Djuka Orimi
2 posters
1 / 1 oldal
Djuka Orimi
Djuka Orimi 4/27/2016, 2:11 am
Hasegawa Zauki multija.
A ch nyereményem,amit a Tsume kártyáért nyertem, ehhez a karakterhez szeretném felhasználni amennyiben elfogadásra kerül az ET.
// Lehetőség szerint, kérésre Mei szeretné ellenőrzi, amennyiben nem nagy kérés.
//
Név: Djuka Orimi
Ország: A Hold Országa
Rang: Genin
Szint: ?
Chakraszint: ?
Kor: 18
Nem: Nő
Kinézet: kb 170cm magas és 63 kiló körüli, edzett, vékony testalkat, nem látszik rajta, de erős fizikumú bár közelharcban nem jeleskedik. Sötét bőrű, sárga szemű, lila, hosszú hajú egyén. Általában sötét, legtöbbször fekete ujjatlan felső, ami könnyen levehető szabadon hagyva a láncot és levételkor is kevésbé tud beleakadni mint egy normál pólóba, valamint fehér kicsivel térd aláérő köpenye van, aminek bő ujjával a karját takarja. Sötét nadrág és lábon fekete ninja szandál, valamint egy pár sárgaköves fülbevaló, kivételes alkalmakkor. Holdrejteki fejpántját deréktájt helyezi el legtöbbször. Mind két lábára egy-egy kis táska van felerősítve tárolási célzattal.
Felszerelés: dróthuzal (10m), szerszám szett, füstbomba 5db, energiatabletta 1 doboz, elsősegély csomag 1db, robbanó cédula 10db, kunai 10db, shuriken 10db, a jobb karjában egy pengelánc aminek pengeállásából tekintve oldalirányú vágásra, szúrásra és fűrész szerű vágásra is alkalmas a rendkívül éles eszköz. A pengéket egy rugalmas, nyúlékony ám erős anyaggal fogatták össze amely 10-15méteres távolságba is elnyúlhat ám pont emiatt a rugalmasság miatt közelharcban szinte hasznavehetetlen. (nem chakra érzékeny)
Jellem: Indulatos, heves természetű, okos, jó gondolkozású ám könnyen fel lehet húzni indulatos természete miatt, alapból kedves egyén lett volna, azonban a történtek miatt inkább távolság tartó és durvább arcot vesz fel ismeretlenek előtt, megpróbálva őket távol tartani magától. Ugyanezekért eléggé bizalmatlan régi barátain kívül másokkal. Rosszul veszi, ha karjára, vagy mellméretére tesz valaki megjegyzést ilyenkor begurul.
Harcstílus: Közelharcban gyenge, alap geninszintet hozza, a láncával biztos távolságban érzi jól magát harcban. Eléggé szabad, akrobatikus és látványos, ám könnyed mozgása van. Gyorsasága és hajlékonysága igen nagy. Szereti ezeket használni harcban egymással párosítva
Technikák: Alap E-szintű jutsuk, (vízen járás, függőleges terepen megmaradás, Tűzelem feloldás, Lánc karból való ki és visszaépítése, valamint irányítása?)
Előtörténet:
Háttér, születés, kisgyermekként…
Getsugakure no Satoban láttam meg a napvilágot, egy esős délután. Egy shinobi család legújabb tagja lettem. Apám Gamano Akino egy vidám kisugárzású, magas férfi volt. Barna haj, kék szemek és folyamatos vigyorgás jellemezte. Ő egy Sunagakuréből ide került jonin ninja volt, felhagyott a szolgálattal. Anyám, Djuka Kayamo egy szanitéc ninja volt, sok könyve is volt otthon az orvoslásról és egyéb tudományos, vagy csak érdekes témákról. Születésem és megvizsgálásom után, mihelyst lehetett haza is vittek. A falun kívül, de nem messze tőle egy szép nagy egy emeletes házban laktunk. Kicsiként hatalmasnak tűnt, mint egy kastély vagy egy vár. Sokat bóklásztam az én kis palotámban, de még többet voltam kint. Már egészen kicsiként is hajtott az új dolgok megismerése. Mindent alaposan szemügyre vettem, de hozzányúlni túl óvatos voltam. Sokak számára bizonyára hiperaktívnak, ha nem is, viszont tény, hogy szinte sose álltam meg. Viszont mivel elég kicsi voltam, ezeket is csak történetekből tudom, amiket a szüleim hagytak rám. Sose volt és nem is lesz már szerintem jó emlékezőképességem.
