Sharo Lu

**Sharo Lu** Szomb. Jún. 04 2016, 18:40

Időbeli elhelyezés: Két hónapja
//Nem tudtam máshogy berakni, itt a történetben szereplő fő NJK//
Sharo Lu Paulasaragoth-1

Amit a víz elmoshat azt el is pusztítja ha kell

Halkan kopogtak az esőcseppek fadeszkákon. Kikk- klakk- klikk-klakk. És újrakezdték. Újra és újra ezeket a ritmusokat hallottam a fejem felett miközben a félig átázott deszkát tartottam az ég felé. Az utca üres volt. Jellemző... Konoha mindig nyüzsgő sokasága most mintha egy csapásra eltűnt volna a házakban. Minden kis ember elmenekül a vihar elől. Nekem viszont nem a viharnak, nem a villámnak és nem a mennydörgésnek kell lennem. Én leszek a levegő. Rajta múlik, hogy mikor csap le a vihar. A vihar egy eszköz a kezében, egy fegyver melynek forgatása még saját maga számára is titok. Ekkor lecsapott egy villám és fényével vonta körbe a várost és a Hokage palotáját. A dicsőséges fényben mindössze én vonom fel kérdőn egyik szemöldökömet és a deszkát a fejem felé emelve futásnak eredek az esőtől csúszós utcákon. Néhány másodpercen belül gigászi mennydörgés hangja töltötte be az eget, ami után a visszamaradt csend zavaróan hatott a fülemre. Ez arra késztetett, hogy még gyorsabban fussak egy dolog elől amit magam sem ismerek nem tudom megfogalmazni az érzéseimet ezzel az estével kapcsolatban. Miközben ritmikusan emeltem és tettem le a sarkamat, az esőcseppek a kezemet verdesték. Hideg tavaszi eső. Felfrissülést, megújulást jelent a Világ számára. Csodás megújulást. Egy kis utcácskába értem, nem tudom, hogyan kerülhettem oda, de kimerültem és minden izmom sajgott a majdnem húsz percnyi futás után. A karom teljesen elzsibbadt és élettelenül lógott a testem mellett, a lábaim alig tartották a súlyomat, vékony térdeim remegtek a súlyom alatt, pedig nem lehettem több mint 38 kilo. Várjunk csak... némán álltam az utca közepén és olyan hétköznapi dolgokon gondolkoztam mint a súlyom. Egy ideje nem eszem túl jól, így vissza eshettem 36 kilóra. Ha végre eláll ez az eső, beülök egy étterembe és megeszem egy jó nagy adag levest. Erre megkordult a gyomrom. A kezemet a hasamhoz emeltem és csak ekkor vettem észre, hogy ez is milyen vékonyka. Istenem ne! Mi lesz így a harccal? Megrémültem ezektől a gondolatoktól. Még hogy a testem ilyen állapotban legyen... ez lehetetlen! Össze kell szednem magam, hiszen csak az utóbbi években lettem ilyen... sovány... mikor nőttem vagy tíz centimétert. Erre büszke is voltam, de most inkább visszasírnám azt az időt amikor még felvehettem a versenyt egy másik lánnyal puszta kézzel való harcban. Elkeseredetten állok az utcán, egészen amíg nem bírom tovább és a falnak dőlök, majd lerogyok a tövébe. A deszkámat elhagytam valahol, de a házak köríves teteje jó menedéket nyújt a hideg eső ellen. Ott ültem a hátamat a falnak vetve és egy tál rizs körül jártak a gondolataim. Most ez jelentette a jövőmet, mert kezdtem érezni, hogy a gyomrom összeszorul minden egyes esőcsepp koppanására a járólapokon. Furcsa, hogy az arcom nem esett be. Végül amikor kipihentem magam, óvatosan felálltam és egy- két tétova lépés után sietve megindultam a sikátorok és zsákutcák titkos rejtekén. Most nem rohantam annyira, inkább megfontoltan haladtam, de a rohanás akkor sem hagyott nyugodni. Valami készül... Az esőcseppek most a fejemen landoltak, aminek cseppet sem örültem, de kihúztam magam és a vállaimról a hátamra dobtam ezüstös hajzuhatagomat. Most valószínűleg ázott kutya szagom lesz. Nagy levegőt vettem és tovább haladtam az esőben, miközben a cseppek lassan eláztatták a ruhámat. A hideg beférkőzött a csontjaim közé, úgy éreztem, hogy mindjárt szétfeszíti az inaimat és megfagyasztja az ereimben áramló vért. Átöleltem magam a karjaimmal és gyorsabban kezdtem futni amint füstöt láttam egy kéményből gomolyogni és fényt kiszűrődni az egyik sarkon díszelgő kocsma ablakaiból. Nem is gondoltam bele hova megyek, a fény úgy vonz az épülethez mint a szerencsétlen szúnyogokat a lámpa ragyogása. Fázom, éhes vagyok és fáradt. Semmihez sem fogható ez a tehetetlenség, amikor a saját testedet se vagy képes uralni. Valaki nagyon elfáradt... Te ne kezd Vérengző! Nélküled is van elég bajom. - fortyogtam magamban. Ahogy közelebb értem visítást, nevetést és részegek énekét hallottam a kocsmásból. Erre elnevettem magam, legalább is amennyire képes voltam mozgatni az arcomat a hidegtől megbénulva. Közelebb lépdelek és még egy lépééés! Gyerünk Lu menni fog! - Istenek ha vagytok segítsetek rajtam! Érdekes hogy ilyenkor képes vagyok fohászkodni, pedig nemegyszer verték belém azt, hogy ne tisztelegjek a vallások előtt, most mégis önkéntelenül cselekedtem. Mint más emberek... Álljunk csak meg! Hiszen én nem lehetek olyan mint ŐK! A rothadást hozók, akik sajnos a Világot lakják. Nem vagyok olyan! Vagy mindez csak képzelgés? Egy kislány utolsó gondolatai az éhenhalás előtt? Hogy-hogy eddig nem vettem észre milyen éhes is vagyok? Ezek az utolsó gondolataim, mielőtt a földön elterülve lehunytam volna a szememet, átadva magam a sötétség csábító ígéreteinek. Olyan jó, így lebegni...!

