Hasegawa Zauki

Időben: Ködrejtekben töltött éveim első igazi küldetéséről visszatérve kezdődik meg a történetem.


     Már-már láttuk falunkat, sűrű, átláthatatlan ködfüggönyből elő bukkanni. Lassan kirajzolódtak a falak, a háztetők. Egyként derült fel a két csapatból összevont egy nagy, ahogy a hazai levegő elérte orrunkat és az ismerős épületek alakjait is felfedezni véltük. Ugyan nem többet, mint körvonalakat láttunk mindössze, de ez épp elég volt ahhoz, hogy felébressze a vágyat egy jó kis hazai ebédre. Még pont időben voltunk hozzá, ugyanis nagyjából tizenegy óra lehetett. Bár elég nehéz megmondani az időt a folyamatos ködben. Lassacskán, a kapuhoz közeledve ismerős arcok fogadtak minket. Mint mindig ismét két chunin őrizte nekünk a bejáratot. Mikor elhaladtunk mellettük, valami még is más volt. Még egyáltalán nem sejtettem mi fog várni rám, hogy mit kell megtudnom nemsokára, és hogy mi az, ami még azután történik velem. Ha tudtam volna, bizony sok dolog máshogy alakul. Behaladtunk, büszkén a feladat sikerére és büszkén magunkra. Elvégre mi végeztük el a sikeres küldetést. Elindultunk, hogy jelentsük a sikert, ám mikor elindultunk, pár lépést is alig tehettem, egy számomra ismeretlen ninja, valószínűleg chunin vagy jonin lehetett a mellényviselésből ítélve. Magas, rövid szőke hajú emberről beszélünk, kinek karakteres arcát néhány sebhely „díszíti”. Szomorú tekintettel nézett rám, szinte sajnálkozva. Majd szóra nyitotta száját. –Zauki, igaz?- Meglepődötten feleltem válaszára. –Igen, én lennék az. - Arca itt még keserűbb lett. Látszott rajta, hogy nem ő akarja elmondani nekem. –Zauki, édesapád…és….édesanyád egy küldetésen voltak. A villámok földjére kellett elmenniük információszerzésre, de….azóta semmi hírt nem kaptunk róluk.– Ahogy az utolsó szavak elhagyták száját, én még fel sem fogtam a helyzetet. Szüksége volt a szavaknak némi időre, hogy ténylegesen fel tudjam azokat fogni. Éreztem, ahogy a szívverésem felgyorsul. Az elhangzott szavak mintha méregként hatottak volna szervezetemre. Gyomrom összeszorult, a levegőt hevesen kapkodva vettem, mint akit épp a fulladástól mentettek meg. Semmit nem fogtam fel, a hangok kezdtek összemosódni, működött a szemem, de nem jutott el agyamig, amit a szemem szánt neki. Egyre sötétült minden. Ájulásom utáni első emlékem, hogy az ágyamban fekszem. ~Ezaz, csak egy rossz álom volt.~ Balra nézve, két borítékot láttam ágyam melletti kisasztalomon. Félve nyúltam feléjük, féltem attól, hogy minden, amit átéltem, valóság. Felbontottam az első és vastagabb borítékot. Egy levél. Tartalmazta a küldetésért járó juttatásom, valamint egy üzenetet arról, hogy miért is kaptam, nehogy azt higgyem ingyen pénzt találtam. Legalábbis ez volt az egyetlen értelmes magyarázat rá miért írták bele, hogy: „A küldetés elvégzéséért járó juttatás.” Mindenesetre felbontottam a másik levelet, melyben a csapattársaim részvétüket nyilvánították és leírták a helyzetet. Leírták mi történt, valamint azt is, hogy bármikor számíthatok rájuk. Hirtelen, eddig sose érzett harag és idegesség lett úrrá rajtam. ~Mi az, hogy a részvétüket nyilvánítják?! Ki mondta azt, hogy meghaltak?! Eltűntek! Nem meghaltak!