Ishihara Aki

**Ishihara Aki** Szer. Feb. 10 2016, 03:07

Egy nehéz kor

Ez a küldetés egy kicsit régebbre nyúlik vissza, mikor még a régi csapatom együtt volt. Nagyjából a sikertelen chuunin vizgsánk után voltunk pár héttel. Eddigre már mindenkinek sikerült magába lerendezni a csalódottság és bűntudat érzését, ami egy ideig erősen fojtogatott minket. Hisamival pedig már együtt voltunk. Nem telt el sok idő, mire újra munkába kellet állni, ezúttal valami fontosabb, komolyabb feladattal bíztak meg minket. Egyik nap üzenetet kaptunk Doi-senseitől, hogy készüljünk fel, mert másnap hosszú utazásra indulunk. Természetesen egyikünk sem tudta, hogy mennyire lehet hosszú, így mindenki legalább egy hétre elegendő felszerelést pakolt el magával. Másnap reggel ki is mentünk a már jól megszokott találkozóhelyünkre, Konoha egyik kapujának közelébe lévő kis térre. Nem volt semmi különös a helyen, de akárhányszor Doi-sensei új küldetést szerzett nekünk, mindig itt találkoztunk. Ennek oka természetesen az volt, hogy mesterünk háza pont erre a térre nézett, így az ablakából pontosan látta, hogy mikor érkeztünk meg és kényelmesen ki tudott sétálni. Természetesen mindenki időbe érkezett, hiszen senki nem akart a tűz országának vad keselyűinek áldozatává válni. Pár perc várakozás után sensei is megérkezett és ismertette velünk, hogy pontosan mire is kell számítanunk.

- Szép reggelt nektek, kicsi ninja növendékeim! – szólalt meg az ismerős hang – Mai napon egy nem túl nehéz, de annál fontosabb küldetésbe kell segédkeznünk. Mint azt tudjátok jelenleg háború zajlik. Szomorú esemény, de nem tudunk mit kezdeni vele. Sunagakure jelenleg elég nagy veszélybe van, így a szél országa a segítségünket kérte egy kis apróságba, mégpedig, hogy pár másik konohai csapattal, chuuninokkal, illetve Sunagakure néhány emberével karöltve telepítsük ki pár kisebb falu lakosságát. A folyó országá keresztül fogunk oda menni, majd a szél ország keleti részén lévő pár faluból a civileket szintén a folyó országán keresztül fogjuk konohába szállítani. Kiemelném még egyszer, hogy jelenleg háború van, így bár a küldetés nem hangzik nehéznek, de érdemes nagyon odafigyelni, mert bármikor ellenségbe futhatunk.

Doi-sensei a szokottnál sokkal komolyabb volt. Persze tudtuk, hogy ahogy egyikünk se, így ő se volt túlságosan oda az egész háborúért. Ennek folytán szinte soha nem beszéltünk róla, mindenki igyekezett úgy tenni, mintha nem is lenne semmi gond. Persze mindannyian tudtuk, hogy ez nem mehet örökre és idővel nekünk is tennünk kell majd valamit. Ezek után a sensei kiadta az utasítást az indulásra és meg is kezdtük a menetelést a Szél országa felé.

Alapvetően a küldetés nem volt túl sürgős, illetve mi voltunk az első csapat, akik elindultak Konohából, így ráértünk normális tempóba sétálni az úti célunk felé. A több napon át tartó utazásunk nagyjából eseménytelenül telt. Az éjszakáinkat általában út menti fogadókba töltöttük, de volt egy-két alkalom, amikor kénytelenek voltunk az erőben tábort verni. Ez utóbbi esetben sajnáltam Chuu-t, mivel két sátrunk volt és természetesen neki kellett Doi-senseiel osztozni. Ez önmagába is egy szörnyű dolog lehetett, de ezt még fokozni tudta a horkolásával, ami olyan volt mint a mennydörgés. Nem szívesen aludtam volna vele, bár még így is elég jól lehetett hallani őt,

Hamarosan meg is érkeztünk az első állomásunkra. Ekkor még egy Konohai ninját sem láttunk, azonban páran Sunagakuréból, már itt voltak és elkezdték felkészíteni az embereket a kitelepítésre. Ez is olyan volt, mint bármely más kis falu. Otthonos kis házakkal. Ellenben a Tűz országának falvaival itt nem voltak kis kertek, ahol az emberek maguknak termelték az ételeiket, hisz az egész hely egy nagy sivatag volt. Nem is teljesen értettem, hogy miként lehetnek képesek túlélni itt, de valószínűleg számukra ez a körülmény teljesen megszokott volt és megvoltak a maguk kis trükkjeik. A hely alapvetően egy kis oázis köré épült, ami vizet és egy nagyon kevés növénytermesztésre alkalmas területet adott nekik. Mikor beléptünk a faluba közel sem az a kép fogadott minket, mint amit eddig megszokhattunk a küldetéseink során. A tűz országában végzett küldetéseink során volt pár alkalom, mikor különböző kisebb, nagyobb falvakat kellet meglátogatnunk. Ott az emberek legtöbb esetben boldogok voltak és nagy vendégszeretettel vártak minket. Persze mindig volt néhány ember, aki nem szerette a magunkfajta ninjákat, de nem lehet mindenkiken megfelelni. Itt azonban egyetlen mosolyt sem láttam. Mindenki le volt törve, ahogy pakolták a szekerekre a dolgaikat. Mindenki igyekezett minden értékesebb tárgyát felpakolni, hogy az új lakhelyükön legalább egy kicsit több lehessen náluk, mint amit hordanak. Szörnyű volt így látni ezeket az embereket. Miután beszéltünk a küldetést irányító Sunagakurei jouninnal mi is rögtön elkezdtünk segíteni. Ezek természetesen egyszerűbb feladatok voltak, mint például segíteni az embereknek pakolni, a nehezebb csomagokat cipelni és azokat a kocsikon elrendezni. Hamarosan a többi utánunk küldött konohai ninja is megérkezett és ők is segíteni kezdtek. Ez a művelet, azonban kicsit tovább tartott, mint azt vártuk, mivel egyszer csak azon kaptuk magunkat, hogy ránk esteledett. Sötét lett és az addig meleg sivatagi nappalból hamar hideg éjszaka lett. Kicsit fura volt ez a nagy változás, legalábbis számomra, aki nem volt hozzászokva ezen terület különleges éghajlatához. Bár eredeti terv szerint még nappal elindultunk volna a következő falu felé, sajnos úgy tűnt, hogy kénytelenek leszünk itt tölteni az éjszakát. Ez persze jó alkalmat adott arra, hogy újra átnézzék a terveket, hogy pontosan merre és miként fogunk haladni majd ezután.

Valamivel éjfél után járhattunk, mikor felébresztettek minket és kiküldtek őrjáratozni a falu körül. Ilyen időben soha nem lehet elég óvatos az ember, így folyamatosan több csapat is figyelte a falu környéki területeket. Amerre a szem ellátott csak végtelem homok volt. Felnézve gyönyörű csillagos ég volt látható, olyan amilyet Konohába biztos soha nem láthat az ember. Épp ebben a csodás látványba gyönyörködtem, mikor különös zajra lettünk figyelmesek. Azonban semmit nem láttunk abból az irányból, hiába fürkésztük a tájat. Egy kis idő után végül sikerült megpillantani a hang forrását. Nehezen észrevehető mozgást láttam meg a homokba. Emberek másztak ott, magukra a homokkal egyező színű leplet húzva közeledtek. El kell ismernem, hogy egy kiváló taktika volt tekintve a környezeti adottságokat, illetve azt, hogy ilyen sötétbe csak nagyon közelről észrevehetőek. Chuu nem is tétovázott és egy kunait dobott az egyik közeledő alakra. A fegyver pontosan célt is talált és az ember ezt egy hangos nyögéssel meg is erősítette. A többiek erre rögtön rájöttek, hogy fel lettek fedezve, így felálltak a pokrócok alól. Legnagyobb meglepetésemre azonban nem ellenséges ninják voltak. Ruházatuk és fegyvereik azonban arra következtetésre adtak okot, hogy az ellenfeleink mindössze egyszerű banditák voltak, akik nagy zsákmány reményébe be akartak törni a faluba. Nem tudtam eldönteni, hogy annyira ostobák, hogy megtámadjanak egy falut, ami tele volt ninjákkal vagy szimplán csak nem tudták, hogy mi itt vagyunk. Mindenesetre nem számukra kedvezett a dolog.

- TÁMADÁS!!! – kiáltotta Chuu, ezzel jelezve a faluba lévő többi ninjának az ellenfél jelenlétét.

Nagy valószínűséggel egyedül is könnyedén legyőztük volna azt az öt embert, aki még állt előttünk, azonban a parancsok értelmébe rögtön jeleznünk kellett ha valami történt. Ekkor Chuu ránk nézett jelezve, hogy ideje akcióba lépni. A fiúnak köszönhetően több különböző stratégiával rendelkeztünk hasonló helyzetek esetére és a kezével jelezte is, hogy melyiket vessük be. Ekkor mindannyian létrehoztunk négy klónt. Azokkal körbevettük az ellenfeleinket úgy, hogy közbe mi is közéjük olvadtunk. Egyszerű banditák, akik nem jártasak a chakra irányításba még egy ilyen egyszerű technikán sem voltak képesek átlátni. A klónok megindultak az ellenfelek felé és ezzel egy időben mi is. A banditák össze-vissza lengették a rosszminőségű fegyvernek alig nevezhető vasdarabjaikat, de csak a klónokat sikerült eltalálniuk. Eközben mi is elég közel jutottunk és a megzavarodott rosszfiúkat könnyedén elvertük közelharcban. Mindössze pár ütés elég volt és eszméletlenül feküdtek a földön egy embert leszámítva, aki pánikszerűen menekülni próbált, miközben többször is felborult a homokba. Ekkor azonban egy újabb férfi jelent meg pontosan a menekülő ember előtt. A semmiből bukkant fel és nem úgy mint a többiek. Magas volt fekete köpeny borította egész testét, és arcát az ehhez tartozó csukja takarta. A következő dolog amire felfigyeltünk, hogy egy kard hatol át a menekülni próbáló bandita testén. A meglepődöttségtől még felkiálltani sem volt ideje. A feketeruhás kihúzta fegyverét, mire a másik élettelenül rogyott össze.

- Egyetlen egy feladatotok volt és még azt sem voltatok képesek rendesen véghezvinni. Csalódtam bennetek – mondta, majd ránk nézett – Ne aggódjatok apró ninják, ti is erre a sorsra juttok hamarosan. – Gyors pillantást vetett az előtte fekvő hullára, majd belerúgott egyet. Gonosz mosoly villant meg a fejét fedő ruhadarab alatt, majd szép lassan elkezdett felénk sétálni. Éreztem, hogy ő nem egy egyszerű ellenfél. Erős volt, talán még közös erőfeszítéssel sem lettünk volna képesek legyőzni őt. Most először életembe igazi halálfélelmet éreztem. A lábaim teljesen a földbe gyökereztek, képtelen voltam megmozdulni, még pislogni sem tudtam. Szimplán csak álltam ott és néztem, ahogy az a hidegvérű gyilkos közeledik felém. Nem tudom pontosan, hogy a többiekkel mi volt, azonban gondolom ők is valami hasonlót élhettek át ebben a pillanatban. A férfi végül elég közel ért és felemelte a vérben áztatott katanáját, hogy lesújtson rám. Én mindössze annyira voltam képes, hogy erősen összeszorítottam a szemeimet és reméltem, hogy nem fogok fájdalmat érezni. Azonban a már elkerülhetetlennek tűnő halál nem jött, ehelyett fémes csilingelés zaja ütötte meg a fülemet és ébresztett fel. Mikor kinyitottam a szememet előttem Doi- sensei ált és kardjával megállította a felém közelgő támadást.

