Sharo Lu

Időbeli elhelyezés: Pff... valamikor a szökött éveim alatt
Helyszín: Yukigakure mellett
Kaland célja: Hát az sosem volt nekem  + egy fémberakásos korbács (harcra)  
//Itt a karakter még csak 13 éves, így a gondolkodása és a beszéde sem ugyanolyan mint most. Például sokkal gyerekesebben vezeti le az összefüggéseket// 



 Au, au és még egyszer au. Az ajkamba harapok, bár tudom, hogy akkor bizonyára véres vége lesz. Az ütés a gyomromat találta el, mire én hátratántorodtam. Természetes ez a szemét itt előttem nem tudta megállni, hogy megüssön egy ilyen gyenge pillanatomban. Az ütésre már elestem. Annyira még volt időm, hogy a kézzel tompítsam az ütődés erősségét. Annyira nem értem az embereket! Én csak erre tévedtem és rögtön "Illetéktelen Behatoló"- nak minősített ez az állat. Nos, ha valamikor megkérdezik miért nézem le az emberiséget azzal fogok válaszolni, hogy: Nos ezért! Mikor mindezt végiggondolom, még erősebben nyomom a fogamat az alsó ajkamhoz, így az vérezni kezd. A vér ízére nem fintorodom el, de most annyira elvakít a düh, hogy nem tudom "élvezni" a fémes ízt a számban. 
 - Te vadbarom! Ki üt meg egy tizenhárom éves lányt? - fröcsögöm elvakultan a dühtől. 
Otthon is megvert egyszer anya, de ő csak azért tette mert szerinte egy szörnyeteg voltam. Vagy még mindig az vagyok? Bizonyosan, ha most ilyen erős vágyat érzek a gyilkolás iránt. Mégsem teszek semmit csak fekszem ott a földön. A férfi ekkor elindul felém. Most van időm megnézni őt jobban. Nem is olyan öreg amilyennek tűnt első látásra. Harminc- harmincöt éves lehet, arca sima nem borostás, kék szemei csak úgy ragyognak a szürkületben. Haja ég kék színe egészen lenyűgöző. Érdekes. Ahogy ránézek ez a szó jut róla eszembe:jég . Ahogy odaér hozzám már emeli is a lábát, hogy az oldalamba rúgjon. Nem teszek semmit mert már nem érdekel. Mindössze a tekintetemmel próbálom megölni a férfit. Pazar próbálkozásaim ellenére ő még mindig ridegen és érzelemmentes arccal áll fölöttem. Nem sírok. Sosem szoktam. Ez is olyan távol áll tőlem mint mondjuk a többi ember tisztelete vagy a szimpátia. Már egészen hozzászoktam a lassan bekövetkező fájdalmaim gondolatába amikor a férfi visszahúzza a lábát és talpra húz. Erősen tart így az ájulás küszöbén sem esem el. Egyszer csak azon kapom magam, hogy hallom a hangját.
- Kislány, nem érdekel milyen embernek tartasz. Utoljára mondom: Húzz el innen a francba vagy megjárod! 
- Mégis miért? Mi van itt amit ennyire rejtegetnek? - kiáltom az arcába. 
- Nem akarod tudni. - mondja nyugtató hangon - És most elmész innen. És nem jössz vissza. MEGÉRTETTED? 
Nem! Akarom a képébe ordítani, de visszafogom magam. Az életben maradás csábítóbban hangzik, így csak egy újabb gyilkos pillantással válaszolok neki. Nem válaszolok csak tovább méregetem vörös szemeimmel és közben lassan távozom. Végül megfordulok és biztos (amennyire ebben az állapotban képes vagyok) léptekkel indulok meg a szögesdróttal ékesített kerítés felé. Most nagyon felhúztam magam ezen a vadbarmon, de igyekszem nagy levegőkkel nyugtatni magam. Úgysem lett volna esélyem ellene. Igyekszem nem hátranézni, nehogy véletlenül azt higgye vissza akarok menni. Amikor a kerítés elé érek a kezeimet a fémrácsokra teszem és lassan elkezdek mászni felfelé. A hideg fém a bőrömbe váj és a jobb kezemen ki is serken élénkvörös vérem. A vágás nem mély, én mégis felszisszenek. Talán nem a fájdalomtól, de ha attól nem akkor nem tudom megmagyarázni mitől is. Amikor felérek a szögesdróthoz hirtelen ideges kiáltás hagyja el a torkomat. Vagyis inkább nevezném nevetésnek. Ott térdelek egy kerítés tetején és hisztérikusan nevetek a világon! Igen! A világon! Most, hogy biztos vagyok benne, hogy a férfi őrültnek hisz lassan és óvatosan átmászom a szögesdróton, majd egy gyors ugrással leugrom a másik oldalra. Végül nem úgy sikerül, ahogyan én azt elterveztem mert oldalra esek és belegurulok egy fűvel borított (régi) vízelvezető csatornába. Ilyen az én ősi barátom a szerencse! Nem túl hűséges! Megpróbálok feltápászkodni a poros földről, több kevesebb sikerrel. Mélyen beszívom a levegőt és egy hirtelen mozdulattal felülök.
 Nem ütöttem meg magam, így gyorsan fel is állok. Nem érdekel semmi, sem az, hogy a ruhám ma másodszorra lett poros, sem azzal, hogy az igazi Lu visszamenne és megölné azt a férfit. Csak egy dolog lebeg a szemem előtt: Meg kell tudnom, mit rejt a lezárt gyárépület. Aztán ráérek foglalkozni a férfivel, ám kétségeim vannak afelől, hogy le tudnám e győzni.

 Támolyogva ugyan, de megteszem azt az egy kilométert a legközelebbi faluig. Ahogy beérek a faluba, rögtön ismerős arcokat pillantok meg a házak előtt. Tudom, hogy hol vagyok. Azon a helyen ahol most legkevésbé kellene lennem. A szülőfalum utcáit rovom ezen az elátkozott napon. Nem messze persze ott van Yukigakure ahol persze majdnem minden shinobi tudja, hogy ki vagyok, bár ott egy régebbi nevemen ismernek. Nem tudom, hogy mennyit változhattam ezalatt az másfél év alatt, de biztosan elég ahhoz is, hogy ne ismerjenek fel azok, akikhez eddig tartoztam. Nincs hova betérnem, így a falu és Yukigakure közötti kis erdőségben fogom tölteni az éjszakát. Tudom, hogy veszélyes, mert a genineket néha oda viszik edzeni, de ha elbújok egy nagyobb bokorban biztosan teljesen láthatatlan tudok lenni. Végül átvágok a kis falun az erdő felé és igyekezem nem nézni senkire, csak enyhén lehajtott fejjel haladok el, ha egy ismerős arcot látok. Kezem a kardom markolatán nyugszik, hogy ha véletlenül valaki felismerné fehér jelenésemet gyors eltávozást biztosíthassak neki. Végül befordulok egy sikátorba, hogy minél gyorsabban  elérjem az erdőt. A sikátor falai romosak és koszosak, a vakolat, mint a napon vörösre égett bőr, úgy málladozik, meg- meg mutatva a téglafalakat. Nem így emlékeztem a szülővárosomra. Kiskoromban én hatalmas, égbe nyúló házakat, tiszta utcákat és gyönyörű jég kék eget láttam. Most felnézek az égre, de nem látom az ismerős kékséget mert koszos színű felhők takarják el előlem. Ezt is az embereknek köszönhetem... az ő romlottságuk miatt gondolhatják úgy az istenek, hogy elrejtik előlünk az ég végtelenül tiszta zafírját. Mindent tönkretesznek! Romlott vezetők zavarodott uralma alatt tört ki ez a háború is aminek mostanra a szököttek is megszenvedték a hatását. Amikor az első fához érek megkönnyebbülten fújom ki az eddig bent tartott levegőmet és amilyen gyorsan csak tudok, eltűnök a sűrű bozótosban.
A rossz emlékektől éppen elég távol bújtam el egy tüskés bozótos közepébe. Bent pont elég hely van ahhoz, hogy kényelmesen elhelyezkedjek és a tüskék megóvnak mindenféle emberi vagy állati támadótól. Nem gyújthatok tüzet, mert a fény és a füst idevonzaná a falu lakóit és akkor rám a biztos halál várna. Veszélyes volt idejönnöm, de fél éve hallottam (a származás teljesen mindegy) egy helyről ahol különleges fegyvereket őriznek. Egy hónapja érkeztem a környékre és azóta már számos álruhás akciót végrehajtottam, de mindegyiknek ugyanaz lett a vége: kidobtak és felismerték a kis fehér jelenésemet. Nem vagyok benne biztos, hogy az e az a hely amiről hallottam, de a leírásban nagyon hasonlít. A nagy és meglehetősen romos téglaépület, a házat körülvevő nagy kert és a szögesdróttal ékesített kerítés. Minden simán ment amíg nem jött az a férfi. Ő aztán minden számításomat keresztülhúzta és természetesen újabb lila foltokat is kaptam tőle. Leheveredem a földre terített kabátomra és a bozótos tetejét bámulom. A szemeim előtt fényes karikák kezdenek táncolni. Egyre sötétebb van az erdőben és az éjszakával együtt a hideg is megérkezett, de engem már ez sem zavar. Lassan a szempilláim elnehezülnek, a fényfoltok eltűnnek és mély (talán az első  és utolsó ilyen alvásom) álomba merülök. 


Sötétség. Nincs hideg, de meleget sem érzek. Kitágult pupillám fényfolt után kutat, de csak az áthatolhatatlan sötétséget látom. Vagyis még azt sem, mert nem látok semmit. Ekkor, mintha egy erős léghullám tolna, felemelkedem a földről és előrefelé tol az a láthatatlan erő. Mellettem ekkor fényfoltok villannak fel. Tüzesen égnek, halovány ám mégis tekintélyt parancsoló és megrémítő fénnyel. Fáklyákat látok. Ekkor érzem meg a szelet ahogyan az arcomat simítja végig. A fáklyákból egyre több lesz a falon és végül az egész helységet bevilágítják. Ekkor döbbenek rá, hogy egy alagútban vagyok és ott szállok előre féktelen sebességgel. Fehér hajam kibomlik a hanyag copfból amiben hordani szoktam és vad táncba kezd mögöttem. Ekkor két arc jelenik meg előttem. Egy férfi, harcias külseje elárulja foglalkozását. Haja barna, szemei mint két feneketlen kút. A nő évekkel lehet fiatalabb, a szeme ragyogó kék, a haja pedig fényes és aranyszínben ragyog. Felismerem őket. A szüleim állnak velem szemben. Nem mosolyognak, mégis csak úgy süt a szemükből a szeretet. Az a szeretet amit én sosem kaphattam meg, mert nem érdemeltem meg. Anya rám mosolyog és megfogja Apa kezét. Most olyannak látom őket amilyenek talán a születésem előtt lehettek. Teljesen elvarázsol a tudat, hogy itt vannak a szüleim akiket két éve én magam öltem meg. Sírva fakadnék, de nem tudom megtenni. Csak belülről érzem úgy, mintha egy féktelen vadállat próbálna kitörni belőlem. Marcangolja a mellkasomat és belülről égeti a szemem, de én csak mereven tartom magam és hagyom, hagy' repüljek előrefelé, a szüleim boldog szellemeivel magam előtt. Úgy éreztem, hogy sosem akarok felébredni; magával ragadott ez a boldog világ ahová én sosem tartozhattam. Ekkor egy hangos kiáltás hasított bele a csendbe. Emlékeim közül sikerült előcibálnia a legrosszabbat. Amikor véresen állok a szüleim összeszabdalt holtteste előtt és nevetek. Az alagút ekkor megrázkódik a szüleim pedig fájdalmas arckifejezéssel fordulnak felém. Anya kinyújtja felém a szabad kezét és bátorítóan pillant rám. 
- Kincsem, gyere! Nem kell többet nélkülözünk téged odafent! - ekkor úgy érzem, mintha gyomorszájba vágtak volna. Ez csak egy álom! Fel kell ébrednem! Anya sosem mondana ilyet! számára szörnyeteg vagyok. 
Ekkor mögöttem tűz kezd lobogni, de olyan erővel, hogy inkább egy hatalmas robbanáshoz hasonlít. Mindent elemészt a pusztító tűz, csak engem kímélnek a lángok. A szüleim arcáról lefagy a mosoly és most végre mindketten azokkal a vádló tekintetükkel néznek rám, amilyennel a haláluk napján is engem illettek. Lassan égnek el... a szemem láttára mállik le a bőrük, felfedve az élénk színű húst és alatta alkalmam van megpillantani elszenesedett csontjaikat. Sikolyaik dobhártyaszaggatóak, de én még mindig merev arckifejezéssel figyelem a történteket. Végül az álom elenyészik, én pedig elvesztem a tudatomat...

Felpattannak a szemeim és azonnal megpillantom a bozótos felső részét. Az tüskés ágak sűrűjén keresztül be-be süt a nap. Ideje indulnom, hogy felderítsem a helyet és talán (mondom talán) most megúszom komolyabb sérülések nélkül. A zsebembe nyúlok, hátha találok benne valami élelmet, de sajnos csak egy száraz kenyérdarabbal tudom csillapítani az éhségemet. Egy pillanatig csak forgatom a kezeim között a csekély kis elemózsiát, majd nem tudom magam megállítani és felfalom. A száraz kenyérdarab íze kicsit olyan mintha egy rakás fűrészport nyeltem volna le, de elviselem és végül sikerül az összeset magamban tartanom. Ezek után lassan feltápászkodok és kinyújtózom. Szinte hallani vélem, hogyan ropognak a csigolyáim. A csontok egymásnak ütődő hangja felébreszti bennem a tettvágyat, hogy végre csináljak is valamit; ám az elmémet még mindig a rémálom után maradt köd uralja. Megrázom a fejem, mintha úgy elűzhetném a rossz emlékeket. Végül a kardomért nyúlok, felcsatolom az oldalamra, majd gyorsan eltüntetem a nyomaimat és elindulok a telek felé.Most nem a városkán keresztül megyek. Nem akarom, hogy bárki még csak véletlenül se ismerjen fel. Az erdőben délnek haladva óvatos körívben kerülöm meg Yukigakurét és a szülőfalumat. Az erdő madarainak eddig folyamatosan csivitelő hangja most hirtelen elhal... a levegő megmozdul és a gyenge szél porfelhőbe takarja apró alakomat. A por szinte áthatolhatatlan falat képez közöttem és az erdő között. Mindenhova utat talál: a ruhám alá, a számba, a szemembe. Futni kezdek, hátha sikerül kiérnem ebből a rögtönzött porviharból. A lábaim inai fájdalmasan nyögnek föl, de nem foglalkozom a combomba nyilalló fájdalommal, mert a kíváncsiság hajt előre a titokzatos telek felé. A szemeimet össze kell szorítanom amíg ki nem érek a por örvényéből, így nem veszem észre a nagy sziklát sem magam előtt. Arccal előre ütközöm neki, csak az utolsó pillanatban emelem fel a kezeimet, hogy tompítsam az ütközés erejét. Nem esem el, csak arrébb botladozom az ütközés után. Ez a hülye por! Kedvem lenne üvöltve kiadni magamból a feszültséget, de nem teszem. A szikla mögött szélcsend van, így az az átkozott por sem árthat nekem többé. Most végre van alkalmam körültekinteni. Az erdő megváltozott és most már csak az aljnövényzet vesz körül. Ezért támadhatott rám a szél... hiszen a terep tökéletesen sík. Vagy egy jutsu talán? - megrémít ez a felismerés, de tudom, hogy igaz. Magam elé tekintek és ekkor megbizonyosodom az eddigi hipotézisem igazságáról. Előttem a szögesdrót kerítés húzódik végig. Megborzongok, így a nyakam köré tekerek egy sálat. Őrt most kivételesen nem látok semerre sem, így halkan mint egy macska megpróbálok a kapu felé osonni. Amikor odaérek azt nyitva találom. Ez így túl könnyű... - morfondírozok magamban, de azért beosonok a kapun. A kertben nincs semmi érdekes csak kiszáradt fák  és egy nagyon furcsa bódészerű építmény, így a hangár felé irányítom a lépéseimet. A nagy épületfémből van összetákolva, de látszik, hogy nem törődnek vele mert a falakon itt-ott megjelentek már a rozsda narancsos barna foltjai. Nincs ajtó csak egy nagy rés a falon. Belépek a lyukon a hangárba. Először sötét van, de amint lépek előre egyet, hirtelen kivilágosodik minden. A szememet bántja a hirtelen fény, de nem hunyom le őket. Lassacskán hozzászokom a termet elöntő világossághoz és előre indulok. Közben ezernyi kérdés kavarog bennem. Vajon tényleg van itt valami titkos? Mit találok, majd ha tovább megyek? - Ekkor meglátok egy lépcsőt a terem sarkában. A fekete mélységbe vezet, de engem egy láthatatlan erő vonz hozzá. Végül odafutok a lépcsőhöz és belevetem magam az ismeretlenbe. 
Gyorsan leérek az alsó szintre ami pince lehet. Itt már nincs akkora világosság, csak egy-egy gyertya ontja magából a fényt. Minden egyes lépéssel megborzongok. Mi ez a hely? A helység szép és tiszta, de nekem mégis gyanúsan üresnek tűnik. Talán csak álca? A túlsó falon ekkor pillantok meg egy ajtót. Furcsa... esküdni mernék, hogy eddig nem volt ott. Benyitok (természetesen ez is nyitva áll) és egy hatalmas helységet pillantok meg. Egy nagy barlangban vagyok. Kékes kövek vannak mindenfelé, és a terem gömb alakja egyértelművé eszi számomra, hogy egy ősi víz által vájt barlangrendszerben lehetek. A cseppkövekről egyenletes sorrendben cseppennek le cseppek a kék kavicsokkal borított földre. A barlang hatalmas és a cseppkövek lehetnek vagy harmincmillió évesek. Annyira lenyűgöz a látvány, hogy észre sem veszem a mögöttem a terembe lépő alakokat. Mivel egy szikla takarásában állok, egyenlőre nem vesznek észre és amint megpillantom a jövevényeket, gyorsan lebukom, hogy még véletlenül se lássanak meg. Tíz fickó jött be az előbb a terembe. Kettő lehet közülük szökött shinobi (áthúzott fejpánt) a maradék hét pedig innen onnan szalasztott. A két szökött mély csuklyát visel. Az egyik a barlang közepébe besütő napfénybe áll és hátratolja a csuklyáját. Nem látom teljesen tisztán, de hosszú fekete haja van, arcán pedig egy sebhely húzódik keresztül. Megszólal. A hangja életerős, de legfőképpen dühös. 
- Testvéreim! Mindannyian tudjátok mit kell tennetek! Nem járkálhatunk mindennap úgy a világban, hogy a shinobik lenéznek minket. Veszélyes vadállatnak tartanak minket testvéreim! - erre hangos morgás töltötte be a termet. A férfiak között sikerült észrevennem a férfit is aki tegnap jól helybenhagyott. Erre ismerős indulatok kezdenek gyűlni bennem. - Az életünk a tét! Mind jól tudjuk milyen romlott a világ. Tennünk kell valamit! Álljunk át a győztesek oldalára! Itt rengeteg eddig számukra ismeretlen fegyverünk van. Támogassuk az erősebb szövetséget és úgy sikerünk lesz majd! Az egyik kiirtja a másikat és mi végre elfogadottak leszünk! Ki tart velem? Ki fogja majd velem együtt meghódítani a világot? Kevesen vagyunk, de az nem számít! Gyerünk! Tegyétek fel a kezeteket, ha egyetértetek velem! 
A beszédet üdvrivalgás követte és az összes kéz a magasba lendült. Ez még csak nem is egy szervezet! Összesen tízen vannak és abból is csak kettő shinobi. Nem fognak elérni semmit, bár... Ekkor két ember (akik az előbb kimentek) egy nagy ládával vonulnak be a terembe. Amikor a fénysávban álló sebhelyes csettint, a tartalmát a lábához öntik. Egy pillanatra eláll a lélegzetem. Több száz fegyver volt a ládában. Olyanok is amilyeneket eddig még nem is láttam. Rengeteg kunaihoz hasonlító kés, néhány kard és még sok más... viszont engem csak egyvalami ragad meg igazán. Egy mozdulatlan fémkígyóként a padlón heverő fémberakásos korbács. A sebhelyes a kezébe veszi és újból csettint. A két férfi megint eltűnik egy percre, majd egy görcsösen rángatózó férfival térnek vissza. A férfi ordít, de a két csatlós vasmarokkal tartják. A sebhelyes felemeli a korbácsot és lesújt vele. Vér fröccsen a kabátjára és a férfi élettelenül csuklik össze. Kell nekem az a korbács! Ekkor megmozdulok, egy kis kavics pedig ezáltal elmozdul és felfedi a tartózkodási helyemet. Felszisszenek és előbújok az oszlop mögül. Izzó, vörös tekintetemmel a kidobómat keresem és meg is találom. Ő értetlenül mered rám nagy kék szemeivel. Teszek feléjük néhány lépést. Nem félek. Ha most jött el az idő, hogy meghaljak akkor megteszem; de méltósággal. Nem fogok megijedt őzikeként elbújni és várni, hogy a sebhelyes utánam küldje a vérebeit. fehér hajam kiszabadul a copfból és takaróként omlik a vállamra. Néhány férfit felismerek. Legnagyobb döbbenetemre a volt szomszédunkat is megtalálom a tíz férfi között. Ő félve pillant rám, majd a sebhelyeshez siet és a fülébe súg valamit. A sebhelyes rám néz. 
- Hika... - kezdi, de a volt nevem felénél megállítom, mert nem bírom, ha kimondják a nevemet. A kezemet emelem fel és ő azonnal megérti mire gondolok. - Rendben. te vagy hát AZ a gyermek aki falunkban nőtt fel, majd gyilkosságba esett. Sokat mesélnek rólad még mindig a kis faluban. De megnyugodhatsz. Máshol nem ismerik a nevedet. Nem akarsz velünk tartani? Állj a győztes oldalra! Vagy meghalsz! 
Erre csak megrázom a fejemet. Nekem nem az a célom, hogy ilyen söpredékekkel vegyem körül magam. Ha majd valakihez csatlakoznék, vagy valakikhez, olyat fogok választani aki megérdemli; de ezek itt előttem ugyanolyan rosszak mint az emberek akikről beszélnek. Senki sem különbözik a másiktól. Csak az aki olyannak születik. Aki másnak születik. Aki átérzi az igazságot. A világ mérhetetlen nagy igazságát. Tudom, hogy legyőznének, így csak ennyit mondok. 
- Nem. 
Erre felbolydulnak. Mindenki arra szavaz, hogy öljenek meg. A sebhelyes csak bámul rám és végül így folytatja. 
- Nem lenne más dolgod a csatlakozáskor, mint megölni egy embert ezzel az ostorral. Tessék. Vedd el. - nyújtja felém a fegyvert. 
Én természetesen azonnal engedek a mohóságomnak és magamhoz veszem a fegyvert. Az enyém. Mostantól még a hullám jéghideg ujjaim közül sem fogják tudni kiszedni. Így van ez Satsubatsuval is. A kardomért nyúlok, de csak megjátszom magam, hogy támadni akarok. Ha ismernének tudnák... de engem nem ismer senki. Előrecsapok az ostorral és az eltalál egy védtelen munkást. A férfi hasából előbuggyannak gőzölgő belsőségei, majd a padlóra esik és örökre kihuny a szemében a láng. Nem fordítom el a fejemet, mert a vér mindig is a harc előadásának csúcspontja volt számomra. Erősebben szorítom az ostort és körbepillantok. Minden munkás (a maradék hat) hátrál legalább öt lépést, majd futva elhagyják a barlangot. A két shinobi megpróbálja visszatartani őket, de a rettegő embert nem lehet visszatéríteni soha. Ezért is nézem le őket. Rettegnek a haláltól. Tőlem. Mindentől ami valahogyan végezhet velük. A férfiakra pillantok. A sebhelyes melletti szólal meg. 
- Gyermek! Menj el! Életben hagyunk, ha nem szólsz senkinek erről a helyről. A korbács a tiéd mert már ontottál vele vért. Vidd el és használd, de ha még egyszer meglátunk itt a telken nem úszod meg. Meghalsz. Értettük egymást? 
Érdekes ajánlat. Titoktartás és cserébe az életem és a korbács. Bólintok és így szólok. 
- Igen. Értettem mit mond és az ajánlatával mindkét fél jól jár. Elfogadom. 
- Menj kislány! Élj! - a sebhelyes végighallgatta az alkukötésünket és a végén bólint. Az ostort a karomra tekerem, megfordulok és elhagyom a termet. 
A barlangból kiérve áthaladok a kis szobácskán, majd a rendkívül fényes hangárba érkezem. Itt futni kezdek, mert már elegem van és magam mögött akarom hagyni ezt az elátkozott helyet a sebhelyessel és a barátjával (az alkudozó) együtt. Mikor kiérek a hangárból a résen keresztül még mindig futva vágok át az erdőn. Nem érdekel az sem, hogy valahogyan a falunkba is sikerül bekeverednek. Az emberek többsége nem ismer fel. Az új generáció csak a mesékből ismerhet. A kicsik biztosan nem tudják ki is vagyok valójában. Bár ezt még a régi csapattársaim és a senseiem se tudják. Egyszer csak valaki elkapja a kezemet és maga felé pördít. Egy fiú. A haja gesztenyebarna, őzikeszemeiből süt a felismerés lángja... Ahiro az a csapattársam. A szemébe nézek ő pedig szomorúan néz vissza rám barna szemeivel. Azok a szemek... mintha két feneketlen kútba néznék bele. Végigmérem, de nem sírok. Ugyanolyan maradt a stílusa, mint amilyen volt. Ő volt az egyetlen ember, aki nem hitt a pletykáknak amik rólam terjengtek. Nem szól semmit csak int, hogy menjek, vagy meg kell, hogy öljön. Ő biztosan sokat fejlődött ez alatt a másfél év alatt, míg én csak új ismereteket szereztem. Jutsukat meg, csak az alapokat ismerem. Igen! Hozzá képest biztosan gyenge vagyok. Nem akarom megölni, de meglátott és észreveszem, hogy az övtáskájából egy kunait húz elő. Szóval mégis megöl. Ekkor villámgyors mozdulattal rántom ki Satsubatsut a tokjából és hasba szúrom Ahirót. Szemei elkerekednek és némán az igazi nevemet formálják ajkai. Közel hajolok hozzá, átölelem és a fülébe suttogom.
- Üdvözöllek, s búcsúzom! 
Ezek után kihúzom a kardomat a testéből. Ahiro nincs többé. Én csak nézem ahogyan elérzik, majd egy kis vért veszek az ujjamra és megkóstolom. Fájdalom. Ilyen ízű a vére. Fájdalom, elkeseredés és hiányérzet. Vajon meggyászolt engem Ahiro? És a többiek akik utáltak? Ők fellélegeztek? Ilyen örvényként kavargó gondolatokkal, de meglepően nyugodt arckifejezéssel írom a holttest mellé vérrel: LU. Még sosem tettem ilyet és nem is fogok, de a cikornyás betűimet itt kellett hagynom. Ahiro nem jelentett már nekem semmit és nem hagyhatom, hogy bármi is idekössön továbbá Yukigakuréhoz. Én már nem az vagyok aki innen elindult. És nem csak a nevem és a külsőm változott azóta, hanem az egész egyéniségem is. Igen! Én vagyok Sahro Lu! 
Ilyen gondolatokkal hagytam el másodszorra a szülőfalumat. A holttestet bizonyosan megtalálták azóta... Nem kellett volna beleártania magát az én életembe! Mind romlottak vagyunk, de egyesek számára ez kevésbé fontos mint másoknak. 