~ Majd az idegesség, ahogy jött, olyan gyorsan is távozott. Átfutottak fejemen a keserű gondolatok. Szinte elfogadtam a tényt, hogy tényleg meghaltak. Felkeltem ágyamból és elindultam a konyha felé. A ház minden pontja a mindennapok képét vetítették elém. Ahogy édesanyám épp apámmal beszélget az asztalnál vagy épp, ahogy nálunk szokás volt, apám főzött valamit. Az otthon maradás volt a leghaszontalanabb és fájdalmasabb dolog, amit tehettem. Ezért döntöttem inkább egy nagy séta mellett. Megkerestem mindennapi ruházatom, felöltöztem, majd útnak eredtem. Eléggé alul öltöztem. Nem a szokásos ruházatom, csak egy póló és egy nadrág védett a hidegtől. Meg persze a szandálom, de az nem túl sokat véd. Még a fejpántom sem volt rajtam mindössze a kezemben fogva hurcoltam keresztül-kasul a falun. Házunkból kilépve jobbra indultam a falu központja felé. Enyhe szél fújt, kissé hideg időnk volt. Egy szál pólómban kissé fáztam, de nem tudott foglalkoztatni. A fák lombjai enyhén bólogattak, mintha ők is részvétüket szerették volna nyilvánítani. Mire észbe kaptam már a falu központjában voltam. Ezért, hogy utam tovább folytassam az akadémia felé kezdtem szép lassan lépegetni. Közben gondolataim hiányától szinte éreztem a fejemben lévő űrt. Egy labda gurult a lábamhoz, egy kisfiú játszott a testvérével. Visszanyújtottam a labdát, majd folytattam utam. Nem tudtam a szokásos, kedves formámat hozni. Oda is értem az akadémiához. Ott leültem egy padra, az egyik gyakorló tér mellett és csendben ültem. A diákok már rég otthon voltak, így teljes csönd uralkodott. Két órája lehettem ott, mikor egy ismerős ám nem régi barát hangja törte meg a csendet. A ninja volt, aki a hírt közölte. Óvatosan, nem tolakodóan lépett felém. –Nem részvétet nyilvánítani jöttem. Hiszem, hogy a szüleid még élnek. Tudod, régen apáddal mi csapattársak voltunk. Sok küldetésünk volt és az idő múlásával egyre jobban összebarátkoztunk. Jaj! Még be sem mutatkoztam, én Kozoru vagyok. Csak azért jöttem, hogy figyelmeztesselek, ne csinálj semmi ökörséget! Apádék se néznék jó szemmel, ha bármit meggondolatlanul tennél, nem igaz? Most viszont mennem kell. Ha bármi gond van, keress fel nyugodtan.- Továbbra is szótlanul magam elé bámultam, de ezúttal nem üres fejjel. Majd mire felészleltem, a shinobinak hűlt helye se maradt. Szavai kissé jobb kedvre derítettek, ám ez sem tartott sokáig. Hamarosan újra útnak indultam. Egy ház mellett elhaladva két csapattársam véltem felfedezni az útra nyúló kis sikátoros utca felől. Aiji és Ikuo tűntek fel. Két jó barátom és csapattársam. Aiji magas, kissé bozontos fekete hajú egyén, fejpántját nyakában hordva próbál mindig lazának és poénosnak tűnni. Legbelül azonban vajszívű és eszes ember. Ikuo pedig egy velem nagyjából egy magasságú, hosszú, szőkésbarna hajú srác, aki hihetetlenül nagylelkű, segítőkész mindenben. Viszont, ha küldetésről van szó, egy teljesen más arcát veszi fel. Olyankor mindent átvesz a személyiségében a mérhetetlenül nagy kötelességtudata. Próbáltak vigasztalni, de ők is épp úgy bánkódtak szeretett senseiük elvesztése miatt. –Üdv Zau! Mi a helyzet. Eljössz velünk betolni egy Ráment?- Kérdezte érdeklődve, szokásos idétlen vigyorával a képén Aiji. Viszont most más volt, látszott rajta az erőlködés, hogy az a vigyor az arcán maradjon. –Na, ne kéresd magad, éhes vagyok. Induljunk!