- Szép munka gyerekek! Most azonban menjetek egy kicsit távolabb, míg én lerendezem ezt itt.

Sikerült valahogy elég erőt vennem magamon és kicsit messzebbre mentem, de szememet egy pillanatra sem tudtam levenni kettejükről. Tudtam, hogy a harc, ami ott meg fog történni egy teljesen más szinten van.

- Elég bátor vagy, hogy egyedül szembemersz szállni velem – szólalt fel a férfi.

- Ezt én is mondhatnám, mivel nem szeretem ha valaki a geninjeimet próbálja bántani. –

A sensei stílusa teljesen más volt, mint azelőtt. Nyoma se volt annak a különös, hóbortos és ránézésre megbízhatatlan embernek, mint akit megismertünk. Ehelyett ott állt lángoló tekintettel és komoly arccal az ellenfele előtt. Ez is jelezte, hogy akivel szembe áll az nem egy egyszerű ember. A két férfi fegyvere elvállt egymástól és mindketten egy kis lépést tettek hátra. A feketeruhás felvette a normális alapállást, azonban mesterünk jobb kezébe fogta a kardot, majd az leengedte úgy, hogy hegye a föld felé nézett. Annyit még épp lehetett látni a másik férfi arcából, hogy erre nagyon feldühödött, ami nem meglepő, hiszen egy ilyen gesztus arra ad jelzést, hogy nem veszi komolyan az ellenfelét. A férfi erre hirtelen támadásba lendült. Egy gyors, határozott vágással rontott a sensei felé, aki azonban egy laza mozdulattal hárította azt. Újabb támadások sorozata indult meg Doi-sensei felé, de ő könnyedén hárította vagy tért ki előlük, Nem hittem a szememnek. Ellenfele olyan gyors volt, hogy szinte alig tudtam követni, de ő láthatóan nem is törte túlságosan magát. Olyan volt, mintha csak egy ötéves ellen harcolt volna.

- Áhhh! Azt hittem ennél egy kicsit többet tudsz. Unalmas vagy. –

Doi-sensei szavai természetesen még jobban dühbe hozták a fekete fickót, mire az újabb vad támadásokba kezdett, azonban ezek közül sem talált egy sem. Ezek után, amit láttam teljesen meglepett. Egyik pillanatról a másikra mesterünk eltűnt és ellenfele mögött jelent meg. Kardját visszacsúsztatta a tokjába. A férfi ekkor hangos üvöltéssel és több sebből spriccelő vérrel zuhant a földre. Pillanatok alatt meg is halt. Nem tudtam igazán hova tenni ezt a látványt. Tudtam mindig is, hogy elég híres a faluban, de ilyen közelről látni a képességeit egy kicsit ijesztő volt. Ezek után visszagyalogolt hozzánk és az egyik közeli házba kísért minket, hogy lepihenjünk. Feltett pár kérdést, hogy mi is történt, majd mikor megválaszoltuk azokat elküldött minket aludni. Természetesen ez nem volt olyan könnyű dolog. Egész végig a harcuk járt a fejembe, illetve a csalódottság, hogy képtelen voltam ott bármit is csinálni. Végül nagy nehezen, de sikerült álomba merülnöm. Másnap keltettek minket és útnak is indultunk a következő faluba. A tervek szerint még ma el kell érnünk ezt, illetve a harmadik helyet, majd egy ott eltöltött éjszaka után visszaindulunk a Tűz országába.

Annak érdekébe, hogy minden gyorsan és gördülékenyen menjen előre küldtek egy kisebb csapatot, hogy figyelmeztessék a lakosságot és azok rögtön kezdjenek el készülődni. Az elözőhöz képest ennek a helynek a lakossága lényegesen kisebb volt, így az annak kiürítéséhez szükséges idő is kevesebb. Mi is részesei voltunk a csapatnak, mely előrement. Erőltetett tempóba futottunk végig, amíg el nem értük a helyet. Azonban, amit ott találtunk közel sem az volt, mint amit vártunk. Már messziről gyanús füstfelhőket lehetett látni. Odaérvén az okát is láttuk. A házak egytől egyig le voltak égetve és a falu kis utcáján mindenhol holttestek hevertek. Férfiak, nők, gyerekek és idősek egyaránt kíméletlenül voltak levágva. Szörnyű látvány volt. Feltehetőleg az előző hely is hasonló sorsra jutott volna, ha mi nem vagyunk ott. Rögtön parancsba is kaptuk, hogy kutassunk túlélők után, míg valakit visszaküldtek a már úton lévőkhöz, hogy a civilek nyugalma érdekében változtassanak irányt és menjenek rögön a harmadik faluba. Ezen felül még két embert elküldtek a következő helyszínre, hogy nézzék meg is szükség esetén biztosítsák azt. Eközben mi rögtön elkezdtük átkutatni a falu maradványait. Ahogy ezt tettük csak az a borzadály járt a fejembe, hogy mit is kellett ezeknek a szegény embereknek átélniük az utolsó pillanataikban. Mikor erre gondoltam úgy éreztem, hogy majd elsírom magamat. Ez lenne a háború? Természetesen tudtam, hogy ez még közel sem az. Mert az igazi háború ennél sokkal rosszabb, azonban ez annak már az előszele. Sajnos nem találtunk senkit, így mi is elindultunk a következő úti cél felé. Hamarosan megérkeztünk és örömmel láthattuk, hogy itt már minden rendben. Ahogy az első helyen, így itt is már elkezdtek pakolni, mire odaértünk, így nekünk már csak egy kicsit kellett segíteni. Hamarosan a nagy konvoj is megérkezett az első faluból jövő emberekkel- Az estét itt töltöttük kicsit szűkösen, mert ez a falu sem ennyi ember befogadására volt kitalálva, de legalább egy nyugodt éjszakánk volt. Másnap újra útnak indultunk, ezúttal viszont már egyenest a Tűz országa felé vettük az irányt. Az utazás szerencsére minden komolyabb probléma nélkül zajlott. Egyetlen, amit kénytelenek voltunk elviselni a faluk lakosságának állandó felénk irányuló sértegetése volt. Természetesen értettem, hiszen most a háborúnak köszönhetően mindenüket elvesztették, amijük volt. Azonban szívesen elmondtam volna nekik pár alkalommal, hogy mi történt a második faluval és örüljenek, hogy legalább az életük még megvan, azonban lenyeltem ezt és inkább csöndbe tűrtem. Több napi menetelés után megérkeztünk a helyre, ami ki lett számukra jelölve. Egy kisebb falu volt. Első ránézésre is könnyű volt megmondani, hogy nem alkalmas ennyi ember befogadására, azonban jobb mint a semmi. Itt legalább új életet kezdhettek és remélhetőleg békében élhetnek tovább. Miután mindent elrendeztük rögtön vissza is tértünk Konohába. Ott jelentést tettünk és mindenki hazament pihenni. Bár a küldetés nem volt nehéz, de sok olyan dolog történt, ami mély nyomot hagyott benne

Namikaze Minato Hétf. Feb. 22 2016, 14:47

Ahoy! ^^

Szép kis történet volt meg kell hagyni Very Happy

A fáradozásért, és a csatában való részvételért, a menekültek segítségéért, összesen +5 chakrával dobnálak meg és 1000 ryu-val ^^

**Ishihara Aki** Szomb. Jún. 03 2017, 18:07

A Szél Útja

1. fejezet

Kellemes tavaszi napra ébredtem. Ez is egy átlagos reggel volt, mint a legtöbb. Nem volt küldetés tervezve, így nyugodtan össze tudtam készülni és megcsinálni a reggeli teendőimet. A nap még nem kelt fel egészen, azonban ez nem meglepő tekintve, hogy ritkán alszok igazán sokáig. Mindig is jobban szerettem a napomat hasznosan eltölteni ahelyett, hogy lustálkodok egész nap. Gyorsan megreggeliztem majd elindultam a szüleim házába. Mivel nem volt jobb dolgom, így arra a döntésre jutottam, hogy a legjobb ha egy edzek egy kicsit a nagyapámmal. Bár nem fiatal már, de régen nagy tekintély övezte shinobi pályafutását, ezen felül kiváló taijutsu használó. Mikor megérkeztem neki is láttunk az edzésnek. Szokásához hűen nem kímélt, de igazából nem is volt rá szükségem. Tudtam, hogy sokat kell még fejlődnöm. Egy pár órán keresztül gyakoroltunk, mint mindig majd befejeztük. Bár tudtam volna folytatni, de nagyapám mindig úgy gondolta, hogy nem szabad túlzásba vinni és időt kell hagyni a pihenésre is. A fizikai edzés után egy kis elméleti oktatást is tartott számomra. Sose szerettem igazán. Unalmas és száraznak tartottam, de tudtam hogy ez is része a shinobi létnek, így kénytelen voltam eltűrni. Nem mindig voltam ilyen, régebben nem egy alkalom volt, amikor megpróbáltam elmenekülni az elméleti oktatás elől, bár ez az esetek nagy részében nem sikerült, mivel igazán nehéz kicselezni az öreget.