Időbeli elhelyezés: Két héttel ezelőtt (nem sok...nem túl sok) 
Helyszín: Nincsen pontos helyszín 
Kaland célja: Természetesen a mindig is elérhetetlen jellemalakítás






- Köszönöm, asszonyom, bár döntését indokolta még mindig nem értem a hirtelen kirohanást. Mindenesetre a beszélgetésnek nagyon örültem és remélem hasznát veszem majd ezeknek az információknak. - ez én lennék? Hiszen a hangom olyan komoly és nyugodt... - A teába kevert gyógynövénynek igazán jó hatása volt a sérüléseimre. Köszönöm asszonyom... Natsuyo. 
Egy ideig csak figyelt, bólintott majd megszólalt. 
- Leányom... látok benned valamit amit nem tudok megfogalmazni. Az első vagy akiben nem tudok olvasni. Ne feledd ezt és még hasznodra válhat. Hogy miért is segítek neked azt sem tudom, de talán mert fiatal vagy és még előtted az élet. Ne hozz rossz döntéseket. A benned lakozó másik felet érzékeltem, de ne félj, mert gyorsan elmondok még valamit róla. Légy nyugodt itt - mutatott a halántékára - és a szívedben is. Úgy képes leszel tisztán gondolkodni és elnyomni ezt a másik lényt aki benned él Lu. És még valami. Nem tudok beleolvasni a lelkedbe, így vidd magaddal az egyik lélekcsészémet. Nem utasíthatod vissza gyermekem! Nincs kifogás és mentegetőzés! Az életed szálai törékeny üvegből vannak, nem olyan fajták mint a többi embernek. Kérlek vigyázz magadra. 
Miközben az asszony feltápászkodott és a kezembe nyomta a csészét, a gondolataim csak az elhangzottak körül forogtak. Milyen szálak? Gyengébb lennék mint mások? Olyan dolgok kavarogtak bennem amiket magam sem értettem. Amikor pedig összekeveredtek az értetlenséggel ami belülről tépett szét, bizonytalanság született. Legszívesebben hajam tépve szaladtam volna világgá, de csak ültem ott amíg az anyóka sürgölődött, hogy elfújja a füstölőket amik már kezdtek az én idegeimre is menni. Eleresztettem egy halk reszketeg sóhajt. Harcos vagyok. Vagy több annál? Gondolkodnom kell és kihasználnom a családom jó helyzetfelismerő képességét. De ehhez tanulnom kell még. Még sok év vagy talán hónapok telnek majd el, amíg meg nem találom a saját szálamat és elkezdhetek másként látni. De látnom kell egyáltalán? IGEN! Ha nem akarok magam is olyan lenni mint a többi kis mitugrász akkor használnom kell az eszem.  A világ nem a gyilkolásra vagyis az emberi életekre épül. Nekem viszont meg kell fejtenem mi az ami szétbonthatja ezt az átkozottul hamis képet amit mindenki maga előtt lát. Nekem viszont nincs meg az eszközöm ehhez. Egy közönséges gyilkosnak (ha csak élményből is gyilkol nem hivatásból) nem az áll a sorskönyvében, hogy sikerült valami érdekeset tennie, hanem az, hogy elkapták és akkor vége is a könyvnek... Én viszont nem vagyok ilyen. Nem kell ilyennek lennem amikor még előttem az élet! Terveim kibogozása elég hosszú munka lesz, de sikerülni fog. Csak azért is megmutatom ennek a világnak, hogy több is lakozik bennem. Nem csak egy eszköz vagyok amit használhatna, ha valakit el kell tüntetni. Ehhez viszont még sok szituációt át kell élnem. Nem túl tipikus személyiségem csak ebből tanul. Ezek a gondolatok sarkalltak végül indulásra. Felálltam és az ajtó felé siettem, kezemmel a kis csészét szorongatva. Hallottam még magam mögött az asszony halk sóhaját, mormolását és csoszogást, majd jó pár percnyi kimerítő erdei futás után, amikor már égett a tüdőm és alig kaptam levegőt, megálltam egy domb tetején és az alattam elterülő völgyet pásztáztam a tekintetemmel. Hogyan tovább? Ez a kérdés felkavarta lelkem leülepedett falevelein ücsörgő porszemeit, mély álmukból és azok pedig megkezdték panaszos éneküket. Egy állat motoszkál valahol mellettem. Egy falut láttam innen, fölé magasodtam mint egy fenyegető árny. Mégsem akarok ölni. Nem érdemes emberi életeket kiontanom a semmiért. Abban mi a jó? Miért éri meg? Lassan indulnom kellene a Füst Országába, mert így osztottam be a vándorlásomat, de ahhoz tudom kellene, hogy most hol vagyok. Tényleg, hol vagyok? Hogy meg tudjam, le kell mennem a faluba. Egy kunaiért nyúltam az egyik zsebembe, de nem találok semmit. Összeráncoltam a szemöldökömet, de nem mondtam semmit csak lassan a falu felé kezdtem lefelé baktatni. Levelekkel tömött ágak csapódtak az arcomnak, de én tudomást se véve a körülöttem éledező természetről, gyalogoltam tovább rendíthetetlenül. Onnan fentről nem tűnt soknak, de délután volt már amikor beértem az üres utcácskákra. Nem volt teljesen áthatolhatatlan a csend, de élettelinek sosem neveztem volna a falucskát. Mindössze egy kislánnyal találkoztam, de ő is lélekszakadva rohant egy kis tér felé. Amikor utána kiáltottam nem felelt, csak még gyorsabban kezdte szedni a lábát. Mi ez? Valami horror történet? A házak szép állapotban voltak megőrizve, az ablakok nyílászárója pedig újnak tűnt. Furcsa... hangokat és acél zörgését halottam a tér felől, így jobbnak láttam egy sikátorban meghúzni magam. Csendesen sétálgattam, felöltve a szép és nyugodt fiatal lány maszkomat. A kardom megnyugtatóan nyomódott a bordáimhoz, az ostorom pedig mint egy fémkígyó, tekeredett a csuklómra. Épp azon gondolkoztam, hogyan szerezzek némi pénzt amikor egy fiút vettem észre a sarkon. 17 évesnek nézett ki, haja ápolt, szemei mint két gyémánt. Arcába vér futott, tehát vagy jól szórakozik, vagy részeg. Jómódú nemes fia lehetett aki csak szemlére jött a városkába. Felém lépdelt és mikor már csak néhány méter választott el minket egymástól, a szemembe nézett. Csak még egy OLYAN ember. Tekintetem az övére siklott, ahol észrevettem két kis zsákot tele pénzzel. Ebből vehetek magamnak új kunaiokat! 
Szerezz pénzt. Az mindennek az irányítója. 
Valahol ez a két mondat piszkálta a tudatom szélét, mígnem elegem lett és az ifjúhoz léptem. Szerencsére egy könnyű köpenyt viseltem, így a csuklya egy mozdulatra lehullt a fejemről. Az ifjú megdöbbenve torpant meg és elbágyadt arcán értetlenség tükröződött, majd hirtelen, ahogyan elhaladtam mellette, megragadta a karomat és maga felé penderített. Meg sem próbáltam elszakadni tőle, hagytam, hogy a szemembe nézzen és ezt suttogja. 
- Miako... én Miakom! A fehér hajadat sosem felejtem majd el! Szerelmem! Hát nem hagytál el?! Tudtam! Én mindig tudtam, hogy visszatérsz hozzám kedves Miakom. Sajnálom amit tettem, de apám nem akarta, hogy elvegyelek. Gyere vissza hozzám! - részeges viselkedése ellenére nem volt alkoholtól bűzlő aurája, így közelebb léptem és megérintettem az arcát. 
- Sosem hagytalak el te kis buta... Mindig itt voltam veled. - elmosolyodtam és közben elgondolkodtam. Szóval ez az ifjú egy elveszett szerelme miatt itta le magát, de még tudatánál van, így azt hiszi, ő vagyok. Ez pont kedvező számomra. 
Egy gyors mozdulattal az ajkaimat az övéhez préseltem és magam felé húztam. A szívem azt súgta: Ne tedd! De az elmém határozottan kiáltott ezért a két zsáknyi pénzért. Az ifjú sarj csak állt ott ledöbbenve, míg én a csókot elnyújtva az övénél matattam. A zsákokat nem volt olyan egyszerű elemelni, mint először tűnt, mert egy kis kötéldarabbal voltak a "partnerem" övéhez kötve. Próbáltam kioldani a csomót, miközben a csók erejét is egyre fokoztam. Nem volt könnyű dolgom, mert mint kiderült, az erszényeket három erősen meghúzott csomó rögzítette. A fiú teljesen elkábult a hirtelen csókomtól és ezért én hálát is adtam. Szájából átszivárgott a dohány és az alkohol kesernyés íze az enyémbe, de én csak a munkámra összpontosítottam. Egy percbe sem telt, mire már mindkét erszény az én köpenyem belső zsebében pihent. Akkor gyorsan elváltam az ifjútól, majd megsimogattam a kezét, lehúzva óla egy egész szép ezüst gyűrűt, és elsiettem. Nem néztem vissza, de egy tompa puffanás után rájöttem, hogy az "áldozat" elájulhatott. Ha rátalálnak valószínűleg azt hiszik majd, hogy az ital tehetett róla és jól megdorgálják. Erre akaratlanul is kuncogni kezdtem. A zsákmányt eladom és veszek magamnak azt amire szükség van, de ezt a gyűrűt megtartom. Akár arra is hivatkozhatnék, hogy férjnél vagyok! Erre megint elnevettem magam, mert nem tudtam elképzelni a kis fehér alakomat egy esküvőn. Nem! Ez még várhat, de ki tudja... legalább a nyakamban hordhatom. Annyira örültem a sikernek, hogy észre sem vettem hova keveredtem. Újra az erdőben találta magam, ugyanazon a kis dombon. Most viszont boldogabb voltam mint amikor először jártam itt. Sikerült! Talán egy új részt fedeztem fel magamban? De miért volt minden olyan furcsa abban a faluban? És ki volt az az ifjú? Egy apró legyintéssel elűztem ezeket a zavaró gondolatokat és könnyebb szívvel vágtam neki egy ú fejezetnek az életemben. A csészére gondoltam ami a táskában van valahol. Majd újra meg fogom nézni. Úgy érzem talán ez egy esély arra hogy több legyek, mint ami most vagyok. 


Majd egyszer megtalálom magam. Hiszen ez még csak a kifutópálya. 


//Így utólag senkit ne ijesszen meg, csak Lu most kezd a gondolkodós korszakába lépni.//
*csókok*

//Az előbbiekben elfogadott Küldetésem folytatása következik most//

Kaland célja: néhány lecke szerény személyemnek
Időbeli elhelyezés: néhány nappal a furcsa és megmagyarázhatatlan küldetésem után, mikor Konohába látogattam
Helyszín: Háááát..... kivételesen Konoha de erről az engem keresőknek csitt! 

A lakás füstfelhőjén áttekintve egy egész takaros helységet látom. Az asztalon, mely alig néhány centire magasodik a föld felé, egy teáskanna és néhány csésze áll. Távolabbra tekintek, mire sikerül kivennem egy kisebb szobát egy gyékényszőnyeggel és néhány bútorral berendezve. Akemi-san a lakása homályos füstfelhőibe burkolózva lépdel előttem és mintegy szent, mutatta az utat. Nem tudom, miért ez a jelző jutott eszembe a nőszeméllyel kapcsolatban, nem érdemli meg. De mégis csak megmentett engem! Ha ő nincs, most egy hullaházban boncolgatnának. A helységben nincs sok bútordarab, mindössze néhány kis szekrény, az asztal, egy gyönyörűen faragott öltözőasztal, tükörrel és egy paraván amitől a lakás másik felébe nem nyertem betekintést. A paraván vékony anyaga mögött, mintha megmozdulna valami. Dehogy is! Miket képzelek bele ebbe a lakásba? Hiszen Akemi-san megbízható! Nem hord be idegeneket a lakásába. Az árnyat viszont biztosan láttam... talán egy ügyfél? Végül is ez az alvilági boszorka barlangja ahol minden lehetséges. Akemi-san rövid fekete ruhájának ezernyi zsebének egyikében matat. Még mindig nem értem, hogy fér el ennyi minden ebben a fájdalmasan rövid kis ruhában. A nő hátrapillant rám a válla felett és elégedett mosollyal nyugtázza, hogy még mindig szorosan a nyomában vagyok. Néhány percen belül előkerül egy furcsa, négyszög alakú tárgy. Fehér kesztyűs kezei között az ódon kődarab mérhetetlenül koszosnak tűnik. Egyszer csak a megmentőm felém fordul és a kezembe nyomja a tárgyat. Csak egy huncut mosolyt kapok tőle, utána eltűnik egy ajtó mögött. MIII? Ajtó mögött? Hiszen az előbb még a szoba közepén álltam szorosan Akemi-san mögött. Van valami ebben a nőben ami zavar. Nem elég, hogy csak most nyertem vissza az erőmet, ő rögtön egy újabb próba elé állít. Egyszer csak meghallom a hangját. A csodás hanglejtése elvarázsol. Aztán megrázom a fejem, mintha a gondolatok távozását akarnám ezzel kifejezni. A hang mindenhonnan szól. Csak most kezdek el figyelni, hogy mit mond nekem.  
- Nos Drága Egyetlenem, üdv itt nálam! Nem ez még nem a teljes lakás, vagyis nem az a része ami a te számodra érdekes lehet. Az a négyszög a kezedben, csak annak a segítségével juthatsz át abba a helységbe ahol képes leszek tanítani téged. Használnod kell a fejed Luluci, Az élet sosem könnyű... Ez egy egyszerű szituáció ahol nem csak az eszedre lesz szükség. Gyenge vagy, de egy chakrád van elég ahhoz, hogy használj néhány jutsut. Én most nem ezt kérem tőled. Csak azt, hogy használd testi és lelki erődet is. Meg kell néznem meddig bírod...
Hogy meddig bírom? Csak két dologtól féltem egész életemben. Vérengzőtől és a gyengeségemtől. Ez a kettő viszont a részem! El kellene fogadnom őket, mint ahogy elfogadom a halált is. Bár ez nem a legjobb példa. Én nem törődöm a halállal. Nem érdekel. Ha egyszer meghalok akkor majd meghalok. De nem gyengén fogom ezt tenni. Felemelt fejjel rohanok majd a halál tárt karjaiba. És mi van ha ez csak egy elmélet? Hogy igazából nem létezik a halál? Akkor mi történt azokkal akiket megtérítettél az isteni mennybe vagy pokolba? Ők sem haltak meg? Na és akiket én öltem meg? A jó Chikako és a daliás Karou? Családnevet nem mondok mert ÉN tiszteletben tartom a te hagyományaidat. Ellentétben veled Lu. Te minden átkozott alkalommal amikor beszélünk a lelkembe tiporsz. Nincs neked lelked Démon. És ha még egyszer kiejted a szüleim nevét a szádon, magam vetek véget az életünknek. Fogtad? Úgy sem teszed meg. Nincs benned elég gyűlölet hozzá. A túlélés a mindened, persze erről te mit sem tudsz... Báár... tévedtem. Most már tudod. Érzem, hogy kérdezni akartál. Mi lenne hát az? Mit tegyek ilyen helyzetben? Hát persze. Ha elárulnám az csalás lenne. Hadd emlékeztesselek, hogy az enyém a test. És most te elmondod szépen, hogy mire való ez az izé. Jól van na. Az szívesen elmondom. Ez egy kulcs amit bele kell helyezned valahova. Többet már én sem látok, hiába kérdeznél. Ez a nő totálisan elzárta a harmadik szemed amin láthatnám a világot. Megyek mert újra és újra ki akarom élvezni azt az emléked amit te még sosem láttál. MI? Hogyan? Micsoda? Áh mindegy is... 
Újra kinyitom a szemem és a kezemben tartott kockára nézek. Szóval egy kulcs. Vékonyka ujjaimmal átfutom a kockára vésett jeleket. Növények és virágok, szemek és tenyérnyomok összessége adja azt a misztikus hatást ami megfoghatatlan aurával fog körbe engem.Hova illik bele ez? Körülnézek a szobában. A bútorok (az a kevés is) teljesen érintetlennek tűnnek, nem látszik rajtuk sem bemélyedés, sem titkos gomb. Nem akarok lustának látszani, így négykézlábra ereszkedve vizsgálok meg minden egyes zugot, több kevesebb sikerrel. Kutató kezem mindenhova elér, le-le szakít néhány pókhálót, mire csak halk szitkozódás hallatszik a fogaim közül. A kemény, hideg fapadlón matatok, összeszedve nem kevés eddig elfeledett porcicát. Végül ezüst hajamba tapadva lelnek nyugalomra ezek a kis porocskák, mire én idegesen fújva rázom le őket magamról. Most mit tegyek? Hogy aktiváljam a kulcsot amikor a zár sincs meg? Kétségbeesetten ülök le a szoba sarkában. A kezemben a kockát szorongatom. Így a nő azt fogja hinni, hogy nem vagyok képes kitartani valami mellett és nagy valószínűséggel kidob, de inkább elvágja a torkom. Most akkor ez a kis tárgy a túlélésem kulcsa.
- Működj! Működj! - suttogom. 
Várakozásaim ellenére nem történik semmi. Végül idegességemben elhajítom a kis szerkezetet a szoba sarkába. Az a falnak csapódik, majd a földre hullik és... egy kis ábra, egy szabályos tenyér alakú jel. És akkor mintha felgyulladna bennem a gondolat lángja. Négykézláb odamászom a kockához és seizában leülök elé. Most furcsa, de nem találom kényelmetlennek ezt a testtartást. A tenyerembe irányítok egy kevés chakrát. Nem egyszerű feladat, főleg, hogy már hónapok óta nem használtam semmilyen jutsut. Koncentrációm közben lehunyom a szemem. Szinte érzem azt a kevéske chakrámat a testemben, majd elképzelem lelki szemeim előtt, hogy a kezemben összpontosul egy nagyobb mennyiségű ebből a furcsa színű életelemből. A kezemmel egyre a doboz felé közelítek, miközben összehúzom a szemöldökömet és várok. Egyszer csak a tárgy hideg felületét érzem a kezem alatt. Pontosan az ábra vonalain belül helyezkedik el a tenyerem. A chakrám egy ideig világít a kezem körül, miközben az ajkamba harapok. A doboz egy ideig nyugton marad, mintha csak rám várna, majd egyszer csak beszippantja az összes körülötte lebegő chakrát. Ennyi volt hát. Nem nagy megerőltetés egy átlag shinobinak, viszont nekem különösen nehéz. Kezdenem kell magammal valamit. A kis szerkezet ekkor felpattan a helyéről és a falhoz tapad, pont azon a helyen ahol Akemi-san eltűnt. Felállok, bár ez ilyen sok összpontosítás után nehézkes. Kardomra támaszkodom, majd visszacsúsztatom azt a hüvelyébe. Ekkor a doboz felvillan, majd apró szemű pernye terít be miután felrobbant. És akkor hallom meg újra a nő hangját. 
- Ügyes kislány! Habár többet vártam, szép volt. - Többet várt? Micsoda? - Most pedig kövess engem a tanulmányaid helyszínére, a helyre ahol a következő heteket fogod tölteni. Jó szórakozás lesz! Már látom is a kis arcodat magam előtt...- itt kacagás tör elő tanítómból - Lépj hát be Lu. Lépj be a helyre ahol olyan dolgokat fogsz látni és tanulni amiktől egy magasabb szintre lépsz. Legalábbis szellemileg. Gyere csak, ne félj! 
Utolsó szavaira mint egy varázsütésre kinyílik előttem egy ajtó. Semmi különös nincs benne, csak egy eltolt falrész, mégis megigézve figyelem ahogy Akemi-san alakja tűnik fel az ajtónyílásban. Most egy fejedelmi kimonót visel ami persze megint csak rövid elöl, csak a ruha hátsó része éri el a földet. Ettől az öltözéktől megint olyan érzésem van,  mintha nekem most kötelező lenne engedelmeskednem neki, de ő ezzel mit sem törődve elkapja a csuklómat és behúz az ajtón. Az egy tompa puffanással bezárul mögöttünk én pedig egy pompás helységben találom magam. Nagyon nagynak nem nevezném, de Akemi-san lakásásnak kétszerese ha lehet. De nem is a méretei nyűgöznek le igazán. Faragott heverők, ezüstös mosdókagyló, gyékényszőnyeg helyett puha párnák és egy kényelmesnek tűnő matrac a földön... A nőnek talán nem, de nekem ez az hely maga a megtestesült lehetetlenség. Nekem aki legtöbbször az erdőben éjszakázott, nekem aki annyiszor vacogott már éjjel, hogy ez mindennaposnak tűnik, nekem most megadatik egy ilyen lehetőség. A megmentőm egy kisebb matracra mutat a szoba egy elkülönített részén. 
- Ez lesz mostantól a tanulószobád. Ez az én igazi hálószobám... vagyis inkább nappalinak nevezném. Mit gondolsz? Nem túl fennhéjazó? Gondoltam, hogy teszek az ágyam fölé még egy tükröt, de csicsásnak éreztem volna. Nem az? Kíváncsi vagyok a véleményedre.  
- Nem, egyáltalán nem nevezném csicsásnak. Szerintem tökéletesen egyensúlyozva van ebben a szobában a komolyság és a rendetlenség. Maga egy varázsló Akemi-san. 
- Kérlek hagyd a magázást a hivatalos emberekre. Mi itt nem tanító és tanítvány vagyunk. Vagyis igen, de nem csak azok. Te vagy az én kiválasztottam. Akit érdemesnek tartok arra, hogy az időmet fecséreljem rá. Bár a külsődön lehetne még változtatni, a mozdulataid olyan belső tűzről árulkodnak amiről én csak álmodni merek. De ezt a tüzet irányítanod kell. Ahhoz nem elég, hogy pusztíts vele, de térdre tudsz majd vele kényszeríteni nálad gyengébbeket. Ezt akarod Lulu? Az emberek feletti hatalmat? A lélek megértését már kapiskálod. De én taníthatok neked valami újat. Valamit amit még nem tudsz és ez nem más mint a testi és hangnemi hatás. Ha ezt is elsajátítod, mutatok neked néhány önvédelmi fogást amiket a te súlyodban is alkalmazni lehet. Nem lesz egyszerű, de a próbák alatt kiderítettem, hogy képes leszel rá. Nos. - csapja össze a kezeit - kezdjük a tartással és a mozgással. 
A szoba közepére vezet, majd elengedi a kezem és szembefordul velem. Úgy érzem, hogy kutató szemei elől sehova se bújhatok el, a vesémbe látnak. Így vagy úgy, de ez a nő hamarosan tudni fogja minden egyes mozdulatom belső szándékát. Már csak azt kell kitalálnom, hogy ez jó vagy rossz. Egyszer csak azt veszem észre, hogy Akemi-san már mögöttem áll és a gerincemet egyenesítgeti, a fejemet fejedelmien fenséges pozícióba állítja be és a karjaimat is igazgatja. Mindeközben én csak állok ott, tágra nyílt szemmel és hallgatom a nő hümmögését és apró megjegyzéseit. Egyszer csak fogak között átszűrt hang töri meg a kínos csendet ami eddig ránk nehezedett. 
- Tökéletes... Eddig elég merev voltál Aranyom. Legyél kecsesebb, de ha harcolni kell akkor halálosan fürge. Nézzük csak.... most... nem várj még egy pillanatot! - valami éles nyomódik a hátamnak, majd azt veszem észre, hogy a fekete pulcsim a padélón hever. Így, egyetlen fekete ujjatlanban, megérzem a szoba hidegét. - Ha lehet, többet ne is lássalak ilyen göncökben. Ezután elmegyünk vásárolni egy kicsit Konoha legjobb és mégis egyik legismeretlenebb boltjába. Most viszont! Ahogy beállítottam a tagjaidat, kezdj sétálni Lulu. 
Lulu. Pfff... Nem tetszik, hogy becézget, de mégis van benne valami ami tetszik nekem. Utasításának megfelelően olyan kecsesen ahogy csak bírom, jobb lábamat a bal elé teszem és felszegett állal sétálni kezdek. 
- Laza a kar! 
- Természetesen. De mégis minek mindez? Nem elég, ha csak a tudásod adod át Akemi-san? 
Erre az említettből jóízű, őszinte kacaj tör elő. 
- Kis harcosom, még ilyenkor sem vagy képes mások utasításait követni? A belső tüzed nem engedi?
Válaszként egy csípős pillantással jutalmazom. Nem vagyok képes gyilkosan tekinteni rá, vagy akár gondolni sem arra, hogy megöljem. Csak hálát érzek felé. Na jó legyünk őszinték, egy kis dac is megbújik válaszaim és gesztusaim mögött. De mikor nem? Erre elmosolyodom, már amennyire képes vagyok. Enyhe, elúszó, egyszeri mosoly amire csak én fogok emlékezni. Még egyszer elindulok, most már légiesen mozgok, a kezeimet pedig sokkal természetesebben lóbálom magam mellett. Akemi-sanra pillantok aki elragadtatott arckifejezéssel figyeli próbálkozásaimat, ahogy az egész szobát bejárom, gyakorlok és próbálkozom. Néha közbeszól, hogy "Ne légy ennyire darabos!"; "Csak lágyan!" vagy "Hol a pillantásod ami rám is és az egész szobára kiterjed? Mindig érezzék, úgy figyeled őket!". Ezek önbizalommal töltenek el, jó hallani, hogy sikerült végre tökéletesen Lu-sra fejlesztenem a mozgásomat. Nem olyan csábos mint a tanítómé, hanem inkább titokzatos. Mégis ahogy az egyik tükörben figyelem magam, észreveszem a harcias természetem lenyomatát is benne. Helyes! Végül, mikor sikerült már egész ügyesen véghezvinnem ezt a mozgást, Akemi-san a vállamra teszi fehér (most rövid) kesztyűs kezét és kedvesen kijelenti:
- Ügyes voltál! Gyere meghívlak egy ebédre aztán viszont venned kell magadnak valami új ruhát. Borzasztóak ezek a dísztelen fekete holmik.
- Én ezt szeretem. Ha túl sok lenne rajta a figyelemfelkeltő jelzés, fel se venném. Így ennek a ténynek a tudatában megyek el veled Az színről viszont igazat mondtál. Borzasztó ez a sok fekete, én mégis... khm... én gyászolok Akemi-san. 
Erre csak bólint és elindul a a szoba legtávolabbi végébe. Megérinti a falat, mire az kinyílik és ő maga eltűnik a résben. Vissza se nézett rám, hogy élek e még vagy esetleg követem e. Csak elsétált. Magassarkú cipőjének még sokáig hallom a kopogását, majd mindez elenyészik egy ajtó nyikorgása és a tanítóm kulcsainak csörgése közepette. Pontosan tudom, hogy miért ment el. Elégedetlen volt velem az utóbbi egy percben. Vagy nem is percek voltak? Most milyen nap lehet? Tudom, hogy azért ment el mert elégedetlen volt, de akkor mégis, hogy járjak a kedvében? Hiszen még oda se adta a fizetésemet a küldetésért amit elvégeztem! Ekkor az ajtó újra kinyílik és a nő lép be rajta, egy pénzeszsákkal a kezében. Nem nagy, 1000 ryo lehet benne. Tanítóm elmosolyodik és feldobja a kis zsákot a levegőbe ami egyenesen felém repül. Nem nyúlhatok érte mert akkor mohó vagyok, de nem maradhatok egy helyben mert akkor túl érdektelennek tűnök. Mit tegyek? Akemi-san arcán elégedett amolyan: Én győztem! - mosollyal néz engem és szerintem élvezi is a vívódásomat. Végül elhatározom magam. Nem maradok ugyanott, de nem kapok a zsákocska után sem. Csak kinyújtom a kezem, a kis ajándék pedig a markomba hullik. A "becsapódás" következtében egy pénzérme kihullik az óvó anyag öléből és a padlón landol. Csattanás helyett csak a fém és a fa egybeolvadásának gyönyörű hangja tölti be a termet. Aztán csend. Áthatolhatatlanul szövi láthatatlan hálóját körém a csend. A velem szemben álló nő is bizonyára érzi ezt és ennek megtörése képen hangos kacagásban tör ki. Összefonja fehér kesztyűs kezeit és elgondolkodva néz rám. Igyekszem kerülni mindent látó pillantását, de ez majdnem olyan lehetetlen, mint egy fürdőházban megúszni verés nélkül a leskelődést. Igen... egyszer jól fel kellett pofoznom egy fiút. Meg is érdemelte! De visszatérve az emlékeimből Akemi-sanhoz, a nő bólint, hogy vegyem csak el, az enyém. Aztán amikor ránézek, hirtelen ő is odafordul és tekintete szinte felfalja az enyémet. Megbénulva ülök ott a földön, ahol hagyott. Nem tudok szabadulni. AZtán megint csengő kacajt hallok és mesterem újfent nevet. 
- Jaj Lulu... te lány te! Mit is kezdjek most veled? Van amikor szinte ledönt a lábamról a benned rejlő folyamatos hadakozás, máskor meg borzasztóan elégedett vagyok. Mit tegyek...? 
- Most hogy így átgondoltam a dolgot - mondom, miközben a pénzt számolgatom - szívesen veled tartok abba a boltba. Lássuk, hogy tudsz e valami új göncöt rám adni. 
A nő ekkor int, hogy álljak fel, megfordul és az ajtó felé indul. Én engedelmesen követem, de nem úgy kár egy kiskutya, mellette haladok, mint társa. Kilépünk onnan és a lakás most ismeretlenül hat. Amikor legutóbb itt jártam, ez a kis otthon a letisztultság mintaképe lehetett volna, most meg... Tele van tömve mindenféle színes tárgyakkal, varázslatos aura leng körül mindent ami itt megtalálható, legyen az egy könyv, vagy egy ódon bútordarab. Vigyáznom kell,  nehogy rálépjek valamire, így most Akemi-san mögött kell lépdelnem, az általa hagyott nyomokban. Az elején még varázslatosnak tűnt, de mostanra már azt kívánom, bárcsak kint lehetnénk az utcán. Nyomasztó ez a stílus. Akemi-san ekkor hátranyúl, megfogja a csuklómat, gondolom így akar gyorsabb tempóra ösztönözni. Hagyjon békén! Majd megyek amikor jónak látom és olyan gyorsan ahogy akarok. Engem ne utasítgasson ilyen gesztusokkal! Megpróbálom kirántani a csuklómat a szorításából, de ő nem enged. Amikor hátrafordul, akkor veszem csak észre, hogy valami megcsillan a szeme alatt. Egy szemüveg. Hogy-hogy eddig ezt nem vettem észre? Aztán meglátom, hogy ő nem Akemi-san. Még csak nem is hasonlít hozzá! Mialatt a én a pénzt számolgattam a nő mindig az árnyékban állt, így nem láthattam az arcát. Valószínűleg akkor cserélt helyet a tanítómmal amikor, az kiment és egy pénzeszsákkal tért vissza. De mi lett Akemi-sannal? Csak nem esett baja? Erős nő de...Amikor viszont most a szoba fényében megpillantom egy olyan arc kerül elő amiről azt hittem soha többé nem fogom többet látni. Ren Notsitashi, az unokatestvérem személyében látom most ezeket a vonásokat. Emlékszem, hogy gyerekkoromban sokszor járt nálunk, de én többnyire figyelmen kívül hagytam. Az ámulattól ledermedek, de az arcomon semmi jele sincs efféle érzelmeknek. Meg kell halnia. Ren ekkor eltaszít magától én pedig kihasználva ezt a lehetőséget, a szoba egyik távoli sarkába menekülök. Ekkor veszem csak észre, hogy haja a régi tüsi helyett most hosszú, barna fürtökben omlik a nyakára, szemei pedig kék ékkövekként ragyognak. Most viszont nem a régi kedvesség tükröződik bennük, hanem régi, forrongó gyűlölet. Ez a fiú csak azért élt, hogy megöljön. Erre elmosolyodom. Viccesnek épp nem vicces és nem is Vérengző hatása ez. Egyszerűen csak az én különc kis elmém találja viccesnek a helyzetet. Ren ekkor az egyik ablak felé lép, így meglátom a kezében tartott katanát. Még anyám nővére, vagyis Ren anyja adta neki a 10. születésnapjára. Erre tisztán emlékszem. De most miért van itt? Az rendben van, hogy meg akar ölni, de miért épp most? Vagy csak épp erre járt? Ez elég valószínűtlen mert Yukigakure messze van innen. Előhúzom Satsubatsut és magam elé emelem. Ez a fiú veszélyes. Erősen, vagyis inkább idegesen markolom a kardot amely eddig mindig megmentett. Vajon egy ilyen eszelőssel szemben is kitart majd? Ekkor felé lépek egyet és nekiszegezem kérdésemet. Szavaimmal vághatni is lehetne, ennél kimértebb még sose voltam. Aztán mégis az szokásos őrületesen csavaros szavaim törnek elő belőlem. 
- Áh kuzin, micsoda kellemetlen meglepetés. Mi járatban vagy? Várj ne! Kitalálom magam is. Azért jöttél, hogy végezz velem, így megszabadítsd a világot attól a démontól amit születésemkor egy elmebeteg bába emlegetett. Vagy csak teára jöttél? Ha igen akkor el kell, hogy halasszuk a csevegést, mert most vásárolni megyek. 
Ren erre csak gyilkos pillantást vet rám, amit én egy gúnyos mosollyal toldok meg. Aztán néhány másodpercnyi csend múlva megszólal. Hangja lágy lenne, ha nem forrna benne a gyűlölet és a bosszúvágy. 
- Tudhattam volna, hogy ez lesz a válaszod... kuzin. Azért jöttem, hogy megöljelek, de nem az általad említett ok nevében. Az a nő akinek a lakásában most vagyunk, régi összeköttetésem egy ügyfelemmel akinek teát szállítok. Bár az engem is meglepett, hogy az alvilágban is ténykedik, tudtam ki ő és milyen a személyisége. Amikor rád lelt, épp velem sétálgatott az utcán nem messze innen. Üzleti megbeszélés volt, semmi érdekes. Szerelmes voltam Akemibe. Csodás nő volt, titokzatos és szépséges. Aztán megláttalak téged a földön feküdni. Majdnem neked ugrottam amikor felismertem azt az arcot. Tökéletesen illett az ájult lányra a nagynéném és nagybátyám gyilkosának leírása. A nő, Akemi fogott vissza. Még egy dolog amit meg kellene köszönnöd neki. Azt mondtam Akeminek, hogy gyilkos vagy aki megérdemli a halált, de neki ez annyira tetszett, hogy elhatározta, tanít neked egyet s mást. Azt kérte, hogy ne öljelek meg. Ez nekem nem nagyon tetszett.... kurvára felidegesített mindez. De tényleg rohadtul mérges voltam. Bevettem egy két szert amik arra sarkallnak most, hogy öljelek meg és erőt is adnak minden célom eléréséhez. Most pedig készülj a halálra te szörnyeteg! 
Ren ekkor felém kezd rohanni, olyan sebességgel ami természetfelettinek tűnik számomra. Biztos bevett valami tudatmódosítót amitől most szuperhősnek érzi magát ez a bolond. Gondolhattam volna. Az egész beszéde fröcsögő volt de az utóhangja az egésznek olyan volt, mintha félig aludt volna beszéd közben. Most viszont előreszegett fegyverrel rohan felém. Épp időben sikerül elhajolnom és hárítanom egy esztelen döfést. Ez így túl könnyű... Ekkor gyomorszájba vág katanájának markolatával. Mintha minden (az a kevés) amit eddig fogyasztottam a számba tódulna és várakozna, hogy kiköpjem. Végül kiderül, hogy ez csak inger volt, nem fogok hányni. A padlóra esem. Háttal fekszem, kezemben a kardommal, Ren pedig fölém tornyosul. Arcán őrült vigyorral hirtelen rám hajol és fojtogatni kezd. Erős kezei a nyakamra fonódnak és lassan, valószínűleg direkt, egyre jobban szorítják vékony és gyenge nyakamat. Nem törődöm ezzel. Ha kell meghalok. De nem ITT és nem az Ő keze által! Mosoly terül szét az én arcomon is, mikor észreveszem, hogy sietségében megfeledkezett arról, hogy Satsubatsut nem hajítottam el, még mindig a kezemben pihen. Érzem, hogy hamarosan itt a vég, de nem kapálózom, csak várok a megfelelő pillanatra. Ren eközben nevet. 
- Meghalsz gyilkos! Véged van! Bosszút állok a rokonaimért akiket te öltél meg öt éve! A nagynéném végre békében nyugodhat! Pusztulj te nyavajás vámpír!
- Dögölj meg te eszetlen barom! - kiáltom, majd kardomat ívesen lendítve hátba szúrom az unokatestvéremet. Szemei elkerekednek ahogy vér buggyan elő a szájából, lecsorog az állán, majd az én mellkasomon köt ki. VÉR! Istenek de rég volt már, hogy megízleltem a vér édes ízét! Most innom kell, de előtte még szólok néhány szót. Átlendülök rajta, miközben kihúzom a véres kardot a hátából. Lovaglóülésben elhelyezkedem rajta és megfogom az arcát. - Kis bolond... Azt hitted, hogy te, egy képzetlen shinobinak nem nevezhető csődtömeg legyőzhet egy hozzám hasonlót? Söpredék vagy. A világ mocska vagy. Semmi és senki vagy. Egy porszem ami csak fertőzi az emberiséget. Ezért kellett most veszned kuzin. Jó mulatást a pokolban Mocsok! 
A kardomat az ölembe veszem és a ujjamat végighúzom a véres pengén. Olyan gyönyörű! Magam elé emelem élénkvörössel befestett ujjamat és ktágul pupillás szememmel méregetem. Nem várhatok tovább! Az ajkamhoz érintem és lenyalom róla az összes vért. Mintha most máshol lennék. A világ sokkal színesebb, mindennek van értelme. Kuzin nem gondoltam volna, hogy a családunk vére ilyen finom. Gyorsan felugrom és az ajtóhoz sétálok. Néhány szög tartja a helyén. Ezek közül találomra kiválasztom az egyiket és kardommal óvatosan kilazítom az ajtóból. Visszasétálok Renhez és a nyaki ütőerébe szúrom a szöget. Még ver a szíve úgyhogy friss lesz a vér, de gyorsnak kell lennem. Belenyomom a nyakába, mire friss meleg vér fröccsen az arcomra és a kezemre, majd lassan bugyogni kezd a sebből. Az arcomat a nyaka felé közelítem, majd a számat rátapasztom és szívni kezdem édes vérét. Jobb mint bárkié akiét eddig kóstoltam. Ahogy a meleg vér lefolyik a torkomon és úgy szívom egyre erősebben és erősebben, de végül érzem, hogy közeledek a határ felé. Mámorító érzés újra, egy hónapja először vért érezni magamban. Végül aztán felnyitom eddig az élvezettől lehunyt szemeimet és erővel elszkaítom magam az immár halott testtől. Sokkal energikusabban szökkenek talpra mint eddig bármikor és kézfejemmel letörlöm az arcomról a vért. Egy keveset veszek az egyik ujjamra és a hulla mellé írom. 