- Jegyezte meg mérgelődve Ikuo, majd kezemet megfogva rángatott egészen a szokásos helyünkig, ahol mindig összefutottunk már akadémia óta. Beléptünk az étterembe, megkerestük szemmel a szokásos asztalunk, majd le is ültünk mellé. Mindannyian egy ráment rendeltünk, ahogy szoktuk. Épp végeztünk vele mikor két, elég hangos férfi lépett be az ajtón. Nagyjából 180 körül lehettek magasságukat tekintve. Az egyiknek tetoválás volt az arcán, de nem tudtam kivenni, hogy mit ábrázol. Nemsoká ki is lettek paterolva. Nem tetszett a tulajnak hogy a hangoskodással zavarják a többi vendéget. Amint ez sikerült neki, minden asztalhoz személyesen fáradt oda, hogy elnézést kérjen, mintha az ő hibája lett volna az egész. Természetesen nem akadtunk fent semmin, nem lehet hibáztatni a betévedő vendégekért, még ha azok hangosak is. Miután végeztünk és fizettünk, köszöntünk és tovább álltunk. Céltalan bóklászások után egy fa tövében ültünk le, falunk szélén kicsit pihengetni. Ikuo a fa egyik ágán heverészve, kérdő tekintettel figyelt, mintha választ várna kérdés feltétevése nélkül. –Mond Ikuo, látom valami nem hagy nyugodni.- Szóltam hozzá. – Csak annyi, hogy most mihez kezdünk? Úgy értem mind tudjuk, hogy még életben lehetnek, a senseit ismerve, nagy rá az esély.- Felelte. Majd Aiji is megszólalt  -Igaz ami igaz, de mégis mit tudnánk tenni? Menjünk el a könyvtárba, keressünk meg minden adatot a villámok földjéről, majd induljunk el, hátra hagyva a falut, csak hogy megkeresni őket? Mit érne három friss genin? Na meg, részemről annyit, hogy nem szeretnék szökött ninja ként szerepelni egy bingo könyvben sem. Tehát ha nincs valami használható ötletetek akkor kár az egészen rágódni. Nem hiába sensei a sensei-Kaptam fel fejem, mint akinek ötlete támadt. –Pontosan ezt tesszük! Legalábbis én. Kutatni fogok és megkérem a Mizukagét, hogy elindulhassak vagy, hogy áthelyezzenek Kumogakuréba.- Hevesen vágott közbe Aiji. -Felejtsd el! Meghibbantál?! Egyedül elindulnál? És ha nem enged el? Sőt! Kizárt dolog, hogy elengedjen. Ezt az egyet száz százalékra veheted. - Kicsit várva Ikuo vágott közbe. – Várj! Maga a kutatás még tényleg nem lenne rossz dolog, ha más nem megismerhetnénk az országot, így ha oda küldenének minket, sokkalta jobban ismerhetnénk a terepet. Tehát ez önmagában hasznos időtöltés lenne. - Aiji értetlenül nézett ránk. –Meg vagytok bolondulva! Én inkább megyek és edzek kicsit, jobban tennétek ti is. Na, sziasztok! Majd összefutunk. – Ahogy elköszönt szinte már el is tűnt, nagyon gyorsan tudott mindig is mozogni. –Akkor? Irány a könyvtár?- Nézett rám mosolyogva, egy szem mellettem maradt társam. –Igen! Irány a könyvtár!- Kiáltottam fel és teljes erőmből elrugaszkodtam és úgy futottam, ahogy a lábam bírta. Gyorsan a könyvtárhoz is értünk. Illedelmesen köszöntünk, majd elkezdtünk kutakodni a könyvsorok között. Hosszas keresgélés után négy könyvet találtunk, egy az ország élővilágáról szólt, kettő a földrajzi tulajdonságairól és egy a Kirigakure és Kumogakure közti viszonyt vezette le napjainktól egészen a faluk létrejöttéig visszamenőleg. Sok fejezet és megannyi leírt szó után már a szemünk se működött úgy, ahogy kéne. Pár órás kutatás után az első emlékem, hogy a könyvtárosnő ráz fel minket. –Zárunk. Gyertek vissza holnap. Ha gondoljátok, ezeket elteszem és nem is kell keresgélnetek már. - Vázolta fel a helyzetet kedvesen. Mi megköszöntük majd hazatértünk aludni. Nem tudtam túl sokat aludni leginkább csak forgolódtam este. Másnap reggel korán, nyitás előtt már a könyvtár előtt álltunk. Mihelyst megérkezett az illetékes, kinyitott, mi pedig folytattuk az abbahagyott munkát. Ám nem sokáig tudtunk kutatni tovább ugyanis Aiji keresett fel minket. Küldetést kaptunk. Egy jonin fog minket elvinni, eddig még nem volt csapata, de ragaszkodott hozzá, hogy ő felügyeljen minket. (Küldetésben lesz a folytatása az egésznek )

Időrend: Két hónapos, háború utáni időugrás végén, egészségügyi okokból való, majd később képzési szándékból Konoha területén való tartózkodás korai szakasza.

