Nakajima Yori
2 posters
1 / 1 oldal
Nakajima Yori
Nakajima Yori Szer. Aug. 12 2015, 15:07
NÉV: Nakajima Yori
ORSZÁG: Vas országa, jelen pillanatban valahol a Tűz országában
NEM: Nő
KOR: 22
VÉRCSOPORT: AB
KINÉZET: Korom ellenére kifejezetten alacsony vagyok, bár egy nőnél ez effektíve relatív, azért egy 180-ast előbb néznek meg, mint engem a 162 centimmel, amit akár mondhatunk normálisnak is. Úgy amúgyis jobban hangzik. A természet nem úgy hozta, hogy annyinak nézzek ki, amennyi valójában vagyok, simán letagadhatok jó pár évet, bár nem tudom, akarok-e. Jól van a korom úgy, ahogy van. Egyébként szőke, körülbelül vállig érő hajam lenne, ha nem fognám állandóan össze a fejem két oldalán két copfba. Baromira ki tudok akadni, hogyha harc közben képen vág a saját hajam. Kellemetlen, mert ha még ráadásul a szemembe vág… Mindkét szemem barna, mint általában az emberek nagy részének, nekem is azonos színű a szemem. Mit mondhatok el még magamról? Általában régebben mikor még a Vas országában szolgáltam (ez most kajak úgy hangzott, mintha egy vén szatyor mesélné el az életét… na ugorjunk!) még egy fekete kimonot használtam, azóta kissé lazítottam az öltözködési szokásomon és egy piros háromnegyedes gatyát hordok egy rövid ujjú zipzáras felsővel meg lábujj közé fogható papuccsal. Meg még van rajtam egy fehér póló. Ebben a szerkóban már ninjának is néztek, amit én egy-egy pofonkával jutalmaztam, mondván nem böki-e ki a szemét a hátamra kötött kard? Melyik univerzumban nézek én ki ninjának?
JELLEM: Valószínűleg ha összetalálkozol velem az utcán, meg nem mondod rólam, hogy szamuráj vagyok, naná, mert a te zseniális kis képzeletedben a kardos fickók általában… jah, fickók. Én meg nőnemű vagyok, meg nem is vagyok egy kigyúrt állat, szóval igen, szamuráj vagyok. Azt sem árt tudni rólam, hogy nem vagyok a nyugodtság mintapéldánya, ezt régebben a kiképzőim is szívesen a képembe vágták, mert miért ne alapon, persze, ez a dolguk, de akkor is. Valahogy engem mindig sikerült kipécézniük… cöcö, ez a megkülönböztetés. Egyébként kissé hiperaktív vagyok, szóval ne csodálkozzon senki, ha túlzottan felpörgök egy-két dolgon, vagy rápörgök valamire. Egyébként én vagyok az, aki a legalapabb dolgokra is képes vagyok teljesen rágörcsölni, elvárom magamtól a maximumot és nem tolerálom a hibát. Ez az én utam, törekszem a tökéletességre, törekszem arra, hogy minél több dolgot ismerjek meg a világból. Többek között ezért is döntöttem úgy, hogy elhúzok világot látni, a másik indok az, hogy nem volt hangulatom a katonaságban lógni. Kissé hirtelenharagú vagyok, könnyen lehúzok bárkinek egy-egy szebb pofont, ha olyan hangulatom van és ez azért sok dolgot befolyásol nálam. Például a teljesítményemet, más szóval ha rossz napom van, akkor aztán semmi nem jön össze nekem. Sajnos ez a legtöbb esetben generált dolog. Szeretek társaságban lenni, ha csönd van, akkor az nekem nem tetszetős, ha kell, én magam csinálom meg a hangzavart. Van hozzá elég nagy szám, nem fogok kertelni, bárkinek a képébe vágok bármit. Legyen az a véleményem, vagy éppen egy asztal. Egyébként kezeletlen dühkezelési problémákkal küzdök. Talán ez vonzza magával azt, hogy finoman szólva sem vagyok egy diplomata alkat. Túl türelmetlen és hirtelen haragú vagyok az ilyenhez. Egyébként tájékozódni sem tudok. Most sem tudom, hol a francban vagyok…
RANG: Vándor szamuráj
CHAKRASZINT:
FELSZERELÉSEK: Túl sok mindent nem hord magával, az alap fegyvereket és néhány olyan dolgot, ami az utazását könnyíti meg. Van egy katanája, amit a hátán átkötve hord, illetve egy wakizashija, amit a táskájában tart. Egyéb felszerelése egy hátizsákban némi kötszer, a régi szamuráj ruhája, egy hálózsák, egy sátor, némi költőpénz, egy térkép (mondjuk ez utóbbi lényegében felesleges, úgyis eltéved), egy iránytű, egy kulacs víz és egy váltás ruha. Valamint a saját evőpálcikája és a történetvázlatai, némi íróeszközzel és papírral megtoldva.
