Kenshiro Hanae

**Tsunomi Ai** Szomb. Aug. 29 2015, 16:31

Az önkéntes rabszolgalány kalandja

Lassan egy fél hónap is eltelt, mióta Mirubi-sama magához megmentett a barlangokban, és maga mellé fogadott. Azóta Mirubi-sama… Mirubi-sama lett a mindenem. Azért keltem fel minden reggel, hogy újra láthassam őt, és azért is feküdtem le minden este, hogy másnap ismét frissen várjam a kívánságait. Nem túlzás az, hogy Mirubi-samaért éltem. Ő volt az istenem, a fény, amely vezetett. Azonban bármennyire is próbáltam leplezni magam elől, bármennyire is akartam e fölött átsiklani… ám hiába… tudtam, hogy valójában bár ragaszkodok a fiú felé, a valódi érzelmeim még mindig anyámékhoz fűznek, és az igazi célom az, hogy Mirubi-samat kihasználva megerősödjek. Tudom… nem szép dolog tőlem, és nem is vagyok rá büszke. Azonban a magam erejéből sosem lennék képes megerősödni eléggé, hogy megvalósítsam a bosszúmat, amit megígértem. Azonban mivel bosszúm után úgyse lenne hova mennem, így Mirbi-sama mellett fogok azután is maradni, így előbb utóbb úgyis elhagyom majd ezt a lappangó igazságot. De ne siessünk előre ennyivel. A számomra kijelölt szálláson nem volt óra. Egyszerűen nem volt rá szükségem. Ami volt itt, az csak egy ágy, egy aprócska kád, és egy japán étkezőasztal, előtte egy vékony szalmazsák, hogy ne fájjon, ha térdelek. Az egyetlen olyan dolog, amely nem volt mindennapos használati tárgy, egy közepes méretű könyvespolc, amibe az engem érdekelt könyveket pakolhattam be, meg persze előtte volt egy létra is, hisz apró termetemnek hála nem igazán értem el a magasabb polcokat. A szobámban szüntelenül égő fáklyák fénye bevilágította az egész szobát, és mivel múltkor csúnya módon kiszöktem az a szobámból, az ajtó most csukva volt, hogy ne győzzön le a kísértés, még ha tudtam, hogy az ajtó nincs is zárva. A szobakísérteties csöndessége mai is épp ugyanolyan volt, mint mindig. És ez valamiért mostanra már megnyugvást jelentett nekem. Miután felültem az ágyból egy nagyot nyújtózva, ellazítottam a fáradt végtagjaimat, végül mosollyal az arcomon leszökkenek az ágyamról. Ma, ha minden igaz egész végig egyedül leszek, és senki sem fog zavarni. Ez egyrészt szomorúsággal töltött el, hisz Mirubi-sama ezen a napon nem fog semmit sem tanítani, másrészt viszont örültem neki, mert így ismét azzal tölthetem az időt, hogy tanulmányozzam a könyveimet. Sokszor szoktam olvasgatni, hogy ezzel is információkat gyűjtsek magamnak, és Mirubi-sama mindig ellátott könyvekkel, ha az éppen volt a raktáron. Hogy számomra is könnyebb legyen az élet azokat raktam felülre, amiket kevésbé olvasok, míg, amik érdekelnek, azokat alulra pakoltam. Egy kis kutatás után, már meg is találtam, ami ma érdekelt. Miután visszaszaladtam az ágyhoz, fülig érő mosollyal vetettem bele magam, és az ágyon könyökölve, megtámasztom a fejem és elkezdtem olvasni. A könyv címe „Emberi Anatómia” volt, amely egyértelművé tették az olvasás mi voltját. Próbáltam olyan pontokat keresni az emberi testen, amely megtámadásával, megvágásával képes lehetek az ellenfelemet harcképtelenné tenni. Amúgy érdekes mennyit változtat az emberen a sors és a környezet. Kiriben nem lettem volna képes ilyen gondolkodást megengedni magamnak, és nem is érdekeltek az ilyen könyvek, most mégis ezt olvasom, és próbálom elsajátítani a gyors kiiktatás művészetét. Eleinte nem nagyon tudtam, hogy mit keressek, amikor először forgattam a könyvet, de mostanság már eléggé sikerült kiigazodnom, hogy milyen pontokat keressek. És ami azt illeti… találtam is párat. A férfiaknál már régóta tudtam, hogyha lábuk közt ütöm őket, akkor az nekik fáj, de nem gondoltam volna, hogy van az ágyék közelében egy olyan érzékeny pont, amely a nőknél is ugyanolyan hatásos. Miután láttam a könyvben magam is ki-kitapogattam azt a kemény ínt, amely a comb és a medence közt feszült. A könyv szerint, ha ezt az izmot elvágjuk, akkor az bizony borzasztóan fáj, és emellett az ellenfél nagy eséllyel már képtelen lesz tovább talpon maradni. Ezen kívül a bokánál az Achilles-ín nevezetű izomszalag. Ha ezt elvágom, akkor bizony abba akár bele is hallhat a személy. De nem tudom miért. Azt írja a könyv, hogy valami elképesztő fájdalmat okoz, de a fájdalomba bele lehet halni? Erről eddig nem is tudtam. Mióta megkaptam, szinte faltam a könyvet, és egyszerűen nem tudtam betelni vele. Tele volt olyan dolgokkal, amik hasznosak lehetnek nekem. Bár csak hármat említettem, valójában sokkal több információt sikerült megjegyeznem belőle. Igazság szerint mindig is jó voltam a dolgok fejben tartásában, hála kitűnő memóriámnak. Nagyjából 1-1,5 óra alatt fejeztem be a könyvet (tekintve, hogy sok kép volt bent), bár ez az idő lehet annyira mégsem pontos, hisz mint mondtam a szobámban nem volt óra, így csak nagyjából tudtam meghatározni az időt, ahogy telik. Ez a könyv nagyon sok új információval látott el, amely nagyon hasznos lesz talán, majd későbbiekben. Viszont olvashatok bármennyit, vagy