-

Fény, nevetés, kedves szavak. Két sziluett bontakozik ki előttem a vakítóan erős nap sugarai között. Egy magas és egy alacsonyabb. A magas, férfi lehet az alacsony pedig nő. Apa és anya. Hát visszajöttek értem! Mindig tudtam, hogy nem akartak elhagyni, csak kicsit... kicsit túl sokat beszéltek aznap, az a néhány üvegszilánk meg a kezem közé akadt. De most itt vannak, ölelésre tárva előttem a kezüket. A jelenlétükben csak egy ijedős kislány vagyok, nem az a hideg hölgy akinek mutatom magam. De ők, már halottak! Holtan, hidegen fekszenek a sírjaikban, rothadó tetemükből pedig a férgek lakomáznak. Akkor miért vannak itt velem újra? Anya megölel. Érzem azt a bódító illatot amit aznap is éreztem. Megsimogatja a hátamat és egy kis dalt dúdol nekem. Altatódal, ami meg is teszi hatását. Könnyek szöknek a szemembe, sírni akarok, utána kapni, de ő csak énekel tovább. Én nem tudok hozzáérni, nem vagyok képes megérinteni. Anyaaa! - ordítom. Nem hagyhat el megint. Nem engedem! Utána kapok, de a kezeim csak a levegőt érik el. Nem teheti ezt velem! Hiszen most újra megtaláltam őt! Szerettem! Tessék kimondtam. Őt szerettem, apa felé voltam csak közömbös. Felém fordul. Apa eltűnt csak ketten vagyunk. A helyszín is változik. A fehér semmi helyett most egy kis szobában találom magamat. A szoba sötétkékre van festve amitől megnyugtató gondolatok férkőznek az elmémbe. Az ágy nagy, két embernek is elég lenne, mellette egy kis szék. Anya leül rá én pedig felé futok. Egy tükör mellett elhaladva látom csak meg magamat. Kicsi vagyok, hajam is rövidebb vonásaim kevésbe élesek még, kerek kis arcomon izgatottság tükröződik. Amikor anya karjaiba ugrom, érzem, hogy egy kicsit elbizonytalanodik a súlyomtól (gyönge nő volt, talán tőle örököltem ezt a testfelépítést), de a karjaiba kap és a fülembe suttog azon a mézédes hangján ami úgy elbűvölt régen.

