek, mi is van azzal a kocsival. – vázoltam fel a helyzetünket.
Tomoko is gyorsan elmondta, hogy mire jutottak, és hogy mi mindent tudtak meg. Miközben gyorsan elmondta a fontos tudnivalókat, én továbbra is a környéket figyeltem, gyanús emberek után kutatva. A kocsi viselkedése egyre zavaróbb lett, így mindenképp kell tennünk valamit ellene.

//A villámot mindannyian látjátok, ugyanis Kodomo parancsa óta nem sok idő telt el. A férfi a varjakat nem vette észre; a hintó kb. fél percnyi távolságra van tőletek. Először Kodomo írjon, hiszen neki kell (esetleg) új parancsot adnia!//

Narahikohoz sétálok, mert őt már ismerem. Tőle kérdezem meg, hogy mi folyik itt. Elég gyorsan elmondja, hogy elkaptak egy A tetoválással rendelkező egyént. Miután elmondta követtem a társaimat és Kodomohoz megyek. Ő valószínűleg végez a kivallatással, mire odaérünk. Látszik rajta, hogy feszült, egy pillanatra a gondolatai is látszanak rajta. És akkor a gondolatok szavakká formálódnak. A parancsot fogtam, egyből tudom, hogy kinek is címezzem. Egyből előveszem a tintámat és az ecsetemet, hogy megírjam a levelet.
"Tisztelt Vezetőség!
Sürgősen szükségünk van erősítésre! A feladat túl halad a csapatunk erején, a Tábor sokkal nagyobb, mint először gondoltuk. Jelenlega külvárosi lakónegyedben vagyunk, egy elfogott 'A'-val.
Üdv Tomoko"
Kézpecséteket forálok, minek hatására a tinta elkezd összefolyni és egy sast formál, ami egyenesen a központba repül. Mivel a feladatunk az, hogy hatástalanítsuk a támadót, így ha felébred, akkor az utolsó tanult technikámamat használom, ami az ayatori // fonaljáték technika. Egyből megfogom és nem engedem el, míg Narahiko ki nem talál valamit, hogy hatástalanítsuk az ellenfelünket.

//Sajnos nem várakoztathatom tovább azokat, akik már írtak. Mostantól 10 napos posztváltásokat tervezek, és mindig közlöm a pontos határidőt. Talán ez megkönnyíti néhányatok dolgát.//


//Legalább fél percnyi gondolkodási időtök van, hiszen az A se rögtön távozott. Az üzenet a központba perceken belül megérkezik.//

Határidő: augusztus 30.

