Kenshiro Hanae

___
 
___

Tudom jól, hogy gyenge vagyok. Gyenge és elesett. Nincs nálam szerencsétlenebb ember, akit Mirubi-sama választhatott volna maga mellé. Csak rejtőzködni tudok… semmi mást. Néha még a testem felett is elvesztem az uralmat… tényleg… maga vagyok a szerencsétlenség… De nem akarom, hogy mindig ilyen legyek! Tennem kell ellene! És tenni is fogok… Lehet, hogy gyenge vagyok… lehet, hogy csődtömeg vagyok… de teszek ellene! Tenni fogok és megerősödök! Ha nem, akkor továbbra is az árnyakból fogom segíteni Mirubi-samat. De a hasznára leszek. Ezt elhatároztam, már jó ideje. És én mindig betartom azt, amit ígérek. Biztos anyuék is ezt akarnák. Meg fogom őket bosszulni. De ehhez erő kell. Mirubi-sama tanít, de ez nem elég. Mesterem mindig figyelmes, de más dolga is van, mint egy hozzám hasonlóval foglalkozzon naphosszat. Nem! El kell, függetlenítem magam tőle egy kicsit! Muszáj lesz fejlesztenem magam az ő segítsége nélkül. Szinte végszóra meghallom azt az ismerős hangot, mely mindig is jó érzéssel és bizalommal töltött el.
- Miáú…
- Ifu-senpai! – csillan fel a szemem, ahogy a drága macskabarátom felé fordulok – Jaj de örülök neked Ifu-senpai… képzeld… elhatározásra jutottam. Erősebb leszek, és akkor képes leszek megvédeni Mirubi-samat.
- Miáúúúú…. – nem értek macskául, de még nekem is leesett Ifu-senpai bíztató mormogása.
Jóízűen nevetgélve dörgölőzök a puha szőrzethez, ahogy a nagytestű macska hozzám dörgölőzik. Ifu dorombolásába, szinte jómagam is belebizseregtem, egész testemet átjárva a macska testének tompa remegése. Szinte észre sem vettem, ahogy az ágyon ülve a melegségben és bizsergésben, teljesen elnyom az álom.
 
Elragadt a sötétség… nem látok semmit…  miért nem tudok mozdulni? Mi történt? Nem tudtam semmit sem tenni… mozdulni sem bírtam. Ott voltam kifeszítve láncok sokaságán, mint valami tehetetlen állat. Mindegyik lánc vége a sötétbe veszett… nem láttam hol ért véget, vagy hogy hol kezdődött. Csak lebegtem kifeszítve a semmibe… míg vádaskodó hangok sivítására nem lettem figyelmes.
- Áruló!
- Vétkes!
- Szukafattya!
Rémalakok körvonalai jelentek meg a láncok végén, kik csontos ujjaikkal, mind-mind a béklyómat tartották, szépen lassan feszítve azt, melytől fájdalmas görcsök jártak át.
- Elég…. elég… - sikítom - ne…  hagyjatok…maradjatok csöndbe… engedjetek el…
- Áruló vagy te kis pondró! – hallom meg a Maszk ismerős, retteget hangját – Áruló vagy, s ezért bűnhődni fog… a lelked, s a tested is láncaink fogságában marad most… és mindörökké… - lassan felém úszva a sötétségből megjelent rémalakom megtestesítője, ki rajzolt száját kitátva készült bekebelezni – Te hozzánk tartozol… és a részünk leszel mindörökké! Te Áruló!
- Gyilkos!
- Pondró!
- MIÁÁÁÚÚÚÚ…
 
Lihegve térek magamhoz, ahogy Ifu-senpai érdes nyelve végigsimítja az arcomat. Rémülettől kitágult szemmel próbálok magamhoz térni, de mozdulatlanságomban már-már ismét eluralkodik rajtam a káosz… mígnem rá nem eszmélek, mi tartott engem fogságba…
- Ifu-senpai… nehéz vagy… szállj már le rólam… - próbáltam letaszítani magamról méretes barátomat – Ifuuu… már zsibbadok… de most komolyan… szállj már le… IFUUUUUU….
Végül sikerült letaszigálnom valahogy a macskát, hogy végre ismét átjárhassa a vér a testemet. Zsibbadt lábamat masszírozgatva nézek rosszallóan a macskára.
- Ez már kezd szokásod lenni Ifu-senpai… Tudod jól, hogy nehéz vagy…
- Miáú…
- Nem! Nem! Ezúttal nem kenyerezel le, most… nem… azt mondtam nem! Most morcos vagyok rád.
- MIÁÁÁ… - dorombol bánatos hangszínnel.
- Nem… nem… n… jaaaaj… jó-jó nem tudok haragudni rád… - ölelem meg drága barátomat – De nehéz vagy akkor is! Tudod milyen rossz magatehetetlenül feküdni? Szinte oly… várjunk… Ifu… húh… te azt hiszem egy zseni vagy. – ölelem meg macskát, majd leszökkenve az ágyról rögtön a könyvespolcomhoz szaladok izgatottan. Lázas kutakodásba kezdve végül meg is találom azt, amit kerestem.
- Heuréka! Na…na.. lássuk… igen… igen… Ah ez az oldal… - lapozom fel gyorsan a könyvet – Igen… igen… chakraformázás testen kívül…
Ifu kíváncsian oldalra döntötte a fejét, ahogy érdeklődve figyelje mit csinálok, miközben jegyzetekhez papírt és ceruzát hozok, majd nekiállok dolgoskodni. Igazából még magam sem tudom, mit akarok, de a célom már megvolt. Egy új technika. Egy új technika, amit én magam fogok kifejleszteni…. húúúú annyira várom már. Rögtön neki is láttam az elkészítéséhez.
 