- Kicsikém. Ma már sokat játszottál odakint! Gyere ideje lenne lefeküdnünk, nem gondolod? - mondja játékosan, majd egy csókot nyom az arcomra és az ágyra repít. Repülök a karjai közt. Nevetek, ő is nevet velem együtt. A szobát betölti a boldogság. Most nem kell az erdei vérengzésekre gondolnom, most szabad vagyok, anyával vagyok. Lehuppanunk az ágyra, anya a karjaiban tart engem. Simogatja az arcomat, a hajamat és félálomban hallgatom meséjét. Tudom, hogy távoli helyekre repít el, olyan helyekre ahol még sosem jártam, talán nem is fogok. Meséjében egy fiatal hölgy Lu szerepel aki minden férfit magába bolondított akivel csak találkozott, mert tudott élni a beszéd hangszereivel. Én is ilyen akarok majd lenni. Mint Lu a mesében. Szinte látom magam előtt a lány szép barna haját és vékony arccsontjait. Lenyűgöző... Ezt a képet láttam amikor lehunytam a szemeimet, miközben anya dúdolása mély álomba lökött.

-

Egy kéz simogatta a fejemet. Mikor megéreztem saját kezeim gyengeségét, tudtam, hogy az álomnak vége, a valóságban vagyok. Most a fejemet simogató kézre összpontosítottam. Nem lehet anya keze, mert anya halott én öltem meg. Most, hogy újra 16 éves fejel gondolkozhattam megkönnyebbülten állapítottam meg, hogy nem hiányzik anya, bár az álom jó volt, csábító, egyszeri. Összeszorítottam a szemeimet és mélyen beszívtam a hely illatát ahol voltunk. Nem lehet az utca, mert a levegő súlyos, állott. Tehát valaki megtalált miután összeestem. A kocsma is kizárva, mert ott hangzavar lenne, most viszont csak halk beszélgetést hallottam. Talán egy másik vendéglő. Vagy egy titkos hely? Lehet, hogy rendőrség? Ezektől a gondolatoktól összeszorult a szívem és levegő után kaptam. Mintha minden egyes értékes oxigén molekula elszállt volna a közelemből. Felnyitottam a szememet. Egy bárban voltam, ahol asztalok sorakoztak szétszórva a bár egyetlen szobájában. A levegő nehéz volt a sok alkoholtól és dohányfüsttől, meg talán néhány drogos cigitől is. Kiszolgáltatott lettem bárkinek aki csak odalépett volna hozzám és kedve szerint a szívembe mártotta volna a kardját. Erre megborzongtam. Utálom ezt az érzést. Amikor épp megmozdultam volna, hogy egyenesbe hozzam a testemet egy édes női hang szólalt meg a fejem felől. Gyorsan rájöttem, hogy ő volt aki simogatta a fejemet és szépen kisöpörte az arcomból a hajamat amíg aludtam.

- Na hát ilyen tinédzsert se láttam még... Édesem, ha alszol aludj, ne csak dobáld magad ide- oda. Látom, neked se lehetett könny gyerekkorod. Az én nevem Akemi. Semmi vezetéknév. És a tiéd mi cica?