//Jaj igen megint én vagyok és igen ez megint egy kaland lesz, viszont most inkább nyáriasan lesz beteg mint rejtélyesen//


Kaland helye: Kirigakure körül lévő kis szigetek egyikének partja
Kaland célja: Háááát... egy kis gyilkolás és egy kis halál
Időbeli elhelyezés: Fél éve, nyáron



Úgy unom már,  hogy minden emlékemet le kell írnom. Persze- persze megértem azt az érvelést amit anya hozott fel régen, hogy "Elfelejtenéd és majd jól jön később, hogy lásd, mit is csináltál akkor". Egy idő után nagyon fárasztó tud lenni fiatal lelkemnek, hogy papírt és tollat ragadjak. Miért nem jó ha egyszerűen csak megjegyzem magamnak és kész? Ezekkel a gondolatokkal tömött fejjel sétálok végig egy ösvényen. Hogy hol vagyok arról fogalmam sincs, az utolsó emlékem az, hogy valami kis sikátorban előkeresek egy üveg sakét a táskámból és egy húzásra kiiszom a felét. Fogalmam sincs hogyan került oda és az is csak homályosan dereng, hogy honnan lophattam el. Mindenesetre mivel nem szoktam még meg az italt, rögtön kiütött. Most pedig lüktető, néha nyilalló fájdalom hasít a fejembe minden lépéskor. Másnaposság... Szuper. Az első alkalom, hogy részeg voltam. Vagyis ezt nem is lehet annyira részegségnek nevezni, inkább italtól való elájulás. Fogalmam sincs, hogy miért akartam annyira meginni azt az italt, mégis jólesett. Talán a tegnapi események sorozatát akartam vele lezárni. Vagy az emlékeket akartam elűzni vele? Fogalmam sincs. Apropó emlékek. Talán mégis ezeknek a hatására nyúltam az üvegért. Fel kell idéznem a tegnap és a tegnap előtti napokat. Nehezen megy, de mindkettő utazással telt. De mi történt három napja? Ahogy a gondolataimban kutakodom egyszer csak megoldásra lelek. Aztán rögtön elborzadok. NEEEE! Vér és halál! Ez a kettő tör elő emlékeim közül. A kezeimet a fülemre szorítom. NEEEEM! Nem akarom hallani a sikolyokat. Nem! Nem! Nem! Nem sírok. Sose teszem. Csak állok ott, kétrét görnyedve és várom a hangokat. De nem jönnek. Hallgatnak azok a kis nyomorultak. Most képesek rá, hogy ne hallassák a hangjukat, máskor meg... mások meg üvöltöznek a fejemben. Még Vérengző is néma. Persze az lehet annak a következménye, hogy három nappal ezelőtt szép kis összetűzésbe kerültem egy rablóbandával. Nem akarok emlékezni, de az alkohol tisztul a szervezetemből és a homályosból újra éles lesz. Egy percig csak állok ott a hajnal vörös sugaraival megvilágított erdőben. Aztán egy hang megszólal a fejemben, mire a legközelebbi dombon álló magányos tölgy felé igyekszem. Futok, mintha valami üldözne, az arcomon színtiszta őrület látszik. Igen AZ az őrület ami az egész életemet tönkre akarta tenni. A gyilkolás. És én mégis élvezem. Lerogyok a terebélyes lombkoronájú, felséges fa tövében. Kezeimmel átkulcsolom a térdemet és félig lehunyom a szememet. Egy férfi hangja töri meg a csendet. "Ne! Kérlek engem vár a kislányom kit egyedül nevelek! Haza kell mennem, Csak azért lettem bandita, hogy őt megvédhessem és szerezzek egy kis pénzt. Nem érdekelsz te senki. "
Kegyetlen szavaim után Satsubatsu lesújtott és elmetszette a férfi nyakát. El akarták venni a pénzemet. Ezt nektek ti kis mocskok! Aztán egy másik hang, egy fiatal, nálam egy évvel fiatalabb fiú hangja. "Átkozott vámpír! Halj meeeeg végre! Ha annyira akarod...meghalhatsz helyettem!"
Az ő feje a lábam előtt hullt a porba. A többiek elmenekültek. A fiú vére finomnak bizonyult, a férfiét pedig nem méltattam annyira sem, hogy megkóstoljam. Mindig le vámpíroznak. Nekem mindenesetre tetszik. Most viszont vissza kell térnem az emlékek közül a valóságba. A hangok elhalnak én pedig egyedül találom magam a gondolataimmal. Körbetekintek. Az ég már kivilágosodott, a nap pedig a látóhatár fölé emelkedve szórta arany szikráit a földi halandókra. Lehunyom a szemem és magam elé képzelem Vérengzőt. Most elégedett lehet, így nem fog zaklatni egy ideig. Mégis hiányzik. Ő és én egyek vagyunk, mi alkotjuk Lu személyiségét. Hiányzik. Itt hagyott, most hiányolom azt a kárörvendő hangját ahogy betölti a gondolataimat. Túl nagy a csend, nincs mire gondolnom és ez hamarosan az őrületbe kerget. Ki kell  találnom valamit amivel elűzöm a gyilkolás élvezetes borzalmát a fejemből és helyet adok valami másnak. És ekkor megvilágosodom. A táskámból előveszek egy füzetet. A kis könyvecske a kezemben egy napló, borítója vörös és kemény, a lapok pedig még mindig naprakészen simulnak egymáshoz. Kinyitom a naplómat és rögtön az első oldalon meglátom a gyerekkori kézírásomat. Precíznek nem mondható, de díszes írásképpel dolgoztam. Talán ha elolvasom ezeket a bejegyzéseket megértem, hogy miért is létezik Vérengző, így egy kicsit jobban megérthetem önmagamat. Vörös szemeim mohón falják a sorokat amik a következők. 






Ez itt Yukigakure ahonnan most írok. Nem itt élünk csak anyának el kellett mennie szövetért a városba, engem meg leültetett egy padra. Jobb is így, mert nem kell a tömegbe mennem. Nem kell elvegyülnöm a sokaságban. Lehetek az aki vagyok. De, hogy én ki is vagyok? Egy 8 éves lány vagyok aki ninja akar lenni, és itt a shinobi falu melletti kis településen élek. Aranyos kis hely lenne, ha nem lenne néhány helyen vér az utcakövekre száradva. Engem végül is nem zavar. Megnyugtat, hogy a vér itt van testközelben. Nem kell folyton sóvárognom utána. Na igen. Kedves mindenki tudsz titkot tartani? Ühüm... jó. Én szeretem a vért. Olyan szép és piros. Mint a szemem. Anya folyton festéket ken az arcomra és még kontilencsét is akar adni. Vagy kontaktlencse? Nem tudom, hogy melyik, de anya el akarja tüntetni a piros szememet meg a fehér bőrömet. Egyszer amikor bebarnította egy kicsit az arcomat nagyon örült, de én megharaptam a kezét. Nem is tudom miért. A vére viszont fini volt. Akarok.... vagyis szeretnék még belőle többet is. Most viszont jön anya, látom a szőke haját. Nekem miért nem olyan szép a hajam? Na mindegy. Hamarosan megyek az Akadémiára tanulni. Apa büszke lehet rám és végre lesznek barátaim. Tudod kedves mindenki. Olyan igazi barátok akik befonják a hajadat. 


Milyen kislányosan írtam még akkor... Az viszont meglepett, hogy már akkor is szerettem a vért. Aranyos kis történet volt, szinte el is mosolyodtam volna az egyik mondatnál, ha lenne hozzá kedvem, de a lelkem már nem szeret mosolyt erőltetni az arcomra. Lapozok és meghűl ereimben a vér. Egy hosszú bejegyzés következik Erdő címen. Ne! Becsapom a füzetet és elrakom a táskámba. Most napokig ott is lesz, talán majd egyszer kedvem támad újra beleolvasni. Felkapom a kardomat a földről és gyorsan folytatom az utamat. Semmi sem akadályoz a haladásban. A napló segíthet feldolgozni az életemet és könnyebben tovább is léphetek ha akarok. Ha ezt az életet kell élnem akkor mindet meg fogok tenni azért, hogy sikeres legyek.  El fogom érni, hogy meghajoljanak az emberek. Azok a kutyák. Megtörnek majd! Ölni fogok a jövőmért ha kell, de nem leszek soha olyan amilyenek ők. Elegem van már! Úgy tűnik ma tombolós napomban vagyok. Nem akarok többet gondolkodni ezeken a nyomasztó dolgokon. Csak pihenni szeretnék egy olyan helyen ahol csend van, hideg és sötét. Egy barlang lenne a legalkalmasabb, de nem hiszem, hogy itt egy kis szigeten lenne ilyen. Csak most veszem észre, hogy mennyire melegem van. A tölgy tövében az áldott árnyékban nem tűnt fel semmi, de most, hogy már majd' egy órája úton vagyok kezd igencsak fülledtnek tűnni a levegő. Annyi a szerencsém, hogy az erdőben haladok, így a fák megóvnak a tűző naptól. Bele se merek gondolni mi lesz délben. Ezek a jókedvű gondolatok úgy tűnik sikerrel járnak és a kedvem is egyre jobb lesz az út alatt. A lábamon hordott bőrsaru helyett kellene egy új, de nincs elég pénzem még rá. Jólesne egy kis harc, most, hogy kipihentem magam, de ilyen hőségben nem lenne előnyös lerohannom valakit. A Hó Országából származom ahol soha nem volt ilyen meleg és bár az utazásaim alatt megváltoztam, egy dolog még mindig akad ami kifog rajtam. És az az égető napsütés. Egyszer csak fényt pillantok meg magam előtt, ami jelzi számomra, hogy az erdőnek annyi, kezdődik egy hosszú séta a partra. Aztán csak el kell érnem egy hajót amivel átjuthatok egy másik szigetre. Szerettem ezen a kis szigeten pihenni, mert itt voltak teljesen felderítetlen részek a városok mellett. Kiérek a rétre. Csodás kép fogad amint kibújok a bokrok és fák tömkelege közül. A víz kéken csillog a távolban, az azúr felületet csak néha néha törik a meg fehér habbal tajtékzó hullámok. Az előttem elterülő völgyre nézek. A távolban néhány kis hajót látok és egy kikötőt amit gyorsan el is könyvelek magamban célnak. Elindulok lefelé a derékig érő, csillogó fűvel borított dombról. Érzem minden fűszál simogató érintését a kezeimen és a lábaimon. Egy virág után nyúlok és letépem. Kegyetlenül megfosztom az élettől ami várt rá és közben csak nevetek. Azzal a szokásos, őrült nevetésemmel töröm meg a csendet ami eddig uralta a szigetet. Az utolsó ötszáz métert futva teszem meg ami kissé fel is emeli a pulzusomat és csontos végtagjaimat is megerőlteti, de nem hiába szenvedtem meg mindezt. Igazán szabad voltam! Csak most döbbenek rá, hogy én már 5 éve szabad vagyok. Teljesen SZABAD! Nem kellene úgy viselkednem mint akit még mindig gúzsba kötnek a gondok, mert akkor hazudnék magamnak és másoknak is. Ekkor még egy kacaj tör elő belőlem, most harsányabban és (a magam őrült módján) boldogabban. Most viszont arcomra visszatér a komolyság, mert megérkezem a kikötőbe. Egy U alakú famóló nyúlik ki a vízbe, ehhez  oszlopok vannak erősítve amikhez a hajókat kötötték ki. Nem túl nagy, egész kellemes hangulatot áraszt az a sok hajó amint üres dobozokként lebegnek a vízen. Mélyet szippantok a levegőből és elégedetten állapítom meg, hogy friss és tengerillatú szellő fújja az arcomba ezüst tincseimet éppen. Végül el is indulnék a mólón, hogy keressek egy nekem tetsző hajót és elmenjek vele. Sajnos egy öreg hang tájékoztat arról, hogy ez egyáltalán nem így megy. Belül haragosan ordibálni kezdek, hogy nem tudhattam mert eddig nem is hajóztam még, de végül csak legkedvesebb mosolyomat villantom az idős tengerészre és visszakiáltok neki. 
- Át szeretnék menni a túlsó szigetre! - mutatok észak felé. Szemügyre veszem az apókát. Nem lehet idősebb hatvan évesnél, mégis nap cserzett bőre ráncokkal tarkított, tiszta, de gyűrött és elég régi egyenruhát hord. 
- Oda? Hiszen az egy lakatlan sziget. Nagyon aprócska, nem érdekel senkit. Maga talán turista kisasszony? 
- Ami azt illeti nem, de sietős a dolgom öreg barátom, adjon egy kis hajószerűséget amivel átevickélek oda. 
-Túl gyanús maga nekem ahhoz, hogy csak úgy átengedjem. - felvonja a szemöldökét, majd szélesen elmosolyodik. Őszinte ember, nem kell tőle tartanom - Tudja mit? Magával tartok kislány. Nálam jobb kapitányt nem talál, nomeg most mindenki szabadságon van rajtam kívül. 
- Rendben van. Mennyi lesz? 
Az öreg mintha elgondolkodna, tekintete a távolba mered, pont a kis sziget felé, majd megrázza a fejét és felém nyújtja a kezét, pénzre várva. Szeméből kiolvasom, hogy nem lesz drága, de azért többet mond majd mint kellene. Erre én is felvonom a szemöldökömet és megrázom a fejem. Végül a kapitány csak elmosolyodik és kedves hangon így szól:
- Áh, maga győzött kisasszony! Legyen 50 ryo, de csak mert kedves voltam. A nevem pedig Etsuo, de szólíthat ahogy akar. 
-Nem kapitány. Azért mert ez az igazi összeg. És nekem nem kell elárulnom a nevemet, szólítson ahogy akar. 
Az öreg csak bámul rám, de én magabiztosan megindulok egy vitorlás felé ami a legjobb állapotúnak tűnik az összes közül. A tengerész csúnyán néz rám mert ezt a gyönyörűen csillogó fahajót választottam, de miután odadobok neki még 5 ryot, úgy tűnik belenyugszik a döntésembe. A vezetőm elmegy a kötelekhez, csomót bontani, így nekem alkalmam van felfedezni a hajót. Nem nagy, hosszában hat méter lehet, szélességben pedig három, de mindenhol lakkozott fát látok ahová csak nézek. Gyorsan a széléhez rohanok, hogy megnézzem testközelről a hullámzó kék vizet. Csodálatos! Ahogy a hajó ring a vízen.... Ekkor beszélgetést és lábdobogást hallok a hátam mögül, mire négy férfit látok felszállni a hajóra. Mindegyikük keze magabiztosan ül késeik vagy wakizashijuk markolatán. Honnan jöttek ezek? Mit keresnek itt? az idegesség mint festékpötty a vízben, terjed szét bennem. Csak nem...? Nem lehet. Szakadt ruhájuk véres, az egyik, aki a vezér lehet, néhány szál ezüstös hajszálat tart a kezében. Tekintetük dühös még innen is érzem bennük a bosszúszomjat. Az öreg tengerész feléjük siet és igyekszik jókedvűen megérdeklődni tőlük mi járatban vannak. A vezér akit nemrég én is fölfedeztem, egy nagydarab, izmos férfi, arcán egy heg húzódik a szájától a füléig. Nem szép sérülés lehetett amikor még vérzett. De hol is tartottam? Áh igen! A vezér ekkor felmordul és Etsuo felé nyújtja a hajszálakat amik a megszólalásig hasonlítanak a tulajdon hajamhoz. Levegőért kapok és gyorsan elbújok néhány hajóhoz kapcsolatos szerszámos doboz mögé. Szívem szaporábban ver ahogy meghallom a férfi hangját. Csak a vezér lehet az, ilyen kegyetlen hangja senki másnak nincs. Újból levegőért kapok ahogy leírásában magara ismerek. Szavai a következők: 
- Jó napot bátya! Egy lányt keresünk a csapattal aki brutálisan lemészárolta két emberünket, majd az egyiknek szögeket döfött a nyakába és ivott a véréből. Mi elmenekültünk, de őket elkapta az az eszelős. Idáig követtük a nyomát három napon keresztül. Ha magánál van adja elő. És emlékeztetem, hogy ez nem egy kislány! Egy eszelős démon. Itt a haja. 
Az idős tengerész elveszi a hajamat és megvizsgálja. Egy ideig gondolkozik, majd belehasít a felismerés és kikerekedik a szeme. Most rájött, hogy ki az a rejtélyes kislány a hajóján. Ekkor a vezérhez lép. 
- Ez egy kislány! Igen, tudom hol van, de nem mondom el. Soha nem fogok ilyeneknek segíteni mint ti!
- Elhiszem... - mondta a főnök, majd kését Etsuo bordái közé szúrja. Az öreg levegőért kap, majd tompa puffanás jelzi számomra, hogy a hajópadlóra zuhant. Itt a vége, fel kell fednem magam. Bolond tengeri medve! Nem is értékelte az életet?! Meghalt egy ILYENÉRT mint én? Egy szörnyeteget mentett meg, egy gyilkost. Viszont ő boldogan él a túlvilágon azzal a tudattal, hogy a banditák hazudtak és egy ártatlan gyermeket mentett meg. Bolond. Megszorítom a kardom markolatát és nagy levegőt veszek, miközben hallom a fapadlón dobogó lábak zaját. Az érzékeim kiélesednek én pedig hirtelen felállok a fedezékemből. Gyorsan hátrébb araszolok amikor észrevesznek és gondolataimban megfeddem magam amiért ilyen meggondolatlan voltam. Beugorhattam volna a vízbe és eltűnhettem volna. De nem ez történt. Kivonom a kardomat, mire a főnök mögött álló három fiatal férfi is így tesz. Kettő rémülttel csak elbírtam valahogy, de három erős és bosszúszomjas banditával aligha. Összemorzsolják a csontjaimat percek alatt. Az idős tengerész holttestére nézek és rögtön feltámad bennem a harag tüze. 
- Barmok! Nyomorult senkik! Hogy voltatok képesek ezt tenni egy ártatlannal aki nem tehetett semmiről!?
- Áh, csak előbújt a mi kis démonunk! Mit gondoltok fiúk? Most inkább egy durcás kislányra hasonlít mint egy félelmetes gyilkosra. Mindegy is. Meghalsz. 
Csettint, mire a három férfi megindul felém, jó lassan, hogy fokozzák az idegességemet. Egyedül nem bírok el velük. Gondolkozz... gondolkozz... gondolkozz! Ekkor eszembe jut egy régi, még az Akadémián tanult jutsu. Gyorsan felidézem magamban a kézjelet és koncentrálni kezdek. Aztán, mikor felkészültem megformázom a kért kézjelet és felkiáltok.
- Bushin no Jutsu! 
Két klónt hozok létre, hogy ellássák a banditák baját. Az említettek erre összezavarodnak és egymásra néznek, majd az egyik klónom a jobb oldali felé rúg és erre a banditák is felélednek. A klónok azt a feladatot kapják, hogy tartóztassák fel a támadóimat amíg én elbánok a középsővel. Kihúzom Satsubatsut és magam elé emelve azt, várom a támadást. Az ellenfelem kikerüli az első csapásomat és késével felé suhint. Még épp időben sikerül elhajolnom, de a rendkívül  éles penge még így is egy kis karcolást hagy az arcomon. Tanulva a hibáimból, most én támadok, kardomat jobbra lendítem, amit a férfi ki is véd, mire elrugaszkodom a földtől, ugrás közben megperdülök és lesújtok az ellenség fejére. A férfi még megfordul, hátha kivédheti a támadást, de nem sikerül neki. Csak a lábamat vágja meg ügyetlenül, mielőtt vérre oly nagyon szomjas kardom a koponyájába hasít. Véres húscafatok és agyvelő keveréke fröccsen az arcomra, de nincs időm letörölni. A chakrám egyre, fogy, de koncentrálnom kell, még egy kis ideig, hogy legalább az egyik klónomat sikerüljön fent tartanom. Hátrafordulok pont mikor a bal oldali klón megsemmisül és egy újabb hullajelölt közeledik felém. Nála egy katana van. Ügyesnek tűnik, ügyesebbnek mint az előző áldozatom. Meg kell próbálnom őt is megölni. Felém suhint a karddal mire én jobbra lépek. Kellene még egy jutsu, de gyorsan! Ezek képzetlen tuskók akik nem képesek semmilyen technikát használni, így van amiben az erőt helyettesítsem. A Fürge Testet használom, az alap kézjelet megformálom és némán ejtem ki a technika nevét, vagyis az előttem álló nem hallhatta a suttogásomat. Mögé kerülök, mire megfordul és az oldalamat célozza meg, félbevágva ezzel engem. Nem sikerül neki, én viszont a támadása után rögtön arrébb lépek és szíven szúrom. Az állán lecsurog élénk vére és eláztatja a ruháját. Kihúzom a kardomat és a maradék két ember felé fordulok. Képzetlenek, csak hadonásznak a fegyverrel és még én is aki nem egy nagy menő let tudom győzni őket. A vezér egy pillanatra mintha félne, de végül csak elfintorodik és odasúg valamit a mellette álló fiatal gyereknek akit még mindig lefoglal a klónom. A fiú bólint, majd elszalad én pedig belátom, hogy felesleges már és megszüntetem a technikát. Erősnek mutatom magam, belül mégis fáradt vagyok és a klón fenntartása is igen sok chakrát emésztett fel. Most jön a legjava - a vezér aki képzett lesz. Jutsut nem tud, ez látszik rajta, de mestere a fegyverének. Tartok tőle, hogy túl nagy falat lesz legyengült tagjaimnak. Felém lép én pedig hátrálok egy lépést. Meg fogok halni. És nem érdekel. A halál megváltás lesz számomra és talán még egy lélek a pokolnak. Ki tudja? De most még ÉLEK! - ehhez kell igazodnom, nem ahhoz, hogy majd egyszer mi lesz. Igen. Meg fogok halni. De nem ma barátaim, nem ma. Nem engedem, hogy lássátok a bukásomat, ahhoz túl büszke vagyok az életre amit kaptam. Most pedig, kezdődjön ez a szépséges haláltánc. 
A vezér két kunai kést húz elő és egy- egy kezében fogja meg őket. Én csak állok ott és rá bámulok. Nem tudom mire készül és nem ismerem a képességeit ami elégé megnehezíti a harcot vele szemben. Csak egy dolgot tehetek, hogy harcolok! Ekkor ő felém közeledik és pörögni kezd, szinte szemmel követhetetlen sebességgel. A kunaiok így már kevésbé tűnnek rokonszenvesnek számomra. Közeledik felém. Szinte már érzem is ahogy a pengék a húsomba marnak. Felkészültem a fájdalomra, ami... elmaradt. Ehelyett a férfi csak bámul rám oldalra döntött fejjel. 
- Furcsa egy gyerek vagy. Ilyenkor el szoktak ugrani. Na mindegy, látom nem vagy valami eszes meg erős sem így megoldom egyszerűbben. 
Mielőtt még hátraugorhattam volna, felemel a nyakamnál fogva. Kezeimmel igyekszem lefejteni az övét a torkomról, de sajnos sikertelenül. Nem adom fel! A kard kihullik a kezemből, éles csattanás jelzi számomra, hogy vége. Fegyvertelenül esélytelen vagyok egy ilyen erős emberrel szemben mint a  bandavezér. A szememből ekkor tisztán kiolvashatja a gyűlölet legintenzívebb oldalát. Szorít a fogáson, mire levegőért kapok, de nem jut el semmi a tüdőmig. Karmolok és harapok, de mindhiába, nem ereszt ez a hegy. Rugdosni kezdem, mire egy kissé lazít a szorításon. Elégedett pillantással nyugtázom, hogy sikerrel jártam, de rögtön fájdalmas arckifejezés telepedik az arcomra mikor az eddigieknél jóval erősebben zárja el tőlem a levegőt. Fehér arcom elvörösödik, majd lilás színt vesz fel a vezér pedig elmosolyodik. Aztán még egy szorítás... én pedig a sötétségbe zuhanok. A végtagjaim ellazulnak, a fejem hátrabicsaklik, a szemem lecsukódik. Semmit sem érzek, csak nyugalmat. Azt a nyugalmat amire egész életemben vártam... de nem VÁGYTAM! Fel kell ébrednem, de nem megy. Csak lebegni tudok és akkor a tudatom újra kettéhasad. Élet vagy Halál. Ez a két ősi erő vetekedik most a testem és a lelkem megkaparintásáért illetve megtartásáért. Aztán egyszer csak világosság tölt be mindent és egy szürke alak lépdel felém. Mögüle jön a fény így az arcát nem láthatom, de egy nőről van szó. A haja világos színű, talán szőke. Nálam alacsonyabb termetű, nő, szőke hajjal... Túlságosan emlékeztet valamire, vagyis valakire. Anyára. Hallottam történeteket arról, hogy azokat akiknek rég halottnak kellene lenniük a szeretteik kísérnek át a túlvilágra. Vajon akkor most nekem is meg kell halnom? Anya felém nyújtja kis kezét és úgy fordul, hogy lássam az arcát, amin... amin mosoly terül szét. Bátorító mosoly a számomra, mintha azt üzenné, hogy: Ne félj csak gyere! A kezemet nyújtom felé, mire ő megragadja és húzni kezd a fény forrása felé. De a keze nem meleg s puha amilyennek képzeltem, hanem hideg, nagyon hideg. Kitépem a kezemet a szorításából, mire idegesen hátrafordul és szeme kikerekedik, a szája felszakad üvöltés közben, engem pedig mindenféle árny vesz körül akik húznak vonnak, de nem engedek nekik. Ezt a lányt nem kapjátok meg szörnyek! Tépik a hajam, kaparják a bőrömet és úgy érzem ezer meg ezer ördög kínoz. Nem merem kinyitni a szememet mert félek, ha megtenném elveszne annak értékes világa. Az árnya suttognak aztán visítanak majd mindenfélét ígérnek nekem csak nyissam ki a szemem. Megrázom a fejem amire ők üvöltéssel válaszolnak. Már az arcomat simogatják és a homlokomat kaparják. Aztán csend és egy hang szólal meg. Mély és hideg, de hozzám szól. Annyit mond csak: Sharo Lu! Ellentmondtál nekünk a kapu hét bírájának. Bátor dolog, mégis halál lenne a büntetés, de valami nem engedi közel hozzád a kísérőket. Menj hát leány és élj még!. Erre azonnal felpattannak a szemeim és felállok. Minden eltűnt csak én maradtam és hét alak akik hét fatrónuson ülnek. Pont mint a bíróságon. - jut eszembe. Csak egy bólintásra van idő mert aztán lehunyom a szemem és rögtön zuhanni kezdek vissza, az ÉLETBE. 
Kinyitom a szemem, mire mindkettő égni kezd. Talán tűzbe dobott az az idióta? Kinyitom a számat, hogy felkiáltsak, de valamilyen ismeretlen folyékony anyag tölti meg. Ha így maradok még a tüdőmet is eléri. Ennek tudatában gyorsan becsukom a számat, de közben ráharapok a nyelvemre. A fájdalom gyorsan eljut az agyamig ami erre azonnal energialöketet küld a testembe. Nem maradhatok itt tovább. A szememet már nem annyira csípi az anyag, így látom csak meg, hogy előttem kis halak úszkálnak a türkiz színű anyagban, melynek neve: víz. Szóval a vízbe dobott a vezér amikor úgy hitte megölt. De miért élek én még? Mit is mondott a bíró? Hogy valami nem engedte, hogy meghaljak? Érdekes... Ha a vízben vagyok akkor hamarosan elfogy az oxigénem és megfulladok. Úsznom kell. Amerről a fényt érzékelem afelé kezdek el mellúszásban tempózni. Mikor a fejem felbukkan a habok közül megtörlöm a szememet és körülnézek. Nem lehetek messze a parttól, körülbelül 20 méterre sodort be a hullámzás. Felfekszem a víz felszínére és pihenek. Néha a part felé kezdek el úszni, de nincs elég erőm, hogy teljesen kivonszoljam magam a homokos fövenyre. Csak fekszem ott, hajam ölelő angyalszárnyakként szétterül körülöttem. Olyan békés,olyan nyugodt. Így fekszem órákig, vagy napokig? Fogalmam sincs csak magamat, a vizet és a gondolataimat érzékelem a tudatom pereméről. Csend... Ott fekszem már vagy két órája a vízben, a sebeim pedig már kivérezték magukat. Véremet elvitte a víz, messze, most pedig megint minden érintetlen. 

