Ayanokoji Takashi

Tanult jutsu: Raiton: Sandaaboruto // Villám Elem: Mennykőcsapás 


Egy erős Raiton technika. A használó mindkét kezébe koncentrálja villám elemű chakráját, majd azt szabadjára engedve a villámok 360°-ban kicsapódnak és megsebesítik azt, akinek az útjában állnak. Tömeg ellen a leghatásosabb a jutsu, valamint, akkor, hogyha a használó egyedül van. 
Típus: Támadó
Besorolás: B 
Chakraszint: 220
 
Engedélyt megadta: Jiraiya
Időbeli elhelyezés: A Vas országi chuunin vizsga után jó pár héttel, még a háború előtt
 
 
 
  Hideg van. Olyan csontig ható hideg, amit a szél sem könnyít meg. Ropog alattam valami, hó esetleg? Lenézek, de a testemen kívül nem látok semmit, mindenhol sötétség van. Lépek kettőt, megint ropog valami. Igen, ez biztos hó lesz. Tekintetemet leszegeztem ami után nem sokkal be is igazolódott a sejtésem. Hófehér hó borított mindent ameddig csak a szem ellátott, ami sajnos nem volt sok. 
- Takashi! Takashi hát itt vagy!
Ez a hang... Nem az nem lehet. A hátam mögül jövő hangot beazonosítva szépen lassan hátrafordultam. Megfagyott a vér az ereimben. Karen volt az félig leszakadt arccal. A hangja ugyan olyan lágy volt, még a mosolya sem változott semmit utolsó találkozásunk óta. Hófehér csontja csillogott mintha büszke lett volna arra hogy szabad lehet. Hirtelen az az érzésem támadt hogy miattam sérült meg, legszívesebben megöleltem volna és elnézést kértem volna tőle. Ő csak mosolygott majd kinyújtotta véres kezét és rám mutatott.
- Te tetted.
Megakartam szólalni hogy tagadni tudjam az állítását, hogy elmondhassam én nem akartam bántani, de nem tudtam. Néma voltam.
- Te tetted. Te tetted. Te tetted. - Ismételte folyamatosan egyre halkabban, míg nem egyszer csak sikítani nem kezdett.
- TE TETTED!
 
--------------------------------------
 
  Izzadtan és lihegve ültem föl. A fülem úgy zúgott mintha egy robbanójegyzet aktiválódott volna nem messze tőle. Ez csak egy álom, ez csak egy álom, ez csak egy álom. Két kezemmel a hajamba markoltam mintha józanságom utolsó szálait ragadtam volna meg. Nem tudom mennyi ideig lehettem így arra várva hogy a sípolás és a lihegés elmúljon. Körbetekintettem majd realizálódott bennem hogy tényleg csak egy rémálom volt, megint. A szokásos ágy, a szokásos falakkal és szokásos padlóval. Igen ez az én szobám. Utam egyből a mosdóba vezetett hiszen annyit izzadtam hogy még az edzéseim is megirigyelnék. A zuhany alatt elbambultam a gondolataimba mélyülve. Mióta is kezdődött ez egész? A chuunin vizsga utáni napokat edzéssel töltöttem így még energiám se volt rémeket álmodni, bezzeg most! Mostanában hagyok időt a rémálmaimnak. Olyanok mint egy fertőzés, fejlődnek, táplálkoznak belőlem. Először még csak a vizsga előtti izgalmak és a csapatom elhagyása szerepelt az álmaimba, de idővel... Idővel ide jutottunk el. Szerepelt Hanshou is benne ahogy élve felfal valami okból kifolyólag, de őszintén a legtöbb alkalommal Karen volt középpontban. Mi lehet abban a lányban ami ilyen álmokra sarkallja az elmémet? Megbánás, harag, kötődés? Gondolkozásomat a túl forró víz zavarta meg. Legtöbbször elfelejtem hogy a bojler külön életet él, de most kifejezetten örültem neki. Egy gyors reggeli és öltözés után megálltam az ajtóban. 
Mi legyen? Nem tudom Taka én még az álmaid sokkja alatt állok. Érthető. Azt hiszem akkor csak sétálok egyet. Ahogy kiléptem az ajtón a reflexszerű kapucni felhúzás elmaradt. Annyira szétszórt voltam mostanság hogy már a szokásaim is elpártoltak mellőlem. Furcsa érzés is volt a séta eleje, a szellő játszadozott a hajammal, mintha kacérkodott volna vele. Majdnem el is felejtettem. A sétámat egy gyorsabb tempójú kocogás, majd pár szökkenés váltotta föl aminek hála egy ház tetejére sikeresen feljutottam. Feltettem kapucnimat majd kényelmesen elhelyezkedtem.
Karen, vajon most mit mondanál ha itt lennél? Valszeg azt hogy szedd össze magad. Ezt inkább te mondod. Na ja, de azért egy próbát megért. A felhőket néztem ahogy eltakarták egymást, kicsik és nagyok egyaránt. Az utcáról egy határozott válasz hallatszott egy bizonyára nem rég feltett kérdésre.
- Fél kettő múlt öt perccel!
Már is ennyi lenne az idő? Ekkor döbbentem rá hogy a reggeli tulajdonképpen ebéd volt, na meg hogy a fél napomat elherdáltam. Egy pillanatig át is futott rajtam a megbánás, de eszembe jutott hogy semmi dolgom sincs már egy jó ideje. Szépen lassan kezdett beborulni, az eső is elkezdett szemerkélni. Hátra dőltem a tetőn és lehunyt szemmel vártam az esőcseppeket hogy lehulljanak az arcomra. Jellegzetes illat járta be Kumogakuret, már-már nosztalgikus volt. Hallgattam ahogyan a villám becsap, ahogy dörög az ég. Dante, olyan akarok lenni mint egy villám. Hö'? Gyors, határozott, erőteljes. Gondolkodtál már azon hogy van célja annak hogy ideszülettem? Biztos van, poénból nem pottyannak az emberek. Na igen. Hirtelen arra az elhatározásra jutottam hogy elnézek a könyvtárba és elolvasok pár villámmal kapcsolatos tekercset. Falu, archívum, természeti jelenség, elem, mindegy. Úgy éreztem mintha valami kéz irányítana a tekercsek felé, aztán lehet az unalom vette kézbe az irányítást, ki tudja. Amint beértem, belevetettem magam a villám tanulmányozásába. Csupa érdekességeket találtam. Szerinted létezik olyan hogy villámakarat? Csak tűz meg vasakarat van. Biztos van villám is. A tűz fölött áll, hisz főleg villám által keletkezik tűz. Nem hiszem hogy ez ilyen egyszerű Taka. Szerintem meg... Mielőtt folytathattam volna a szópárbajomat Dante-val rábukkantam egy átlagosabbnál is porosabb tekercsre. Hát ez meg? Óvatosan kihúztam majd elolvasva rájöttem hogy egy raiton jutsu archiválása volt a kezembe. Nem hiszem hogy ez a könyvtárba tartozik, vagy igen? Többször is elolvasva tudtam hogyha elviszem a Raikage-nak akkor akár olyan shinobit is beoszthat mellém aki segítene elsajátítani a jutsut. Szerintem egyedül is megtudom tanulni. Ne már, még több edzés? Tudod elég unalmas ezt nézni folyton. Amint elhatároztam magam, tudtam hogy véghez viszem a célomat. Valamiért a nehezebbnek tűnő út járása mindig is felpezsdítette a vérem. Ezzel a jutsuval egy lépéssel közelebb kerülhetek az álmomhoz. Vitathatatlan.
 
Aznap Délután
 
  Amint megszárítkoztam a nem rég záporrá vált eső miatt, neki is ültem a tekercsnek. Átolvastam vagy nyolcszor semmit sem akartam kihagyni, be akartam bizonyítani hogy igen is megy egyedül is, elvégre chuunin vagyok. 
- Ha jól értelmezem a jutsu első fázisa a villám chakrafelszabadítás... Egyértelmű, igen. Második fázisa a koncentrálás, jelen esetben mind két kézben egyenlő arányú oszlatással. Ezután jön a szórás ami gyakorlatilag a végső fázis, nagy területet lefedve kicsapódik a villám chakra megrázva mindent ami az útjában áll. Hasznos lehet, főleg vizes területeken.
A villám chakra felszabadítása egyszerűen fog menni, ebben biztos vagyok. A sűrítés, nos az egy más tészta lesz. A szórás pedig, hát maradjunk annyiba hogy kifejezetten jó chakraformálást fog igényelni. Állok elébe! Miért nem lepődök meg?
A házam mögött lévő kertnek szánt, de inkább kiképzőterepnek használt placcra mentem majd neki is álltam a jutsu felépítésének. Raiton chakrafelszabadítás, rendben ez se perc alatt meglesz.
- Raiton Kaitou // Villám Elem Feloldás 
Miután a szavak elhagyták a számat a villám chakra felszabadult a testemben. Egyáltalán nem kéne kimondanom már a nevét, de jobb szépen lassan nekikezdeni. A következő lépés a chakra koncentrálása volt, értelemszerűen csak egyik kezemmel kezdtem. A villám chakra olyan mint egy farkas, zabolátlan, temperamentumos, sűrítése nem egyszerű feladat. Első próbálkozásomra szépen fokozatosan koncentráltam a chakrámat, de ahogy fokoztam a sűrűséget a villámok cikázni kezdtek belőle, pedig még nagyon nem kellettek volna. Ijedtemben megszüntettem a chakrámat és hátráltam, mintha saját magamtól félnék. Még sem volt jó ötlet Taka? Egy kis kezdeti nehézség csak lendületet ad. Ösztönösen rámarkoltam a jobb alkaromra mintha az segítene egyenesben tartani a chakrámat. Újból nekiláttam a villám elem koncentrálásának, de most nem akartam megállni. Addig töltöttem ameddig csak tudtam, remélve hogy úton-útfélen sikerül beszabályoznom, tévedtem. A chakrám kisebb robbanás keretében felsült a kezemben eltüntetve a kötést a kezemről. Nem semmi... Azt hiszem a sors akarta hogy ezt a tekercset megtaláljam, egyre jobban tetszik. Letekertem szépen lassan a kötést a kezemről majd összecsapdosva a kezemet elgondolkodtam. Ennek a jutsunak az egykezes változata hasonlít a villámlabda technikához, kezdhetném azzal majd átalakíthatnám útközben. Raiton: Kyuuden no Jutsu // Villámlabda technikát alkalmaztam majd jól megnéztem. Egy kis gömbvillám... A villám elemű chakra cikázik benne, de nem túl sűrűn. Ennek a jutsunak a lényege hogy a sűrített chakra kicsapódik, biztos vagyok benne hogy a villámlabdával is meglehetne ezt csinálni. A kezemben lévő villámlabdára koncentráltam majd szétszórásra kényszerítettem. Pont szerű minivillámok szóródtak ki belőle ami mellé a technika is hatástalanítódott, de ez nem volt probléma. A próbámnak hála már sejtettem az új jutsu elvét.
Immáron két kezembe kreáltam egy-egy villámlabdát majd lehunyt szemmel koncentráltam mindkettő "szétszórására".
- Mi a?
A tervem sikeres volt azt leszámítva hogy a pontszerű villámok elérték a nyakamat, ezzel kis csípésszerű fájdalmat okozva. Oké, talán annyira még sem kell szétszórni. A probléma az volt hogy mind a két kezemből 360°-ban szóródtak szét a villámok. Elég lesz kezenként 180° ebben biztos vagyok. Ha csak nem akarod megsütni magad, ja. Újból próbálkoztam, immáron a szögeket módosítva. A villámgömbök szétszóródó villámai bezárták a 360°-ot sikeresen(már amennyire tellik egy ilyen alap technikától) anélkül hogy megsebeztek volna engem. Ezt az elméletet kell továbbvinnem. A nap hátralevő részében ezt gyakoroltam, csak enni és inni mentem be nagy ritkán a házba. Egészen éjfélig edzettem, míg nem ismét a padlómon kötöttem ki az ágyam helyett. Ember most már megtanulhatnád edzés után is használni az ágyad.