Miután mindennel végeztünk a családommal közösen leültünk ebédelni. Ritka volt, hogy mindenki otthon legyen, így bőven volt mit megbeszélni mikor a család végre leült egy ebéd vagy vacsora keretén belül. Sajnos nem sokáig élvezhettük ezt, mivel hamarosan kopogást lehetett hallani az ajtón. Felálltam és az ajtóhoz sétáltam. Mikor kinyitottam egy magas, fiatal shinobi állt az ajtó előtt. Udvarisan elnézést kért a zavarásért majd egy levelet nyújtott át nekem és távozott. A papíron az én nevem állt, ami egyértelmű utalás volt arra, hogy nekem címezték. Gyorsan kinyitottam és elolvastam. Úgy nézz ki, hogy sürgős küldetésen kell részt vennem. A részletek nem voltak leírva, mindössze a találkozó helye és időpontja. A hely a főkapu volt. Szerencsére a felszerelésemet magamnál tartottam arra az esetre ha bármi ilyesmi történne, így azzal már nem kellett bajlódnom. A családomat tájékoztattam az új megbízatásomról majd elindultam a kijelölt helyre. Hamar megérkeztem, de láthatóan nem elsőként. Ketten már ott voltak teljes felszerelésbe. Az egyikük egy magas, idősebb férfi volt. Haja fekete csakúgy mint a szakáll ami az arcát borította. A másik egy velem nagyjából egyidős fiú volt, vállig érő barna hajjal. Az idősebb feltehetőleg jounin férfi intett nekem mikor meglátott,. Én rögtön odasiettem.
- Ishihara Aki, igaz? Togoshi Ryozo vagyok. Ő itt Rikimaru Takahashi. Mi hárman lettünk beosztva egy fontos és sürgős feladat elvégésével. Egy faluba megyünk innen mindössze két órányira, ha sietünk. A részleteket útközben elmondom.
A férfi befejezte a mondanivalóját. Hangja határozott és kemény volt. Könnyen meg lehetett mondani, hogy tapasztal shinobi volt, akinek nem az első alkalom, hogy csapatot kellett vezetnie. Miután végzett rögtön útnak is indultunk. Ekkor nem tudtam, hogy mi volt, de azt sejtettem, hogy valami rossz történhetett ha ennyire sietősen kellett összeszedni egy csapatot, ráadásul olyan emberekkel akik nem is ismerik egymást. Miközben haladtunk a jounin rögtön elkezdte megosztani az információkat velünk.
- A lényeg röviden, hogy a faluban ahova tartunk egy kisebb csapat bűnöző hatolt be és túszt ejtettek. A tűz országának katonái már körbevették a falut, de nem képesek megoldani a szituációt úgy, hogy ne essen baja a túsznak vagy túszoknak. Pontos információkat majd ott kapunk, de azt már most elmondhatom, hogy ez nem egy szemtől szembeni konfrontáció lesz. Az elsődleges cél, hogy kimenteni az embereket a rossz fiúk csak azután élveznek prioritást.
Az eligazítás nem volt valami hosszadalmas és nem bővelkedett információkban, ezért reménykedtem, hogy ha megérkezünk az ott lévő katonák majd többet tudnak mondani.

Feszítette tempóval pár óra alatt odaértünk a helyre. Egy kis falu volt az erdőség közepén. Az út mellett, ami egyenest a faluba vezetett, teljes fegyverzetbe álló katonák várakoztak. Az egyik intett nekünk, hogy menjünk közelebb. Egy olyan 50-es éveiben járó idősebb férfi volt. Arcát hegek borították amik jól tükrözték a hosszú éveket, amiket szolgálatba töltött.
- Áh, örülök, hogy megérkeztek! A nevem Kasai Ichibei.
A férfi bemutatkozott majd végignézett rajtunk. Az arcán megjelenő grimaszból ítélve nem éppen erre számított, de jelen esetbe nem tudott mit tenni. A jounin közelebb lépett és rögtön egy kérdést szegezett a katonához.
- Szóval, mi a pontos helyzet? A futár akit küldtek nem tudott túl sok hasznos információval szolgálni.
Ryozo teljesen kihagyta a bemutatkozás részt és rögtön a lényegre tért. Talán csak azért mert tudta, hogy az idő fontos szerepet játszik ebbe a szituációba, vagy szimplán csak türelmetlen fajta volt és szeretett volna minél előbb túl lenni a dolgok. Az idős katona csak bólintott és egy kis asztalhoz sétált, amin egy térkép volt.
- Mint azt már tudják a faluban egy kis túszhelyzet alakult ki. Az elkövetők pontos számát nem tudjuk, mivel civilnek álcázták magukat. A fogadót vették célba és mikor már bent voltak fegyvereket lóbálva ejtettek túszokat. Nem túl szervezettek, mivel csak 3 embert sikerült elfogniuk a többiek valahogy kimenekültek.
Itt egy pillanatnyi szünetet tartott, ami lehetőséget nyújtott a jouninnak, hogy újabb kérdést tegyen fel.
- Mi a céljuk? Követeltek valamiféle váltságdíjat?
A férfi bólintott.
- Igen követeltek, de az összeg nevetségesen nagy. Még ha úgy döntenénk, hogy fizetni akarunk akkor se tehetnénk meg, főleg háborús időkben. Viszont ezek a követelések időt adtak nekünk. Annyi eszük volt, hogy tudják, ennyi pénz biztos nincs a faluba, így képesek voltunk egy meglehtősen kedvező határidőt kialkudni velük. Ennek is köszönhető, hogy tudtunk embert küldeni Konohába és várni a maguk érkezésére. Bár bevallom nem szeretem a maguk fajtára bízni a mi munkánkat, de nem vagyok ostoba. Tudom, hogy ha mi és az embereink megpróbálnánk bejutni akkor a túszok életét komoly veszélybe sodornánk. Azért lettem katona, hogy az ország lakóit védhessem és ezért még az ellenszenvemet is képes vagyok félretenni.
A férfi láthatóan nem igen kedvelte a ninjákat, ami manapság egyre gyakoribb. Sajnos sok konfliktusnak és nehézségen tényleg az okozói voltunk a történelem során. Ryozo arca rezzenéstelen maradt majd újabb kérdést tett fel.
- Tudjuk, hogy kiket ejtettek fogva? Esetleg van-e politikailag fontos személy köztük?
A katona ingatta a fejét majd válaszolt.
- Nem, a túszok közül ketten a falu lakói. Az egyik a fogadós lánya, míg a másik egy idős asszony aki takarítóként dolgozik. A harmadik személy valamiféle vándor. Idős férfi, de nem igazán tudunk sokat. A fogadós azt állítja, hogy valamiféle vallási zarándok féleség, de elég fura volt, így sok mindent nem tudott meg róla.
A mondandója után az asztalhoz lépett. Két papír volt kiterítve rajta. Az egyik egy térkép a másik, vélhetően a fogadó alaprajza volt. Először a falu térképén lévő egyik épületre mutatott.
- Ez lenne a fogadó, ahol a túszokat tartják. A falu legnagyobb épülete. Van egy pince szint, egy földszint és egy emelet. A pince zárva van, így elég valószínűtlen, hogy ott legyenek. A földszintet teljesen bebarikádozták és a túszokat az emeletre vitték. Úgy hisszük, hogy három különböző szobába tartják őket. Pont emiatt is nem voltunk képesek bejutni. Van pár jó emberem itt, de képtelenség betörni, átverekedni magunkat lent lévő ellenfeleken, majd három különböző helyen lévő túszt kimenekíteni.
A jounin a szakállát vakarkatta, miközben a szeme a térképről az alaprajzra vándorolt.
- Tudjuk esetleg mely szobákba vannak a túszok? – tette fel a kérdést.
- Pontosan nem, de vannak sejtéseink. Mint az látható, mindössze négy szoba található az emeleten. A dél nyugati szoba volt az idős férfié. A fogadós elmondása szerint a mai nap még nem hagyta el azt a helyet, így ha ott fogták el, akkor nagy valószínűséggel még mindig ott van.
A katona keze jobbra mozgott és a mellette lévő szobára mutatott.
- Ez a szoba üres volt, de elvileg ha nem száll meg vendég a szobába, akkor nem zárják, így sejthető, hogy ide is vitték az egyik túszt. A harmadik szoba a dél-keleti sarokba úgyszintén üres volt, tehát nem volt zárva. Ráadásul biztos forrásból tudjuk, hogy az idős nőt odavitték.
Nehéz volt elképzelni, hogy milyen biztos forrásra hivatkozik, hisz az emeleti ablakokon aligha lehet rendesen belátni. Azonban jobbnak láttam nem félbeszakítani a férfi mondanivalóját. Láthatóan a többiek se tették, így folytatta.
- A negyedik szoba az észak-nyugati sarokba van a lépcsővel szembe, azonban az zárva van, illetve nem is adják ki, mivel azt egyfajta raktárnak használják. Ezért is gondoljuk, hogy oda nem mentek be, így a legvalószínűbb, hogy az előbb említett három szobába lesznek a túszok.
Ryozo bólintott, majd felénk fordult. Arcán látható volt, hogy kellő mennyiségő információt szerzett ahhoz, hogy valami használható tervvel álljon elő.
- A legfontosabb, hogy egyszerre kell mind a három túszt biztosítani, különben nagy veszélynek tesszük ki őket. A terv első lépése, hogy közel kerüljön az épülethez anélkül, hogy észrevennének minket. Aztán a ház oldalán felmászunk és elhelyezkedünk. Aki, te a délnyugati szobánál - mutatott az ábrára miközben beszélt.
- Én a középsőnél és Takahasi a dél-keleti szobánál.
Mellénye zsebéből két papírt vett ki és egyet nekem egyet pedig Takahasinak adott. Első ránézésre robbanójegyzetnek tűntek, de mégis egy kicsit más volt mint a megszokott.
- Ezek a jegyzetek hasonlóak ahhoz, amit már ismertek, azonban kisebb erejűek. Pont elég ahhoz, hogy a falat átüsse és csináljon egy lyukat, amin be lehet hatolni. Azonban a hatásköre mindössze fél méter, ezzel elkerülve azt, hogy komolyan megsebesítsük a túszokat. Azért ha lehetséges mielőtt aktiváljátok, bizonyosodjatok meg arról, hogy a túsz nem épp a fel mögött van, amit át akartok robbantani, mert azt nem biztos, hogy túlélik.
- Még valami! A maguk feladata mindössze annyi, hogy a túszokat épségbe kihozzák. A földszinten lévő emberekkel nem is kell foglalkozniuk. Amint kint vannak az embereim és én majd feltakarítjuk a mocskot.
Ryozo bólintott a katona szavaira, majd elindultunk. A fák takarásába könnyű volt mozogni, azonban a problémát az épülethez való közeljutás okozta. A fogadó a falu közepén található és az utcái elég nyitottak. Az ablakokba valószínűleg állnak, így nem tudunk egyszerűen közel kerülni. Persze nem volt lehetetlen megoldani. Az épület északi része tűnt a legjobb választásnak. A tervrajzok alapján a fürdők ott találhatóak, amiknek nem volt ablaka. Persze odáig eljutni nem volt egyszerű és több helyen kisebb kitérőt kellett tenni, hogy biztos ne láthassanak meg. Végül sikeresen megérkeztünk. Mindhárman a chakránkat használva felmásztunk a falon majd körbementünk. Hamarosan mindenki a helyén volt. Óvatosan benéztem az ablakon, hogy lássam a helyzetet. Három embert pillantottam meg. Kettő pont háttal állt az ablaknak, kezükben fegyverek voltak, míg a harmadik az idős férfi volt, akit túszul ejtettek. Egy székhez volt kötözve és egyenest az ablak felé nézett. Arcán félelem vagy idegesség nyomát se lehetett látni, sőt egy mosoly húzódott meg rajta. Olyan volt, mintha nem is aggódott volna a helyzet miatt, mintha tudta volna, hogy nincs mitől tartania és pár percen belül már szabad is lesz. Ez a viselkedés meglehetősen dühítette a fogva tartóit amit ki is fejeztek azzal, hogy hangosan kiabáltak és fenyegetőztek, azonban az arca ugyanolyan nyugodt maradt.