hiába tanulom meg az összes gyengepontját az embernek… ha ugyanilyen gyenge maradok, mint most. És nem engedhetem meg magamnak, hogy továbbra húzzam Mirubi-sama idejét. Meg akarok erősödni minél hamarabb, kerüljön bármibe! Persze titkon a mai napig fejleszteni próbáltam a harctudásomat, vagy ha mást nem is az ütéseim erejét. Éppen ezért, amikor csak időm engedte, és nem láthatott senki a szalmazsákot elővéve fejlesztettem ütőerőm. Persze… mégsem csapkodhattam volna a földön, hisz az nem segítene semmit. Éppen ezért a pizsamámból kibújva meztelenül máztam fel az ágyra, és az ujjainál összekötve úgy rögzítettem a zsákot, hogy szorosan az ágytámlához nyomódjon, végül elé állva némán nézem az „alkotásom”. Végül felemelem a karjaimat, és elindítom az ütésem.
- Ha! – mondom halkan, miközben ütésem után alig hallható puffanás válaszol, végül ismét megismétlem – Ha!
Halk egymás utánba folyamatos, alig hallható puffanás. Ennyi vehető ki az edzésemből. Hiába ütöm meg teljes erőből, hiába próbálom bármilyen keményen megrúgni, sosem hallom azt az igazi csattanást, vagy kemény puffanást, amit az igazi ninják okoznak egy-egy sikeres találatkor. De nem szomorított el. Ugyanolyan komoly tekintettel folytattam tovább, ütést-ütésre halmozva. A zsák kemény szövete, és egy-egy kiálló szalmaszál, már az első-pár ütés után felhorzsolta a bőrt az öklömön. Igen fájt… könnyeztem is… de nem panaszkodtam. Folytattam az edzésem, bármennyire is sajgott a kezem, mindaddig, míg az egyik kimerült ütésem után a csapásom a zsák helyett az ágy kemény támláját találta el. Fájdalmas kiáltással estem térdre, és záporozó könnyekkel meredtem az össze-visszahorzsolt, és karcolt vérző kezemre. Nem voltak olyan mélyek a sebek, és csak vékony sugárban folyt a vér, de remegő ujjaim és tenyerem annyira égtek, hogy nem tudtam összezárni őket. Bár sírtam, próbáltam visszafojtani a zajokat. A könnyeim a sebekre hullva szinte olyan érzést keltettek, mintha lemarnák a bőrt. Oldalamra dőlve, szemeimet szorosan összezárva, a kezemet a mellkasom közelében tartva vonaglottam a földön, számat néma ordításra tátva. Egy kis idő álltam talpra remegő végtagokkal. A vérzés már jó ideje elállt, de a kezeim ernyedten lógtak mellettem. Nem volt erőm mozgatni őket.
- T… tovább kell folytatnom… M..Mirubi-sama… b…bízik bennem. Nem lehetek ilyen gyenge! – mormogom magam elé fájdalommal teli hangon – Azt mondta… segít bosszút állni…. de ehhez erősnek kell lennem. Én.. nem lehetek gyenge!
Végül összeszedve magam lassan megindulok a zsák felé, végül szinte lángoló tekintettel egy rúgást indítok meg az edzőfelületem felé.
- Háh! – lihegem kimerülten, de akaratosan, de ahogy lábam nekitalálkozik, a felületnek felkiáltok – Áááh…
Féltédre rogyva akaratlanul is a lábamhoz kapok a kezemmel, mire a friss sebek kezemen ismét hasogatni kezdek. Fájdalomtól eltorzult arccal nézek végül a lábamra, amelyen egy apró egyenes vörös csík volt látható. Eltartott, míg rájöttem, de ez a csík az ágy támlájának, a sarkának az éle volt. Mivel a szélén volt a legmagasabb az ágy, így ide akasztottam a zsákot, de most, hogy nem ütöttem, a zsák túl vékonynak bizonyult, és behajolva utat engedett a kemény saroknak a lábam felé. Egy normális ember már abba hagyta volna, de én még nem adtam fel. Remegve, de ismét talpra álltam, majd ismét megrúgtam a célpontot. Fájdalmasan nyüszítettem, nyögtem, sírtam, de folytattam. Azonban látásom egyre ködösebb lett, és végül az utolsó rúgáskor végleg elvesztettem az egyensúlyom, és hanyatt estem… azonban már a földet érés előtt elvesztettem az eszméletlen. Mikorra eloszlott a látásomat takaró sötétség, eléggé kómásan néztem a sötét szoba mennyezetére. Bár világítottak a fáklyák, már csak félgőzzel, így eléggé félhomály volt a helyiségben. Fogalmam sem volt milyen idő lehet, sőt egy kis ideig azt sem tudtam, mikor feküdtem le. A fejem csak úgy sajgott, azonban, ahogy emelem a kezemet, hogy megnézzem nincs-e lázam, furcsa dologra leszek figyelmes. Kezeim be voltak kötve. Kíváncsi tekintettel megpiszkáltam a kötést, ami után fájdalmasan sikkantottam, és mindenem összerándult. Megrémültem. Nem tudtam mi folyik itt, de végül szépen lassan kezdtek sorról sorra visszatérni az emlékeim az edzésről. Ezek szerint valaki rám talált, és ellátta a sérüléseim. De vajon ki? Mirubi-sama? Vagy az egyik társa? Ezen gondolkozva egy halk, ám annál határozottabb nyávogás fogadott. Mikor odafordultam szám hatalmas mosolyra húzódott, és boldogan nevetve integettem Ifu-sannak, Mirubi-sama macska társának. Egy levelet tartott a szájába, és miután felszökkent az ágyra, és mellkasomra fektette a levelet. Legszívesebben megsimogattam volna drága állatbarátomat, de már attól is szúró-égő érzés járta át a testemet, hogy kezembe vettem a levelet. Mire sikerült kibontanom a levelet, már a könnyem folyt a fájdalomtól, de a gyermeki kíváncsiság legyűrte azt az ötletemet, hogy majd később elolvasom. A levél tartalma rövid volt.

