Ishihara Aki

Ishihara Aki vagyok, egy kellemes tavaszi napon láttam napvilágot Konohagakure no Satoban, vagyis inkább holdvilágot, mivel valamikor késő este került sor a születésemre. Az Ishihara család, akkor még egyetlen gyerekeként születtem meg. Családunk tagjai generációk óta mindig ninják voltak, így a szüleim is. Apám Ishihara Jun elismert és erős jounin volt, aki mindig azon fáradozott, hogy tehetségével a falunk javát szolgálhassa. Kedves, törődő ember volt, és jó apa. Bár sajnos munkája miatt sokszor távol volt, amikor idejét a faluban töltötte mindig szívesen szakított időt rá, hogy velem játsszon. Anyám Ishihara Eiko egy kis éttermet vezetett a faluban. Bár a hagyományok szerint családunk tagjai ninják voltak, de nem volt soha megtiltva, hogy olyan emberekkel házasodjanak, akik nem voltak azok, bár nagyapám nem nézte túl jó szemmel a szüleim házasságát. Anyám kedves, mindig mosolygós nő volt. Kezdetben időm nagy részét vele töltöttem, de amikor egy kicsit idősebb lettem, visszatért az étterméhez, így napközben legtöbbször a nagyapámmal, Ishihara Ayatoval töltöttem. Az öreg régen állítólag kiemelkedő ninja volt, azonban mára már visszavonult és nyugalomba élte az életét. Szigorú volt, de igazságos. Nem mondhatnám, hogy nem kedveltem, de kicsiként nem igazán szerettem vele tölteni az időmet, mivel folyton unalmas történeteket és régi könyveket, tekercseket olvasott. Későbbiekben, azonban egyre jobban megkedveltem a vele töltött időt, mivel sokat segített a ninjává válásom útján, illetve rengeteg hasznos tanáccsal látott el, de erről, majd csak később mesélek. Családunk tehát nem volt túl nagynak mondható, apai nagyanyám, illetve anyai ágon mindkét nagyszülőm meghalt még születésem előtt, így őket soha nem ismertem csak történeteket hallottam róluk.

 Mint a legtöbb ember, így én sem igazán emlékszem a kisgyerekkoromra, csak a szüleim által mesélt történetekből tudom visszaidézni, hogy milyen is voltam. Elmondások szerint már igazán kicsiként is energetikus, egyenesen megállíthatatlan voltam. Attól a pillanattól kezdve, hogy képes voltam mászni, illetve később sétálni, nem volt szinte semmi, ami megállíthatott volna. Elmondások alapján még a rácsos babaágyból is több alkalommal sikerült megszöknöm, szerencsére ebben a korban az ajtó nyitása még nem ment, így azért messzire nem tudtam jutni. Mindig kíváncsi természetem volt, így a szüleimnek még véletlenül sem szabadott semmi törékeny, veszélyes dolgot hagynia olyan magasságba ahol elértem. Gyakran mesélték nekem a történetet, ami szerint olyan négy éves lehettem, mikor sikerült felfedeznem az ajtó használatának tiltott technikáját. Ez magában nem lenne nagy gond, de egy nap úgy döntöttem, hogy felfedezőútra indulok a faluban. Azelőtt is volt már alkalom rá, hogy a faluban sétálgattunk, de mindig volt velem valaki, illetve soha nem figyeltem arra, hogy pontosan merre is megyünk, hiszen a sok új látvány mindig teljesen elvonta a figyelmemet. Természetesen ebből következik, hogy pillanatok alatt eltévedtem. Elmondások szerint egy csapat éppen játszó gyerek talált rám sírva. belegondolva elég ijesztő lehetett a helyzet egy 4 éves gyereknek teljesen egyedül valami ismeretlen helyen. Bár nem emlékszem, hogy kik voltak, de kedvesek lehettek, mert segítettek nekem. Persze mivel nem tudtam, hogy pontosan hol is lakok, így nehéz dolguk volt odavinni, de szerencsére éppen találkoztunk egy ninjával, aki éppen a faluban járőrözött. Valószínűleg ismerhette apámat, vagy nagyapámat, mert pontosan tudta, hogy hova is kell engem hazakísérni. Szüleim állítólag a fél falut átkutatták értem, mikor megkapták a hírt, hogy biztonságba hazajutottam. Utólag mindig nevetve mesélték el a történetet a napról, mikor eltűntem, de valószínűleg akkor nem voltak olyan vidámak, mikor történt.

Eleinte csak kísértettel, később mikor kicsit idősebb lettem és a szüleim is megbíztak bennem már egyedül is kimehettem. A házunk közelében volt egy nagy füves terület, ahova a gyerekek gyakran jártak együtt játszani. Imádtam ott tölteni az időmet. Szerencsére már kiskoromban is elbűvölő személyiségem volt, így hamar sikerült beilleszkednem. Számtalan órát töltöttem ott más gyerekekkel együtt futkározva, játszva. Hamar nem csak elfogadtak, de a csapatunk kis vezetőjévé is váltam. Nem mondhatni, hogy született vezéregyéniség lettem volna valaha is, de már akkor is szerettem a figyelem középpontjában lenni, így egy pillanatra sem tiltakoztam a megtisztelő kinevezés ellen. Bár a felnőttek gyakran mondják, hogy gyereknek lenni milyen könnyű és néha egy kicsit lenézően bánnak velük, de be kell vallani, hogy ez nem így van. A gyerekek világa gyakran legalább olyan kegyetlen tud lenni, ha nem jobban, mint a felnőtteké. Gúnyolódás, kiközösítés és nem ritkán fizikai bántalmazás is része volt a gyerekek életének. Egy-egy ilyen áldozatnak ezek a dolgok örök sebet is okozhatnak. A mi csapatunk soha nem volt ilyen. Elsősorban, mert én nem szerettem másokat bántani és ezt nem tűrtem a többiektől sem. Egy nap arra lettem figyelmes, hogy egy velünk nagyjából egyidős lány álldogált az egyik közeli fa mögött. Nálam alacsonyabb, hosszú fekete haja volt, ruhái láthatóan olcsók, rossz állapotban lévők voltak. Egész nap minket figyelt és akárhányszor rá pillantottam, ijedten bújt be a fa mögé remélve, hogy nem vettem észre. Nem ismertem és nem is fordítottam rá túl nagy figyelmet sem aznap. Mikor már kezdett sötétedni mindenki elindult hazafele. Láttam, hogy a lány továbbra is ott állt, de nem is figyeltem rá úgy mentem haza. Otthon azonban valamiért elkezdett érdekelni, hogy ki is lehetett az és mit akarhatott tőlünk. Láthatóan félénk volt, de visszaemlékezve tekintete olyan volt, mint aki nagyon szeretne valamit. Ekkor eldöntöttem, hogy legközelebb ha látom beszélek vele. Másnap ugyanott tartottuk a szokásos gyűlésünket. Bár gyűlésnek neveztük, de nem igazán tanácskoztunk semmiről, inkább csak bohóckodtunk és játszottunk, de a szó jól hangzott. Már nagyjából egy órája voltunk ott, mikor megpillantottam őt ugyanazon fa mögött bujkálva, mint az előző nap. Ahogy azt már eldöntöttem, rögtön szóltam a többieknek, hogy nemsokára jövök és elkezdtem a rejtőző egyén felé sétálni. Ahogy egyre közelebb értem furcsa nyöszörgést hallottam a fa irányából. A lány próbált egyre jobban a fa mögé bújni, azonban a két kezével továbbra is a  fatörzs két oldalába kapaszkodott, aminek köszönhetően bárki számára tisztán látható volt, hogy ott van. Mikor odaértem bepillantottam a fa mögé  és köszöntem neki

- Szia! Ishihara Aki vagyok. Téged, hogy hívnak? – tettem fel a kérdést, amire csak valami fura választa kaptam.

- Eh… uv..avavava. – Láthatóan annyira meglepődött, hogy válaszolni sem volt képes. Ahogy végignéztem rajta arca egyre sápadtabb lett és lábai úgy remegtek, hogy kénytelen volt egyre erőseben szorítani a fatörzsét a lábon maradásért.

- Neved? – kérdeztem tőle. Igyekeztem minél kedvesebb lenni hátha az segít rajta, de a válasz láthatóan hasonló volt az előzőhöz. Végül egy kis idő után Végre sikerült magán elég erőt venni egy rendes válaszhoz.

- Ka… Kan… Kano  Hihi… Hisami. – Már a lánynak a nevét is tudtam. Láthatóan még mindig elég ideges volt, de már legalább annyira sikerült megnyugodnia, hogy képes legyen válaszolni.

- Láttam és tegnap is itt voltál és egész nap minket bámultál. Szeretnél valamit? – A kérdésem hatására Hisaminak láthatóan könnyek kezdtek el gyűlni a szemébe. Rögtön megpróbáltam nyugtatni.

- Hé, hé semmi gond! Velünk akarsz esetleg játszani? – A könnyek dagadása hirtelen abbamaradtak, szeme láthatóan felcsillant és már bólintott is volna, de valamiért teljesen megdermedt, majd hevesen ingatni kezdte a fejét. Válaszát nem teljesen értettem. Úgy nézett ki, mint aki érdeklődik a mi kis csapatunk és tevékenységünk iránt, de ekkor ez az elméletem egy pillanatra meginogni látszott. Időközben a többiek is észrevették a történéseket és elkezdtek körénk gyűlni.

- Nem lehet… - Mondta teljesen elcsukló hanggal. Továbbra sem értettem. Talán valaki nem engedi neki? Ekkor még nem tudtam pontosan, hogy mi is a lány története, így csak kérdőn néztem rá, majd fojtatni kezdte a mondandóját.

- Me… Meg vagyok á… átkozva. – Fejezte be halkan. A kijelentésére én csak felnevettem.

- Átok hahaha? Nem létezik ilyesmi. Ha mégis mi akkor sem félünk tőle. – Mondtam miközben hátranéztem a többiekre. Az egyik fiún látszott, hogy nem teljesen ért velem egyet és éppen szóvá akarja tenni, én azonban szúrós tekintettemmel jeleztem, hogy nem kéne. Visszafordultam Hisamihoz és felé nyújtottam a kezemet.

- Gyere játssz velünk! – A lány kicsit bátortalanul azonban, de megfogta a kezemet. Hisamival való barátságom ezen a napon kezdődött el. Eleinte félén, csöndes volt. Hosszú ideig tartott, míg elkezdett megnyílni és akkor is leginkább csak nekem. Később kiderült az átok dolognak az eredete is. Egyik nap, mikor már mindenki elindult hazafele elmondta nekem. Hisami egy árva volt. Soha nem ismerte a szüleit és egy árvaházba nevelkedett. Előttünk egy másik csapat gyerekkel játszott együtt, de mikor megtudták a múltját, illetve, hogy hogyan él, elkezdték csúfolni. Azt mondták rá, hogy meg van átkozva és ha bárki közelébe megy annak balszerencsét fog okozni. Ezért elüldözték. Ezután látott meg minket. Szeretett volna csatlakozni, de félt, hogy ugyanaz fog történni, mint a másik csapattal. Ezért csak messziről figyelt minket. Minden nap egy kicsit közelebb merészkedett, egész addig, míg meg nem láttam és oda nem mentem hozzá. Sajnáltam szegényt, amiért ilyen dolgokon kellet keresztül mennie, illetve dühös voltam azokra akik ezt tették vele. Biztosítottam róla, hogy itt ilyesmi nem fog megtörténni. Azután mi is hazamentünk.