A robbanó jegyzetet felhelyeztem, majd egy kicsit távolabb mentem. A társaim is pont ezt tették. A jounin megadta a jelzést és egyszerre aktiváltuk őket. Hangos robbanások rázták meg a falu csöndjét. A fából készült vékony fal nem volt ellenfél és nagy lyukak keletkeztek. Por és fadarabok repültek szét a szobába. Én egy pillanatot se vártam, rögtön berontottam. Tudtam, hogy hol vannak az ellenfeleim, így a levegőbe szálló por nem igazán zavart. A két férfi azonban a meglepetésnek köszönhetően azt se tudta, hogy mit csináljon. Én rögtön azt vettem célba, amelyik a túszhoz közelebb állt. Erős rúgást mértem az oldalára, aminek köszönhetően egyenest az ajtónak repült és eszméletét vesztette. Rögtön fordultam is a másik felé, aki időközben egy kis távolságot tudott nyerni. Az övén lévő kis tartóba nyúlt és egy kést húzott elő, amit rögtön felém dobott. Tudtam, hogy nincs elég időm, hogy kitérjek és a fegyver egyenest a fejem felé tartott. Abban a pillanatban az egyetlen dolog ami végigfutott az agyamon, hogy meg fogok halni. Azonban nem így lett. Egy szellőt éreztem elsuhanni mellettem, majd a kés mindössze pár milliméterrel az arcom mellet repült el. Nem értettem, hogy mi történt. Teljesen biztos voltam benne, hogy a fegyver célba fog találni. Azonban nem volt időm arra, hogy ezen elgondolkozzak. A támadóm már nyúlt is a következő késért és nem hittem, hogy még egyszer ekkora szerencsém lesz. Testemet chakrával töltöttem meg és amilyen gyorsan csak tudtam megindultam. Én lényegesen gyorsabb voltam, így mire újabb kést húzhatott volna elő már előtte is voltam. Három ütést mértem a testére, majd kettőt a fejére. A bandita eszméletlenül zuhant hátra.
- Kisasszony! Megtenné nekem, hogy kicsit meglazítja ezeket a köteleket? Tudja nem tesz túl jót a vérkeringésnek és ez az én koromba már nem vicc.
A hang az idős férfitól származtak, aki a székhez volt kötözve. Arcán továbbra is kedves mosoly ült, mintha nem is értené a helyzetet, amibe volt. Egy kunait vettem elő és elvágtam a kötelet, ami a férfit a székhez láncolta
- Így is megfelel, köszönöm
Nem igazán értettem az öreget, de nem is volt idő rá.
- Jöjjön, mennünk kell!
Válaszra nem vártam, rögtön felkaptam és a falon tátongó lyukon keresztül távoztam. Nagyjából velem egy időben shinobi társaim is távoztak a túszokkal a kezükben. Eközben a katonák már készen álltak. Ahogy kijöttünk elkezdték berontani az épületbe. Mi visszatértünk a táborukba. Alig tíz perc múlva az egésznek vége lett. Az összes elkövetőt elkapták.
- Szép munka volt! Köszönjük a segítséget – mondta az idő katona.
- Most, hogy ennek vége, ideje visszamenni a faluba. Gondolom innentől már urai a helyzetnek.
A katona bólintott majd ment a dolgára. Ekkor az idős ember jelent meg mellettünk, akit fogva tartottak. Az arcán lévő kifejezés továbbra sem változott, olyan volt, mintha ez lenne az egyetlen amire képes.
- Még egyszer köszönöm a segítséget. Elég kényelmetlen volt az a szék és szobaszerviz se volt épp a legkiemelkedőbb.
Ryozo arcán látni lehetett, hogy nem igazán tudja hova rakni a férfi mondanivalóját.
- Oh, a nevem Seto Kioshi! Amennyiben nem gond lenne egy apró kérésem. Ahogy elnézem maguk Konohagakure no Satou jelzését viselik és gondolom oda is terveznek visszatérni. Ha nem nagy gond, akkor magukkal tarthatnék-e? Tudom milyen maguk, de nem kell aggódni, tudok fizetni ha szükséges.
A mondandója mindenkit meglepett, de nem igazán volt okunk arra, hogy elutasítsuk. Amilyenek manapság az utak talán jobb is ha velünk tart. Láthatóan a jounin is hasonló véleményen volt és beleegyezett, így pár percen belül négyen haladtunk vissza a faluba. Bár kicsit furcsa szerzet volt, de Seto-san nem volt problémás. Az út alatt nem igazán beszélt, mindössze néha-néha egy kellemes dalt dúdolgatott. Ebben a tempóban azonban nem tudtunk hazaérni mielőtt ránk esteledett volna, így kénytelenek volt letáborozni. Az idős férfi mondta, hogy ő tudna még tovább menni probléma nélkül, de végül úgy döntöttünk, hogy a legjobb ha itt töltjük az éjszakát. Sátrakat állítottunk és tábortüzet raktunk. A csapatunk nem volt összeszokott és nem is igazán volt miről beszélnünk. Nem telt bele sok időbe, mire mindenki aludni tért. Egyedül én maradtam a tűz mellett. Nem tudtam aludni. Talán amiatt ami ma történt. Hihetetlen közel voltam a halálhoz és valamiféle csodának köszönhetem, hogy még élek. Szemeim a tüzet figyelték, de az elmém teljesen máshol járt. Egyszer csak arra lettem figyelmes, hogy valaki leült mellém. Idős férfi volt az.
- Áh, a tűz! Csodálatos dolog, nemde? Meleget ad, megvéd a vadaktól. Azonban ha rosszul használjuk árthat is. Érezted, igaz?
Ez utóbbi mondata már nem a tűzhöz kapcsolódott.
- Mit? – tettem fel a kérdést.
- Hát a szelet. Láttam az arcodon, hogy észrevetted. Tudod ott a fogadóba.
Igaz, hogy észrevettem, de nem tulajdonítottam neki nagy szerepet, egészen eddig.
- Maga…?
-Óóó, nem, nem! A szél!
A kérdésemet nem tudtam befejezni, mert a szavamba vágott. Kicsit kételkedtem, hogy egy szimpla széllökés mentette volna meg az életemet és valami nem hagyott nyugodni ezzel kapcsolatba.
- Nem hiszem, hogy szimplán a szél eltérítette volna azt a kést. Ráadásul nem is arról fújt ahol a lyuk volt a falon – válaszoltam neki.
Ő azonban csak megrántotta a vállát.
- A szél egy szeszélyes dolog. Azt tesz amit akar. Néha kedvező szelet fúj a matrózok vitorláiba, néha pedig viharrá válik és összezúzza a hajóikat. A szél nem olyan mint a tűz. Ha gondosan használjuk a tüzet az uralmunk alatt tudjuk tartani, de a szelet nem. Azt megkérhetjük, hogy teljesítse kéréseinket és ha úgy hozza kedve akkor segít.
Nem értettem, hogy igazán mire akar kilyukadni, azonban az biztos, hogy volt valami abban amit mondott.
- Most, hogy így belegondolok, ha jól tudom maga valami vallásos zarándok igaz? Talán a szél templomából? – szegeztem neki a kérdést.
Ő erre ingatni kezdte a fejét és két kezével is hadonászott.
- Nem, nem, nem, nem, nem!
Talán kicsit sok volt ez a nem.
- Én nem vagyok vallásos vagy vallási személy. Én is hiszek valamiben, ez igaz, de nem úgy mint ők. Én a szél útjának követője vagyok. Nem zarándok, inkább utazó. Nincs célom, arra megyek amerre a szél útja visz engem.
A válasza egyre inkább érthetetlen volt számomra.
- Ezek szerint most a szél Konohába viszi?
Őszintén megmondva a hangomba akadt némi szarkazmus. Sose voltam hívő és az ilyen spirituális dolgok messze álltak tőlem.
- Eredetileg nem. Abból a faluból tovább mentem volna a tűz országának északi határa felé.
-Mi változott? – kérdeztem tőle.
- A szél – mondta, mintha ez lenne a világ legtermészetesebb válasza, arcán kedves mosolyt világított meg a mellettünk lobogó tűz.
Mondani se kell nem értettem mire próbál kilyukadni, de ezen a ponton inkább nem is próbáltam. Nem az én világom és jobban szeretek az ilyenektől inkább távolt maradni. Mintha ezt megérezte volna, ő is befejezte a beszélgetést és nyugovóra tért. Hamarosan én is így tettem.

Másnap folytattuk az utunkat a faluba. Szerencsére semmi gondba nem ütköztünk. Érkezésünk után a hokage irodájába leadtuk a jelentést a küldetésről. Közös megegyezés alapján úgy döntöttünk, hogy Seto-sant nem fogjuk fizetésre kötelezni. Amúgy se nézz ki úgy, mint aki túlságosan pénzes lenne. A küldetésünk befejeztével mindenki a saját útjára ment. Az idős férfi egy különös szerzet volt, de valamiért maradandó benyomást keltett rajtam.

Hyuuga Hinata Hétf. Jún. 05 2017, 15:03

Szép napot!

Egyszerű kis küldetés volt, de mint tudjuk, a kevesebb néha több. Felkeltetted az érdeklődésem, pláne hogy azt is tudom, hogy ez csak egy kis előzetesnek szolgál a terveid felépítéséhez. Kíváncsian várom, hogy merre visz majd téged A Szél Útja. ^^

Jutalmad +1500 ryo, +1 TJP és +7 chakra és egy "nem", mert még nem volt elég. Very Happy