Most néztem csak fel, a megszólaló személy öléből és legnagyobb meglepetésemre a hang tulajdonosa egy középkorú nő volt, hosszú derékig érő, egyenes barna haja, egy vonzó arcot ölelt körbe amiben két élénkzöld, szinte világító szem ült. Varázslatos volt. Egy nagyon rövid és elég merész dekoltázsú fekete ruhát viselt, a kezeit pedig amivel eddig a fejemet simogatta, hosszú fehér kesztyű fedte be. Egy igazi nő. Csábító, mégis távoli, nem lehet megkapni csak úgy. Lány létemre még én is ámulatba estem tőle, az aurája magához vonzott, mintha varázslat lengte volna körbe. Valamiféle késztetést is éreztem, hogy eleget tegyek minden kérésének, hogy mindig az óhaját lessem, hogy ott lehessek, ha valaha is mond még valamit. Le kell küzdenem az ilyen gondolatokat! El kell őket felejtenem, el kell őket dobnom, ki az éteri semmibe. A gondolataim gyűjtőhelyébe. Végül, miután megköszörültem a torkomat és ülőhelyzetbe tornáztam magam, ajkaim ezeket a szavakat formálták.

- A nevem Lu. Vezetéknév van, de nem érdemes elmondanom, mert az is csupán a képzeletem vad szüleménye. Már, bocsánat de miért segített nekem... Akemi-san. - teszem fel a kérdést a mondatom végén. Sharo Lu a nevem, de mindegy neki mit mondok. Számára lehetek Metsugiwa vagy Kagonime is. Bár ő őszinte volt. Látom a szemében... vagy nem? Mi ez a furcsa fény az íriszeiben? Mintha ezer csillag titokzatos ragyogása ölelné körbe Akemi-sant. Ez a nő... mintha mindent tudna. Most rám mosolygott és egy kulacsot nyújtott felém. Láttam a mozdulatain, hogy nem utasíthatok vissza egy ilyen ajánlatot, így elvettem a bőr borítású kulacsot és meghúztam. Mintha a poklok pokla ömlött volna le a torkomon. Az alkohol égető íze mindenhova beférkőzött, lezúdult a torkomon, mindent elsöprő tűzviharként ért célt a gyomromban. Amikor elemeltem a számtól az üveget, Akemi közelebb hajolt hozzám, megtörölte a számat egy kendővel, majd mosolyogva így szólt.

- Na Lu, most már igazi nő lehetsz! Aki túl van egy fél üveg szakén 17 évesen abból lehet valami. Segítettem egy kicsit, ha nem baj Kincsem. Vagyis úgy is mondhatjuk, hogy sokat. Amikor épp esti sétámat végeztem, megláttam valami nagyon törékenyt és fehéret feküdni az egyik kocsma előtt. Megmondom őszintén először csak egy berúgott senkinek néztem, de később kiderült, hogy egy gyönyörű fiatal lány az. Gyorsan elvonszoltam idáig, a Három Hajnalba, és takarókkal takargattam be, hogy megszáradjon csontos kis teste. Itattam vele egy kis levest és lenyelettem, majd megrágattam vele a zöldségeket és a tésztát is. Elégedetten láttam, hogy az arcába visszatért a pír, a karjai pedig, mintha egy kicsit erősödtek volna. Amikor felébredt, beletuszkoltam még egy kis ételt, majd az ölembe tettem a fejét és azzal a lehetetlenül fehér hajával játszottam. Vártam, hogy felébredjen a lány. És most itt vagy. Ébren, egészségesen és egy lépéssel az anorexia előtt. Hálás lehetsz nekem Lu. De nem vagyok érdekelt a háládban. Csak egy dolgot szeretnék tőled kérni. Vigyél egy egy üzenetet egy faluba. Nincs messze, egy óra az út a faluba. A neve Kimimova. Ismeretlen a legtöbb embernek, de nagyon fontos az alvilágnak. Én az alvilág szerves része vagyok Lu. Nem árt ha észben tartod, hogy megmentettelek mert ígéretes lány vagy, látszik, hogy okos vagy és jó kérdéseket teszel fel, de én egy cégnek dolgozom akik drogot, cigarettát és alkoholt árulnak szerte a világban. Ha nem tetszett volna az ébredés utáni kérdésed, már nem élnél Aranyom. Ennyi az egész. Remélem érthető voltam. Elviszed a cuccot, visszahozod amit küldenek és cserébe elárulok neked még néhány dolgot. Még olyan naiv vagy... meg kell erősítenünk az elmédet. És meg kell lazítanunk a lelked édes húrjait. De ez majd később... Tessék itt van a szállítmány. Egy nap Lu. Nem több. Ajánlom hogy sikerüljön, vagy a véres hulládat fogom a kutyáim elé dobni holnap etetéskor. Sok szerencsét!