Másnap reggel fél 9 körül

  Feltápászkodtam a nyáltócsámból majd a gyors reggeli teendőim után nekiláttam újult erővel az edzésemnek. Holott még kicsit fáradt voltam, az ilyen edzésekhez már hozzászoktam A mai nap a villámlabda szétszórásának elvét fogom kivetíteni az egyik kezemre, természetesen már nagyobb szinten. Bla és bla, kit érdekel. A mai napon már be sem kötöztem a kezemet hisz felesleges lett volna. A villám chakrám felszabadítása után közepes tempóban kezdtem sűríteni a technika kivitelezéséhez szükséges energiát, látszott hogy kicsit magabiztosabban végzem már a dolgomat. A villámgömb egyre nagyobb lett míg szerencsére csak kevés szikraszerű kivetülései voltak. Rendben, akkor ezt már csak meg kell tartani így egy ideig. Ha meg tudom tartani legalább 2-3 percig robbanás vagy egyéb hiba nélkül akkor nekiállok a szétszórásnak. Na kezd érdekes lenni. Még vagy fél percig tartottam a "gömböt" majd elkezdett nagyon instabillá válni. Kezdett deformálódni és nagyobb villámokat köpni. Badabummm! Bada-bada... ...Elég lesz Dante mert még a végén... Felrobbant. Ez alkalommal nagyobbat szólt és még meg is égett tőle a kezem. Szuper. Ezt akartad? Hát igazából ha lerepült volna a karod annak jobban örültem volna, de egye fene. Dante szúrós megjegyzése most kivételesen süket fülre talált, hamar vissza került a fókuszba a jutsu tökéletesítése. Újból nekipróbálkoztam, de a fél perces limit után nem következett be robbanás, a technika csak úgy hatástalanítódott. Ezek szerint az első alkalommal amikor megakartam tartani akkor túltöltöttem, ezért robbant föl. Logikus. A következő próbálkozásaimban már ez az elmélet bebizonyosodott, végül az ötödik próbálkozásra elértem a két, két és fél perces limitet bármilyen féle deformáció nélkül. Immáron hatástalanítani is tudtam a technikát, nagyobb uralmat nyerve fölötte. Most jöhet a szórás egy kézben. 
A raiton chakra összegyülemlett a jobb kezembe és megtartotta nagy gömb formáját.
- *Mély levegő* Nézzük.
Kitartottam a jobb kezemet majd eltakartam az arcomat a másikkal. Na hadd szóljon. Nagyobb löketet adtam neki mint a sima kis villámgömböknél, de meglepődésemre még így is túl keveset. A villámok amik kiszóródtak, aligha voltak kétszer nagyobbak a kis technikánál tapasztaltnál. Egy kis chakra elpazarolva, oda se neki. A tekintetem a gömbön maradt, immáron nem takartam el az arcomat. Még sem félhetek a saját jutsumtól. Valószínűleg a löket azért volt visszafogottabb, mert a félelem bekorlátozta. 
Újból nekikészültem a jutsunak, de immáron nem féltve a karomat, arcomat se egyéb részemet. Ráfogtam ösztönszerűen a jobb karomra majd mindent bele adva elkiáltottam magam.
- Háá!
A méretes villámgömbből több irányból cikáztak a villámok, 180°-os szögben nem kímélve semmit. Az egyik ülőhelynek szánt kövön hagyott pótruhámat el is kapta begyújtva azt. Sike... Mi a? Odaszaladtam a ruhához majd taposni kezdtem, eloltva ezzel a kis tüzet.
- Ez közel volt.
A maradék időmben úgy tettem mint előző nap, éjfélig gyakoroltam az egy kezes szórást ami jobban lemerített mint hittem. Ismét a padlómon kötöttem ki.

Harmadnap reggel 9 körül

  Már megint ez a padló. Én kezdem megkedvelni szépen lassan. A mai reggelimet egy ramen társaságában töltöttem, a változatosság kedvéért.
Kimentem a hátsó udvarra és leteszteltem még mindig ugyanúgy megy-e az egykezes szórás. Természetesen nem felejtettem semmit belőle ennyi idő alatt, csak szimplán jó volt látni hogy a felén túl vagyok. Ezután megnéztem külön a bal kezemmel is hogy megy-e. Szerencsére nem volt nagy eltérés, furcsább volt kivitelezni a szokatlanság miatt, de úgy ennyi. Most már jöhet egyszerre. Kinyújtottam mindkét kezem majd megpróbáltam egyenletesen eloszlatni a chakrámat. Mind a két gömb megjelent tökéletes formában. Nem is rossz. Újból eljátszottam a 2-3 perces megtartást, pontosabban csak próbáltam. Olyannyira fókuszáltam a bal kezemre hogy a tapasztaltabbik jobb kezembe berobbant a gömb, méghozzá nem is kicsit. A fenébe! Lerogytam a földre iszonyatosan fájlalva az alkaromat. Megnéztem és nem volt szép látvány, füstölt, kormos volt és vérzett is kisebb méretű sebekből. Ezenfelül nem volt semmi komoly ezért bementem a házba elláttam, kenőccsel, gézzel majd a sors fintora által újból betekertem. 
Hát újból itt lennénk. Életed végéig rajtad fog maradni ez a kötés. Miközben tekertem a karomat egy furcsa, meleg érzés járta át a testemet. Büszkeség. Büszke voltam magamra, hisz lehet még távol voltam a jutsu kivitelezésében, de tudtam, bíztam magamban hogy sikerülni fog. Újult erővel vágtam neki a jutsunak immáron arra is figyelve hogy megtartsam az egyensúlyt. Megjelent mind a két villámgömb a kezembe, kitartottam őket és lehunytam a szemem. Két percig kibírom, és utána már csak a szórás marad. Ha két percig kibírom, közelebb kerülök az álmomhoz. Hirtelen bevillant egy kép mint amikor utoljára edzettem. Egy kis család önfeledten szórakozik, fejpántok nélkül, háború vagy egyéb vérontás nélkül. Épp ramenezni tartanak, hisz megjött a fizetése az apának. Szép... De vajon lehetséges? Míg ebben a képben gyönyörködtem eltelt vagy négy-öt perc amit csak azután észleltem miután kinyitottam a szemem. Semlegesítettem a technikát mindkét kezemben majd megjutalmazva magam a sikerért bementem inni. A chakrának köze van az érzelmekhez és gondolatokhoz? Mikor harmonikus volt az elmém a chakrám is nyugodtabb volt és könnyebben kezelhető.
Tudásom birtokában kimentem a hátsó terepre folytatni az edzésemet. A két gömb ismerős kinézete jelent meg mindkét kezemben, jellegzetes hangokat adva. Ha a megtartás köthető egy pozitív érzéshez, akkor a szórás lehetne negatív, vagy agresszív érzéshez kötni. Mély levegőt vettem majd elképzeltem ahogy a nem rég előttem megjelent családot hideg vérrel lemészárolják.
A hirtelen haragom akarva akaratlanul is kisülést okozott a gömböknél és sokkal nagyobb hatótávban szóródtak szét a villámok. Hirtelen volt a jutsu, csak mint a haragom. Rendben, ez így félsiker. Ugyan a jutsut kiviteleztem a haraggal kiegészíteni a koncentrációt, nem ajánlatos. A nap hátralevő részében a harag pótlásán dolgoztam, hatásosabb és szélesebb lehessen a technika.
  A jutsu tökéletesítését még két hétig intenzíven gyakoroltam, végül az akaratom győzedelmeskedett. Az álmomhoz miszerint egy jobb világ megépítésében segítsek(sőt sokkal inkább főállásban vegyek részt) egy lépéssel közelebb kerültem. Tehát a sorsnak hála egy új jutsuval gazdagodtam, plusz mostanság ritkábban kellett felmosnom a ház egy részét.

Tanulás célja: Kakedori Kuzushi // A Szálló Galamb Elpusztítása + egy kis edzés

Egy rendkívül elegáns Taijutsu technika, a használó egy rúgássorozattal megbénítja, majd a magasba repíti az ellenfelét, aztán megvárja, míg az elkezd fejjel lefelé zuhanni. Kivárja a földet érés előtti utolsó pillanatot, és ekkor visz be egy ütést két kézzel, a kézfej hegyével a mellkasra. A találat végzetes is lehet.
Besorolás: A
Chakraszint: 250
Taijutsu Pont: +10
 
Engedélyt megadta: Hidan
A versíró verseny egyik plusz élménylehetőségét felhasználva készült az iromány.
 
Időbeli elhelyezés: Takara születése után másfél hónappal.
 