Gyerekkor.
Mint említettem, sokat voltam kint szabadban, mindmáig imádom a természetet. Ám sokszor mentünk be a szüleimmel a faluba, ahol sokat játszottam a helyi gyerekekkel, akiknek a szülei jóban voltak az enyémekkel. Első alkalommal, mikor bementünk a faluba már nagyobb voltam, úgy 5-6 éves. Anyám kezét fogva sétáltunk be a kapunk és vásárolni indultunk, de előtte tettünk egy kis kitérőt. Az egyik volt osztálytársával és az ő családjához mentünk látogatóba. Megérkezésünkkor egy szép lakás fogadott, nem túl nagy nem is kicsi. A háztető mélyen lenyúlt a falak felsőrészét takarva, alatta ablakok húzódtak, szép és vastag fakerettel. Bekopogtunk, majd nem soká ajtót nyitott egy asszony. Belépve a ház megmutatta igazi szépségét. Minden szépen, szinte mintaszerűen elrendezve fogadott minket. A bútorok szinte örülni látszódtak, amiért ott lehetnek. Az ablakokon tengernyi fény áramlott be megvilágítva az alapból is világos színűre festett belső teret. A falra felfestve különböző festmények díszelegtek, megadva a helynek a hangulatát, valamint hozzáadva magukat a felénk sugárzó szépséghez. Nem sokkal belépésünk után megjelent egy látszólag velem egyidős fiú. Kicsit félénk volt, ezért anyja segített rá az első találkozáskor. –Sziasztok! Ő itt a fiam, Inura. Mi pedig még nem találkoztunk, én Tomoko vagyok. Üdv nálunk!- Pillantott rám nagy mosollyal arcán. Egy fekete hajú, vékony és magas nő, sötét szemekkel. Megnyugtató kisugárzása volt, legalább annyira, mint a helynek magának. –Mutatkozz be szépen kislányom- Szólított fel anyám. Próbálva tanítani nekem, hogy hogyan is megy egy első találkozás. –Tágra nyílt szemekkel, anyám kezét szorítva nyitottam szóra számat. –Jó napot! Én Gamano Orimi vagyok.- Kissé rémisztő volt az új, számomra ismeretlen emberek társasága. Gondolom ezért lett mondatom végére hangom ezét halt el és lett erőtlen. Az anyukák tanácsára a hátsóudvarra indultunk, hátha tudunk mit játszani. Az elején kissé nyomasztó volt köztünk a hangulat. Mindketten meg voltunk illetődve a másik jelenlététől. Viszont egészen hamar összebarátkoztunk és a végére már olyannyira belelendültünk a játékba, hogy mikor már menni kellett alig bírtak rávenni az indulásra. Onnantól kezdve gyakran mentem át hozzájuk. Sokszor anyám csak elvitt reggel majd estefelé hazavitt. Kiskorom minden idejét, amire csak emlékszem együtt töltöttük Inurával. Viszont ahogy nagyobbak lettünk egyre kevesebb időnk lett egymásra, ő az apjával dolgozott a kifőzdéjükben, én pedig szüleim által tartott órákon és edzéseken vettem részt. Azt akarták, hogy előrébb legyek a többi akadémiás diáknál és esetleg hamarabb elvégezzem azt az átlagnál. Már egész korán tudtam ennek köszönhetően néhány alap technikát, mint a klón jutsu vagy az alakváltási technikát. Szigorú edzésekkel fejlesztenem kellett a chakrakontrollomat, mivel anyám szerette volna, ha én is tanulok orvosi technikákat. Apám egy vizsgálat során megállapította chakrám természetét. Egy chakrapapír elnevezésű lapot kellett a kezembe vennem és a chakrámat belekoncentrálni. Legalább egy órán keresztül próbálkoztam, mikor végre eredmény született. Szinte egy pillanat alatt lángba borult a papír és maradéktalanul elégett. Megszeppenve dobtam el magamtól mikor elkezdett égni, majd a meglepődöttségtől könnyes szemmel rohantam apámhoz a történteket közölve. Közölte velem a tényt, hogy tűzelemű chakrát birtoklok. Majd hozzátette, kissé csalódottan, miszerint nem túl ritka ez az adottság. Utána megsimogatta a fejem majd ugyanazzal a csalódott tekintetével, még csak rám se nézett mikor közölte, később majd megtanulom hogyan kell használni. Nem sok idő telt el, eljött az akadémiára való beiratkozásom ideje.