Nem túl megnyugtató monológja és hangulatváltozásai megrémítettek, de engedelmesen elvettem a szállítmányt (egy kis papirusztekercset) és felálltam a pamlagról amin eddig ültem. Kinyújtóztattam a lábaimat és megvizsgáltam a kezemet, ami most a szokásosnál is élet telibbnek tűnt, nem látszottak rajta a kezdődő anorexiám nyomai, mintha új lett volna. Nem tudom, mit tett velem ez a nőszemély, de hatásos volt az biztos. Most, hogy újra visszanyertem az egészségemet ideje lenne kipróbálnom magam a terepen. Még mindig bizonytalanul sandítottam a mögöttem a kanapén terpeszkedő Akemire, nem tudtam, hol lehet az igazság határa és a hazugság küszöbe. A nő rám mosolygott és hosszú ujjaival intett, hogy épp ideje távoznom. Milyen igaz... Már eleget fecséreltem az időmet erre a beteges játszadozásra! Valami azonban mégis ellenáll bennem az ilyen gondolatoknak. Egy kis részem segítségért könyörög, de a többiek elnyomják. Vagy mégsem? Most tisztán hallom a lelkem ennek a részének javaslatait. Ő többet akar tudni. Tanulni akar ettől a nőtől, mert lát benne valamit ami kölcsönös. Az emberek feletti hatalom. Egy különbség van csupán közte és köztem. Én csak szeretném elsajátítani az emberek feletti uralmat ő viszont tudja. És talán meg is taníthatja nekem, ha sikeresen véghez viszem ezt a küldetést amit most Akemi-san rám kényszerített. Sikerülni fog! Ezt mondogatom magamnak, de csak megnyugvás végett. Elterelem a gondolataimat a küldetésemről, miközben kilépek az ajtón. Sokkal inkább ragadta meg egy szó a figyelmemet. Alvilág. Érdekes. Akemi-san pedig a tagja ennek az ördögi körnek, aminek most én is egy munkása lettem egy napra. Egyetlen napra! Utána visszamegyek ahhoz a nőhöz és megkérem, hogy tanítson meg a szavakkal a mozgással és a pillantásokkal hatni az emberekre. Szükségem van erre a tudásra, szomjazom, tapogatok utána, mint egy vak a sivatagban. Végül csak megráztam a fejemet, a kis papírdarabot, pedig a dekoltázsomba csúsztattam.