A keresztlányom születése óta sokkal körültekintőbb vagyok az életben. Olyan érzésem van mindig, mintha minden egyes sarkon körbe kéne néznem háromszor, csak hogy ne essen bajom. Nyílt titok volt, immár két életért feleltem, vagyis inkább háromért, hisz Naomi is a védelmem alá került tudtomon kívül. Furcsa érzés, mármint törődni. Egy olyan embernek mint én, ritka pillanatokban adatik meg és akkor is általában elfordítom fejem.
Elvégre csak így lehetsz menő, nem de?
- Köszönöm. – Szóltam az ajtó nyikorgásával egyetemben. Amint hazaértem le is dobtam az udvarra a két 15kg-os súlyt, amit a közeli felszerelések boltjában vásároltam. Ránéztem a súlyokra és összedörzsöltem a tenyerem. Na, ez döfi lesz. Tudod mások ezt akkor sütik el, ha meztelen nők hevernek előttük, de ki, kérdem én, ki vagyok én, hogy megkérdőjelezzem a szexuális vonzódásod? Hirtelen felindulásból kreáltam 5 tinta klónt, majd arra utasítottam őket, hogy vegyenek körbe engem. Felcsatoltam a súlyokat és elkezdtem rúgni a levegőbe, amolyan bemelegítés gyanánt. Egy pár madár elijesztése után rá kellett jönnöm, hogy elég fárasztó, bár a fizikumomnak hála, így is jobban kezelem, mint egy átlagos shinobi. Hát, ja, te sok minden vagy, de átlagos nem, az ziher. Mármint taijutsu terén.
- A terv egyszerű, ti jöttök, én meg megverlek titeket. – Testesült meg harci kedvem szavaim formájában. Magabiztos voltam abba, hogy klónjaimat gyors, határozott mozdulatokkal tudom leteríteni. A határozott mozdulatok megvoltak, a gyorsak már kevésbé. Az első két klónom egy egyenes jobb ütést akart bevinni, amit hamar észre véve hatástalanítani tudtam, úgy, hogy megfogtam mindkettejük csuklóját és nekihajítottam a többieknek. Ők ketten megsemmisültek, míg a másik kettőt lelassítottam. Az egyedüli talpon maradt klónom elmosolyodott, mintha csak a szemtől szembeni küzdelemre várt volna. Nekem rontott gyors ütésekkel és kaszálásokkal próbálkozva, mind hiába. Amikor már láttam, hogy a maradék hasonmásom feltápászkodott, eldöntöttem lezárom az 1 az 1 elleni küzdelmet. Ahogy egy egyenes rúgást akart bevinni combomra ellenfelem, a térdemmel toltam el a megfelelő pillanatban, majd ellentétes lábammal rárúgtam a térdkalácsára, amitől az összerogyott. Végzés gyanánt a földön térdelő Takashit megragadtam és teljes erőből megfejeltem, amitől az hátra rogyott és tintává bomlott. Ahogy széthullott egy kevéske jutott az arcomra is. Lehúztam arcomról, majd az épp közelgő két ellenfél szempárjába suhintottam. Egy kis saját gyógyszer! Odaszökkentem és a jobb oldalit egy kisebb gouwannal szétrobbantottam, majd az épp vesződő bal oldalit megragadtam és elkezdtem térdelni. Egy, kettő, három, négy, öt… Öt. Ötöt bír ki, bizonyára azért mert visszafogtam magam, meg persze a súlyok miatt is. Újabb tinta került elő, immáron 10 Takashit létrehozva.
- Na, mi lesz? Jöttök vagy csak ott álltok? – Tártam szét karjaimat.
Klónjaim nem vettek körbe, logikus, hisz nem is parancsoltam nekik. Mind a tízen egy sorban megindultak felém öten a földről indítva ütemezett támadásukat, öten pedig a levegőből rám rontva. Jó kis terv, mint egy alakzat, ami folyamatosan változik, lélegzik, figyel. Nem kellett sok és valamelyiknek sikerült megsebeznie, noha csak egy félig lecsúszott ököllel is. Persze addigra már hárommal végeztem is. Hát persze, elvégre a nagy Takashi gyakorlott a saját maga verésében. Mi van? Hirtelen hárman ugrottak egymással sorban, amire én egy közepes erejű gouwannal válaszoltam. A kezem végighasított mindhármukon, semmi sem akadályozta meg, sőt, még túl is lendültem, amire egyáltalán nem számítottam. Nincsen valami nagy súlyuk. Ezt orvosolni kéne. A maradék négy tükörképemet gyors, és hatásos mozdulatokkal hatástalanítottam. Az első kettőnek szétloccsantottam a fejét az első adandó alkalommal, míg a másik kettőt a tsuten kyakuval rúgtam szét. Egyből ezután lehuppantam a földre, kissé izzadtan, kissé maszatosan. Egy szóval szokásosan? Jaja. Több chakrát belefektetve két klónt hoztam létre, akikre tűnődve tekintettem.
- Hogyan tegyelek titeket masszívabbá? Nehezebbé… - Ekkor ránéztem a lábaimra. Áhá! Na, te aztán új szintre emeled a magadba beszélést. Levettem a súlyokat és az egyik klónra aggattam, míg a másik leült a tuskóra elemezni a dolgot.
- Ha minden igaz, így már egyszerűbb dolgom lesz. – Közelebb mentem hozzá, majd egy kézzel megpróbáltam felemelni a ruhájánál fogva. Nem rossz-nem rossz. Bólintottam egyet, majd hátat fordítottam. A hirtelen súlyhiány miatt eléggé felszabadultnak éreztem magam, ennek hála el is kezdtem rugdosódni, de csak fejre, hogy minél magasabbra kelljen emelnem a lábam. A klónom közbe védekezett, de idővel tehetetlenül bénult meg védelme, amit egy erőteljes fölfele irányuló rúgással használtam ki. A test elemelkedett a földtől, majd azon nyomban le is ereszkedett. Ez egy súlyosabb emberen nem igazán működne. Ezt a sorozatot elpróbáltam még párszor, mire észre kellett vennem, hogy nem sokat javultam. Valamit elrontok, de mit? Túl spontán vagy esetleg? Nem hiszem, hogy konkrétan próbálsz valamit, csak lehetőségek után kutakodsz. Mi a szösz! Neked vannak hasznos megnyilvánulásaid is? Ekkor átsuhant valami az agyamon, ami egyértelművé tette az elkövetkezendő óráimat. Elrohantam ugyanabba a boltba és vettem még két ugyanolyan súlyt, amit hazaértemkor egyből a lábaimra is aggattam.
- Na, majd így!
Nem pont így értettem a dolgot. Tudom, nem is vagyok még kész. Felsorakoztattam klónjaimat, hogy ne kelljen mindig újat csinálnom, plusz csak gyorsan át lehessen venni a súlyt a következő áldozatnak. Nekifeszültem az egy farönknek, amit még én alakítottam ki az udvaron. Súlya szerintem meghaladja a száz kilót, talán a százötvenet is. Ez van, amikor az ember több fából rak össze egy bábút. Rúgásaimat gyakoroltam a fa felső részén, célom a minél dinamikusabb rúgáskombináció kialakítása volt. Nem akartam pazarolni a klónjaimat, így esett a fára a választásom. Egy bő, lelkes fél óra után rá kellett jönnöm, a megfelelő helyen kell rúgnom az ellenfelem ahhoz, hogy felrepüljön. Ha pedig nehezebb ellenféllel van dolgom, akkor akár páras lábbal is megpróbálkozhatok, vagy a tsuten kyakuval is felerősíthetem a rúgásom, noha akkor fennáll a veszélye, hogy túlzásba viszem és nem tudom kontrollálni tovább a kombinációmat.
Széles vigyorral fordultam vissza a klónokhoz, szinte láttam magam előtt, ahogy sóhajtanak egyet. Az elkövetkezendő alkalmakkor a bénítást kihagytam, csak a helyes felemelkedésre tettem a hangsúlyt. A klónjaim természetesen nem védekeztek, így nagyobb teret kaptam a kísérletezésre. Az első próbálkozásaimnál a klón nagyobb magasságokba emelkedett, mint előzőleg, még így is, hogy súlyok voltak mindkettőnkön. Ezt köszönhetem annak is, hogy az állra céloztam mindig, a súlypontemelkedés véleményem szerint így volt a legegyszerűbben kivitelezhető. Egy jó pár próbálkozás után láttam némi fejlődést, de még mindig nem volt az optimális. Nem kellett sok és megpróbáltam a két lábas verziót is. A teli talpas rúgás után a kezemen pördültem meg, de az így kifejtett erő – noha magasabbra repítette ellenfelem, mint az egy lábas rúgás – nem adott elég időt számomra. Valahogy máshogy kell megoldanom. Nem tehettem mást, csak gyakoroltam és gyakoroltam. Az elmúlt hetek alatt arra lettem figyelmes, hogy már nem is vettem le a súlyokat, mindenhova azzal jártam, azzal fekvőtámaszoztam, azzal felüléseztem, azzal keltem és azzal feküdtem. Rövidesen meg is lett az eredménye, hiszen súlyokkal is fel tudtam rúgni a klónjaimat kellő magasságba. De mégsem hagyhattam csak úgy zuhanni, az ilyen lehetőségeket ki kell aknázni. Az első alkalommal dupla ököllel taszítottam el magamtól a tehetetlen testet, ami egyenesen a farönknek csapódott.
- Nem rossz, nem rossz. Azonban… - Tudtam jól, hogy a puszta két ököl nem fejt akkora hatást, mint én azt szerettem volna, ezért is próbálkoztam meg a gouwannal. Ennél csak az volt az akadály, hogy plusz chakrát kellett belefektetnem a kombinációba, amit egyáltalán nem szerettem volna. Jobban megfigyelve hasonmásom, azaz saját testem, rájöttem valamire. Pont, mint a súlyemelkedésnél, ki kell választanom egy gyenge pontot, ami tökéletesen megfelel a célomra. Tekintetem egyből a szegycsontra szegeződött. Jó lehet, de ököllel nem támadhatok, azt akarom, hogy súlyos károkat okozzon, jobb esetbe pedig halálos legyen. Fegyver? Nem. Precíz, összpontosított ütés kell. A kézfejem hegye esetleg? Ha jól találnám el, akkor kis felületet érve igenis nagy károkra lehetne hivatott. Hát, próbáljuk ki.
A gyakorlott rúgássort elvégezve felrepítettem ellenfelem, majd az idő lassulni látszott. Két karom egyszerre lendítettem, kézfejemet előre helyezve, az új próbálkozás sikere elérése érdekében. Amint az célba ért a klónom egyből felbomlott, jelezve, hogy a találat sikeres és hogy kellő erő is volt benne. Azonban az irányon még javíthatnék is, hiszen, ha gyengébben csinálom, akkor a klón nem bomlik fel és akár a föld irányába is küldhetem, nem csak nyíl egyenesen. Hasznos lehet, főleg, ha körültekintően használom. És hát te mindig kicseszettül körültekintő vagy, nem, Taka? Újbóli próbálkozásom ismét ritkább levegő felé küldte hasonmásomat, majd ahogy szembekerült velem, valami történt. Valami, ami már régóta rágta az agyam hátsó részét.
Elém hulló arcom nyitott szemmel és fapofával figyelt végig. Szemgödréből hulló vére abnormálisan, a gravitációnak ellentmondva csordult végig arcán. A ház, az udvar, a föld, mind sötét volt, csak mi voltunk ketten, a külvilág teljes mértékben megszűnt létezni. Hadd találjam ki, még egy halu következik. Halu járatra felszállás, sihu-huu!
Dante szavai visszhangoztak, de oly távolról, mintha csak egy másik dimenzióba lettünk volna. A klón meg csak lebegett. Kinyitotta száját, amiből lassan csörgedezni kezdett a vér, majd hullani a belsősége. Nem kellett sok idő, és csak egy váz helyezkedett el előttem. Képtelenség lett volna, hogy megszólaljon, mégis ezt tette.
- Ezzel vajon hány életet fogsz romba dönteni? – Huppanás. A test a földre, én pedig a valóságba vissza. Fejemhez kaptam, majd dörzsölni kezdtem szemeim. Nem aludtam mostanság valami sokat. Ez elég logikus, elvégre ki akar minden nap rémálmokat? De mégis, tudtam, ha tovább folytatom a szinte csak edzésből álló napjaimat, nem kell sok és összeesek valami kietlen helyen, vagy valami sokkal rosszabb.
- Ennyi elég lesz. - Leültem a földre, majd feloldottam a technikámat. Nagyokat sóhajtottam összeizzadt ruháim mögül. Ha így folytatom el fogok kattanni, igaz, Dante? Ha engem kérdezel ez már bekövetkezett, de hé, ki tudja? Belső bájcsevejem egy érdes, idős, nem túl távoli női hang szakította félbe.
- Tolvaj, fogják meg! Tolvaj!
Nem mozdultam egyből, kifújtam magam, majd megigazítottam kapucnimat. Itt az idő egy gyors tesztre. A hang irányába iramodtam, majd a hang tulajdonosához érve egy gyors pillantást vetettem rá. Kinézetemből látszódott, hogy chuunin vagyok, egyből mutatta is a keresett irányt. A rabló a falu központja felé menekült, bagatell megoldás, de tényleg. A tömegben elveszni nem éppen a legbölcsebb ilyenkor. A házak tetején folytattam utam, aminek eredményeképp ki is szúrtam egy nagy zsákkal rohangáló, ziháló férfit, aki paranoiásan nézegetett háta mögé. Pont, ahogy a nagy könyvben meg van írva. Shunshinnal teremtem elé, majd felé nyújtva kezem jeleztem, hogy ez így nagyon nem lesz jó számára, de kap még egy utolsó esélyt.
- Bölcsebb döntés feladni.
A férfi csak megrémült és hátat fordított nekem, ami kétségkívül nem az eszét díjazta. Chakrát vezetve a lábamba ugrottam egy nagyot és kerültem elé, majd pár rúgással kábítottam el, szinte végérvényesen. A végén egy kézzel kitámasztott állra rúgást kapott, leérkezése utolsó pillanataiban pedig egy gyengédebb kézfejes lökést a mellkasára. A férfi belesuhant az egyik közeli bódé raklapjaiba, kétségkívül eszméletlenül. Odasétáltam hozzá elvégezni shinobi teendőim utolsó ecsetvonásait, ám ekkor két őr jelent meg. Bólintottak, hogy innen átveszik. Óóó, így hol marad a móka? Ezután visszavittem a zsákot a tulajnak, aki egy kis zsebpénzt dugott chuunin mellényem zsebeibe. Szükségtelen, de tényleg. Nem tehettem mást elfogadtam a kis jutalmat, még ha egyáltalán nem vártam, és nem is volt szükségem rá. Ezt követő pillanataim és napjaim főleg a technika kényelmesebbé tételével, tökéletesítésével teltek. Volt, hol én voltam a zuhanó fél és klónjaim támadásait próbáltam védeni. Harci jó tanács, nem is, tény, hogy a technikád mindkét oldalát ismerd meg. Volt, hol az irányt is gyakoroltam, bár ez mint utólag kiderült nem áll közel a szívemhez. Sokkalta inkább a precíz sebzésre és a távolságra hajaztam, meg persze a gyorsaságra. A nőkre kéne hajazni a te korodban, és ott sem a gyorsaságra. A plusz 30 kg-os súlyok hozzászoktattak egy erőteljesebb, masszívabb edzéshez. Többet ettem, többet ittam, felszedtem pár kilót és azt hiszem kiegyensúlyozottabb is lettem. Ki tudja, egy nap talán növelem a súlyokat. Biztos.
 