„Mikor rád találtam eszméletlenül feküdtél, sebes karokkal és lábakkal. A sebeid nagyjából elláttam, szóval nincs vész. Erről még majd beszélünk, egyelőre azonban pihend ki magad.

~ Mirubi”

A szívem zakatolt, ahogy újra, és újra elolvastam a szöveget, végül arcomat a levéllel eltakarva próbáltam elrejteni a pírt Ifu elől. Zavarban voltam, bár nem tudtam mitől. Szívem megállás nélkül zakatolt, és furcsa érzés járt át. Ifu kíváncsian jött közelebb, mire én félősen húztam magamra a takaróm elrejtve magamat a macska vizslató szemei elől nem is törpdve a lüktető kezemről. A takaró alatt maradtam mindvégig összegömbölyödve, míg Ifu kíváncsi nyávogása és dorombolása el nem ringatott. halványuló pírral, halvány mosollyal a levelet magamhoz szorítva nyelt el ismét az álmok világa, de én boldog voltam… boldog voltam, hogy Mirubi-sama gondoskodott rólam.

Namikaze Minato Kedd Szept. 01 2015, 11:08

Nagyon tetszetős iromány volt úgyhogy ennek fejében +7 chakrát írok jóvá! ^^

**Tsunomi Ai** Vas. Jún. 05 2016, 16:20

Csendesen ültem az ágyamon, és némán meredtem a fekete tantora. Olyan furcsa érzés volt ezt kézben tartani. Szinte sugárzott belőle a fegyelem, amit az elkészítésekor kapott. Szinte remekműnek láttam, bár nem igen fogtam kézben más tantot, így lehet, tévedek, de nekem akkor is csodás fegyvernek tűnt. Ráadásul ez a penge több volt holmi értékes dolognál... a legnagyobb értékét az adta, hogy Mirubi-sama ajándéka volt számomra és ez nekem mindennél többet jelentett. Apró mosoly kúszik arcomra, ahogy magamhoz szorítom a hüvelyben nyugvó fegyvert.
- Nem fogok csalódást okozni, Mirubi-sama! - motyogom magam elé mostanra már sokadszorra.
Még egyszer megszorongattam a hüvelyt, majd elégedetten mosolyogva az övembe tűztem, amit persze ugyancsak a mestertől kaptam, hisz másképp nem tudtam volna hol tartani. Miután megfelelően rögzítettem a hüvelyt leugrottam az ágyról és az ajtó felé szökkenek, majd kilesve rajta körbekémleltem a folyosót, de szerencsére senki sem volt a közelben látható. Végül megnyugodtam és boldogan kuncogva becsuktam az ajtót, melyet sosem zártam be, így ha szeretett volna valaki valamit egyszerűen benyithatott. De persze ennek megvolt a maga hátránya is, mégpedig az, hogy sosem tudhattam ki nyit be és mikor. Bár kezdtem hozzászokni, azért volt egy-két olyan alkalom, amikor örültem, hogy nem zavarnak... mint például most. A szoba legtávolabbi sarkába egy fakád leledzett, mely látszólag nem épp a legkényelmesebb egy átlagos embernek... persze ugye én nem vagyok akkora, mint egy átlagos ember. Hosszasan meredtem a gőzölgő vízfelületre, melyet nem is olyan régen töltöttem meg. Olyan régen vettem csak úgy egy jó kis forró fürdőt, de egészen máig nem volt rá alkalmam, így érthető miért aggódtam annyira, hogy valaki esetleg benyitna. De olybá tűnt egyedül vagyok, így nyugodt szívvel fürödhettem egyet. A kádmellé érve lehúztam a kesztyűim és nehézkesen, de kibújtam az egybe ruhás szoknyácskámból és már csak a fehérnemű maradt. Még egyszer utoljára félve az ajtó felé pillantok, ám mivel látszólag minden rendben, végül ettől is megszabadultam. Szépen lassan szálltam bele a vízbe élvezve annak bizsergető melegségét. Egészen nyakig merültem a vízbe boldogan, majd átadtam magam a lazítás örömeimnek. Egy sóhaj hagyja el a számat egy idő után, majd felegyenesedek, mellkastól kilógva a vízből, hogy aztán nekitámaszkodjak a kád legömbölyített végéhez. A