Az elhaladó táj gyönyörű volt abban az egy órában. Egy erdőn vezetett keresztül az ösvény amin haladtam. Mindenfelé zöld levelek tarka virágok lepték el a rengeteget. A Tűz Országa gyönyörű erdőit nem tudtam még soha semmi máshoz sem hasonlítani. Itt olyan mintha megállna az idő, a levelek szinte alig mozdulnak meg, egy erősebb fuvallat sem képes őket erre ösztökélni. Furcsa... A lábaim nem fájtak, pedig egész nap meneteltem, átvágtam néhány dombon, míg ebbe az utolsó szakasztól elválasztó erdőhöz értem. Néhány madár csiripelt a távolban. A küldetésemre kell összpontosítanom és az időre. Nem vagyok túl gyors futár, a testalkatom miatt és még így is jóval több időbe telt átverekednem magam ezeken az erdőségeken, mint egy korombeli shinobinak. A földet bámultam. Unatkozom, az út pedig szétzilálta az idegeimet. Mivel a Konohához közel eső erdőkön vágtam először át, egy igen kínos találkozóban volt részem egy kis csapattal. Két fiú ment elöl a sensei, egy magas szikár jounin utánuk, majd a sort egy szétszórt fekete hajú kislány zárta. Túlságosan emlékeztetett valamire amit rég el kellett volna felejtenem. Emberekre akiknek már az arcára sem szabadna emlékeznem... és mégis ott álltam elképedve, tágra nyílt szemmel, miközben a kis csapat elmasírozott mellettem. A sensei szúrós pillantást vetett rám miután nem látott rajtam fejpántot és már a legrosszabbra számítottam amikor csak ennyit mondott a gyerekeknek.

- Tovább gyerekek, tovább! Csak semmi nézelődés. Mi az illem alapvető szabálya Mimi?

A lány rögtön rávágta azon a kis cincogó hangján.