ELŐTÖRTÉNET: Nem szeretem a ninjákat, szóval nem is igazán tudom, már megint mit keresek egy olyan helyen, ahol konkrétan egy négyzetméterre cirka négy ninja jut. Annak ellenére, hogy elviekben háborúznak, nem egy tökfejjel találkoztam össze már kocsmákban, szállókban, vagy egyéb más helyen, ahol napot lehet lopni. Mindig mondom, hogy lusta disznók, legalábbis a nagy részük. Ez a háború meg… a földesurak megunták a seggük vakarását, aztán kellett valami szórakozás. A sok hülye meg még ugrott is az első füttyre, hát most meg csodálkoznak, hogy csatatér a fél világ. Csak az a kérdés, hogy utánuk mégis ki a fene fog takarítani? Gondolom majd akit arra utasítanak. Ha nagyon őszinte akarok lenni, akkor azt mondom, gyűlölöm, ha valaki parancsolgat nekem, mert azt általában olyan stílusban teszi mintha én valami lábtörlő lennék. Nem vagyok senki kutyája, sem pedig lábtörlője. Többek között ez is hozzájárult ahhoz, hogy eljöjjek a Vas országából és elkezdjem megkeresni önmagam. Nem mintha nem tudtam volna eddig is ki vagyok, csak úgy éreztem, látnom kell ezt a szar világot a saját szememmel és talán nem is lesz olyan vacak. Tévedtem, nem valami nagy durranás a dolog, főleg ez a háborús hülyeség. De hát, a béke az egy olyan luxus, amit ez a sok paraszt képtelen értékelni, mondván „Én konohai vagyoook, ezért utálom a kirigakureiiiit, mert ezt tanííították…” A falukat irányító vénségek meg aztán pláne rátesznek egy lapáttal, mert az előző három háborúban elszenvedett sérelmeiket képtelenek félre tenni, letenni a nemesebbik felüket egy közös asztalhoz és megbeszélni, hogy „Ja, mindannyian seggek vagyunk, béküljünk ki és igyunk.” Utálok inni. Kész vagyok ezektől de komolyan, mostanság újságot sem olvasok, mert sok benne a hülyeség, maximum egy-egy manga miatt dobok ki rá pénzt, mert anélkül ugyebár nem élet az élet. Mondjuk pénz nélkül sem… De sok baja van az embernek…
Miért is hagytam el a Vas országát? Ez egy elég egyértelmű kérdés, mivel vándor szamuráj lennék, szóval most kitérek rá egy kicsit bővebben még mielőtt elkezdem taglalni, ki is vagyok én. Az indokom elég egyszerűnek tűnik, kibuliztam, hogy eljöhessek világot látni, mondván tanulni szeretnék és egy kis levegőváltozás jót tenne nekem, a valódi ok viszont egy kicsit bonyolultabb és mélyebben gyökerezik. Sohasem voltam egy mintagyerek, sem pedig egy mintaszamuráj, nem tudom lenyelni, ha valaki rámerölteti a véleményét. Voltak is ebből súrlódásaim és csak azért nem vágtak ki eddig mert azért a Vas országában kissé másak a hagyományok, a másik indok meg a fater, aki ezt talán kijárta. Szóval, majdhogynem üdvrivalgással fogadták a lepattanásomat és így sikerült eljutnom ide.
De akkor ugorjunk az elejére, mert ha már itt ellövöm a spoilereimet, akkor mit csinálok később? Kifejted te zseni, na mindegy! Szóval, mint azt említettem volt (azaz, gyilkoljad a nyelvet!) a Vas országában születtem pontosan (legalábbis körülbelül, plusz-mínusz egy pár hónap differencia, számolja ki, akinek hat mamikája van) 22 évvel ezelőtt egy tehetősebb család harmadik és egyben egyben egyetlen lányaként. Itt úgy érzem illendő lenne, ha azt mondanám, hadd meséljek a családomról. Szóval, hadd meséljek a családomról…
Jóatyám, az a vén f… elnézést, de sohasem jöttünk ki túl jól, tény, hogy sok mindent tett értem, viszont akkor sem vagyunk valami baráti viszonyban, szóval bocsássa meg nekem a világ, ha csodaszép jelzőket aggatok rá. Egyébként sem mondtam ki azt az „F” betűs szót, szóval nem kell a pánik. Az öreg egyébként szamuráj, a magasabb körökben elismert, szóval vasszigor kapitány elég rövid pórázon tartotta a gyerekeit és igen magas elvárásai voltak velük. Egy az, hogy nagyon nem szerette, a megmondtuk a véleményünket, de mivel én kisebbnek állandóan azt tettem, így sok volt a vitánk. Azt tudom, hogy gyakorlatilag azzal döngölt a földbe mg akkor mikor cirka 12 voltam, hogy egy kislánynak ne legyen véleménye. Így visszagondolva akkor a ne legyen véleményeden voltam kiakadva, ma már azon, hogy mekkora egy hím soviniszta farkinca, de mindegy… Lényeg az, hogy soha nem voltam apuci kicsi lánykája, ellenben anyámmal, akivel mindig is jó volt a kapcsolatom. Ő, ugyan elég úrias körökből jött, kissé lazábban kezelt engem, az egy szem lányát, aki már kicsinek is egy hiperaktív bajláda volt.
Oké, kis kiegészítés ide, mert a bajláda nem egy általános fogalom. Nálam ezt értsd balhésnak, túlmozgásosnak, verekedősnek és még felsorolhatnék egy jó pár fogalmat, de nem teszem, hanem folytatom.
Szóval, egy gazdagabb családba születtem én bele, ami elvárta volna tőlem a magasfokú fegyelmet, az etikettet és egyéb dolgokat, amik tökéletesen ellentmondtak a jellememmel. Már akkor is öntörvényű voltam, nálam a lázadó korszak is baromi korán, olyan kb. hat évesen jelentkezett, szóval volt velem baj bőven. Így utólag visszagondolva már nem is csodálkozom azon, hogy szamurájnak küldtek, illetve az apám ragaszkodott hozzá, hogy ott fegyelmet tanuljak. Anyám már kicsi korom óta tanítgatott az „udvari” etikettre, legalábbis próbálkozott vele, mert soha nem voltam valami fogékony rá. Szívesebben játszottam a bátyáimmal, vagy éppen rohangásztam fel-alá az udvaron a kutyákkal együtt. Mondjuk amilyen mozgásigényem nekem volt, hát komolyan csodálkozom, hogy ennyivel beértem. Egyébként a mai napig kissé túlmozgásos vagyok, ha a reggelemet nem futással kezdem, akkor el van az egész napom cseszve, bármibe fogok bele, az biztosan félresiklik. Pechemre elég hangulatember vagyok, szóval ez nálam már csak így működik. Kipróbálva, tesztelve, pszichésen generálva.
