Kenshiro Hanae

// akkor újra Jiraiya-sensei kedvéért :3 //

Név: Kenshiro Hanae
Ország: Víz országa - Kirigakure
Rang: Akadémiai Tanuló-Szökött Ninja (ennek miértje ET-ben jelezve van)
Szint: E (Akadémiai Tanuló)
Chakraszint: ??
Kor: 10
Nem: lány
Felszerelések:  ( ez minden, ami a karakter magával vitt a városból)
- 3 db kunai
- Pizsama
- Családi Fotó
- 2 napra elegendő élelem
- 1 napra elegendő víz
 
Kinézet: Elég alacsony mindössze 117 centi magas, vékony testalkatával ráadásul szinte maga a törékenység mintaképe (21 kilógramm). Szőke haja egy kicsivel a vállán túl nő, illetve az arcára lógó két tincset egy-egy gumival tartja össze. Szeme, akár a felhőtlen tiszta kék ég, mely állandóan barátságosan csillog. Ruhája általában egy egybe részes világoskék szoknyás ruha.
Jellem: Jámbor, barátságos lélek, aki bár shinobinak készült valójában nem képes ártani a légynek sem. Ennek köszönhetően, bár nem vegetáriánus, saját kezűleg, vagy a szeme láttára nem tudja elviselni, ha megölnek egy állatot. Nagyon kedves és segítőkész, szeret segíteni mások bajain, még ha nem is nagyon képes rá. Azonban legnagyobb gyengesége, hogy egyszerűen hasznavehetetlen harcban. Célzó képessége bár eléri az átlagos szintet, közelharci képességei, mind ökölvívás, mind kardforgatás rettentően pocsékok. Egyetlen, amihez ért, az a rejtőzködés, de erre ösztönszerűen, szinte mesterien képes. A korához képest sokkal jobban képes elviselni a megrázó dolgokat, amire nincs nagyon magyarázat. Bár nem fél se a sötétben, se a pókoktól, se az éjszakai zajoktól, ám a kígyóktól szinte halálosan retteg, legyen az csak sima sikló vagy mérges kobra.
Technikák:
- Kakuremino no Jutsu // A Láthatatlanság Köpenye
 
Előtörténet:
 
- Észak felé futottak! – kiáltja a távolból egy hang – Ne hagyjátok meglógni őket!
Fejvesztve szaladt anyám engem a karjaink közt tartva, míg én csak visszafele néztem kétségbeesett tekintettel.
- Anya… apu nem jön... Mi történt vele? Ugye nem halt meg?
- N… ne aggódj kicsim. – lihegje anyám kimerülten – Minden rendben lesz.
Azonban nem volt minden rendben. Anyám lába megbicsaklott, és elesett, és egy szörnyű reccsenés hallatszódott, és anyám fájdalmas kiáltása. Rögtön megálltam, és megpróbáltam felsegíteni, ám ő ellökött magától finoman.
- Ne foglalkozz velem! Fuss! Ott egy barlang bújj el benne! Tudod… ahogy az Akadémián is mutattad. Gyerünk, Picim menj!
Apró kezeimet Anyám arcára helyezem. megfogta kezem és elmosolyodott. Finoman ismét eltolt magától és némán annyit mondott. Indulj. Könnyes szemmel fordulok meg, és szomorúan zokogva szaladok a barlang felé, ahova elrejtőztem. Apró testem szinte nekisimul a hideg kőfalnak, és miután gyorsan letörlöm a könnyeim és szipogok párat, végül megdermedek. Szívverésem lelassul, légzésem kiegyenlítődik. Bár még mindig remegek, de elrejtettem a jelenlétem. És ekkor három halk puffanás jelezte, hogy az üldözőink elérték anyámat, és körbevették… itt a vég… és nem segíthetek neki…
 
