Sharo Lu

**Sharo Lu** 2/26/2016, 11:54 pm

Név: Sharo Lu
Ország: Yukigakure (régen, most szökött)
Szint: D
Rang: Szökött Ninja
Chakraszint: ?
Kor: 16 (lesz egy hónapon belül)
Nem: Nő
Felszerelések: Négy-öt shuriken, egy kard, MINDIG egy könyv (legtöbbször krimi), három kunai, egy lepkeháló

Kinézet: Lu hamarosan 16 éves lesz és az átlaghoz megszokottan a nyakigláb korban jár. Arca még kialakulatlan, de vonásai finomak, arisztokratikus felmenőkről árulkodva. Körülbelül 165 centi magas és 45 kilo körül járhat. Testsúlya képtelenné teszi a puszta kézzel való harcra így inkább fegyvereire és jutusira támaszkodik harc közben. Bőre hófehér ezzel merő ellentétben szeme égő katlanként piroslik. Haja is fehér, bár sok fáradozás után sikerült a bőrénél kicsit sötétebbre festenie. Imádja vörösre lakkozni hosszú körmeit, és az ajkait is vérszínű rúzzsal ékesíti. A ruházata egyszerű, fekete és ha lehet előnyben részesíti a letisztult egyszerű darabokat. Általában fekete ujjatlan pólót, buggyos fekete nadrágot és egy nagyon vastag fehér övet visel. Oldalán magabiztosan csüng "Satsubatsu" a vérengző elnevezésű kardja. Fejpántját rég nem hordja, valahol az egyik legmélyebb folyó fenekén csücsülhet az illetékes tárgy.

Jellem: Lu elég visszahúzódó. Legalábbis annak mutatja magát. Mindig könnyű elrejtőznie az ártatlan fiatal lány szerepe mögött. Van is mit elrejtenie. Gyerekkorában diagnosztizálták nála, hogy betegesen felsőfokú vérimádattal küszköd. A vér látványa megigézi, elvarázsolja és extázisba löki Lut. Valahol legbelül ádázul küzd a beteges imádattal, ám kevés sikerrel.
Társaságban meglehetősen rideg, kivéve ha az információszerzés miatt magára kell öltenie a "cuki kislány" ábrázatát. Habár ilyenkor is elég távolságtartó, az embereknek soha sem tűnik fel semmi furcsa és ő ezért mélyen megveti őket.
Ezen kívül utál veszíteni és megvet mindenkit aki gyenge, számára ők a söpredék, a társadalom csorbái. Harc után mindig lenyalja Satubatsuról a rajta maradt vért, így tesz eleget a gyilkos énjének. A politikáról nem sokat tud és nem is nagyon érdekli. Szerinte az csak egy ok arra, hogy a nemzetek megkapják az imádott háborúikat. Talán sokak szerint ez így helytelen, Lu nem foglalkozik velük: számára csak ő van, a fejében erősödő hangok, a vér és a gyilkolás eszement vágya. Hogy miért is teszi ezt? Miért ilyen? -> Előtörténet

Technikák:

Vízen járás technikája
Shusin no Jutsu
Bushin no Jutsu
Kawarimi no Jutsu
Kakuremino Jutsu

Történetem

Néhol +18- as tartalom!
Csak erős idegzetűeknek!

A kis sikátor csendjébe éles, kiáltás szerű hang hasít. Mindent eltakar a sötétség a kíváncsiskodó szemek elől, de ha közelebb mennénk látnánk három alakot a homályos sikátor végében. Talán még a mozdulataikat is ki tudnánk venni...

Ekkor elcsattan egy hatalmas pofon mire a földre hanyatlom. A fölém magasodó két fiú ragadozóként mered rám, mintha már a fogaik alatt éreznék a préda finom húsát. De én tudom, hogy ez sosem következne be. Lassan feltápászkodom és az arcomon lévő égő kéznyomról tudomást sem véve lassan megindulok a fiúk felé. Egy lépés... kettő...három... Lassan odaérek és akkor nekik annyi. A fenébe is nem hagyhatom abban, mivel azok a fiúk bántottak egem. Amikor felemelném az öklömet az egyik megszólal.