Korai akadémiás időszak.
Első napomon, apám kísért el. Az utóbbi időben egyre jobb kapcsolat volt köztünk. Sokszor vitt el fagylaltozni, vagy csak valahová kikapcsolódni, szórakozni. Belépve az osztályterembe elbúcsúztam apámtól és kíváncsian néztem végig az osztályon, majd egy szimpatikus lány mellett foglaltam helyet az ablak melletti padsornál az első pad mögötti padban. Hosszú, fekete haja volt lófarokba kötve, amit egy csillogó barna szempár egészített ki. Sötétkék póló és fekete nadrág volt rajta. Majdnem, mint rajtam, csak nekem fehér pólóm volt. Ekkor már az ijedt, Szégyellős Orimi már nem létezett, előjött a nagyszájú énem, ami sajnos máig kitart velem. –Szia! Orimi vagyok, örülök, hogy megismerhetlek. Mond csak, téged hogy hívnak?- Kérdeztem rárontva ezzel újdonsült osztálytársamra, mint egy ostromló sereg, ahogy a várkaput döngeti. –Szia! Én Nayumi vagyok.- Válaszolt kissé megrémülve, szégyellősen. Szinte abban a pillanatban, ahogy befejezte mondatát, ajtónyitásra lett figyelmes mindenki. A tanárunk lépett be és tekintett végig az osztályon. ~Na most meglátjuk végre, hogy milyen tanárt kapunk. Ooohh, nagyon izgulok. Mutatkozzon már be! Miért bámulja így az osztályt?~ Egyre nyugtalanabb voltam, ahogy ezek és a hasonló gondolatok kezdtek gyűlni a fejemben. Már alig bírtam ülve maradni. Legszívesebben ráordítottam volna siettető célzattal. De nem kellett sokáig várni már. –Sziasztok! Én Gemuru vagyok és én leszek a tanárotok, reméljük még egy pár évig. Itt sok mindennel fogtok megismerkedni, csak hogy párat mondjak a faluk nagyon izgalmas történelmével, egyenként. - Itt egy szélesebb mosollyal jelezte viccelődési szándékát az „izgalmas” szóval. A magas edzett testalkatú, fiatal, barna, félhosszú hajú férfi. Ám nekünk korántsem volt olyan viccesnek tűnő. – Meg persze az alap technikákkal, amiknek sok hasznát fogjátok még venni, ha sikeresen shinobikká léptek elő. Ezek közül is párat említve a klón technika, a fürge test technika és a robbanójegyzetek aktiválása. Lehet, most nem tűnnek túl izgalmas meg jó dolgoknak, de később hálásak lesztek ti még ezért. Most pedig, tisztázzuk az alap dolgokat. Van olyan, aki esetlegesen már tanult, esetlegesen, aki már ismer az alap jutsukból párat?- Jelentkeztem magasra nyúlt kézzel, majd kiesve a padból. Rajtam kívül még öten jelentkeztek a huszonnégyből. –Te ott! Fekete haj, zöld pólós srác. Hogy hívnak?- Kérdezte. –Togura, vagyok! –Felelt a fiú energikusan. -Ismerem a klón technikát és a fürge test technikát is.