Hisami már hetek óta a kis csapatunk tagja volt. Szépen kezdett beilleszkedni. Már nem volt olyan félénk és láthatóan boldog volt velünk. A többiek egy kicsit nehezen fogadták be, de ez idővel szerencsére megváltozott. Egy nap azonban valami vártalan történt. Épp a szokásos tevékenységeinket végeztük, mikor egy csapat másik gyerek is megjelent. Hisami rögtön a hátam mögé bújt, mikor meglátta őket. Ettől már rossz érzésem volt. A sejtésem az volt, hogy ezek lehettek azok a gyerekek, akik régen csúfolták és elüldözték őt. Hisami a ruhámba kapaszkodott. Éreztem, ahogy remegni kezdett.

- Hé ti! Az a lány veletek van? – Kérdezte az egyik fiú a csoportjukból, miközben Hisamira mutatott. Én csak bólintottam, mire ő fojtatta.

- Nem tudtátok, hogy az a lány el van átkozva? Mindenkire csak balszerencsét hoz. Ha jót akartok magatoknak küldjétek el. – Mondta, közben a körülötte lévő fiúk nevetni kezdtek. Hirtelen nagyon mérges lettem rájuk.

- Nem mintha hinnénk olyan ostobaságokba, mint az átkok. Ha pedig mégis léteznek mi nem vagyunk olyan gyávák, hogy ez megijesszen minket. – Válaszoltam. Láthatóan a másik csapat tagjai kicsit idegesek lettek arra, amit mondtam.

- Mit képzelsz te? Amúgy is minek véded azt a lányt. Nem más mint egy hulladék, aki nem kell senkinek. – Itt teljesen betelt a pohár nálam. Agyamat elöntötte a düh. A fiúnak pedig egyetlen dolog szaladt át az agyán és az az öklöm volt, mivel tiszta erőmből arcon ütöttem. Nem is kell mondani, ebből pillanatok alatt verekedés alakult ki. Hosszú és nehéz harc volt, azonban végül sikerül t elkergetnünk őket. A harc végére mindenki tele volt sebekkel, leszámítva Hisamit, akit végig én védtem, így talán én kaptam a legtöbb sérülést. Miután az ellenség elfutott és az adrenalin eltűnt alig tudtam megállni a lábamon. A földre rogytam. A többiek elkezdtek lassan hazamenni, végül már csak Hisami maradt velem. Odaállt elém és csak egy kérdést intézett halkan felém.

- Miért…? Miért védtél meg tőlük? – Kérdésére én csak elmosolyodtam és választ adtam neki.

- Ez egyszerű. Mert a barátom vagy és a barátok nem hagyják, hogy bántsák a másikat. – Mikor befejeztem a mondandómat, Hisami szemébe könnyek kezdtek gyűlni és zokogva rám vetette magát. Szorosan átölelt, miközben valamit mondani próbált, de a sírásától csak a köszönöm szót értettem meg belőle. Bár az ölelése a testemet borító sebek miatt eléggé fájt, egy szót sem szóltam. Kezemet a fejére tettem és megsimogattam. Egy kis ideig még így maradtunk, majd elengedett még megtörölte a szemét.

- Tudnál egy kicsit segíteni? Jelenleg nem biztos, hogy tudok egyedül állni. – Mondtam neki, mire ő csak elmosolyodott és bólintott. Egészen a házamig kísért, majd ő is hazatért.

Valahogy a kis harcunk híre eljutott már a szüleimhez, bár ha ez nem történt volna meg akkor is tisztán látható lett volna rajtam, hiszen tele voltam sebesülésekkel. Anyám gyorsan elkezdett ellátni miközben a kaptam a leszidást.  Hamarosan a hírek eljutottak a nagyapámhoz is, aki rögtön behívatott a szobájába. Kicsit féltem, hogy nagyon le fog szidni. Mikor beléptem, rögtön megkért, hogy üljek le és meséljem el, hogy mi is történt. Meg is tettem. Részletesen elmeséltem neki, hogy mik történtek Hisamival, illetve a verekedést a másik csapatta. A történet közben neki még csak az arca sem rezdült csak csöndbe hallgatta azt. Mikor befejeztem megvakarta az állát és olyat mondott, amit soha nem fogok elfelejteni.

- Bár a módszereid nem voltak helyesek, azonban az ok amiért tetted nagyon is az volt. Tudod nekünk ninjáknak az a feladata, hogy segítsük, megvédjük azokat, akik nem elég erősek. Amit te tettél ugyanez. Megvédtél egy lányt, akinek nem volt meg a bátorsága, hogy kiálljon magáért és lehetséges, hogy ha nem találkozik veled sokáig ebben az állapotban maradt volna. Ezen felül még valami. Egy igazi ninja soha nem hagyja hátra, vagy árul el egy társat. Abból, amit mondtál könnyen választhattad volna, hogy magára hagyod. Azonban te nem tetted, ami nagyon is becsülendő. Ha ezeket az értékeket megőrzöd, akkor nagyszerű ninja válhat belőled. – Fejezte be a mondandóját. Meglepődtem, mivel nem erre számítottam. Azt gondoltam, hogy le fogja kiabálni fejemet, de e helyett félig-meddig még meg is dicsért. Ez után jelezte nekem, hogy mehetek és így is tettem. Szüleim még egy ideig beszélgettek velem a történtekről, de szerencsére hamar lenyugodtak a kedélyek és minden visszatért a szokásos kerékvágásba.

Ezen események után nyugodt idők jöttek. A másik csapat gyerek soha többet nem jött arra a helyre ahol mi voltunk. Hisamival láthatóan még közelebb kerültünk egymáshoz, egész pontosan amikor csak tehette rajtam lógott, azonban ezt egy pillanatra sem bántam. Szerettem vele tölteni az időmet és néha már-már úgy éreztem, mintha testvérek lennék. Elkezdtem meghívni magunkhoz ebédre néha vacsorára vagy, hogy ott aludjon nálunk. Szüleimnek semmi kifogása nem volt, azonban Hisami eleinte kicsit vonakodva fogadta el a meghívásokat, de idővel már olyan volt, mintha családtag lenne. Talán életem egyik legboldogabb és leggondtalanabb időszaka volt.

A Gondtalan gyermek évek hamar elteltek. Én már évek óta tudtam, hogy hagyományaink szerint ninjává kell válnom. Ennek első lépése az akadémia elvégzése volt. Sokan lehet nem szerették volna, hogy ha helyettük döntenék el, hogy mit kell csinálniuk, de nekem semmi problémám nem volt ezzel. Rég elfogadtam a tényt, hogy ezt kell tennem és az őszintét megvallva még vártam is egy kicsit. Pontosan nem tudtam, hogy mire kell számítanom, mivel még sosem csináltam semmi hasonlót. Más ninja családokkal, klánokkal ellentétben nálunk nem volt szokás a gyerekeket edzeni az akadémiai évek előtt, így természetesen fogalmam sem volt olyan dolgokról, mint a chakra elmélet vagy a jutsuk. Bár én már tudtam ezt, barátaimnak soha nem mondtam el. Nem láttam fontosnak, hogy idő előtt közöljem velük, így csak akkor tettem meg, mikor az akadémiai kezdésem közeledett. Szokás szerint összegyűltünk a kis téren és akkor árultam el nekik. Néhányan meglepődtek, azonban páran azt mondták, hogy ez a pálya még illik is hozzám. Fogalmam sincs, hogy ez mit akarhatott jelenteni, de nagy büszkeséggel töltött el. Hisami azonban nem fogadta ilyen jól a hírt. Ekkor már elég idősek voltunk, hogy megértsük, hogy ez mit is jelent. Tudtuk, hogy ezek után nem csak nekem, hanem a többieknek is hamarosan megjelennek a különböző kötelezettségek és emiatt nem leszünk már képesek annyi időt együtt tölteni és előbb-utóbb talán soha többet nem gyűlünk össze itt többet. Hisami is pontosan tudta, hogy ez könnyen bekövetkezhet és nem akarta. Valószínűleg úgy gondolta, hogy újra egyedül fog maradni és ez hihetetlenül megrémisztette. Teljesen kikelt magából és zokogva könyörgött nekem, hogy ne menjek el az akadémiára. Természetesen tudtam, hogy nem tehetek eleget a kérésének, illetve azt is, hogy mindegy mi történik a mi kis csapatunk idővel darabokra fog szakadni, hisz mindenkinek meglesz a maga munkája, idővel családja is. Meg tudtam érteni a félelmét, hiszen azelőtt már megtapasztalta azt, hogy milyen is egyedül lenni, így igyekeztem lenyugtatni.

- Nem kell aggódnod. Bármi is történjen, én mindig a barátod maradok és veled leszek. Nem maradsz egyedül. – Simogattam meg a fejét. Ennek hatására kicsit megnyugodott, de továbbra is zaklatottnak tűnt. Ezután következő napokba Hisami elég zaklatottnak tűnt. Sejtettem az okát, de valamiért nem ültem le vele megbeszélni a dolgokat, talán szimplán csak nem akartam újra felzaklatni. Napokkal később azonban, mintha megoldást talált volna a dolgokra, amik zavartál. Visszatért a szokásos vidám lányhoz, aki volt. Ekkor még nem is sejtettem, hogy mit is eszelt ki, inkább csak örültem, hogy megint vidámnak láthattam, így nem is hoztam fel többet a témát.

Hamarosan elérkezett az akadémia első napja. Sajnos apám nem tudott elkísérni, mivel küldetésre kellet mennie, de anyám, illetve nagyapám is eljöttek velem az akadémia épületéhez. Eddig nem gondolkoztam túl sokat a dolgon, de amikor ott álltam az épület kapujában egy kis időre elbizonytalanodtam. Nem tudtam, hogy pontosan mi is vár rá, ha átlépem az épület küszöbét. Tudtam, hogy a családom nagy elvárásokat támasztott felém, azonban nem voltam biztos benne, hogy ezeknek képes leszek-e megfelelni. Miközben ezeken gondolkoztam és a fölém magasodó épületet bámultam, valami furcsa történt. Egy ismerős hang szólított meg. Ahogy hátrafordultam Hisami volt ott. Nem igazán tudtam hova tenni a dolgot először.

- Miért jöttél? – Kérdeztem kíváncsian tőle, mire ő csak az akadémia épületére mutatott.

- Hogy ninja legyek. Nem egyértelmű? – Teljesen lefagytam a válaszától. Talán Hisami volt az utolsó ember, akiről el tudtam volna képzelni, hogy önszántából beiratkozzon az akadémiára és ninja váljon belőle, de lehet csak rossz emberismerő voltam. Természetesen utólag visszagondolva elég egyértelmű volt a dolog. Azért iratkozott be, hogy ne kelljen elválnunk. Ha együtt járunk az akadémiára, akkor továbbra is mindig mellettem lehetett, mint ahogy azt a kis téren tettük. Természetesen a kettő közel sem ugyanaz. A ninja akadémia nem egy vicc. Ezt a dolgot nem lehetett félvállról venni, hiszen ha elvégezzünk, akkor hivatalosan is ninják leszünk, tehát előbb-utóbb harcolnunk kell. Nem voltam meggyőződve, hogy tudja mire-e mire is vállalkozott, azonban abban a pillanatban tényleg annyira meg voltam lepődve, hogy egy szó sem jött ki a számon. Mire erőt vehettem volna magamon, Hisami megragadta a kezemet és berángatott az akadémia épületébe. Egy kis keresgélés után megtaláltuk a termünket. Továbbra sem hagyta el egy szó sem a számat, csak némán követtem a lányt, aki húzta a kezemet maga után. Mikor beértünk szinte alig egy-két gyerek volt rajtunk kívül a teremben. Ezt természetesen érthető volt, hiszen még korán volt. Az első órán érkezésünk után nagyjából egy órával kezdődött el, így volt egy kis időm Hisamival megbeszélni a dolgokat. Mivel nagyjából sikerült az engem ért sokkból kijönnöm, így végre megszólalnom is sikerült.