- Nincs értelme mutogatnod, hogy mennyire vagy erős - hanglejtése tele van gyűlölettel és megvetéssel - Tudjuk, hogy mit csinálsz az erdőben. Mindenki tudni fogja mert el-fog-juk-mun-da-ni ne-kik!

A kezem ökölbe szorul, mellkasomat majd' szétfeszíti a sok felgyülemlett harag. Mégis mit képzelnek ezek a senkik? Nem tudják ki vagyok és, hogy miért teszem amit tennem kell. Nem ismernek engem! Nem ismer senki!

De ne ugorjunk rögtön az elejére! Először a múltat kell megismerni, a jövőről csak azután alkothatunk képet.

Születés:

Az a nap is úgy kezdődött, mint a többi. Az emberek fáradságosan dolgoztak, a kereskedők szekereiket vonatták át az utakon és voltak akik csak úgy lézengtek aznap Yukigakuréban. Ám az éjszaka teljesen mást hozott magával. Egy emeletes ház második emeletének ablakából kiáltások és ideges szavak hallatszottak. Ahogyan a függönyök bársonyos anyaga szétlibbent látszott, hogy egy nő vajúdik a szobában. Az ágyban ült, hosszú szőke haja szétterült a párnán. Sok ember állt az ágy körül, mind családtagok vagy ismerősök lehettek. Egy kerekded arcú asszony aki a bába lehetett, egyszer csak felkiáltott és valami olyasmit mondott:

- Mindenki menjen ki a szobából, mert hamarosan megszületik a kisgyermek.

Ekkor mintegy varázsütésre mindenki aki eddig a szobában tartózkodott unott arccal irányította lépteit az ajtó felé. A bábaasszony a terhes nő felé fordult és kedélyesen mosolyogva, biztatóan indult az asszony felé. A nő arcára kiült a szenvedés, de volt ott még valami más is. Mégpedig a félelem. Ekkor történt, hogy a Hó Országában kisebb fajta felkelés tört ki, mert az emberek éheztek a rossz termés és a sanyarú időjárás miatt. A felkelők még Yukigakure melletti kis falut is elérték ahol a család lakott. Mindenkit legyilkoltak aki csak az útjukba állt. Az utcán vérfoltok éktelenkedtek, a havat is vörösre festette a sok ember vére. Az az éjszaka maga volt a borzalom minden a faluban tartózkodó ember számára. Mostanra visszaszorították az elégedetlenkedőket és sikerült elcsitítani az érzéseket, de a vér még mindig vádlóan tapadt a járda szürke köveire. Az asszony ekkor felnyögött és valamit suttogott a bábának aki szorgalmasan segédkezett a szülésben. Közben biztató szavakat mormolt, mint például: "Nyugodjon meg!; Lélegezzen be- és most ki!; Ez az csak tartson ki!" Egy kis időn belül megpillanthatták a gyermek fejét, majd a bába óvatosan kiszedte és lemosdatta. Amikor megszabadította a vértől a kisbabát az nem sírt, hanem tágra nyitott pirosas szemein keresztül figyelte az eseményeket. A bába ekkor megcsóválta a fejét és valamit suttogott a karjaiban lévő újszülöttnek, de ezt az aggódó arckifejezéssel figyelő anyuka nem hallhatta.Majd egy kis időn belül a bábaasszony egy hosszú és baljósan csillogó tárgyat húzott elő az egyik zsebének rejtekéből. Arckifejezése most már inkább őrültnek mint kedvesnek mutatta. Felemelte a kezében tartott kést és készen állt rá, hogy lesújtson vele az őt érdeklődően figyelő kisdedre. Az anya ekkor, mit sem törődve a szülés utáni fájdalmakkal, talpra ugrott és felkapott az ágy mellet lévő szülést segítő eszközökből és még időben odébb lökte a gyermeket, megállítva ezzel a bábát. A nő őrülten kezdett üvölteni, de ezt valamiért senki sem hallotta.

- Én csak szívességet akartam tenni neked! Csak egy szívességet! - az anya kérdőn nézett a bábára, nem értette mit is akar az asszony. - Ez a nap el van átkozva! Ez egy démon nem más! Ha megtartjátok mind meghaltok!