// NJK használatára mesélőtől kaptam engedélyt. // 


  Sok minden változott mióta elkerültem Kumogakure no Sato falai közül. Normális étkezésem lett, normális, nem lyukas fedél került fejem fölé, illetve persze az egyéb események, amik jószerivel inkább csak a fejemben játszódtak le. Egyre többet gondoltam azokra az időkre, melyek során Kirigakure no Sato kis geninjeként tengettem mindennapjaim, majd az eltűnt rokonok nyomába eredtem. Itt általában megálltam a gondolatmenetben, megpróbáltam az időről időre feltámadó zavart leülepíteni, mivel innentől kezdve már inkább csak a fehér arc, a tartály és a sárga szempár villant be. Mikor elértem ehhez a ponthoz, a szüleim emléke, az utazás álomszerűvé vált, elhalványult valóságérzetük, s olyanok voltak mint egyfajta képzelgés, mintsem valós emlékek... Ekkor indultam ki inkább a gyakorlóterekre, hogy kis edzés gyanánt rehabilitáljam korábbi erőnlétem. Többek közt elmélkedtem közben, illetve terveket szövögettem, célokat tűztem ki. 

  Lépteim nem árulkodtak semmiről. Nem egy megtört ember szomorú léptei voltak, se egy bosszúálló céltudatos menetelése. Üresek voltak, akár a lélek mely előre vitte őket. Egyedül, elveszve egy világban, melynek mélységei még csak most kezdtek kibontakozni előttem, múlt, család és barátok nélkül, rabságból rabságba vándorolva hintázva az éppen aktuális játszmát lebonyolító bástyák között. Őrületbe kergetett szinte a tudat, hogy ami volt, ami éltetett csak illúzió, ami pedig a valóság az... egy tartály és szökött őrült shinobi. Nem akartam elhinni, még akkor sem mikor már egyértelmű volt a differencia a két emlék közt, mikor már halovány darabkák maradtak meg csupán mindenből. Ez pedig újabb kérdéseket vetett fel... 
~Honnan ismerem a falukat, honnan szivárgott belém az akadémiai tudás? A tartály műve lenne? Alkotóm valamiképp tudást is adott át? Teljesen megegyezett képzettségem az akkori Kirigakurei geninekével... vajon tényleg onnan származnék? Vagy sose volt otthonom, ez csupán egy projekt, egy célra fejlesztett teremtmény, és annak ügyesen lopott képességei? Ha valamiféle bérgyilkost, vagy túlélőt akartak belőlem csinálni... végső soron érthető is volt, hogy Kirigakure képzését ültetik fejembe... de ki adta az emlékeket? Kumogakure... vagy Orochimaru?~ Görgették magukat a gondolatok újra és újra.
Próbáltam megérteni a dolgok miértjét... ahogy mindig, ám a kérdésekre való lehetséges válaszok kitalálása csupán újabb kérdéseket szült. A válaszok kérdéseket, a kérdések kételyeket, a kételyek gyanút, a gyanú pedig paranoiát szült. Olyannyira, hogy kezdetben még arra is gondoltam, hogy az egész Konohagakure shinobijainak kreálmánya. Talán sose jártam Kiriben, se Kumoban, csak itt ültették a fejembe. Noha ezen feltételezésem a helyiek viszonylag hamar eloszlatták viselkedésükkel és bánásmódjukkal. Bár ki tudja? Végső soron még ez is meglehet...