- Biztos vagy ebben Hisami? Ninjának lenni nem egyszerű feladat. Veszélyes munka, amiben akár meg is hallhatsz. Felkészültél erre? – Tettem fel a kérdéseimet neki. Aggódtam miatta, hogy az egész csak egy hirtelen fellángolás volt és később megbánja ezt a döntést.

- Persze, hogy tudom. Nem vagyok ostoba! Ez az én döntésem, és ha nem tetszik sem tehetsz ellenes semmit. – Mondta durcás arccal. Úgy tűnik, hogy bármit is mondanék neki nem tudnám megváltoztatni a döntését, így elhatároztam, hogy igyekszek majd neki segíteni, ahogy mindig is tettem. Pontosan tudom, hogy milyen is tud ő lenni. Félénk, bátortalan, önbizalom hiányos, és néha egy kicsit elveszett, így ha magára hagynám biztos nem bírná itt soká. Ettől függetlenül mélyen belül, azért egy kicsit örültem az események alakulásának. Hisami már hosszú ideje jó barátom volt és boldog, hogy együtt csinálhatjuk végig. Mivel sikerült megbarátkoznom a gondolattal, hogy mától fogva egy padban fogjuk tölteni a következő éveket, így nem zaklattam tovább őt a kérdéseimmel, inkább mindenféle más témáról kezdtünk beszélgetni. Hamarosan eljött az idő és megkezdődött az első óránk. Mögöttünk az ajtó kinyílt és egy elsőre kicsit ijesztő férfi sétált be. Magas, hosszú feketehajú chuunin volt, arcán a bal szeménél sebhellyel. Amint belépett hirtelen mindenki figyelme rá szegeződött és teljes csönd lett az addig zsibongástól zengő teremben. Az ajtóban állva, tekintélyt parancsoló pillantásával végignézett rajtunk, majd kis mosoly jelent meg az arcán és elégedettem bólintott egyet. Elindult  lefele a terem közepén lévő lépcsőn a tanári asztal felé. Nagyjából a második lépest tette meg, mikor hirtelen elvesztette az egyensúlyát és nagy sebességgel gurult le a lépcsőkön. Gyors mozgásának a lent elhelyezett asztal vetett véget, mivel hihetetlen erővel csapódott neki. Mindenki tátott szájjal, teljesen megfagyva figyelte az eseményeket, még levegőt is elfelejtettünk venni. Ekkor azonban hirtelen felpattant, mintha semmi sem történt volna.

- Ajajaj! Első lecke gyerekek! – kiáltott fel hirtelen – Mindig legyetek óvatosak a lépcsőkkel. – Fejezte be a mondandóját, mire az egész osztály egyszerre nevetésben tört ki. Egy kis ideig figyelt minket kacagni, majd lecsendesített mindenkit.

- A nevem Doi Junta. Én leszek az egyike azon chuuninoknak, akik a következő években segítenek nektek elsajátítani a ninja lét alapjait. – Bemutatkozása után el is kezdte mondani, hogy miről is szól a ninja akadémia és, hogy mire is kell számítanunk a falai között eltöltött évek alatt. Bár elsőre egy kicsit ijesztőnek tűnt, azonban kicsit megismerve egy nagyon kedves, segítőkész ember volt. Talán nem is volt olyan gyerek, Aki ne szerette volna Doi-senseit vagy az óráit. A lépcsős incidenshez hasonló események szinte mindennaposak voltak nála. Sosem tudtuk eldönteni, hogy vajon tényleg ennyire kétbalkezes, vagy esetleg szándékosan csinálja, azonban az biztos volt, hogy az az ember szinte elpusztíthatatlan volt. Ezen felül az első napunk eseményei nem voltak túl különlegesek, mindössze a legfontosabb információkat kaptuk meg arra vonatkozóan, hogy mi is vár majd ránk az elkövetkezendő időben.

Az akadémiai tanulmányaimmal egy időben az otthoni edzések is megkezdődtek. Anyám ebben az időben már visszatért az étterméhez, illetve apám sok küldetésre lett küldve, így az iskola után általában nagyapámmal és az ő kemény edzésprogramjával töltöttem. Eleinte nagyon nem szerettem ezeket az alkalmakat. A szigorú edzés és folyamatosan ismétlődő gyakorlások mindig szörnyen lefárasztottak ráadásul eleinte sem értelmét, sem pedig hasznát nem láttam ezeknek. Többször összetűzésbe keveredtem emiatt vele. Pontosan emlékszem egyik alkalommal éppen az egyik vizsgámra kellet tanulnom. Nagyapa felügyelte, mivel jól tudta, hogy ha nem teszi, akkor meglépek a tanulás elől. Már sokadszorra olvastam újra a könyv adott fejezetét és már nagyon untam, mikor észrevettem valami érdekeset. Láthatóan a tanulás nem csak engem untatott, de az öreget is, hiszen hangos horkolásra lettem figyelmes. Akkor megláttam a lehetőséget és megpróbáltam az ablakon keresztül távozni, azonban sikerült zajt csapnom és felébreszteni vele a szunnyadó démont. Kiugrottam az ablakon és futottam, ahogy csak tudtam. Következő pillanatban arra lettem figyelmes, hogy nagyapám rohan utánam, a botját lengetve. Talán egész életembe nem futottam olyan gyorsan, mint akkor, azonban kevés volt. Lehet, hogy már visszavonult egy ideje, de a mozgás még mindig benne volt az öregben. Miután elkapott hihetetlen szidást kaptam és legalább százszor végigolvastatta velem a könyv fejezetét. Legalább a tesztem jól sikerült.

Az akadémiai oktatást egy részről szerettem, más részről pedig nem. A gyakorlati részeket kimondottan éveztem. Taijutsuban az osztály, ha nem az évfolyamom legjobbja voltam. Ezt részben köszönhető volt az otthoni pokoli edzésnek is, illetve talán annak is, hogy mindig is jó mozgásom volt. Ninjutsuba volt még mit fejlődnöm, de közel sem voltam a legrosszabb abban sem. Ezeket az órákat szerettem, főleg mikor tudásommal fel is vághattam. A fegyverek használata is jól ment, bár a pusztakezes technikák mindig is jobban vonzottak valamiért. Az elméleti órák viszont a legjobban utáltak között  voltak. Mindig is energetikus voltam, így a padban való üldögélés és figyelés nem volt az erősségemnek mondható. Olyan dolgokat próbáltak nekünk tanítani, mint ninja történelem, chakra elmélet, de az órák nagy részén általában aludtam, ami persze Doi-senseinek nem túlságosan tetszett és folyton krétájával homlokon dobott. Veszélyesen jól célzott a férfi, mert egyszer sem vétette el. Hisami azonban pont az ellentétem volt. Az elméleti órákon mindig figyelt és tanulmányai is kitűnők voltak. Gyakran piszkált engem, amiért nekem nem voltak ilyen jók az eredményeim és segíteni akart a tanulásban. Gyakrolatban azonban nagyon ügyetlen volt. Taijutsuban soha nem jeleskedett, sőt talán valahol a legrosszabbak között helyezkedett el. A fegyverhasználatban sem tűnt ki túlságosan. A dobásai nem voltak rosszak, azonban amilyen kétbalkezes volt gyakran elejtette a kunaiokat és shurikeneket, ami miatt sokszor kinevették a többiek. Egyszer az egyik fiú el is kezdett gúnyolódni rajta és különböző sértő neveken hívta őt. Természetesen ezt nem tűrhettem. Tanulva régi hibáimból egy fokkal civilizáltabb módszert alkalmaztam. Kihívtam egy gyakorló meccsre, majd miután egy kicsit vonakodott egy kis provokációt vetettem be nála, amire rögtön beadta a derekát. Sensei engedélyt adott a harcunkra. A fiú nagyjából öt perccel később már úton volt az orvosi szoba felé, ájultan. Hisami bár ezekben nem jeleskedett, azonban a ninjutsu használata kiemelkedő volt. Nem csak, hogy az osztály vagy az évfolyam legjobbja volt, hanem a tanárok gyakran mondták, hogy ilyen tehetséges ninjutsu használóval még életükben nem találkoztak még, és sokra fogja vinni. Ez természetesen kicsit megnövelte a lány önbizalmát és engem is megnyugtatott, hogy meg fogja állni a helyét a ninja világban.

Otthon nagyapámnak természetesen rengeteg baja volt velem, mivel gyakran próbáltam kibújni az edzései és tanuló időszakai alól. Egy nap mikor Hisami iskola után nálunk volt egy új ötletet vett a fejébe, hogy engem megzabolázzon. Megkérdezte Hisamit, hogy nincs-e kedve csatlakozni a mi délutáni edzéseinkhez. Ravasz volt a vén róka. Túszt ejtett. Hisami gyakran járt nálunk, már szinte családtag volt. Nagyapa tudta pontosan, hogy ha elfogadja az ajánlatot, akkor ő nem fog megpróbálni elmenekülni a közepén, én pedig nem hagyom magára. Hisami gondolkodás nélkül igent mondott. Próbáltam megállítani, hiszen ő még nem ismerte nagyapa sátáni módszereit, azonban nem tudtam időben közbelépni. Ettől kezdve ő is minden délután, illetve hétvégenet velem edzett. Bár eleinte nehezen vette, később szépen belejött. Eredményei taijutsuban és fegyverhasználatban drasztikusan megnövekedtek. Senki nem gúnyolódhatott már rajta, bár még így is csak olyan középszinten állt. Napjaink az akadémián így teltek boldogan és edzések közben izzadságban úszva, de megérte.

Hamarosan eljött az ideje, hogy az akadémia falai közt töltött időnek vége legyen. Egyre közeledett a genin vizsga ideje. Már egy ideje tűkön ülve vártam a vizsgát. Szerettem volna ha a sok edzés és tanulás eredményét valós helyzetekben is alkalmazhattam volna. Tudtam ha geninné válok akkor végre küldetéseken vehetek részt. Hisami nem teljesen volt ilyen optimista a dolgokkal kapcsolatban. Kicsit megvolt ijedve a közeledő megmérettetéstől. Már hetekkel a vizsga előtt azt hallgattam tőle, hogy biztos meg fog bukni. Próbáltam megnyugtatni és rámutatni, hogy probléma nélkül sikerülni fog. Ezzel ideiglenesen sikerült lenyugtatnom, azonban hamarosan újra aggódni kezdett. Otthon az edzések is kicsit keményebbek lettek, mivel nagyapám mindenáron azt akarta, hogy kitűnő eredményekkel tegyem le a vizsgát.

Már csak egy éjszaka választott el a genin vizsga időpontjától. Mindenki tűkön ült a családból és biztató szavakat intézett hozzám. Szerintem mindenki közül én volt a legnyugodtabb. Személy szerint már csak túl akartam esni az egészen. Másnap családom kíséretében álltam a már jól ismert épület előtti kis téren. Hamarosan Hisamit is megpillantottam. Szörnyű állapotban volt. Láthatóan egy percet sem aludt az éjszaka alatt. Szemei alatt akkora táskák voltak, hogy egy egész család elmehetett volna velük nyaralni. Haja össze-vissza állt és arcán még ott figyelt a sietve megevett reggeli maradványa is. Mint egy élőholt úgy sétált el mellettem. Jobbra-balra dülöngélve haladt. Szerencséje volt, hogy nem esett semmi baja az idevezető úton, hiszen láthatóan a körülötte lévő világot teljesen kizárta, még engem sem vett észre. Valamit motyogott magában, ami leginkább ninja történelem egy eseményének és évszámainak tűntek. Valószínűleg azért, hogy el ne felejtse. Ahogy mellettem haladt volna el én gyorsan megragadtam a kezét. Ettől teste teljesen megmerevedett és kizökkent kis álomvilágából. Ahogy rájött, hogy hol is van és mi történik nagyjából, darabos mozgással megfordult. Ekkor látta, hogy aki a kezét megragadta az én voltam. Gyorsan meghajolt

- Jó reggelt! – Még ez az egyszerű dolog is majdnem katasztrofálisan végződött, mivel meghajlás közben majdnem orra bukott. Én csak a fejemet ingattam.