A varjak a kocsi után repültek, miközben Kodomo előkészítette a fogoly biztonságos elszállítását. Bármilyen hasznosak is voltak, Ame nem tudott teljesen bízni a varjak tehetségében, noha neki magának is állati társa volt. Úgy gondolta, méretük miatt még nagyobb létszámfölénnyel is bizonyára elmaradnának egy tapasztalt harcos mögött. Itt és most azonban testvére döntött, így bár tekintete még röviden kísérte a kocsit, figyelmét végül az aktuális feladatra összpontosította. Aztán a látványos szikrák az égre írták a kocsi pozícióját.
-Segítek testvérem. De gyorsan.. Az az alak a helyét és ezzel a miénket is jelezte a társainak. És ezt képes volt egy őrzött városon belül megtenni. Magabiztos. Nyilván sokan segíthetnek neki látótávolságon belül, és nem érdekli mennyit rombol.-mondta már futás közben, s felöltött elméjében, hogy a legjobb talán az lenne, ha egy hirtelen támadással elvágná a lovakat a kocsitól, ezzel megállásra késztetve az ellenséget. Kodomo azonban valami mást tervezhetett. Mikor megállította  a háztömb mögött, nem ellenkezett, biccentett majd miközben az ellenfél felnevetett, úgy tervezte megfelelő számú sima klónt hoz létre hogy körbeküldve őket legalább egy pillanatra megakassza a tovább indulásukat, és talán nyomra vezesse a város védőit a rohanó klónok által.
Persze a helyzet más eszközt kívánt. Újabb ellenfél tűnt fel. Keze szinte magától talált rá a kedvenc füstbombájára. Úgy számolta, ezen a helyen, az épületek közt kellő ideig megmaradhat a füst, az előbbi raiton bemutató és az ismeretlen vörös csaj felbukkanása miatt azonban még ebben az eszközben sem mert teljességgel megbízni. Azok ott bizonyára szintben és tapasztalatban magasan felette álltak. Enyhén összehúzta magát, felkészülve egy ellentámadásra, miközben Kodomo parancsot adott neki. Meglepődött.
-Parancsnok.- Nem akarta felfedni ilyen helyzetben a családi köteléket. Hátul maradt, de készen rá, hogy a kellő időben elárassza füsttel a teret és maga is mozgásba lendüljön.
-Nincs egyedül. Használja a képességeimet! - bízott a testvérében, mégis félt, hogy a bátyja a vállára akarja venni az egész város megmentésének terhét, holott nem volt egyedül. Munfu és Yoru is szerzett már harci tapasztalatokat, s noha elmaradtak képességeik nagyszerű testvéreié mellett, nem akarta, hogy minden alkalommal a megvédendő kishugi legyen.
Ha Kodomo nem oszt parancsot, a szekér nem a kellő módon robban fel és a vörös asszony vagy a másik ellenség veszedelmesen közel ér, vagy a fickó láthatóan távolsági raiton támadásra készül, nem vár tovább, felrobbantja a füstbombát, majd Yoruhoz szól, lehajolva hozzá, csendesen.
-Yoru, vidd haza a kocsist, ha lehet élve!-a párduc morran egyet, miközben Ame megérinti, hogy a Nimpou: Henge Kongounyoi-t alkalmazva dobófegyverként hajítsa át a füstön, annak takarásában, a dobást meggyorsítva egy kis plussz chakra koncentrációval a karjába, a kocsihoz, ahol a tervek szerint a technika feloldódna, és a párduc végezhetné a dolgát. Valószínű, hogyha a szekér a lovakkal még járóképes, a lovak a párduc szagától maguktól is megriadnak, de ha a kocsis alapvetően is hajszolja őket, kevéssé számít majd egy nagyméretű párduc támadására, főleg ha az a kocsi tetejéről érkezik, de akkor is ha oldalról sikerül felugrani. Ha Yoru átér a füstön a kocsihoz, természetadta képességeit fogja majd használni, karmaival megragadva az alakot, és valószínűleg fogaival is csúnyán roncsol majd néhány testrészt, ha ellenáll, elsősorban kezet, kart, vállat, hogy megragadva minél gyorsabban magával cipelje a főhadiszállás irányába.
Tervei szerint Munfu Kodomo mögött várja be a további támadásokat, legalábbis látszólag, mert amint a macskát útnak indította, a füst okozta előnyt még kihasználva, az utcában heverő tárgyak közül kíván választani egy alkalmasat a testhelyettesítéshez, számítva egy komolyabb ellentámadásra a vörös nő után érkező fickótól is, és a bátyja parancsa szerint sem ildomos láb alatt maradnia.

//Ha figyelmesen olvassátok, amit írtam, kiderül, hogy az égszínkék A-val jelölt férfi nem a kocsival együtt kezd el távolodni, hanem a saját gyorsaságával. De igaz, nem teljesen egyértelmű, úgyhogy: //


 

Határidő: Szeptember 10. (sokasodjunk, mert így nehéz lesz)