mennyezetre emeltem a tekintetem, de a plafon helyett egészen más tájat láttam. Szemeim előtt a régmúlt környék kellemes zsibongása jelenik meg: az akadémia az osztálytársaimmal; a játszótér, ahol legjobb barátaimmal szórakoztam még, amikor mindez még csak rossz álomkép se volt. Ismét felsóhajtok, majd hasra fekve szinte egészen elmerültem a vízbe, csak a szélre támasztott karom tartott fenn. Az orrom szinte hozzá-hozzáért a vízhez, és bambán bámultam a fodrozódó felületről visszaverődő homályos tükörképem. Vajon, hogy festhetek most? Mióta itt vagyok soha nem éreztem elég bátorságot ahhoz, hogy tükör elé álljak, mert attól féltem, hogy amit látnék, az megrémisztene. Egyszerűen túl sokat változtam, ha nem kívül, akkor belül mindenképp. Még egyszer ráfókuszáltam a tükörképre a merengés homályából, és úgy voltam vele az lesz a legjobb, ha így emlékszem magamra: egy alaktalan árny, melynek nincsen valódi arca. Ez lesz a legjobb... ennek kell lennem... Mirubi-sama számít rám!
- Mirubi-sama... mi vagy te nekem... - kérdezem merengve a víztükörtől tanácstalan hangon.
És valóban... ki nekem az a férfi? Mindig mellette vagyok, ha épp nem a szobámban vagyok. Ő tanít és nevel, hogy hasznára lehessek. Ez jó, hisz tényleg én is ezt akarom... de hogy tekintek rá? Mint mesterem? Igen ez egyértelmű, de néha úgy érzem ez nem ilyen egyszerű. A barátom? Hát... nem hiszem... Tudom milyen érzés tölti el az embert a barátok közelébe, hisz megannyi barátom és barátnőm volt, de senkinél nem éreztem még ezt a különös érzést, mint nála. A szívem csak úgy lüktet, mikor vele voltam, a testem felhevült, és zavarba jöttem, ám egyben jóleső bizsergés fogott el, amikor hozzám ért. Eddig nem tudtam hova tenni ezeket az érzéseket, hogy vajon mi válthatta ki ezeket a dolgokat. Elsőre azt hittem azért van, mert apám helyett apám volt eme szomorú időkben, de úgy vélem nem ez a megoldás.
- Mirubi-samat... azt hiszem... – motyogom magam remegő tekintettel a vízfelszínt bámulva - … azt hiszem, szeretlek...
Alig hagyták el a számat, az apró ökleim akaratlanul is összezáródtak, és mire észrevehettem volna könnycseppek hulltak a már-már langyosodó vízbe. Észre sem vettem mikor hűlt ki a víz, de ebben a pillanatban mélységes keserűség járta át a szívem. Tudtam, hogy a férfi iránt érzett érzelmeimet sosem fogom viszonzásul kapni. Hogyan is kaphatnám… hisz a szemében csak egy gyerek vagyok, és ráadásul nem is vagyok vonzó. Mindössze csak egy félresikerült kölyök vagyok, akit állandóan csak lenéznek majd. Könnyeimet meg sem próbáltam elállítani, csak hagytam had hulljanak. Mindig is tudtam, hogy életem maga az átok. Fiatal korom ellenére, szinte már felnőttes gondolkodásmódom sokszor fájdalmat okozott nekem, hisz a rossz dolgokat sokkal jobban képes vagyok átélni, mint a korombeliek.
- Nem! Nem fogom hagyni, hogy elvegyék tőlem! – felelem csak úgy magamnak határozottan hangon, miközben a könnyeim szépen lassan kezdenek elapadni, és szemeimben már inkább határozottság tükröződik, nem pedig csak a bús bánat – Nem fogom hagyni! Mirubi-sama magához vett, és én… én soha nem fogom elhagyni! Ígérem Mirubi-sama… Ha kell, a világvégéig várok rád! Erősebbé fogok válni, és fel fogom kelteni a figyelmed!
Talán csak szimpla gyermeki makacsság beszélt belőlem, de elhatároztam magam, és én eddig még soha sem szegtem meg a szavamat, még ha ezt magamnak is fogadtam meg… Mirubi-sama… el fogom érni, hogy felfigyelj rám…