- A tanár úr elégedetten bólintott egyet. –Te ott! vöröske fehérpólóban! Te mit ismersz? Jah és most ti öten kezditek, de mindenki egyesével utána mutatkozzon be, szépen sorjában.- Tekintett végig az osztályon Majd újra rám szegeződött kérdő tekintete. – Én Gamano Orimi vagyok. Ismerem a klón és az alakváltó technikát.- Jegyeztem meg büszkén, viszont azt már kevésbé szerettem volna, ha tudják. hogy anyám Djuka. Anyám beszélt a tanárral még beiratkozásnál és mondta neki a tanár, hogy ezt jobb lenne az elején titokban tartani, ugyanis valószínűleg sokaknak nem tetszene, ha megtudják, hogy egy helyi nagy klán tagja vagyok. A féltékenység miatt vagy, mert utálják őket, nem tudom, de jobb volt így. –Á igen, te vagy az a…-itt fejéhez kapott.- …az a lány, akinek olyan finomat sütött az anyukája, igen!- Majd felém kacsintott egyet jelezve, hogy emlékszik és minden rendben lesz. Gyorsan meg interjúvolta a másik három tanulót is majd a maradék diák is szépen bemutatkozott. Ezután felolvasta a házirendet, majd haza engedett minket. Teltek a napok akadémiás életünkből és mi élveztük azokat. Jól tanultam, nem voltam teljesen kitűnő, de nem hazudok, ha azt mondom, mindent tudtam tökéletesen. Egyedül azért nem voltam szín ötös, mert sokszor, a hosszabb dolgozatoknál eluntam magam és hamarabb beadtam, minthogy befejezzem. Mivel minket elengedett az udvarra vagy az edzőtérre szabadprogramban miután beadtuk a dolgozatot. Mivel akik nem írnak, azok csak zavarják a többit. Volt az osztályban két bajkeverőnk is, akik úgy gondolták vicces a kisebbeket, gyengébbeket bántani. Mondjuk volt egy srác az osztályban Hikoro, aki mindig megállította őket, ha bármit csináltak. Az osztályban minden lány imádta, viszont én utáltam, amiért mindig mindenben azt hitte, hogy ő a legjobb. Shuriken dobásban vagy jutsu használatban sokkal jobb voltam. igaz ő taijutsuban nagyon remekül jeleskedett és a ninjutsuja is egészen jó volt. Viszont csak azért felvágni, mert az apja tanított neki néhány Dszintű jutsut…ugyan már. Egyik nap mikor apa elém jött, dühösen rohantam felé majd szinte az arcába ordítottam, hogy azonnal tanítson nekem valami menő, erős jutsut amivel én is jól felvághatok és megmutathatom annak a Hikoronak. Ő ezen nagyot kacagott, majd lekoptatatásként annyit felelt, hogy majd ha elég idős, érett és erős leszek hozzá. Majd elköszöntem a többiektől és haza indultunk.
Későbbi akadémiás időszak.