Hinata

**Ishihara Aki** Kedd Jún. 13 2017, 05:04

A Szél Útja

2. fejezet

Alig pár nap telt el a legutóbbi küldetésem sikeres befejezése óta. Szerencsénkre nem volt egy komoly feladat és kihívásokkal se volt tele. Egy részről sajnáltam, mert nem tudtam a képességeimet tesztelni, másrészről pedig örültem, mert probléma nélkül teljesítettük. Mint mindig, mikor nem volt más dolgom, így ma is edzéssel kezdtem a napomat. A mai alkalommal azonban nem a szüleim házába mentem, hanem a falu egyik kiképzőterepét választottam. Pár kör lefutása, illetve az alap bemelegítés után bele is kezdtem. Ezen a napon a dobófegyverekre összpontosítottam a figyelmemet. Sok esetbe hasznos és egy shinobi nem hagyhatja, hogy berozsdásodjanak ezek a képességek, így legalább heti egyszer elvégzem ezt az edzést. Mint mindig most is kerestem egy félreeső helyet, majd felállítottam pár céltáblát. A dolgok egész jól mentek. Láthatóan nem jöttem ki a formámból. A fegyverek egytől egyig célba találtak. Újra és újra megismételtem, néha áthelyeztem a táblákat pár nagyobb kihívást jelentő pozícióba. A gyakorlás lényege nem csak a pontosság volt, figyeltem arra is, hogy az összes táblát a lehető legrövidebb idő alatt találjam el. Az egyik ilyen alkalommal azonban valami váratlan történt. Az utolsó tábla felé dobtam a fegyveremet, ami pont mögöttem volt. Mivel tudtam a helyzetét, így nem volt szükségem arra, hogy odanézzek, mindössze a kezemet kellet a megfelelő irányba mozgatnom. Hirtelen mozgást hallottam. Ez elég ritka a gyakorlótér ezen részén. Sajnos mire felfogtam, hogy mi is történt a kunai már kirepült a kezemből és a céltábla fele vette az irányt.
- Huh! – jött a meglepett hang miután hallottam, hogy a kunai becsapódott a fába.
Természetesen rögtön a hang irányába fordítottam a fejemet. Egy magas, idős férfi állt alig pár centire a célpontomtól. Ha egy lépéssel arrébb lett volna, akkor lehet nem élte volna túl a találkozást a késemmel. Ahogy jobban szemügyre vettem rájöttem, hogy ismerem a férfit. Seto Kioshi, az idős ember akit megmentettem a túszejtőktől, majd Konohába kísértünk.
- Maga? – dörrentem fel hangosan.
- Mégis mi a fenét képzel? Ide nem jöhet be! Akár meg is hallhatott volna.
Idegességem jogos volt. Egy kiképzőterep nem olyan hely ahova civilek csak úgy besétálhatnak, illetve ninják is komoly szabályokat betartva tartózkodhatnak a helyen. A szavaim hallatán a férfi csak mosolygott, mintha a mellette elszáguldó fegyverek mindennapi dolgok lennének.
- Szép dobás volt! Azonban nem kell ennyire feldühödni.
Hangja egyáltalán nem tűnt meglepettnek vagy feldúltnak a történtek után. Valamiért nagyon olyan érzésem volt, hogy fel se fogja, hogy pontosan mi történik körülötte. Csodálkozok, hogy egyáltalán ilyen sokáig képes volt életbe maradni.
- Mellesleg van engedélyem, hogy itt legyek.
Szürke köntöséből egy papírt húzott elő és büszkén lobogtatta, mint valami kisgyerek aki a szüleinek dicsekszik a kitűnő bizonyítványával. Én rögtön közelebbről is megvizsgáltam. Nem hazudott. Valami teljesen érthetetlen okból kifolyólag tényleg beengedték ezt a dilist a kiképzőterepre. Mondjuk Akanét is beengedik, szóval lehet ez valami hagyomány errefele.
- Oké, látom tényleg van engedélye, de akkor sem sétálhat be egy edzés kellős közepére. Itt vannak szabályok, amik azért lettek bevezetve, hogy elkerüljük a szükségtelen sérüléseket. Amúgy meg, mi a fenét keres erre?
Hangom továbbra is egy kicsit mérges volt, de a férfi csak vállat rántott.
- Nem lett semmi baj, nem igaz? Miért kell így felkapni a vizet?
A mosolya és a felelőtlen viselkedése egyre jobban dühített, talán jobb lett volna ha az a kunai célt ér.
- Amúgy a kérdésedre válaszolva egy üzenetet jöttem átadni.
Ez a fejlemény eléggé meglepett. Mivel nem tudtam hova rakni a dolgokat, így csak némán magamra mutattam, miközben kérdően néztem az idős férfira. Ő bólintott majd ruhájából egy pecséttel lezárt üzenetet adott át. Első ránézésre meglehetett állapítani, hogy a viaszpecsét a levélen konoha szimbóluma van. Ez a nap egyre érdekesebbé kezdett válni.
- Úgy érzem, hogy minden kérdésem megválaszolásával még több lesz.
A szemem továbbra is a bontatlan levelet bámulta. A pecsét mellett mindössze egy név volt, az enyém.
- Az sose gond. A kíváncsiságunk hajt minket, embereket előre. Ha tudok, szívesen válaszolok.
Egyre kevésbé értettem a férfit, de tény, hogy több dolog is érdekelt a helyzettel kapcsolatban.
- Elsősorban, miért kap egy civil, aki nem is a falu lakosa engedélyt a kiképzőterepre való belépésre és adnak a kezébe egy hivatalos levelet, hogy azt szállítsa el? Második, hogy honnan tudta kit kell keresnie? Mikor a faluba kísértük én nem árultam el a nevemet. Még ha tudja is, hogy hol keressen akkor se tudja, hogy pontosan kit. Rajtam kívül még többen használhatják a kiképzőterepet.
Egyenlőre ezek voltak azok a kérdések amik foglalkoztattak. A szemem egyenest a férfira szegeződtek és nem is foglalkoztam az üzenet tartalmával, legalábbis addig, míg rá nem jövök mi is folyik itt pontosan.
-Hmmm, igen! Ezek kimondottan jó kérdések. Attól tartok, hogy az elsőre nem áll módomba válaszolni. Legyen annyi elég, hogy a falu vezetése kért meg ennek az üzenet átadására és ők szolgáltatták az információkat, amik szükségesek voltak a megtalálásodhoz. Azt ajánlanám, hogy olvasd el az üzenetet. Azt mondták fontos.
Az arcáról a vigyor egy pillanatra se fagyott le. A válasza pedig nem is igazán volt válasz. Fogta és megkerülte az egészet. Számat nagy sóhaj hagyta el, ahogy felbontottam a levelet és elkezdtem olvasni a tartalmát. Láthatóan egy újabb küldetést kaptam. Ez alkalommal az akadémia egyik terme volt megjelölve. Szokás szerint nem részletezték a dolgokat, így nem volt más választásom, mint odamenni. Már indultam volna, mikor Seto-san újra felszólalt.
- Most, hogy ez megvan, indulhatunk is – jelentette ki büszkén.
- Indulhatunk? Mit jelentsen ez? Miért kéne magának velem jönnie?
- Ne foglalkozz apró részletekkel. Rád várnak, nekem meg nincs jobb dolgom, így elkísérlek.
Úgy éreztem, hogy jobb nem vitába szállni ezzel a fickóval. Teljes lehetetlenségnek éreztem, hogy győztesen kerüljek ki a szavak harcába és amúgy is csak feldühítene a hozzáállása.
- Tegye amit jónak lát.
A vállamat megrántottam miközben ezt mondtam, majd elindultam a levélbe írt hely felé.

Az út kényelmetlen csendbe telt. Egyikünk se szólt egy szót se. Mondani se kell, hogy meglehetősen zavart az öreg jelenléte, főleg azért mert fogalmam sem volt, hogy ki is ő pontosan. Egy hivatalos levél és az engedély nem épp olyan dolgok, amit bárkihez hozzávágnak. Bárhogy is nézem elég gyanús volt a helyzet a számomra. Szerencsére hamar megérkeztünk az akadémiára. Beléptem a kapun, majd a levélbe megjelölt terem felé vettem az irányt. Arra lettem figyelmes, hogy Seto-san még mindig követett. Azonban nem izgatott már túlzottan. Nem akartam több energiát fecsérelni arra, hogy társalogjak vele. Egy perc múlva az ajtó előtt álltam. Kopogtam, majd az ajtó túloldaláról egy hang engedélyt adott a belépésre. Rögtön ki is nyitottam és beléptem. A szoba nem volt túl nagy. Mindössze pár szekrény, egy könyvespolc és egy íróasztal meg pár szék volt itt. Az asztal mögött egy alacsony férfi épp a papírmunkába volt temetkezve. Mellette jobb és bal oldalt komikusan nagy halom papírkupac állt. A férfi felnézett, majd megigazította a szemüvegét.
- Áh, látom megérkeztek. Akkor kezdhetjük is az eligazítást.
Amint befejezte a mondatát rögtön el is kezdett kutatni a papírkupacok között. Azonban én figyelmem valami más vonta el. Egész pontosan a többes szám, amit használt. Hátrapillantva Seto-san lépett be mögöttem, majd óvatosan becsukta a szoba ajtaját. Arcán továbbra is az idegesítő mosolyát viselte. Az én arckifejezésem a meglepődésről árulkodott. Egyre több kérdés gyűlt fel bennem, de nem volt időm, hogy hangot adjak neki, mert a férfi az asztal mögött újra megszólalt.
- Áh, meg is van! – mondat és egy mappát halászott elő valahonnan és az asztal piciny üres területére rakva kinyitotta azt.
- Ishihara Aki, a küldetés amin ma részt fogsz venni egy kicsit eltér a megszokottól, azonban a falu vezetősége megbízik a képességeidbe és, hogy bizalmasan kezelsz minden információt ezzel kapcsolatban. Tehát a feladatod az lesz…
- Várjunk egy pillanatra! Nem tudom, hogy észrevette-e, de a terembe egy másik személy is tartózkodik, aki nem hiszem, hogy ide való lenne – vágtam a szavába.
A férfi felnézett és újra megigazította a szemüvegét.
- Nem kell aggódni. Seto Kioshi pont ott van ahol lennie kell. Ha hagyod, hogy elmagyarázzam, akkor meg fogod érteni.
Ez egyre furábbá kezd válni. Lehet, hogy csak valami ostoba álom? Esetleg én vagyok a fura? Ezek persze olyan kérdések, amikre aligha kapok választ, így csak csöndbe figyeltem a férfi mondanivalójára.
- Szóval, visszatérve a feladatra. Pár napja egy ninja engedély nélkül hagyta el a falut. A te feladatod, hogy visszahozd. Bűne alapján a vezetőség jobban preferálná, ha élve térne vissza a személy, de amennyiben ellenállást tanúsít, jogodban áll végezni vele. Amíg valamilyen formába visszatér addig a küldetés sikeresnek lesz elkönyvelve.
- Ezt nem értem. Az ilyen feladatot nem magasabb szintű shinobik vagy ANBU tagok végzik? Akárhogy is nézzük én csak egy genin vagyok.
Akárhogy is nézzük az egésznek nem sok értelme volt, ráadásul az öreg jelenléte még mindig nem kapott magyarázatot, de az már csak hab a tortán.
- A célpont Utada Ai, D szintű ninja. Mindössze egy hónapja, hogy kikerült az akadémiáról. A jelenlegi helyzetbe nem igazán áll módunkba az ANBU-t kiküldeni. A te tudásod bőven elég arra, hogy a küldetést véghezvidd. Nem értem a problémát. Más geninek szinte ölnének egy ilyen megbízásért.
Valamilyen szinten igaza volt. Sok genin köztük én is szívesen veszek részt olyan küldetésekbe amik kicsit több kihívással vagy veszéllyel fenyeget.
- Ez igaz, azonban nem mindennapi, hogy egy genint kiküldjenek egyedül egy ilyen komoly feladatra. Úgy tudtam, hogy erre vannak szabályok.
- Ki mondta, hogy egyedül mész? Seto-san veled tart a küldetésed során.
Úgy beszélt, mintha ez teljesen hétköznapi dolog lenne. A szám tátva maradt és pár másodpercig szólni se tudtam. Miután sikerült felocsúdni a meglepetésből, rögtön újabb kérdést szegeztem a férfinak.
- Nem gondolja, hogy ez egy kicsit fura? Legjobb tudomásom szerint ez az úr mellettem egy egyszerű civil. Ráadásul a legutóbbi küldetésem során túszul ejtése után szabadítottam ki. Ezek után egy ilyen küldetésre akarja küldeni egy genin mellett? Ez őrültség!
Teljesen kifakadtam magamból. A férfi csak nagyot sóhajtott.
- Megértem a helyzetedet. Ez a küldetés sok, a megszokottól eltérő elemet tartalmaz. Viszont biztosíthatlak arról, hogy minden engedélyezve lett. Egész pontosan a Hokage volt, aki jóváhagyta a küldetést. Ha engem kérdezel én is kissé furcsállom a helyzetet, de ez az utasítás.
Az egész dolog egyszerűen hihetetlen volt, azonban nem nagyon volt választásom. Némán bólintottam.
- Mint ahogy mondtam a lány pár napja hagyta el a falut engedély nélkül. Biztos forrásokból tudjuk, hogy nem olyan régiben Konohától pár órányira egy faluba járt. Nem vagyunk biztosak abba, hogy még mindig ott van-e, de ez a legfrissebb nyom, így érdemes ezen elindulnod.
A mondandója befejeztével becsukta a mappát, majd felém nyújtotta azt.
- Ebbe megtalálsz minden fontosabb információt. Sok sikert a küldetéshez.
Én átvettem tőle az iratokat, majd eltettem őket. Megfordultam és az ajtó felé vettem az irányt, mikor egy hangot hallottam.
- Úgy látszik partnerek leszünk ezen küldetés alkalmával.
Az idős férfi nagyon igyekezett azon, hogy kihúzza a gyufát. Őszintén kevés ember van, akit annyira meg akarok ütni, mint őt most. Egy szó nélkül léptem ki a szobából, az idős ember pedig szorosan a nyomomba. Egyikünk se szólt egy szót se. Hamarosan újra a falu utcáit jártuk, ezúttal célunk Konoha kapuja volt. Útközben átolvastam az információkat, amiket kaptam. Túl sok érdekesség nem volt benne. A lány, akit el kellett kapnom nem volt egy kiemelkedő személy. Akadémiai eredményei éppen, hogy átlagosnak voltak mondhatóak. Nem igazán volt olyan terület, amibe igazán kiemelkedő lett volna. A férfi nem hazudott. Hacsak ostoba módon nem sétálok bele valami csapdába, akkor aligha fog gondot okozni. Azonban kicsit reménykedtem, hogy szavakkal jobb belátásra tudom bírni és magától visszatér majd a faluba, talán úgy még a büntetése is enyhébb lesz. A következő oldalon a faluról volt szó ahol utoljára látták. Mivel nem tudtam, hogy pontosan hol van, így a mellékelt térkép sok segítséget adott. Mindössze pár óra gyalog. Kétlem, hogy még mindig ott lenne. Elég ostoba ötlet volna, ha Konohához ilyen közeli helyen húzná meg megát egy hosszabb ideig.