Jutalmak és egyebek:
- Egy kis plusz kondi
- Négy 15kg-os súly (Árat az ellenőrző staff szabja meg)
- 150 ryo a tolvajért

Ahoj! A Takashi-workout gyumolcsei a kovetkezok:
- 4*15 kg-s sulyok, 100 ryou/kg aron, azaz 6000, amihez ha hozzacsapjuk a fusimunkaert jaro halapenzt: 5850 ryou koltseggel tudtad oket megvasarolni.
- 5 chakra
- 7 tjp+10, a technikabol fakadoan.

A valtozasokat felvezetheted adatlapra, a tanulasod lezartnak tekintem.

Tanult jutsu:  Sikolymetsző // Sakebi eigo (剪定悲鳴)

A technika nagyban hasonlít a Chakra no mesu nevezetű orvosi ninjutsura. Nevét a nagy mennyiségű elektromosság által generált már-már sikoly szerű hangról kapta. A használó a keze köré nagy mennyiségben koncentrálja villám elemű chakráját, majd maximum egy 35cm hosszú pengét formál belőle. A chakrapengét egy fém penge is megakaszthatja, viszont ha nekiütközik az elektromosság végigfut rajta, sokkolva az ellenfelet. Könnyedén átvág az emberi szerveken, csontokon, inakon, de még a fákon és bizonyos méretű sziklákon is, ezáltal is nagy erőt képviselve. A penge ezen felül nem stabil, könnyen kicsaponghat elektromos nyalábok formájában. Hátránya, hogy hosszas fenntartása sok chakrát igényel, emellett a kézjelek használata el lesz lehetetlenítve míg fennáll.
Besorolás: A
Chakraszint: 450


I. részlet Időbeli elhelyezkedés: A Vas országi chuunin vizsga után 3-4 hónappal, 15 évesen


Karen jellegzetes illata kúszott orrom legmélyebb zugaiba, nem is csoda hogy egyből felkeltem. Nem mondanám, hogy felriadtam, de tény, hogy fejemhez kaptam, mint akit rémálmából ragadtak volna ki. Nem kezeled valami jól a történteket, Taka. Azt hiszem túlbecsülsz, Dante.
Felkelve az ágyból egyből a tükör felé vezetett utam. Nem valami sármos. Nem mintha sokan látnák az arcomat. A hosszú loboncos hajam hagyott némi kivetni valót maga után, tény, ami tény. Szokásomhoz híven letusoltam, majd a tükör elé állva egy kunaival méretre szabtam hajkoronámat. Sosem jártam még fodrásznál, nem ma fogom elkezdeni. Tervem egyszerű volt, a napi teendőkön kívül fejleszteni akartam a raiton affinitásomat, hisz az alfelemet támasztva nem lehetek erősebb shinobi semmilyen tekintetben sem. Nyílt titok, hogy mióta visszatértem a vizsgáról, csak magammal és az edzésemmel foglalkozok. A csapatommal azóta sem találkoztam, bár máson keresztül gratuláltak a chuunin rang eléréséért. Nyilván, hisz nem tudják az egész történetet, vagy csak szimplán nem érdekli őket annyira. Mint említettem, csak magammal és azzal foglalkoztam, hogy erősebb lehessek. Amint időm engedte az udvaron, vagy a kiképzőterepen lebzseltem. A mai napra az udvaromat választottam ahova már régóta fel volt állítva az én kis mini edző helységem. A tuskók büszkén álltak helyükön, mintha csak mindig is tudták volna dolgukat. A szétszórt fegyvereim egy csúnya ábrázatot csaltak elő belőlem, ami után egyből össze is szedtem őket. Egy shinobinak tisztelnie kell a fegyvereit, nem szétszórni azokat, mint valami kirakatban.
Egyszerű gyakorlatnak álltam neki ezek után. Raiton chakramat felszabadítottam, majd meditatív állapotba próbáltam kerülni. Tenyereim összeértek, én pedig a földön helyezkedtem el. Egy kis időt hagyva magamnak, ellazultam és teljes mértékben átadtam magam első elememnek. Kézjelekbe kezdtem, majd egy kis villámgömb jelent meg jobb kezemben. Másik kezem körözni kezdett körülötte, mintha csak az auráját tapogatta volna le. Lehunyt szemem előnyt jelentett a koncentrálásba, olyannyira, hogy kiskorom óta így csinálom ezt a gyakorlatot. Egy jó pár kör után egy erőteljes mozdulattal elhajítottam a gömböt, majd kinyitottam a szemem.
- Talált. – Nyugtáztam magamnak félhangosan. A villámgömb az egyik tuskó közepét érte, melynek meg is maradt a nyoma, noha csak halványan. Szinte beleolvadt a többi nyomba, amit az évek során alkottam ezzel a technikával. Odasétáltam, majd végigsimítottam rajta kezemet. Pontosabb, gyorsabb és erősebb támadásokat kéne használnom. Mi lenne, ha lenne egy olyan raiton technikám, ami nyílvessző vékony lenne? A pontossága megkérdőjelezhetetlen lenne, ám a roncsolási képességei már annál inkább. Egy vaskosabb, masszívabb forma, esetleg egy lándzsaszerűség már lehet megtenné hatását. Két kezemet összetettem pont mintha csak imádkoztam volna, majd összpontosítani kezdtem. Egy masszív tömegű raiton chakra létrehozása nem gyerekjáték, és így, hogy chuunin lettem, már nem is adhatom lejjebb a mércét.
Mindkét tagom kékesen kezdett izzani a beléjük vezetett villám chakratól. Elképzeltem, ahogy széthúzom őket, majd egy hosszúkás nyaláb keletkezik ami idővel materializálódik és hasznát vehetem. Az elképzelés jó, a megvalósítás már nem ért fel a mércéhez. A kezdeményezés vége az lett, hogy széthúzott kezeim között vékony villámok kezdtek cikázni oda-vissza, mintha csak fogócskázni akartak volna. Mielőtt még leszidhattam volna magam közeli léptek zaját kezdtem hallani. Szelíd léptek, figyelmesek, mintha nem akarnának megzavarni. Felálltam, de nem fordultam hátra.
- Miben segíthetek?
- Nem szép dolog háttal beszélni másokhoz, Ayanokoji Takashi. – Szólalt meg egy kimért, ám selymes női hang.
- Tényleg nem. – Fordultam meg. – Miben segíthetek?
A nő elmosolyodott, majd kitárta noteszát, amit két kezével szorongatott. Titkos hódoló? Bőre barnás volt, pont úgy, mint a legtöbb Kumogakureinek. Haja fehéres szürkés volt, de egyáltalán nem ősz. Furcsa összképet nyújtott kékeszöld szemével együtt. Tekintete olyan volt, mintha már évek óta ismert volna és csak azért jött volna, hogy ezt közölje velem. Emellett alakja is elég nőies volt, sokkalta idősebb lehetett nálam, legalább 4 évvel. Nőies? Nézd meg azokat a kannákat!