- NE köszöngess itt nekem! Hogy nézel ki Hisami? Mint aki egy háborút járt meg. Egy lány nem jelenhet meg így az utcán, különösen egy olyan csinos, mint te. – Mondtam neki, majd elkezdtem rendbe szedni a haját.

-Vávává! Nem kell egyedül is megtudom! – Kiáltott, miközben zavartan kapálózott a kezével. Természetesen ez egem a legkisebb mértékben sem izgatott és folytattam.

- Nem úgy nézel ki, mint aki bármit is meg tudna csinálni most egyedül. Mégis mit gondoltál? Hosszú éveken át edzettünk, tanultunk erre az alkalomra. Mindketten tudjuk, hogy probléma mentesen sikerülni fog, azonban te minden erőfeszítésedet ki akarod dobni az ablakon, mert elkezdesz feleslegesen idegeskedni? Ha nem szeded össze magadat és megbuksz, akkor ígérhetem neked, hogy a szél országáig foglak rugdosni. – Válaszoltam, miközben befejeztem a hajának és ruhájának a rendbe szedését, majd egy zsebkendőt elővéve az arcát is letöröltem.

- Na most indulás befele! Van egy vizsga, amit le kell tennünk. – Indítottam Hisamit útnak, közben családom tagjainak integettem és átléptem az akadémia ajtaján.

A vizsga a szokásos tantermünkben volt megtartva. Elfoglaltuk a helyünket és egy kis várakozás után Doi-sensei is megérkezett. Tartott egy gyors beszédet, majd kiosztotta az elméleti vizsga feladatsorait. Történelem, chakra elmélet és különböző stratégiák, technikák elméleti anyagát kérte számon a pár összefűzött lap. Rögtön neki is láttam annak megírásának. Akármennyire is utáltam nagyapámmal való tanulásokat, azt be kell vallanom, hogy most nagyon hasznosak voltak a könyvek fölött eltöltött idők. Szinte minden kérdésre tudtam a választ, de azért volt pár nehezebb feladat, ami kifogott rajtam, de tőlem még ez is nagy dolog volt. Néha-néha rápillantottam Hisamira, hogy ébren van-e még. Láthatóan azonban ez felesleges volt, mivel erőt vet magán és teljes odafigyeléssel írta ő is a tesztet. Talán nem akart a szél országába menni. Az idő hamar elment és Doi-sensei elkezdte beszedni a lapokat. Hisamira nézve ő egy mosollyal jelezte, hogy minden jól sikerült. A vizsga következő része a gyakorlat volt. Erre egy kicsit várnunk kellet, mivel a megírt teszteket gyorsan kijavították. Azok akiknek nem volt meg a megfelelő pontszáma nem vehettek rész a gyakorlati vizsgán. Ezek után egymás után hívtak be minket a terembe. Szép lassan én is sorra kerültem. Az asztalnál Doi-sensei, illetve két másik chuunin ült, akik a vizsgáztatást végezték. Először pár könnyebb taijutsu technikát, illetve dobófegyverek használatát kellett bemutatnom egy felállított próbabábun. Ezzel nem volt szerencsére semmi gond, minden elsőre sikerült. Ezután egy egyszerű Bunshin no jutsut kellet prezentálnom. Legalább két klónt kellet létrehoznom. Rákészültem, majd a megfelelő kézjel  elmutatása után létrehoztam a szükséges két klónt.

- Gratulálok! – Mondta Doi-sensei, majd az asztalon felsorakoztatott fejpántok közül egyet felemel és átnyújtott nekem. Átvettem, majd meghajoltam és távoztam a teremből. Odakint Hisami már várt rám és boldogan mutattam neki a fejpántomat. Őt még nem hívták be, így vártam gondoltam megvárom. Hamarosan az ő nevét is mondták és bement. Egy kis idő után ő is boldogan távozott a teremből kezében Konoha jelét viselő fejpánttal. Együtt indultunk ki az akadémiáról már geninként. Odakint a szüleim már vártak. Boldogan meséltem, hogy mindkettőnknek sikerült a vizsga.

- Szép munka volt lányok. Ezt meg kell ünnepeli! Hisami te is gyere! – Mondta apám. Egyenesen hazamentünk és egy hosszan az éjszakába nyúló vacsorás partit csaptak nekünk. Végén olyan sokáig tartott, hogy Hisami nálunk aludt. Bár más választása nem volt, mivel már az evés felénél majdnem lefejelte a tányért. Nem csodáltam, hiszen most, hogy elmúltak az izgalmak biztos nagyon fáradt lehetett.

A vizsgánk után volt pár napunk, amit pihenéssel töltöttünk, mielőtt megjött az üzenet, hogy jelenjünk meg újra az akadémián. A vizsga okozta izgalmak, illetve sok edzés, tanulás után jól esett egy kis kikapcsolódás. Főleg Hisaminak tett jót, aki a ünnepi vacsora után egy fél napot átaludt. Nem is tudom pontosan, hogy mióta nem aludhatott egy jót szegény. Az időt azonban nem csak lazsálással töltöttük. Bár az akadémiát befejeztük, de a közös edzések nem szűntek meg. Egy ninjának mindig szüksége van arra, hogy formába tartsa magát és fejlessze a képességeit. Ezen felül egy teljes napot töltöttem Hisamival a városban. Új ruhákat és felszereléseket vettünk, hogy mindenünk rendbe legyen. Végül az üzenet megérkezése utáni napon az említett időpontban meg is jelentünk az akadémián. Újra a szokásos terembe lett felsorakoztatva az osztályunk. Ez alkalommal azonban nem egy új leckét vettünk, vagy tesztet írtunk, hanem ez volt az alkalom, amikor hivatalosan kihirdették a csapatokat. A kezdő genineket háromfős csapatokba osztották, akiket egy jounin felügyelt. Ez a rendszer már régóta létezi és feladata, hogy az ifjú ninjákat megtanítsák a csapatmunka alapjaira. Kíváncsi voltam, hogy kikkel kerülök egy csapatba. Van pár ember, akikkel szívesen lettem volna, ugyanakkor volt néhány, akikkel semmiféleképpen nem, mivel nem kedveltem őket, így a csapatmunka dolog nem biztos, hogy működött volna. Doi-sensei egy papírról olvasta fel a csapat megnevezését, majd a benne szereplő személyek nevét.

- Team 21! Ishihara Aki… - mondta a nevemet – Fukuda Chuu…  - A következő név az egyik fiúé volt. Nem igazán mondhatnám, hogy ismerem. Mindig is nagyon titokzatos volt és nem szeretett másokkal beszélgetni, így nagyjából az osztályból senki nem tudott semmit róla. Nem utáltam, de kicsit nehéznek tartottam, hogy együtt dolgozzak valakivel, akit megközelíteni sem nagyon lehet.

- és Kano Hisami – Fejezte be a csapatunk tagjainak felolvasását. El sem hittem, hogy ez lehetséges. Hisamival kerültem egy csapatba. Úgy tudtam, hogy egy csapat szinte mindig két fiúból és egy lányból áll. Mármint oké nem voltam sohasem túlságosan lányos, de azért mégis. Miután vége lett a felsorolásnak gyorsan oda is mentem Doi-senseihez és rá is kérdeztem a dolgokra.

- Az igazat megvallva ennek két oka van. Az első, hogy ebben az évben az osztályban eggyel több lány volt, mint csapat, így elkerülhetetlen volt, hogy egy helyre kettő kerüljön. A másik okba egy kicsit benne van az én kezem is. Régóta ismerlek titeket. Tudom, hogy ti ketten Hisamival nagyon jóba vagytok szinte tökéletes csapatot alkottok. Emlékszel, hogy azokon az órákon, amikor párosával kellet csinálni valamit ti ketten mindig kiemelkedő teljesítményeket értetek el. Ezen felül a harmadik tagotokról tudom, hogy nem éppen az az ember, aki könnyen kijön másokkal. Ezért remélem, hogy a ti példátok jó hatással lesz rá és meg fog nyílni nektek legalább egy kicsit. – A mondandójából teljesen megértettem mindent. Ekkor hirtelen nyomást éreztem a nyakamon. Addig nem is tudtam, hogy mi lehet az, amíg meg nem láttam a két kezet, ami a mellkasomat kulcsolta át. Hisami volt az, aki a nyakamba ugrott és nevetve kezdett bele a mondandójába.

- Úgy tűnik, hogy még a vizsga után sem szabadulsz tőlem. Jó kis csapat leszünk. – Sejtettem, hogy erre a hírtől ő is nagyon boldog lesz. Olyan érzésem volt, mintha évekre elegendő szerencsét használtunk volna fel az életünkből ehhez. Ezek után odamentem Chuuhoz, hogy köszöntsem.

- Úgy tűnik mától csapattársak leszünk. Remélem jól kijövünk majd. – Mondtam, majd kinyújtottam a kezemet felé. Kicsit vonakodva ugyan, de kezet fogott velem, közben bólintott egyet. Ezek után felállt és kisétált. Nem volt sok, de több mint a semmi. Reméltem, hogy idővel  lesz ez jobb is. Ezek után haza mentünk, mivel aznapra már más dolgunk nem volt.

Hamarosan újabb üzenet érkezett. Megkaptuk az új csapatunk első összegyűlésének idejét és helyét. Már égett bennem a tettvágy, így vártam, hogy neki kezdhessek a ninja pályafutásomnak. Amikor eljött az idő kimentem a kiképző terepre, ahova a találkozó meg volt beszélve. Hamarosan meg is láttam a mesterünket. El sem lehetett téveszteni. A nagy üres tér kellős közepén álló jounin elég feltűnő volt. Nagyjából két méter magas férfi. Rövid barna haja és szemüvege volt. Rögtön oda is sétáltam, majd köszöntem neki. Ő csak bólintott, de nem szólt semmit. A többiek még nem értek ide, de volt idejük rá. Szándékosan kicsit korábban jöttem, mert már nem tudtam otthon magammal mit kezdeni. Miután mindenki megtalálta a helyet, a férfi aki eddig karba tett kézzel szinte mozdulatlanul állt, hirtelen magasba emelete a kezét és komikus mozdulatokkal magyarázni kezdett.

- Üdv nektek kis geninek! Én Hayami Ikki vagyok! Örülök, hogy mindenki időben érkezett. Nem szeretem ha késnek az emberek. Mint tudjátok az életben korlátozott időnk van, amit nem vesztegethetünk késére, így legyetek mindig pontosak. Ha nem, akkor felkötlek titeket egy fára és megvárom, míg a keselyűk megesznek. – Hallottam, ahogy Hisami nyikkant egyet. Ezek szerint komolyan vette a fenyegetést.

- Sensei, de errefele nem is élnek keselyűk – Mondtam neki. Erre a férfi mereven elkezdett bámulni, közben állát vakargatta.

- Akkor azt hiszem sokáig kell majd várnom. – Jelentette ki teljes meggyőződéssel. Különös hangokat hallottam közbe magam mellől. Chuu éppen azon harcolt, hogy visszafojtsa a nevetését. lehet, hogy kicsit zárkózott a srác, de legalább van humorérzéke. Teljesen őszintén nem ezt vártam az új mesterünktől. A neve ismerősen csengett, azonban nem akartam a fülemnek hinni. Hayami Ikkit a falunk legjobb ninjáival említik egy lapon. Kifejezetten erős nin és kenjutsu mester. Ez utóbbit az oldalán logó katana is mutatta. Nevéhez számtalan nagy tett fűződik, azonban nehezemre esett elhinni, hogy a falunk egyik hőse ilyen személyiséggel rendelkezik.