Őszintén nem igazán hittem, hogy ennyi időbe telik egy technika elsajátítása alapok nélkül is. Sosem gondoltam, hogy ennyi fejtörést okozhat, pont e része megtervezése. A szobám lassan olyan, mint egy szeméthalom. Sikerült kicsempésznem a bázis raktárából egy nagyobb adag láncot, amit aztán eldugtam a szobámba, hogy azzal gyakoroljak. De hamar kiderült, hogy a technikai része egyáltalán nem úgy megy végbe, ahogy én akartam. Eleinte azt hittem, hogy Mirubi-sama technikájával könnyű lesz irányítanom a láncokat, melyek terveim szerint gúzsba kötik majd az ellenfelemet. De már harmadik napja és még továbbra sem jutottam azon túl, hogy araszolva felemeljem a láncot. Egyszerűen túl nehéz, hogy a drót technikájával használjuk, bár azért az alap alapjául még szolgálhat. További négy napom ment el rá, hogy megfelelő kézjel kombinációra módosítsam a már meglévő technikámat, ez főképp annak tudható be, hogy nehezen találtam olyan könyvet a polcon, ami elmagyarázta volna, hogy melyik kézjel mire való. Így elég bonyolult volt. Az elsajátítás része volt a legnehezebb. Nem hazudok… közel két hétig szenvedtem, hogy azt mondhassam, hogy elfogadható sebességgel viselkedjen a technikám. Egyszerűen túl nehéz volt nekem… Mirubi-sama segítsége nélkül… mindössze Miuribi-sama drótcsévélő technikáját alapjául véve… elég nehéz dolgom volt. Így… hát igen… a nehézséget az okozta, hogy bár miután a kézjeleket átdolgoztam, túlontúl sok láncot kellett egyszerre, egy időben mozgatnom, hogy hatásos legyen, mindezt gyors és hatékony módszerrel. Nehéz volt. Eleinte alig, akart úgy viselkedni a lánc, ahogy akartam. Hiába fektettem bele megannyi időt és fáradtságot úgy tűnt eleinte túl nagy fába vágtam a fejszémet. De nem adtam fel. Bár való igaz, hogy mikor Mirubi-sama éppen a szobám közelében tevékenykedett, muszáj volt abbahagynom a gyakorlást, de a neheze mégis az volt, hogy mindig csak szabadidőmbe tudtam gyakorolni. A technika, amit elképzeltem, az maga egyszerű volt, a megvalósítása igényelt csak sok gyakorlást. Alapjaiban lényegében egy lefogó technikáról van szó, amely segítségével képes lehetek csapdába ejteni egy célszemélyt, hogy mozdulni se tudjon. Ez igen hasznos lehet, nálam, erősebb ellenfélnél, de egyelőre nem tudok más előnyt írni a technika számlájára, de magamat ismerve úgyis kitalálok majd neki valami folytatást. Így hát szorgosan tanultam és készültem.  A láncok jóval masszívabbak és nehezebben manőverezhetőbbek voltak, mint a drótok, de lényegében, miután ráéreztem az ideális chakra mennyiségre, már viszonylag könnyen ment az egész. Hát igen… mindig csak az eleje a vészes.  A merevséget, bár továbbra sem tudtam megoldani, de viszonylag könnyen ellensúlyozni tudtam a fém ridegségét annyival, hogy nagyobb íveket és nagyobb lendületet alkalmaztam, ami így nagy eséllyel könnyen kitérhető lesz, ha időben reagálunk, de igazándiból nem félek emiatt. Ha kikerülik… kigondolok mást ilyen egyszerű. Nagyjából 2-3 hét volt az egész képzés elejétől a végégig. És hogy milyen volt? Fárasztó… és nehéz. De megérte. Mert most már van egy technikám… melyért csak én felelek… én hoztam létre… és büszke vagyok rá.
- Ügyes voltam ugye Ifu?
- Miááúú…
- Látod mondtam én… talán ezzel majd egy nap segíteni fogom, Mirubi-samat…

Ezzel víg kacajba kezdve ugrok be az ágyba, ahol kipihenhetem végül a hét fáradalmait… végre… valahára…