- Mabui vagyok, a Raikage segédje. Azért vagyok itt, hogy megbizonyosodjam a frissen végzett chuuninok nem téblábolnak és hasznosan töltik az idejüket. Ne is figyelj rám, itt sem vagyok. - Legyintett.
Csak bólintottam elismerésül. Egy felnőtt nő társasága nem éppen volt gyakori számomra, nem is tudtam mit kezdeni vele. Utoljára nem is tudom mikor volt alkalmam huzamosabb ideig a személyes terembe tudni egy nőt. A huzamosabb idő már két perctől kezdődik? Csak kérdem, csak kérdem. Mivel nem tudtam hova tenni az egészet inkább igyekeztem megfeledkezni róla. Visszatértem a raiton finomításához, de immáron kézpecsétekkel is próbálkoztam. Leültem és egy tori (madár) jel keretében összpontosítani kezdtem. Egy lándzsa mely sűrítve van.
Másodpercek, talán percek elteltével megjelent előttem egy szikrázó gömb, mely ide-oda hányta a villámokat. Egyáltalán nem stabil. Láttam az alakját és az első reakcióm annak összenyomása volt. Nem gömböt akarok. Arcomon erőlködés nyoma látszott, mire a gömb szinte szinkronban egy henger alakját kezdte felvenni. Formáztam-formáztam, mire a henger növekedni kezdett, de egyre bizonytalanabbá vált. A villámok egyre vastagabban szóródtak szét belőle, mire a nem rég bemutatkozott hölgy is hátralépett. Ha becsléseim nem csalnak, akkor egy kicsivel többet tolsz bele és felrobbantod saját magad, amit természetesen egy érett nő szemmel fog kísérni. Nem hiszem, hogy így akarsz bekerülni a könyvekbe, Taka. Dante intő szavai kivételesen hallgató fülekre találtak. Megálltam egy bizonyos chakra sűrűségnél, majd csak a minőségre és kordában tartásra összpontosítottam, semmi másra. Volt, hogy kilengett a keletkezett villám chakra, de összességében egész jól megtartottam. Kézjelem formázásából kiszabadítottam mindkét kezem, majd szépen lassan a kékes villám alá helyeztem az egyiket. A fényjáték különleges érzést keltett bennem, már-már melengette a szívemet. Akarva-akaratlanul is elmosolyodtam. Vajon eltalálom vele a tuskót?
Tézisem kipróbálására hajaztam, így hát el is dobtam a nem rég kreált fegyvert. A pontossága szinte tökéletes volt, gyorsasága megfelelő ám épp mielőtt még célt érhetett volna felbomlott vékony statikus energiaként. Hm, ezen még bőven kell dolgozni. Magamat ismerve, nem volt meglepő, hogy még egy jó párszor elpróbáltam a mozdulatsort. Idővel sikerült annyira stabillá tenni a technikát, hogy ne bomoljon szét még a cél előtt. Ezt több semleges chakra belevezetésével és az u (nyúl) kézpecséttel értem el. És még páran azt mondták, hogy az akadémia szinte semmire nem tanít meg, csak az, hogyha küldetésekre jár az ember! Azonban egy kis idő elteltével a tuskó nyomain merengve egy kissé elhúztam a szám. Nem lehet mindig álló célpontom, nem de?
Létrehoztam egy tinta klónt, majd meg is fordultam merő kíváncsiságból, hogy a hölgyemény mit reagál a negyed kész technikára. Merő kíváncsiságból, ez jó. Hiába fordultam, köröztem, nézelődtem, sehol sem találtam a raikage segédjét. Lehet meg is unta a showdat Taka!
- Szép. – Vakartam meg fejem egy kissé csalódottan. A klónnak intettem, hogy kövessen a távolabbi kiképzőterepre. Hogy odavidd a bánatodat? Hogy több helyem legyen gyakorolni. Amint odaértünk tapasztaltam a megnyugvást, mi szerint csak én vagyok jelen. Na, most vagy meglátták a többiek, hogy jössz, vagy… Hm, nem nincsen vagy.
A klónnak egyszerű feladata volt, a fák, tuskók, és a terület segítségével kellett megnehezítenie a találatom bevitelét. Nekem ennél természetesen nehezebb munka jutott. A technika létrehozása elég lassan történt meg, de ezt nem várta meg hasonmásom, már el is kezdte a bujkálást és a helyzetváltoztatást. Mire kész lett a technika nem találtam sehol. Sétálni kezdtem a kezemben lévő villám chakrával és dúdolni kezdtem.
- Ec-pec kimehetsz… Ec-pec kimehetsz. Ec… - Szemem sarkából láttam az éppen előugró álTakashit, hát cselekedtem is. – Kimehetsz!
A klónomat telibe is találtam, pontosabban a vállát. Ugrás közben sikerült elkapnom, így az erőtől pördült egyet a levegőben majd lehuppant a földre. Felkelt, majd leporolta magát.
- Tényleg? – Lepődtem meg. – Azért ennél erősebbre számítottam. Hmm… Talán a távolság. – Datáltam gyors tervváltoztatásomat. A klónom nem foszlott szét, ami csak egyet jelenthetett, a technika túl gyenge volt. Már csak azt kellett kiderítenem, hogy csak hosszútávon, vagy alapból is. Így hát egy közeli sebzésre ítéltem hasonmásomat. Közelebb jött, majd a technika újbóli létrehozása után pár centiről találtam el. Mondanom sem kell felbomlott a klónom, még mielőtt teljesen szétterjedhetett volna a jutsu ereje.
Hm, ezen még dolgozhatnék, habár… Miért erőltetnék egy másik irányt, ha az alap tökéletesen megfelel és még csak nem is kell a semmiből kezdenem? Akkor testközeli technika lesz, ennyi. Döntésem logikus volt, hisz nem szigorú tervet követve álltam neki edzésemnek. A napom további órái ezzel teltek és néhol, néhány alkalommal mintha Mabuit láttam volna, ahogy figyel. Lehet csak képzelődtem? Megesik, hisz ritkán állok meg a határaimnál, meg persze a képzelődések sem állnak messze tőlem, főleg mostanság. Az elkövetkezendő napjaimba beleiktattam a technika továbbfejlesztését, koncentrálását. No, persze Mabuit azóta nem is láttam…
 