Eltelt pár év és nekem úgy tűnt semmi sem változott. Mondjuk a régi képeket visszanézve, minden fiú kezdett megemberesedni és minden lány kezdett nővé érni. Amennyire ezt lehet állítani, ha elkezd nőni valakinek a melle. Persze a fiúknak nem kezdett, bár volt egy srác, akit utáltunk, amiért nagyobb volt neki, mint nekünk, de később behoztam és neki amúgy is más értelemben volt melle. Viszont a fiúknak is kezdett már szélesedni a válluk és férfiasabb alakot kezdtek ölteni. Én már szinte első naptól Nayumit tekintettem a legjobb barátnőmnek, szinte mindig együtt lógtunk és mindent együtt csináltunk. Már-már Imuráról is elfeledkeztem néha, nem is beszéltünk egymással túlzottan már jó ideje. Nayumival viszont terveztük, ahogy egy csapatban vészeljük át a kalandokat és minden küldetést sikerrel végzünk. Terveink szerint a harmadik tagunk Kama lett volna. Egy kedves, nagyobb darab srác kék szemekkel és szőke hosszú hajjal. Rendkívül jó volt a chakrakontrollja. Egyszerűen tehetsége volt hozzá. Én inkább a ninjutsuk használatában és a tervek kiötlésében jeleskedtem. Nayumi pedig hihetetlen ügyesen mozgott, mint egy táncos, aki épp harcközben kapott kedvet a táncához. Minden ütést hárított vagy kitért előle és onnan támadott ahonnan csak akart, mindig célba ért. Még Hikoronál is jobb taijutsus volt ekkorra. Már teljesen egyedül járhattam a falut, apám már nem jött értem és nem kísért el anyám reggel. Viszont első óra előtt félórával mindig találkoztunk Nayumival a kapunál, majd útközben felszedtük magunk mellé Kamát is. Ilyenkor mindig tervezgettük a csapatunkat és a céljainkat. Nem számoltunk azzal, hogy esetleg nem minket osztanak be egymás mellé, vagy esetleg ezek a célok elérésük közben értelmetlenné, vagy elérhetetlenné válnak. Nem tettünk máshogy, utolsó évünk megkezdésének napján se. Olyanok voltunk, mint három kisgyerek, akik álmodoznak a jövőről. Mondjuk 12-13 évesen még eléggé gyerekek voltunk, persze mi ezt nem nagyon vettük figyelembe, hiszen utolsó évesen az akadémián végre mivoltunk a legnagyobbak és az alsóbb éveseknek segíthettünk. Meg persze beléptünk a létnek azon korszakába mikor a legtöbb gyerek nagyon nagynak akar tűnni és elég nehezen kezelhető, mikor már önállóságot akar, de az otthoni támogatást, a szülők szeretetét igényli, ezek nélkül nem is megy semmire se. Ám az utóbbit persze senki sem látja be, míg nem érik egy kicsit. Belépve a jól ismert és otthonosan, általunk dekorált termünkbe, sok-sok ismerős szempár fogadott. Leültünk a szokásos helyünkre az ablak mellé, ahol először ültünk. Nayumi még mindig ugyan olyan kis csendes volt és szűkszavú. Mindig ügyelt arra, hogy senkit se bántson meg egy szóval se. Az előttünk lévő két sráccal kezdtünk el beszélgetni Mikuroval és Togurával. Mikuro ugyan úgy nézett ki, mint régen. Egy alacsony kicsi lány hosszú barna hajjal és nagy, csillogó, kék szemekkel. Togura pedig az a fiú, akit előttem szólítottak, azon kevesek egyike, aki már első napon tudott technikákat. Ja, hogy őt nem mutattam be. Egy átlagos magasságú, fekete, rövid hajú srác volt. Akinek szintén a ninjutsu használata ment a legjobban. Jobb szeme alól indult egy vágás át az orrán, ami eddig nem volt ott. Így óvatossággal kérdeztem rá az eredetére. –Togura! Figyelj csak. Mi az a vágás az arcodon?- Kérdeztem kíváncsiságtól tágra nyílt szemekkel. – ja, ez? Épp mentem a boltból hazafelé még a szünet közepe felé és találkoztam két suhanccal, akik elloptak egy drága szobrot. Ezt meg a harc közben szereztem. – Nézett nagy komolysággal, várta a reakcióm. Természetesen le voltam döbbenve. – Te jó ég! Nem lett más bajod? Minden rendben?