//újabb kalandom készen áll *jelentkezik*//


Kaland helye: TITKOS! csak inkognitóban dolgozom 
Kaland célja: a kirakós darabjainak összeszedése Lu személyiségéről
Időbeli elhelyezés: az unokatestvérem halála és Akemi-san tanításai (3. Kaland) után egy héttel 


- Mész innen a francba kis csóró! Ha még egyszer meglátom hogy a tyúkokat próbálod levadászni kiszúrom a szemed és belegyömöszölöm abba a csinos kis szád... 
Szúrás, fröccsenés, hörgés, forgatás, fröccsenés, hörgés, átkozódás, eldőlés, vérfolyás és halál. Oh, szegény öreg még csak be sem tudta fejezni a mondatot mert egy fekete köpenyes lány vérre éhező kardja épp gyomrában mártózott meg. Hmmm... Az a kard most végre elégedett lehet, nem kell többet nélkülöznie. Azok a borzalmas napok amiket együtt töltöttek, vér nélkül, étel nélkül mindkettejüket megviselte. A kard most megnyugodott, érezte, hogy gazdája zavarodott elméje is nyugodt most. Vagy valami más lenne ez? Gazdája lehet, hogy inkább csak hideget érezhetett a szívében. Van neki egyáltalán? A kard nem tudta és ez zavarta. Pedig már olyan rég óta együtt voltak, annyi embert megöltek. Emlékszik arra a napra amikor egy kislány egy kunai tőrrel támadott a gazdájára. Egykori gazdájára. A férfi persze értékelte ezt és mivel tetszett neki a lány neki adta a kardot. Az a kis 12 éves csitri akkor még senki volt a fegyver szemében, csupán egy koszos, véres kezű, csont-sovány kislány. De a kislány olyan furcsán bámulta őt azokkal a vörös szemekkel. Mintha azt üzente volna: Adok neked vért, de neked is adnod kell nekem. És a kard attól kezdve beleszeretett a kislányba. Látta felnőni, látta gyilkolni és természetesen tudta minden titkát. Barátok voltak. Igaz barátok. Akkoriban a lány rengeteget beszélt hozzá olyan estéken amikor csak ketten voltak. A kard tudott a lány betegségéről is, és igen jó hallgatóságnak ítélte magát. Amikor a lány elárulta a kardnak a nevét, az igazi nevét az elmerengett. A lány igazi neve egy ősi istentől származott akit sokan tiszteltek és még mindig tisztelnek. Békés és nyugodt isten volt. Aztán a gazdája elárulta neki, hogy meg akar szabadulni a borzalmas névtől, de nem tudja mit válasszon helyette. Akkor a gazdája 13 éves volt, döntésképtelen, hisztis és igen akaratos, de a kard így is szerette. A lány végül a LU nevet választotta és, ahogy régen ő magyarázta: "Ez egy, az ismert Világunkon túli név. Any... vagyis...egy nő mesélt nekem róla. Arról, hogy gyönyörű volt és okos is. Olyan akartam lenni mint ő, de mostanra beláttam, hogy ez lehetetlen. Én az a Lu leszek akit mindenki rosszként emleget majd. Csak ehhez értek Satsubatsu. Igen, mostantól ez a neved egyetlen barátom. Ma beszélünk utoljára, én most komolyabban akarok játszani ahhoz viszont nem szabad a kardommal beszélnem. Ég veled Kard, szervusz Satsu." Akkor hívta őt először így, a másik felének nevén. És azóta ő, Satsubatsu és Lu együtt járták a világot. Csodás volt ez az időszak, a kard imádott létezni. Most viszont elhalnak gondolatai mert egy vértől sikamlós, puha kéz szorítását érzi magán, a markolatán ahogy lassan kihúzzák az öregből. Ugyanez a kéz letörli róla a vért és egy kis üvegcsébe teszi. Eszébe jut a lány furcsa szokása, hogy egy hete különböző üvegcsékbe gyűjti az áldozatai vérét. És mikor teljesen megtisztítja a kezecske a bíbor folyadéktól, a kard érzi, hogy újra öntudatlanságba fog merülni. Egészen amíg újra vért nem kap. Addig is ég veled Lulu, én kis vámpírom. Újra csak egy kard egy fiatal gyilkos kezében. 


- Messze még a vége öreg. 
Mondom, majd kihúzom a kardot a szívéből és megtörlöm. A rongy amit használok beszívja a vért amit egy kis üvegcsébe teszek. Csak egy kicsit hadd vegyeeeek! Ez az érzés nem hagy nyugodni. A bíbor folyadék ott lötyög az üvegben oly közel, mégis elérhetetlenül. Akarom a vért. Már egy hét telt el Akemi és Ren halála után, azután, hogy utoljára gyilkoltam. És a szervezetem megszenvedte az életadó vér hiányát. Talán ez tette azt a mesterét gyászoló kislányt most vérre szomjazó gyilkossá. Kell nekem! Szerezd meg Lu. Akarsz még többet? Ők csak beszennyezik a földet. Gondolj csak Akemire és Renre. Mindketten áldozatok voltak. HA akarod vedd el tőlük a vérüket. Vedd el mind Lu! Gyerünk! Ez nem Vérengző hangja, hanem az enyém. Meg kellene tennem amit a belső hangom mond? Nem nem kell megtennem. Én csak azt fogom tenni amit én jónak látok és az eszetlen gyilkolás ami közben én is meghalhatok nem tartozik az eszközeim közé. Most pedig le kell tennem az üvegcsét, mielőtt még összetörik a szorításomban. Csak most veszem észre, hogy a földön térdelek, a kezeim között pedig a kis ampullát szorongatom. Elég a gyengeségből! Nehezen felállok és robot-szerű mozgással a csirkék ketrece felé sétálok. Szegény öreg... a nyomorult tyúkjai miatt halt meg. Bolond volt, így nem fogja megérezni a világ a halálát. Csak egy vén bolond, akinek az eszméi csak saját magát szolgálták. Hogy honnan tudom? Amikor éhesen, a halál felé haladva betértem erre a telekre az öreg kijött és azon volt, hogy minden lehetséges eszközzel megöljön, elpusztítson, felszeleteljen engem. Közben kiabált, hogy tűnjek el a szeme elől mert ezek itt az ő állatai és nem kívánja megosztani őket senkivel. Azt mondta, hogy csak az övé mind, mert a háborúban nem tud újakhoz jutni. Mikor sikerült elfutnom (úgy ahogy abban az állapotban) a tulajdonos is visszamászott a kunyhójába. A ketrecek olyan közel voltak és én, mint egy éhes kis róka, úgy lapultam a bokorban arra várva, mikor alszik el a férfi. Amikor vélhetőleg elfújta a kis gyertyáját ami eddig bevilágította az egész kis kunyhót, előmerészkedtem és a köpenyem csuklyáját mélyen az arcomba húzva, remegő lábakkal lopakodtam újra a csirkék felé. Halk voltam akár egy macska, puhán tettem le lábaimat a száraz avarral borított földre. A kardomat a kezemben szorongattam, tudtam, hogy ez az utolsó esélyem mielőtt elvesztem az eszméletemet és nem marad belőlem más csak egy nyöszörgő csonthalom az erdő egyik szegletében. Nem! Nem tervezek ilyet! A szárnyasok már csak karnyújtásnyira voltak, nekem pedig minden idegszálam megfeszült az idegességtől. Ha most elrontom nekem végem. A ketrec fémajtaja megnyikordult miközben én amilyen gyorsan csak tudtam kinyitottam, majd egy pillanat múlva lámpás fénye űzte el a jótékony sötétséget a közelemből. A lámpást az öreg fogta, foghíjas szája ingerülten vicsorgott rám, vastag ősz szemöldökei pedig annyira közel voltak egymáshoz, hogy egyetlen fehér vonallá olvadtak össze a félhomályban. És innen már tudjuk a történetet. Csakis jót cselekedtem azzal, hogy megöltem a férfit. A vére egy felsőbb ok miatt hullt, azért, hogy egyel kevesebb ilyen csúszómászó éljen a földön. Észre sem veszem, hogy szemem most le van csukva, kardomat pedig újra és újra a férfi testébe mártom. Újra látom a világot, mikor kinyitom a szemem. Az öreg még rángatózik a lábaim előtt és tudom hamarosan meghal, de ez nem elég. Amit képes volt tenni azért, hogy önmagának jó legyen... Több a soknál. Mit is mondott? Hogy kivájja a szemem és beletömi a számba? Hmm... Én valami sokkal mókásabbat találtam ki számára. Angyalok és ördögök versengenek az arcomért amikor elmosolyodom. Letérdelek a haldokló mellé és utolsó hörgéseikor nevetésbe torkolló mondatokat intézek hozzá. 
- Jajj azt hitted ilyen egyszerű lesz meghalni? Megfenyegettél, bántani akartál és mikor láttad milyen állapotban vagyok akkor sem segítettél rajtam. Hé! Nehogy meghalj itt nekem amikor még olyan kis csini dolgokat akartam veled csinálni. Naaaa... csak még egy percet. A kedvemééért! 
És abban a pillanatban az elmém elborul. Vagyis... nem! Dehogy is! Ezek a szavak nekem nem a fejemből hanem a megsértett szívemből jönnek. Itt és most teljesen tiszta a fejem, csak a bosszú fűti, meg persze az utálat. A kegyetlen öreg riadtan bámul rám, majd vér folyik ki a szájából és végigcsorog az állán. Meghalt. Nem baj, a bosszúm így is édes lesz. A övemen függ egy kés, amiért most fehér ujjacskáim nyúlnak. Na öreg most ki is a csóró vesztes? Ki? Te bizony te vénség. Ahogy ott térdelek a holttest mellett eszembe jut, hogyha ilyen módon ölök meg valakit akkor azt Vérengző megérzi és feltámad hamvaiból. Akkor viszont nincs megállás. Vajon helyes döntés beteljesítenem őrjöngő bosszúmat a férfin akkor is ha ilyen magas a tét? Sok ártatlan élet? Nem! A bosszúm most fontosabb mindennél. Egy hónapja folyamatosan elnyomtam magamban a vágyat, a gyilkolás eszeveszett vágyát. Talán néha nekem is járna egy kis pihenő, amikor kiengedhetem azt ami felgyülemlett a lelkemben. Talán most van itt az ideje. Gyere Vérengző! Készülj, mert a mai estét a vérnek szenteljük. Végre egy érdekes hozzászólás Luluci. D-de csak ma? Miért? Mert ma jár magasan a Hold vagy akármicsoda... képzelj azt amit akarsz. Jaj neki nem lehet hazudni. Amúgy... csak a bosszúm miatt. Hmm... A kés markolata sikamlóssá válik a szorításomban. Izzad a tenyerem és kiver a hideg verejték. Megbecsteleníthetem a holttestet? Megtehetem. Azt teszek amit csak akarok, de mi van ha ezt már nem nézik jó szemmel a halál bírái? Meghalok? Érdekel is ez. Szabad vagyok, azt csinálok amit csak akarok és én most megtisztítom ezt a kis erdőt ettől a vétkezőtől. 
- Kívánom, hogy a pokol örökké égő tüzében szenvedj te mocskos állat! Kerülj oda ahová való vagy. 
Felkavaró szavaim után a kés lesújt és apró mozdulatokkal a férfi szemgödrét bányássza. Fehéres folyadék fröccsen az arcomra, de nem foglalkozom vele csak dolgozom tovább. Apró inakat vágok át, majd a megszerzett szemgolyót a kezemben tartva kinyitom az öreg foghíjas száját és belehelyezem a szemet. Végül ugyanezt  a másik szemével is és mikor elkészülök elégedetten tekintek végig a művemen. De valami nem teljes, valami nagyon zavar. Még nem érzem teljesnek a bosszúmat. A kést tartó kezem lendül egy nagyot és elválasztja a deres fejet a testétől. Vér spriccel ki a naki ütőerekből egyenesen az arcomra és még időben magam és új ruhám elé rántom a köpenyemet ami így felfogja a többi vért. Miután a brutálisan kivégzett és megcsonkított holttest kihűlt és kivérezte magát, felállok és a házba sétálok. Most nyugodt vagyok, mert beteljesítettem a bosszúmat. Elmosolyodom. Sikerült! Sikerült egy újabb férget eltakarítanom az útból. A kunyhó szúrágta ajtaja nyikorogva tárul ki előttem. Bent egy lámpás ég, csak egy szoba van, így azt könnyen be is világítja. Ahogy belépek egy koszos, rendetlen fekhelyet látok magam előtt, mellette egy kis asztalt. Az asztalon áll a ház egyetlen gyertyája, mögötte pedig két erszényt látok. Az a mocskos öreg! Képes volt két zacskónyi ryo-n ülni miközben másoknak egy fél rézérméjük sincs. Maga pedig éhezett, pedig voltak csirkéi. Mocsokban élt mint egy disznó, pedig volt pénze is. Ha maradt volna valami a gyomromban most elhánynám magam. Csontos kezemmel elhajtok egy legyet ami az arcom előtt repkedett, és az asztalhoz sétálok. Magassarkú csizmám ütemesen koppan a fapadlón, elnyomva ezzel a legyek szinte már állandó zümmögését. Ha megszerzem a pénzt a tyúkokra már nem lesz szükségem. Elmegyek egy fogadóba, kérek egy szobát majd annyit eszem amennyi elég lesz a túlélésért és élhető olyan állapotba hozom magam. Óvatosan felcsippentem a zacskókat és megrázom, hogy tényleg pénz van e benne. Mikor az érmék csörrenését hallom bebizonyosodik számomra, hogy nem volt hiábavaló az éhséggel való küzdelmem. Amilyen gyorsan csak tudok, kisietek a házból. Nem bírnék ki még egy percet ebben a koszos, büdös kunyhóban. Miközben átvágok a tisztáson elhaladok a halott öreg teste mellett. Egy pillantásra sem méltatnám ha nem zavarna valami. Sötétnek kellene lennie, ehelyett még most is (a háztól legalább 15 méterre) látom a magam elé emelt kezemet. Furcsa... Talán van itt egy gyertya, vagy lámpás? Ekkor jut csak eszembe hogy a férfinél egy lámpás volt mikor kijött a kunyhóból. Megpördülök és a fény forrása felé szaladok. A holttest mellett a földön hever a bűnös aki nem hagyja, hogy elrejtőzzek a sötétben. Rendben van, ez még kapóra is jöhet. Felemelem a lámpást amiben a gyertya teteje letört és meggyújtotta az olajat. Nem akarom, hogy bármi is maradjon utánam. Ha a közeli falu lakosai erre tévednének nem találnak majd mást, mint egy véletlen tűzeset maradványait. Késemmel összetöröm az üveget ami kordában tartotta a lángokat, mire azok megvadult állatokként marnak a húsomba. Mielőtt még komolyabb égési sérülést szereznék ami esetleg meg is maradna, elhajítom a lámpást egyenesen a ház felé. Hideg pillantással figyelem ahogyan a tűz erejének megtestesítője gyönyörű ívben repül a kunyhó bambusszal fedett teteje felé. Nincs kedvem végignézni a folyamatot, csak addig állok ott amíg az első tűzcsírák kidugják a fejüket a bambuszrudak közül. Ekkor megfordulok és lassú léptekkel távozom. 
- Égj, porig és tűnj el minden nyom nélkül, mert így járnak a bűnösök. 
Hova menjek most? Azt hiszem megvan! Van egy falu a közelben, néhány kilométernyire innen ami híres forró tavairól és természetes források helyén épült fürdőiről. Ott biztos találok szállást és talán tudok relaxálni egy kicsit ezután a borzalmas éjszaka után. 












- Köszi fiúk. - mondom, majd hátrafordulva csókot dobok nekik. A fiatalabb elpirul és rám villantja tökéletes mosolyát, majd az idősebbel együtt távoznak. Mikor az ajtó becsukódik, felemelem a szállítmányt és a medencéhez sétálok vele. A gőzfelhő eddig eltakarta előlem a látványt, de most látom csak igazán mit kellett ennyire óvni. A víz partján egy mini trón foglal helyet, rajta egy selyembe öltözött fiú ül. Annyi idős lehet mint én, csupasz felsőtestén elhelyezkedő ne túl nagy, de ízléses izmok viszont idősebbnek láttatják. Hosszú, szőke haja a vállára omlik, acélkék pillantása hevenyésző és úszó barátait pásztázza. Unatkozik az úr... Már most undorodom tőle. Látszik, hogy egy elkényeztetett kölyök aki mindent megkap. A többiek se jobbak, mindannyian nevetnek, hancúroznak és vedelnek. És ez megengedett. Ennyi, fiatal, erős férfi lustálkodik itt a fürdőben amíg a külvilágban apákat szakítanak el a gyermekeiktől, hogy elvigyék őket katonának. Igaz, ők nem shinobik, de mindenki hozzátehet valamit a háborúhoz, akár egyik akár másik oldalon. És ezt pont én mondom aki messze elkerüli a csatákat. A fiatalúr ekkor rám néz és elmosolyodik, majd int, hogy hozzam közelebb a dézsát.. Vagy magamat? Hogy rohadna meg... és csak egy vékony kés van a combomra szíjazva. Úgy tűnik, hogy a többi férfi is észrevesz engem, mert csend lett, csak az én akadozó lélegzetem hallatszik. Éhes fenevadakként figyelnek engem, mint egy darab húst. Vigyázzatok mert ez a hús enyhén mérgező! Idegeim a maximumig feszülnek, miközben körültekintek a teremben. Van itt még két lány rajtam kívül, az egyik a medencében mossa a fiatalokat a másik pedig a kis trón mögött áll és Isami úrfi hajfürtjeit fésülgeti. Rabszolgamunka. Epe tódul a számba, de visszanyelem és maradok a szerepemben. Amikor lehajolok, hogy a vizet beleöntsem a medencébe, egy érintést érzek a fenekemen. Rohadj meg! Uralkodnom kell magamon, nem szabad gyilkolnom. Nem lehet! Felegyenesedem, mire Isami hangját hallom nevetni magam mögül. 
- Hmm... micsoda kincset küldtek ide nekünk. Látom majd megszakadsz a tehertől. Ne segítsünk? 
- N-nem kell... köszönöm URAM. Csak minél hamarabb vissza kell mennem a nagyságos asszonyhoz. - hátrafordulok, mire az úrfi kajánul elmosolyodik. Azt hiszi a félelemtől remeg a hangom. Azt hiszi szabad préda vagyok egy ilyen fenséges vadásznak mint ő. 
- Bűn lenne elengedni egy ilyen kincset. - mosolyog, majd közelebb lép. Nincs időm hátrálni, mert már meg is fogott a derekamnál fogva és magához húz. Ha egy tisztességes és érdekes fiú tenné ezt akkor azon nyomban megcsókolnám, de egy ilyen undorító nemes... hagyjon engem békén! Érzem, hogy egyik keze a fenekemre csúszik, míg a másik a mellemet járja be. Elég! 
- U-uram...ké-rem.. hagyja abba..., mert..saját magát veszélyezte-ti.
- Jajj ne butáskodj már... élvezd kicsi liba. 
Liba? Liba? LIBAAA? Itt elveszítem az irányítást magam felett. A férfi keze a fenekembe markol, mire nekem már a kezemben a vékony kis késem. 
- Men...nem... k-kell...u-uram. - próbálok szabadulni tőle, de nem enged, hanem közel hajol és nyelvét a számba dugja. Fúj! Elszakítom magam tőle, mire a fenekembe markol. Szóval így állunk? Késem önálló életre kel és vág. Két ujj esik a földre a pontos vágás után, majd ordítást hallok, de ez már mind tompa számomra. Vér spriccel a két csonkból és az úrfi eltántorodik tőlem. Én viszont magabiztosan haladok felé. Nyitott száján át, látom a nyelvét. Ugyanazt az undorító, sikamlós dolgot amit a számba tett egy perccel ezelőtt. Késem megint vág és egy fél nyelv esik a padlóra. Nincs kedvem elnémítani az úrt, maradjon csak szégyenben, hogy hiányzik a fél nyelve. Mikor megfordulok és az ajtó felé akarok rohanni, valaki elkap és visszaránt. Nem a fiú az hanem az egyik vendége. Erősen tartja a karomat, amíg megjönnek a többiek, kicsavarják a kést a kezemből, és valaki felvesz és átvet a vállán. A fiatalúr parancsokat ordibál, mire én csak egy csókot dobok neki. Harapok, rúgok és ütök, de mintha a fogva tartóm meg se érezné. Hogy rohadna meg! Hova visznek? A kép változik és az udvaron vagyunk, de mégsem tűnik olyan nagynak mint a főudvar. Talán egy hátsó kert lehet ahová most vittek. Út közben összekötözik a kezemet és még véletlenül sem engedik, hogy elrágjam a kötelet amiért én morgással és harapásokkal válaszolok. Mit akarnak tenni velem? Egy fapad van az udvar  közepén teljesen normális pad, de nekem valami nem tetszik benne. Mintha néhány helyen rászáradt volna a vér. Megborzongok és már tudom milyen sors vár rám. Hassal tesznek le, a kemény, szálkás fa a karjaimon közvetlenül érintkezik a bőrömmel. Minden tompa számomra, majd egyszer csak valami kemény találja el a fejemet. A fájdalom nem, hogy észhez térítene, még jobban eltompítja a gondolataimat. A lüktető fájdalom hamarosan az egész fejemre átterjed, míg hirtelen valami kemény és csattanós éri el a hátamat és felhasítja a selyemruhámat. Finom ujjak fogják meg a hasadás két szélét és egészen addig tépik amíg nem látszik ki az egész hátam. És akkor megint lesújt a bot. Kemény volt és hideg, apró fogak sorakoztak a két szélén, amik karmolták a bőrömet. Miután a bot bevégezte az egy ütését egy ostor következett majd megint a bot és így tovább fogalmam sincs mennyi ideig. Minden pillanatomat a fájdalom tölti ki. Amikor először sújtottak le a karmos fémbottal felkiáltottam a fájdalomtól, de mérhetetlenül mérges is voltam magamra mert nem szabad gyengének tűnnöm. Ráharapok a ruhámra és összeszorítom a fogaimat annyira amennyire csak bírom. Tőlem nem hallanak majd sikolyokat! Végül úgy tűnik megunták a botot és ostorral folytatta a hóhérom. Amikor elérte a bőrömet, rögtön felhasította és én, ott a hajam takarásában, eltorzult arckifejezéssel, de nyitott szemmel tűrtem apró nyikkanásokkal a kínzást. Számolni nem tudom, hogy hányszor csattant el az ostor a hátam közepén, csak égek a fájdalomtól, reszketek a dühtől és folyamatosan szorítom a fogaim alatt azt a ruhadarabot. Megint egy ütés. A felrepedt bőr nem kezd el azonnal sajogni, először csak egy picit ég majd elhatalmasodik a fájdalom az egész testemben. Felelőtlen voltam, az igaz, de nem hagytam, hogy megbecs... itt újra lesújt az ostor én pedig megnyikkanok. Nem hagytam, hogy megbecstelenítsenek! Nem hagynak szünetet arra, hogy a fájdalom elillanhasson, hanem újra és újra felkeltik ezt a szörnyeteget. Nem tudom elveszteni az eszméletemet, pedig olyan jó lenne most a tudatlanság ködén keresztül átélni mindezt! Aztán nincs több ütés. Kiáltozást és nevetést hallom, majd valaki legurít a padról. Bársonyos, smaragd fű fogad a talajon. A fűszálak gyengéd érintése megnyugtatná sajgó sebeimet, de nem engedik nekik. Valaki, talán az ifjú úr, az arcomra helyezi a csizmáját és megtapossa a fejemet. Újra és újra, de nem fáj. Már semmi sem fáj. AZ egész testem egyetlen égő dologgá lett. Már nem is érdekel. Amikor társai visszahúzzák a harmadik csapás után, hogy: ne rontsd el a szépségét! A hátán maradhat majd 4-5 heg, de nem érdemes többet tönkretenni. És amikor mindenki engem bámul, elmosolyodom és ezt suttogom. Tudom, hogy hallják mert közelebb jönnek. 
- Vicces... Vér, vér, vér. Fájdalom... Ezek olyan dolgok amiket most ti adtatok nekem. Gondoljatok arra mikor lefekszetek aludni este, hogy egy nap ez egy szúnyogcsípésnek fog tűnni számotokra ahhoz képest amit tenni fogok veletek. Gondoljatok erre és várjatok rám drágáim. Mert szemet szemért, fogat fogért! M-mi-minden egyes cseppnyi földre hullt vérem százat jelent majd nektek. Meg fogtok törni, akarva, akaratlanul. De... - itt köhögök egy kicsit - most még ünnepeljetek. Majd visszatérek egyszer ide és akkor nem lesz bocsánat Isumi ÚR! A rossz kutyákat meg kell nevelni, az engedetleneket pedig megölni. Egyszerű szabály. Ti bűnösök vagytok. A társadalom csorbái. És ne gondoljátok, hogy mérges vagyok.... n-nem vagyok. Csakis gyűlöletet érzek veletek szemben. Csak megvetést. Mo-most kinevethettek, de egy nap majd félni fogjátok ezt a nevet szóval jól jegyezzétek meg: én voltam Sharo LU! Jóéjt! 
Mondom, majd elsötétül a világ és én hátborzongató mosollyal az arcomon hunyom le a szemem és adom át magam a sötétségnek. Ne feledjétek mit ígértem kutyák! 

"-Na ki írt élményt? 
-ÉÉÉÉNNNN!"


Kalnd helye: Össze vissza az emlékeim között
Kalad célja: Turkáljunk abban a személyiségben
Időpont: Most. És mégsem most. És a múltban is. És a jövőben is? 















 

- Nyugi? Te csak ne nyugizz itt nekem te... te.... - a nő hangja agresszív de miután a férfi nem hallat semmilyen megbánó hangot nyugodtan folytatja. - Tudom mi a kötelességem, nem kell emlékeztetned rá. DE! Ez itt nem egy ártatlan kislány. Fegyver volt nála mikor megtaláltuk a táskájában pedig vért találtunk. Gondosan üvegezve, címkékkel. De most a lényeg, hogy színt valljon. Beszélj! Mi a neved?
Megköszörülöm a torkom, bár még mindig nem látok, és kénytelen kelletlen odadobok nekik egy nevet. 
- Onikii Janna. 
- Óh milyen szép név. Mondd csak... - kezdi a férfi barátságosan de a nő közbevág. 
- Elég legyen. Hazudik! Na idefigyelj kisanyám. Mi itt az igazságot akarjuk. A továbbiakban minden egyes hazugság egy testrész, lehet akár hajszál, de ujjak is. Nos kezdjük elölről. Mi a neved? 

Folytatása következik...

//Nos ez a kaland... hogy is jellemezzem... mindenkinek van emberi oldala. Egy ideig...//


Kaland helye: Itt és ott, az országok határain, az ellenséggel körülvéve
Ideje: A múltban... a jelenben... és a jövőben is?
Célja: Talán egy kis személyiség pontosítás




A hideg beférkőzött ázott kabátom alá és a csontomig hatolt. A csizmám minden lépéskor megtelt hideg, sáros vízzel, a hajam pedig ezüst hínárként tapadt az arcomra. A levegő amit a számon kifújtam, immár nem volt meleg mint normálisan, hanem csak egy-két fokkal lehetett melegebb a kinti hőmérsékletnél. Ujjaimat a hideg vízbe mártottam, és majdnem felsikítottam a hirtelen jött fájdalomra. Apró jégszilánkok borítottak mindent körülöttem. Annyira hideg... A fogaim vacogni kezdtek, a testem csak remegett és remegett. Meg kell... meg kell őt mentenem. A kezeimet újra a fagyos vízbe mártottam, majd leléptem a következő lépcsőfokra. Amíg én itt szerencsétlenkedem az a szegény kislány meghal! Talán már el is érte őt a végzete. A víz mint egy vadállat, veti rá magát az eddig a víz felett lévő karjaimra, majd azokat is dermedt húsdarabokká változtatja. Fájdalmasan felszisszenek, de előre hajt a tudat, hogy Saya veszélyben van. Nem hagyhatom, hogy meghaljon... Ő... Ő még olyan tiszta. A lelke még nem korcsosult el, úgy , mint a többi emberé. Ha most el tudnám neki magyarázni a világ romlottságát, ha történik is velem valami továbbadhatja azt. Behajtani úgy sem tudná az embereken. Ahhoz túl lágyszívű. De nem baj. Ő... olyan mintha a húgom lenne, vagy ha egy kicsit bizarrabban fogalmazunk a lányom. A fagyos tó, amibe most épp bele ereszkedtem, nem szolgált fényes jövőképpel. A hatalmas kék felszínt, most fehér páncél burkolta be, amin csak bizonyos helyeken ütöttek lyukat. Mint itt is. A tó közepén voltam, és egy lékbe eresztett létrán igyekeztem lemászni. Újra haladtam egy lépcsőfokot. A hideg víz most már a mellkasomat is elérte, én pedig még jobban vacogtam. Még két lépcsőfok. Tarts ki Saya! Még egy lépést tettem, de a kezem megcsúszott a fém létra egyik fokán én pedig már hiába kapálóztam. Elgémberedett tagjaim szinte megfagytak, ahogy a sötét víz lassan mindent eltakart a szemem elől és én is, csakúgy mint a kislány akinek a megmentésére siettem, süllyedni kezdtem a végtelen feketeségben. Lassan de biztosan, a halál felé.