A fürdőzéssel eltöltött nap óta már körülbelül három-négy nap is eltelt, de a lelkesedésem mit sem változott. Minden esetre, amikor mosakodni indultam felidéztem magamban az esküm, és nem hagytam, hogy a kezdeti lelkesedés alábbhagyjon. Talán emiatt volt, hogy ennyire örültem annak, amikor egy ismerős kandúr bukkant fel az ajtómban.
- Ifu-senpai! - ölelgetem magamhoz a drága macskabarátomat.
Ifu Mirubi-sama macskája, aki már nagyon korán a szívemhez nőt. Egyszerűen volt benne valami, amely mindig arra kényszerített, hogy megölelgessem szőrmókot, pedig Ifu közel akkora (ha nem nagyobb) volt, mint én. Talán amiatt, mert szerettem belefúrni az arcomat a bolyhos bundájába, melengetve ezzel egész testemet es lelkemet. Persze Ifu-senpai is megkedvelt szerintem, mert mindig hagyta, hogy babusgassam. Most is, ahogy ölelgettem, szinte az egész testem beleremegett, ahogy ez a nagymacska dorombolt.
- Ifu-senpai... mondcsak... - szólítom meg az értelmes macskát miután elengedtem - Nincs kedved segíteni edzeni?
Hangom csilingelt szinte a boldogságtól, és a cicus is beleegyezően nyávogott, mire boldogan ismét megölelgettem a barátom... azonban nem számoltam bele, hogy Ifu-senpai ezt már kevésbé hagyja. Egyszerűen előre dőlt teljes súlyával, mely jóval az enyém felett volt, így nem meglepő, hogy nagyot sikkantva a földre kerültem. A senpai nem sokat várt, és egyszerűen melső felévelrám telpedett ezzel a földre szegezve. Nyikkanok egyet, hisz nem számítottam erre a súlyra, ám lassan magamhoz tertem, bár a nagy súly miatt alig tudtam normálisan lélegezni.
- Ifu-senpai... nehéz vagy... - nyöszörgöm - Ez... még nem számít! Még nem készültem fel... Így nyerni csalás!
Ifu-senpai játékosan dorombolt, majd megnyalta az arcomat, majd kényelembe helyezte magát, teljes testsúlyával rám nehezedve. Ásított egyet, de sárgás szemét egy pillanatra sem vette le rólam, várta mit fogok tenni. Végül ismét nyögtem egy tompát, majd bal kezemet próbáltam kiszabadítani a teste alól, látszólag kisebb nagyobb sikerekkel. Végül sirült kihúzni alóla, ígymás tervem nem lévén próbáltam leemelni magamról mindkétkézzel... persze ezzel csak azt értem el, hogy még inkább rámnehezedett. Szinte forgott velem a világ, ahogy próbálkozok, mindenesetre nem adtam fel. Ahogy végül azonban érzem, hogy kissé lazul a súly a mellkasomon, mohón szívom be a levegőt. Eltartott egy ideig, míg rájöttem, hogy Ifu-senpai engedett egy kicsit, hogy azért ne fullasszon meg, de továbbra is sakkban tartson... mindenesetre nem vette figyelembe, hogy ez már bőven elég tér volt apró testemnek. Lábaimat hirtelen a macska köré fonom, a karommal, pedig átkaroltam a nyakát. Végül egyetlen gyors lendüléssel oldalra fordultam, magammal rántva a nagyot nyávogó macsekot is. Végül kicsúsztam Ifu alól, és rögtön a hátára ugrottam, teljesen hozzásimulva. A módszer működött. Bíztam annyira a barátomban, hogy tudjam: nem fogja a földre vetni magát, hisz akkor előfordulhat, hogy összetörném magamat véletlenül, a nagy súlya alatt. Szerencsére azonban Ifu látszólag nem akart bántani, így hamarosan inkább le is rogyott a földre, és lustán lengette a lompos farkát (ne gondoljon, senki semmilyen rosszra én a hátán vagyok Embarassed