Nálam ezek a pszichés dolgok amúgyis érdekesek, csak hogy egy kissé elvonatkoztassak a történetmeséléstől. Jelen pillanatban úgy vagyok a dolgokkal, hogy jobban szeretem a pszichológiai hadviselést a fizikainál. Ugyan képzett harcos vagyok (fizikailag, igen), rájöttem, hogyha az ellenfelet eléggé felhergelem vagy elbizonytalanítom, akkor az nekem jó is lehet. Igen, tudom, feltaláltam a spanyol viaszt, de erre most kezdek igazán rájönni. Erre is úgy, hogy csendben megülök a seggemen és figyelem az embereket, a reakciókat. Új hobbit találtam, talán pszichológusnak kellene mennem.
Szóval ott tartottam, hogy mekkora egy hiperaktív és engedetlen gyermek voltam. Ezt azért nem nagyon kellett reklámozni, a fél környék tudta ezt rólam, főleg az egységesített térfigyelő rendszer. Na szóval, lehettem olyan hét éves, mikor a fater gyakorlatilag kijelentette, hogy ezt ő így nem viseli tovább és ha anyámék nem tudnak velem mit kezdeni, akkor majd ő megnevel. Ezen persze én személy szerint röhögtem egy jót, mondván. „Aha, persze, az öreget már eddig sem nagyon érdekeltem komolyan, hát akkor most?” Neki az volt a megnevelés, hogy bedugott a szamurájképzőbe.
Jól van, ezért gyakorlatilag hálás vagyok neki, mert így kiszabadulhattam otthonról és eljöhettem vándorolgatni. Ráadásul nem kell az úrikisasszonyt játszani, ami pedig sohasem passzolt a profilomba.
Szóval gyakorlatilag hét évesen kezdődött számomra a nagybetűs élet.
Szóval, életem új fejezetéhez új bekezdés is dukál, szóval…(anyám ez a tömeges szóismétlés)
Igen, ha még ez nem tűnt volna fel valakinek, éppen az életem történetét írom le, ez lesz a következő bestseller, a kiadók verekszenek majd érte és népszerűségben nyakonverem az Icha Icha szériát.
Szóval beirattak a képzőbe, hogy majd ott embert faragnak belőlem. Hát kérem szépen, én már addig is az voltam, ráadásul fa sem voltam soha az életben, szóval ez annyira nem volt opcionális, viszont… Öregem, hogy én mennyire imádtam oda járni! Jól van, ez talán egy kissé furán hangzik tőlem, de na, ott végre kiélhettem a hiperaktivitásomat. Igazság szerint úgy éreztem, hogy ez az amihez az életben kezdeni akarok. Legalábbis így utólag már erre jöttem rá, akkor csak sodródtam arra, amerre vittek. Az már hamar kiderült, hogy a fegyelemmel lesznek problémák és az sem könnyítette meg a dolgomat, hogy nem sok nőnemű járt oda.
Oké, az hozzátartozik a dolgokhoz, hogy nem sok (semennyi konkrétan) nőnemű szamurájt jegyez a történelem, most sem feltétlen nézik jó szemmel. A szamuráj lét valahogy úgy ragadt meg az emberekben, hogy azt csak férfiak művelhetik, szóval engem konkrétan kiröhögnek, ha ezt bárhol is megemlítem. Maximum pofán verem, kit érdekel. A lényeg az, hogy ez még akár 50 éve is elképzelhetetlen volt, de mostanra eljutottunk arra a pontra, ahol tolerálják ezt. Már amennyire és már aki. Én meg majd szépen történelmet írok és jó napot.
Tehát a tolerancia küszöb velünk szemben egyes oktatóknál az amúgy vasszigor szint felett volt, ergo ha nem tetszett a képem, jóformán azért is lehúztak. Főleg a pusztakezes harcot oktató „sensei” (egy töketlen vadbarom volt a csóka, majd kigurult a szeme mikor levizsgáztam) pécézett ki magának és minden egyes alkalmat megragadott arra, hogy hülyét csináljon belőlem. Már azon kívül, hogy állandóan azt hajtogatta, mennyire alkalmatlanok a nők szamurájnak. Egy-két dolgot azért elismerek, például azt, hogy a fizikai erőnk kisebb, mint a férfiaknak, viszont ettől még nem leszünk rosszabbak. Én például az évek alatt kitapasztaltam, hogy míg a srácok magasabbak és erősebbek, addig én gyorsabb vagyok és hajlékony. Mindenkinek megvan a maga erőssége és hiányossága. Nekem az egyik ilyen hiányosságom a fegyelem és a türelem. Megyek a saját fejem után és teszem, ami nekem tetszik, főleg mostanság. De visszatérve az oktatókra, némelyik egészen jól fogadta, a másik fele meg büdös görény volt. Pusztakezes harcban mindig is jó voltam, a tanerő nagy bánatára, a chakrakezelésem sem volt rossz és a katanaval való harc is ment. Érdekes egyébként, hogy aki a chakrahasználatot oktatta az azt mondta, hogy akár ninja is lehettem volna, én azonban rossz viccnek találtam a dolgot. Addig mindössze egyszer találkoztam ninjával, az is valami középszerű barom lehetett és én erre beskatulyáztam az egész bandát.
Azóta már találkoztam jó pár ninjával, erősebbekkel mint az a piás tróger volt, de mindezektől függetlenül nem változott meg a róluk alkotott véleményem. Mindezt már kifejtettem egyszer a legelején, nem fogom ismételni önmagam.