- Akkor most ismertetem a mai feladatotokat. Ideje pihenni! Mint látjátok, annak a fának a fekvése pont megfelelő ahhoz, hogy a törzsénél lekuporodva kellemes árnyékot vessen ránk, így megteremtve a perfekt helyet egy kis piknikezéshez, illetve délutáni szunyókához.  – Jelentette ki. Nem akartam hinni a fülemnek, de láthatóan a többiek is csak tátott szájjal álltak.

- Nem akarok nagyon beleszólni, de ilyenkor nem szokás valami kis tesztet csinálni, amivel felméri az erőnket? – Tettem fel a kérdést, mire ő csak a fejét rázta.

- Nem, nem! A ninja legfontosabb feladata, hogy mindig készen álljon a küldetésére, így a megfelelő pihenésnél nincs fontosabb! Ahhoz, hogy mindig 120%-ot nyújthassunk a megfelelő pihenés és tápérték bevitele nélkülözhetetlen. Ez az első lecke, amit megtanítok nektek. Ha képesek vagytok hatásosan pihenni, akkor egy nap olyan nagy ninják lehettek mint én. – Nyomta a hüvelyk ujját a mellkasára, amit próbált minél jobban kitolni. Legszívesebben lefejeltem volna a földet, de inkább nem tettem. Ezek után, ahogy azt utasításba adta mindannyian lekuporodtunk a fa árnyékába. Táskájából ebédes dobozokat vett elő és elkezdte szétosztani őket.

- Nem kell félni, lássatok nyugodtan neki. – Mondta. Ahogy kinyitottuk a dobozt, orrunkat megcsapta a finom ételek illata. Szépen elrendezett ételek nagy választéka volt benne. Mindannyian egy szó nélkül elkezdtünk enni. Finom volt. Miután végeztünk Hayami sensei hátradőlt a fűben.

- Ideje egy kis alvásnak. – Mondta nekünk. Valamiért nagyon álmosnak éreztem magamat és ez a többiekkel is így volt. Mindannyian ledőltünk és egy pillanat múlva már aludtunk is.

Mikor felébredtem valami különös érzésem volt. Olyan, mintha minden a feje tetejére állt volna. Az igazság az volt, hogy minden teljesen normális volt, azonban én voltam az aki fejjel lefele lógott egy fáról. Nem teljesen értettem a dolgot. Ahogy elfordítottam a fejemet láttam a két társamat hozzám hasolnól helyzetbe. Ők is most kezdtek ébredezni és ahogy felfedezik, hogy mi is történi hozzám hasonlóan ők is kicsit megijedtek.

- Nagyszerű, felébredtetek! Ninják második szabálya. Soha ne bíz meg feltétlenül olyan emberben, akivel csak most találkoztál. Munkánk során sokan próbálnak meg átverni minket. Meg kell tanulnotok, hogy mindig figyeljetek a legapróbb részletekre is, különben könnyen szorult helyzetbe találhatjátok magatokat. Mint láthatjátok pontosan ez történt most is. Jelenleg Konoha közelében elfekvő erdőben vagyunk. A falu nagyjából másfél nap sétára van innen arra. Bár legnagyobb sajnálatomra keselyűk tényleg nem élnek erre, de más kedves állatok igen. Farkasok, medvék esetenként mérges pókok is. A feladatotok, hogy lehetőleg élve eljussatok a faluba. Akinek sikerül kap egy sütit. – Mondta, majd elkezdett elsétálni. Többször is próbáltunk hozzá szólni, azonban nem figyelt ránk. Nagyjából 10 perce, hogy elment. Azóta azon fáradoztunk, hogy kiszabaduljunk, de a kötél nagyon szorosra lett kötve. Hirtelen a semmiből három kunai suhant el mellettünk a köteleinket elvágták, de minket nem sebesítettek meg. Zuhanni kezdtünk. Szerencsére mindenkinek sikerült időben kapcsolnia, így talpra érkeztünk és nem esett bajunk.

- Remélem ez csak egy rossz vicc akar lenni. – Mondtam. Azonban úgy tűnt, hogy nem az. Az ételbe altatót tett, majd kihurcolt minket az erdőbe több kilométerre a falutól. Jobb lehetőség híján elindultunk az általa megadott irányba. Nem telt el sok idő, mire különös hangra lettünk figyelmesek. Olyan volt, mintha farkas vonyítás lett volna, azonban eléggé rosszul, hangzott és félúton a vonyításból köhögés lett. Ekkor a közeli bokorból egy farkas ugrott elő. Vagyis inkább egy annak öltözött ember.

- Ez most komoly? – Fogtam a fejemet. A maskarába öltözött ember minden kétséget kizáróan az új mesterünk volt. Kezével jelezte, hogy támadjunk. Kicsit mérges voltam a történtek miatt, így nem kellett kétszer mondani. Elkezdtem futni felé. Mikor odaértem a lábamat megemeltem és térdemmel hasba próbáltam rúgni. Természetesen rögtön megfogta a támadásomat, de nem adtam fel. Jobb könyökömmel a fejét vettem célba, azonban a másik kezével ezt is elkapta. Arcomon mosoly jelent meg, mivel végig ez volt a célom. Amit ő nem tudott, hogy mi Hisamival jó csapatot alkottunk mindig is, így szavak nélkül is tökéletesen megértettük egymást. A lány mögöttem a magasba ugrott, majd kézjelek sorozatát mutatta el.

- Katon: Goukakyuu no Jutsu – Én ebben a pillanatban hátra ugrottam, hogy a közeledő tűzlabda nem sebesítsen meg. Sokan nem tudják, de Hisami mindig is hihetetlenül jó volt ninjutsuba. Az akadémiai évei során valahogy rájött az elemi beállítottságára és pár különböző helyről szerzett tekercs segítségével több komolyabb technikát is elsajátított. Bár soha nem mondta meg nekem, hogy ténylegesen honnan is szerezte őket. Tehetségét az is tükrözi, hogy állítólag a genin vizsga alatt annyira ideges volt, hogy két klón helyett véletlen húszat csinált. A tűzlabda nagy sebességgel csapódott a földnek. A célpont azonban egy hajszál híján, de megúszta. Mindössze a ruhájának szőre perzselődött meg.

- Ne már! A kosztüm kölcsönző meg fog ölni ezért! – Mondta, azonban nem volt sok ideje a mérgelődésre, mivel újabb támadás érkezett felé. Ezúttal Chuu volt az. Hihetetlenül meg is lepődtem rajta, mivel szinte tökéletesen időzített és koordinált támadást indított. Olyan volt, mintha mindig is a csaptunk része lett volna. A sensei mögött jelent meg, majd egy rúgást indított a hátára. Az összezavarodott férfinak nem volt már elég ideje, így ezt a támadást már nem tudta levédeni. Hangos nyögés hagyta el a száját a találat után, majd gyorsan arrébb ugrott. Ezután egyenesen ránk nézett és kinyújtotta jobb kezét. Felmutatta hüvelykujját, majd egy szempillantás alatt el is tűnt.

- Ez meg mi a fene volt? – Kérdeztem. Még mindig nem tudtam elhinni a látottakat. Ezek után Chuu felé fordultam

- Szép támadás volt! Azonban hogyan tudtál ilyen jól időzíteni? – Tettem fel a kérdést. A fiú csak megvonta a vállát és válaszolt.

- Láttam egy lehetőséget és kihasználtam. Ha képes vagy megfigyelni a helyzetet, akkor könnyű. – Válaszolta. Talán ez volt az első alkalom, hogy válaszolt. Úgy tűnt, hogy mégsem lesz olyan nehéz vele együtt dolgozni. Ezek után folytattuk utunkat. A továbbiakban szerencsére nem találkoztunk több veszélyes állattal. Azonban muszáj volt élelmet szereznünk, ezért vadásztunk, illetve a szabadban aludtunk egyszer. Másfél napnyi gyaloglás után végre megláttuk a falut. A kapuban már ott állt a mesterünk ránk várva.

- Nagyszerű munka gyerekek! Sikeresen teljesítettétek a Hayami tesztet. Mától kezdve hivatalosan is a tanítványaim vagytok. És most a megérdemelt sütik! – Mondta és zsebéből három darab kisebb süteményt vett elő. Természetesen egyikünk sem fogadta el.

- Ha nem kell megeszem én. – Monda, majd egyszerre mindhármat a szájába gyűrte.

- Mewhettek hava. Pihenvetek! Holnap az kiképző terepen 8-kor! – Mondta még tele szájjal. Ezután mindannyian hazatértünk és kipihentünk új mesterünk különleges személyiségét. Mikor apám rákérdezett, hogy mi történt én elmondtam neki. Ő csak felnevetett

- Igen, az a férfi kicsit fura, de kétség kívül jó tanár. Több hozzátok hasonló genin csapatot képzett ki. – Akkor még nem igazán értettem, hogy mit értett hozzánk hasonló alatt. Csak évekkel később tudtam meg, hogy a mi csapatunk egy speciálisan összeállított volt. Hisami ninjustu képessége miatt, Chuu a taktikai és megfigyelőképességei miatt én pedig a taijutsuban mutatott tehetségem miatt kerültem Hayami-sensei keze alá, hogy egy speciális csapatot faragjon belőlünk.

Másnap, ahogy az nekünk feladatba ki lett adva meg is jelentünk a kiképzőterepen 8 órára. Sensei már várt minket.

- Ma megkezdjük az első küldetésünket. Fogjátok ezeket a zacskókat! A feladat szemetet szedni a faluban. Aki a legtöbbet szedi jutalomba részesül. – Mondta és mindenki kezébe egy-egy szemetes zacskót nyomott. A mondatának első részénél megörültem, de mikor meghallottam a részleteket a lelkesedésem teljesen eltűnt.

- Félve kérdezem, de mi lenne az a jutalom? – Nem telt sok időben, hogy megkapjam a választ. Zsebéből egy fényképet húzott elő.

- Egy dedikált fótó rólam. – Jelentette ki. Közelebbről megnézve egy kép volt, ahol meztelen felsőtesttel pózolt.

- Azt hiszem nem fogom túl hajtani magamat. – Mondtam, miere ő csak a fejét csóválta.

- Ha nem takarítjátok ki a falut naplemente előtt, akkor az éjszakát az erdőben töltitek megint, fejjel lefele. – Mondta. Ez már kicsit jobb motiváció volt, mint az előző. Bár senkinek nem volt hozzá kedve, de mindenki rögtön nekilátott. Sensei közben folyamatosan követett minket és időközben egy bugyuta szemétszedős dalt is kitalált, amit magabiztosan énekelgetett a nem létező hangján. Nap végére mindenki mentálisan és fizikálisan is teljesen le volt épülve.

- ÉÉÉÉÉS A NYERTES… DING DING DING… Hisami-chan! – A képet szegény Hisami kezébe nyomta, aki egy kis ideig nézte, majd mereven bámulni kezdte a senseit. Ekkor hirtelen a kép lángra kapott a kezébe és hamuvá égett.

- NEEEEEE! Hisami-chan, hogy lehet ilyen kegyetlen? – Mondta könnyes szemekkel. Hisami csak hátat fordított és minden szó nélkül elsétált. Hamarosan én is követtem a példáját.

Telt-múlt az idő. Kis csapatunk hamar összekovácsolódott. Bár Chuu esetében egy kicsit nehéz volt a dolog, azonban idővel sikerült vele és kicsit összebarátkozni, ami egy hatalmas erőlelépés volt. Sensei továbbra is furcsa volt, de ehhez is kezdtünk már hozzászokni. Több különböző kis küldetést végeztünk el együtt. Olyanokat, mint kutya sétáltatás, gyomlálás egy idős hölgy kertjében, illetve háziállat felkutatása. Ez utóbbi esetében nagy gondba voltunk, hiszen hihetetlen nehéz fellelni egy kaméleont a faluban.