Munfurawa a robbanással nem számolt, de rugalmasan tette félre az első ötleteket, nem is volt idő még egy elégedetlen morgásra sem, pedig remélte hogy sikerül elfogni a kocsist. Úgy vélte egy alacsonyabb rangú bűnöző, olyasvalaki akit a nagyfiúk akár hátra is hagynak martaléknak, könnyebben meg is törik, ha vallatásra kerül sor. A robbanás azonban sajnálatos módon átírta a dolgokat, s ezek szerint újabb prédát kell találni. Meglehetősen sok jelentkező tűnt fel erre a szerepre. A lány tekintete végigfutott rajtuk. Korábban álcában jutottak be a táborba, talán pár vonás megjegyzése segítségükre lehet ismét.
Az alap tervekből egyedül a test helyettesítés maradt, hiszen egy pillanatnyi előny, legyen az akár időbeni is, kicsikarására megfelelt, s a lány gondolatai újabb terveket pörgettek. Ahogy testvérét ismerte, nagy hévvel fog támadni, lehetőleg olyan stratégiai előnyt kicsikarva ami megfordíthatja az állást. Ez viszont, hiába szemlélte időnként bátyját a testvérek elfogult, rajongó tekintetével, el kellett hogy ismerje rengeteg kockázattal járhat, s amivel leginkább Kodomo segítségére lehet, az az, ha minden másról gondoskodik.
Maga is robbanó jegyzetekért nyúlt. Elméjében máris összeállt egy kombinált támadás a számos ellenfél ellen. Már abban a pillanatban sajnálta a károkat, amiket a város épületeiben okozni lesz kénytelen, de a házakat újjá lehet építeni, a forrásokat meg fogják találni rá, így most a fő feladat, hogy egy kisebb áldozattal bár, de véget vessenek a fenyegetésnek, illetve időt nyerjen testvérének azzal, hogy valós támadásokkal leköti a figyelmet. Azzal nem áltatta magát, hogy egyetlen támadással mindenkit elsöpörhet, de az adrenalin szétáradásával létrejövő izgatott örömet mégis érezte. Munfurawa elmosolyodott. Itt és most, ideje, hogy mindenki vigyázzon magára, mert a klán szelíd virága förgeteggé válik.
A lány dobbantott a lábával, s nyomában a Mizu Kamikiri technika létrejöttével víz tört elő. Pengeéleket indított a legközelebbi támadók felé, hogy megakassza őket, de ez csak az első hullám, a másodikat már maga lovagolja, igyekezve minél nagyobb sebességre szert tenni, s végigcikázni az ellenfelei közt, kiszórva rájuk, vagy a közelükbe a robbajó jegyzeteket, majd felrobbantani őket.
Ezt követően, amíg a robbanások füstje elül, Yoruért kiált, s ha a macska megérkezik, Henge Kongounyoi-val alakítja éles, fénylő naginatává, mely az első forma volt, amit ezzel a technikával kialakított, s mely illik a macska gyors, mozgékony eleganciájához.
Ezzel együtt, a kamikiri fenntartásával a hullámélt lovagolva sebesen a legyezős felé veti magát, bízva benne, hogy jelen helyzetében fel tudja venni a gyorsaságával a versenyt vagy akár túl is szárnyalni. Mindenképpen megpróbálja tönkretenni a legyezőt, megelőzve hogy ellenfele a legkomolyabb technikáit használhassa, de ha alkalma nyílik rá, nem sajnálja harcképtelenné tenni ellenfelét. E tervében is kulcsfontosságú a mozgékonyság, s ha szükséges gyors irányváltásaira rásegít Yoru-naginata használatával is: leszúrja a földbe, és körülötte, e fix pont körül fordulva vált irányt és suhan tova.
Ha a legyezőt tönkre tudja tenni, a használóját is célba veszi, attól függően hogy mit hoz a helyzet támad Yoru-naginatával, vagy rugaszkodik el a segítségével, hogy ellenfeléhez közel kerülve kivitelezzen egy kemény csonttörő rúgást. Amennyiben a másik ellenfél is harca száll, őt is ugyanez fenyegeti, hiszen a tarsolyában lévő Kakedori Kuzushi  arra az ellenségre vár, akihez a legközelebb tud kerülni a vízélen rohamozva.
Nem vesztegette az időt lelkesítő vagy elriasztó szavakra. A feladatra összpontosított, lemondva a veszélyesnek tűnő lxusról, mely a moralizálást jelentette e pillanatokban. Hagyta hogy a csata íze eltöltse, s magával ragadja, ügyelve azonban arra, hogy az események a tervei szerint haladjanak, s ne kerekedjenek fölébe. Kész volt bármely pillanatban helyet vagy taktikát váltani, s fő célja lebegett tekintete előtt: erős ellenfeleit feltartani lehetőleg sérülések és fogságba esés kockázata nélkül, míg meg nem érkezik a felmentő csapat.