 
- Gratulálunk hölgyem. Kislány.
Ez volt az első, amit hallottam az életem kezdetén. Kirigakurében születtem, a Kenshiro klán tagjaként. Születésem bár mindenfajta komplikáció nélkül zajlott le, sajnos túl korán, mint kellett volna. Koraszülött voltam, és ez meglátszott rajtam. Bár látszólag kutya bajom, apró termetem átkát örökre hordozni fogom. Szerencsére a természetemen kívül, más gond nem adódott, így egy hét múltán végül elhagyhattuk a kórházat. Anyám szerint maga voltam az álom gyermek. Bár sokat sírtam, mindig hamar lenyugodtam, ha anyám közelében voltam. Ahogy nőttem, cseperedtem egyre inkább úgy tűnt, hogy tündéri kis gyermek leszek. Egész fiatalon próbáltam mindig anyám segítségére lenni, még ha ezt a haszontárgyaink bánták. Hét évesene egyszer megpróbáltam elmosogatni, míg anyám lefürdött egy izzasztó nap után… sajnos ennek az eredménye az volt, hogy a tányérok 80%-a a földre borult és eltört, de anyám mégis büszke volt rám, mikor meglátott. Mert legalább a maradék 20% tiszta volt…. úgy ahogy. Bár a mosogatást ezután sajnos mellőznöm kellett a segítések közül, anyám mindig megtalálta a módját, hogyan tudok neki jót tenni, és mégsem csinálok galibát. Ez mindaddig tartott, míg apám egy nap közölte anyámmal, hogy jövőre elkezdem a shinobi jövőmet. Izgatott voltam. Apám a híres Anbu egységek egyik tagja volt, és én mindig felnéztem rá. Olyan erősnek, megrendíthetetlennek és legyőzhetetlennek tűnt. Így hát nagyon örültem, hogy olyan lehetek, mint ő. Az iskolás éveimet nagyon élveztem. Bár a harci tulajdonságaim nevetségesen alacsonyak voltak, mégis élveztem minden napját. Egyik nap nyílt napot tartottunk a szülőknek, hogy megnézzék, hogyan haladnak a csöppségeik. Bár én nem teljesítettem valami jól, anyám még is boldogan sugárzó arccal nézett rám. Apám is itt volt, kivételesen nem volt szolgálatban. Arca azonban nem tükröződött boldogságot. Komor és zavarodott tekintete volt. Soha nem láttam még ilyennek. Sokkal… kisebbnek tűnt, és kevésbé legyőzhetetlennek. Aggódtam apámért. De úgy voltam vele, hogyha sikerül elérnem, hogy büszke legyen rám, akkor biztos jobban lesz. Így hát izgatottan vártam, hogy a tanárunk elvezessen minket a következő feladathoz. Végül mikor odaértünk összecsapta a kezét, és így szólt.
- Jól van gyerekek. Ismeritek a gyakorlatot. Mindenki rejtőzzön el, ahogy csak tud. Ez után a szülőket megkérem, hogy keressék meg a gyermekeiket. – végül a tanár úr apám felé fordul – Ekitora úr lenne szíves ebből kimaradni? Megértem, hogy szívesen megnézné mire képes a gyermeke, de az Ön képességei… hát…. gondolom, érti.
Apám szó nélkül bólint egyet, amire én kicsit szomorkásan reagáltam. Szerettem volna, hogy elbújhassak apám elől. De hát nincs mit tenni. A tanár ez után mindenkire ráadott egy zöld színű kapucnis köpenyt, hogy könnyebb legyen elbújnunk az elkerített fás terepen. Mielőtt azonban elkezdődött volna a verseny a tanár még hozzátett valamit.
- 2 óra. Ennyi a határidő. Amennyiben a szülők nem képesek megtalálniuk a csemetéiket, akkor a bent maradottaknak jövő héten nincs házi.
Természetesen ezzel a tanár úr rögtön egy nagy éljenzést kapott. Természetesen nem a szülőktől. Ahogy a tanár úr beengedett elkezdődött a visszaszámlálás. Öt percünk volt elbújni. Körülöttem sok mindenki megpróbálkozott mindennel. Bokorba bújni, faágak közé rejtőzni, sőt volt, aki megpróbálta beásni magát a föld alá. Én ezekkel ellentétben, már volt egy kész tervem. Hátamról leakasztottam a köpenyem, és miközben az lobogott utánam, szinte bevetettem magam egy kissé szűk odúba. Elég apró voltam társaimhoz képest is, így a kisebb helyekre is képes voltam elrejtőzni. A köpenyt végül magam köré