- Megölték őket... ők öték meg a szüleimet. Segíts kérlek! 
- Hogyan? 
Furcsa. Hiszen az előbb még a vízben voltam és most... Mi történik itt? Hiszen ez már megtörtént. Így ismerkedtem meg Sayával három hete. Lehetetlen, hogy megismétlődjön. A kislány hatalmas zöld szemeivel néz fel rám, majd hirtelen tesz felém egy lépést és átöleli a derekamat. Vörös fürtöcskékkel szegélyezett arcát a ruhámba temeti, én pedig érzem, ahogy kis teste rázkódik a sírástól. Hirtelen, mintha az érzelmeket kiengedték volna kalitkájukból a lelkemben. Remegő kezemet a kis vörös kobakra teszem és lassan, ösztönből simogatni kezdem. Nem tudom, honnan jön ez, vagy, hogy miért teszem. Egyszerűen csak megértésből? Talán azért mert én is voltam egyedül kislányként? Meglehet. Mindenesetre magamhoz húzom a kislányt és hagyom, hadd zokogja ki magát. Ilyen esetben nem segíthetek. Míg ő a szoknyámba törli könnyes arcocskáját, én a háta mögötti égő házat figyelem. Mestermű. Valaki megölte a kicsi szüleit amíg aludtak, majd balesetnek álcázta, hogy a testek hamuvá égjenek. És ő hogyan menekült meg? Amikor elhúzódik tőlem, egy ideig csak nézem őt. Párduc mintás pizsamáját égésnyomok és fekete foltok tarkítják, az arcán is egy kevés korom és könnyek keveréke maradt. Szóval onnan jött, jól sejtettem. Leguggolok, hogy egy szintbe kerüljek a kis alig nyolc éves lánykával. 
- Nincs semmi baj. Nyugodj le egy picit. - letörlöm a könnyeket kerek kis arcáról, de mintha csak feleslegesen dolgoztam volna, mert újra elsírja magát. 
- De az a nő megölte őket! És... hüpp... nekem... már nincs otthonom. Kérlek öld meg őket! Te shinobi vagy ugye? 
- Igen. - mondom gondolkodás nélkül - De én különleges shinobi vagyok ám. Nem köt semmilyen szabály. Mi a neved? 
- S-saya. Akkor most már megölöd őket? Kérleeeek! 
- Saya. Nem tudom megölni őket. Már messze járnak. De te még végezhetsz velük. Megígérem neked. Mit szólsz? - eszem ágában sincs rossz útra terelni, de ő az igazságért ölné meg őket erre pedig megtaníthatom. Bólogatására elmosolyodom. - Akkor indulás Saya. Mostantól sokat fogunk gyalogolni, szóval lehet, hogy el fogsz fáradni. 
A kislány letörölte könnyeit és szemei megteltek hálával. Majd akkor hálálkodj, ha már a kezedben a tőr amivel kioltottad az életüket. Ez a kislány... valahogy más mint a többiek. Megvan benne az áhítat egy jobb élet iránt. Talán, ha átadom neki a nézeteimet meg fogja érteni azt amit én a világról gondolok. Megfogom a kislány kezét és magabiztos léptekkel vezetem ki a faluból. Minden ember utánunk fordul, van aki még meg is szólít, de őket a lányka felvilágosítja, hogy neki most el kell mennie, személyes ügyben. Okos. Ahogy a határhoz érünk, elnyomom Vérengző áhítozó hangját a gondolataimban és Sayára mosolygok. 
- Készen állsz hátat fordítani?
- Igen. - hangja határozott - És... neked mi a neved? 
- Lu vagyok. Sharo Lu. 

//Leszögezem még az elején! Erős idegzetet fel! És amúgy én teljesen normális vagyok, nem vagyok őrült, csak karakterhű. ~Cho~//




Kaland helye: Ott ni! Ott mögötted!
Ideje: az előző kalandom után nem sokkal 
Célja: (esküszöm husikáim nincs neki! ha azt mondom ch-ért megyek akkor hazudnék. Én csak kedvtelésből írogatom ezeket) 


- Eressz el te agyatlan szuka! ÁÁÁÁ! Rohadék cafka!
A férfi kiáltása a semmibe vész, egészen addig hallatszik még amíg el nem nyelik a házak kíváncsi falai. Nagyon kíváncsiak lehetnek ezek a házak, mivel a hang egyszer csak megszakad, mintha valaki fogott volna egy vicces ollót és elvágta volna. Ha viszont közelebb megy az ember (már ha mer) rájöhet, hogy a földön fekvő férfi szájára vékonyka ujjak tapadnak. Ha még közelebb merészkedik az illető, azt is megláthatja, hogy a férfi mellett egy fiatal lány ül. Fogjuk rá, hogy ez még egész normálisan hat. Viszont a lány arca... főleg a szemei... mintha két végtelen rubinba bámulna az ember. Egy őrült szemei ezek, egy őrültté és egy hidegvérű gyilkosé. Hogy ez a kettő hogyan is függ össze azt már a szemlélőnek kell eldöntenie. Épp el is kezdene gondolkozni ezeken, ám ekkor nincs tovább. Fémet láthat villanni aztán már csak elmosódó foltok maradnak. Talán még hall egy szentségelő hangot. 
- Francba! Miért csúszik meg az ember keze?! Mindenesetre... hol tartott-
Valami ilyesmit vehet ki a szemlélődő. A hasa tájékán érzi a fájdalmat, hidegség hullámai borzolják idegeit miközben reszketni kezd. Ki akarja nyögni, hogy fáj, de nincs ereje hozzá. Mibe torkollott ez az esti séta... lehunyja szemeit és a lányt látja akit szeret. Óh istenek ez utolsó amit látni akartam a mosolya volt! És így halok meg? Segítségért akar kiáltani, ám ekkor valaki az arcához ér. Hideg ujjak, de megnyugtatóan hatnak rá. Kisöprik a homlokából a haját, az arcához érnek, cirógatják a vonásait. Már... már nem is fáj annyira. Hiszen ő nem látott semmit. Most... meghal? Egy gyönyörű kislány arca villan fel előtte. A kislány a kezét nyújta felé. Mindent elönt a világosság, a hideg ujjak pedig tovább játszadoznak vele. Édes szavakat hall a fülében, bár mind olyan mintha ismeretlen nyelven lenne. Fáj. Nagyon fáj. 
- Mi a franc van???
- Sssh! Vajon a pokolba vagy a mennybe jutsz drága lelkem? Hova küldtelek édes? - hallatszik egy gyönyörűnek ható hang. Olyan... andalító. 
Érzi, hogy itt a vége. És... el sem köszönhettem tőle. Szerettem. Én... Ezek járnak a fejében, majd a szemei előtt felvillanó kislánnyal tart. Megy... megy a fény felé. Mintha... mintha sok év rabságból szabadult volna meg. 


- Port a pornak, hamut a hamunak stb. - nevetek fel.
A személy feje az ölemben nyugszik. Abbahagyom a hajával való játszadozást, kezemet végighúzva az arca előtt lecsukom a szemeit, majd egy ryo-t teszek a jobb szemére. Szép szem volt. Ezt a túlvilágiaknak küldöm. Felállok és visszasétálok a férfihez, aki jó kutyaként megvárt engem. Szegény nem is tehetett mást hiszen egy ideje eltörtem már a bokáját egy nagy téglával. Megtisztelve kellene éreznie magát, hiszen nekem (hangsúlyozom: NEKEM!) elég nehézkes volt felemelni azt a téglát. Újra leülök a földön nyöszörgő mellé és unottan támasztom meg a fejemet a kezemen. Egy ideig farkasszemet néz velem, merésznek igyekszik mutatni magát ám az én pillantásom a velejéig lát az ilyen gyenge idegzetűek lelkébe. Néhány perc elteltével nem bírja tovább és valahogy hasra vergődik. Mint egy partra vetett bálna... miért történik mindig ugyanaz? Miért próbálnak elmenekülni? Lassan én is felállok és a szememmel követem ahogy kúszik a földön. Mégis hova megy? Ez egy rohadt sikátor! A szemeimet forgatva indulok meg utána. Szépen lassan. Hiszen én sehova sem sietek. Amikor odaérek hozzá egy erőteljes rúgással jutalmazom. Látva, hogy szemei kikerekednek valahogy nekem is jobb kedvem lesz. Leguggolok mellé és a hajánál fogva felhúzom a fejét. 
- Nos? Bevallod már? 
- Te hülye barom! É-én nem loptam el semmit. 
Erre sajnos nem tudom megállni, hogy ne nevessem el magam. Elengedem a haját, így a feje a földnek csapódik. Kezeivel már hiába igyekezne tompítani, még én is hallom a reccsenést. Ó? Csak nem az orra volt? Szemeim kikerekednek és őrült mosollyal az arcomon nézem ahogy lassan megadja magát a fájdalomnak. Ahogy megadja magát nekem. Gyerünk valld be hogy elloptad a kardomat! Mosolyom talán egy kicsit ki is szélesedik amikor a férfi vért köhögve fordul az oldalára. Ezaz. Hadd nézzek csak a szemedbe mialatt kileheled a szánalmas lelkedet te kutya. 
- Ez csak egy krva kard volt te! EGY KARD! 
Kiabálására leolvad a mosoly az arcomról. Helyette csupán a megvetés marad. Csupán egy kard? Ó igen? Újra megmarkolom a véres tincseket és magam elé emelem a férfi arcát. Fekete szemeiben rettegés csillog. Ám van ott valami más is... büszkeség.Vajon azt hisz becsaphat engem? Bizonyosan. 
- Csak egy kard drágám? Hát persze. Neked van igazad, beismerem. - reményteli vigyorát látva elönt a szánalom. Egy gyors pofonnal törlöm le a képéről a reményt a mosollyal együtt - Álmaidban. Mit gondolsz igazat adok egy ilyen szemétnek mint te? Amúgy is... egy sima kardot nem lopsz el ilyen nagy rizikóval. Tudod te milyen kard volt az? LELKE VOLT TE BAROM! 
És abban a pillanatban minden szikra eltűnik a szeméből. Sikerült hát. Mindig sikerül összetörnöm a tudatukat és a pokol kutyáinak dobni a lelküket. Állításomat az is alátámasztja, hogy a következő pillanatban könnyek kezdenek el patakzani a szeméből, majd esdeklő hangon szólal meg. 
- Kérlek bocsáss meg... é-én nem...
- Sssh! Én megbocsájtok. - miért dőlnek be mindig ugyanannak a poénnak? 
- Tényleg? 
- Igen. Csak add ide Satsu... akarom mondani a kardot. Most! - hangom csak suttogás. 
A férfi ekkor egy táska felé bök a fejével. Ó ezt észre sem vettem! Tekintetem megkönnyebbülté válik mikor egy penge ismerős csillogását látom meg benne. Istenek! Köszönöm! Viszont... Mit csináljak most ezzel a barommal? A kardért nyúlok, ám közben nem engedem el a férfit. Szó szerint magam után vonszolom. Mikor újra a kezemben foghatom az ismerős markolatot, mintha magabiztosabbnak érezném magam. Enélkül csak az a kislány vagyok a véres kezekkel aki aznap is az erdőt járta áldozat után kutatva... a kard könnyű a kezemben, így szinte emberfeletti sebességgel lendítem meg a férfi hasa előtt. Mikor látom, hogy a száján vér kezd kifolyni, a belsőségei pedig többé már nem kívánnak a kényelmes hús falai között maradni inkább fintorogva eldobom a  testet. Ekkor az éjszaka csendjébe egy újabb kiáltás hasít. Ám ez nem egy szerencsétlen tolvajé, sokkal inkább egy városi őré lehet. Egy dühös városi őré. Francba. Az ajkamba harapok és a táskámhoz nyúlok. Gyorsan összegyűjtök egy keveset a vérvörös folyadékból. A fejem őrültem fájni kezd. Ne most! Ne most Vérengző! Már látom is a beforduló alakokat a szemem sarkából. Ismerős körvonalak, pontosan kettő. Azok a körvonalak amik elől Yukigakure óta menekülök. Előfordul az ilyesmi. Valahogy éreztem, hogy nem kellett volna vérnyomokat hagynom a főutcán. Elhúzom a számat és oldalra lendülök. Ha szerencsém van a fal nem olyan alacsony, hogy ne tudjam egyszerűen átugrani. Lendületet veszek, majd egy kevés chakrát a lábfejembe áramoltatva felfutok a falra. Amikor a tetejére érek megfordulok, hogy szemügyre vegyem a helyzetet. Két őr az, mindketten egyszerű önkéntes civileknek tűnnek. Tehetetlenül figyelik a halott testet, majd egy éles hangot hallva együtt fordulnak meg. Jön még valaki. Imádkozom magamban, hogy a ház sötét árnyéka jól eltakarjon. Egy fiút látok. Bár elég fiatal, máris ott van a cigaretta a szájában. Öljétek csak magatokat! Egy pillanatra lehunyom a szemem és próbálom megérezni a férfi chakráját. Erre még Ana tanított meg. Bár nem ment a legjobban, azért egy átlag shinobi szintjét elérem. A fiú chakrájának mértéke meglep, így azonnal el is vesztem az egyensúlyomat és kisesek a koncentrációból. Francokat. Miért bagózik mindenki ezen a rohadt világon? A sensei is... hagyjuk! Biztos vagyok benne, hogy ő is az őrökhöz tartozik. Az egyenruhát nem látom rajta, de a jelvény ott van. Hát persze... kellett nekem nagyobb faluba jönni! Ám ekkor furcsa dolog történik. A vörös hajú fiú felnéz, mintha pont rám meredne. De hisz ez... lehetetlen! Tökéletesen elrejtőztem a falon, a ház sarka kitakar! Hogyan láthatott meg? Hirtelen bepánikolok. "Ha nem akarod az életed egy szűk ketrecben töteni tanulj meg felszívódni!" - mondta egyszer régen egy nő. A fiú továbbra is engem néz, mintha a szeme a sötéten is keresztüllátna. Remegni kezdek mint a nyárfalevél, de végül sikerül uralkodnom magamon. A vörös ekkor elmosolyodik, majd visszafordul a többiekhez. Én pedig mintha egy hatalmas teher alól szabadultam volna fel. Ideje indulnom, de a kíváncsiság nem hagyja. 
- Erről mindenképpen szólnunk kell a parancsnoknak. Menjetek! Addig én megnézem mit tehetek...
- D-de kapitány! Már halott! 
- Jól mondja! Már az! Nézze csak meg, minden csupa vér. 
- Ostobák... csak menjetek jelenteni! Ez parancs! 
A két őr el is szalad rögtön, egy gyors meghajlás után. A fiú csak akkor mozdul meg amikor már messze járnak. Kecses minden lépése, ahogy a tetemhez közeledik. Érdekes... Egy hang most is a fülembe suttogja: Ölj! Öld meg! - de nem hagyom el magam. Csak az árnyékból figyelek. Ekkor leguggol a testhez, kezét a sebhez szorítja. 
- Veled meg ki bánt így el? És a másikkal? - suttog, de én is hallom - És te! Tudom hogy ott vagy! Akár te vagy a gyilkos akár nem, a törvény nevében felszólítalak arra hogy...
Nem hagyom hogy befejezze, vagyis inkább nem várom meg. A testem önkéntelenül mozdul amint kilépek a fal árnyékából és a boltíven végigfutva gyorsan le is ugrom a másik oldalon. A fiú csak egy fehér hajzuhatagot lát. Szinte én is érzem, ahogy a szíve hevesebben kezd verni, üldözni akarja az ismeretlent de nem hagyhatja ott a testet. Én pedig nem állok meg, egészen amíg biztonságban nem érzem magam egy messzebb lévő utcácskában. A futástól ég a tüdőm, így a falnak támaszkodom. Kezemben a véres Satsut tartom. A penge oly'fényes és tökéletes, hogy visszatükröződnek benne saját izzó vörös szemeim. Milyenek azok a szemek? Ijedtek? Ó dehogy is. Inkább... Sóhajtok és gyorsan visszacsúsztatom a kardot a hüvelyébe. 
- Ez a buli kezd egyre érdekesebb lenni. 
Nyújtózkodom egyet, majd gyorsan felszívódok az éjszakában. Már csak egy apró folt vagyok a foltok tengerében. Csak egy baj lesz... hogy egy fehér hajzuhatagra innentől vadászni fognak. Nekem pedig hajnalban kell indulnom ahhoz, hogy kiérjek a városból a kapuk esetleges ellenőrzés alá helyezése előtt. Valahogy mindig megoldod. Mindig megúszod. Ezért vagy egyedül te kis vámpír. Meglehet. Meg hát... te itt vagy nekem nem? 


Egy órányi céltalan bolyongás után sikerült megállapítanom, hogy a Vörös hamarosan rám szabadítja a környéket. Ez abból is kiérződött, hogy minden sarkon őrbe futottam. Hogy a francba lettek ezek ilyen sokan? Ha mondjuk az egyik nagy faluban lennék még meg is érteném. Yukigakure mi? Oda soha többet! Átkozott nyomorultak. Csak várjatok egy keveset és elpusztítom azt a falut valahogy. Valahogy... Gyenge vagyok én az ilyen nagy dolgokhoz. Főleg ma. Ekkor történik meg amitől a legjobban tartottam. A lábaim egyszerűen csak összecsuklanak, én pedig a földre zuhanok. Mint egy rongybaba, csak fekszem ott a hideg kövön. Mintha csak a sors szórakozna velem, hirtelen elmosódnak előttem a körvonalak. Áldozataim, a haldoklók szeme ez. Nem találom a fókuszt ahogy lassan mindent elborít a sötétség. Nem hagyom! Én... nem leszek gyenge! Ujjaim a földbe markolnak, mintha a lelkem továbbra is ragaszkodna ahhoz, hogy itt maradjon. Nem akarok... pokolra jutni. Nem akarok megfagyni és meghalni. Nem akarok ilyen tehetetlen lenni! Nem akarok ilyen gyenge maradni! Én... én... 


Napfény cirógatására ébredek. Mintha a napsugarak vidám táncot járnának az arcomon és a kezeimen, melyek a takró felett nyugodnak. Takaró? Hiszen megfagytam az utcán nem? Vagy ez lenne a purgatórium? Hamarosan pokolra jutok? A szemeim felpattannak, s lassan oldalra fordítom a fejem. Az ágyam mellett egy nő ül, fejét a kézfejére támasztva alszik. Ahogy a szemem lassan hozzászokik a nappali világossághoz, alaposabban is tanulmányozom a nő arcát. Finom vonásai, sima bőre ellenére a szeme sarkában ráncok gyűlnek össze, hosszú és gyönyörűen ápolt fekete hajába pedig néhol ősz hajszálak is belerondítanak. Valahogy... olyan időtlennek tűnik. Késztetést érzek arra, hogy megérintsem az arcát, fogy felébresszem, ám mégsem teszek ilyesmit. Inkább a szemeimet végighordozva a szobán, vizsgálódom. A helyiség maga nem túl nagy, az ágyon kívül még egy szekrény és egy asztal van benne. A falak fehérek, a mennyezet pedig fából készült, így valamiféle otthonos hangulatot sugároz. Olyan nyugodt. Szívesen visszasüppednék a puha párnába, de valami nem hagy nyugodni. Hogyan kerültem ide? Vajon csak szimplán megtalált ez a nő és elhozott magához? Ráadásul... bekötötte a futás közben kiment bokámat - ezt érzem. Megpróbálok felülni, ám tagjaimat nehéznek érzem, mintha hirtelen valami jutsu hatása alá kerültem volna. Pedig nem... fáradtan dőlök vissza az ágyra, szemöldökeimet összevonva duzzogok magamban. Lehetetlen hogy én ne tudjak felállni... le kell innen lépnem és mégis ez történik! Épp folytatnám a háborgást, amikor is szemhéjaim is elnehezednek, érzem, hogy hamarosan már nem leszek ura a mozdulataimnak. Olyan... álmos vagyok. Sötétség. 


- Hé te! Te ott! Figyelsz az órára? 
Álmosan nyitom ki a szememet, majd a hang forrása felé nézek. Hm. Mégis hol vagyok? Ez egy álom? Vagy maga a valóság? Akkor hova lett a szoba? Jobban megnézem magamnak a férfit. Chuunin mellényt és kék aláöltözetet visel, a mellényén Yukigakure szimbólumával. Már csak a látványtól is elmegy a kedvem a szemem további fertőzésétől. A rohadékok még mindig engem keresnek... ezért nem is merészkedek oda soha. Úgyis olyan hosszú volt a tél. Várjunk csak! Ha ez a jel ott van az azt jelentei hogy én most... nem nem! Nem nem! A kezeimre nézek, hogy megbizonyosodjak arról, hogy álmodom e vagy ez a valóság. Apró, finom fehér kezecskéket látom magam előtt. Ez egy emlék megint! Miért kell mostanában újra átélnem a múltat? Vajon Ő csinálja ezt a fejemmel? Vagy a hangok miatt van? Azok miatt akik arra sarkallnak, hogy öljek? Megrázom a fejem, mire érzem is, hogy a hajam az arcomba csapódik. Nem tehetek mást, csak figyelhetek, hiszen ez már mind megtörtént. Nem változtathatom meg azt, hogy akkor mit mondtam vagy tettem. A férfi nagyon komoran néz rám, majd a nevemet mondja. Ó az a régi név...
- ....... Kérdeztem valamit! 
- Én pedig nem hallottam sensei. 
Nos mit is mondhatnék, le se tagadhatnám magam. Mondjuk akkor még komolyabb/komorabb voltam. De hát Lu az Lu. Tovább figyelek. A sensei elvörösödik, de nem tesz semmit. Érzem hogy az osztálytársaim tekintete piócaként csüng rajtam. Elkapok egy-két "Boszorkány!" meg "De ő mindig is ilyen volt..." - ot, de ezek hallatán csak mosolyra húzódik apró szám. 
- Óra után kérlek maradj a teremben, szeretnék majd beszélni veled. 
- Természetesen sensei. Bár az érdekelne mit követtem el. - mosolyodom el. 
- Elég volt! Nem akarlak többet ma ebben a teremben látni .....! Menj, keress magadnak valami mást amin jól szórakoznál. A szüleidnek meg majd üzenek. 
Ez a szó az ami, végül kiveri a biztosítékot, mégis igyekszem nyugodt maradni. Apró kezeim ökölbe szorulnak, ahogy a táskámat a vállamra véve, az osztályom megvető pillantásaitól kísérve távozom a helyiségből. A sok tekintet szinte égeti a bőrömet, én mégis felszegett állal lépek ki a teremből, majd vágom be magam mögött az ajtót. A folyosó sötét, bár nappal van. Egyszer csak egy hangot hallok a fülemben. Nem akarod őket megölni? Sokkal fiatalabb, mintha Vérengző is velem nőtt volna fel. Én persze rögtön felismerem, ám a kislány aki régen voltam nem tudja beazonosítani mi is ez. 
- Ki vagy te? 
Csend. A folyosó egyre sötétebb. A kezeimre nézek. Tiszta vér mindkettő. A bíbor folyadék pedig lassan csurog le a padlóra. Én pedig csak sikítok és sikítok amíg el nem megy a hangom. 


Hirtelen felpattannak a szemeim, mintha rémálomból ébrednék. Valaki a kezemet fogja. Azonnal kirántom kis kacsómat a fogásból és amilyen gyorsan csak tudok kikászálódok az ágyból. Amint viszont ráállnék a jobb lábamra, hirtelen éles fájdalmat érzek a bokámban. Egy pillanatra elvesztem az egyensúlyomat, így meg kell támaszkodnom az ablakpárkányban. Ekkor veszem csak észre, hogy mit csinálok. Egyik kezemben egy kést tartok, ami egyenesen és pontosan egy nő felé mutat. Felismerem a finom arcvonásokat és a mandulavágású szemeket, amelyek most nyugtatóan néznek rám. Kezeit felemelve tartja, arcán kedves mosollyal néz felém. Hirtelek rosszul kezdem érezni magam. Hiszen ő nem bántott engem, nem ő volt az aki a szörnyű álmot a fejembe csempészte, ami azt jelenti, hogy ártatlan. Fülig elpirulok és óvatosan az asztalra teszem a kést. 
- Öhm. Elnézést. 
- Ó semmi baj kedves. - közelebb lép, mire nem húzódom el - Olyan aggasztóan sikítoztál. Gondolom megijedtél. Nem is lepett meg... elvégre ahogy megtaláltalak... véresen és majdnem teljesen kihűlve egy út közepén. 
Óh szóval így történt? Mindenesetre el kell döntenem ez alkalommal melyik szerepemet akarom játszani. Maradok az összezavarodott kislánynál. Végül is még csak 16 vagyok.
- Én... - egyáltalán nem igazi könnyek homályosítják el a tekintetemet, amik sosem fognak végigcsurogni az arcomon, ezt jól tudom. Nem sírtam... már egy bizonyos kislány halála óta. 
- Semmi baj kedves. Először is kezdjük azzal, hogy visszafekszel. A lábad nagyon csúnyán zúzódott. Aztán pedig mesélj nekem, ki is vagy te. Nem akarok... khm... tolakodó lenni. De...
Engedelmesen visszamászom az ágyba, majd a nő felé fordulok. Nos mit hazudjak neked életem megmentője? Mit mondjak? Melyik lány történetét akarod hallani? Mert az igazságot soha sem fogja senki megtudni. SENKI! 
- Én... nos a nevem Lu. Egy kis faluból származom, ami a Tűz Országának határán fekszik. Hát... én... én... elszöktem otthonról. Jaj miért is mondom most ezt önnek? - temetem az arcomat dramatikusan a tenyerembe. 
A nő erre mintha felfigyelne, újra leül az ágy melletti székre és kezét nyugtatóan a vállamra helyezi. Olyan mintha már sokkal idősebb lenne negyvennél, mégsem néz ki többnek. Valamiféle jutsut használ? Á biztosan nem... elvégre ő csak egy civilnek tűnik. Senki se az aminek látszik. De ő miért hazudna nekem? Nem tudja ki vagyok. Vagy igen? Bár ha belegondolok én sem tudom ki vagyok. El is mosolyodnék ha nem lenne itt a nő. Apropó... mintha kérdezni akarna valamit. 
- I-igen? 
- Óh bocsánat, csak elgondolkoztam. Lenne egy kérdésem. - jól sejtettem - Egy ilyen kis... akarom mondani fiatal lányt mi űz el otthonról? 
Lehajtom a fejem. Erre megvan az igazi válaszom. Akkor maradjak a szerepemben? Miért ne? Így sokkal de sokkal érdekesebb. 
- Tudja... nem szívesen beszélek erről, de... de én... nos apámmal sose jöttünk ki jól. Furcsa volt. Ittas. Anyám pedig már kiskoromban... ön-öngyilkos lett. - itt újra a kezembe temetem az arcomat. 
- Jaj te drága... 
A nő átkarol, majd amikor "zokogásom" alább hagy betakargat és azt mondja mindjárt hoz egy kis teát, addig próbáljak meg pihenni. Hiszen kihűltem és szükségem van pihenésre. Azt is mondta, hogy fél attól, hogy felmehet a lázam, így kinyitja egy kicsit az ablakot, majd távozik a szobából. Mintha megint visszarángatnának az álom kellemetlen világába, úgy vesz körbe lassan a sötétség. Mi a franc van ezzel a házzal? (....)



- Megöllek mindőtöket! Megöllek! KIVÁGOM A SZEMETEKET EZÉRT! 
- Nézzétek már, megint ez a kis hülye az. Vesztes...neked még színed sincs. Nőj meg egy kicsit! Százhúsz centi...
Egyetlen erős lökéssel a földre küldenek. Rohadt cicababák! Valahogy sikerül kikövetkeztetnem, hogy ez egy újabb visszajátszás, így csak figyelek az akkori énem szemein keresztül. Egy rózsaszín szoknyás évfolyamtársam, azt hiszem Saki lehetett a neve, megvetően odébb rúgja a táskámat. 
- Hisz ez mind csak szemét. Te is az vagy. Egy ufócska! Nem is vagy ember. 
- Tökre nem vagy. 
- Ja tökre. 
Csak ülök ott a földön, a szám felrepedt attól, hogy nemrég egy hintának is nekilöktek. Gondolom nem bántom őket, hiszen egyikből se lesz soha igazi kunoichi. Viszont a rózsaszín szoknyás borzadály ekkor felnyitja a táskámat. Kék szemei gonoszan csillognak miközben kiemeli belőle a kedvenc tőrömet (mellékesen: még mindig megvan Lulunak, aki ezért harap a legjobban) és hanyagul a földre hajítja. 
- Ó jaj! Gyerünk ufó vedd fel azt. Legyél jó kis fehér kutya. 
Azt a tőrt akkor kaptam amikor felvettek az Akadémiára. Az egyetlen bizonyítéka annak, hogy anya és apa valaha szerettek engem. De már ilyenkor, amikor alig voltam tíz éves, már ilyenkor se szerettek. Hiszen már az erdős időszakomat éltem. Szemem szinte izzik a gyűlölettől amikor felnézek Sakira. A három lány hátrálni kezd én pedig mintha a félelmük adna erőt nekem, emberfeletti gyorsasággal állok fel. Vérző ajkamba erősen beleharapok, pupillám pedig kitágul amikor a vér a számba szivárog. 
- Mit is mondtatok? Mi vagyok? - arcomon a legártatlanabb mosoly, de szemeimbe az őrület lángja lobog. 
- Mi... mi nem úgy értettük ám! 
- Ja tökre. 
- És veled mi a helyzet? - nézek Sakira.
Ő itt a bandavezér, a többiek nem hagynak addig békén amíg ő nem térdel a porban. - ez rossz! Én, mivel már idősebb és tapasztaltabb vagyok, tudom, hogy a kiskori énem most Vérengző irányítása alatt van. Persze ő sem volt még olyan durva akkoriban. Talán mert eszemnél voltam? Meglehet. 
- Én sem úgy értettem ám!
- Akkor most felveszed a tőrt. - újra a rendes hangomat hallom. 
- Persze. 
Megvárom amíg a lány felveszi a tőrt, majd oldalra billentett fejjel méregetem őket. Vajon tőlem ijedtek meg ennyire? Vagy inkább a természetellenesen vörös szememtől. Igaz is. Ez itt Yukigakure. Elveszem a tőrt a lánytól, majd egy mosoly kíséretében távozok is. Sietve távozom, így a többiek már csak a rám utaló fehér hajzuhatagot, vagy a szinte világító szemeimet láthattak. Még hallom a suttogást magam mögött. 
- Ez egy őrült. 
- Ja tökre. 
- Jól van csajok menjünk innen. Majd szólunk a senseinek. Hiszen tudjátok, hogy már egy ideje beszélni akar a szüleivel. Csak azt is hallottam... hogy nem merik kirúgni, mert olyan jól bánik a fegyverekkel. Szerintem hazugság. Hiszen nézz rá a karjára! 
Nem érdekel mit mondanak. Igen, a sensei utál. Igen, minden nap az igazgatónál töltök egy csomó időt. Na és? Tehetséges vagyok, bár egy kis felmentéssel tudom csak megúszni az Akadémia körüli száz körös futást. Persze... még hogy én fussak. Ha csonttalizmán kell csak küldjük Lu-t futni. Cöh! Megrázom a fejem. Hirtelen azonban felerősödnek a suttogások a hátam mögött. Összekeverednek azoknak a sikításával akikkel eddig végeztem. Hogy honnan tudom? Mindegyikük drága arcára emlékszem. Valaki mintha Saya hangján suttogná a nevem, majd szinte hallom ahogy elszáll belőle az élet. Ez a kép valahogy örökre belém égett. Egy másik hang azt mondja szeret. Sunagakure... Jin. Egy férfi és egy nő az igazi nevemet suttogják, majd kiáltásba fullad a hangjuk. Azt mondják szörnyeteg vagyok. Az lennék? Nem! Aztán egy kemény női hang szólít. Ayame-sama... egy cigitől rekedtes férfi mond valamit az elrohadó lelkemről és arról, hogy sajnálja, hogy engedett átmenni a Genin vizsgán. Sensei... Aztán még több hangot hallok, egyre többet. Vajon mi csinálja ezt velem? Végül mindenen felülkerekedik egy őrült nevetése. Mindennél jobban ismerem ezt a nevetést. Hova menekülök? Nincs hova menni innen. Hiszen ez... ez az én belső sötétségem. Hirtelen megnyílik a lábam alatt a föld, majd a vérvörös semmibe zuhanok. Csak zuhanok és zuhanok. FEL AKAROK ÉBREDNI! Megfulladok ha ez így megy tovább? Mi történik velem? Hirtelen mintha vérbe zuhantam volna, valami sűrű folyadék vesz körül. Lehetetlen benne mozogni, bár nem is próbálom meg. Érzem ahogy a szemem, a szám és az orrom is megtelik vérrel. Szinte megfulladok. Érzem, ahogy a szívem az utolsókat rúgja. Érzem ahogy... 