Szemeim lassan nyitódnak fel, miközben a sötétség fokozatosan múlik el. A füleim kissé sípolnak, és egy szúró fájdalmat érzek a hátsó koponyámnál. Kissé fázok is, egy hűvös vértócsa van a fejem alatt, ám túl kicsi ahhoz, hogy aggódni kezdjek. Nem tudom, hogy hol vagyok és, hogy hogy kerültem ide. Megemelem a jobb karom a fájó sérülésemhez, ám ez annyira kínnal jár, mint ha 6 kardot szúrtak volna a karomba. Ekkor hirtelen elmúlik a fülem sípolása, és kiáltozásokra leszek figyelmes, lassan felülök, majd tekintetem magam elé helyezem, de ekkor pupilláim tágra nyílnak, és nem akarom elhinni amit látok. Mindenhol tömérdek mennyiségű tetem, a talajt körülbelül bokáig érő vér borítja be, a háttérbe pedig vagy 50 Shinobi feszül egymásnak, különböző jutsukkal. 
- Mi a rák történik itt?! - teszem fel felháborodva, kissé kétségbeesve a kérdésem, amire tudom, hogy úgy sem érkezik válasz.
Gyermek sírást hallok a hátam mögül, megfordulok és ott látok egy ránézésre 4-5 éves kislányt. Szeme elveszve keresi én szemeim, és amikor felfogja, hogy észrevettem, pánikba kezd.
- Nyugodj meg, én nem akarok ár... - hangom elnyelem, mikor hatalmasodik a fájás a koponyámnál, ám nyelek egy nagyot és folytatom - ...tani neked. Kérlek mondd el, hogy mi történik itt. 
A kislány kissé megnyugodott, majd lassan letörölte ártatlan arcáról a könnycseppjeit, és a maradékot kitörölte, gyönyörű, nagy, kék szemeiből. Lassan kinyitotta a száját és egy vékony, lágy, hang préselődött ki a száján.
- Háború van. Én titokba követtem apuékat, de nemtudtam, hogy ez lesz. Nem találom őket, és nagyon félek
~ Hogy a francba kerültem a frontra? Én még csak egy gennin vagyok... Jó, nyugodj meg Benji, elsődleges cél a túlélés és a haza jutás~
Ekkor a kislány újra és újra megismételte, egyre kétségbe esettebben a következő szót: "Félek"
~... Na meg persze, hogy a kislányt is megmentsem ~ fejeztem be gondolataim, majd lassan feltápászkodtam és letöröltem a nadrágom.
A hosszú ujjú felsőm két ujját letéptem, majd a fejemen lévő sebet bekötöttem, néhány szitokszó és "nyekegés" kíséretében. 
- Figyelj rám, megfoglak védeni és vissza juttatlak a faludba, pontosan hol vagyunk és te hol laksz?
Szavaimra abbahagyta a kiáltozást, ismét letörölte az apró könnyeit, majd szipogott 1-2t és felszólalt
- Az...Azthiszem Amegakure-ban va...vagyunk és én Konohából jöttem - válaszolt csukladozó hanggal.
- Remek, akkor induljunk el!
Épp indulni készültünk, mikor egy shinobi-ra lettem figyelmes a lány mögött, kinek rövid ősz haja a homlokára lógott, és két sötét barna, szinte fekete, szemeiből sugárzott a gonoszság. Egy kunai-val suhintott a lány fele, miközben apró kacaj hagyta el a száját, ám ekkor, mint a villám gyártottam le a Tigris, Kígyó, Kos, Majom kézjeleket, és hatalmas levegőt vettem, majd egyenesen a férfi felé fújtam a tüzet. Elejtette a kunai-t és rikoltó hangját engedte ki a fájdalomtól, lassan égett a bőr szénné az arcán, majd mikor a tűz elfogyott, pár másodpercig talpon maradt, ám utána összerogyott és kidőlt. Én hatalmas lihegésbe kezdtem, valószínűleg ennyit bírt a chakrám, és térdre borultam.