Nagyjából három hónapja volt már együtt a csapat, mikor a sensei kitalálta, hogy tanítani fog nekünk valami újat. Elvitt minket egy hatalmas fához.

- Másszátok meg! Azonban nem érhettek hozzá kézzel. Csak és kizárólag a lábatokat használhatjátok. Egyetlen kis segítséget adok. A feladatot csak megfelelő chakra kontrollal lehetséges. – Miután ezt elmondta, hátrébb állt és figyelt. Nem telt sok időbe, hogy megértsük, hogy pontosan mit is akart. Láttunk már azelőtt ilyet más ninjáktól. A fa törzsén vagy más függőleges felületen való felfutást akarta megtanítani nekünk. Pontos módját azonban nem ismertük. Hisaminak volt valami fogalma róla, mert olvasott róla egy könyvben, de még ő sem próbálta soha. Gyorsan elmagyarázta a technika alapvető elméletét. Utána mindannyian a fa köré álltunk és elkezdtünk koncentrálni. Chakrát gyűjtöttem a lábamba, ahogy Hisami is mondta. Miután ez megvolt egy kis lendületet vettem, és elkezdtem felfutni. Természetesen nagyjából két lépés után vissza is estem. Pontos okát nem tudtam, de láthatóan nem volt megfelelő a chakra kontrolom. A többiek sem jártak túl sok sikerrel. Chuu szintén csak két lépést tudott megtenni. Hisami esetében azonban egy kicsit más volt a probléma. Amint a lábát rátette a fa törzsére hatalmas robbanásszerű hangot hallottunk. Mikor megnéztük a fa törzséből egy elég komoly darab hiányzott. Kiderült, hogy a lány kicsit több chakrát használt a kelleténél és ezzel kárt tett a fa törzsében. Sosem gondoltam, hogy ebben a kicsi lányban ilyen nagy erő lehet. Ezek után több órányi próbálkozás következett. Először természetesen Hisami járt sikerrel. Utána nagyjából két órával Chuu is teljesítette a feladatot, azonban nekem nem ment ilyen könnyen. Hiába próbáltam erősen koncentrálni, félútnál tovább soha nem jutottam. Hisami folyamatosan próbált tanácsokkal ellátni, de sajnos kettőn közötti különbség miatt nem igazán bizonyultak hasznosnak ezek. Minden alakalommal mikor leestem rögtön fel is tápászkodtam, majd újból nekifutottam. Több különböző chakra mennyiség felhasználásával próbálkoztam, illetve másképp eloszlatni, kibocsájtani azt a lábamból. Hosszú szenvedés sajnos nem hozott túl sok eredményt. Zavart, hogy rajtam kívül mindenkinek sikerült és pont ezért nem is adtam fel. Szánalmas próbálkozásaimat a sensei szakította félbe, mivel a nap már lenyugvóban volt. Nem akartam még hazamenni, de ő hajthatatlan volt. Még aznap este kiszöktem otthonról, hogy gyakoroljak, Nagyjából a fél éjszakám rá ment, mire kezdtem már látható eredményeket elérni. Már képes voltam hosszabb ideig megmaradni a fa törzsén. Kezdtem ráérezni a megfelelő módszerre, azonban a gyakorlásomat a hirtelen sötétség szakította félbe. Másnap egy kórházi ágyban tértem magamhoz. Nem értettem, hogy mi történt. Később magyarázták el, hogy túl sok chakrát használtam el és eszméletemet vesztettem. Szerencsém volt, hogy nem valahol magasan következett ez be, mert akkor az esésbe akár bele is halhattam volna. Természetesen ezek után komoly szidást kaptam szüleimtől és mesteremtől. Hisami, mikor megtudta, hogy mi történt rögtön berohant hozzám és zokogva vetette magát rám. Gondolom nagyon megijedhetett. Még Chuu is tiszteletét tette nálam, bár csak pár perc erejéig és akkor is csak egymást bámultunk némán, de a szándék a lényeg. Pár nap múlva ki is engedtek. Ezek után visszatérhettem a félbemaradt edzésemhez. Most már nem mentem ki egyedül, hanem a mesterem felügyelete alatt gyakoroltam. Mivel az alap már megvolt, így sikerült végre kikísérleteznem a megfelelő metódust és ezt az új technikát én is sikeresen elsajátítottam. Bár mindenki gratulált nekem, de ettől függetlenül nem voltam túlságosan megelégedve a teljesítményemmel.

Ezt a technikát még pár alakalommal gyakoroltuk közösen, majd egy kicsit bonyolultabb technikára léptünk tovább. Ideje volt megtanulni a vízen való járást megtanulni. Sensei egy kis tóhoz vitt minket, majd megmutatta a technikát. Utána figyelni kezdett és tüzet rakott a tó partján. Eleinte persze nem értettük, de hamar rájöttünk, hogy miért. Kis chakra használat után mindenki rálépett a víz felszínére. Azonban abban a pillanatban mindenki elsüllyedt. A technika alapja ugyanaz volt, mint a fáramászásnál, így 1-2 másodpercig meg tudtunk maradni, de utána csobbantunk egyet. Ez annak volt köszönhető, hogy a víz felszíne nem szilár, mint egy fa törzse és folyamatosan mozog, változik. Ehhez a változáshoz kellene a chakránkat igazítani, azonban ezt könnyebb mondani. Természetesen mindannyian csurom vizesen másztunk ki. Legalább szólhatott volna, hogy hozzunk fürdőruhát. Próbálkozások sora következett és mindnek a végén a jéghideg vízben landoltam. Természetesen, mint azelőtt most is Hisami volt az első, akinek sikerült. Nem akartam lemaradni, így igyekeztem mindent beleadni. Komolyan koncentráltam és a chakrámat a víz aktuális állapotához igazítottam. Idővel már fél percig is megtudtam állni, mire beleestem. Az egész napos edzés azonban most is meghozta a gyümölcsét. Nap végére már fáradtan ugyan, de sikeresen teljesítettem ezt is a többiekkel együtt. Természetesen most is én voltam az utolsó, akinek sikerült, azonban már gyorsabb volt, mint a legutóbb.

A sok kis küldetés, illetve edzés után végre eljött annak is az ideje, hogy egy kicsit komolyabb küldetésen vehessünk részt. Hayami-sensei egy napon pont egy ilyennel állt elénk. A küldetés lényege egyszerű volt. Mostanság Konohába vezető úton többször is jelentettek támadást, ami főként kereskedőket, kis védelemmel utazó karavánokat érintett. Az elkövetők állítólag egy kis bandita csoport volt. Nekünk őket kellet semlegesítenünk. Bár nem hangzott nehéznek az ügy magas prioritást élvezett, hiszen ha ez tovább folytatódott volna, akkor a falu előbb-utóbb komoly utánpótlás hiányba szenvedett volna, mert a kereskedők nem nagyon jöttek volna erre. Mikor sensei elmondta a küldetést rögtön útnak is indultunk. Chuu javaslatára csatlakoztunk egy karavánhoz és magunkat civileknek álcáztuk. Már fél napja úton voltunk, mikor megjelentek az említett banditák. Mi már rég tudtuk, hogy figyeltek minket. Nagyjából másfél kilométer óta jöttek a nyomunkba. Óvatosak voltak és szervezettek, hiszen egy egyszerű csapat már akkor lecsapott volna ránk, amikor először meglátnak. Hirtelen előttünk kidőlt egy fa, ami teljesen elzárta az utunkat. Visszafordulni ilyen esetben lehetetlen lett volna, így a tervük tökéletes lett volna, azonban nem számoltak a mi jelenlétünkkel. A következő pillanatban hallottuk az íjjak jellegzetes hangját és a fák takarásából nyílvesszők kezdtek suhanni felénk. A legtöbb kereskedő képes volt fedezékbe vonulni, azonban voltak páran, akiket csak másodpercek választottak el a biztos haláltól. Természetesen mi ezt nem hagyhattuk, így shurikenekkel, kunaiokkal, illetve puszta kézzel hárítottuk azt a pár nyilat, ami célt ért volna. Bár nem láttam az arcukat, de biztos nagyon meglepődhettek.

- Aki, Hisami jobbról mentek! Chuu maradj és védd a karavánt! Én megyek balról. – A parancsok kiosztása után mindenki munkának látott. Hiamival ketten gyorsan a támadók irányába futottunk. Az első pár ellenfélnek még kardot rántani sem volt ideje. Ütéseim mind célt találtak. Csontok jellegzetes reccsenő hangját hallottam egy-egy bordára mért ütés után. Hisami sem tétovázott. Jutsuait használva jó pár banditát égetett ropogósra. Eközben a másik oldalról is fájdalmas kiáltásokat lehetett hallani. Sensei is végezte a dolgát, bár sajnos nem láthattunk belőle semmit. Az egyész harc mindössze 5 percig tartott. Kicsit csalódott voltam, hiszen egy kicsit több ellenállásra számítottam. Összesen 20 ellenfelet semlegesítettünk. Ötöt én hatot Hisami a többit pedig sensei . Chuunak nem jutott semmi akció, bár láthatóan ezt nem is nagyon bánta. Ezek után a kereskedők segítségével a kidőlt fát eltoltuk az útból. A karavánt útjának engedtük, mi pedig visszaindultunk konohába pár fogollyal együtt. Miután leadtuk őket felvettük a jutalmunkat és mindenki ment az útjára. Az biztos, hogy nem a legizgalmasabb kalandunk volt, azonban ez volt az, ahol először kellett komolyan harcolnunk. Ez az emlék örökre bennem maradt.

A ninjaként való munkánk természetesen nem maradt jutalom nélkül. Mi sem élhetünk a semmiből, így minden elvégzett munka után kaptunk egy kis pénzt. Nekem nem volt túl sok minden, amit meg akartam venni, így inkább félreraktam, illetve egy kicsit haza is adtam, hogy segítsem a családi kasszát. Hisami azonban más volt. Hosszú ideje már, hogy a falu egy árvaházában élt. Mióta geninekké lettünk ő szorgalmasan gyűjtögette a fizetését. Végre volt elég pénze, így ki tudott bérelni magának egy kis lakást a faluban. Már régóta álmodozott róla, hogy ezt megtegye és most végre valóra vált. Természetesen milyen barát is lettem volna, ha nem segítek neki beköltözni. Egy kis ajándékot is vittem neki. Egy egyedi kis edénykészletet. Nem volt olcsó, de biztos voltam benne, hogy tetszeni fog neki. A lakás a falu legszélén volt, Belépve látszott rajta, hogy mostanság nem lakott senki ott. Minden tiszta por és láthatóan pár pók is befészkelte magát. Ez utóbbi rossz hír, mert Hisami mindig is retteget tőle. Vagyis nem mindig, csak azóta mióta egyszer megkergettem eggyel. Segítségemmel azonban ezt a problémát sikerült elhárítani és nap végére a kis lakás egész otthonos lett. Egy szoba, konyha és mosdó volt az egész. Fürdő nem volt, ami miatt a 10 percre lévő közös fürdőt kellett használnia, de ezt nem bánta. Ez a hely nekem is nagyon a szívemhez nőtt, hiszen rengeteg közös emlékünk született később itt Hisamival.