). Először azt hittem valami csel, de miután semmi jelét nem adta, hogy másképp lenne, így egy idő után kissé bizonytalanul lemásztam róla, ám ő továbbra is lustán feküdt a földön néha-néha felém pillantva. Tudtam jól, hogyha komolyan venné nem biztos, hogy eddig is eljutottam volna. Végül sóhajtok egyet, és leülök mellé, nekidőlve puha szőrének.
- Olyan igazságtalan vagy Ifu-senpai… - mormogom, bár számon egy fáradt mosoly pihen – Azt hittem segíteni fogsz, hogy Mirubi-sama felfigyeljen rám…
Jó ideig meredtem innen a mennyezetre tűnődve pár lényegtelen dolgon. Néha-néha le lecsukódott a szemem a meleg bunda és a kimerültség végett, de egy ideig sikerült ébren maradnom. Ám végül itt ragadt el az álom.

// igen sajnos egy kicsit semilyen lett bocsánat T.T //

Jiraiya Hétf. Jún. 20 2016, 22:44

Egyáltalán nem nevezném semmilyennek Very Happy

Jól írsz, nagyon durván hozod a szerepet és rendesen tetszenek még ezek a hétköznapi dolgok is és most hagyjuk, hogy az én karakteremről is szó van benne. Tényleg élvezhető!
Jutalmad: +10 Ch és egy kulcs a szobához és +1 Taijutsu Pont.