Itt az anya nem bírta tovább és a kezében tartott eszközt hegyével a nő mellkasába nyomta. A kibuggyanó vér látványa elborzasztotta, de az anyai ösztönt nem állíthatta meg. A kisded aki végig az eseményeket figyelte, most a földön feküdt a bába lábánál. Ekkor megtörtént a sors fintora. A kisbaba homlokára négy apró csepp esett a bába véréből és egy a szájába. Az anya rögtön odasietett és azt várta, hogy a kislány kiköpje a vért, de ehelyett az apró kacajjal lenyalta a fémes ízű folyadékot a szája széléről. Az újdonsült anyuka ekkor apró sikoltást hallatott és gyorsan felkapta a kicsit és az ágyra tette, hogy a bába vérbe fagyott teste nehogy rádőljön az újszülöttre. Aztán az anyuka a karjaiba kapta a kicsit és szorosan magához ölelte. Míg ők ketten szoros ölelésben fonódtak össze, az ajtó kivágódott és öt férfi lépett be rajta. Tekintetük aggódóan pásztázta végig a szobát, majd amikor megpillantották a vérbe fagyott bábát elkomorodtak. Az asszony sírva rohant férje ölelő karjai közé, tudomást sem véve arról, hogy a kislány (akit az imént letett) érdeklődően bambul a holttest felé.

Gyermekévek/Akadémia:

Nos mit is mondhatnék, nem voltam túl átlagos, de csak akkor, ha az átlagosság azt jelenti, hogy stréber vagy. A szüleim nem messze éltek Yukigakurétól, így mindennap oda jártak dolgozni. Ahogyan az a falusiaktól elvárható volt, mindenki ismerte egymást és természetesen ez azt is magával vonta, hogy mindenkinek köszönni kellett. Sosem voltam túl közlékeny és a szüleimen kívül nem viseltem el más társaságot. SOHA! Három éves koromtól emlékszem az életemre. Ez olyan megfogalmazhatatlan, mintha tőled azt kérnék, hogy véleményezz egy sütit, de sosem láttad vagy kóstoltad. Engem minden alkalommal ez az érzés kerített hatalmába mikor a múltamra gondoltam. Természetesen mint minden más gyerek én is a szüleimet kérdeztem róla, de nekik sosem volt idejük válaszolni. Ilyen a shinobik élete. Ez a kifejezés egykor szinte taszítóan hatott rám, mivel tudtam, hogy a szüleim emiatt nem foglalkoznak velem. Vagy nem és téves eszmékkel éltem? Most bizonyosan felteszed magadban a kérdést, hogy egy korombéli gyerek miért is gondolt ilyenekre? Nos, én sosem úgy viselkedtem mint a többiek. Amikor elég idős lettem, hogy kipróbáljam a "babázást" anyám egy nap úgy nyitott be szobámba, hogy a baba feje elválasztva hevert messze a testtől a test pedig felfüggesztve az ágyam támlájára. Anyám természetesen elküldött egy pszichológushoz. Utáltam oda járni, de sajnos egy idő után már rendszeresek lettek a látogatások. Hogy miért rühelltem kimozdulni?

1. Mert emberek között leszek

2. Unalmas az út

3. Még a végén megállapítanak rólam valami újabb hülyeséget

A gyermekkorom ezeket az esteket kivéve úgy telt mint mindenki másnak. Megtanultam járni és beszélni, majd én is ninja akartam lenni. Minden rendben ment velem és az anyám kezdeti aggodalma el is tűnt az életemből. Megfelejtkezett a bábaasszony jóslatáról és a kislányról aki annyira vonzódott a kiontott vérhez. Apámról nem tudtam túl sokat, mivel a nap nagy részében ő nem volt otthon. Küldetésekre kellett járnia és amikor volt egy kis szabadideje azt sem a családjával, hanem inkább a vadászattal töltötte. Így lassan eltávolodtam tőle és ez nem nagyon foglalkoztatott. A szakadék kettőnk között... hogy is szokták ez mondani? Egyre nagyobb lett.