II. részlet Időbeli elhelyezkedés: 17 évesen, megtört chuuninként
 
- Ennek meg mi értelme?! – Vertem öklömet a barlang falába, melynek hangja csak úgy visszhangzott, szinte dobhártyaszaggatóan.
- Mégis mi értelme lenne… - Fejemben rövidesen választ kaptam lelki térdre borulásomra. Hogy ne forduljon elő többször ilyen, azért. Ha csak vinnyogunk a múlton, akkor akár ott maradhattál volna a kölykökkel vérbe fagyva. De itt vagy, élsz még, tehetsz még azért amiért szeretnél. Állj neki, gyerünk. Bólintottam, Dante szavai erőt adtak, amit szerencsére a külvilág nem tapasztalhatott. Esetleg néhány denevér a barlang szélében, de ők nagyban aludtak, szóval talán még ők sem. Igen, a barlang. Egy eldugott kis barlang lett az edzőhelyem a saját technikám kidolgozására. Mióta is, talán két éve? A jutsum két kézjele nem változott, azonban a technika annál inkább. Ahogy régen is rájöttem a közelharcra való összpontosítás a leglogikusabb lépés, így hát így is formáltam tovább a dolgokat. Az eredmény egy instabil tőrszerűség lett.
Madár, nyúl. A kézjelek után elő is termett jobb kezembe a fegyver, melynek jellegzetes hangját már megszokták a környező élőlények. A technika sajátosságát teszteltem, még pedig felállított kis bábukkal. Bizony, tömtem ki bábukat, plusz faragtam hozzá fából részeket. Elvégre rólam beszélünk, ez azért egyértelmű. Próbálkoztam a fegyver eldobásával, de pazarlónak találtam, plusz egyáltalán nem volt olyan hatása, mint a közvetlen közeli csapásnak. Mintha a kés kapcsolatban állt volna velem, sőt, biztos vagyok benne. Már csak meg kellett növelnem a nagyságát, az erejét és a stabilitását. Elkezdtem növelni a raiton chakra mennyiségét, aminek az eredménye egy kezem köré fonódott villámló katarra emlékeztetett. Alkarom úgy éreztem le van bilincselve, de mégis irányíthatatlanul remeg.
- Mi a…? – A hangja egyre visítóbb, hangosabb lett, a kósza villámok csak úgy cikáztak belőle. Legszívesebben feloldottam volna, de ki ismer engem, tudja jól, hogy szeretek a határokon túltekinteni. Miközben folyamatosan tápláltam elkezdtem suhintani vele, mire egyre jobban remegni kezdett a karom. Bal tenyeremmel rászorítottam szenvedő karomra, remélve, hogy legalább csökkentem a kirezgését, ha meg nem is állítom.
- F-fenébe. – Térdre rogytam, majd izzadtan feloldottam a technikát. Huh, ezt még óvatosan kell fokozni. Gondolod, Taka? Azt hittem kipróbálod a kétkezes verziót is. Azt hittem az kifejezetten jó ötlet lenne.
- Nehézségek, Takashi? – Szólt a barlang bejárata felől egy ismerősen csengő női hang. Odafordultam, de fel nem álltam. Cs-csecseee-becsee. Mabui.
- Mint mindig. – Feleltem egy köszöntő félmosoly keretében. – Amint látod, ennyi év után sem pazarlom az időmet. – Erre egy magabiztos mosolyt kaptam válaszul. – Most ott fogsz állni az esőben, vagy…? – Szent szikrázó senbon! Te nem cseszted el az első adandó alkalommal! Mi volt abban a jutsuban? Válaszolj! Hö, ezt meg hogy érted? Ahogy elnéztem a nő nem sokat változott utolsó találkozásunk óta. Mert hát ugye volt lehetőségem hisz beljebb jött a barlangba. Megállt mellettem kis füzetét szorongatva, majd kérdően rám tekintett. Igen, a tekintete sem változott. A mellei viszont igen, hu-hú. Az alkata még nőiesebb lett, úgy is mondhatnám, hogy gyönyörű a hölgy… De nem mondok ilyeneket.
- Hm. Az ember azt hinné a Raikage asszisztensének lenni jobban megviseli a külsőt, de látom ez nem így van. – Álltam fel térdemre támaszkodva.
- Ez még egy bóknak is elmenne. – Nyitotta ki füzetét egy kissé közömbös mosoly keretében. Bizonyára sokat hallott ilyesmiket már. – Nem a shinobi tevékenységeiddel kapcsolatosan jöttem érdeklődni. Sokkalta inkább a mentális állapotoddal kapcsolatban. Takashi, három társadat is elveszítetted az elmúlt években, ebből kettő még csak gyerek volt. Bizonyára megv…
- Basszus, tényleg, Naomi! – Vágtam közbe, összekapkodva a holmijaimat. – Majd folytatjuk!
Kirohantam a szakadó esőbe, egyenesen keresztlányom irányába. Hogy felejtettem el? Megígértem, hogy meglátogatom őket, erre meg… Gyorsaságomnak hála hamar ajtójuk előtt termettem. Kicsit kifújva magam kopogtam is, de ki kinyitotta az ajtót nem Naomi volt, de még csak nem is nő.
- Mos’ ott fogsz állni, vagy kiengedsz végre? – Arrébb álltam a mellényes férfi javára, ki még így is lekoccolt engem. Beléptem a házba, majd kérdően tekintettem a tulajdonosra.
- Bájos.
- Takashi! N-ne foglalkozz vele, csak egy régi ismerős. – Nézett el oldalra az ismerős szó kimondásakor.
- Ahham. – Foglaltam el helyemet az étkezőasztalnál. – Érdekes. Egy pillanatra… - Levettem kapucnimat és Naomi szemébe néztem. - …Azt hittem egy uzsorás.
- Uzsorás? Ugyan már, Takashi! Ne butáskodj.
- Nem szoktam. Viszont őt már láttam a valkűröknél. Tudod kik ők? Uzsorás csoport, akiket megfigyeltetnek, teszem hozzá jó okkal. – Tekintetem tárgya haja sötétjébe burkolózott, száját harapta, és ez nekem bőven elég válasz volt. Nem folytattam tovább beszédemet, inkább odasétáltam Takarahoz és felemeltem a kis helyéről.
- Na, ki jött hozzád látogatóba? Csak nem a keresztapu? – Takara élettel telien gügyögött orromba kapaszkodva, mire én felfújtam az arcom és kinyújtogattam a nyelvem. Tetszett neki, meg kell valljam kicsit irigyeltem is. Egy gyerek ilyen korban mindent csodál és szinte mindent teljes szívből szeret. Én? Én hozzá járok, hogy ne felejtsem el, létezik még ilyen.
Kicsit még játszottam vele, majd karomba tartva hamar elaltattam. Mióta rájuk vigyázok rá kellett jönnöm az apai ösztöneim erősebbek, mint hittem. Vagy csak a babák a gyengéid. Heh, vagy az. Elindultam az ajtó felé, de Naomi szótlanul elkapta kezem.
- Dolgom van, majd jövök még, ígérem.
- Csak… Csak ne csinálj semmi ostobaságot.
Bólintottam, majd utam visszavezetett a barlangba. Egyel több ok a fejlődésre? Úgy valahogy, igen.
 
III. részlet Időbeli elhelyezkedés: Épphogy csak 18 évesen
 
- Szóval azt mondod, nem Michio által hátrahagyott tartozásokat nyögitek, hm?
- Nem!
- Persze hogy nem, mert már akkor is küszködtetek a tartozásoktól, amikor még élt! – Lesütöttem szemem, majd mindkét kezem Naomi vállára téve határozott hangnemben folytattam. – Nézd, csak nem akarom, hogy bántódásotok essen. Nem leszek mindig itt hisz shinobi vagyok, lehet, holnap már koporsóban fogsz látni viszont.
- Ne mondd ezt!
- De igen! – Hajoltam bele az arcába. – Nem gondoskodhatok rólad, ha nem engeded, hogy segítsek. Se rövidtávon, se hosszútávon.
- D-de… Én.
- Hol van?
- T-Takashi.
- Kérdeztem valamit.
- Mindegy! Ma este úgyis utazik el a Fagy országába! – Kiabált rám könnyezve az özvegy. Közelebb hajoltam, talán túl közel is, majd lehunyva szemem, hozzáérintettem homlokom az övéhez. Egy halk sóhajt hallottam tőle, de nem törődtem vele. Szó nélkül távoztam, láttam, ahogy megfagyva ott állt a szoba közepén, de nem volt már lényeges, tudtam, amit tudni akartam.
Aznap késő délután az ajtóm előtt éleztem a kunaimat, még szerencse, hogy a házra nem nagyon lehet rálátni a fáktól. Egyetlen egy tőrt éleztem, tudtam jól, hogy csak erre lesz szükségem. Kapucnimat megigazítva útnak indultam, majd idővel a főkaput vizslattam, de természetesen, csak tisztes távolságból. Biztos nem az őrök szeme láttára fogok kisétálni. Kellő türelmi idő elteltével, egy őrváltásnál átsurrantam a falon keresztül egy kis chakrabedobás segítségével. A bokrok és fenyvesek takarásában megbújva vártam a jelöltemre. Fél óra múlva mit látnak szemeim egy bőrönd és egy jól megpakolt táska társaságában épp készült elhagyni a falut. Hiába, az uzsorásoknak már csak jól megy. Nos, itt az idő egy kis beszélgetésre. Hangtalanul követve őt az út egy kellően félreeső pontját kiválasztva előugrottam és leütöttem. Visszafogtam magam, nem akartam túl nagy kárt tenni benne… Az elején. Elvonszoltam egy még kietlenebb helyre, majd felszerelését a közeli patakba dobtam. Őrt álltam mellette arra várva, hogy szépen felkeljen.
Kis idő elteltével félkómásan kezdte nyitogatni lélektükreit. Amit ő látott az egy kapucnis alak fölötte, kinek arca nem látszik teljesen, de homloka annál inkább, hisz rohamosan közeledik. Megfejeltem. Kezdésnek tökéletes keltés.
- Megfelelő keltés egy pénzes embernek?
- Anyádat. – Erre elmosolyodtam, tudtam nem fogja hagyni magát. Feltápászkodott, majd egyből egy jobb horoggal próbált leteríteni, de én azt könnyen kikerülve egy gyomorszájra célzott térdrúgással viszonoztam. Ellöktem magamtól, majd a földön is kapott egy öklöst az állára. Feltápászkodott míg én hátat fordítva neki sétálni kezdtem, szépen lassan, kimérten.
- A gyengéken élősködsz… - Ütni akart, szédült, így célt tévesztett, és könnyen elgáncsoltam. - …Azt hiszed ez csak üzlet, nincs mögötte semmi. Nem fizettek? Jár nekik, ami jár… - Felkecmeregve fejelni próbál, ami a valaha megszületett legrosszabb döntés lehet zavart fejjel. Válaszul jobb vállamat tolom koponyájának melytől visszaesik és szitkozódik. - …Hát neked is az fog járni, ami jár. – Elővettem egyetlen tőrömet és elé dobtam.  – Áss.
- Anyádat!
- Nem él. Áss.
- Apádat!
- Se. Áss. – Megragadta a tőrt két kézzel, mire én már tudtam is mozdulatának eredetét. Ásni fog, tényleg? Ez szinte lehetetlen egy ilyen alaktól, sokkalta inkább nekem fog jönni, és én pont ezt akartam. Nekem lendült a férfi ordítva, teljes erőbedobással.
Kézjelek? Nem. Jobb karom magam mellé nyújtottam, majd kékes fény kíséretében egy szikrázó, instabil nyalábokat szóró villámszablya jelent meg. Nem haboztam, a felém jövő kunainak támasztottam, mire az tökéletesen átvezette a villámokat a technikámból. Ahogy sejtettem, a fegyverek megakasztják, de a villám természetének köszönhetően végigfut rajta az elektromosság. Ha erősebben tolnám talán még át is vágnám a tőrt… Hm.
Elrúgtam magamtól a férfit, a kést pedig felvettem a földről. A sikolymetszőnek elkeresztelt jutsum hangjáról kapta nevét, így közelebb téve a férfi nyakához nem csak egy dologtól félhetett. Ott volt a rémület a szemében, láttam. Egyre közelebb helyeztem a torkához az instabil pengét, majd egy hirtelen mozdulattal a vállába vágtam, teljesen átszúrva azt.
- Ne ájulj el nekem. Ugye nem hitted, hogy ezzel foglak megölni? – Az elmúlt 3 évben ezt a jutsut fejlesztettem főképp. Nem lett tökéletes, még mindig szétszórt, nem teljesen összpontosított… De ezek után, soha nem is lesz az. A rengeteg gyakorlással megszületett jutsum felbomlott, majd haragjának tárgyát ökleim vették át. Megütöttem oldalról, gouwan nélkül, csakis nyers erővel. Nem ájult el, jól bírta, bizonyára élete során sokszor verték és bántották. Még egyet kapott, mire le akart tolni magáról, ám sikertelenül. Felrántottam fejemhez, majd meg is toldottam vele. Még magánál volt. Kapott egy bal horgot, majd még egyet és még egyet. Arcából ömlött a vér, az orra már egy nem létező csonkként díszelgett arca maradékán. Kapott két jobbost, majd elkezdtem fojtogatni, mire ő erőtlenül megfogta a csuklóimat. El akartam mosolyodni a szívósságán, de tettem tudata elérte elmémet, így nem sikerült semmi ilyesmit az arcomra varázsolni. Sőt, ez talán még jobban bosszantott. Az egész szituáció… Nem. Csak egy pillanatra gyengültem el. Elengedtem, de csak azért, hogy még egyszer megfejeljem, majd még egyszer és még egyszer. Szemeiből is ömlött már a vér, de láttam, hogy még mindig magánál van.
- Nem bántja senki a családomat. Senki. – Ezután ráfogtam torkára, majd - a chakrának köszönhetően, amit az izmaimba vezettem - könnyedén felemeltem. – Senki. – Ekkor ball vállára rákapaszkodtam szabad kezemmel, majd a testén belül aktiváltam a nem régiben használt technikát. Az eredmény egy újabb lyukas váll volt és egy sokkolt, magatehetetlen test. Beledöngöltem a földbe, majd az arcába hajoltam, jó szorosan, hogy lássa a tekintetemet.
- Majd ha leértél a pokolba szólj, hogy nemsokára én is érkezem. – Ezután abnormálisan nagy chakrát vezettem ökleimbe és a gouwannal kezdtem el pépesre zúzni testét. Mielőtt még megtettem láttam, ahogy a rémület késői szikrája elhagyja testét a lelkével együtt, de ez nem gátolt meg, hogy üssem, üssem és üssem. Üssem. Üssem. Üssem. Üssem és üssem.