**Tsunomi Ai** Szomb. Júl. 28 2018, 14:53

// időben a háború időugrás előtt járunk valahol //

I fejezet – A Fegyver Útja

- Mozgás te lány, vagy itt hagyunk! – szól be, az ajtómon Kouzenmaru – Esküszöm bébicsősznek nézel, mi? – morogta, majd anélkül, hogy várta volna az ellenérvemet, már állt is tovább.
Sóhajtok egyet magamban. Csak pár hete ment el a mesterem és kerültem a férfi „gyámja” alá, de már most bosszantó volt csöppet az állandó morgása. A szarkasztikus kérdései, melyekre pedig nem várt választ, csöppet bosszantó is volt, de nem mertem feleselni, végtére is jóval felettem állt rangban és Mirubi-sama nem örülne neki, hogyha engedetlen lennék a feletteseimmel… talán… lehet… nem tudom… Mindenesetre zavar kicsit ez a változás, és az is, hogy nem tudom, hogy meddig marad így. Mesterem úgy lépett le, hogy még csak el sem búcsúzott. Ráadásul nem is igazán tudni merre lehet. Őszintén kicsikét aggódok azért, hogy olyasmit tettem, amivel elüldöztem. Az emberekben ilyenkor mindig ezek a fránya gondolatok fordulnak meg… és én is ember vagyok. Mindenesetre nem tudok vele mit kezdeni. Emészthetem magamban a keserűséget, a fájdalmat, de nem fog semmi jót szülni, csak a baj lenne vele. Így nem is terveztem túlontúl sokáig fortyogni ily felesleges komorságokon. Bár tény és való, hogy kezdeti lendületem, mellyel a tanulás útjára akartam sodorni magamra megtört, kezdve, azért mert állandóan falakba ütköztem, folytatva azzal, hogy sajnálatos módon nem igazán maradt szabadidőm, ugyanis mostanság az öreg informátor jószerével csak másodlagos „eszközként” használt csak. Mindig kötelezett, hogy vele tartsak az útjára, hogy amolyan testőrje legyek a másik Amegamisshinobi mellett, aki amennyire jól vettem ki, olyan zsoldosféle a bázis ranglétráján. Még mindig nem tudom, hogy mi vagyok én jelenleg, hogy hol foglalok helyet a ranglétrán, így természetesen úgy véltem valahol legalul lehetek, így szó nélkül, bár néha kicsit mormogva az orrom alatt indultam el „itthonról”, hogy a két férfit kísérjem. Gyakorta az utazások elég eseménytelenül zajlottak és nem történt semmilyen dolog, amivel nagyon fejleszthettem volna magam. Így ezúttal sem álltam olyan boldogan ahhoz, hogy tanulmányaimat meg kell, szakítsam. Mostanság egy botanikus könyvet próbáltam elmemorizálni, mely leírja a környéken fellelhető növények felhasználhatóságát, mi ehető, mi mérgező, mi gyógyszer és mit kerüljek el messziről. Természetesen nem ez volt az első ilyen kategóriájú könyv. Elég sok mérgekkel és egyéb szerekkel foglalkozó köteteket forgattam át, legutóbb például egy mérgező állatokkal teli „szépséget” nyálaztam át. Igazából… fájó beismerni, de gyermeteg kíváncsiságom jóval nagyobb volt a kötet olvasása közben, mint a tudásszomjam. Annak ellenére, hogy nem a szórakoztatás miatt vettem kézbe a könyvet, mégis lekötött és feldobta a hangulatomat. Hiába. Még mindig túl fiatal vagyok… nem sikerül könnyen rabigába hajtani a kíváncsiságom. Viszont most, mint mondtam kénytelen voltam „otthon” hagyni a könyveim, hisz mesterem által megbízott „gondviselőm” nem igazán volt türelmes típus, így kénytelen voltam kapkodni a lábaim, hogy összekészüljek az indulással. Szokásához híven most is „elfelejtett” szólni arról, hogy indulunk, vagy ha nem is ő, akkor a testőre, ki jól láthatóan nem volt oda a tényért, hogy felügyelnie kell engem. Viszont soha nem ellenkeztem, hisz nem tudhattam miként fogja majd elmesélni Mirubi-samanak a cselekedeteimet az öreg férfi. Könnyen lehet, hogyha felbosszantom fölöslegesen a végén olyan információkat oszt meg rólam a mesteremnek, melyek teljesen alaptalanok és a tényektől távolállók. Így, hát, mint mostanság oly gyakran, összekészültem és hamarosan már indulásra készen is álltam a kijáratnál. Persze „tanítóim” nem voltak épp a legjobb hangulatomban, így mire odaértem ők már javában elindultak már, ami miatt igen csak sietősen kellett távoznom és lezárnom a bejáratot, bár tisztában voltam vele, hogy már olyan rutinosan megy, hogy nem igazán sikerülhet ez rosszul. Mindenesetre azért bosszantott, hogy ez a kettő nem várt meg annak ellenére sem, hogy tényleg késve értesítettek róla, hogy ma dologidő. De mindegy… ezen nincs mit puffogni. Persze azért kicsit felfújtam magam mikor beértem őket és duzzogtam egy kicsit, de nem szóltam semmit és az öregember panaszkodásain túl igazából egyikünk sem beszélt a másikhoz az út közben. A cél eleinte ismeretlen volt számomra, hisz mint mondtam nem igazán lett megbeszélve velem is ez az út, viszont hamarosan az útirányból és egy-egy elejtett megjegyzésből, sikerült összeraknom a dolgokat. Az egyik szövetségesünk felé tartunk, aki a fegyverraktárunkat tartja szinten. Pár hónapja talán nem is sejtettem volna, hogy ilyen fontos lehet a szervezet számára a fegyver, illetve hogy vannak szövetségeseik a nagyvilágban. De most már természetesnek vettem a dolgot, hisz a feketepiac nem válogat az ügyfeleiben és amennyiben elfogynának a raktáraink mi is csak egy aprócska törvénytelen banda lennénk, akik csak chakrával „dobálózhatnak”. Persze tisztában vagyok vele (vagy legalábbis sejtem), hogy sok tagnak talán ennyi is elég, de az olyanoknak, mint nekem, kiknek nincsenek végtelen chakratartalékaik… nekünk… nekünk kellenek a segédeszközök. Mindenesetre kicsit azért mogorva hangulatomban voltam, valamicskét azért bosszantott két vigyázóm viselkedése, bár jó pár időm volt már megszokni, elviselni őket. De akkor is… ez nem ugyanolyan, mikor mesterem oldalán voltam. Pár nap múlva értünk el megbeszélt találkahelyre, ahol a vén ügyintéző és a fegyverkereskedő felfrissítheti a szerződéseinek feltételeit. A zsoldosa persze végig ott volt mellette, de mivel a kereskedőt nyíltan zavarta, hogy egy gyerek is jelen volt, így hamarosan Kouzenmaru kizavart.