A tanárokon felül persze az „osztálytársak sem könnyítették meg feltétlenül az életemet, sőt. Rendszeresen ment a nyelvköszörülés rajtam, főleg ha valami nem sikerült. A helyzet az, hogy a gyerekek baromi kritikusak tudnak lenni a társaikkal szemben, szóval képzelheted. Azért én sem voltam soha az életben egy ne bánts virág, visszavágtam én, amiért nem egyszer viselhettem a büntit. Ez általában dupla edzés volt. A tanáraink soha nem emeltek ránk kezet, mégis féken tudtak tartani egy csapat kölyköt. Hogy mi volt a titkuk? Rohadt sok edzés. Végülis a fáradt kölyköknek erejük sincs hülyeséget csinálni, szóval ez egy jó módszernek tűnt. Akármilyen hihetetlen, még nálam is. Fáradtan még nekem sem volt kedvem lázadozni, pedig egyébként gyakran megtettem. Ha meg nem ezzel voltam elfoglalva, akkor edzettem. Általában magamban, mert egyébként utálom a nézőközönséget, viszont ha valami nem ment, akkor segítséget kértem a bátyáimtól. Mindig is jó volt velük a kapcsolatom, szóval megbízhattam bennük, hogy nem árulják el a titkomat és nem is tették sohasem. Ők is nagyon jól tudták, tőlem egyesek többet várnak el, szóval segítettek és a képességeimre így soha nem volt panasz. Azt nem mondom, hogy a legjobb voltam, mert távol álltam attól, azonban nem vallottam kudarcot. Húsz éves voltam, mikor letettem a szamuráj vizsgát és ezzel hivatalosan is csatlakoztam a sereghez. Itt kezdődtek a problémák.
Mint azt már említettem, soha nem voltam átlagos, sőt, minden voltam, csak az nem ilyen szempontból. Rögtön az első parancsnokommal meggyűlt a bajom és ő meg is ígérte nekem, amíg ő itt szolgál, addig én biztosan nem leszek szamuráj. Akárhonnan nézzük, ez nem egy jó kezdet és ekkor még csak fél éve voltam tag. Sokan azt várták tőlem, hogy fülem-farkam behúzom és inkább lemondok a rangomról, önként kilépek, de nem tettem. Azt gondoltam, hogy oké, próbáljon ellehetetleníteni én akkor sem adom fel ezt az egészet, nem a semmiért csináltam végig azt a 12 éves képzést, nem majd egy öreg csóka fogja nekem megmondani, mit csináljak. Pedig ugyebár egy ilyen szervezetben pont ezt várják el az embertől, nem pedig az olyan magas fokú öntörvényűséget, amiben én szenvedek. Voltak, akik szerint az évek alatt szelídült volna a jellemem, a képességeim alapján jó szamuráj vagyok, viszont azok voltak a hangosabbak, akik szerint nincs helyem közöttük. Végülis úgy zárult ez a dolog, hogy megengedték nekem a pár éves vándorutat, hátha mikor visszatérek, már más leszek. Szóval összeszedtem a cókmókomat és elindultam a nagyvilágba azzal a gondolattal, hogy soha nem térek vissza…
Vagy talán egyszer, ha úgy hozza az élet. Jelen pillanatban talán joggal süthetik rám azt a jelzőt, hogy gyakorlatilag szembe megyek a szabályokkal, bukott szamuráj vagyok, de én mégsem érzem úgy. Talán egyelőre még tényleg nem vagyok kész, hogy hozzájuk tartozzak, de ez majd úgyis elválik évek múlva.
Azóta másfél év telt el és én még mindig nem érzek késztetést a visszatérésre. Sok mindent csináltam már ezalatt a másfél év alatt, többek között eladtam egy-két novellámat és belekezdtem a saját regényembe, amit lényegében az utazásaim inspiráltak. Nem is nézed ki belőlem ezt, mi? Pedig már elég régóta szenvedélyem az írás, csak most jutottam el odáig, hogy eladjam a műveimet és van, aki még fizetett is érte, szóval nem panaszkodom. Az utazásaim során sok embert ismerek meg, a szereplőimet a való életből hozom, mindezek mellett pedig takarítok a ninják után. Mint ahogy már említettem, éppen egy rohadt nagy háború van, szóval a ninjáknak éppen kevesebb ideje van az egyszerű közemberekre, én pedig mint szamuráj, pont nekik segítek. Elvégzem azokat a munkákat, amikre a nagy büdös ninjáknak éppen nincs idejük, vagy nem méltóztatik kedvük, legyen az egy egyszerű gazolás a kertben, vagy néhány környékbeli seggfej valagának szétrúgása. Jelen pillanatban ezt csinálom, azon kívül, hogy idegen országok kultúráját ismerem meg és próbálom csiszolni a képességeimet. Kardforgató mestereket keresek fel, könyvtárakat bújok kenjutsu stílusok után és a regényemen dolgozom, ami egy női szamurájról szól, aki elhagyva szülőföldjét, elindult felfedezni a világot…
//Hüpsz, az kifelejtődött, hogy főkarakterem Kawahara Tadashi
//
ORSZÁG: Vas országa, jelen pillanatban valahol a Tűz országában
NEM: Nő
KOR: 22
VÉRCSOPORT: AB
KINÉZET: Korom ellenére kifejezetten alacsony vagyok, bár egy nőnél ez effektíve relatív, azért egy 180-ast előbb néznek meg, mint engem a 162 centimmel, amit akár mondhatunk normálisnak is. Úgy amúgyis jobban hangzik. A természet nem úgy hozta, hogy annyinak nézzek ki, amennyi valójában vagyok, simán letagadhatok jó pár évet, bár nem tudom, akarok-e. Jól van a korom úgy, ahogy van. Egyébként szőke, körülbelül vállig érő hajam lenne, ha nem fognám állandóan össze a fejem két oldalán két copfba. Baromira ki tudok akadni, hogyha harc közben képen vág a saját hajam. Kellemetlen, mert ha még ráadásul a szemembe vág… Mindkét szemem barna, mint általában az emberek nagy részének, nekem is azonos színű a szemem. Mit mondhatok el még magamról? Általában régebben mikor még a Vas országában szolgáltam (ez most kajak úgy hangzott, mintha egy vén szatyor mesélné el az életét… na ugorjunk!) még egy fekete kimonot használtam, azóta kissé lazítottam az öltözködési szokásomon és egy piros háromnegyedes gatyát hordok egy rövid ujjú zipzáras felsővel meg lábujj közé fogható papuccsal. Meg még van rajtam egy fehér póló. Ebben a szerkóban már ninjának is néztek, amit én egy-egy pofonkával jutalmaztam, mondván nem böki-e ki a szemét a hátamra kötött kard? Melyik univerzumban nézek én ki ninjának?