  Kiérkezve egy közeli padra pakoltam le felszerelésem nehezét, s köpenyszerű kabátom, hogy könnyebben mozogjak. Nem ellenségek közt voltam, vagy legalábbis nem nyíltan... így nem volt okom viselni a "rejtett tárolókkal" ellátott ruhadarabot -melyek igazándiból házilag pluszba felvarrt zsebek voltak csupán. Neki álltam hát edzésemnek. Egy rövid bemelegítés, majd a gyakorló bábú csépelése. Ez eszembe juttatott néhány emléket, vagy épp... azt hiszem álomképet, melyben apám egykori csapattársa, a fehéres hajú, Kazuru edzett minket, szinte rögtön az elbaltázott küldetésem után...
~"A világ önzőségre épül." mondta a kórházi ágyamnál...~ Ült ki arcomra egy félmosoly edzés közben. ~Ott értettem meg, mit jelent embernek lenni a shinobi előtt. És igaza volt... valóban az önzőség mozgat mindenkit. A szándék, hogy megments valakit... Magyarán nem tudod elképzelni magad nélküle, így magadnak teszel jót, hogy életben tartod. Persze neki is, de első sorban a magad jójáért teszed, hisz ha elvesztenéd, sokkalta rosszabb világban kéne élned. Az önzőség fogalma félreértelmezett, mint negatívum... A legnagyobb tömegeket megmozgatni képes erő, mely csodás és egyben szörnyűséges dolgokat eszközölhet. Bölcs volt a fickó..~ Kókadt le mosolyom. ~Valószínűleg... ő se volt valós. Ez persze nem jelenti azt, hogy hülyeség az egész..., de...~ Vigyorodom el ismét. ~Fantomok emlékét siratom basszus... Mi ez ha nem szánalmas? Álmok tanait követem, melyek még csak az se biztos hogy célra vezetnek. Egész életemben azt vallottam, azt tanították többek  közt, hogy jobbak vagyunk a konohaiaknál, hogy a konohai büszkeség és barát centrikus világnézet egy gyenge porszemmé teszi őket. Mégis erősnek tűnnek. Nem képességileg ugyan, de... Egyikük sincs olyan állapotban mint én, az tuti.~ Fejezem be az alapedzésnek szánt, egyszerű taijutsu mozdulatokat, s váltok át energetikusabb, gyorsaságra fókuszáló láncokra.
Ekkor azonban kirántott gondolataim mélyéről egy jól ismert hang, egyenesen az egyik fentebbi faágról.
-Hát te? Visszatértél és még csak nem is köszönsz? Micsoda modor ez?- Szólított meg a barna hajú Hyuuga, kit még egy képzés alkalmával ismertem meg konohában.
-Hanabi?! Oh... igaz is, elnézést kérek...- Emlékeztem vissza több, mint egy éve tett ígéretemre.
-Szóval újra itt... Mi járatban? Újabb képzés?- Kezdett kérdezősködni.
-Iiigen, valami olyasmi. Bár ez kicsit hosszabb ideig fog tartani. Még csereszerződést is kötöttek a faluk. Elvileg... ritka az ilyen, de Kumoban most amúgy se tudnék segédkezni az újraépítésnél, az egyik itteni Jounin pedig elvállalt egyfajta tanítványként.-
-Vagy úgy...- Szökkent le az ágról. -És lehet tudni ki is az, vagy ennyire titkos, hogy nem mondod a nevét?-
-Hát... Yamato Taicho...-
-Yamato?- Nézett kérdően. -Ja igaz is, víz elemű vagy, ugye?-
-Igen-igen. Bár a földet is használni tudom már egy kicsit.- 
-És mi a helyzet itt? Mármint elég lehangoltnak tűnsz... még a múltkorinál is jobban. Pedig nem nagyon hittem ám, hogy az lehetséges...-
-Hát... csak gondolkoztam. Ismeretlen a terep. Nem nagyon találom a helyem. Ennyi. De bocsáss meg, nem akartam a te kedved is elrontani, ha sikerült véletlenül.-
-Értem...- Hagyott egy kis szünetet.-De nézd a pozitív oldalát! Ha sok az ismeretlen, több új dolgot ismerhetsz meg, amikből nagy eséllyel lesz kellemes is. Ha pedig nem találod a helyed, itt az esély, hogy te válaszd meg, nem? Nem kell mindig arra gondolni, mi nincs itt, arra gondolj, mi lehet. Barátokat szerezhetsz, szövetségeseket, élményekkel gazdagodhatsz, és magad formálhatod ezt az "új életet". -
-Szép lenne, ha ilyen egyszerű volna a helyzet..., de persze van benne igazság.-
-Persze, hogy van!-
-Csak hát... igen. Nem a legegyszerűbb a dolgom, tekintve, hogy minden lépésem jelentve van szinte. Egy edzést se csinálhatok végig, hogy ne botlana belém "véletlen" egy jounin vagy egy maszkos. Persze... gondolom érthető. Kumoban se bíztak bennem túlságosan.-
-Na... azzal a sztorival még mindig lógsz ám..., de mosz mennem kell, csak erre jöttem rövidítésképp. Aztán majd látlak még gondolom.-
-Ja... igen, persze, azt hiszem.-
Eztán egy gyors köszönés kíséretében váltak el útjaink. Ám mondandója megragadt fejemben... Tovább folytattam edzésem, újra kezdve az alapozástól.