- MEGHALOK! 
Sikító hangom szinte az egész szobát belengi még másodpercekkel később is. Azt veszem észre, hogy a földön fekszem, a kezem az ég felé nyújtom. Egy pillanattal később elengedem a karomat, az pedig engedelmesen esik vissza mellém. Valami furcsa van ebben a helyben. Mintha az álom és a valóság nem különbözne egymástól. Érzem, hogy valami nincs itt rendben, de hogy mi azt nem tudom. Elképesztően kíváncsi személyiségem az, ami arra sarkall, hogy végül elhatározom hogy megnézem ki is történik ezen a szobán kívül. Feltápászkodom valahogy, a bokám még mindig be van dagadva a kötés alatt, de azért valahogy sikerül ráállnom. Nem hagyom hogy a fájdalom felülkerekedjen rajtam, csak az ajkamba harapok és a falnak támaszkodva haladok az ajtó felé. Minden lépés fáj, a jobb bokám mintha bármikor képes lenne felrobbanni a rá nehezedő súlytól.  Valahogy elküzdöm magam az ajtóig, amit gyorsan ki is nyitok. A kinti világosságra hunyorognom kell, de néhány elvesztegetett perccel később már képes vagyok tisztán látni a dolgokat. Elengedem az ajtófélfát és teszek néhány bizonytalan lépést. A lábam egész jól kezd alkalmazkodni az igénybevételhez. Az álmosság azonnal távozik a tekintetemből amikor meglátok egy kis csomagot a közeli asztalon. Egy nappaliban lehetek, még sincs itt senki. Ez több mint furcsa, egyenesen félelmetes. Hova tűnt a nő akit nemrég láttam az ágyam mellett? Őt is álmodtam volna? - ezek a furcsa gondolatok tompítják el az elmémet miközben a fájdalomra fittyet hányva vágok át a nappalin a táskám felé. Azt felnyitva azonnal megpillantom az üvegcséimet. A szívem megkönnyebbülten kezd hosszú kihagyás után újra dobogni, a kezem pedig remeg amikor az egyik vérrel teli üvegcse felé nyúlok. Aztán hirtelen megáll a levegőben a kezem mert ismerős csillogást veszek észre a szemem sarkából. Satsu! Bicegve indulok el a kard felé, majd amikor már elérem, emberfeletti sebességgel kapom fel és emelem magam elé. Magabiztosabbnak érzem magam tőle, miközben visszabicegek a táskámhoz. Az egyik üvegcse tartalmát gyorsan ki is iszom. Egy pillanatra a szokásos fejfájás tör rám, de végül sikerül lenyugtatnom a bennem rejtőző másik felet. Miután ezzel végeztem végignézek magamon. Egy fehér hálóinget viselek. De... nekem nincs ilyen ruhám. Hogy lehet, hogy pontosan illik satnya kis alakomra? Összevonom fehér szemöldökeimet és megrázom a fejem. El kell tűnnöm innen. Felkapom a táskámat és megperdülök. Ebben a pillanatban a bokám feladja a küzdelmet és kicsúszik a lábam alól a talaj. Most pedig még jobban összetöröm magam. Ám a fájdalom elmarad. Ehelyett mintha valaki a karjaimban tartana. Reflexeim azonnal kapcsolnak ahogy szabadulni akarok, sikerül is kitépnem magam az ismeretlen kezei közül, ám ezzel egyenesen előre esek a földön. Megütöm a vállamat, felszisszenek és egy ideig csak fekszem ott, aztán feltápászkodom. Hirtelen valaki megfogja a kezem és felhúz. Egy kéz a derekamat öleli át és így segít a felállásban. Fehér tincseim az arcomba hullanak, az egyik kezem pedig egy idegenében nyugszik, így nem tudom megigazítani a hajamat, hogy lássak is valamit. Ekkor egy ismerős hangot hallok közelről. Nagyon közelről. 
- Jól vagy? 
Felismerem... én... ismerem ezt a hangot. A vörös hajú srác! Szemeim kikerekednek, nem tudok megszólalni. El-elkaptt volna? Eltolom magam tőle, olyan gyorsan ahogy csak tudom, majd kisimítom a hajam az arcomból. Kétségkívül őt láttam... ő lenne az? Az őrök azt mondták kapitány vagy ilyesmi... akkor baj van. És mit keres itt? 
- Én csak... persze, semmi baj. Csak a bokám még nem az igazi. 
- Hm. Értem. Remélem nem komoly. De... - ugyanazzal a mozdulattal mint ahogyan a sikátorban is tette, vörös hajába túr.
- Elnézést de... te mit keresel itt? 
Erre hirtelen elneveti magát, aztán hátrál egy lépést és végigmér. Ugyanaz az érzés mint nemrég... mintha a lelkembe látna. Elpirulok és összébb vonom magamon a hálóinget. Zavar a tekintete. Nagyon zavar. 
- Ugyanezt kérdezem én is. 
- D-de én mondtam előbb! - nyújtom ki rá a nyelvem. 
Természetesen kell viselkednem. 
- Én? Én itt lakom. 
Hirtelen lefagyok. Szemeim egy pillanat erejéig színtiszta döbbenetet tükröznek vissza. A lelkem döbbentségét. Végül sikerül eltűntetnem az arcomról az értetlen kifejezést és valami mással helyettesítenem. Remegő kezemet a hátam mögé rejtem. Hogyhogy itt lakik? Mondjuk ez megmagyarázná hogyan jutott be a házba. Épp készülök megszólalni amikor egy kedves hangot hallok a konyhából. 
- Óh elkészültem a levessel! 
Az ajtóban az a nő jelenik meg akit eddig az ágyam mellett láttam. Aki egészen eddig lelkiismeretesen ápolt. Mégis van itt valami ami nem tetszik nekem. És nem csak az álmok miatt... Ekkor a fiú megfordul és egy kedves mosollyal az arcán int az asszonynak. 
- Szia anya! Ma hamarabb vége lett a munkának, így gondoltam beugrok hátha van valami amiben segíthetek. 
- Jaj te drága gyermek! Nincs semmi, megvagyok. Inkább majd egyél egy keveset, csináltam levest. 
Valahol itt veheti észre, hogy én is jelen vagyok. A beszégetés egy pillanatra megfagy, ahogy miden tekintet rám szegeződik. Végül a nő gyorsan leteszi a kezében tartott fakanalat és hozzám siet.
- Elnézést kedves! Hogy vagy? Nem is szabadna felkelned még! - egy székhez segít amin kényelmesen helyet foglalhatok. Kintről nyugodtan tűnhetek, de belül szinte őrjöngök. Az anyja? Eszerint a sátán házában voltam eddig? Minél hamarabb el kell tűnnöm innen. - Ó milyen feledékeny is vagyok. Lu, ő itt a fiam Subaru. 
- I-igen, volt már alkalmam megismerni...
- Bizony. Mi már ismerjük egymást. 
A hölgy visszaszalad a konyhába és már csak a hangját halljuk. Ott maradok újra kettesben a fiúval. Aki történetesen éppen engem üldöz és kerestet szerte a városban. Idegeim pattanásig feszülnek, de nincs miért pánikolnom, hiszen úgy tűnik nem ismert fel. Ő is helyet foglal egy karosszékben. Furcsa. Nem sokszor lát ilyen bútort az ember a világban... A hölgy ekkor visszatér egy kis teával, amit én elfogadok a fiú viszont udvarisan visszautasítja. Egy ideig farkasszemet nézünk, aztán Subaru hátradől és egy félmosoly kíséretében megjegyzi:
- Lu ugye? - bólintok - Tudod nagyon különleges hajad van. Nemrég láttam valakit akinek pont ilyen volt. 
Nem mutatom jelét az idegességnek, csak a szám széle rándul meg. 
- Ó igen? Nem olyan ritka ám... hol láttad? - felveszem a kesztyűt. 
- Egy sikátorban.
- Félelmetes... 
- Az volt. És a lényeg hogy ez az illető... 
- Igen? 
Tekintete a kardomra vándorol, majd a táskámra. Utána pedig lassan, de nagyon lassan visszatalál az én szememhez. 
- Az illető is... a Lu nevet viselte. 
Hirtelen elhomályosul a látásom, a fejem pedig elnehezedik. Lecsúszok a székről és most senki sem ment meg az eséstől. Nem tudok moozdulni, a végtagjaim is nehezek, mintha valamilyen szer hatása alatt lennék. Megmérgeztek volna? Tudta hogy én vagyok az? Francba! Francba! Francba! Az ajkamba harapok idegességemben, de egy idő után már ahhoz sincs elég erőm. A körvonalak is elmosódnak, lassan kezd elsötétedni előttem minden. Kiáltanék de nem tudok. Hirtelen az asszonyt látom magam előtt, arcán szánakozó kifejezéssel. Kezében egy injekciós tűt tart. Ne! Csak tűket ne! Ne! Ez nem történhet meg! Ő nem ilyen volt! Mi volt ez?! Nem! 
- Sajnálom drága, de az emberölés bűn...
Szúró fájdalmat érzek a nyakamban, mire hangtalanul sikítok fel. A fájdalom szétterjed a tagjaimban. Mit... mit adott be nekem? Minden elsötétül. Még utoljára hallok egy hangot ahogy a fülembe suttogja:
- Megmondtam nem? Megmondtam hogy elkaplak. Sharo Lu.
...Sötétség...


To be continued...

//Ujujujjj tudom tudom... az a kalandrész eléggé összecsapottra sikerült, de egy este alatt írtam meg és... már akkor is az utolsó részen kattogott az agyam. ^^//




Idő: Just a folytatás
Hely: Ugyanott? Nem? Valószínűleg ugyanott. Pszt!
Cél: Nincs! (történet befejezése)


Nos... hagy szóljak először is egy-két szót az olvasóhoz. Tudom mit gondolsz: Mi értelme ennek? Csak több chakrát akar a lány? Ám nincs ilyen szándékom, higgyétek el. Szóval, hol is tartottam? Áh igen... Tudom, hogy feleslegesnek tűnik, de ne merj lejjebb görgetni! Mert megeszlek! Beszélgessünk a betegségekről. Tehát azt tudod valószínűleg ki is a karakterem. Egy vérimádó, anorexiás, skizofrén kis fehér gyilkos. És azt tudod e hogy ki volt? Ha ismered akkor igen, ám ha nem akkor annyit elárulhatok, hogy nagyon is magányos kislányként tengette napjait. Nem azért amiért a sablonos emberek magányosak, hanem egyetlen jóslat miatt amit a fejére olvastak születésekor. Azért mert úgy nézett ki mint ahogyan senki más, azért mert féltek érzelemmentes szemeinek ravasz villanásától. És ez azért nagyon is befolyásolja az ember személyiségét. Van aki pozitívan jön ki belőle, nézzünk csak oldalunk névadójára, ám Lulu azzá vált akivé mondták, hogy lesz. Ez pedig a Sors akaratként fogta fel egy ideig. Egészen addig, amíg a mostani korszakába nem lépett. Most ha összefutna a Sorssal jól tökön rúgná és megrugdosná. Mindenesetre megint elkanyarodtam. A lelki megpróbáltatások mellett az egészsége se volt a legjobb. Mindig is gyenge tollpihe alkatú lány volt, akinek maradnia kellett volna varrónőnek. Ám ahogyan az a kislány egyre jobban belevetette magát a bűnei rengetegébe, a lelkiismerete kezdett nagyon sokat nyomni a mellkasában. Azt hitte megátkozták, így igyekezett meghalni, vagy eltűnni csak úgy csendesen. Egy ideig koplalt, melynek következtében nagyon lefogyott. De még nem volt vége... ugyanis ezután valami elromlott odafent és lassan kezdte azt hinni nincs szép alakja. Még többet fogyott. Egészen addig folytatta, amíg a csontja ki nem látszottak és az arca be nem esett. Aztán több hónapig a kórházban volt. Magában beszélt, egyre többet voltak hangulatingadozásai. Megviselte ez az időszak. Az anorexia lenne mindennek az oka? Egyedül volt, annyira egyedül, hogy egy idő után a saját gondolataival beszélt. Ez az állapot a fél-skizofrénia. Az embernek ilyenkor elég egy kis trauma és szelleme kettéhasadhat. És mind tudjuk, hogy mi történt Luluval. Életében először embert ölt. Azokat akiket egykoron a legjobban szeretett. És akkor... reccs. Lőn Vérengző! Az indulatos, számító, agresszív gyilkos, aki mindennél jobban meg akarja ölni higgadt és igencsak lázadó természetű testvérét. Néha Lu azonban olyan szintre képes juttatni magát, ahol a test veszélybe kerülése nélkül is majdnem egybeolvad Vérengzővel. Hogy miért? Hogyan? Mert ők együtt egy egészet akotnak. Vérengző nyugodtsága, Lu hirtelen fellobbanó haragja néha tökéletesen egészítik ki egymást. Ám ez a kettő sosem lesz egy. Mert az lenne az arany középút. A gyógyult állapot. És Lu... nos. 
Menthetetlen? 
Az. Pontosan drága. 
Amúgy miért beszélsz magadról harmadik személyben? 
Óh te nagy barom! Nem Lulu vagyok hanem Lu! Nem ugyanaz ám! 
Nos kedves olvasó ennyit akartam csak közölni veled ily' hirtelen, mivel a következő (és egyben befejező) részben Lu olyan személyiségét és beső vívódását fogjuk látni, ami eddig csak a játéktéren fordult elő. De nem spoilerezek olyan sokat, jöjjön hát az aminek a sikeréért képes voltam egy pogányul rossz írással kivitelezni a második részt. 


oO-Oo


... ez igazi felhívás keringőre! 


Hihetetlenül gyorsan rugaszkodom el, majd újfent a plafonon kötök ki. Üdv megint te gyönyörűen fehérre meszelt csodálatosság. Direkt igyekszem olyan dolgokat mondani magamban amik felkelthetik Vérengzőt és pesszimista beszólásait. Mégis idegesítő csend van az emlémben. Mintha a másik felem duzzogna. Csak nem lett valami baja? 
- Jöjjön le onnan! Ön Sharo Lu? 
Erre elnevetem magam. Az őrök összerezzennek, néhányan össze is néznek. Bizonytalan tekintetükből szinte energiavámpírként táplálkozom. Mi lett a hírnevemmel? Holmi kisvárosban üldöznek ilyen gyenge Városi őrök? Hova süllyed ez a haldokló világunk? 
- Úgy tűnik ez az új trend. Ma vagy harmadszorra kérdezik meg tőlem.
Nevetésem azonnal elhal amikor egy kés fúródik a plafonba, nem messze a fülemtől. Az arcomhoz kapok, mire ragacsos folyadékot tapintok ki a bársonyos bőrön. Óh. A táskámba túrok és a kezembe veszek egy üvegcsét, majd a zsebembe süllyesztem. Kellhet még, ha szükségem lenne Vérengzőre. Egy gyors szaltóval érek földet. Egy körben állnak körülöttem az őrök, egy hajszál választja el őket attól, hogy nekem ugorjanak. Mi ez? Valami fer játék? Elmosolyodom, mire ők még jobban megdöbbennek. 
- V-Válaszoljon a kérdésre! 
És ekkor telik be nálam a pohár. Vészesen hangzó kacagásban török ki. Ez pedig semmi jót sem ígér. Vonásaimat egyetlen őrült kfejezés uralja, már nem is gondolok másra, csak arra, hogy milyen lesz érezni a színük utolsó dobbanásait, a vérük ízét, a húsuk tapintását. Amikor kinevettem magam felegyenesedek és a magasba lendítem egyik karomat. 
- Olé! Gyertek hitvány férgek! 
Gyorsan egymásra pillantanak, majd szinte egyszerre szűkítik a kört körülöttem. De én ezt nem várom meg. Egy gyors ugrással megint a plafonon termek, majd onnan lelógva vágom át az egyik fiatal őr torkát. A vér gyönyörű ívben spriccel ki a sebből, egyenesen az én eleve koszos fehér ruhácskámra. Milyen szomorú... most akkor újra lesz szükségem. Ekkor valaki a plafonon terem mellettem. Nocsak, még egy chakrahasználó. Akkor a többiek csak kardforgató bárányok. Felismerem az alakot, a férfi az, aki nemrég a nevemet kérdezte meg. Arcomról eltűnik a mosoly amikor két hosszú élű kést látok meg a kezében. Francba. Nekem csak a kardom van a kezemben. A többit sok idő lenne előkaparni. Ekkor indul meg felém emberünk. Gyors mozdulattal vág a nyakam felé, mire én kitérek előle. Újra felém szúr, ezt már Satsuval védem ki. A fém összecsapó hangjára a többi őr sutyorogni kezd, ám nem tesznek semmit. Hirtelen éles fájdalmat érzek, s mikor a vállam felé nézek, látom, hogy egy kunai fúródott bele. A seb mély, nekem pedig nincs időm kihúzni, mert a férfi újra rá támad. Érdekes... Subaru nem tudott kardot használni, de erős volt a jutsuk terén. Akkor mégis, hogyan győztem le? Szinte a gondolataim sebességével indulok meg, majd pörögve lendítem meg a kardomat. A másik erre igyekszik kivédeni a megsemmisítő támadást. Viszont a kardja nem a legjobb fémből készült, így amikor egymásnak ütődik a két penge, az övén egy apró repedés fut fel. Homlokán azonnal izzadságcseppek jelennek meg, mélybarna szemeiben aggodalom villan. Újabb kunai repül el mellettem. Szóval az alsók is dobálnak. A férfi gyengébb csapást igyekszik rám mérni, ám én erősen lendítem előre a kardomat, hogy az ütéstő még nagyobb legyen az a repedés. Újra és újra támadok. Lassan a falnak szorítom, miközben mint egy megvadult kismacska folyamatosan szúrok, vágok és lendítem felé Satsut. Közben egy kunai a lábamhoz közel fúródik a plafonba. Francba. Ez közel volt. Az Őr már nem tud hova hátrálni, csapásaim erősen érnek célba. Úgy tűnik egy utolsó támadásra készül, nagy lendülettel vág az oldalam felé, amit én direkt ugyanilyen lendülettel védek ki. Bal vállam őrületesen fáj, de nem érdekel (jobb kezes). A csapáskor elviselhetetlen hang szabadul fel a pengéinkből. Az egyik egy tompa csörgés, a másik pedig egy reccsenés. A kiválóan kovácsolt Satsun egy karcolás sincs, míg a másik kard félbe töve mered a föld felé. Az őrök mormogni kezdenek, a férfi előttem pedig még nem jött rá, hogy ez így is fegyverként funkcionál. Ezt kihasználva teles erőből nyomom a szívébe a kardomat. Arcomon a koncentráció jelei látszódnak, mivel lassan kezdek a föld felé húzódni. Amikor az áldozat szájából vér ömlik ki elmosolyodom és kihúzom a vérrel borított pengét a mellkasából. Milyen szép is a halál! A test a földre hullik, mire a többi őr felől kiáltások hallatszanak. Nekem pedig elegem van. Kihúzom a vállamból a kunait és a többiek felé hajítom. Bele is áll az egyik őr fejébe. Ok. Három kivégezve. Maradt hét. Az arcom elkomorodik, ahogyan a zsebemben rejtőző üvegcséért nyúlok. Ledöntöm a torkomon az ital szerű vért, kiélvezve minden pillanatot amikor a mennyei íz szétterül a számban. Tekintetem vészesen csillan meg. 


oO-Oo


Sötét hely. Nincs itt semmi, csak egy alak és én. Ismerős helyzet. Felé indulok, céltudatosan lépdelve. A lány felém fordul, szemei most nem vadsággal, hanem könnyekkel teltek. Vérvörös könnycseppek indulnak meg az arcán a látványomra. Hozzá lépek és magamhoz ölelem. Magányos, akárcsak én. Hiszen egy bezárt helyen éli az életét. Kezeim a haját simogatják, miközben karjaim között hüppög. 
- Kérlek. Úgy fáj. Miért adtál nekem vért? Úgy fáj...
Tovább simogatom a fejét és közben igyekszem csitítgatni. Ez történik, hogyha vért iszok. Ő kapja meg, erősebb lesz, ám néha visszaszorítom. És olyankor olyan fájdalom lesz rajta úrrá ami egy kis sarokban kuporgó macsekká változtatja. Vagy ilyesmi. Ilyenkor eltűnik a nagyszájú, hidegvérű gyilkos. 
- Shhh. Semmi baj Chibim. Semmi baj. Tudod miért jöttem? 
- Tűnj el innen! Nem érdekelsz! 
Megpróbál ellökni magától, ám mindhiába minden próbálkozása. Erősebb vagyok. Még mindig. Erősebben szorítom magamhoz az enyémhez hasonló, törékeny kis testét. Igyekszem nem gondolni arra, hogy ki is ő. Arra, hogy mit szokott tenni velem amikor úgy gondolja megtehet bármit. 
- Azért jöttem, hogy neked adjam az irányítást Chibim. 
Szipogva fordul felém, fájdalommal az arcán. Színtiszta szenvedés ez a tekintetében, amit mindenkinél jobban megértek. Aztán megint a vállamra hajtja a fejét, kezeivel pedig újra átkarol. 
- Mennyi időre? 
Elmosolyodom, bár ő ezt nem láthatja. Az ilyen pillanatokban sose engedi, hogy láthassam az arcát, vagy ő az enyémet. 
- Intézd el nekem ezeket a kutyákat! 
Adok neki egy keveset az irányításból, amire hirtelen felélénkül, tudom, hogy már nem fáj neki annyira a vért kapás tudata. Eltol magától, hátralép egyet és tetőtől talpig végigmér. Arca újra kegyetlen, nyoma sincs hálának. Ám mindig ez történik. Most, hogy elmúlt a fájdalma minden megy tovább a régi rendszer szerint. 
- Ok Lulu. Deee... ha még egyszer Chibidnek hívsz kikaparom a szemünket. 
Elmosolyodom, majd intek neki, ő pedig egyszer csak eltűnik. Egyedül maradok a sötétben, csak az ablak marad világítva, a "harmadik szemem" amin keresztül figyelhetem mi is történik. A hideg azonnal a csontomig hatol, hangok öntik el a tudatomat. Most viszont nincs miért harcolnom, mert ez itt az elmém. És most Vérengző sincs itt, hogy tompítsa ezt. A sötétség lassan elnyel ahogyan hátradőlök és egyszerűen megadom magam neki. Ügyes légy Vérci! A sötét emlékek a bőrömbe marnak, bekúsznak alá és igyekeznek széttépni. Kiáltásaimat elnyelik a hely furcsa formájú falai, szenvedésem fekete könnyeit pedig én magam égetem ki a szemeimből.


oO-Oo


Úgy érzi ez az a nap amikor minden összejöhet. Ha ügyesen cselekszik, még akár azt is kiharcolhatja drágalátos Lulujától, hogy egyezséget kössenek. Egyszer csak a sötétséget felváltja a fény, ő pedig egy kis szobában találja magát. Kicsi? Á nem. Valami egészen más. Inkább tömött. Elmosolyodik, ám nem úgy ahogyan a húga szokott. Az ő mosolya nem ígér sem jót sem rosszat, ám mégis tudatja az áldozattal: a lelked mélyéig látok vadbarom! Egy pillanat alatt húzza le az üvegben maradt vért. Jóleső íze van azt meg kell hagyni, ám őt nem hatja meg az ilyesmi mint Lulut. Kifújja az arcából a haját és egy szaltóval a földön terem. Az emberek még mindig döbbenten állnak társuk halálának sokkja miatt, de úgy tűnik ez Vérengzőt nem különösebben zavarja. Lesz ami lesz, ő megöli ezeket. Kardját szartartásosan emeli maga elé. Ez mind csak egy nagy színjáték része, aki tudja ezt az pedig nincs már életben. Újra mosolyra húzza a száját. És megindul. A levegőbe ugrik, majd egy balerina kecsességével pördül meg és egy orgyilkos pontosságával súlyt le kardjával. Az ellenség torkát éri. Közben hátulról beleszúrtak valamit. Ó szóval ez a fájdalom? Pupillája kitágul, ahogyan adrenalin önti el a vérét. Agya folyamatosan a megoldáson kattog, no meg a gyilkoláson. Olyan gyorsan pördül meg, hogy az ellenség aki éppen kárörvendően nevet rajta nem is veszi észre az első pillanatban a változást.  Vérengző keze előre lendül, a kardja mellé kivonja még egyik tőrét is és azzal esik neki a fiúnak. A sebe őrületesen fáj, de szerencsére nem ért fontos szervet. 
- Dögölj meg! Dögölj meg te rohadék kutya! Hogy mersz egyáltalán rám nézni? Hogyan?
Megragadja a fiú gallérját és szinte belerántja azt a kardjába, miközben hosszú nyelú kését a nyakához tartja. 
- Gyilkos! - a szerencsétlan arcán könnycseppek keverednek össze a takonnyal, mire Vérengző elhúzza gyönyören ívelt száját. Undorító barom. Kezdi megérteni az emberi természetet. 
Gyors, tiszta vágás, nincs több ideje a fiúra, mert közben oldalról ketten ugranak neki. Chakrát irányít a lábába és felugrik, majd mire azok ideérnek spárgában rúg két oldalra. A lábai a másik kettő fejét érik, azok pedig hátratántorodnak a rúgástól. Egyik lábát behajlítva, másikat kinyújtva igazi macskanős állásban érkezik a földre. A jobb oldali hamarabb ál fel, és kezét ütésre lendíti. A démon lány kitérne, ám nincs esélye, mert ekkor hátulról is megfogják. Erős karok szorítják le az ő gyenge kis tagjait közben pedig átkozza Lulut (magában így hívja Vérengző, senkit se tévesszen meg) amiért nem eszik eleget. Az ütés hát célba ér, a lány gyomrát találja el. Az erre köhögni és krákogni kezd, de maga Vérengző nem ismeri eléggé a fájdalmat, hogy kiüljön az arcára bármi nemű érzelem eközben. Újra kap egyet, most az arcára. Az állkapcsa rögtön kiugrik, szája sarkából vér kezd szivárogni. Élvezettel nyalja le a folyadékot, majd a kezében lévő kést megforgatva hirtelen hátrál egy lépést a fogva tartója felé és annak hasába szúrja azt. A kezére rögtön meleg vér ömlik, amire felnevet és feljebb tolja a pengét a hasban. A férfi karjai szinte leválnak a lányról, szabad utat biztosítva neki. Vérengző meg se várja amíg a haldokló belei kibuggyannak, csak arrébb szökken, a másik ellenfele felé aki újabb ütésre készül. Nem fog nyerni. Nem nyerhet! A lány hirtelen veti magát a férfire, vág szabdal, még foggal és körömmel is tépi a húst, nem érdekli. Az erek felszakítása után vérvörös szökőkútként spriccel fel a vér a magasba, olyan elegánsan mint ahogyan eddig még soha nem tette. Elmosolyodik és otthagyja a véressé szabdalt tetemet. Milyen kár... a megmaradtak fel fordul, miközben átlép egy holttesten akivel még Lu végzett. Két férfi egy nő előtt áll, mintha őt akarnák védelmezni. A nőarcát nem látja, de hosszú fekete haja ami kilóg a csuklyája alól elárulja őt. Úgy dönt, hogy a kiesebbik őrre megy majd. Ha jól vette észre, húzza a bal lábát. Úgy tesz mintha a fejére célozna, ám ehelyett gyomorszájon rúgja az illetékest és átvágja a térdét kardjával. A penge úgy csúszik át a csonton is mint kés a vajon. A fiú felkiált és azonnal eldől. A lábából vér spriccel fel és elárasztja bíbor cseppekkel Vérengzőt. Eddig is mindenhol vérfoltok borították, ám most még jobban ellepi a vörös folyadék. A másik felé fordul, ám az nem rá figyel. Az ajkáb harap. Figyelj rám ember! Csak rám nem hallod? Az ehelyett a nő felé fordul és letérdel elé. Ha most Lu állna itt, megvárná amíg az elvégzi feladatát, ám Vérengző nem egyenlő a testvérével. Arcára kárörvendő mosoly ül ki miközben a kettő megmaradt felé fordul. A nő a kézfejét nyújtja a férfinek, az peig gondolkodás nélkül csókolja meg a kis kacsót. Vérengző elhúzza a száját ezen gesztusra és még közelebb lépdel, mint egy árny. Ó bizony, a halálotok árnya vagyok. 
- Az életem a tiéd úrnőm. Mondd, mit tegyek? 
- Talán hülye vagy vagy mi? Meg kell halj értem Yukiteru. Itt és most. Ugye rendben van ez így? 
- Ez mindig is rendben volt. 
A férfi ekkor megfordul, feláll és Vérengzőre néz. A nő mélyebben az arcába húzza csuklyáját és szinte feltépve az ajtót kirohan a helyiségből. A démoni jelenés is utána eredne, ám hirtelen egy kard pengéje szegeződik a torkának. 
- Nem jutsz át rajtam. Te szörnyeteg! 
- Nem? Ó pedig igen. 
Saját kardjával hárítja a férfiét. A karja nagyon fáj már, a hátára mért csapásból pedig a sok mozgástól ömleni kezd a vér. Nem fogja feladni! Ezek a kutyák térdelni fognak előtte! Meg fognak halni, ő pedig pépessé rugdossa a tetemeiket! A férfi a jobb vállába vág bele, mire Vérengző apró sikolyt hallat, de Satsut csak még erősebben kezdi szorítani. Nem okozhat csalódást annak az idiótának! Hiszen ő bízott benne. Mert... mert ők egy és ugyanazok! Sikítva vág előre, majd veti magát a férfi után. A lány immár megvadult, az ellenfele pedig még teljesen ép elméjű. Vajon mi lesz ebből? Folyamatos hárítások következnek, majd a lány erejének erejével a plafonra szökken, majd onnan a fiú nyakába. Az a falnak megy vele, mire Vérengzőnek rá kell jönnie, még egy ilyen és a test gerince bánja. Akkor pedig oda a szabadságának és a terveinek. Pedig mennyi terve volt... Ha Lu fejét egy erőteljesebb ütés éri az kárt is okozhat akkor pedig a lány nem lesz az aki. Azt pedig nem fogja engedni. Épp elég volt amikor a szer miatt átmeneti amnéziája lett annak a bajkeverőnek és elkedett Yukigakuréról hadoválni. 
ÉN hoztalak ki onnan! Hallod Lulu? 
ÉN tettelek azzá aki vagy! 
ÉN voltam az aki mindvégig kitartott melletted! 
Ideje lenne neked is tenned ezt-azt értem. Újra és újra a falka csapják, ám már kevésbé erőteljesen. Most, hogy nyeregben van előveszi egyik kését és a fiú nyakához teszi azt. Gyors vágás, egy képzett gyilkos is megirigyelhetné a lány természetes képességeit. Adieu! A vér azonnal ömleni kezd a sebből és az áldozat a földre hullik. Kezeivel igyekszik elállítani a vérpatakot, ám minden próbálkozása hiábavaló, ezt ő is tudja. Gyenge volt. Vérengző még egy ideig a nyakában kapaszkodik, aztán csak lecsusszan a térdelő férfiről és a szemébe néz. 
- Mondd meg nekem miért tetted? 
Erre csak hápogást hall, hiszen a légcsövet is megroncsolta egy kicsit. 
- Mi van ha azt mondom ez csak álom? Hogy menj és feküdj le a sarokba, majd amikor felébredsz minden jó lesz? Mit érzel ilyenkor? Ezen szoktam töprengeni ott a sötétben, egyedül. És senki sincs aki válaszolna. Most te sem teszed. Pedig egyszerű, azt hiszem csak a szádat kellene kinyitnod hozzá édeske. És mit teszel? Hápogsz nekem. Ha igazi harcos lennél tovább küzdenél. De te feladtad igaz? 
Nem kap választ, mert ekkor a szívének működéséhez szükséges vérmennyiség eltűnt a férfi testéből, a szeme megtelik félelemmel, majd lassan az is üvegessé válik. Vérengző azon kapja magát, hogy a férfit simogatja. A haját, az arcát. Még suttog és duruzsol is neki. Pedig ez Lulura vall. Aztán bevillan az elméjébe a menekülő nőszemély képe és elégedetten mosolyodik el. A férfi hát mégiscsak feltartotta valahogyan őt. Francba. De ez már nem az ő dolga. Feltápászkodik és a harc közben elejtett táskájához lépdel. Ott van kötszer amivel elláthatná egy kicsit a sérüléseit. Ám ő erre nem képes, hiszen csak egyvalaki tanulta meg ezt Yasimura senseitől geninként. Akkor ő még nem is létezett, az emlékek pedig nem nyitottak számára abból a korszakból. Fájó, mert akkor még több fejfájást okozhatna Lulunak. A szó szoros értelmében. Letérdel a táskához, majd előveszi a dolgait. Lehunyja a szemét és koncentrál. Sikolyokat hall. Olyasvalakinek a sikolyait aki túlontúl büszke ahhoz, hogy ilyesmit tegyen. Hirtelen mintha aggodalmat érezne. Van bizonyos ára annak ha a lányt egyedül hagyja odabent. Akkor megkísértik a sikolyok, a halálok. És bár Lu nagyon is erős lelkileg, ezt senki se bírná ki teljesen egyedül. Máskor Vérengző nevetne a testvérén, ám most nincs ilyesmire ideje. Nagyon gyorsan igyekszik a saját erejével eltüntetni a Lulut fogva tartó sötétet. Egészen addig amíg meg nem hall egy elgyötört hangot a fülében. Mizu Vérci? Jó odakint? Ne hülyéskedj te nagy barom, miért nem szóltál. Nem volt kedvem. Hirtelen Vérengző érzi, hogy valaki a vállára teszi a kezét, majd óvatosa az arcát simítja meg ugyanez a kéz. Elég volt mára. Jó voltál kutyuli. Nem reagálja le Lu mondatait, csak hagyja, hogy a lány visszasüllyessze oda ahonnan jött. Újra az ürességben találja magát, az előbbi pillanat meghittsége azonnal elillan és megint utálat váltja fel a helyét benne. Hülye Lulu. A lány immár a saját testéből reagálja le. Naaa. Ne légy ilyen. Kamasz vagyok nem hülye. Aztán vége, ő pedig újra a 'harmadik szem' látóköre felé fordítja a tekintetét. 