Amikor idősebb lettem, anyám megengedte, hogy a többi gyerekkel játsszak délutánonként. Én vonakodva egyeztem csak bele, de csak akkor - mondtam - ha utána természetesen bezárkózhatok a szobámba. Ekkor hétéves lehettem. Amikor megtaláltam a többi gyereket láttam, hogy azon a dombon állnak ahol én néha háton fekve szoktam a felhőket számolni és a fejemben suttogó hangokat csitítgatni. Most négy-öt gyerek állt körbe egy fiút aki tartott valamit a kezében, de azt nem sikerült kivennem a "rejtekhelyemről". Szerencsére mindenki azzal a valamivel volt elfoglalva, így én észrevehetetlenül mögéjük osonhattam. Amikor megpillantottam a fiú kezében a pillét szinte azonnal elvarázsolt a szépsége. Kecses szárnyait idegesen verdeste ide-oda, selymes szárnyainak ezer színe fogságba ejtette halandó szemem. Arra eszméltem, hogy majdnem kinyújtottam a kezem, hogy magamhoz ragadjam a pillét, ám az utolsó pillanatban képes voltam megfékezni magam. A fiú ekkor felemelte a kezét és egyetlen határozott rántással... (itt minden sötét lett számomra) kitépte a helyéről a selyemszárnyakat, majd hagyta, hogy az értékes szárnyak a földre hulljanak. Mindenki nevetett és rólam tudomást sem véve továbbálltak egy újabb áldozatért.

Letérdeltem a szárnyak mellé melyek most százszor élettelenebbnek tűntek. Mégis valahogyan elvarázsoltak. Nem követtem a többi gyereket, hanem az erdőbe mentem ahol még több pillét találhattam. Nem tudtam mi vezetett, de valami a lelkem mélyén azt mondta ez a helyes döntés.

Egy héten belül (miután az erdő összes pilléjét felkutattam és "szárnytalanítottam") ráuntam ezekre a rovarokra és új elfoglaltságot kerestem magamnak. Fel sem tűnt mit teszek, én természetesnek tartottam, hogy így viselkedem. Miután nem találtam semmit ami elvonta volna a figyelmemet, hagytam a szüleimnek, hogy meggyőzzenek az Akadémiáról. Beirattak hát az Akadémiára Yukigakuréban. A tanulással nem volt különösebb gondom, az órákon többnyire csendesen ültem csak akkor beszéltem, ha szólítottak. Mikor a tanárunk azt mondta, hogy vége a tanításnak azonnal rohantam az erdőbe keresni valami újat. Tíz éves lehettem amikor egy erdei sétám során valami újat találtam a bokorban. Benyúltam érte és csak ekkor vettem észre, hogy egy nyuszival van dolgom. A szőrös kis állat nagyon félhetett mert fülét farkát behúzva csücsült a kezemen. A nyuszit kikötöttem egy fához és hazasiettem. Úgy surrantam be a lakásba, hogy ne tűnjön fel senkinek a jelenlétem. Anya valahol a szobájában varrogathatott mert a konyhába egyszerűen bejutottam és az egyik fiók mélyén meg is találtam azt amit kerestem. Egy apró kést, majd gyorsan visszasiettem a nyuszihoz.