csavarom, és használtam az egyetlen technikát, amelyet képes voltam feloldani. A láthatatlanság köpenyét. Ahogy chakrám kivetült  az odún benézve olybá tűnt, mintha csak egy hétköznapi odún néznél csak be. A jutsu elrejtett. Azonban, hogy ne bukjak le nem szabadott mozognom. Azonban… ahogy a tanár is tisztában volt a képességeimmel. Ez számomra gyerekjáték. Nem tudni hogyan. De képes voltam befolyásolni a testem legtöbb funkcióját. Így semmi perc alatt lecsökkentettem a légzésem, és a abbahagytam minden felesleges mozgást. Olyan lettem akár egy szobor. Hiába volt kényelmetlen ebben a magzatpózban feküdni mégis ura voltam a porcikáimnak. Eleinte amikor még csak tanulgattam a rejtőzködés dolgait, csak feleennyire sikerült kontrolálnom magamat. De a sensei felfigyelt rám. Azóta hetente többször is külön órákra jártam hozzá, hogy finomítsam a képességeimet. Telt múlt az idő, és több ember keltette zajra is felfigyeltem. De hiába sétáltak el akár előttem… nem vettek észre. Telt múlt az idő, és bár már szinte begörcsöltem, mégsem mozdultam. Már azon voltam, hogy mivel egy ideje már tiszta volt levegő, így kimászok egyet nyújtózni egyet, amikor is súlyos léptek zaja törte széjjel az erdő csendjét. A lépések lassú ütemben követték egymást, és egyre közelebb ért hozzám. Furcsa félelem járt át. Úgyéreztem magam, mint egy rémült nyúl, aki megpróbál elbújni a vadászkopó elől. Nem értettem az érzést… miért éreztem így? Végül a léptek közvetlen előttem maradtak abba. A szívem egy hatalmasabbat dobbant. Minden akaraterőmre szükségem volt, hogy elnyomjam a félelmemet, és ismét lenyugodjak. Azonban egy erős kar megragadt és kiszedett a rejtekemből, amit én csak egy nagy sikkantással jutalmaztam. Végül fejjel lefele lógtam, és szembeálltam…. öhm… lógtam apámmal, aki a lábamnál fogva tartott.
- A 2 óra már rég lejárt nem hallottad a jelzést? – förmedt rám apám, majd szemeiből fáradság vetült ki – Azért gratulálok. Te voltál az egyetlen, akit nem találtak meg.
Miután leesett, hogy apu megdicsért az arcomon pír futott végig, és elmosolyodtam. Aznap nagyon hamar elaludtam. Már sokszor tapasztaltam, hogy hiába vagyok ilyen jó a bujkálásban, egyszerűen kiszívja az erőmet, ám nem bántam. Végre valahára apám elismert valamiben, és kiderült mindenki számára, hogy miben vagyok a legjobb. Azonban… nem tudhattam, hogy az életem aznap teljesen felfordul. Az éjszaka közepén egyszer csak zajokra kelek fel. Még tompa voltam a fáradtságtól, de nagyjából felfogtam mi történik.
- Nem megyek vissza! Nem fogok! Ezt te nem érted Hana! – ordított rá apám anyámra – Elvesztettem a bal kézfejem, a májam tropa, és egész nap hallom a bajtársaim sikolyait! Ezt én nem bírom tovább! Eddig tudtam visszatartani! Ha akarsz, velem jössz, ha nem itt hagylak, de én elmegyek. Elmegyek….
- Tudod, hogy sosem hagynálak el… de hova mennénk? – kérdezte anyám aggódó hanggal – és mi lesz Hanaeval? Őt is magaddal akarod vinni?
- Igen! Hamarosan indul egy hajó, amely Konoha partjai felé veszi az irányt. Ellátmányt, és orvosi dolgokat szállít a csapatainknak. Lebeszéltem a kapitánnyal, hogy visszaút előtt rakjon ki minket a legközelebbi partszakaszon. És…. Hanae… mióta vagy te ébren. – néz rám rémülten apám, mert most vette észre, hogy ott állok az ajtóban a hátamon a takarómmal, rajtam pedig a kedvenc pizsamámmal.
- Apa…. elmész? –kérdeztem félősen.
Apám erre szitkozódott egyet halkan, és válasz nélkül nekiállt keresni valamit. Miután megtalálta azt a furcsa port, amit ő is szokott elalvás előtt beszedni, egy pohár vízbe öntötte és odaadta nekem.
- Idd meg. – rivall rám – Azt mondtam idd meg!
Bár eleinte féltem, végül számhoz emelem a poharat, és inni kezdek. Ekkor jött rá anyám mi történik.