oO-Oo


A sötétség eloszlott körülem én pedig újra a testemben találom magam. Huh. Körbenézek és döbbenten látom mit művelt Vérengző. Mindenfelé kicsavarodott tetemek hevernek, a padlót pedig vaskos vérréteg borítja. Csak három testet ismerek fel, akiket én öltem meg, ám a többivel úgy tűnik ő végzett. Milyen szép a mese vége. Magamra tekintek és vörös szemecskéim talán még nagyobbra nyílnak. A döbbenettől? Vagy inkább a meglepetéstől? A fehér ruhácskámat vérfoltok borítják, engem pedig mindenhol ellep a vörös folyadék. A torkom azonnal kiszárad, a pupillám pedig érezhetően kitágul az érzésre. A számhoz emelem egyik ujjamat és érzékien lenyalom róla a vért. Hm, egész jónak tűnik. Azonnal keresgélni kezdek az ember után akié lehet és végül meg is találom. A vér még meleg volt, ez a test pedig csak nemrég lett kivégezve. Sebeimmel nem is törődve az alakhoz sietek és veszek tőle egy kis vért a szokásos tűs szerkezetem segítségével. Amint végeztem és a kis üveg megtelik vérvörös folyadékkal, a táskám mélyébe süllyesztem. 
Ekkor érzem csak meg a fájdalmat a karomban és a hátamban. A két érzés különböző, az egyik szúrt, a másik vágott seb. Visszasietek a táskámhoz és előveszem a kötözéshez szükséges fáslit. Még egy kórházból nyúltam le. Egy kis fabotot is találok az egyik zseb mélyén, amit szintén hasznosítok. Óvatosan a kőfalhoz ütögetem, úgy ahogyan megtanultam vándorlásom alatt. Hm. Egy ideig nem történik semmi, ám egy kis időn belül lássatok csodást egy kis szikra pattan ki a bot végéből. A láng először szelíd táncot jár a szemeim előtt, de néhány biztató fújásom után már újult erővel fog neki a lobogásnak. Rendben van. Keresnem kell egy kést. Természetesen nem a saját fegyvereimet fogom ilyen célokra felhasználni, jobb ha az őröktől veszek kölcsön egyet. Az egyik fiútól kérek egyet, jobb lesz ha majd ezzel csinálom. Letörlöm róla a vért és a mocskot, elvégre nem akarok seblázban meghalni mint azok a barmok a középkorban. Sóhajtok és az ugráló, pattogó lángocskám fölé tartom a pengét. Nem kell hozzá sok idő, míg a kés felől sziszegő hangot kezdek hallani. Most gyorsan kell cselekednem. Másik kezemmel tépek egy keveset a ruhámból és a számba teszem a véres anyagot. Rendben. A seb széléhez illesztem a kést, mire az még jobban kezd sziszegni, a seb pedig mintha összerándulna a hőre. A hús megég egy kicsit, de ezzel most nincs időm foglalkozni. A vállamat csinálom először, mivel az a komolyabb, szúrt seb. Ahogyan elkezdem mozgatni a seb epicentruma felé a fájdalom egyre erősödik, ám én csak ráharapok a számban lévő anyagra és meg se mukkanok. Talán apró nyikorgást hallatok csak. Amikor elkészülök nincs időm sem összekötni a sebet sem mást tenni vele, így csak fél kezemmel igyekszem bekötözni azt. szorosra húzom, ám azért nem annyira, hiszen nem akarom, hogy vállból essen le a kezem. Nem vagyok orvos, de ennyit minden ember meg tud tenni aki valamit is hallott az ilyen dolgok felől. A hátamon lévő seb már bajosabb, mivel fogalmam sincs, hogy pontosan hol van a vágás. Végül amikor a tőr újra felhevül, sikerül valahogy betájolnom a helyét, és azzal jóval kevesebb munkát végzek, mivel nem annyira mély a seb mint aminek tűnt. Amikor azzal is végzek, magam köré tekerek némi anyagot a felsőm levételen után. Amikor kész vagyok gyorsan magamra kapom véres pólómat és kinyújtóztatom tagjaimat. A számból kiveszem, majd a padlóra dobom a kis anyagdarabot. Pfúj! Sebeim még mindig fájnak, ám ezt már össze sem lehet hasonlítani az előbbi érzéssel. 
Gyorsan a felszerelésemhez lépdelek és magamra kapva mindent, az ajtó felé indulok. Ekkor bevillan egy kép. Egy nő menekül ki ezen az ajtón, miközben én egy férfivel nézek szembe. Áh, szóval ezt Vérci művelte! De vajon ki volt az a nő? Nem tűnik idősnek, de olyan fiatalnak se mondanám mondjuk mint engem hisznek az emberek gyakran. Amint az emlék eltűnik, hirtelen nyomasztó érzés lesz úrrá rajtam. Hé Vérengző, őt te hagytad elszökni? Igen. Bajod? Ebből még nagy problémánk lehet. Az a nő eszes lehetett, vagy ha nem is akkor valami tiszteletreméltó hölgyemény. Lehet, hogy nem jutunk ki innen élve. Mármint a városból. Bezárathatja a kapukat vagy mit tudom én. A lényeg, hogy nem bízok a sikeres menekülésben. Ő viszont nem válaszol nekem többet. Ó persze ez a hála azért mert kiengedtem egy teljes harc erejéig? Többet nem fordul elő abban biztos lehet. Elindulok az ajtó felé, ám ekkor újra magamra pillantok. Mindenemet vér borítja. Főleg a ruháimat. Sóhajtok és az egyik őr felé indulok. Kell az inged haver. A legfiatalabbról ráncigálom le az ingét és a fekete köpenyét, ami egészen tetszetős. A szoknyám tiszta vér, így azt is nadrágra cserélem, ám azt már a saját táskámból kotrom elő. Egy kis vízzel (szintén a táskából) leöntöm az arcomat és a hajamat, majd az utóbbit egy laza kontyba fogom, egyik késemet rejtő pálcát pedig visszacsúsztatom bele. Tartok attól, hogy felismernének, így egy nagy karimájú kalapot is a fejembe nyomok. Kész is vagyok! Így már egészen határozott mozdulattal nyitom ki az ajtót. 
Ami azonnal szembeötlik az a napsütés. Ahogy kilépek, meleg napsugarak kezdenek táncolni a bőröm fedetlen részein. Huh. Már csak ez hiányzott. Ha szép az idő, akkor az emberek az utcán ütik el az idejüket. Az pedig  engem igencsak akadályozni fog. Körülnézek. Egy tér közepén vagyok, éppen egy szobor talpazatából léptem ki. Szóval ez nem volt legális fogva tartó helyiség. Ahogyan előlépek az emlékműből hirtelen minden a téren sétáló ember szeme rám tapad. Én lehajtom a fejemet, hogy a kalap eltakarja és felmutatom a nyakláncot amit az egyik halottról szedtem le. Rögtön sutyorgást hallok, ám ezután mindenki bólogatni kezd és tovább indulnak a dolgukra. Megkönnyebbülten indulok tovább. Sietve szedem a lábaimat, úgy rohanok ahogy csak tudok. Igyekszem mindent úgy tenni ahogyan már magamban elhatároztam. Ha az a nő felismer nekem végem, a szerencsém, hogy feltűnő hajamat sikerül úgy-ahogy eltakarnom. Az arcomat pedig a kalap karimája tökéletesen elrejti a kíváncsiskodó szemek elől. Egy főutcára térek, ahol nagy tömeg van, valamiféle ünnepség lehet, mert mindenfelé kis asztalokat látok, az utca két oldalán pedig mindenféle szélhámosok táboroznak. Igyekszem kezeimmel utat törni magamnak, elhajtani az embereket. Azok pedig meglátva az egyenruhámat készségesen el is lépnek előlem. Halvány mosoly kúszik fel vonásaimra amint a tömeg lassan kezd magától szétválni előttem. Milyen engedelmes kis birkák ezek. Egyem meg, de aranyos agyatlan hülyék. A mosolyom kiszélesedik, ám gyorsan úrrá is leszek magamon, felvéve nagyanyámtól örökölt színészi tehetségem álcáját. A kapu már nincs messze, feljebb tolva a kalapot meg is látom az egészet. Nem olyan nagy mint mondjuk a konohai kapu, ahhoz képest csak egy kis homokszem, de még így is egész nagy. Mellette egy őrbódé áll. Háború van, így egy ilyen kis falunak is megfelelő ellenőrzést kell tartania. A köpeny zsebébe túrok, hátha van ott valami irat. Ám semmit sem találok. Nincs ekkora szerencsém. Francba! Amint közelebb érek meg is látom az ellenőrzőket, két Városi őr. Tehát nem shinobik. Elégedetten nyugtázom ezt a tényt magamban. Micsoda jó hír! A másik zsebembe nyúlok és... hoppá van itt valami! Miközben én kihalászom a papírlapot a zsebemből egyre közelebb érek az őrökhöz. A fejemet lehajtom, nem akarok feltűnést kelteni. Rajtam kívül nincs itt senki. Amikor odaérek az egyik férfi végigmér és elmosolyodik. 
- Mivan újonc? Erős volt a műszak? Jötté' váltani? 
- Nem, uram. Parancsom van. 
Erre mintha elkomorodnának, én pedig felmutatom nekik a papíromat, melyen az áll: 

//ÉS MÉG MINDIG NEM FÁRADTAM BELE! A részben saját tapasztalat alapján íródtak bizonyos részek: pl a fulladás ^^//


Itt szeretném kérni az ellenőrző Staffot, hogy számítsa ezt kérem az előző hónaphoz. Két órát csúsztam vele, de így is alig bírtam fent maradni idáig, annyira siettem vele, hogy az elírásokkor mindig idegbajt kaptam. Voltak más tényezők is amik miatt késtem, ezek személyes jellegűek, de övő hónapban szeretnék újabbat beadni, ezt pedig már írom egy ideje ebben a hónapban... persze tegyen a Staff belátása szerint, én csak kérhetem az ilyesmit. 
(de please annyit szenvedtem, beálltak görcsbe az ujjaim és félig megsüketültem a GoT zenétől amit rongyosra hallgattam közben ><)




Kaland helye: Füst Országa
Kaland ideje: Jelen - A játéktéri kalandom kezdete előtt kb egy héttel
Célja: Mittudomén. De komolyan valaki kiírja hogy: tudás szerzés meg hogy: chakra? 


Én tényleg utálom a vizet. Nagyon nagyon utálom. Meg a havat. A sötétséget. És a hideget. Vagyis ha belegondolunk rengeteg dolog van amit utálok, de ez az... egy, kettő, három, négy dolog az elsők között foglal helyet a listámon. Hadd magyarázzam meg. Réges régen, történt velem egy... mondhatni csúnya baleset, melynek hatására rettegni kezdtem a víztől. A félelmeim kezdtek felemészteni, lassan túlnőttek rajtam. Sosem mondtam el senkinek mennyire rettegek ettől a tisztán csillogó démoni anyagtól, mert a gyengeség jeleként fogták volna fel. Még a hangjukat is elképzeltem magamban: "Nézzétek ott a hülye fehér patkány! Fél a víztől mint valami kisgyerek!" Igazuk is lett volna. Gyengének éreztem magam, nem csak a rossz egészségi állapotom miatt, hanem mert a lelkem is törékeny üvegből volt abban az időben. A falumban köztudott volt, hogy aki nem normális azt utálni, gyűlölni és megvetni kell. Én pedig a szó legszabadabb értelmében sem colram normális. Így hát ezt tették velem is éveken keresztül. Aztán egy nap fordult a kocka. Hatalmas változást hozó vihar előszeleként változtam meg. Mintha az idegsejtjeim is azt mondták volna magukban: elég ebből! Alig lehettem nyolc éves, amikor a szeretetre vágyó kislányból olyan lány lettem aki még a pillantásával is egy perc alatt kivégez. Persze ez sem változtatott semmit, bár másoknak erős, határozott jellememet mutattam, továbbra sem fogadtam el a félelmemet. Ez az egyetlen dolog amit máig utálok. Természetesen az évek alatt a félelem eltűnt belőlem, átadva a helyet valami furcsán negatív érzésnek ami mindig elfog ha a vízre nézek. 
Ezt NEM utálatnak hívják. 
Oh tényleg, az az utálat ahogyan mi viseltetünk egymás iránt? 
Ja. Most fogd be Banya és induljunk tovább. 
Sóhajtok és újabb lépést teszek a sáros vízben. Ez annyira jellemző! Mindig olyan dolgok kell, hogy a történeteim előtt érjenek amiket utálok. Vegyük sorra. Bántalmazás, érthetetlen nénik, leszidás, hideg víz. Nem a legjobbak. Még fűzném egy ideig a hosszú gondolatmenetemet, de ekkor cuppogó hangot hallok. Undorodva nézek a lábamra. Sejtettem, hogy valami ilyesmi fog történni - állapítom meg magamban miközben koszos lötty áztatta csizmámra nézek. Szinte fáj a szívem, mert ez azóta megvan mióta Akemi-san elhalálozott. Mosoly kúszik fel szenvedő vonásaimra és veszi át a hatalmat. Újabb mély sóhaj után újra elindulok a patakban. Már vagy két órája gyalogolok ebben a koszos, hideg vízben azért, hogy elrejtsem nyomaimat. Ugyanis a hó árulkodó földi galádság, rálépsz és több óráig is ott maradhat a lábnyomod, ha nem esik rá még egy adagnyi fehér pihe. A tényleges tél tegnap ért utol, épp a szokásos tevékenységemet végeztem, vagyis elkaptam egy kereskedőt és egy kicsit meggyilkolásztam. De tényleg művészi lett. A vér csak úgy ömlött a cikcakkos élű vágásból. Most viszont nem ez a lényeg. Hülye voltam, annyira meggondolatlan, hogy otthagytam a hullát a falu mellett miután elvettem egy kis pénzt tőle. Természetesen ráleltek a testre, még mielőtt tombolni kezdett volna a vihar és utánam küldtek néhány féleszű barmot akik ilyenkor képesek kimenni a szabadba. Kutyákkal jöttek; olyan kutyákkal amik könnyűszerrel átharapják a torkomat mintha csak ropogtatni való porc lenne. Elmenekültem, a vihar és üldözőim elől is. Még egyik sem ért utol, de jó úton haladok, hogy összeessek. Nem fognak győzni! Minden játékban én nyerek ahogy annak lennie is kell. A távolból alig hallható ugatást hallok. Vagy csak képzelődöm? Undorodva húzom el hidegtől kicserepesedett ajkaimat. Persze Chibi-chan most duzzogva ücsörög elmém egyik távoli zugában és még csak véletlenül sem akar segíteni nekem semmiben. Hogy miért sértődött meg azt nem tudom. Mostanában olyan mint a tavaszi időjárás. Hol napfényre vágynál zuhét kapsz, amikor pedig egy kis frissességet akarnál minden száraz.  
Nos össze is foglaltam neked a tényeket, nézzünk szembe az igaz valósággal és azzal, hogy mit is csinálok ebben a szituációban. Mert persze túl fogom élni. Mindig túlélem. 
Elágazáshoz érkezem, a patak kettéválik. Választhatok, hogy egy vízeséssel mélyülő kalandtúrára vagy egy jégtáblák közötti pihentető kutyaúszásra fizetek be. Elmosolyodom. Vajon mennyire tartanak hülyének az üldözőim? Mivel mindegyik egy tökkelütött hím így azt hiszem abban a hitben élnek majd, hogy én a könnyebb utat választom majd. Felemelem a fejem, az ajkamba harapok (felsértve azt és kiélvezve saját túlságosan is édes vérem ízét) és szinte mosolyogva indulok a kiválasztott irányba. A jobb oldalon folytatom tovább az utamat. Az eddig nyugodtan hullámzó víz zavarossá válik körülöttem - és nem csak ez az egyetlen problémám. Egyre mélyebb is lesz. Lassan a térdig érő magasságtól eljutok odáig, hogy már a hasamat nyaldossák a koszos és hideg hullámok. Megborzongok amikor megérzem a fagyos folyadékot a ruháim alatt. Olyan mintha a bőrömön át akarna a csontjaimba jutni és belülről széttépni az összeset, hogy ne maradjon belőlem más csak egy apró nyöszörgő bőrkupac amit elsodor ez az áramlat. Szép jövőképemet egy óvatlan mozdulat utáni esés zavarja meg. Megcsúszom egy sikamlós felületű kövön és az immár mell magasságig emelkedett vízbe esek. Háttal. Egy pillanat erejéig azt sem tudom mi történik velem. Azt érzem meg csak, ahogyan a fülembe, az orromba és számba is víz férkőzik be. Ismerős a helyzet. Elönt a furcsa deja vu érzés. Ugyanez volt Sayával is... és meghalt. A levegő kiszökik a tüdőmből, helyette csak a fojtogató légszomj marad nekem. Én öltem meg. A kezeim zsibbadni kezdenek, a fejem sajog. Mintha valahonnan nevetést hallanék, tiszta és angyali hangot, de amikor kinyitom a szemem csak a sötétséget látom. A lelkembe kétség költözik, az eddig kapálózó mozdulataim lelassulnak majd teljesen elhalnak a sodrásban. A hideg mindenhol ott van, ez az ő birodalma. Én pedig csak egy újabb szerencsétlen vagyok aki belehal a fagyhalálba. A sötétség egyre megnyugtatóbban hat. A hangulatom olyan mintha a lelkemben lobogó tűzre egy jó adag folyadékot fröcsköltek volna. Kialudt. Örökre? Én csak... gyerünk már. Úgy akarok meghalni ahogyan ő tette. Apró tűszúrásokkal érkezik a tüdőmbe a fájdalom én pedig mint rég nem látott barátot fogadom. Belenyugodtam? Dehogy is. Viszont nincs mit tenni már ez ellen. Furcsa de nem érzem azt amit ilyenkor szoktam. Hol a kaszás? Megint csak egy kicsi kirendelt? Mindig alkalmazottakat küldenek értem. Csalódottságot kellene éreznem, de annyira lefagytam már kívül belül, hogy az érzelmek egy kilométerre elkerülnek és vissza is fordulnak. Kezemmel valahogy az ég felé nyúlnék, az oxigén felé, de semmit sem tudok megmarkolni, fagyos ujjaim csak az undorító folyadékot kapnak el. Kiáltanék, de már nincs hozzá erőm. Meghalok. Meghalok. Nevetni akarok, úgy akarok nevetni ahogyan szoktam, de nem tudom kinyitni a számat. Mikor megpróbálom, csak még több koszos undorványt engedek le a torkomon. Hányingerem támad. A levegő pedig végleg elfogy belőlem. A tüdőmből, a szívemből, az ereimből. Olyan lettem mint egy kő amit magával sodor a jeges víz. Az áramlás egyre erősebbé válik, ám engem az sem érdekel, ha meghalok ennek a kis kalandnak a végén. Aztán a jeges valóságban egy hangot hallok. Távoli, alig hallható, gyenge hangocska, de én azonnal felfigyelek rá. Suttogásként hallom kiabálását. Az első ami eszembe jut az, hogy hagyjon békén engem meghalni, de végül a kíváncsiságom győz. 
TE HÜLYE! NEM TEHETED EZT VELÜNK HALLOD? LU! TUDOM HOGY HALLASZ TE IDEGBETEG LIBA! Lu... ébredj már fel. 
A hang azonnal megtalálja gazdáját az emlékeimből. Vérci kiabál nekem? Minek? Miért? És én... mit is csinálok most? Az előbb még nevetve menekültem most meg... ez így egyáltalán nem jó. Újra kinyitom a szememet. Rúgok egyet a semmibe, de már nem ér földet a lábam. Ez rossz... nagyon nagyon rossz. A világ forogni kezd körülöttem, valószínűleg a sodrás miatt. A fejem pedig egyre elviselhetetlenebbül fáj. Talán az oxigénhiány miatt, de az is lehet, hogy néhány percen belül örökre elvesztem a testem feletti uralmat.
Gyerünk már! Így akarsz meghalni? Vízbe fúlva mint a söpredék akit lenézel? Válaszolj már! LULU!
A szívem erőtlenül dobban meg a szavak hallatán. Igaza van. Mindig igaza van, hiszen... ő nem olyan hülye mint amilyen én vagyok. Elég ebből! Újra a semmibe rúgok, ám most hatása is van a mozdulatnak, mert feljebb jutok. Legalábbis én így érzem magam. Még egy rúgás, egyre erőtlenebb, de nem számít most ez sem. Egy kis idő elteltével valami szilárdat érintenek meg az ujjaim. Föld! Az alján lennék? Nem, ez valami más. A szemem elől eltűnik a sötétség, ahogyan közelebb kerülök a felszínhez. Milyen hordalékos ez a víz... mindenhol uszadékfák, kavicsok és sár vesz körül. Megragadok egy, a földből kiálló gyökeret és erősen rámarkolok. Egy lökést érzek, ahogyan az áramlat továbbhalad körülöttem én viszont csak lebegek ott a semmiben. A fejem kezd elnehezülni, a tüdőm már csak egyetlen fájdalmat árasztó pont a mellkasomban. Van egyáltalán tüdőm? Milyen levegőt venni? - ezek a furcsa kérdések repkednek gondolataim között. A gyökeret szilárdan tartó ujjaim kezdenek újra lemerevedni. Nem nem nem! Nem itt fogok meghalni. Hiszen mindig ezt mondom magamnak, minden egyes szituációban. Elkezdek felfelé tapogatózni. A dermesztő víz minden pillanatban az oldalamba vágja magát az erős áramlás miatt, de én már figyelmen kívül hagyom ezt is. Végtelennek tűnő másodpercek telnek el majd... hirtelen minden fényes lesz. A világosság megnyugtat, egyben el is riaszt. Ilyen közel voltam és feladtam? 
Most menj tovább.
Úgy teszek ahogyan a tanácsot hallottam. Lehet, hogy utasítás volt inkább? A kezemmel felfelé nyúlok. Semmi változás egy ideig, aztán egyszer csak megszűnik a fagyos érzés és valami rosszabb jön. A kezem elzsibbad, a kinti hőmérséklet miatt. Vissza akarom húzni a "jobb" helyre, a vízbe, de ekkor forró érintést érzek a bőrömön. Ujjak kulcsolódnak rá a csuklómra és szorítják meg azt. Valaki a víz alá nyíl és a vállam alá nyúlva emel ki a vízből. Azonnal megérzem a kinti fagyos szelet és zimankós időjárást, menekülnék vissza eddigi helyemre, a sötétbe, de nem tehetek semmit. Két ölelő kart érzek a vállaim körül, valaki a hófedte földre fektet. Minden sötét, nem látok semmit, de nem jutok oxigénhez. Az ölelése ismerős, olyan mintha már éreztem volna ezt a puha bőrt valahol, de nem látom ki az pontosan. Ki mentett meg. Még ahhoz sincs erőm, hogy Vércinek szóljak és megkérdezzem tőle ki lehet a furcsa megmentőm akit valószínűleg ismerek. A meleg kezek ekkor a mellkasomra nyomódnak, még felháborodni sincs időm, mert ekkor nyomást érzek. A szívem ezt magára veszi és be akarja bizonyítani, hogy ő aztán erősebbet tud ennél dobbanni és újra... nem is tudom, újra dobogni kezd? De hát nem voltam halott... dobogott nem? 
Nem. 
Aztán abbahagyja az illető és a nyakam alá nyúlva ülő helyzetbe emel. Levegőt akarok venni, ám ekkor furcsa hányinger tör rám. Előregörnyedek, de a gyomrom tartalma helyett vizet köhögök fel. Rengeteg vizet. Levegő után kapok, de még mindig csak bugyborékoló hangot tudok kiadni, tele van a tüdőm vízzel. Aztán újra köhögőroham tör rám, erősebb az összes eddiginél és mindent felköhögök ami eddig a légzőszervemben volt. Levegőt veszek, újra megpróbálom. A tüdőm percek óta először megtelik éltető oxigénnel. Lehetetlen leírni ezt az érzést, nem is próbálom. Amikor megérzed a halált de újra levegőhöz jutsz az egyszerűen varázslatos. Kezeim remegnek, vizes hajam hínárhoz hasonlóan tapad az arcomhoz. Még mindig csak homályos foltokat látok mindenfelé. Valaki magához von, vörös foltokat fedezek fel a látóterem széle felé, de nem tudom pontosan kihez tartoznak és mik is azok. A szemhéjaimat nehéznek, a fejemet furcsán könnyűnek érzem, lassan közeledik felém a sötétség. Tiltakozom, de ez elől nem lehet elfutni. Légzésem kapkodóból nyugodttá lassul, szívverésem újra normális. Fagyott kezem az övemhez csúszik és rátalál a kardom markolatára. Ujjaimat belé fűzöm, míg önkéntelenül is közelebb húzódom a napfény illatú, meleget árasztó megmentőmhöz, aki a karjai között cipel. Ez romantikus is lehetne, ha nem lennék öntudatlan... elmerengek ezen egy ideig, majd az ismerős illat és a biztonságérzet gyorsan győzelmet arat és elalszom. Nyugodt, álomtalan sötétségbe süllyedek, a rémálmaim valahol messze járhatnak. Vajon azért van mert valaki őrzi az álmomat. Bár tudnám ki ez... olyan ismerős....