~"Új élet", huh? Végül is... Mióta itt vagyok megismertem pár embert, akik elég rendesnek látszanak... megbízhatónak. Nem feltétlen számomra megbízhatónak, de... azt hiszem kétségek nélkül mernék velük dolgozni. Talán nem hiába kötöttem ki itt...~ Mosolyodtam el.
-Érdekes helyzet...-


  Eztán eseménytelenül telt a nap. Sötétedésig edzettem, gyakoroltam, mind a taijutsum mind a shurikenjutsum használatát, miközben az elhangzottakon kattogtam.
~Talán tényleg van igazság abban, amit a lány mondott. Talán másképp kellene hozzáállnom, és ténylegesen csak akkor vetkőzhetem le ezeket a kínok közt fogva tartó láncokat, ha elengedem őket. Talán csak azért vájták belém maguk mert én ölelem őket egyre szorosabban és talán csak úgy lehetek ténylegesen szabad... ha előbb magam szabadítom fel saját kézzel cipelt terheim alól. Vajon a hamis emlékeimben... apám is ezt tanácsolná? Hiába tudom, hogy az nem több mint valami álomvilág... mégis, kedves álom. Szinte magam előtt látom még ma is sárga szemeit... Vagy neki nem barna volt? Kazuru pedig.. azt hiszem neki nem is volt szemüvege... vagy de?~ Zavarodtam meg kissé a halványuló emlékek fürkészésében...
~De... nem tudom elengedni csak úgy... A múltam, az egész életem..., belenyugodni, hogy ez csak egy hazugság volt és nem foglalkozni vele... Nem... nem lehetek szabad... nem engedhetem el addig, míg válaszokra nem lelek. Csak és csakis akkor leszek képes elfogadni..., ha ténylegesen tudom ki vagyok és honnan jöttem, milyen célből alkottak... addig nem lehetek teljes. A jövőnek kell élnem, ez igaz. Viszont ezt nem tehetem, míg nem zárom le a múltam. Ez egy küldetés... Egy küldetés, de nem a falutól!~


// A három részes élmény sorozatom így lenne teljes. Az első kettő a hamis emlékek leírása volt, jobban mondva a visszaemlékezésük, ez a harmadik pedig az, amire kiment az egész. A karakter megtanulta kezelni azt, hogy az egykor féltve őrzött emlékei nem valósak, s ennek ellenére úgy gondolja, hogy ami hasznos volt belőle, az az is marad. Ami pedig nem, azt eddig se tartotta meg. Viszont nem kell, hogy igaziak legyenek, hisz az csak a múlt. A jövő felé kell tekintenie, tennie a dolgokért, nem csak szomorkodni és beletörődni. Később ezen indíttatásból keresi fel Jiraiya-t (játéktéren kijátszva), azzal a céllal, hogy a Hashirama tekercséből megismert, úgynevezett Senjutsu használatáról információt kérjen. Elhatározza, hogy tesz valamit saját létéért, és nem törődik többé bele sorsába, s megkeresi Orochimarut, hogy válaszokra leljen, melyek reményei szerint megválaszolják kínjait okozó kérdéseit, eloszlatják a bizonytalanságot. Csak ezután lehet ténylegesen szabad...

Ui: Igen, ez egy edzős élmény, kérek TJP-t is!  //