Nemsokára azon kaptam magamat, hogy elhagytuk a falut és úti célunk felé vettük az irányt. Az út egy darabig csöndbe telt. Egyikünk se szólt a másikhoz. Őszintén én igyekeztem nem tudomást venni az öregről. Azt, hogy az ő fejébe mi járhatott, arról fogalmam se volt. Alig egy félórányi gyaloglás után őt volt az első aki végül megtörte a csendet.
- Lehetséges, hogy nem kedvelsz engem túlságosan?
Kérdése hallatán rá néztem.
-Óóó, mégis miből gondolja ezt?
A hangom érezhetően szarkasztikus volt.
- Hmm nem is tudom. Zárkózott magatartás, enyhén ellenséges viselkedés és ez a kibírhatatlan csend. Igen, talán pont ezek azok a dolgok, amik arra mutatnak, hogy nem igazán vagy oda értem. A probléma, hogy nem értem, hogy mit tettem amivel kiváltottam a haragodat. Lennél olyan kedves és elmagyaráznád?
Valamiért az indulataim kezdtek a felszínre törni. Egy pár pillanatig vártam és próbáltam elfojtani az érzelmeimet.
- Igen, jól látja. Nem igazán kedvelem vagy bízok magába. Ennek az oka igen egyszerű. A mai nap folyamán több olyan dolog részese volt, aminek normális esetben nem lehetne. Olyan helyre kapott engedélyt, amit csak ninják látogathatnak, ráadásul egy hivatalos, küldetéssel kapcsolatos üzenetet hozott, amit megint csak nehéz elhinni, hogy egy maga fajtára bíznak. Ezen felül részt vesz egy komoly küldetésen, amin normális esetben még én se vehetnék részt. Ez túl sok érdekes véletlen, nem gondolja?
A férfi csak az állát vakargatta, majd beszélni kezdett.
- Áh, de ezek nem véletlenek!
Nem sok hiányzott ahhoz, hogy tényleg letöröljem az idióta vigyorát az arcáról.
- Pont erről beszélek! Mégis ki a fene maga? Az biztos, hogy nem egy átlagos öregember.
- Seto Kioshi vagyok, a Szél útjának követője.
A válaszával egy cseppet se lettünk beljebb.
- Ezt tudom, már mondta, de azt nem tudom, hogy mégis miként intézte el mindezt és miért?
Szegeztem neki az újabb kérdéseket. Hangomból egyértelműen kiderült, hogy már nem sokáig vagyok képes visszafogni magamat. A férfi mindössze sóhajtott egyet és mióta találkoztunk most először volt, hogy a mosoly eltűnt az arcáról.
- Megértem a problémádat. Sok olyan dolog történt, amit nem tudsz megmagyarázni. Értem, hogy ez zavar téged, de attól tartok, hogy nem tudok jelenleg választ adni a kérdéseidre. Még nem. Legyen annyi elég, hogy nem vagyok az ellenséged. Pont ellenkezőleg. Azonban vannak dolgok, amiket látnom kell mielőtt elárulom neked az igazat. Elhiszem, hogy most nem bízol bennem, de ha mást nem akkor bízz a faludba. Ők hagyták jóvá az egészet. Nincs okuk téged átverni. Amit én ajánlok, hogy dolgozzunk együtt ezen és megígérem, hogy idővel minden érthetővé válik majd.
Nem tudtam hova tegyem mindezt. Egyrészről még mindig nem kaptam válaszokat a kérdéseimre és láthatóan egy ideig nem is fogok. Másrészről pedig Seto-san egy másik arcát láthattam meg most. Ez nem az a lökött vénember volt. Sokkal komolyabb és ésszerűbb volt mint azelőtt. Talán csak megjátssza magát? Egy sóhaj hagyta el a számat.
- Rendben legyen. Magával dolgozok ezen a küldetésen, de cserébe elvárom, hogy elmagyarázza a helyzetet ha végeztünk.
Seto boldogan bólintott.
- Megmeggyeztünk!
Folytattuk is az utunkat. Mindketten csendbe voltunk, de a légkör nem volt már olyan kellemetlen, mint azelőtt.