JELLEM: Valószínűleg ha összetalálkozol velem az utcán, meg nem mondod rólam, hogy szamuráj vagyok, naná, mert a te zseniális kis képzeletedben a kardos fickók általában… jah, fickók. Én meg nőnemű vagyok, meg nem is vagyok egy kigyúrt állat, szóval igen, szamuráj vagyok. Azt sem árt tudni rólam, hogy nem vagyok a nyugodtság mintapéldánya, ezt régebben a kiképzőim is szívesen a képembe vágták, mert miért ne alapon, persze, ez a dolguk, de akkor is. Valahogy engem mindig sikerült kipécézniük… cöcö, ez a megkülönböztetés. Egyébként kissé hiperaktív vagyok, szóval ne csodálkozzon senki, ha túlzottan felpörgök egy-két dolgon, vagy rápörgök valamire. Egyébként én vagyok az, aki a legalapabb dolgokra is képes vagyok teljesen rágörcsölni, elvárom magamtól a maximumot és nem tolerálom a hibát. Ez az én utam, törekszem a tökéletességre, törekszem arra, hogy minél több dolgot ismerjek meg a világból. Többek között ezért is döntöttem úgy, hogy elhúzok világot látni, a másik indok az, hogy nem volt hangulatom a katonaságban lógni. Kissé hirtelenharagú vagyok, könnyen lehúzok bárkinek egy-egy szebb pofont, ha olyan hangulatom van és ez azért sok dolgot befolyásol nálam. Például a teljesítményemet, más szóval ha rossz napom van, akkor aztán semmi nem jön össze nekem. Sajnos ez a legtöbb esetben generált dolog. Szeretek társaságban lenni, ha csönd van, akkor az nekem nem tetszetős, ha kell, én magam csinálom meg a hangzavart. Van hozzá elég nagy szám, nem fogok kertelni, bárkinek a képébe vágok bármit. Legyen az a véleményem, vagy éppen egy asztal. Egyébként kezeletlen dühkezelési problémákkal küzdök. Talán ez vonzza magával azt, hogy finoman szólva sem vagyok egy diplomata alkat. Túl türelmetlen és hirtelen haragú vagyok az ilyenhez. Egyébként tájékozódni sem tudok. Most sem tudom, hol a francban vagyok…
RANG: Vándor szamuráj
CHAKRASZINT:
FELSZERELÉSEK: Túl sok mindent nem hord magával, az alap fegyvereket és néhány olyan dolgot, ami az utazását könnyíti meg. Van egy katanája, amit a hátán átkötve hord, illetve egy wakizashija, amit a táskájában tart. Egyéb felszerelése egy hátizsákban némi kötszer, a régi szamuráj ruhája, egy hálózsák, egy sátor, némi költőpénz, egy térkép (mondjuk ez utóbbi lényegében felesleges, úgyis eltéved), egy iránytű, egy kulacs víz és egy váltás ruha. Valamint a saját evőpálcikája és a történetvázlatai, némi íróeszközzel és papírral megtoldva.
ELŐTÖRTÉNET: Nem szeretem a ninjákat, szóval nem is igazán tudom, már megint mit keresek egy olyan helyen, ahol konkrétan egy négyzetméterre cirka négy ninja jut. Annak ellenére, hogy elviekben háborúznak, nem egy tökfejjel találkoztam össze már kocsmákban, szállókban, vagy egyéb más helyen, ahol napot lehet lopni. Mindig mondom, hogy lusta disznók, legalábbis a nagy részük. Ez a háború meg… a földesurak megunták a seggük vakarását, aztán kellett valami szórakozás. A sok hülye meg még ugrott is az első füttyre, hát most meg csodálkoznak, hogy csatatér a fél világ. Csak az a kérdés, hogy utánuk mégis ki a fene fog takarítani? Gondolom majd akit arra utasítanak. Ha nagyon őszinte akarok lenni, akkor azt mondom, gyűlölöm, ha valaki parancsolgat nekem, mert azt általában olyan stílusban teszi mintha én valami lábtörlő lennék. Nem vagyok senki kutyája, sem pedig lábtörlője. Többek között ez is hozzájárult ahhoz, hogy eljöjjek a Vas országából és elkezdjem megkeresni önmagam. Nem mintha nem tudtam volna eddig is ki vagyok, csak úgy éreztem, látnom kell ezt a szar világot a saját szememmel és talán nem is lesz olyan vacak. Tévedtem, nem valami nagy durranás a dolog, főleg ez a háborús hülyeség. De hát, a béke az egy olyan luxus, amit ez a sok paraszt képtelen értékelni, mondván „Én konohai vagyoook, ezért utálom a kirigakureiiiit, mert ezt tanííították…” A falukat irányító vénségek meg aztán pláne rátesznek egy lapáttal, mert az előző három háborúban elszenvedett sérelmeiket képtelenek félre tenni, letenni a nemesebbik felüket egy közös asztalhoz és megbeszélni, hogy „Ja, mindannyian seggek vagyunk, béküljünk ki és igyunk.” Utálok inni. Kész vagyok ezektől de komolyan, mostanság újságot sem olvasok, mert sok benne a hülyeség, maximum egy-egy manga miatt dobok ki rá pénzt, mert anélkül ugyebár nem élet az élet. Mondjuk pénz nélkül sem… De sok baja van az embernek…
Miért is hagytam el a Vas országát? Ez egy elég egyértelmű kérdés, mivel vándor szamuráj lennék, szóval most kitérek rá egy kicsit bővebben még mielőtt elkezdem taglalni, ki is vagyok én. Az indokom elég egyszerűnek tűnik, kibuliztam, hogy eljöhessek világot látni, mondván tanulni szeretnék és egy kis levegőváltozás jót tenne nekem, a valódi ok viszont egy kicsit bonyolultabb és mélyebben gyökerezik. Sohasem voltam egy mintagyerek, sem pedig egy mintaszamuráj, nem tudom lenyelni, ha valaki rámerölteti a véleményét. Voltak is ebből súrlódásaim és csak azért nem vágtak ki eddig mert azért a Vas országában kissé másak a hagyományok, a másik indok meg a fater, aki ezt talán kijárta. Szóval, majdhogynem üdvrivalgással fogadták a lepattanásomat és így sikerült eljutnom ide.