Mikor a kés pengéje lassan belecsúszott a nyúl húsába, a vér is kiserkent. Erre valahogyan másnak láttam mindent. A vér látványa elborította az elmémet. Az egyik fehér ujjacskámat a seb felé közelítve egy kis vért tettem rá, majd a számhoz emeltem. Milyen lehet a vér íze? Nem tétováztam sokat, bekaptam az ujjamat és lenyaltam róla a vöröses folyadékot. Nem öklendeztem, sőt elkábultam az érzéstől ami szétáradt a testemben amikor megízleltem a vért. A nyulat félredobtam és lefeküdtem a bársonyos fűre. Az hogy mit tettem csak most tudatosult bennem. Utálni akartam magam, de másnap is eljöttem. Így ment ez egy hétig. Egy napon amikor visszafelé tartottam és a véres kést törölgettem a zsebkendőmmel, az anyámat pillantottam meg magam előtt. Arca teljesen fehér volt, szemei pedig tele gyűlölködéssel.
- Hogy tehetted ezt? Szörnyeteg! Mégis... mégis mit tettél...?
Amint elmondta amit akart lekevert nekem egy kemény visszakezes pofont amitől a földre hanyatlottam. Tépett ahol csak ért és pofozott. A végére már sírtam is, pedig eddig sosem tettem ilyet. Amikor anyám úgy döntött, hogy megbűnhődtem abbahagyta a verést és maga után húzott a házba. Otthon aztán bezárt a szobámba, még azt sem engedte, hogy az Akadémiára elmenjek. Megint ellátogattunk a pszichológushoz aki ekkor megállapította, hogy súlyos vérimádatban szenvedek. Anyám rögtön kétségbeesett. Egy évig nem tettem semmi olyat amivel felbosszantottam volna, de amikor betöltöttem a tizenegy éves kort erősebb késztetést éreztem a gyilkolásra mint valaha. Aznap elmentem az erdőbe és megint megöltem egy állatot. Lassan a faluban lévő gyerekek is megtudták a titkaimat és egy sikátorban meg is fenyegettek. Amikor visszafelé jöttem könyökig véresen, egy ismeretlen alak várt a házunk lépcsőjén. Az apám! berángatott a házba, leültetett egy fotelbe amíg ő és anya elvonultak. Kiabálást és edénycsörömpölést hallottam, majd egy tányér landolt a földön a fotelem mellett. Úgy döntöttem közelebb megyek és megnézem mit is csinálnak. A kezemben egy méretes és nagyon éles porcelándarabbal közelítettem a szüleim felé akik a heves vita közben észre sem vették a jelenlétem. Hogy került a kezembe? Máig sem tudom. Valami azt súgta, hogy ölnöm kell. Meg akartam nézni, hogy milyen a szüleim vérrel borított nyaka, a sebek a bőrükön. Egyszerűen csak elhajítottam az apám torka felé az üveget... minden sötétbe borult. Elvesztem. A következő emlékem, hogy a szüleim holtteste fölött görnyedek, a vállaim rázkódnak, de nem a sírás miatt. Valami más miatt. Nem értem, hogy miért tettem ezt. Ürességet érzek, a hirtelen filmszakadástól fáj a fejem. De nincs mit tenni, a hangok mást akarnak, így egyszerűen felállok, felveszem anyám fekete garbóját, nadrágját és köpenyét és így indulok neki az ÉLETNEK.

Szökött évek:
Amikor elhagytam Yukigakurét nem éreztem semmi különöset. Célom nem volt. A következő négy évben csak a világot jártam, mindenhol más- más nevet használva. Mindig aggódva tekintettem a plakátokra amiken az arcom virított Yukigakuréban. Szerencsére más nemzeteket és városokat nem érdekeltem, így békében élhettem. Hogy mi volt a célom? Találni egy utat amin elindulhatok és ami nem tiltja a gyilkolás művészetének alkalmazását. Egy ideig mint vándor ninja próbáltam szerencsét, ám nem akartam kockáztatni az épségemet, mert tudtam, hogy valami nagyot kell még tennem az életemben. Nem volt szükségem gondviselőre, sem barátokra akik csak hátráltatnának. Csak szövetségesekre és célra van szükségem! Amióta Szökött Ninjaként vagyok nyilvántartva, festem a hajam és természetesen a stílusomat is megváltoztattam. Ajkaimon mindig vörös rúzs virít, körmeimet pedig ugyanilyen színű lakk fedi. Egy embertől megtanultam, hogyan irányítsam a gyilkos/vérimádó énemet, így most már csak akkor tör elő amikor megölök valakit. Cél nélkül viszont az utóbbi időben elkedvtelenedtem és most csak bujkálok (mert ugyebár háborúban máshogy nem élhetek meg).

Célom, hogy erőssé váljak, erősebbé mint eddig ez előttem lévők.

Hidan 2/27/2016, 8:29 am

Hehe. És még rám mondják, hogy beteg vagyok ^^ Pofás kis előtörténet volt, az egyetlen gondom az volt, hogy olyan mintha egyszer csak meguntad volna írás közben és abbahagytad volna a felénél. A 11. születésnap utáni 5 évről alig-alig esik szó, pedig ez valószínűleg olyan időszak kellett hogy legyen a karaktered számára, ami nagyban meghatározta a jelenlegi jellemét. De üsse kő, nem íratok hozzá, mehetsz játszani meg kisállatokat kínozni Very Happy

Kezdő chakraszint: 115
Szint: D
Ajándék technika: Heiki Bunshin no Jutsu // Fegyver Klón Technika
Pénz: 1000 ryou

Sharo Lu

Sharo Lu

Re: Sharo Lu