~ Ez nagyon nem jó. Itt az egyik pillanatról a másikra shinobik vannak, és az energiám illetve a chakra készletem a határait kóstolgatják. ~ A kislány szinte fel se fogta mi történt, de ijedten rohant oda hozzám, és ölelt meg. Próbált felhúzni a földről, de én ekkor válla fölött elnéztem magam elé, és egy könnycsepp csordult ki a szememből, amikor figyelmes lettem, hogy körülbelül 10 shinobi tart felénk. Próbáltam valamit tenni, de a testem nem reagált. Az egyik már ide is ért egy katanával, és ahogy megsuhintotta a levegőben, csak a kard halk hangját hallottam, ahogy a penge végig siklik a szelen, majd hirtelen vér spriccelt az arcomba és a kislány aki szorított, lassan engedett el és borult a földre.
- NEEEEEEEE - utolsó erőmet egy kiabálásra szántam.
Ám ekkor felém suhintott a kard, és ahogy a penge beleszúródott a torkomba, hirtelen felnyitottam a szemem, és a meleg ágyamba találtam magam. Homlokomról lassan csordult le a verejték, és csatlakozott hozzá a szememből kicsorduló könny is. A sokk hatására, kapkodtam a levegőt, ahogy csak tudtam, lassan bizonyosodott bennem, hogy ez csak egy rossz álom volt.
- Csak egy álom volt..... Csak egy álom...
Lassan felültem az ágyamból, és a néma csendet csak a falióra kattogása törte meg. Leszálltam, majd beágyaztam, és kiindultam az ebédlőbe. 
" Háború van! "
A gondolataim kavarodtak, tudtam, hogy csak egy álom volt, de azt is tudtam, hogy ez a valóságba is megtörténik a fronton. A polcról megragadtam egy müzlis dobozt, kissé megráztam, ezzel ellenőriztem, hogy még mennyi van a dobozba, és tudomásomra jutott, hogy már csak egy reggelire való maradt. Elvettem a polcról egy tányért is és a müzlis dobozzal együtt az asztalra tettem, amikor elindultam a hűtő felé. Kinyitottam a hűtőajtót és megragadtam egy doboz tejet, majd becsuktam az ajtót és az asztalhoz vonszoltam magam vissza. Kitöltöttem a tejet, majd megragadtam a müzlis dobozt és a maradék müzlit beleöntöttem a tálba. Helyetfoglaltam majd neki láttam az evésnek, első két kanál után, hirtelen megint eszembe jutott az álmom.
" Nagyon félek, kérlek segíts"
Éreztem ahogy az arcom betelíti a kis teste meleg vére. Ahogy bizakodó szorításának vége szakad és reményvesztetten engedi el a nyakam. Eszembe jutott az a tömérdek holttest ami ott volt a csatatéren. Vissza gondoltam, hogy hiába próbáltam bármit tenni, a testem nem reagált a kimerültségtől. Nagyon rossz érzés volt. Majd ismét a kattogó óra keltett fel a gondolataimból. Lassan befejeztem a reggelim, majd felálltam a széktől, és a bejárati ajtón hagytam el a házat