De akkor ugorjunk az elejére, mert ha már itt ellövöm a spoilereimet, akkor mit csinálok később? Kifejted te zseni, na mindegy! Szóval, mint azt említettem volt (azaz, gyilkoljad a nyelvet!) a Vas országában születtem pontosan (legalábbis körülbelül, plusz-mínusz egy pár hónap differencia, számolja ki, akinek hat mamikája van) 22 évvel ezelőtt egy tehetősebb család harmadik és egyben egyben egyetlen lányaként. Itt úgy érzem illendő lenne, ha azt mondanám, hadd meséljek a családomról. Szóval, hadd meséljek a családomról…
Jóatyám, az a vén f… elnézést, de sohasem jöttünk ki túl jól, tény, hogy sok mindent tett értem, viszont akkor sem vagyunk valami baráti viszonyban, szóval bocsássa meg nekem a világ, ha csodaszép jelzőket aggatok rá. Egyébként sem mondtam ki azt az „F” betűs szót, szóval nem kell a pánik. Az öreg egyébként szamuráj, a magasabb körökben elismert, szóval vasszigor kapitány elég rövid pórázon tartotta a gyerekeit és igen magas elvárásai voltak velük. Egy az, hogy nagyon nem szerette, a megmondtuk a véleményünket, de mivel én kisebbnek állandóan azt tettem, így sok volt a vitánk. Azt tudom, hogy gyakorlatilag azzal döngölt a földbe mg akkor mikor cirka 12 voltam, hogy egy kislánynak ne legyen véleménye. Így visszagondolva akkor a ne legyen véleményeden voltam kiakadva, ma már azon, hogy mekkora egy hím soviniszta farkinca, de mindegy… Lényeg az, hogy soha nem voltam apuci kicsi lánykája, ellenben anyámmal, akivel mindig is jó volt a kapcsolatom. Ő, ugyan elég úrias körökből jött, kissé lazábban kezelt engem, az egy szem lányát, aki már kicsinek is egy hiperaktív bajláda volt.
Oké, kis kiegészítés ide, mert a bajláda nem egy általános fogalom. Nálam ezt értsd balhésnak, túlmozgásosnak, verekedősnek és még felsorolhatnék egy jó pár fogalmat, de nem teszem, hanem folytatom.
Szóval, egy gazdagabb családba születtem én bele, ami elvárta volna tőlem a magasfokú fegyelmet, az etikettet és egyéb dolgokat, amik tökéletesen ellentmondtak a jellememmel. Már akkor is öntörvényű voltam, nálam a lázadó korszak is baromi korán, olyan kb. hat évesen jelentkezett, szóval volt velem baj bőven. Így utólag visszagondolva már nem is csodálkozom azon, hogy szamurájnak küldtek, illetve az apám ragaszkodott hozzá, hogy ott fegyelmet tanuljak. Anyám már kicsi korom óta tanítgatott az „udvari” etikettre, legalábbis próbálkozott vele, mert soha nem voltam valami fogékony rá. Szívesebben játszottam a bátyáimmal, vagy éppen rohangásztam fel-alá az udvaron a kutyákkal együtt. Mondjuk amilyen mozgásigényem nekem volt, hát komolyan csodálkozom, hogy ennyivel beértem. Egyébként a mai napig kissé túlmozgásos vagyok, ha a reggelemet nem futással kezdem, akkor el van az egész napom cseszve, bármibe fogok bele, az biztosan félresiklik. Pechemre elég hangulatember vagyok, szóval ez nálam már csak így működik. Kipróbálva, tesztelve, pszichésen generálva.
Nálam ezek a pszichés dolgok amúgyis érdekesek, csak hogy egy kissé elvonatkoztassak a történetmeséléstől. Jelen pillanatban úgy vagyok a dolgokkal, hogy jobban szeretem a pszichológiai hadviselést a fizikainál. Ugyan képzett harcos vagyok (fizikailag, igen), rájöttem, hogyha az ellenfelet eléggé felhergelem vagy elbizonytalanítom, akkor az nekem jó is lehet. Igen, tudom, feltaláltam a spanyol viaszt, de erre most kezdek igazán rájönni. Erre is úgy, hogy csendben megülök a seggemen és figyelem az embereket, a reakciókat. Új hobbit találtam, talán pszichológusnak kellene mennem.