A chuunin vizsga ideje vészesen közeledett. Nem volt titok, hogy Hayami sensei nagyon szeretné ha részt vennénk rajta. Hisaminak voltak aggodalmai, de végül egységesen rábólintottunk. Hamarosan el is jött a megadott időpont. Ez a megpróbáltatás A tűz országának partjaitól messze egy lakatlan szigeten volt megrendezve. A lényeg, hogy a szigeten Jouninok lettek kiküldve, akik egy-egy 10 cm magas fából faragott szobrot őriztek. A vizsga ezen szobrok megszerzésével és a szigetről való kijuttatásával érhetett véget sikeresen. Azonban ha a csapatok akár egy tagja is harcképtelenné válik, vagy lejár az időlimit, akkor is sikertelen lesz. Az idő limit egy hét volt. Ezalatt kellet a húsz genin csapatnak megszereznie a szobrokat, amikből mindössze csak nyolc darab volt, így egymás ellenségei is voltak. Ennek a tesztnek a teljesítéséhez számtalan dolog volt szükséges. Figyelni kellet a környezetet folyamatosan, túl kell élni egy teljesen ismeretlen helyen mindenféle előzetes információk nélkül. Meg kellett küzdenünk nálunk erősebb, tapasztaltabb emberekkel, így sok múlik, hogy milyen taktikákat használunk. Minden csapatot a sziget más-más pontján tették ki egy időben. Nem kaptunk semmi információt a helyről, tehát nem volt térképünk vagy más, ami alapján tájékozhattunk volna rajta. Chuu javaslatára először gondoskodtunk a legfontosabb szükségletek biztosításáról. Nem tudhattuk, hogy meddig leszünk ott, így ez tűnt a legfontosabbnak. Élelem, víz és egy hely ahol pihenhetünk. Szerencsére egyiket sem kellet sokat keresni. A hely rendelkezett több kisebb tóval, ahol iható víz van. A környéken sok állat, illetve ehető növények is voltak. Búvóhelynek, pedig találtunk egy kisebb rejtett barlangot. Ezek után elkezdtünk felderíteni. A jouninok folyamatosan mozogtak a szigeten, így megtalálni őket és lecsapni rájuk nem volt egy egyszerű feladat. Igyekeztünk gyorsan feltérképezni a környéket, de az erdő rajta elég nagy volt, így nem jutottunk sokra. Nagyjából minden ugyanolyan volt és csak a fákon elhelyezett jelek miatt találtunk vissza. 2 napja voltunk már a szigeten. Többször találkoztunk össze más genin csapatokkal, azonban az összetűzést mindig elkerültük velük. Megbújtunk és néha menekültünk. Semmi jó nem származott volna abba ha értelmetlen harcokba keveredünk. A két nap alatt egyetlen jouninal sem találkoztunk. Sejtettük, hogy jól megfognak bújni, de nyomukat sem láttuk. Ideig figyeltük a különböző tavakat és környéküket, ott csapdát állítottunk, de hiábavaló volt. A sziget nagy volt és több tóval is rendelkezett, így kevés esélye volt annak, hogy pont annál vegyenek vizet maguknak. 4. nap után kezdett a csapat morálja megtörni. Hisami úgy gondolta, hogy ez lehetetlen, Chuu pedig állandóan különböző terveket ötlött ki, amik egymás után buktak meg, így ő is le volt törve. Én voltam az, aki igyekezet még lelket tartani bennük a pozitív személyiségemmel, de már nekem is kezdett elfogyni az erőm. 5. nap végre jeleket találtunk. Valamelyik jounin figyelmetlen volt, így több nyomot is hagyott maga után. Megtaláltuk az egyik olyan helyet, amit pihenésre használt. A tűzrakó hely még meleg volt, így nemrég hagyta ott. Előző nap esős idő volt, így egy pár lábnyomot is találtunk. Természetesen rögtön követni is kezdtük. Végül meg is találtuk az illetőt. Éppen egy új biztonságos helyet keresett. Eldöntöttük, hogy várunk egy megfelelő alkalomra és akkor támadunk. Pár óra múlva el is jött ez az alkalom. Láthatóan a jounin nyugovóra tért a biztosnak vélt helyén. Ekkor mi támadásba lendültünk. Amiről azonban nem tudtunk, hogy ő erre már számított. Valószínűleg tudta, hogy követik, így egy olyan helyre csalt minket, ami tele volt csapdákkal. Egy ilyen csapdát aktivált Hisam véletlenül. Ahogy hozzáért a földön kifeszített zsineghez az aktivált egy szerkezetet a közeli fán. Senbonok repültek ki egyenest a lány felé. Gondolkodás nélkül rá vetettem magamat és félrelöktem a fegyverek útjából. Bár őt sikerült megmentenem, de engem eltalált az egyik. Alapvetően nem lenne baj, hisz egy ilyen nem tud magában nagy sérülést okozni. Azonban ezek a tűk méregbe voltak mártva. Nem elég erős ahhoz, hogy megöljön valakit, de eszméletvesztést okozott nálam. Mivel harcképtelenné váltam, így azonnal kiestünk. Már csak a hajón tértem magamhoz a hazafele vezető úton. Csalódott voltam, amiért ez így alakult. Úgy éreztem, hogy olyan közel voltunk, de már az elejétől az orrunknál fogva vezettek minket. Chuu csak vállat rántott az egészre

- Majd legközelebb. – Hisami azonban sokkal rosszabb állapotban volt. A kiesésünkért magát okolta. Nem számított, hogy mit mondtunk neki folyton csak magát ostorozta. Sensei pedig azzal próbált vigasztalni, hogy ezen a vizsgán egy csapat sem ment át és, hogy azért jól helyt álltunk. Persze ez sovány vigasz volt. Hazatértünk és kemény edzésbe kezdtünk, hogy a következő alkalommal sikerüljön.

//Utolsó szelet következik//

Eddigi életem utolsó fejezetéhez érkeztünk. Ez az az időszak, ami bár a legközelebb áll napjainkhoz, azonban a legnehezebb róla beszélnem. Életem legszebb napjai, ugyanakkor a legfájdalmasabbak is ide tartoznak. Valószínűleg feltűnt, hogy nagy hangsúlyt fektettem barátom, Kano Hisami leírására, illetve a vele töltött időm egy részének ismertetésére. Bár a történet most rólam szól, de ő egy olyan helyet foglalt el mindig is az életembe, ami nagyon fontos. Ha egy nap rólam könyvet írnának, akkor a vele töltött idő kihagyása esetén, az tele lenne üres lapokkal. Számomra ő több volt, mint egy barát. A társam volt. Nehéz megmagyarázni. Nélküle soha nem lettem volna az, aki vagyok. Bár a legtöbb esetben én voltam az, aki őt támogatta az útján, azonban ez nem így volt. Neki köszönhetem, hogy mindig a helyes úton tudtam járni és mindig a legjobbat tudtam nyújtani. Ez a rész göröngyös, nehéz útról szól, aminek van egy kezdete, azonban sajnos egy vége is.

A chuunin vizsgáról való visszatérés után a csapat hangulata nem volt valami fényesnek mondható. Chuu igyekezett az egészet a szőnyeg alá söpörni, mintha őt nem is érdekelné, de ebben az esetben szörnyen rejtette el az érzelmeit. Pontosan tudtam, hogy ő is csalódott, ráadásul megingott a hite saját magában is, hiszen az általa kreált tervek sorra buktak meg a vizsga alatt. Hisami a másik fele. Ő egy pillanatra sem rejtette el érzelmeit. Folyton magát okolta a vereségünk miatt. Tény, hogy a csapdát, ami véget vetett mindennek ő aktiválta, de mindenki hibás volt ebben a dologban. Annyira elvakított minket az előttünk álló lehetőség, hogy észre sem vettük, hogy egyenest az oroszlán barlangjába sétáltunk be. Természetesen ez azonban őt nem izgatta túlságosan. Az önsanyargatás mélységeibe zuhant. Gyakran napokra bezárkózott a lakásába nem evett, ivott semmit. Egy ideig úgy gondoltam, hogy talán jobb lenne magára hagynom egy kis időre. Reménykedtem benne, hogy hamar feldolgozza majd. Azonban ez nem így lett. Napról napra egyre rosszabb lett és egy idő után nem bírtam tovább nézni. Az egyik edzésem után rögtön a lakásához mentem. Mostanság nem járt el hozzánk a közös edzésekre, egyedül csak a küldetéseink alkalmával láttam őt. Arra is valószínűleg csak azért jött, hogy a lakbért fizetni tudja. Mikor kopogtam az ajtaján semmi válasz nem érkezett. Többször is próbálkoztam, de minden alkalommal süket fülekre találtam.

- Hisami én vagyok az. Nyisd ki az ajtót! MOST! – Kezdtem elveszíteni a türelmemet. Miután ezek után sem nyitott ajtót jobbnak láttam, ha magam nyitok utat. Egy jól irányzott rúgással áttörtem azon. Nem igényelt túl nagy erőfeszítést, mivel egy elég régi, gyenge darab volt. Most örültem, hogy Hisami soha nem hallgatott rám, mikor mondtam, hogy érdemes lenne lecserélni azt, mert nem biztonságos. Amint az ajtónak csúfolt vékony falap nagysebességgel vágódott ki előttem valami szörnyű bűz csapta meg az orromat. Nem telt sok időbe, míg megleltem a forrását. a szoba tele volt eldobált még ételmaradékokat tartalmazó instant kajás dobozokkal. Néhány már napok óta ott lehetett és szinte csoda volt, hogy nem kelt saját életre. A por már vastag rétegben állt a különböző felületeken és azon sem csodálkoztam volna ha a régebben kilakoltatott pók is visszatért volna régi búvóhelyére. A hely sokkal rosszabbul nézett ki, mint azelőtt bármikor. Az egésznek az okozója ott gubbasztott a szoba másik végében lévő ágyon. Takaróját maga köré csavarta és csak az arca látszott ki, ami láthatóan piros volt és enyhén fel volt dagadva feltehetően a sok sírástól. Nem hittem volna, hogy ennyire rossz állapotban találtam. Normál estben óvatosan megközelítettem volna és szép szavakkal igyekeztem volna jobb belátásra bírni. Azonban akkor ezt nem tudtam megtenni. Több okból is zaklatott voltam és ezt rajta töltöttem ki. Rögtön be is suhantam a kis szobába és ruhájánál fogva felemeltem a nálam lényegesen kisebb lányt.

- Mi a francot képzelsz magadról?  Azt gondolod, hogy a te válladat nyomja a világ össze bűne, vagy mi? Szedd már össze magadat! – Kiabáltam rá. tekintetébe rémület és zavarodottság tükröződött. Talán életébe egyetlen egyszer láthatott engem ilyen dühösnek, akkor viszont ez nem felé irányult. Szemében könnyek kezdtek gyűlni és fojtott hangon szólalt meg.

- Az én hibám minden. Mindig neked kell segítened nekem. Midig megvédesz és mindent megteszel, hogy nekem jobb legyen. Egyszer én is hasznos akartam lenni számodra. Azonban mindent elszúrtam. Amikor a legjobban számított volna, akkor rontottam el mindent. Mint mindig akkor is te mentettél meg és meg is sérültél miattam. – Mondta a végére már zokogva.

- Én csak útba vagyok neked. Jobb lenne ha itt hagynál. Jobb lenne ha soha meg sem születtem volna. – Ezen utolsó kijelentése volt az utolsó csepp a pohárba. Olyan dolgot tettem, amit nem gondoltam, hogy valaha meg fogok tenni. A szobában hangos csattanás visszhangzott. A tenyerem megfájdult olyan erősen csaptam arcon Hisamit. Szemembe már nekem is könnyek gyűltek.