Mikor kiléptem az ajtón, kellemesen tapasztaltam, hogy most vér helyett, a nap melegséges sugara telíti be az arcom. Nyújtózkodtam 1-2t, majd egy különös szagra lettem figyelmes. Valahol tűz van, reflex szerűen fordultam vissza, gondolván, hogy valami a házamba gyulladt ki, de ekkor a fordulatomból kilendített egy robbanás hang, amire egy kicsit megugrottam. Füleim receptorai tökéletesen szűrték be, hogy a hang pár utcányira van tőlem. De utána a szemem is bebiztosította a hang forrását. Kissé leblokkoltam, hisz eszembe jutott az álmom.
~ Ugye nem?... Istenem kérlek mondd, hogy nem támadták meg a falut... Nem vagyok képes kibírni egy háborút.... Miket beszélek? Shinobi vagyok ~ tettem pontot a gondolataim végére.
Ekkor sebesen kezdtem szedni a lábaim, és a kezem végig a chakra érzékeny tőrömön tartottam, amit Taro-tól kaptam. 1-2 perc alatt ott is termettem, ám ekkor a látvány levitte a kezem a tőrről. Szemeimen látszódott a megnyugvás, hogy nincs szó semmi féle háborúról, "csak" valami baleset lehet a háttérbe. Nagyon sok lakos megjelent ott, akiket a falu shinobijai tartottak vissza, ám mivel mondhatni "kolléga" vagyok, engem nyugodt szívvel engedtek közelebb jutni. Ki is használtam ezt a kiváltságom, és közelebb indultam a romokhoz. Itt meglepődve láttam, hogy miután elvégezték az oltást, még mindig tiszteletet parancsolva hadakozik a tűz. 
~ Lehetetlen, hogy baleset volt.... De ki tehette ezt? Ez jonin szintű pusztítás. Nem... Ez nem egy átlagos jonin műve.. Mi lehet ez az erő? Meg kell tudnom ki tette ezt. Remek lehetőség lenne, hogy megerősödjek és tanuljak tőle, egy s mást. ~ indult meg a fantáziálás a fejemben.
A megrettent néma tömeg mögül, hirtelen két férfi jóízű nevetését hallom meg. Lábaim szinte akaratlanul indultak meg, és vágtam velük át a tömegen a hang fele. Hirtelen bestoppoltam, amikor célt találtam, és ámulni kezdtem. Két vörös egyenruhás férfit láttam, de nem ismertem fel őket. Még ezelőtt nem láttam ezt a két embert. Viszont nagyon szép, díszes, elegáns ruhát viseltek. Kesztyűt is viseltek, más-más szimbólummal. Már ránézésre megtudtam állapítani, hogy ők nem átlagosak. Épp egy férfival foglalkoztak, akinek égési sérülések rondították a testének bőrét. Miután átadták a gyanúsítottat, meghajoltak, majd útnak indultak.
~ Vajon ők tették ezt az épülettel? Akárhogy is, nem szabad csak úgy hagynom, hogy elmenjenek, követnem kell őket ~ 
Gondolataim után, a két férfi nyomába indultam és hagytam el a szürke tömeget. Azonban az utcán sűrű tömeg volt, biztos a robbanás miatt, sokan még oda indultak. Mint ha higanyból lettem volna, úgy préseltem magam át a tömegen, és csak mentem előre és előre. Mikor végre sikerült átverekednek magam a tömegen, egy kereszteződésbe érkeztem. Viszont a két egyenruhást, akármerre tekintettem, nem igazán véltem felfedezni.
~ Csak azt ne mondd, hogy nem találom őket. Ezt tényleg nem hiszem el, ma ez nem az én napom.... De nem adom fel ennyivel, folytatom az utam egyenesen, ha a sors úgy akarja, akkor találkozok velük ~ nyugtattam meg magam, és zártam rövidre gondolataim.
Miután haladtam, pár perc után, sikeresen pillantottam meg őket. Megjelenésük, szinte megragadja az ember tekintetét, és magukra kényszerítik. Gyorsan futásba kezdtem, majd mellettük próbáltam megállni, de a hatalmas lendülettől, kicsit tovább csúsztam és egy kis port kavartam fel a talajon.
- Helló! Én Djuka Benji vagyok, mint látjátok *megemeltem a kezem, majd gyengén megkopogtattam a fejpántom* Getsugakure shinobija vagyok! Még soha sem láttalak titeket erre fele, viszont bámulatra méltó ez az öltözet. Kik vagytok? Hova tartoztok? És mit jelentenek azok a szimbólumok a kesztyűkön? Sőt, minek kesztyű ilyen melegbe? - rohamoztam meg kérdéseimmel a két férfit.
Közelebbről még jobban sugároztak felém valamit, amit nehéz szavakba önteni, de mélyen megfogott. Izgatottságomba, lélegezni is elfelejtettem, soha nem éreztem még ilyet. Teljes fanatizmussal kezdtem el rajongani, úgy, hogy nem is ismerem őket. Viszont ezt nem nagyon akartam kimutatni, hisz még a végén elijesztem őket, vagy egy kis taknyos kölyöknek néznek. Tehát lassan lenyugtattam magam, majd türelmetlenül várakoztam a válasz adásukra.
~ Ezaz Benji, sínen vagy! ~ 