Szóval ott tartottam, hogy mekkora egy hiperaktív és engedetlen gyermek voltam. Ezt azért nem nagyon kellett reklámozni, a fél környék tudta ezt rólam, főleg az egységesített térfigyelő rendszer. Na szóval, lehettem olyan hét éves, mikor a fater gyakorlatilag kijelentette, hogy ezt ő így nem viseli tovább és ha anyámék nem tudnak velem mit kezdeni, akkor majd ő megnevel. Ezen persze én személy szerint röhögtem egy jót, mondván. „Aha, persze, az öreget már eddig sem nagyon érdekeltem komolyan, hát akkor most?” Neki az volt a megnevelés, hogy bedugott a szamurájképzőbe.
Jól van, ezért gyakorlatilag hálás vagyok neki, mert így kiszabadulhattam otthonról és eljöhettem vándorolgatni. Ráadásul nem kell az úrikisasszonyt játszani, ami pedig sohasem passzolt a profilomba.
Szóval gyakorlatilag hét évesen kezdődött számomra a nagybetűs élet.
Szóval, életem új fejezetéhez új bekezdés is dukál, szóval…(anyám ez a tömeges szóismétlés)
Igen, ha még ez nem tűnt volna fel valakinek, éppen az életem történetét írom le, ez lesz a következő bestseller, a kiadók verekszenek majd érte és népszerűségben nyakonverem az Icha Icha szériát.
Szóval beirattak a képzőbe, hogy majd ott embert faragnak belőlem. Hát kérem szépen, én már addig is az voltam, ráadásul fa sem voltam soha az életben, szóval ez annyira nem volt opcionális, viszont… Öregem, hogy én mennyire imádtam oda járni! Jól van, ez talán egy kissé furán hangzik tőlem, de na, ott végre kiélhettem a hiperaktivitásomat. Igazság szerint úgy éreztem, hogy ez az amihez az életben kezdeni akarok. Legalábbis így utólag már erre jöttem rá, akkor csak sodródtam arra, amerre vittek. Az már hamar kiderült, hogy a fegyelemmel lesznek problémák és az sem könnyítette meg a dolgomat, hogy nem sok nőnemű járt oda.
Oké, az hozzátartozik a dolgokhoz, hogy nem sok (semennyi konkrétan) nőnemű szamurájt jegyez a történelem, most sem feltétlen nézik jó szemmel. A szamuráj lét valahogy úgy ragadt meg az emberekben, hogy azt csak férfiak művelhetik, szóval engem konkrétan kiröhögnek, ha ezt bárhol is megemlítem. Maximum pofán verem, kit érdekel. A lényeg az, hogy ez még akár 50 éve is elképzelhetetlen volt, de mostanra eljutottunk arra a pontra, ahol tolerálják ezt. Már amennyire és már aki. Én meg majd szépen történelmet írok és jó napot.
Tehát a tolerancia küszöb velünk szemben egyes oktatóknál az amúgy vasszigor szint felett volt, ergo ha nem tetszett a képem, jóformán azért is lehúztak. Főleg a pusztakezes harcot oktató „sensei” (egy töketlen vadbarom volt a csóka, majd kigurult a szeme mikor levizsgáztam) pécézett ki magának és minden egyes alkalmat megragadott arra, hogy hülyét csináljon belőlem. Már azon kívül, hogy állandóan azt hajtogatta, mennyire alkalmatlanok a nők szamurájnak. Egy-két dolgot azért elismerek, például azt, hogy a fizikai erőnk kisebb, mint a férfiaknak, viszont ettől még nem leszünk rosszabbak. Én például az évek alatt kitapasztaltam, hogy míg a srácok magasabbak és erősebbek, addig én gyorsabb vagyok és hajlékony. Mindenkinek megvan a maga erőssége és hiányossága. Nekem az egyik ilyen hiányosságom a fegyelem és a türelem. Megyek a saját fejem után és teszem, ami nekem tetszik, főleg mostanság. De visszatérve az oktatókra, némelyik egészen jól fogadta, a másik fele meg büdös görény volt. Pusztakezes harcban mindig is jó voltam, a tanerő nagy bánatára, a chakrakezelésem sem volt rossz és a katanaval való harc is ment. Érdekes egyébként, hogy aki a chakrahasználatot oktatta az azt mondta, hogy akár ninja is lehettem volna, én azonban rossz viccnek találtam a dolgot. Addig mindössze egyszer találkoztam ninjával, az is valami középszerű barom lehetett és én erre beskatulyáztam az egész bandát.
Azóta már találkoztam jó pár ninjával, erősebbekkel mint az a piás tróger volt, de mindezektől függetlenül nem változott meg a róluk alkotott véleményem. Mindezt már kifejtettem egyszer a legelején, nem fogom ismételni önmagam.
A tanárokon felül persze az „osztálytársak sem könnyítették meg feltétlenül az életemet, sőt. Rendszeresen ment a nyelvköszörülés rajtam, főleg ha valami nem sikerült. A helyzet az, hogy a gyerekek baromi kritikusak tudnak lenni a társaikkal szemben, szóval képzelheted. Azért én sem voltam soha az életben egy ne bánts virág, visszavágtam én, amiért nem egyszer viselhettem a büntit. Ez általában dupla edzés volt. A tanáraink soha nem emeltek ránk kezet, mégis féken tudtak tartani egy csapat kölyköt. Hogy mi volt a titkuk? Rohadt sok edzés. Végülis a fáradt kölyköknek erejük sincs hülyeséget csinálni, szóval ez egy jó módszernek tűnt. Akármilyen hihetetlen, még nálam is. Fáradtan még nekem sem volt kedvem lázadozni, pedig egyébként gyakran megtettem. Ha meg nem ezzel voltam elfoglalva, akkor edzettem. Általában magamban, mert egyébként utálom a nézőközönséget, viszont ha valami nem ment, akkor segítséget kértem a bátyáimtól. Mindig is jó volt velük a kapcsolatom, szóval megbízhattam bennük, hogy nem árulják el a titkomat és nem is tették sohasem. Ők is nagyon jól tudták, tőlem egyesek többet várnak el, szóval segítettek és a képességeimre így soha nem volt panasz. Azt nem mondom, hogy a legjobb voltam, mert távol álltam attól, azonban nem vallottam kudarcot. Húsz éves voltam, mikor letettem a szamuráj vizsgát és ezzel hivatalosan is csatlakoztam a sereghez. Itt kezdődtek a problémák.