- Menj fogj halat vacsorára, vagy mit tudom én… - morogja, majd rám se figyel többet.
Sóhajtottam és visszanyeltem a mondandómat, majd bólintottam és távoztam. Átkoztam magam, amiért ilyen gyenge voltam… De jelenlegi „tanítóm”… vagyis inkább felügyelőm nem igazán tett azért, hogy ez másként történjen. Így hát kénytelen voltam magamat képezni és gyakorlatokkal, illetve könyvekben fenntartott információkkal képezni magam. Bár úgy éreztem, ez nem épp a legjobb módja az erősödésnek. Végül kiérve azt csináltam, amire kértek (utasítottak), és a víz felszínére állva drótokat használva „horgásztam”. A csúszós halak pikkelyes teste eleinte nehézkes fogást biztosított a drótoknak, de hamarosan kezdtem ráérezni és rövidesen szép számmal szedegettem ki a halakat, melyeket a part mellett lévő általam kivájt, majd vízzel feltöltött vizes lyukba dobtam. Elvoltam ezzel és egy ideig nem is figyeltem mit csinálok (nagy valószínűséggel, már jóval több halat fogtam, mint amennyit a kereskedőkkel együtt el tudnánk fogyasztani). Végül egy hang állított meg.
- Tündérkém, szerintem kicsit túlzásokba estél. – szól egy merev, de kedvesnek tűnő hang.
Meglepődve fordulok felé. Egy szelídarcú, kedvesnek tetsző barnahajú, zöld szemű nő volt a hang gazdája. Már kérdezni akartam valamit, amikor is megelőzött.
- Hatsune Emiko vagyok. A férfi, aki a felügyelőddel tárgyal, pedig a férjem.
- Üdvözlöm asszonyom… Kenshiro Hanae vagyok… - mutatkozok be udvariasan, majd meghajolok felé.
- Ugyan, ugyan, hagyd ezt a szokványos formalitást. Tökéletesen feleslegesnek tartom. Na gyere közelebb, had nézzelek meg.
Illedelmesen biccentettem, s már indultam is meg volna felé, de csak ekkor vettem észre, mennyire is el vannak zsibbadva a végtagjaim. Túl későn vettem ezt észre és kis híján hasra estem és csak z utolsó pillanatban sikerült csak megtámasztanom magam. Azonban, hogy a hirtelen mozgás, vagy valami egészen más miatt, de látásom is egyre homályosabb és homályosabb lett. Pánikszerűen kapkodtam levegőért, ahogy pár pillanattal később a homokos partnak csapódok kábán. Nagyjából csak pár percig lehettem kába az idő múlását figyelemmel követve. Maximum fél óta, mert nem sokat haladt a Nap az égen. Ez volt az első dolog, amire felfigyeltem. A másik pedig az, hogy az előbb megismert nő, avagy Emiko ült fölöttem aggódó szemmel figyelve rám. Kissé még gyenge voltam, de nem volt különösebb problémám ezen túl. Mikor látta, hogy magamnál vagyok és tiszta a fejem, kissé felsóhajtott és vonásai elengedtek. Látszott, hogy feszült volt, hogy nem tudta jól vagyok-e. Viszont hamarosan egy kisebb tockost is adott és morcosan megszólt.
- Legközelebb figyelj jobban! Szerencséd volt, hogy itt voltam, különben már halott lennél! – értetlen tekintetemet nézve végül sóhajtott és a földre mutatott – Ezt a lényt markolásztad, amikor szóltam neked… nagy eséllyel a közeli fegyvertároló üzemünkből származik, mert elég népszerű kis dög a mérge miatt… Lehet kiszökött az akváriumából, vagy nem tudom…
Egészen addig nem értettem miről van szó, míg fel nem ültem és meg nem néztem magamnak egy kis lényt. Elsőre nem igazán tudtam mit nézzek, de hamarosan felfigyeltem a még gyengén rángatózó kis élőlényre… egy polipra, melyen több halványszínű kék pettyecskék voltak láthatóak. Nem sokáig kellett gondolkoznom mit látok, hisz már láttam róla képet, az egyik könyvecskémben. Ez egy… kékgyűrűs polip. Tudom… ismerem. Először fel sem fogtam, hogy mi folyik itt a fejemben lévő gondolatok úgy kavarodtak, hogy teljesen megzavarodtam… majd végül… minden kitisztult. A nő felé fordultam. Tekintetem ismét éber volt és számító.
- Emiko-san… azt mondta… azt mondta az Önök raktárából szabadulhatott…
- Igen… - lepődik meg a hirtelen témaváltás miatt – Leginkább tenger melletti szakaszokra jellemzően… miért kérded?
- Azt hiszem… kiegészítenénk bevásárló listánkat. – mondom neki kíváncsiságtól csillogó szemmel.
A nő meglepődött a kérésemen, de elmosolyodott.
- Akkor úgy látom ideje visszatérnünk a férjuramhoz, Gyermek. Úgy látom a Mestered, jól kitanított.
Nem válaszoltam semmit, de izgatottan indultam vissza a kunyhócska felé.

Hyuuga Hanabi Kedd Júl. 31 2018, 17:42

Szervbusz!

Jó kis történetet olvashattam. Nagyon jól megfogalmazva, s összeszedve. Nekem kifejezetten tetszett ^^

Jutalmad: +8ch +1 tjp és az élet amit meghagyott a polip Very Happy

Ajánlott tartalom

Kenshiro Hanae

Kenshiro Hanae

Re: Kenshiro Hanae

Re: Kenshiro Hanae

Re: Kenshiro Hanae

Re: Kenshiro Hanae

Re: Kenshiro Hanae

Re: Kenshiro Hanae