- Kicsim ne!
Ám ez volt az utolsó dolog, amire emlékeztem. Apám aznap felszállt arra a hajóra, amiről beszélt, én és anyám vele tartottunk. Bár nekem nem volt sok beleszólásom, ugyanis apám altatót itatott meg velem, és anyám hiába próbálta lebeszélni róla, az úr során megszokott időközönként megismételte ezt, így az utat végigaludtam, hála a szereknek. Nem is kell mondanom, hogy miután végre magamhoz tértem, az nem volt valami leányálom. A fejem lüktetett, a szemem majd leragadt, és én olyan tompa voltam, hogy azt sem éreztem volna meg, ha levágják a karomat. De szerencsére nem kaptam több altatót. Apám terve sikeresen bevált, és a Tűz országa partjain át indultunk ismét útnak. Két napig tartott, míg a szervezetem túltette magát ezen a megterhelésen, azonban apám hangulata egyre csak romlott. Megszállott paranoiás lett, és a legkisebb zajra is felkapta a fejét. Az elején úgy tűnt, hogy a félelmei alaptalanok… de a szökésünket követő tizedik napon megtörtént, amitől tartott. Épp pihentünk egy kis tábortűz mellett, amikor nem messze tőlünk egy ág reccsent. Bár elején úgy tűnt az kis zaj után a szokásos paranoia tör ki rajta, ám rögtön utána olyan történt, amitől aznap kirázott a hideg. Egy kunai fúródott apám bal karjába, aki erre felordított, és hátraborult. Anyám, aki épp akkor tért vissza egy kis halom rőzsével. Rémület terjedt ki az arcára, és felsikoltott. Én tanácstalanul álltam és néztem, ahogy apám fetreng a földön, és a bal karját szorongatja. Nem ilyennek ismertem meg. Az egykor legyőzhetetlen apa, most itt fekszik a sárban egy ilyen kis sérüléstől. Persze nem tudhattam, hogy apám már nem az volt, aki egykor. A legutóbbi fronton a csapatából csak ő élte túl, és az egyik robbanás után súlyos és maradandó agykárosodást szenvedett el, ami mostanra teljesen elvesztette az eszét. Már azon voltam, hogy odaszaladok hozzá, ám ekkor anyám szaladt mellém, és felkapva engem, szaladni kezdett. Én apámat szólongatva figyeltem, miközben ismeretlen árnyak ugrottak mellé. Végül a fák sokasága eltüntette előlem a képet. nagyjából 4-5 perce futhatott anyám, mikor emberi zajt hallunk.
- Észak felé futottak! – kiáltja a távolból egy hang – Ne hagyjátok meglógni őket!
Fejvesztve szaladt anyám engem a karjaink közt tartva, míg én csak visszafele néztem kétségbeesett tekintettel.
- Anya… apu nem jön... Mi történt vele? Ugye nem halt meg?
- N… ne aggódj kicsim. – lihegje anyám kimerülten – Minden rendben lesz.
Azonban nem volt minden rendben. Anyám lába megbicsaklott, és elesett, és egy szörnyű reccsenés hallatszódott, és anyám fájdalmas kiáltása. Rögtön megálltam, és megpróbáltam felsegíteni, ám ő ellökött magától finoman.
- Ne foglalkozz velem! Fuss! Ott egy barlang bújj el benne! Tudod… ahogy az Akadémián is mutattad. Gyerünk, Picim menj!
Apró kezeimet Anyám arcára helyezem. megfogta kezem és elmosolyodott. Finoman ismét eltolt magától és némán annyit mondott. Indulj. Könnyes szemmel fordulok meg, és szomorúan zokogva szaladok a barlang felé, ahova elrejtőztem. Apró testem szinte nekisimul a hideg kőfalnak, és miután gyorsan letörlöm a könnyeim és szipogok párat, végül megdermedek. Szívverésem lelassul, légzésem kiegyenlítődik. Bár még mindig remegek, de elrejtettem a jelenlétem. És ekkor három halk puffanás jelezte, hogy az üldözőink elérték anyámat, és körbevették… itt a vég… és nem segíthetek neki… a rejtekem fedezékéből is hallottam a húsmaró fém hangját, és anyám fájdalmas sikolyait. Itt a vége… a szüleim meghaltak. Már csak én maradtam. Reszketve, fázva a hideg faltól… de még életben.
 
// a további történéseket majd kaland formájában folytatnám //