Mint azt már említettem, soha nem voltam átlagos, sőt, minden voltam, csak az nem ilyen szempontból. Rögtön az első parancsnokommal meggyűlt a bajom és ő meg is ígérte nekem, amíg ő itt szolgál, addig én biztosan nem leszek szamuráj. Akárhonnan nézzük, ez nem egy jó kezdet és ekkor még csak fél éve voltam tag. Sokan azt várták tőlem, hogy fülem-farkam behúzom és inkább lemondok a rangomról, önként kilépek, de nem tettem. Azt gondoltam, hogy oké, próbáljon ellehetetleníteni én akkor sem adom fel ezt az egészet, nem a semmiért csináltam végig azt a 12 éves képzést, nem majd egy öreg csóka fogja nekem megmondani, mit csináljak. Pedig ugyebár egy ilyen szervezetben pont ezt várják el az embertől, nem pedig az olyan magas fokú öntörvényűséget, amiben én szenvedek. Voltak, akik szerint az évek alatt szelídült volna a jellemem, a képességeim alapján jó szamuráj vagyok, viszont azok voltak a hangosabbak, akik szerint nincs helyem közöttük. Végülis úgy zárult ez a dolog, hogy megengedték nekem a pár éves vándorutat, hátha mikor visszatérek, már más leszek. Szóval összeszedtem a cókmókomat és elindultam a nagyvilágba azzal a gondolattal, hogy soha nem térek vissza…
Vagy talán egyszer, ha úgy hozza az élet. Jelen pillanatban talán joggal süthetik rám azt a jelzőt, hogy gyakorlatilag szembe megyek a szabályokkal, bukott szamuráj vagyok, de én mégsem érzem úgy. Talán egyelőre még tényleg nem vagyok kész, hogy hozzájuk tartozzak, de ez majd úgyis elválik évek múlva.
Azóta másfél év telt el és én még mindig nem érzek késztetést a visszatérésre. Sok mindent csináltam már ezalatt a másfél év alatt, többek között eladtam egy-két novellámat és belekezdtem a saját regényembe, amit lényegében az utazásaim inspiráltak. Nem is nézed ki belőlem ezt, mi? Pedig már elég régóta szenvedélyem az írás, csak most jutottam el odáig, hogy eladjam a műveimet és van, aki még fizetett is érte, szóval nem panaszkodom. Az utazásaim során sok embert ismerek meg, a szereplőimet a való életből hozom, mindezek mellett pedig takarítok a ninják után. Mint ahogy már említettem, éppen egy rohadt nagy háború van, szóval a ninjáknak éppen kevesebb ideje van az egyszerű közemberekre, én pedig mint szamuráj, pont nekik segítek. Elvégzem azokat a munkákat, amikre a nagy büdös ninjáknak éppen nincs idejük, vagy nem méltóztatik kedvük, legyen az egy egyszerű gazolás a kertben, vagy néhány környékbeli seggfej valagának szétrúgása. Jelen pillanatban ezt csinálom, azon kívül, hogy idegen országok kultúráját ismerem meg és próbálom csiszolni a képességeimet. Kardforgató mestereket keresek fel, könyvtárakat bújok kenjutsu stílusok után és a regényemen dolgozom, ami egy női szamurájról szól, aki elhagyva szülőföldjét, elindult felfedezni a világot…
//Hüpsz, az kifelejtődött, hogy főkarakterem Kawahara Tadashi
//
Nakajima Yori- Játékos
Adatlap
Szint: D
Rang: Ronin
Chakraszint: 70
Re: Nakajima Yori
Namikaze Minato Szer. Aug. 12 2015, 19:38
Szép jó estét!
Nyomok egy kis Immedias rest, és kijelentem, hogy ezt élmény volt olvasni az elejétől a végéig. Sőt mi több, valóban felemelő érzés látni egy Szamuráj harcost, a sok Ninja között. Nem áll szándékomban tovább szaporítani a szót, úgyhogy az előtörténetet: Elfogadom!
Kezdő értékek:
- Chakra: 70
- Pénz: 4500 Ryu (A könyvek jók, és ennek megfelelően vannak honorálva ^^)
- Rang: Ronin
- Szint: D
És most, hogy ez megvan írj adatlapot, és indulás játszani!
(Ha bármi hibát vétettem az ellenőrzés alatt, akkor egy másik Staff felülbírálatáért esedezem ^^)
Nyomok egy kis Immedias rest, és kijelentem, hogy ezt élmény volt olvasni az elejétől a végéig. Sőt mi több, valóban felemelő érzés látni egy Szamuráj harcost, a sok Ninja között. Nem áll szándékomban tovább szaporítani a szót, úgyhogy az előtörténetet: Elfogadom!
Kezdő értékek:
- Chakra: 70
- Pénz: 4500 Ryu (A könyvek jók, és ennek megfelelően vannak honorálva ^^)
- Rang: Ronin
- Szint: D
És most, hogy ez megvan írj adatlapot, és indulás játszani!
(Ha bármi hibát vétettem az ellenőrzés alatt, akkor egy másik Staff felülbírálatáért esedezem ^^)
Namikaze Minato- Moderátor
Adatlap
Szint: S
Rang: Yondaime Hokage
Chakraszint: Amennyi egy Hokakénak jár
1 / 1 oldal
Engedélyek ebben a fórumban:
Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.|
|
|