A Naruto karakter kameo anno engedélyezve lett Jiraiya által.

Tanult jutsu: Katon: Karyuu Endan

Ezzel a Jutsuval a Ninja képes arra, hogy a szájából egyenesen az ellenfél irányába egy hihetetlen erősségű lángcsóvát leheljen. Ilyenkor lehet azt mondani egy Ninjára, hogy olyan, mint egy eleven lángszóró.
Magyar név: Tűz Elem – Tűzsárkány Rakéta
Típus: Támadó
Besorolás: A rangú
Chakraszint: 450


Megjegyzés: Hinata mamát kérném ellenőrzésre.


Időbeli elhelyezkedés: A katon képzés utáni időszak
 
Széthasad a fejem. Ha még egyszer fel kell idéznem a tegnap estét, lehet, tényleg beájulok. Dante? Blörförgetekes senicsiriziri. Ja. Őt egy ideig hanyagolnom kell. Feltápászkodva a padlóról egy igen csak bizarr látvány tárult elém. A tükör, igen, de azon belül. Lehúzva kapucnimat észrevettem, hogy valaki kiszívta a nyakam, arról nem is beszélve, hogy a másik oldalon meg egy igen csak precíz rúzsfolt volt. Mintha géppel csinálták volna. Egyáltalán van ilyen gép? Kicsi szofcsivecsi hüe. Heh. Noha éreztetem, hogy még én is bőven az alkohol hatása alatt állok, de hálát adtam az égnek, hogy nem annyira, mint Dante. Bele se mertem gondolni, hogy ő miért van olyan állapotba amilyenbe, én meg nem. A reggeli rutinok után viszont muszáj volt tények elé állnom.
- Nyertem! – Csaptam a mosdókagylóra felismerésembe. – Háh! – Kisétáltam az udvarom ajtaja elé és megpillantottam a jutalmam. – Megtartotta a szavát. Na, gyertek szépen ho… - A napsütés tökéletesen fejen ütött, aminek hála(plusz annak, hogy felkelésem óta nem ittam semmi folyadékot) erőtlenül dőltem el a nekem szánt kis ládika mellé. Kifekvésem közben álom helyett a tegnap este eseményei játszódtak le bennem nagyobb részletességgel és kevesebb vakfolttal, amit mondanom sem kell igen csak értékeltem.
- Szóval, ha még iszok ugyanennyit és haza tudok menni önerőből, akkor azok a bombák az enyémek? Hm? – Húztam végig mutatóujjam poharam peremén.
- Úgy. Vagy ne legyen a nevem… Garou Garou Garou!
- Ez egy elcseszett béna tripla név egy fegyverkereskedőnek és feltalálónak, nem?
- Apám részeg volt névadáskor, anyámat pedig elégszer elverte, hogy ne ellenkezzen. Na, áll az alku?
- Még szép!
Ami igazán megmaradt, hogy fél úton átadtam a stafétát Dantenak. Mit mondhatnék, kicsit untam az iszogatást és bizonyára nem épp a legjobb ítélőképességem takarójával hemperegtem aznap éjjel. Egy beszélgetéses bűncselekmény még bevillant felkelésem előtt.
- T-tudod mit? Simán nyerhettem volna! Tudod milyen kemény vagyok? Egy genint egy ütéssel sz-szétszedek! Vi *hikk* sszafogtam magam! – Álltam fel félig az asztalra, míg másik lábamat egy fa széken egyensúlyoztam. Hevesen mutogattam a kereskedőre, aki csak röhögött a pirospozsgás arcával. Magamra mutattam hüvelykujjammal, majd diskurálni kezdtem. Vagyis nem én, hanem Dante. Én csak szemlélő voltam, vagy aludtam, ki tudja.
- Mit röhögsz? Még e-egy röhögcse és a lotyóm lotyójává teszlek! Tudod mim leszel? Az üklotyóm!
Ezzel a lendülettel ki is csúszott a szék alólam, aminek hála belecsapódtam a hátam mögött lévő asztal sarkába. Stílusos.
Feltápászkodtam és egy elegáns köpéssel megszabadultam a sok homoktól a számból. Ezután természetesen a víz mennyei íze következett, majd miután kihevertem a történteket és kitisztult a fejem újból az udvar irányába indultam. Szóval akkor tényleg nyertem… Vagy Dante, magam sem tudom. Mindenesetre ezek a kicsikék immáron az enyémek. Kétféle bombát kaptam az alku tárgyaként. Az egyiknek a füstje tüdővérzést okoz, míg a másik egy módosított fénybomba, ami paprika sprayszerű füsttel rendelkezik, ezáltal két érzékszervet is támadva. Megérte. Noha ritkán iszok, azt általában jó okkal teszem. Ez alkalommal a sok baklövésem és emberi kapcsolataim hiánya rakta le a kezdő lépcsőfokot, aztán Dante ráadta a lapátot azzal, hogy még nővel se voltam úgy igazán. Ha a terve része volt, hogy utána részegre igyuk magunkat, akkor bizony abszolút sikerrel járt. A fejem kissé nehéz volt, ezt a megbánásnak tudtam be, mert lehet, hogy ritkán iszok és szerintem jó okkal, de nem szeretem elveszíteni a fejem semmilyen formában sem.
Bevittem a lakásba a bombákat és a kijelölt helyükre raktam őket. Egy jó sétára adtam a fejem, elvégre a friss levegő sokat segít. Az utcán járva visszaemlékeztem a nem olyan régi képzésre, ahol kiderült, hogy a második elemem a tűz. Ki tudja, még milyen meglepetések érhetnek? Ha a tegnap estét beleszámoljuk, az gondolom plusz egy. Egy enyhe sóhaj hagyta el a számat, mire felfigyelt egy virágárus kislány. Odatotyogott hozzám és meghúzta a mellényem alját.
- H-ha bánatos a bácsi egy szál tulipán felvidíthatja. – Felelte nagy mosollyal az arcán, annak ellenére is, hogy látszólag félt tőlem. Leguggoltam hozzá és majdnem elmosolyodtam, de azt hiszem félúton megakadt a dolog.
- Azt hiszem egy tulipán kevés lenne ehhez, kislány.
- Ó… Akkor két tulipán? – Nyújtotta felém.
- Legyen. – Adtam meg magam lehunyt szemekkel. 10 ryot adtam át, amiért meg is kaptam a virágokat. Az egyik fehér volt a másik piros. Az illatuk kellemes volt. Ezután végigmértem a kislányt és megkérdeztem azt, amit szinte minden hasonló kislánytól eddig. – Van hol aludnod? Ugye nem az utcán élsz?
- Persze hogy van hol aludnom. Miért, minden utcai árus az utcán él? – Ezt a legnagyobb boci szemekkel és érdeklődéssel kérdezte, amitől egy kicsit megfagytam, be kell valljam. Inkább csak elmosolyodtam és bólintottam egyet köszönés gyanánt. A lány olyan hevesen integetett felém, hogy szinte kilengett. Biztos én voltam az első vevője ma. Felnéztem az égre és kissé megörültem. Ezek szerint lehet nem kell mindenkit megmenteni,  és csak én látom kicsit szélsőségesebben a dolgokat… Ez jól esik. Noha Dante felszólalásának hiánya kissé megingatott, tudtam, hogy komolyan gondolom. A sokadik léptem és friss levegővételem után megálltam és a visszaút helyett inkább egy másik célt választottam, egyenesen egy régi hely felé, teli s tele emlékekkel.
Kinyitva a fő ajtót egy kellemetlen szorongás jött rám, amit nagyon is jól tudtam, hogy honnan ered, de nem törődtem vele. Csak sétáltam és sétáltam, a gyerekek nem voltak sehol, bizonyára az órák miatt. A kíváncsi szemeket elkerültem, nem akartam felhajtást. Odaértem a tanárihoz és a kulcslyukon benézve megbizonyosodtam róla, hogy nincs bent senki. Beléptem és letettem a virágokat Shigeo-sensei asztalára.
- Rég is volt már.
Ezután az ablakon kiugorva és a háztetőkön szaladva pillanatok alatt hazaértem. Bezártam magam mögött az ajtót és nekidőltem. Büszke lehetek magamra azt hiszem... Csak azt a virágot raktam oda neki, amit utál. Fel kellett volna gyújtanom az asztalán. Mire feleszméltem rájöttem, hogy már egész jól érzem magam, sőt szinte semmi másnaposságra utalót nem észlelek. Ezután már csak egy dolog következhetett, igen, mivel rólam beszéltünk, az edzés.
Kiszaladtam az udvarra és egyből kézjeleket formáztam, aminek az eredménye egy félerejű goukakyuu lett egyenesen bele az egyik farönkömbe. Gyermekded hév, amiért megint mehetek fát vágni. Odasétáltam a maradék szenes rönkhöz és eltapostam az apró lángokat. Most, hogy már bennem is van egy ilyen fajta tűz, fejleszthetném. A képző azt mondta könnyen felemészthet minket ez a bizonyos láng… Lehet ezért is vonz a gondolat.
Körbenéztem és gyors megállapítás után helyszínváltásra adtam a fejem, révén nem akarom felgyújtani sem a házamat, se az udvaromat. A régóta kiszemelt barlangom felé vettem az irányt, de Dante szavaival élve „könnyed mazochista” révén még visszafordultam és feltettem még a megmaradt súlyaimat, egyet-egyet a karjaimra és egyet-egyet a lábaimra, így összesen 60 kg-ot hordva magammal. Na, ezt már most érzem. A barlanghoz vezető út igencsak meredek így bemelegítésnek tökéletes volt, főleg így, súlyokkal. Mire felértem már éreztem is az izzadtságot a homlokomon… Is.
Ismét felmértem a terepet és szerencsére denevér lakótársaim nem tartózkodtak a környéken. Így azért könnyebb lesz feszegetni a határokat. Mivel egyedi módon kezeltem a belső tűz fogalmát így kezdésnek azzal tápláltam, hogy lenyomtam ötven fekvőt és hetven felülést. Mi tagadás nem volt kevés idő és ki is kellett fújnom magam utána, de bőven megérte számomra. Ezután a lehető leglassabban álltam neki a katon chakrám felszabadításának, ami után szintúgy a leglassabb tempójú tűzgolyót leheltem ki, egy helyen tartva azt. A hatalmas forróságot árasztó gömb fénye táncot járt a barlang nedves falán, játékosan elűzve az ott tanyázó árnyékokat. A technika elsütése egy célt szolgált, hogy jobban átérezhessem a tűz jellegét és felismerhessem a potenciális fejlődést benne. Több, nagyobb. Tudtam, ezt az irányt akarom követni. A formai manipuláció nem fordult meg a fejembe, nem akartam egy háromszor akkora gömböt, vagy más alakú tűzcsóvát lehelni. Szimplán egy lángtengert akartam létrehozni ami kellően erős tömeg ellen, vagy akár… Egy erdőnyi BBQ-ra? Magadhoz tértél? Olyasmi, de elég gáz, hogy mire visszajövök te már edzel. Ember… Csak élvezd a show-t. A tervem egyszerű volt, a torok chakrámba vezetem a tűz elemem és a kellő mennyiség összegyűlése után kifújom minél erősebben. Ja, és akárhányszor elrontom le kell tolnom egy szettet. A szett tartalma 15 fekvőtámasz, 5 egy kezes fekvőtámasz, 20 felülés és 20 guggolás. Páran azt hihetik ezt hallván, hogy büntetni akarom magamat a géniuszságom hiánya miatt, vagy hasonló, de ez nem így van. Motiválni akarom magam, hogy erősebb legyek és persze, nincs olyan shinobi, aki legalább három-négy alkalom előtt tudna elsajátítani egy ilyen technikai előrelépést. Ebből kifolyólag… Igen, egy kicsit lehet igaza van Dantenak.
Ezután természetesen rengeteg próbálkozás jött. Volt félig sikeres és volt – fejlődés szempontjából – teljes kudarc. Természetesen egy biztos pontom volt, még pedig, hogy a testem így is úgy is fejlődni fog, így semmiképp nem vész kárba a tanulásom. Főképp a tűz elemű chakra sűrítésével volt gondom, hisz egy pontra gyűjteni az egészet és várni, majd a megfelelő pillanatban teljes erővel kiadni… Hm. Pont olyan, mint én. Rengetegszer volt az, hogy a felgyülemlett dühöt visszatartottam és a megfelelő, vagy épp nem megfelelő időben teljes egészében kiengedtem, ha nem még rá is adtam. Ezt a hasonlatot követve teltek a próbálkozásaim. A lángcsóvák vadsága és kicsapódása egyre jobban izzasztott, a szettekről nem is beszélve. Muszáj voltam levenni a mellényem és a fölsőm is. Immáron félmeztelenül folytattam az edzést. Szexi.
Órák múlva rá kellett jönnöm, hogy fejlődésem – noha igen csak észrevehető – hagy némi kivetni valót. Leültem a falnak nekidőlve és kifújtam magam.
- Ha elégszer próbálom úgyis sikerül.
- Úgy bizony. – Szólt egy ismerős hang visszhangja. A bejáratnál bebújó férfi bizony nagy meglepetést okozott nekem.
- Momochi. – Hangomban főképp elismerés volt fellelhető, hisz mint említettem igen csak meredek az út, főleg, hogy tudtommal csak én jártam erre a helyre. Van még szufla benne bőven. Odarakott mellém egy kis kosárkát, tele vízzel és gyors harapnivalóval. Apróra vágott falatkák melyeket könnyen bekebelezhet egy túlságosan is vakmerő chuunin. – Köszönöm. – Egyből neki is álltam az étkezésnek, amit nagyon is jó szemmel nézett az öreg.
- Jó pár heg van rajtad, de nem fogom megkérdezni a történetüket. Esetleg egy szemrevaló hölgynek feltárhatod az eseményeket mögötte. – Finom utalás arra, hogy nem látott még nővel. Persze én csak ettem és ittam, az ilyesféle szavakat ritkán teszem akárhova is a fejemben, de ha igen, akkor is részeg leszek, mint utólag kiderült. – Patkány, Ló, Kígyó, Sárkány, Patkány, Ökör, Tigris. Karyuu Endan. – Felállt, majd indult is. – Amit te akarsz elérni az egy létező technika, de kézpecsétek nélkül ne hidd, hogy egy hamar összpontosítani fogod tudni. A szint amelyen jársz már nem uralható olyan könnyen, a jutsuk fejlesztése rád is veszélyt jelentenek, tudd, hogy amit előidézel könnyen felemészthet téged. Vigyázz magadra. – Hezitálva bólintottam egyet, majd távozása után egyből el is próbáltam a kézjeleket. Logikus. Elmosolyodtam, főleg azért, mert az öreg megint kihúzott a saját kis gödrömből a fizikai és szellemi támogatásával. Látszik, hogy mester. Kézjelek nélkül sokkal nehezebb koncentrálni a chakrát. Feltápászkodtam és kicsit kinyújtóztattam magam. Sétálni kezdtem körbe-körbe, míg állam mutatóujjam és hüvelykujjam fogságában volt.
- Akkor ez bizonyára megoldja az összpontosítás akadályát. Azonban fent kell tartanom a technikát, így nem adhatok bele teljesen mindent az elején, adagolnom kell. Egyensúly szükséges. – Mint minden jutsuhoz? Olyasmi.
Az ezután következő órákban a próbálkozásaim ezek alapján történtek, és mint ahogy gondoltam is, az összpontosítás és mennyiség nagyban fejlődött, de hamar kifogytam a szuflából. Veszélyes lángtengert hoztam létre idővel, tény, de ha nem vagyok képes fenntartani legalább kétszer annyi ideig, mint egy túzgolyót, akkor máris nagy hátrányba vagyok. Így hát pár perc gondolkozás után kiötlöttem valami egyszerűt. A közelben volt egy forrás, ami megkönnyítheti a dolgomat, mind fizikai, mind szellemi téren, így hát felé is vettem az irányt… No, persze kézen állva. A meredek talaj érdessége kifejezetten inspiráló volt számomra, hogy még jobban teljesítsek, még hamarabb odaérhessek. Mondjuk, ez egy természetes reakció, tekintve hogy hegyes kövek vagdossák fel az ember tenyerét minden ötödik másodpercben a tíz perces út alatt. Egyébként a meredekség miatt chakrát vezettem a tenyerembe, hogy könnyebben megmaradjak a talajon, viszont így ferdébb lett a súlypontom és még fárasztóbb lett az út. Egy ponton majdnem meg is álltam, de inkább fogcsikorgatva végigmentem fokozatosan lassuló tempóban. Amint felértem egyből lehuppantam a földre, elterülve, lihegve, levegőért imádkozva.
- Ez egész… Jó… Volt. Csináljuk majd… Még egyszer.
Te nem vagy normális. Felnézve az égre tisztán láttam a csillagokat. Elég békés kis hely. Megnyugtató.