oO-Oo


Hirtelen riadok fel, ahogyan az ember csak rémálomból kelhet. Mégsem emlékszem semmire ami arra utalna, hogy a démonjaimmal a fülemben aludtam. Ma nem. Körbenézek. Ami először feltűnik az a sok fa. A szobát ahol vagyok mindenfelől fából készült falak határolják. Én valami kanapé féleségen fekszem most amit már megtalált magának az idő vas foga. A bélés néhány helyen kilátszik, a huzat is kopottas. Egy takaró van lazán körém tekerve, így egy ideig mocorognom és fészkelődnöm is kell, hogy kiszabadítsam tagjaimat a fogságból. A végtagjaim még mindig zsibbadnak egy kicsit, folyton ráz a hideg, de már nem érzem azt a fagyos érintést amit a víz  adott nekem eddig. Átlendítem a lábamat a kanapé másik oldalára és az anyagra támaszkodva, lassan és igen óvatosan állok talpra. Ok, ez megvan. Megpróbálok lépni egyet a kandallóban lobogó tűz felé amit csak most fedeztem fel. Kellemes meleget sugároz felém, a táncoló lángok arany színei pedig magukhoz vonzzák vérszínű tekintetemet. Az első lépés után remegni kezdenek a lábaim, majd összecsuklanak alattam. Mérgemben az ajkamba harapok és megpróbálok felállni. Ugyanúgy a padlón kötök ki ezek után is. Már érzem az arcomon a tűz melegének csábítását, hallom ahogy engem hív: "Gyere, itt vagyok, csak rád várok!" Nyikorgást hallok, majd kitárul az ajtó és egy alak lép be rajta. A földön ülve elég védtelen vagyok, így megpróbálok felpattanni, ám nem sikerül hiába vagyok nagyon nagyon elszánt. Az alak ismerősnek tűnik, de a tűz fénye nem jut el vonásaiig. 
- Jesszus, Lu jól vagy? - hangjában aggodalom csendül. 
Én... én ismerem ezt a hangot. Nagyon is jól ismerem. A szemeim kikerekednek, hirtelen mozdulok, a földön heverő kardomért nyúlok. Mozdulataim esetlenek, alig bírom behajlítani az ujjaimat amikor rámarkolok a kardra. Ahogyan a finom markolat a kezembe simul az ereimben mintha apró szikrák kezdenének pattogni. Igen, meg fogom őt ölni! Felpattanok, majdnem el is esek, de végül egy gyors lépéssel elé kerülök. A kardomat jobbra lendítem meg, a mozdulat nyers, de még így is gyilkosan elegáns. Ám ekkor kellemetlen gondolataim támadnak. Mi van ha meg akarja magyarázni? Lehet, hogy tényleg nem tehet arról ami történt. A szívemen ülő jégdarabok mintha olvadni kezdenének ezekre a gondolatokra. A kard megáll pontosan a fiú nyaka előtt egy centiméterre. Minden csendes, nyugodt, a kezem biztosan tartja a kardot. Már olyan régóta forgatom, hogy egy ilyen erejű csapás után is képes vagyok megállítani egy kis koncentrációval. Azokba az ismerős zöld szemekbe nézek, talán válaszok után kutatva, de nem kapok semmit. Egy jel, egy pillantás, egy villanás. Semmi. Erősebben ráfogok a markolatra és kényszerítem magam, hogy megmozdítsam. Ám az nem mozdul, nem engedelmeskedik egy ilyen gyenge leánynak amilyen most belőlem lett. Ezt nem hiszem el. Újra a szemébe nézek. Elmosolyodik. 
- Jin. - határozottan akarom mondani, de csak remegő hangfoszlányok lesznek belőle. 
Elmosolyodik - azzal a mosollyal amit a legjobban szerettem, amiben benne volt az összes napfény ami valaha is érte ezt a sivár földet. Ezt szerettem a legjobban benne. Amikor a szemeibe apró lángocskák költöznek, az arca őszinte kifejezést ölt, még a vonásai is komolytalanná lesznek. De ez mind hazugság. Mostanra megtanultam, hogy minden amit nekem mondott az volt. Akkor miért habozok még most is? Le kell sújtanom rá. 
- Emlékszel? Mindig ez volt. Amikor veszekedtünk, te mindig nekem ugrottál. Én viszont gyors voltam. Most nem vagyok az. Védtelen vagyok Lu. 
A szívem nagyot dobban ismerős hangja hallatán. Minden olyan mintha egy időgép varázsa alatt történne. Amikor utoljára beszéltünk is így vitte fel a hangsúlyt a szavak közepén, ugyanígy beszélt, ilyen szavakat használt. Elgyengülök, lélekben, már nem az a Lu vagyok aki csak játszik mások érzéseivel. Talán most az enyéimmel játszanak? 
- Ez valóságos? 
- Igen az. Miért? 
Hirtelen kétség támad fel bennem. De ő elárult engem! Tudni kellene róla, hogy így tett nem? Genjutsu lenne csupán aminek most az áldozatául estem? Nem hiszem. Megkeményítem a hangomat és próbálom visszavenni azt a leplet amit általában az embereknek mutatok. 
- Elárultál. Remélem ez elég emlékeztetésnek. 
- Ez bonyolult Lulu...
Felmegy bennem a pumpa a szó hallatán. Mit becézget engem ez a... a... nem tudok rá rosszat szólni az a baj. 
- Te csak ne "luluzz" itt nekem. Magyarázatot követelek. 
- Ha végighallgatnál akkor tudnád, hogy meg akarom magyarázni miért tettem. És hogy mit is tettem. 
Azt hiszem engedem neki, hogy elmondja miről van szó. Először is mert érdekel, másodszor pedig, mert el akarom dönteni hogy tényleg elárult e vagy csak valami nagyobb jóért tette amit tennie kellett. Tudom gyengeség, de adni akarok neki egy esélyt. Olyan mint a hazatérés. Nekem sosem volt igazi otthonom, de Jin mellett egy időre otthonra leltem ahova mindig visszatérhettem. Most pedig megint itt vagyunk egymással szemben, de egy másik szituációban. Összetörte a szívem, akkor, két éve. Azt hiszi ugyanaz a lány vagyok, de nagy valószínűséggel alábecsül engem. Elveszem a kardomat a nyakától, mire hálásan pillant felém. Aztán egyszer csak tompa szavakat hallok a fülemben. Hé Lu! Mégis mit gondolsz mit csinálsz? Megmondtam, hogy mit tett nem emlékszel? Mintha megérezné, hogy elbizonytalanodom, Jin rám villantja mosolyát és nyugtató hangon szól hozzám. Mintha egy idiótát nyugtatna. Komolyan annak lát engem? Egy tehernek? Vagy csak az én jólétemért - a lelkem üdvéért csinálja ezt velem? Nem tudok eligazodni rajta. 
- Leülhetünk legalább a beszélgetéshez? 
Szavai édesen csengenek, amitől azonnal ellágyul a szívem. De van valaki aki meg is dermeszti egy pillanat alatt újra. Az pedig az én drága Vércim. Hangja immár a gondolataim körül szól, mintha féltékenységet is felfedeznék benne. Nem fogod fel? Ő rossz! Miatta kellett egy pszichopatával "teáznunk" egyszer aki a lábujjainkra pályázott! Ne higyj neki, fogadjunk, hogy most is a faluja szolgálatában áll és azért jött idáig érted. Ezek akármennyire is utálatos, de jogos érvek. Az ajkamba harapok. Tehetetlen vagyok mindezzel szemben. Végül erőnek erejével elveszem a kardomat Jin torkától és ellépek előle. Szabad az út, ő pedig a kanapé felé lépdel ahol eddig én feküdtem. Vérci közben szitkozódik az elmémben, de rá se hederítek. Tudni akarok mindent róla, a történetét akarom hallani. Mert legbelül még mindig hiszem hogy.... hogy félrevezetett és ő a jófiú a sztoriban, nem a mocskos áruló patkány. Elegáns mozdulattal ül le a szófára én pedig vele szemben, közel a tűzhöz helyezkedem el. Egy meleg tapintású szőnyegen ülök, így még a felfázástól se kell tartanom. Jin a szemembe néz, mosolyát komoly kifejezés váltja fel. Én pedig kérdezek. 
- Hol vagyunk? 
- Nem messze a vízeséstől amiből kiszedtelek, egy erdőben. Ez pedig mint látod egy faház. Igen jól szigetelve télre és nyárra. 
- Mennyi ideig voltam eszméletlen? 
- Két napig. 
- Hol a ruhám? 
- Öhm... ott a sarokban, az alsónemű rajtad van csak a vizeset vettem le... tudod...khm... hogy meg ne fázz.
- Megfürödhetek? 
- Ezután? Jaaaa... persze van meleg víz. 


oO-Oo 

Megkönnyebbülten sóhajtok. Egy pillantásommal jelzem neki, hogy később folytatjuk, addig várjon rám itt. Ő csak előzékenyen bólint, majd egy ajtó felé bök az állával. A kardomat magammal viszem, felkapom a táskámat amiben egy váltás ruha is van és a fürdőszoba felé veszem az irányt. Ahogy belépek megcsap a meleg levegő és a pára ami bent uralkodik. Becsukom magam mögött az ajtót, a kulcsot is ráfordítom, hogy biztosan ne legyen részem semmilyen kellemetlen élményben. A pára miatt hajam lassan hullámossá lesz, miközben levetem magamról az inget amiben eddig voltam. Ez olyan kínos. A gyanú és a harag kezd elpárologni belőlem, ami talán a jóleső meleg, vagy a vízpára hatása nem tudom, mindenesetre sokkal szabadabbnak érzem magam az ilyen érzések nélkül. Alsóneműben állok meg a tükör előtt és szemügyre veszem magamat benne. Az arcom már nem oly beesett mint volt, a hajam újra a régi színében csillog ahogyan lekopott róla a sok festék amivel próbálkoztam, a szemeim alatt pedig az ismerős karikák húzódnak. A szám kékes színe eltűnt, megint cseresznyepiros, élénk amilyen a jeges kalandocskám előtt volt. Nem is nézek ki olyan rosszul ahhoz viszonyítva ami velem történt az elmúlt... két napban. Levetem magamról az utolsó ruhadarabokat is, végigtekintek vékonyka alakomon, halványan elmosolyodom és a sarokban álló kád felé fordulok. Beszállok a fából ácsolt dézsába és magamra locsolok egy keveset a forró vízből ami benne van. Égeti a bőrömet, mintha csak a Pokol örökké forró tüze lenne, de engem nem izgat az ilyesmi. Találok egy szappant a szélén, kellemes vaníliás illattal. Habár én inkább a vasas illatot szeretem, ez is megteszi egy kis időre. Bedörzsölöm vele a végtagjaimat, a hasamat, a mellkasomat és még a hátamat is megpróbálom. Ahogy az ujjaim a gerincemhez érnek, meglepve tapasztalom, hogy sokkal kevésbé érzem mint azelőtt. Elégedetten vetem hátra magam a dézsában és a szappan miatt keletkezett buborékokkal játszom. Megfogom őket, átnézek rajtuk. Olyasmi ez amit én sosem csinálhattam fiatalabb koromban. Varázslatos a maga gyerekes módján. Én, aki nap nap után embereket gyilkolok szenvedélyesen játszom a szappanbuborékokkal. Elnevetem magam, tisztán és csilingelőn, úgy ahogy rég nem nevettem. Hol az őrület? Messze innen annyi szent. Hajam lelóg a földig a dézsa peremén átvetve, így a vége bele is ér a kifröcskölt víz miatt keletkezett pocsolyákba. Ám ez sem zavar annyira, hogy a kedvemet szegje. Felállok, a törülközőért nyúlok. Ahogy az ujjaim a puha anyaghoz érnek, olyat tapasztalok amit már nagyon rég óta nem éreztem. Persze ez mind most csak nekem varázslatos, aki minden nap a földön alszik, patakokban mossa le magáról az alvadt vér nyomait és fákkal védi magát az eső ellen. Az anyagba temetem az arcom, beszívom az illatát, ismerős aromáját. Jinnek van ugyanilyen illata! Napfény egy csipetnyi napraforgóval. Pontosan ilyen az az illat is. Gyorsan magam köré csavarom a törcsit és kilépek a kádból. Nem fázom, hiszen idebent elég meleg van, hogy ne érezzem meg a párolgás utáni hideget ami a bőrömön marad. Körbenézek, a táskámba túrok, a ruháimat keresem. Meg is találok egy fehér szoknyát, egy térd fölé érő harisnyát és egy fekete felsőt. Igen, ez a hétköznapi öltözékem. Amint belebújok a ruhákba, rögtön megszűnik a fürdő varázsa, de a nyugalom érzése velem marad miután a szobából is kiléptem. Nem kevés gőz kísér utamon, de gyorsan becsapom az ajtót, hogy bent tartsam a varázst. Nem engedhetem elfutni onnan hiszen az a helye ahol az embernek örömet okozhat. Jin ugyanott ül ahol eddig, rám vár. Arca felderül amint meglát, az enyémen pedig megmagyarázhatatlanul sok árny fut át. Bizalmatlan vagyok, de már alig. Rámosolygok, ő pedig viszonozza. Ez olyan nosztalgikus. A szemében mintha valami villanna amit nem ismerek, de ezt figyelmen kívül hagyom. Leülök mellé a kanapéra, lábaimat a mellkasomhoz húzom és figyelem őt. Satsu közvetlenül mellettem van, jelenléte önbizalmat ad nekem. Még Vérci is kíváncsian noszogat, hogy kérdezzek minél hamarabb. Sóhajtok. 
- Mesélj hát. De kérlek... az igazat mondd! 
Kedvesen elmosolyodik, majd a távolba réved a tekintete. 
- Tudom, hogy minek látszott az az egész, de szeretném leszögezni, hogy nem az volt aminek tűnhetett. Én tényleg szerettelek Lu. És bármit megtettem volna érted. De megfenyegettek, hogy a húgomat megölik, engem pedig örökre egy szűk cellába fognak tartani amíg bele nem fulladok a saját szaromba. Vagy valami ilyesmi. 
Én erre csak hümmögök, elégedetlen vagyok. De meg tudom érteni, hiszen ikertestvérek, akiknek vigyázniuk kell egymásra jóban rosszban. Viszont Vérci továbbra is bizalmatlanul suttog magában. Én hallottam azt a beszélgetést Jin és a szadi bácsi között Lu. Én vagyok itt az aki igazat mond. Elég legyen Chibi-chan! Lintem őt magamban, mert nem tartom most őt fontosnak ebben az ügyben. Makacs, csak a saját igazát mondja, akkor is ha az nem a legjobb.
- Tehát megfenyegettek. Én egyezséget akartam velük kötni, hogy hagyjanak minket, de utánunk küldték a többieket. Azt hittem végem van. Amíg aludtál előjöttek, engem leütöttek amíg őrködtem, halkak voltak akár a sivatagi gyilkos kígyók. Elvittek. Azóta nem láttalak, csak hallottam azt, hogy meghaltál.Gyászoltalak. A húgomat megölték. 
- És engem hibáztatsz? Ezért vagy itt nem igaz? Megölni. 
- Nem. Sokáig gyászoltalak titeket a fogságom ideje alatt. Szörnyű volt Lu. Azt hittem sosem látom többé a napot, hogy nem leszek már boldog ebben az életben. Aztán a remény rám kacsintott. Titkos segítőtől kaptam egy levelet és a cellám kulcsát. A levélben meg volt írva, hogy hol vagy és hogy életben vagy. Elmondták mikor láttak utoljára és hol. Annyira... boldog voltam. El se hittem. Idesiettem, kerestelek de nem láttalak sehol az erdőben. Lementem a patakhoz hátha ott vagy de nem. Aztán rájöttem, hátha a patakot követted. Elindultam a vízesés felé. Miután nem voltál ott fel akartam adni. De aztán észrevettem, hogy egy kéz nyúl ki a vízből. Egy kéz amit ismertem jól, egy kéz amiért akkor bármit odaadtam volna. 
Ez megható volt. És az hiszem hiszek neki. Igazat beszél, annyira látszik... mind az arcán mind a vonásain visszatükröződik az őszinteség. A kardom már nem vágyódik annyira a kezemhez, Vérci pedig úgy tűnik feladta. Vagy csak elege lett? Lehet hogy információt gyűjt egy újabb magánakciójához mint az előbbi. Reménykedem benne, hogy nem. Elnyúlok a kényelmes szófán és hallgatom Jin messzi lélegzését. Régen mindig könnyen el tudtam aludni erre. Felkönyökölök és ránézek. Pillantásom átható, pont amennyire annak kell lennie. Ő viszont könnyeden mosolyog rám megint. Olyan mint a nap. Fényesen ragyog mindennemű törés után. 
- Azt hiszem meggyőztél te kalóz. - nevetek.
Int, én pedig közelebb mászom hozzá. A mellkasára döntöm a fejem, melléfekszem, félig rajta is vagyok. Beszívom az illatát ami megnyugtat. A régi napokra emlékeztet mindez, amikor még boldogok voltunk mi ketten. Együtt. Naiv vagy kicsi lány. El fog árulni. Zavarodottan pillantok körbe, de aztán rájövök ki szólt hozzám. Nem igaz. Ő szeret engem, ő nem árult el és nem is fog. Az egyetlen ember akit tiszta szívből szerettem. Mármint ember, nem kislány. Hangulatember vagyok, erős érzelmekkel, amik lehetnek pozitívak és negatívak is, az személytől függő. De a legfontosabb az, hogy ha szeretek valakit azt nem árulom el és... egyszerűen csak tudom, hogy ő is szeret. Nem érdekelnek ilyenkor a küldő hatások, a veszélyek, a száz halál is kopoghat az ajtón én akkor is elmerülök ebben a gyönyörű érzésben aminek a neve... szerelem. Jin ujjait érzem meg a hajamban, simogatják a fejemet, játszanak a tincseimmel, pont úgy ahogyan régen is tette ugyanezt. Elvarázsol ez az érzés, szeretet költözik a szívembe, olyan fajta ami az egész lényedet felmelegíti, áthatja és egy meghatározhatatlan eredetű gombóccá varázsolja. Szép. Nagyon is az.
- Összetörtél. - suttogom. Úgy lenne az igazi, ha sírnék, de nem tudok és ezzel ő is tisztában van.
- Nem akartalak. Sajnálom. 
- Én is sajnálom. Miattam szenvedtél. Bár én is így szenvedhetnék. 
Apró nevetést hallok felőle, majd lassan minden homályossá változik ahogy elnyom az álom. Nem érzek már semmit, csak az ölelő karjait magam körül, nem hallok semmit csak édes szuszogását a fülem mellett és nem gondolok másra, csakis őrá.


oO-Oo


Furcsa hangot hallok. Ismerős hangot. Sercegő, pattogós hangot, amikor a fémet fémhez csapják. Kardélezés - ez a szó ugrik be azonnal. Felnyitom a szemeimet. Egy ideig csak homályos foltokat látok magam előtt, ám nem sokkal később kitisztul a kép és észreveszem Jint, ahogyan a közeli asztalnál ülve egy kardot élez. A fegyver rövidebb és vastagabb an én Satsumnál, de halálosan fenyegető kinézete van. Nyelek egyet, ahogyan észreveszem, hogy Jin tekintete milyen dühös. Csak úgy lángol a szemeiben a harag és még valami más is, amit nem tudok beazonosítani. Megrémülök tőle, hiszen ez nem az a fiú akit eddig láttam, nem az aki kedvesen mosolyogva altatott el este. Rám néz, és most veszi csak észre, hogy őt nézem. Túlontúl ismerem ahhoz, hogy lássam zavarba jön. Nem pirul el mint mások, csak kitartóan a földet kezdi bámulni. Elmosolyodom. Talán nem is kell félnem, nem hiszem hogy irántam érezne ilyen dühöt. Talán a fogva tartói vérét akarja? Felállok, kinyújtóztatom lábaimat és hozzá sétálok. A széke mögé lépek, áthajolok a válla felett és hozzáértő szemekkel vizsgálom a munkáját. 
- Itt kihagytál egy repedés szerűt. Hm. Ezt nem kellene inkább kovácshoz vinni. 
- Óh nem kell. 
- És miért készíted így elő a fegyveredet? Azt hittem itt biztonságban vagyunk. Aggódnom kellene? 
Felnevet, ám engem azonnal maga alá temet az aggodalom. Mi van ha vadásznak ránk? Lehet, hogy nem akarta elmondani, de őt is keresteti a szervezet amiről beszélt? Vajon megölnek ha megtalálnak? Engem persze biztosan nem tudnak megölni, de Jinért aggódom. A evetése elhal a fülemben és valami szörnyűt fedezek fel. Mindez cseppet sem őszinte... a hangja olyan erőltetett, mintha nem is tudom mintha harapófogóval próbálnák belőle kiszedni ezeket a hangokat. Mi történik itt? Zavart vagyok, nem értek semmit.
- Semmi ok az aggodalomra drágám. Csak pihenj nyugodtan. Azért készítem, ha az üldözőid utolérnének minket. 
Milyen aranyos - gondolom és a rossz érzések megint csak távoznak belőlem. Aztán viszont visszapörgetem magamban a mondatát. Hogy mi? Ez lehetetlen! Honnan tudja...? Az érzelmek amik eddig a felső polcon pihentek most hirtelen erejű viharként kezdenek tombolni bennem. Ez lehetetlen. Ő nem tudhatja, hogy engem üldöznek, hiszem sosem mondtam el neki. Hátrálok néhány lépést tőle, bizonytalanul, tanácstalanul. A belsőmben a vihar lecsillapodik, átadja a helyét a sötét kétségeknek. Azok pedig azonnal mardosni kezdenek engem belülről, szét akarnak tépni. Mi van a világgal? Ugye ez csak egy álom? Meg kell kapaszkodnom az asztal sarkában, hogy nehogy összeessek döbbent zsibbadtságomban. Ez túl sok lesz már. Jin! Mondd, hogy ez csak hazugság, hogy végig hazudtál nekem. Ugye nem hazudtál? Mondd ki! Hazug fasz! Lehetetlen, én szeretlek. Elérultál? Bízok benned. - minden ellentétes, a gondolataim fejvesztve kergetik egymást a fejemben, nem hagyva mást hátra csak sötétséget. Utálom ezt! Miért nem mondok végre valamit? Hányingerem támad, szóra nyitom a számat, de nem jön ki hang a torkomon. Jin ekkor veszi észre az állapotomat. Kedves műmosolyával fordul felém.
- Mi az Lu, rosszul vagy? 
- Jin... milyen üldözőkről beszélsz? 
- Hát azok az emberek a vadászkutyákkal akik a nyomodba eredtek a gyilkosság után.
Olyan érzés kerít hatalmába, mintha valaki lelökne egy szakadék pereméről. Csak zuhanok és zuhanok az őrület felé, ami már tárt karokkal vár engem. Könnyek szöknek a szemembe, de el is halnak, nem tudok ilyesmi miatt sírni, még csak szomorú se vagyok. Vércinek igaza volt. Mindvégig neki volt igaza, ő becsapott engem, míg Vérci mellettem állt. 
- Én... sosem mondtam neked, hogy üldöznek.
Hátrálni kezdek, kezem valami fegyver után kutat, de csak a hajtűmet találom meg a zsebemben. Talán ez is elég lesz ahhoz, hogy felnyissam a mellkasát és kitépjem azt a rohadó szívét. Kemény gondolataim ellenére reszketek mint egy falevél a nyári szélben. Jin feláll, kezében továbbra is a vaskos kardot tartja, majd könnyed lépésekkel felém kezd sétálni. Én tovább hátrálok egészen amíg falnak nem ütközöm. Akkor nincs már tovább menni. Nem adom fel! A hajtűt remegő és izzadó ujjaim közé rejtem el, elég gondosan ahhoz, hogy ő ne láthassa meg azt. 
- Dehogynem mondtad. Tegnap este. 
Nem Jin! Ez nem hat rám többé. Soha de soha többé nem lesz olyan pillanata az életemnek amikor rád gondolok majd. 
- NEM!!!! Hazudsz te pöcs!
Kiáltásom a csendbe hasít, eltörli azokat a finom kis suttogásokat amik eddig körülöttünk keletkeztek, a hangulatot ami kedvesek tűnt de most ijesztően fagyosnak látszik. Félek. Nem akarok meghalni, főleg nem az ő keze által. A kardját egyetlen gyors mozdulattal vágja a vállamba. Felsikítok. Iszonyú fájdalom terjed szét a tagjaimban, kezdve a bal vállammal. Az ajkamba harapok, igyekszem erősnek mutatkozni ezelőtt a féreg előtt. Féreg? De hiszen szeretem őt. Legalábbis valaha szerettem. Lassan bénultság lesz úrrá a testemen, olyan mintha lebegnék. A falra szögezve, szinte lógok a fegyveren, egyre nagyobbá téve a sebet a vállamban. A fájdalom mint éhes párduc veti rámagát újabb és újabb tagjaimra, mígnem az egész testem egyetlen izzó fájdalomtömeggé nem lesz. Jint hallom beszélni, a hangja szokatlanul rideg, érzelemmentes. Vajon ilyen valójában? Egyik kezét felemeli, majd nem sokkal később húzást érzek a fejbőrömön. Mintha a bőrömet próbálnák leszakítani a koponyámról, olyan érzés. A hajamnál fogva emel fel.
- M-minden hazugság volt? - kérdezem gyenge, elhaló hangon.
- Nem, nem minden. A húgom tényleg meghalt. Miattad halt meg. - miközben beszél, az övemhez rögzített késért nyúlok. Hál istennek ez még itt van. Azt hittem csak egy hajtűm lesz. A tűt a bal, míg a kést a jobb kezemben fogom meg. Persze mindezt a testem óvó takarásában. - Megölték mert nem sikerült téged likvidálni. Tényleg pokoli volt a fájdalom, de nem testi volt mint neked mondtam. Hanem lelki. Szakították már le a lelked egyik felét? Mert nekem ilyen volt őt elveszteni. Ezután mindent megtettem hogy a nyomodra bukkanjak. Szerencsére a segítségemre voltál, mert mindenhol otthagytad a védjegyedet. De mire én odaértem te eltűntél. Tudod mennyi erőmbe és pénzembe került ezt a találkát összehozni? Ez a "véletlen" hogy kimentettelek nem teljesen volt az. Az embereim erre űztek. Tudták, hogy a nehezebb utat fogod választani. Úgy gondoltam, majd a vízeséstől mentelek meg, de te voltál annyira hülye, hogy elvégezted helyettem a munkát és majdnem megfulladtál. Habár szívesen néztem volna ahogyan szenvedsz nem tehettem. 
- Mit terveztél ezután? - a végén elcsuklik a hangom. Nem hiszem el... nem lehet!
- Ha nem szólom el magam akkor folytattam volna a színészkedést, te bedőltél volna nekem, majd egy kis idő múlva... csapdába vezettelek volna. Úgy terveztem szenvedsz majd ahogy én szenvedtem. De... sajnos azt nem tehetjük már meg. Mit is csináljak most veled? 
Minden egyes szó külön tőrdöfésként ér. Tényleg ennyi lett volna a mi nagy szerelmünk? Hogy dőlhettem be neki? Tudtam! Mondtam! Hazudott neked! Mindig ezt tettem. Bedőltem a hazugságainak. És most is hagytam hogy röpke KÉT NAP alatt visszacsábítson magához. Talán azért volt ilyen könnyű mert valahol mindig is vágytam rá? Arra hogy visszajöjjön. Éveken át. Most pedig késő, mert vagy én őt vagy ő engem fog megölni. Megszorítom a kést a kezemben és elhatározom magam. Véget vetek ennek a színjátéknak egyszer s mindenkorra! Miközben ő a lehetőségeket sorolja hogyan halhatok meg én felemelem a hajtűt és egyszerűen a mellkasába szúrom. Tövig, ameddig csak a csinos ékkő engedi. Levegő után kap, a mellkasához emelik a kezét, egy ideig még szenved. Aztán viszont csak rám néz. Színészkedett végig, ez igazolja a pimasz, fölényes mosoly az arcán. A tekintetével akkora sebet képes rajtam ejteni, mint semmi más világi fegyverrel. Meg kell tennem. Elmosolyodik, majd kihúzza a tűt onnan. Vérvörös vére egy pontban gyűlik össze a sebben, alig érezhet belőle valamit. Felszisszenek, ahogyan erősebben megtépi hosszú hajamat. Könny szökik a szemembe, de kipislogom onnan. Én én ezt szerettem? Nevetni kezd. Hangosan, eszelősen, úgy ahogyan eddig még sosem nevetett rám. Én nem ismerem ezt a fiút! És nem is akarom ismerni! A fenébe ezzel az egésszel, én nem akarom ismerni! De... valahogy ahogyan azokra a vörös tincsekre nézek, ha az illatát szívom be akkor meg újra és újra beleszeretek. Menthetetlen, de így van. A kezem remeg, ahogyan felemelem a tőrt. Jin még mindig nevet, nem is figyel rám. Nem... nem tudom megtenni! Nem tudom megölni! Szerettem. 
Még mindig szereted igaz? Ezért nem akarod megölni. Ezért vagy ilyen gyenge. 
Ez... ez nem igaz. Meg tudom csinálni, de... nem akarom. Lehet, hogy nem komoly. Lehet, hogy meg tudom győzni, hogy én szeretem és megbocsájt nekem mindenért. 
Ezt nem hiszem el Lulu. Te nem ezt akarod. Végezni akarsz vele. Én segíthetek.
NEM! Nem veheted el őt is tőlem. 
Is? Mint a szüleidet akik démonnak neveztek? Lásd be, hogy ezt akarod. 
Majd én eldöntöm mi jó nekem rendben? Majd én beszélek vele! Csak hagyjál békén!
Sajnálom Lulu. Én próbáltalak meggyőzni. De... ezt most kettőnkért és csakis kettőnkért teszem. Vesznie kell. De te nem teheted meg, hiszen szeretted. Engem majd utálhatsz nyugodtan miatta. Itt vagyok, utálj csak. De tudd, hogy mindig itt leszek. 
Üvölteni, sikítani akarok, de ekkor Vérengző veszi át az irányítást. Olyan érzés a kerék aljára kerülni mint amikor az embert leláncolják és betömik a száját. Semmit se tehet, hiába akar. Csak egy dolog engedélyezett számára - az, hogy figyelje az eseményeket. A kezem magától mozdul, ahogy Vérci felemeli. Sikítok, tiltakozok, de ő ezt meg se hallja. Egyenes szúrás, tökéletes végbevitel, tiszta seb. Pontosan Jin szívébe mártja a pengét. Kihúzza. Fröcsköl a vér, a szúrás hangjára hányingerem támad. Mégsem tudom elszakítani onnan a tekintetem. Túl... gyönyörű? Újra és újra belenyomja a mellkasába a vérrel szennyezett kést, egymás után megszámlálhatatlan alkalommal. Csak figyelni tudom, ahogyan a szerelmem szemei kikerekednek, száján vér bugyog ki. Mosolygok, vagyis Vérengző mosolyog. Jin meglepetten pillant rám, utoljára. Aztán tekintete változik, utálattal és gyűlölettel telivé válik, annyira riasztóvá, hogy be kell csukjam a szemem. Persze Vérengző végig nyitva tartja a test szemét, végignézi ahogyan Jin élénk smaragd lélektükreiből opálos, mohaszínűek lesznek. Mulattatja mindez, mégis komoly érzéseket vált ki belőle. Tudom, mert érzem amit ő érez ugyanúgy ahogy látom. Aztán vége, a fiú teste megmerevedik, halálos pontossággal a szíven szúrás után bekövetkezik az agyhalál. Chibi sóhajt, majd belerúg egyet a hullába ami immár a padlón fekszik. Ez valahogy engem is megnyugtat. Akarok még, de ő máshogy cselekszik. A vállunkhoz kap, kihúzza belőle a kardot és a tulajdonos mellé dobja. Ezután nemes egyszerűséggel átsétál rajta, egyenesen Satsuért aki a szoba másik végében fekszik. A kardot a hüvelyébe csúsztatja, összeszedi a cuccaimat és mindent belepakol a táskámba. Egyetlenegyszer sem néz Jin felé, mintha nem érdekelné. Én viszont tudom, hogy engem óv a látványtól. Megpróbálom, de nem tudom gyűlölni. Az érzéseim eltűntek mind, elsüllyedtek ebben a sötétségben ahová most Vérengző száműzött. Harag, szomorúság, öröm, szeretet, kétségebesés. Ezek már csak üres szavak a számomra, pont olyan üresek mint a lelkem sivár pusztája. Vérengző a vállára veszi a táskát, majd az egyik székhez lép. Letépi a lábát, majd azzal sétál vissza a kandallóhoz. Tudom mire készül, de nem tiltakozom. Mi értelme lenne bármit is tenni, hiszen úgyse hallgat most rám. A tűzbe tartja a végét, majd egy fáklyához hasonlóan fogja meg. Az ajtó felé indul, kilép rajta, be se csukja maga mögött, csak megy és megy. Kezdek elbizonytalanodni a szándékaival kapcsolatban amikor is megfordul, elhajítja az égő fadarabot úgy, hogy az pont a háztetőre essen. Művészi. A narancs lángok szörnyetegekként élednek fel a tetőn, de ő ezt már nem várja meg, futni kezd az erdőben, a víz hangja felé. Amikor a folyópartra ér lelassít, majd megáll. 
- Érted tettem. 
Olyan hirtelen kapom vissza a testemet, hogy még csak reagálni sem tudok. Térdre esek a hóban. A hideg sem zavar most, nem érdekel az sem, hogy a harisnyám elszakadhat. A kezeimet magam elé tartom. Véres mind a kettő. Ez Jin édes vére, az amit mindig is meg akartam kóstolni. Elárult. Meghalt. Már csak hamu a hamuhoz. Nem is érdekel nagyon, hiszen már nem érzek semmit. Semmiiiit. Hahaha. Ez olyan viccesen hangzik. Nevetni kezdek. Azzal a jellegzetes nevetéssel ami mindig a sajátom volt és örökké az enyém is lesz. Legalább ennyi marad nekem nem gondoljátok? Ennyi megéri? Semmit. Olyan mintha nem is lett volna. Hát nem csodálatos? Nem nagyszerű? Nevetek és nevetek, egészen amíg meg nem fájdul a torkom, sőt akkor sem hagyom abba. Véres kezeimmel a hóba markolok, majd magamra szórom a vörös színű pelyheket. Megismétlem ezt, újra és újra. A vörös vér az arcomra tapad, beborítja a ruhámat is. De engem nem zavar. Az őrület határán táncolok, egy olyan szakadék felett amiből nincs visszaút. Az már tőlem függ hogy belesek e vagy sem. Gondolataim zavarosak. Egyetlen szó visszhangzik csupán az elmémben. Eltűűűnt. Meghalt. Nincs már. Saját bíbor vérrel borított kezeimmel ölelem át magam és tovább mosolygok, nevetek. Mint egy őrült. Az is vagyooook.
- Soha többé~! Soha többé nem szeretek senkit~! Hahahahaaa~

VÉGE