Idővel megérkeztünk a dokumentumokba megadott helyre. Egy kis falu egy folyó mellett. Alapvetően egy elég félreeső hely, megélhetést tekintve az emberek nagy része halászattal foglalkozik.
- Hogyan tovább? – kérdezte Seto, mikor megálltunk a falu szélén.
- Kétlem, hogy a lány még mindig itt van. Ha én tervezném, hogy elszökök a faluból, akkor megpróbálnék minél messzebb menni Konohától. Sokáig időzni egy ilyen viszonylag közeli helyen öngyilkosság lenne. Elsősorban érdemes lenne beszélni a falubeliekkel, megtudni, hogy tényleg járt-e itt és ha igen, akkor tudja-e valaki, hogy merre ment.
Én magam is kissé meg voltam lepődve, hogy mennyire részletes választ adtam az öregnek. Közel sem arról volt szó, hogy megbízok benne vagy ilyesmi, azonban ha már úgyis együtt kell vele dolgoznom, akkor érdemes megosztanom vele a terveim. Seto csak némán bólintott a tervem hallatán. Első utunk a falu „kulturális központjába” azaz a kocsmába vezetett. Igazából ez nem csak kocsmaként, hanem fogadóként is funkcionált. Ez a hely nem éppen a turisztikáról híres és hála annak, hogy az utak erre kissé veszélyesebbek is, így kereskedők vagy utazók is csak ritkán választják. Igazából az is csoda, hogy egyáltalán van olyan létesítmény, ami fogadóként is üzemel. Ahogy beértünk rögtön szóba is elegyedtem a kocsmárossal, aki egy kedves embernek tűnt. Megmutattam neki a lányról készült képet, illetve feltettem pár kérdést neki. Minden késlekedés nélkül válaszolt is nekem. Az információk szerint, amiket elmondott, tényleg járt itt a lány nagyjából két napja. Sajnos ennél többet nem igazán tudott. Nem maradt itt éjszakára, de azt mondta, hogy járt a kikötőbe és a beszélt a halászokkal. Ezúttal a kikötő felé indultam. Meglépő volt, hogy ahhoz képest milyen kicsi a falu, mégis milyen nagy kikötője van. Több hosszú stég sorakozott egymás mellett, köztük kisebb hajók, csónakok álltak. Első körben a munkavezetőt kerestem meg. Ő az aki a kikötőt felügyeli, illetve osztja be az embereket, hogy kinek mikor van műszakja. Rögtön első látásra ki lehetett találni milyen ember. Ahogy közeledtünk felé, épp pár halásszal vitatkozott, meglehetősen hangosan. Közel érve hozzá rögtön megszólítottam.
- Mivan?
Nem épp az a válasz volt, amire számítottam, de még csak most kezdett bele. Felém fordult és a szeméből a rosszindulat sugárzott.
- Figyelj kölyök, nincs időm veled játszani. Húzzá innét azt keress valaki mást, akit bosszanthatsz.
- Nem hiszem, hogy ez a megfelelő modor, amit egy Konohai ninja felé szokás tanúsítani – jegyeztem meg gúnyosan, mivel sejtettem, hogy a férfi nem vette észre a fejpántomat.
- Oh, elnézést ninja-san, nem láttam a jelzést. Miben segíthetek? Hehehe.
Úgy éreztem, hogy hánynom kell. Amint rájött, hogy ki is vagyok rögtön megváltozott a modora. Nem kedveltem sose az olyanokat, akik az alattuk állókat úgy kezelik, mint valami rongy, de amint valaki megjelenik, akinek rangja magasabb, rögtön megváltozik. Azonban nem volt időm arra, hogy kioktassam a férfit.
- Egy személyt keresek. Utada Ai a neve. Elvileg néhány napja járt itt a kikötőbe, így reméltem maga segíthet.
Beszéd közbe elővettem a képet és megmutattam neki.
- Igen, igen! Láttam ezt a lányt erre. Fura is volt, mert Rai-al beszélt. Soha nem láttam még azt a szerencsétlent nővel beszélni az anyján kívül. HAHAHAHAH!
Szívesen megütöttem volna a férfit, de sajnos akármennyire is irritáló volt ezt nem tehettem meg.
- Itt van most ez a Rai? Szeretnék vele beszélni.
- Igen, itt. Látod a középső stéget? Annak a végén a fiú az – mutatott a vékony, feketehajú fiúra, aki épp elég nehéznek tűnő ládákkal szenvedett.
- Köszönöm a segítséget – mondtam neki, majd megindultam a fiú felé.
Már csak pár méterre voltam tőle, mikor megpillantott. Egyenest egymás szemébe néztünk. Az arcán pánikot véltem felfedezni. A következő pillanatban eldobta a kezébe lévő dobozt és futni kezdett. Persze nem sok lehetősége volt, hiszen az egyetlen út, ami a falu felé vezet mögöttem volt és ő is tudta, hogy nem lesz képes átjutni. Azonban láthatóan támadt egy ötlete. Balra tőlem két csónak volt kikötve egymás mellé. Rai rögtön az elsőre ugrott, majd a másodikra, aztán fel a mellettünk lévő stégre.
- Állj!
Kiáltottam utána, azonban nem sok haszna volt. A fiú már a falu irányába futott. Azt meg kell hagyni, hogy elég gyors volt ahhoz képest, hogy nem használt chakrát. Én se tétováztam és rögtön ugrottam. Nekem nem kellett a csónakokat használni és egy pillanat múlva a túloldalon volt. Gyorsan szaladni kezdtem felé. Eleinte a távolság viszonylag nagy volt, mivel sikerült meglepnie, azonban ez az előny másodpercről másodpercre rohamosan fogyott. A falu keleti szélénél egy kisebb erdőségbe vezető úton sikerült elkapnom. Rávetettem magam és a földre terítettem.
- Kérlek ne… ne ölj meg – mondta fojtott hangon, mint aki épp a sírás szélén állt.
- Nem foglak bántani, ha megígéred, hogy nem futsz el és válaszolsz a kérdéseimre.
Nem igazán értettem, hogy mégis miért gondolta, hogy meg akarom ölni, de ez felkeltette az érdeklődésemet. A szavaim hallatán ő vadul bólogatni kezdett. Lemásztam róla és megvártam míg feláll. Láthatóan az egész teste remegett. Ez nem valami rossz színjáték volt, a fiú tényleg rettegett.
- Azt hallottam, hogy a napokba találkoztál egy lánnyal. Konohai ninja, mint én. Utada Ai a neve. Szeretném, ha elmondanál mindent, amit tudsz róla.
- Azt… nem tehetem.
Nem volt időm játszadozni vele. Egy kunait vettem elő és hegyét a fiú torkának szegeztem
- Válaszolj! Mit tudsz róla?
Hangom ez alkalommal sokkal erőteljesebb volt. Időközbe lépteket hallottam. Nem is kellett odanéznem, mivel a közeledő alak megszólalt.
- Aki, ez tényleg szükséges?
Teljesen ki is ment a fejemből, hogy Seto is itt volt. Most, hogy belegondolok elég hamar utolért minket főleg, hogy nem is tudta, hogy pontosan merre is mentünk, hiszen a házak takarásába futott a fiú, így az a kiinduló pontról nem lehetett látni. Azonban nem törtem a fejemet ezen sokáig. Szabad kezemet kinyújtottam felé és mutató ujjamat felemelve jeleztem neki, hogy most maradjon csendbe.
- Még egyszer kérdezem. Mit tudsz a lányról?
A fiú szeméből könnyek gördültek le és a lábai úgy remegtek, hogy alig volt képes állni.
- Pont… úgy van, ahogy mondta.
- Mit mondott?
Kezdtem kifogyni a türelmemből, amit ma pár ember amúgy is jelentősen megcsapolt.
- Azt… hogy üldözik. Valószínűleg konohai shinobinak adják ki magukat az üldözői és meg akarják ölni őt.
Minden világossá vált. Bármi szerepe is legyen a fiúnak a dologba a lány elhitette vele, hogy bajba van. Szerencsétlenségére nem épp a legbátrabb személyt választotta.
- Sajnálom, hogy ezt kell mondanom, de át lettél verve.
Táskámból elővettem a dokumentumokat és átnyújtottam neki. Ő remegő kézzel vette el.
- Tény, hogy üldözöm, de nem áll szándékomba megölni őt. Ahogy láthatod engedély nélkül hagyta el a falut. Konoha szabályai alapján ez esetben bűnözőként lesz elkönyvelve és kiküldenek embereket, hogy hozzák vissza. Jelen esetbe én vagyok az a személy, akit utána küldtek.
Hagytam, hogy átnézze a papírokat. Normál esetbe nem adhattam volna át, de most számít az idő és ez a legjobb módja, hogy meggyőzzem.
- Ez… ez nem lehet. Ő sose tenne ilyet – mondta, miközben a térdei feladták a harcot és a földre rogyott.
- Ez az igazság. Sajnálom, de most meg kell mondanod, hogy mit akart tőled.
Nem igazán hagytam időt számára, hogy feldolgozza a helyzetet. Rám nézett és bólintott.
- Ai, a falunkba született. Együtt nőttünk fel, de neki… nagyobb álmai voltak. Ezért konohába ment, hogy ninja legyen. El se tudom hinni, hogy csak úgy elhagyná a falut.
Érdekes. Az aktáiba nem volt feltüntetve, hogy itt született volna. Elég ostoba dolog ide visszatérni, hisz ez az első hely ahol keresni kezdik.
- Pár napja megkeresett. Elmondta a történetét és azt kérte, hogy biztosítsak neki egy helyet ahol megszállhat néhány napig.
- Miért pont téged? Sok más emberrel is beszélhetett volna.
A fiú csak a fejét rázta.
- Lehet, hogy másokkal is tudott volna, azonban senki más nem tudott volna olyan biztos helyet mutatni neki, mint én. Szabadidőmbe a közeli erdőt szoktam járni. Tudok pár jó helyet, amiket senki más nem ismer. Gyerekkorunk óta ezt csinálom és pont ezért jött hozzám segítségért – mondta leszegett fejjel. Elvettem tőle a dokumentumokat, majd visszatettem a táskámba.
- Hol van most?
Kérdésemre csak nagyot sóhajtott.
- Menj egyenesen előre az erdőbe. Nagyjából 300 méter után lesz egy elágazás. A jobb oldali ösvényen továbbhaladva egy régi vadászkunyhóhoz jutsz majd. Ott szállt meg. A helyet régóta senki nem használja. Az erdőbe évek óta kevés a vad, illetve a halászat sokkal jövedelmezőbb.
Bólintottam, majd elindultam az erdő irányába.
- Várj! – kiáltott utánam.
- Ugye… ugye nem fogod megölni?
Kérdésére megálltam és felé fordultam.
- Nem akarom megölni. Én a küldetésemet végzem és csak és kizárólag akkor lépném meg azt ha nincs más választásom. Remélem nem ad okot rá.
Hangom hideg, és lényegre törő volt. Magam is meglepődtem rajta egy kicsit. újra megfordultam és az erdő felé vettem az irányt. Seto gyors léptekkel követett.

A falu már nem látszott a fáktól mikor az öreg újra megszólalt.
- Nem hittem volna, hogy ilyen agresszív vagy.
Őszintén meglepődtem azon amit mondott. Tudom mire gondolt, de nem igazán mondanám magamat annak.
- Nem akartam bántani. Mindössze meg akartam egy kicsit ijeszteni. Nem mondhatnám, hogy élveztem, de ő volt az egyetlen, aki tudta, hogy hol a lány. Nélküle nem biztos, hogy megtaláltam volna. Olykor el kell játszanunk a gonosz karaktert, hogy elérjünk dolgokat és ha kell akkor én meg is teszem.
Seto nem válaszolt semmit csak hümmögött magában egy sort.