Ezzel a lendülettel álomra is hajtottam a fejemet, ki tudja meddig.
- Talán egyszerűbb lenne az életed, ha mással is foglalkoznál a katonáskodáson kívül, nem?
- Karen?
- Egyszer te is kinősz belőle, akkor mi lesz veled?
Hirtelen ültem fel, Karen hangja visszhangzott a fejemben. Uhh, apám, mintha megint másnapos lennék. Meglepetésemre, megint egy kis kosárka ült mellettem, tele mindenféle étellel és itallal, amire csak szükségem lehetett a mai nap folyamán. Az öreg Momochi műve, nem vitás. Mivel a föld, fű és izzadság keveréke tette ki a testem nagy százalékát, neki is láttam az edzésemnek, amivel két legyet ütök egy csapásra. Bele is ugrottam a forrásba félmeztelenül (szandál nélkül) és nyugalomba helyeztem magam.
A tüdőkapacitásomat akartam fejleszteni, meg persze lemosni a tegnapi edzés maradványait. Természetesen percekig tudtam lent maradni, de nem is vártam sokat magamtól elsőre. Idővel azon kaptam magam, hogy a víz alatt is ütök, rúgok, ami meg kell, hogy mondjam iszonyat nagy pazarlás volt levegő tartalékolás szempontjából. Ezt talán majd másik alkalomra kell hagynom. Mi tagadás elfelejtettem a hatvan kilós súlyokat a testemen, így hát a maximum, amit tehettem a kompromisszumos úszás, így a tüdőmet és erőnlétemet is edzve egyaránt. Annyira belefeledkeztem ebbe az egészbe, hogy egy egész hétig, csak ezt csináltam a jutsura való felkészülés céljából. Az öreg Momochi minden nap hozott 2-3 alkalommal ételt, amit természetesen nagyon megháláltam… Ha nem is szóban, de fejben. Persze ő nem értette a súlyok teljes lényegét, de nem jelentette azt, hogy nem ismerte el. Az egy hét letelte után az utolsó estén ismét felnéztem az égre, izzadtan, kifáradva, de izgatottan. Kinyújtottam a kezem a csillagok felé és elképzeltem, ahogy akkora lángtengert fújok feléjük, hogy hullásra késztetem őket.
- Katon: Karyuu endan!
A számon keresztül fújt tűz olyan hevesen égett, hogy szinte majdnem új szintre vitte a verejtékezésemet. Csak fújtam és fújtam az ég felé, míg nem éreztem egy megmagyarázhatatlan pontot. Most! Ezen a ponton, minden löketet beleadtam és a felkészülésemnek és koncentrálásomnak hála újult erővel fújtam egy másik löketet szünet nélkül. A számon keresztül táncoló tűz olyan lendületet kapott, hogy színe is elkezdett kifehéredni. Miután teljesen kifújtam hátra borultam.
- Sikerült!
Ezzel újabb alvásra hajtva fejemet. A plusz két napomba tökéletesítettem a jutsut és hogy őszinte legyek igen csak láthatóvá tettem a „titkos” helyemet, hisz minden éjszaka az én lángjaim világították be a helyet. Huh. Azt hiszem ezt egész jól letudtam… Már csak a front van, amit túl kell élnem. Ja… Ne aggódj, Taka. Kimegyünk, leverünk mindenkit és jövünk is vissza egy darabba. Mégis miféle sorsfordító dolog történhetne?
 
 
Plusz jutalmak/összegzés:
- 5 db tüdővérzést okozó füstbomba
- 5 db érzékzavart okozó füstbomba (látás, hallás)
- 10 ryo mínusz