- Nem bámuljuk a másikat és nem mutogatunk! Ez könnyű volt sensei. Kérdezz legközelebb valami nehezebbet!
- Ügyes vagy! Szóval kérlek haladjunk tovább. Bizonyára ennek a lánynak sem esett jól, hogy megbámultátok csak mert fegyvere van.
Mind nevettek, de én képtelen voltam levenni a szememet róluk. Nekem szánta a mester az utalást, vagy a gyerekeknek? Ez a kérdés úgy tűnik örökre megválaszolatlan marad, mert a kis csapat tovább masírozott a sűrűben utat vágva maguknak. Elmosolyodtam. Olyan kis aranyosak voltak mind! Mint az én csapattársaim amikor ennyi idősek voltunk. Csak én aztán... Erre gondolni sem akartam, így megráztam a fejemet és tovább indultam.
Miközben az emlékeim között lapozgattam, egy apró városka tűnt fel a szemeim előtt. A házak fából voltak barkácsolva, az utcák piszkosak voltak, a sok szeméttől. Csak ez lehet az a hely amiről Akemi beszélt! Előrefutottam és a köztem és a falucska közötti távolságot megsemmisítve rohantam a célom felé. Innen már csak egy fáradságos hazaút vár rám aztán folytathatom az utamat a Füst felé. A nap lustán feküdt el az égbolton, délután négy óra felé járhatott már, hosszúra nyúlt a napom, pihenésért kiáltott minden izmom. Én viszont, mint a könyörtelen gazdájuk, nem engedtem nekik és magabiztos léptekkel vonultam be a kis városba. Az utcán csak néhány ember járkált, a ruhájukból ítélve helyi civilek lehettek. Nyugodtan lépkedtek az utcán. Minden teljesen normálisnak tűnt amíg egyszer csak megpillantottam valami cseppet sem hétköznapit. Egy anyukát láttam egy kislánnyal. A kislány egyre csak sírt, de az anyja lekevert neki egy pofont és ráordított. Nem figyeltem annyira, hogy megtudjam miről vitatkoztak, de nem volt egy szép eset. A kislány éjsötét haja ide-oda hullámzott, miközben az anyjára ordított. Az anyja közelebb lépett hozzá, mire megtorpantam és az egyik kapualjba húzódtam, hogy tovább figyelhessem a jelenetet. A kislány sikoltozva az egyik sarokra szaladt az anyja pedig vicsorogva vetette utána magát. Sikítás. Az anyuka körmei a kis tizenegy éves lány húsába vájtak ahogy az egyik ház felé vonszolta. A lány már nem sikított, tűrte a fájdalmat. Körbepillantottam, de hirtelen mindenki eltűnt a környékről. Istenek... Mit találna itt a gyermekbiztonság?! Újra a jelenet felé pillantottam. Szegény pára most megpróbált ellenállni, de az anyja... talán most már nem is kellene így gondolnom rá... a falnak csapta. A kis test megrázkódott, majd összeesett akár egy rongykupac. A nő elégedett vigyorra húzta a száját, majd felém emelte a tekintetét. Úgy láttam, hogy kezét a kislány vére borítja amikor elindult felém. Úgy méregetett, mint aki nem tudja, hányadán áll velem. Végül csak kinyújtotta egyik kezét felém és felvonta a szemöldökét. Gyorsan a dekoltázsomhoz kaptam a kezem és elővettem a kis papírcetlit. A nő elvette és az egyik zsebébe rejtette, majd megszólalt azon a cicás hangján.
- Na hát.. ez is megérkezett végre! Tessék! - itt a kezembe nyomott egy szinte ugyanolyan cetlit én pedig azt is biztonságos helyre tettem. Majd kinyitottam a számat és Akemi- san stílusában (önkéntelenül: itt a magyarázat Lu mostani viselkedésére) odavetettem neki egy kérdést.
- Te egy állat vagy Hölgyem! Így megverni egy kislányt. A tiéd volt?
- Hát persze! Jaj kincsem nem tudod, hogy milyen az igazi élet. Ő gyenge volt és amikor azt mondtam, hogy eladom egy férfinak hadd lelje benne... örömét sajnos ellenkezett. Pedig csinos kis arca volt az én kicsikémnek. Most pedig igyekezz vissza Akemi-samához.
A kezem ütésre szomjazott, de nem bírtam volna vele, így csak bólintottam és sarkon fordultam. Még egy ideig éreztem a hátamon annak a... nőnek a tekintetét, de amikor hátrafordultam már eltűnt valahol. Vissza akartam menni azért a kislányért! Meg akartam nézni, hogy még lélegzik -e, de végül rájöttem, hogy hiábavaló lenne. Ha a lány túl is élte, az anyja magöli. Ilyen a világ... Sajnáltam azt a gyermeket, az életét és a halálának körülményeit. Végül az új üzenettel hazaindultam.