- Nem mondj ilyet! Lehet, hogy nem úgy tűnik számodra, de rengeteget segítesz nekem. Nem tudnám hol lennék most nélküled. Szedd már össze magadat! Légy újra a kicsit félénk, de vidám lány, akit mindig ismertem! A lány aki retteg a pókoktól és mindig gondoskodik a közeli kóbor macskákról. A lány aki egyszer beleesett a kertünkbe lévő dísztóba, mert megijesztette az aranyhal, majd engem is megával rántott mikor kinevettem. Légy újra önmagad! Azzal, hogy  így viselkedsz sokkal többet ártasz nekem, mint azelőtt bármikor máskor. Nem akarlak így szenvedni látni téged – Zokogtam neki és átöleltem. Nem tudtam, hogy pontosan mennyi érett meg a történésekből, hisz minden olyan gyorsan történt, de már ő is átkarolt engem és ketten sírtunk egymás karjában. Sokáig maradtunk ebben a pozícióban, mire végre mindketten lenyugodtunk. Hisami rám nézett majd arcán halovány mosoly jelent meg.

- Remélem most már minden rendbe lesz. Gyerünk, tegyünk rendet! – Mondtam neki. Ő csak bólintott és mindketten nekiláttunk a lakásának kitakarításának. Ez idő alatt egyikünk sem szólt egy szót sem. Mindketten mélyen a gondolatainkba merültünk. Pár óra után végre sikerült elfogadható állapotokra hozni a helyet.

- Köszönök mindent Aki. Van valami, amit el szeretnék mondani neked. Már régóta gondolkozok rajta, de eddig nem találtam meg a megfelelő alkalmat. L ehet egy kicsit furán fog hangzani. Remélem nem utálsz meg emiatt, de muszáj elmondanom. – Kezdett bele. Vett pár nagy levegőt, hogy erőt vegyen magán mielőtt folytatja.

- Aki én… én szeretlek téged! – Mondta ki a szavakat. Egy pillanatra megdermedtem. Miután egy kicsit magamhoz tértem rögtön válaszoltam volna, hogy én is, de félbe szakított.

- Mármint nem úgy, mint barátot, hanem tényleg teljes szívemből. – Tette hozzá az előző mondatához. Most már értem, hogy mire gondolt és talán jobb is, hogy félbeszakított mielőtt bármit is mondhattam volna meggondolatlanul.

- Mióta? – Kérdeztem tőle. Kicsit nehéz volt elhinni a történteket. Minden olyan zavaros volt számomra. Hirtelen azt sem tudtam, hogy hol vagyok.

- Nem tudom. Talán mindig is, csak nem tudtam felfogni. Az utóbbi időbe kezdtek ezek az érzések igazán erőssé válni. Azt gondoltam, hogy ha átmegyünk a vizsgán, akkor elmondom, de a dolgok nem teljesen úgy alakulta ahogy én azt terveztem. A Vizsga után teljesen összetörtem és minden reményemet elvesztettem, hogy valaha is elmondhassam neked. Viszont most kérlek menj haza! Kell egy kis idő, hogy gondolkozzak és azt hiszem neked is. – Arcára gyenge mosolyt erőltetett, majd kikísért az ajtón. A fejembe gondolatok ezrei kavarogtak. Nem tudtam, hogy mit tegyek vagy mondja, de már késő volt. Az ajtó csukódott előttem és én ott álltam mozdulatlanul.

Természetesen aznap este egy pillanatot sem tudtam aludni. Fejembe újra és újra azok az események játszódtak le. Nem tudtam, hogy mit is kéne gondolnom. Próbáltam választ találni a kérdéseimre, de minnél többet gondolkodtam annál nehezebbnek tűnt az egész. Vajon mit kéne tennem? Tettem fel magamnak többször is ezt a hihetetlenül egyszerű kérdést, azonban megfelelő választ már nehezebb volt rá találni. Mit is érzek? Elmémbe újra éltem azt a rengeteg pillanatot, amit vele töltöttem, hátha meglelem a megfelelő válaszokat.

Másnap hamarabb eljött, mint vártam. Természetesen pihenésről szó sem volt. Végig fent voltam, de nem éreztem fáradságot. Fejembe túl sok minden kavargott ahhoz. Miután összekészültem, elindultam Hisami házához. Még mindig nem tudtam mi a helyes válasz, de azt igen, hogy mit fogok tenni. Mikor odaértem, szokásomhoz hűen kopogtam az ajtón, ami halk nyikorgással ki is nyílt. El is felejtettem, hogy előző nap kicsit erőszakosan jutottam be, így a zár nem volt már a helyén. Benéztem és láttam, hogy Hisami már az ajtóban állt. Már egy ideje várhatott rám. Intett, hogy menjek be. Magam mögött betoltam az ajtót és besétáltam. Látszott rajta, hogy zavart. Egy kis csönd után megszólalt.

- Ami tegnap történt… Hát mi lenne, ha elfelejtenénk? Bolond voltam, hogy ilyeneket mondtam. Nem akarom, hogy ez közénk álljon. – Mondta nekem, miközben elfordult és fejét lehajtotta. Zavart volt, ami nem csoda. Előző nap sok dolog történt.

- Azt nem tehetem. Nem felejthetem el, amit mondtál nekem. Nem lenne helyes. Nehezen, de bátorságot vettél magadon és elmondtad nekem, amit éreztél, így úgy igazságos ha válaszolok neked. – Válaszoltam neki. Ő ijedten fordult hátra és nézett egyenesen a szemembe. Természetesen a lehető legrosszabbra számított. Tegnap ugyan úgy tűnt, hogy bátran bevallotta és pontosan fel volt készülve minden lehetséges kimenetre, de most láthatóan pánikba kezdett esni. Elkezdtem felé sétálni. Ahogy egyre közeledtem a teste elkezdett remegni, arcán látni lehetett, a küzdelmet könnyei ellen. Már ott álltam előtte. Felnézett rám, majd reflexszerűen megpróbált elfordulni, de megragadtam az arcát. Hirtelen közel hajoltam és megcsókoltam. Az egész gyorsan történt Hisaminak reagálni sem volt ideje. Annyira meglepődött, hogy még levegőt is elfelejtett venni. Én magam is meglepődtem egy kicsit. Nehéz volt elhinni, hogy tényleg ezt csinálom. Mint mondtam már, nem tudtam, hogy ez-e a helyes válasz, azonban abban biztos voltam, hogy ezt akartam tenni. Számomra Hisami mindig is több volt, mint egy egyszerű barát. Soha nem tudtam megfogalmazni, hogy pontosan mi is, de talán azért, mert eddig nem voltam tisztába az érzéseimmel. A tegnapi beszélgetés ébresztett rá az érzéseimre. Addig talán azért is nyomtam el, mert azt gondoltam nem helyes, hogy Hisami amúgy sem érezne úgy irántam. Azonban a valóság, hogy ő is pontosan ugyanabba a helyzetbe volt, mint én. Elengedtem a lányt és felegyenesedtem.

- Hisami, én is szeretlek téged. –Jelentettem ki neki. A lánynak szemébe könnyek gyűltek és hangos sírásba kezdett.

- Te meg miért sírsz már megint? – Kérdeztem.

- Me… Mert *szipp* Boldog vagyok. –Csak a fejemet ingattam, miközben elmosolyodtam. Kis idő múlva összeszedte magát. Ezután az egész napot együtt töltöttük.

Idővel minden újra a régi lett. Hisami újra erőre kapott és az a lány lett, aki mindig is volt. Egyedül a kettőnk közötti kapcsolat változott. Természetesen ez egy ideig a mi titkunk volt, de tudtuk, hogy ez nem maradhat így sokáig. Az elsők, akik megtudták Chuu és Hayami-sensei voltak. Sensei valószínűleg soha nem vette volna észre, vagy csak egyszerűen nem szólt, de a másik csapattársunkat nem tudtuk megvezetni. Túl jól ismert már minket és megfigyelési képességei kiválóak voltak. Természetesen egyiküket sem zavarta túlzottan a dolog. Chuu mindig is érdektelen volt ilyen dologban, sensei pedig már alapból annyira fura volt, hogy ez ne izgassa. Természetesen az igazi problémám a családommal volt. Fogalmam sem volt, hogy miként is kellene elmondanom nekik, de nem akartam túlságosan titkolózni, vagy hazudni nekik. Egyik este Hisami nálunk vacsorázott. Miután mindenki befejezte úgy éreztem, hogy eljött a megfelelő alkalom. A reakciók páratlanok voltak. Apám majdnem lefordult a székről, anyám pedig  csak némán tátogott. Még nagyapám is csak némán vakargatta az állát, pedig ő híres volt a frappáns válaszairól, azonban erre még ő sem készült fel. Kellet egy kis idő, amíg megemésztették a helyzetet, azonban utána meglepően jól fogadták a dolgokat.

Minden tökéletesen haladt az életünkbe. Hisamival mindketten életünk legszebb időszakát éltünk. Közben a munkánkat sem hanyagoltunk és folyamatosan készültünk a következő chuunin vizsgára. Azonban a világ állása egy kis aggodalomra adott okot. Kitört a háború, ami miatt folyamatos készenlétbe kellett állnunk. Nem tudhattuk, hogy mikor rendelnek ki minket is a frontra, így igyekeztünk minden percet kiélvezni. Egyik este, amit Hisaminál töltöttem egy váratlan ajándékot kaptam tőle. Egy vörös szalagot. Minőségi darab volt nagyon drága anyagból. Eleinte nem is akartam elfogadni, de természetesen ő ragaszkodott hozzá. Sosem igazán hordtam azelőtt ilyen dolgokat, azonban ezzel kivételt tettem. Aznap este, mint már azelőtt többször egymás karjaiban aludtunk el, azonban mikor felkeltem Hisaminak nyoma veszett. Az éjjeli szekrényen csak egy levelet találtam.

„Egy küldetésre kellet mennem. Nem akartalak felébreszteni. Ha végeztem újra találkozunk.”

Nagyon mérges voltam rá. Valószínűleg már régóta tudott róla, de nem szólt nekem. Milyen küldetés lehetett? Miért nem az egész csapatot küldték el? Sok magyarázni valója lesz.

A válaszok azonban soha nem érkeztek meg. Teltek a hónapok és semmi hír nem volt. Próbáltam kideríteni, hogy mégis hova mehetett, de természetesen senki nem tudott semmi, aki pedig mégis az nem árulta el. 3 hónap telt el, mióta elment. Kano Hisamit először csak eltűntnek, majdan halottnak nyílvánították. A teste soha nem lett meg, azonban ennyi idő után elég valószínű volt, hogy ez történt. A paradicsomból egészen a pokol legmélyebb bugyraiba zuhantam. Többször hitegettem magamat, hogy az egész csak egy rossz álom és mikor felkelek ő is ott fog feküdni mellettem. Azonban soha nem ébredtem fel. Nehezemre esett elfogadni. Teljesen magamba zuhantam. Nagyjából olyan állapotokba voltam, mint Hisami a chuunin vizsga után. Azonban tudtam, hogy nem adhatom fel. Tudtam, hogy ha most látna biztos jól arcon vágna. Mindent megadtam volna, hogy megtegye. Bár az az ember, aki egész életembe a barátom, szerelmem volt már nem volt velem, mégis kénytelen voltam újra talpra állni és folytatni az utamat. Hisami halálával a csapatunkat feloszlatták. Chuut és senseit áthelyezték, én azonban még nem kaptam semmilyen utasítást. A lakást, amibe Hisami lakott kibéreltem és odaköltöztem. Szüleim eleinte nem örültek tekintve, hogy nem voltam valami stabil állapotban, de nem volt szívem otthagyni azt a helyet, ahol annyi minden történt.

Imádkozom, hogy egy nap kinyílik az ajtó és újra megláthatom a mosolygós arcát, ahogy a karjaim közé ugrik.

//Elnézést, hogy ilyen sokra sikeredett. Szeretni megragadni az alkalmat, hogy zárásként egy kis kéréssel forduljak az ellenőrző satff tagokhoz. Elsősorban szeretném kérni, hogy az alaptól nagyobb chakraszinttel kezdhessek. Másik, hogy szeretnék az első elemem(szél) feloldását is igényelni//