Ahogy Rai mondta hamarosan meg is érkeztünk a kunyhóhoz. A nap már lenyugvóba volt. Az ablakon keresztül fény szűrődött ki. Semmi kétség a lány bent volt.
- Seto-san. Megkérném, hogy most húzódjon biztonságosabb helyre. Nem tudom, hogy mi fog történni, de maga nincs kiképezve és ha harcra kerülne a sor, akkor könnyű célpont lenne.
Ő bólintott majd egy pár métert arrébb sétált és egy fa tövébe leült.
- Itt jó lesz?
Az arckifejezésem egyértelműen elárulta, hogy nem tetszik a hely amit választott.
- Ennél egy kicsit nagyobb erőfeszítést is tehetne.
- Áh, nem kell aggódni. Jó leszek itt. Ráadásul tudod milyen nehéz felállni ha egyszer leültem? Meg szeretném látni, hogy miként oldod meg a helyzetet.
Sato csak legyintett miközben arcán a szokásos mosolya jelent meg. Én a fejemet ráztam és sóhajtottam.
- Rendben, de ígérje meg, hogy ha veszélyesség kezd válni a helyzet, akkor elmenekül.
- Majd meglátjuk. Most viszont menj mielőtt a lány észrevesz minket és elmenekül.
Akármennyire is tagadni akartam, sajnos igaza volt. Lassan elkezdtem a kunyhó felé menni. Időközben figyeltem, hátha készített pár csapdát, azonban úgy tűnt, hogy túlzottan biztonságba érezte magát. Az odavezető úton semmi se volt.
Egy pár méterrel a ház előtt megálltam.
- Utada Ai! Tudom, hogy bent vagy. Konohagakure no Sato engedély nélkül való elhagyása miatt az én feladatom, hogy visszakísérjelek a faluba. Ha most kijössz és ellenállás nélkül velem jössz, akkor valószínűleg a büntetésed is enyhébb lesz.
Pár másodperc telt el, mire válasz érkezett.
- Ne nevettess! Nem fogok soha visszatérni oda. Ha azt akarod, akkor kényszerítened kell.
Reméltem, hogy nem lesz szükség erőszakra, azonban nem hagyott más megoldást. Harci pózt vettem fel és lassan elkezdtem a ház felé közeledni. Egy pillanat múlva az ajtó kipattant a helyéből és a lány kilépett. Egy nálam alacsonyabb szőke hajú lányt pillantottam meg. Homlokán lévő fejpánton Konoha jelzése volt látható. Valószínűleg nem szabadult meg tőle, mivel azzal könnyen el tudja hitetni másokkal, hogy a falu ninjája. Egy pillanat múlva még egyszer kilépett az ajtón, majd újra. Klónokat hozott létre még a házba. Nem várt sokat és rögtön felém kezdett rohanni és a klónjai is így tettek.
- Bal oldali.
A hang a hátam mögül jött. Seto volt az. Mégis honnan a francból tudja? Még én se tudtam volna ennyiből megmondani, hogy melyik az igazi, pedig én kiképzést is kaptam. Addig gondolkoztam ezen, míg végül nem maradt túl sok időm. Végül nem maradt más választásom, mint az ő általa mondottakat követni. Ahogy közel ért, a lábamat felemeltem és egy rúgást mértem a baloldali személy hasára. Igaza volt. Lehet csak szerencséje volt, azonban éreztem, hogy a támadásom célt ért. Ez nem klón vagy kawarimi volt, hanem hús-vér ember. Ai még időben reagálni tudott, megállt és megpróbált hátrálni, ezzel kicsit tompítani a támadásomat. Az egyensúlyát egy pillanatra elvesztette, majd gyorsan össze is szedte magát. A lábán lévő tartóból kunaiokat húzott elő. Én is hasonlóképpen tettem, hogy védekezni tudjak a támadásai ellen. Rögtön felém is dobott hármat. Az első kettőt éppen sikerült elkerülnöm, de a távolság kettőnk között nem volt túl nagy, így a harmadikat hárítanom kellett az én kezembe lévő fegyverrel. Fémes csattanás vízhangzott az erdőben. Ezalatt ő még hátrébb ment és újabb kunait készített elő. Eldobta, azonban valami nem stimmelt. A kés tőlem meglehetősen messze repült el. Még ha nem is volt a legjobb az akadémián, akkor is ez túl nagy hiba volt valakitől, aki megkapta a genin rangot. Ekkor jöttem rá, hogy a fegyver nem tévesztett célt. Nem én voltam a célpont. Sajnos későn jöttem erre rá. Néztem a mellettem elsuhanó kunait, ahogy az idős férfi felé repült, aki még mindig a fa tövében üldögélt. Egyenest a feje volt a cél. Még figyelmeztetni se volt időm. Amit láttam arra nem találtam szavakat. Pár centiméterre lehetett az arcától a kunai, mikor egy hihetetlen gyors mozdulattal oldalra mozdította a fejét. A teste egy picit se mozdult, mindössze a nyakát használva elkerülte a biztos halált. A kés mögött lévő fába állt. Arcán meglepődés legkisebb jelét sem lehetett felfedezni. Jobb kezével felnyúlt, majd kihúzta a kunait és maga mellé a földbe szúrta, miközben vállat rántott. Ha nem lettem volna épp egy harc kellős közepén, akkor lehet, hogy még egy jó ideig tátott szájjal bámultam volna. Amilyen gyorsan csak tudtam összeszedtem magamat és a lány felé fordultam. Láthatóan ő is hasonlóképpen meg volt lepődve. Izmaimat megtöltöttem chakrával és amilyen gyorsan csak tudtam felé futottam. Erre már ő is felfigyelt és újra harcra készen állt. Ahogy közel értem hozzá egy ütéssel nyitottam. Ezt ügyesen blokkolta, majd rögtön egy rúgással támadott felém. Magasra ugrottam és a lábaimat felhúztam, így a támadása pont alattam ment el. Még a levegőbe voltam és jobb lábamat kinyújtva egyenest a fejét vettem célba. Reflexszerűen a kezét az arca elé húzta, de ez kevés volt. A védelme túl gyenge volt, így a támadásom azon keresztül eltalálta a fejét. Én ügyesen földet értem, míg ő szédülten tántorodott hátra. Meg se várta, hogy az egyensúlya rendesen visszaálljon, rögtön a kezében lévő kunaial felém tört. Jobb kezében lévő fegyvert nekem szegezte és a hasamat célozta. Én kiléptem balra és hagytam, hogy a kunait tartó keze elhaladjon mellettem. Gyorsan elkaptam a csuklóját. Lendületével megegyező irányba tolni kezdtem, miközben lábamat az övé elé tettem. Ezáltal képtelen volt megtartani az egyensúlyát és a földre esett. Jobb kezét, amit még mindig fogtam, hátra húztam és kicsit csavarni kezdtem, ezáltal arra kényszerítve, hogy elejtse a fegyverét. Úgy tűnik, hogy könnyen sikerült legyőznöm. A fogásom biztos volt, így aligha tudott kiszabadulni, legalábbis ezt gondoltam. A következő pillanatba mozogni kezdett, hogy kiszabaduljon a fogásomból. Ennek hatására a keze olyan irányba kezdett hajlani, amilyenbe nem lenne szabad. Hangos reccsenést hallottam, ahogy a csont a kezébe eltört. Fájdalmas kiáltás hagyta el a száját. Én annyira meglepődtem, hogy a fogásom elengedett és sikerült kiszabadulni. A fájdalom ellenére egy pillanatig se habozott, Bal kezével egy kunait vett elő, majd egy íves mozdulattal felém vágott. Nem sok időm volt. Gyorsan megpróbáltam elhajolni, azonban kicsit későn sikerült ezt véghezvinnem, így a bal vállamba belevágott. Nem volt mély a seb és a fájdalom is elviselhető volt. Amint tudtam egy pár lépést hátráltam tőle. Egyenest a lány szemébe néztem. Amit láttam az mélységes gyűlölet volt. Nem tudom, hogy min mehetett keresztül, de képes volt a saját kezét is eltörni, hogy esélyt kapjon arra, hogy elmenekülhessen. Azonban én ezt nem hagyhattam. Egy pillanat múlva újra támadt. Ezúttal azonban már fel voltam készülve. Talán a fájdalom miatt, de mozgása is sokkal lassabb lett és kiszámíthatóbb. Még egyszer egy vágást próbált bevinni. A nyakamat célozta. Én leguggoltam és hagytam a támadást elsuhanni a fejem felett. Ahogy elvétette én elkezdtem felállni és azzal a lendülettel hasba vágtam. Pár lépést hátrált és próbálta magát összeszedni, azonban én nem hagytam neki több időt. Egyenest felé futottam és a következő ütés az arcát célozta. Még pár ütés és rúgás kombinációt bevittem neki. A fegyverét elejtette eközben. Már alig volt képes a lábán állni, azonban továbbra is harcolni próbált. Baljával nagy íves ütést indított. A legyengült állapotában az annyira lassú volt, hogy egy átlagember is könnyedén ki tudta volna védeni. Én mindössze hátrébb léptem és elkerültem.
- Add fel! Nem nyerhetsz! – mondtam neki. Nem akartam, hogy ez tovább folytatódjon.
- Soha! Nem… megyek… vissza a faluba!
Nem volt más választásom. Megint előrébb lépett, hogy támadjon, azonban én egy gyors rúgást mértem a fejére. Ájultan esett a földre a támadásomat követően. Egy sóhaj hagyta el a számat, ahogy rá néztem.

- Szép munka volt!
A fülemet Seto szavai csapták meg. Nem teljesen értettem vele egyet. Jobba örültem volna, ha elkerülhetem ezt a harcot. Őszintén kicsit sajnáltam a lányt. Volt valami vele kapcsolatban, ami nem hagyott nyugodni.
- Lehetne egy kérdésem?
A hangját újra hallva az idős férfi felé néztem, aki már mögöttem állt.
- Ami azt illeti nekem is lenne pár kérdésem magához.
Volt pár dolog ami igazán érdekelt vele kapcsolatba.
- Nagyszerű, de én kezdem.
Nem is hagyta, hogy bármit mondjak és bele is kezdett.
- Miért adtad meg a lehetőséget neki, hogy megadja magát? Más valószínűleg kihasználta volna az alkalmat, hogy meglepje az ellenfelét, de te mégis kiálltál oda és felhívtad magadra a figyelmét. Miért?
A kérdésén kissé meglepődtem, de csak vállat vontam.
- Magam se igazán tudom. Talán mert ezt találtam helyesnek. Ha megvan annak a lehetősége, hogy harc nélkül intézzem el a helyzetet, akkor megéri megpróbálni. Akárhogy is nézem, Ai pár napja még a bajtársam volt. Egy ninja a falumból. Nem tudom, hogy mi történt vele, de úgy éreztem, hogy érdemes megpróbálni visszaterelni a helyes útra.
Seto nevetni kezdett.
- Értem, érdekes.
Nehéz rájönni, hogy mégis mire gondolhat. Azonban ez jó lehetőség volt arra, hogy én is kérdezzek.
- Mégis honnan tudta, hogy melyik az igazi és melyik a klón? Ne jöjjön nekem azzal, hogy szerencse volt, mert nem hiszem el, főleg az után, hogy milyen látványosan kerülte el azt a kunait – kérdeztem tőle.
- A szél súgta meg – válaszolt teljes komolysággal.
Én az öklömet kissé idegesen emeltem fel.
- Ha nem akarja, hogy magát is ájultra üssem, akkor válaszoljon a kérdésemre.
- Héj héj héj, nyugi! A válaszom teljesen komoly és igaz volt, azonban ez most nem a legjobb hely és idő ennek a megvitatására. Megígértem, hogy választ adok a kérdéseidre a küldetés végeztével és meg is tartom a szavamat. Azonban most a legfontosabb, hogy őt visszavidd a faluba – mutatott az ájult lányra.
- Azt javasolom, hogy menj előre. Még azelőtt visszaérhetsz, hogy magához tér, ami lényegesen megkönnyíti a dolgod.
- Mi lesz magával? Nem hagyhatom csak úgy itt.
- Ne aggódj, én a faluba töltöm az éjszakát, majd holnap visszatérek Konohába. Akkor megkapod a válaszokat, amiket keresel. Megígérem.
Nagyot sóhajtottam, majd bólintottam.
- Rendben, de a faluig elkísérem. Remélem, hogy szavahihető ember és tényleg elmondja, hogy mi ez az egész.
Mosolyogva bólintott, majd együtt elindultunk vissza.

Hamar újra a falu határába találtuk magunkat. Ait a vállamon cipelve mentem. Az út végén Rai állt. Mintha el se mozdult volna arról a helyről, ahol hagytuk, mikor az erdőbe beléptünk. Amint meglátott minket és a vállamon fekvő lányt rögtön felénk sietett.
- Ugye… nem?
Mindössze ennyi sikerült mondania.
- Nem kell aggódni, nem halott. Mindössze eszméletlen. Sajnos nem adta meg magát harc nélkül. Reméltem, hogy elkerülhető, de bármi is volt az oka, hogy elhagyja a falut, végig kitartott mellette.
A fiú kissé szomorúan nézett le a földre.
- Értem. Mi lesz most vele?
Rá néztem, miközben elgondolkoztam a válaszon.
- Fogalmam sincs. Én átadom a Konohai hatóságoknak, onnan az ő dolguk. Nagy valószínűséggel soha többé nem dolgozhat ninjaként és valamennyi időt börtönbe fog tölteni tekintve, hogy nem csak elszökött, de meg is támadott egy Konohai ninját. Sajnálom – válaszoltam neki őszintén.
A fiú bólintott, majd arrébb lépett és hagyta, hogy tovább haladjunk. Láthatóan a lány fontos volt a számára, még ha ő ki is használta és hazudott neki.

Seto, ahogy megegyeztünk a falu fogadójába töltötte az éjszakát én pedig amilyen gyorsan csak tudtam visszatértem Konohába. Ott átadtam a lányt és ezzel vége volt a küldetésemnek. Sok érdekes dolog történt. Számtalan kérdés volt, ami foglalkoztatott és ami miatt éjszaka aludni is alig tudtam. Vártam a másnapot, hogy választ kaphassak legalább néhányra a kérdéseim közül.

Hyuuga Hinata Szomb. Jún. 17 2017, 19:35

Szép napot!

Egyre érdekesebb a kis utad, Seto-san pedig haláli forma! :DDD Akaratlanul is a Jégkorszakból Buck jutott róla eszembe. Very Happy

(> Videóért katt <) A küldetésed elfogadom és sikeresen teljesítetted, de amiért félbeszakítottad az írásod mint egy rossz reklám anélkül, hogy megtudtuk volna miért szökött el a kislány, elvarratlannak tűnt a vége. Kíváncsian várom a folytatást!

Jutalmad 8 chakra, 1 TJP és 2000 ryo.

Hinata

Ajánlott tartalom

Ishihara Aki

Ishihara Aki

Re: Ishihara Aki

Re: Ishihara Aki

Re: Ishihara Aki

Re: Ishihara Aki

Re: Ishihara Aki

Re: Ishihara Aki