Az út eseménytelenül telt, most az erdőt elkerülve egy hosszabb ösvényt választottam Konoha felé. Végig a kislány járt a gondolataim között, nem tudtam kiverni a fejemből a kis testének gyönge rázkódását, azt a kis vékony hangját ahogy sikított, majd a falat belepő vér és agyvelő keverékét. Elfintorodtam és megszaporáztam a lépteimet amikor feltűntek előttem Konoha magas kapui. A falakra festett kanji láttára, elmosolyodtam, még így is a lány tragikus halálának emlékeinek súlya alatt is. A tűz jele, mindig is szórakoztatónak találtam ezt a jelet. Tűz! Mi köze Konohához? Az rendben, hogy ez a Tűz Országa szívében rejtőző falu, de akkor is... Furcsa gondolataim ködén át láttam a nyitott kapuszárnyakat, a bent nyüzsgő életet és az embereket. Egy alakot láttam a kapunak támaszkodni. Hosszú barna haja a hátát súrolta, fehér kesztyűs kezével pedig egy szép, szinte angyali arcú fiú nyakát karolta át. Ismerős alakja láttán, futni kezdtem. Akemi-san! A megmentőm, akit méltón lehet a mentoromnak nevezni. Legalábbis ő annak akarja tudni magát. Amint észrevett, smaragd szemei megcsillantak és elégedett mosoly terült szét az arcán. Vonásai még mindig gyönyörűek és igézőek voltak, de most, hogy tudtam milyen szervezettel üzletel, nem tudott elbűvölni. A férfi akinek az arcát már számos rúzs-minta díszítette, hirtelen hátrafordult, el Akemi-santól és elvegyült az utcán sétáló emberek között. Hosszú lépteimet egymáshoz igazítottam és megálltam Akemi-san előtt. A dekoltázsom rejtekéből elővettem a válasz kis papírját és egy meghajlás után finom ujjai közé dobtam. Elmosolyodott amikor kibontotta és elolvasta az üzenetet, majd megigazította fájdalmasan rövid ruhája felcsúszott szárát és hozzám fordult.
- Üdvözöllek Lu, drága kincsem. Ez jó hír, nagyon jó hír. Tehetséges vagy Drága, mert eredetileg úgy terveztem, hogy segítesz annak a kislánynak. Erős maradtál úgyhogy gyere, tanulnod kell.
Vörös szemeim tágra nyíltak. Hogy érti? Szóval az egész egy alkalmassági próba volt? Próba volt... azért, hogy érdemes vagyok -e Akemi-san segítségére vagy sem. Ha nem így döntöttem volna, akkor most Akemi-san a fejemet vizsgálta volna, ugyanitt állva. Az a kislány is miattam halt meg! Nem! MIATTA halt meg az a szegény kislány! Ő tehet róla. Én viszont el fogom fogadni a segítségét, mert szükségem van a tudásra.
- Rendben. De azt a kislányt nem kellett volna bántania Akemi...- san.
Erre csak egy újabb mosoly volt a válasz, majd belém karolt és végigvezetett az utcák kusza labirintusán. Jobbra fordultunk, majd balra, egyenesen mentünk, megint balra és megint... és itt elveszettem a fonalat. Akemi-san viszont mintha itt sokkal élet telibb lett volna, mint a főúton. Végül egyszer csak megállt egy magas ház fekete kapuja előtt. Néhány kulcsot halászott elő a zsebéből. Bár én sosem láttam azon a szűk ruhán zsebet! Nem kellett, sokat álldogálnunk ott az utcán, Akemi kitárta az ajtót , feltárva előttem egy kis lakás rejtekét. Elámultam a gyönyörű berendezésen és önkéntelenül is léptem egyet-kettőt az ajtó felé amikor Akemi-san elém perdült és megrázta a fejét.
- Előbb hadd tanítsak valamit! Mindenhol vannak fontos emberek és kevésbé fontosak. A mi kislányunk nem volt fontos. Azzal, hogy feláldoztam a te fejlődésedet segítettem elő Lu. És még valami. Amit a víz elmoshat azt el is pusztítja ha kell! Ezt tartsd észben.
Bólintottam és beléptem a lakásba, a füstölők andalító illatának barlangjába, egy új jellem megszerzésének kulcsához, a kincsesládámba.

Folytatása következik...

//Itt elősegítem azt a Kalandot amikor Lu majd új tapasztalatokat szerez és természetesen alá akartam támasztani a mostani "úri hölgyes" viselkedését//

LU

Inuzuka Tsume Szomb. Jún. 18 2016, 00:13

Üdv Lu!

A kalandod elfogadom.
Érdekes, egyszerű, a karakter korához és jelleméhez illő indítója a karaktered alvilági életútjának, amiben ugyan nem a konkrét cselekvés ( sem a chakrahasználat vagy a pénzszerzés vágya) játszott főszerepet, de bepillantást enged szegény Lu hányattatásaiba és a karakter motivációit szépen alátámasztja.
A mennyiségre és a minőségre nem lehet panasz, ezt pedig a következők szerint honorálom:

Fáradozásod 12 chakrával valamint 1000 ryo-val jutalmazom, hogy egy kicsit be tudj vásárolni a kis hölgy szerepre Smile

Így tovább!

Sharo Lu

Sharo Lu

Re: Sharo Lu