Lassan beérkezek melléjük, majd kezdem a mondandóm, ám az egyik felordít és a kezét tartja felém. Hirtelen lesokkoltam, mert nemtudtam, hogy mit tervez vele. Érdekes kéztartása keltette fel figyelmem.
~ Talán meg akar ütni? ~ gondoltam.
Hosszú, hosszú időnek tűnt ez a másodperc. Fájdalmas és ijedt rikoltása szaggatta fel a néma csendet. Kissé nevetséges látvány volt, egy ilyen megjelenésű férfit, női hangon hallva sikítani. Ez addig tartott, amíg társa, aki a beszédstílusából ítélve, felette áll, rá nem parancsolt. 
~ Gyerek, mi? Már megint helyben vagyunk..... ~ elkeseredetten szólaltam meg magamban..
Hirtelen fenyegetni kezdte a társa, majd valamiféle jelentést is említett, szóval biztos, hogy valami szervezetről van szó. A gyáva férfi, magyarázkodott volna még nap-hosszat, ám a másik férfi, nem hagyta ennyibe és feltette a költői kérdést, amiben elhangzott az is, hogy valamiféle kiképzést kaptak. Egyre biztosabbá vált bennem, hogy egy jól működő csapatról van szó. Végre bemutatkoztak, majd rejtélyes válaszaik kezdték izgatni gondolataim.
- Értem, hát Hanzen már nem tűnsz olyan tekintélyparancsolónak, mint ez előtt - fűztem hozzá búsulva.
Gyors válaszokkal és elköszönéssel próbáltak lekoptatni engem, de nem is csak próbáltak, hisz mire kapcsoltam, már úton voltak.
~ Titkok mi? És ezek után csak úgy itt hagynátok engem? Na azt már nem ~ 
Vártam egy kicsit, majd amikor elég messze voltak tőlem, elindultam utánuk.
~ Azt már tudom, hogy nem érzékelik a chakrát, mert akkor nem szar volna be tőlem így az a Hanzen alak ~
Miközben lassan szedtem fel a port a lábammal, ismét kellemetlen akadályokba ütköztem, hisz a nyugodt gondolataimból egy szúró fájdalom ébresztett fel
- ÁHUHWHWHWHWHWH - kiáltottam fel hangosan.
Egyből az arcomhoz csaptam, ahol egy méh eresztette belém lassan fullánkját. 
- Mocskos kis szemét láda, ez irtóóóóóóóóra fáj - tudattam az utcán lévőkkel problémáim. 
Lassan lefele tekintettem, majd mély levegőt vettem. Ilyenről se hallottak még ,hogy egy Shinobival elbán egy méhecske. Miután föleszméltem, bizonyosodott bennem, hogy a világegyetem se akarja, hogy utánuk menjek. De hát, engem mikor érdekelt, hogy ki mit akar? Kicsit nagyobb tempóval folytatom az utam a két férfi után, de azért tartom a távolságot, nehogy bajba kerüljek és lebukjak.