- Kérdeztem tőle riadtan. –Ugyan, vicceltem. Nincs semmi ilyenről szó. Lefejeltem a makulátlan üvegajtót, és ahogy betört, az egyik szilánk megvágott elég mélyen. – Mintha ezt egyértelműen tudnom kellett volna, lecsukott szemmel bólogatott jobbra-balra. Ám mire a második alkalommal lendült volna feje jobbra, már az öklöm volt a fejetetején, egy erős ütés következtében, ami hatására a padot is megfejelte. – Szívassad azt, akinek hat anyja van egy utcában, te kis k*cs*g!! – Nem éppen nőies szavaim, ahogy darabosan, ütésenként elhagyták számat, egyenként adták hozzá az erőt a többi ütésemhez. Majd ajtónyitásra lettünk figyelmesek így gyorsan abbahagytam és visszaültem, a padon áthajoló helyzetemből. Mint aki csak úgy ott ült már jó ideje. Az ajtón Gemuru-sensei volt az és szokásosan mosolyogva lépett be és faggatta az osztályt a szabadidő elteltéről. A kisebb élménybeszámolókat meghallgatván, végül ő is beszámolt a sajátjáról. Miután végeztünk minden szokásos dologgal, a házirend újbóli átbeszélésével és az évben esedékes tananyag megvitatásával, ismét hazaengedett minket. Szokványosan teltek a napok, hónapok a geninvizsgára készülve. Már égtünk a vágytól, hogy a falu címerét a holdat magunkon viselhessük, és szolgálatunkkal dicsőséget hozzunk nevére. Egyik nap azonban hazaérvén borzalmas hír fogadott. Anyám hirtelen lebetegedett és az orvos semmit nem tudott tenni ellene. Reménykedtünk a gyógyulásában, mást nem tehettünk. Két hét múlva belehalt a betegségébe. Hihetetlen üresség fogott el és javíthatatlan szomorúság járt vele párban. Nem sokkal utána megtörtént a temetés is. Az egész osztályom és Gemuru-sensei is részt vett rajta, majd részvétüket nyilvánították. Esős, hihetetlenül sötét nap volt. Az ég is siratta halottját így gyászoló feketébe borította magát viharfelhőjével. Nagy cseppekben esett az eső mintha öntötték volna. A szertartáson végig, majd utána hazatérve is apám szótlan volt. Mikor hazaértünk csak elvonult egy mondatot se szólva a pincébe, ami mindig is az ő kis birodalma volt és sose mehettem le oda. Telt az idő, akadémiás létünk utolsó napjait töltöttük. Másnap már esedékes volt a geninvizsga. Nap végén haza indultam, még mindig fájtak az emlékek, szeretett anyám elvesztése miatt. Hazatérvén, házunk előtt állva rámarkoltam a kilincsre, hogy lenyomjam ezzel kinyitva az ajtót, ami elválasztott a csendes háztól. Kinyitva az ajtót hihetetlen érzés fogott el. Valami nem stimmelt. Mögülem egy kar nyúlt előre egy rongyot nyomva arcomba és egy hangra lettem figyelmes. -*kuncogás* Nyugalom, drágám nem lesz semmi gond. - A hang folyamatosan elhalónak hatott, ahogy a szemem lecsukódott és elvesztettem eszméletem.
Az új alany.
Fogalmam sincs meddig lehettem így kiütve. Felkelvén arra lettem figyelmes, hogy ruháimtól megfosztva fekszem egy asztalon, arcomba egy lámpa erős fénye világít felülről, valamint a lábamnál, a derekamnál és a karomnál rögzítve voltam le kötözve, valamint az egész jobb karom egy hihetetlen, eddig nem érzett érzés öntötte el és olyan szintű fájdalom, amit még sose éreztem, ráadásul folyamatosan erősödött, ahogy kezdett kimenni belőlem a szer, amivel elaltattak. Fejemet megemeltem, hogy rálássak karomra. Döbbentség futott át rajtam és rémület a látványtól. A jobb karomon egy fémesnek látszó hosszú valami pengékkel futott spirálisan felfelé. A rémülettől és a fájdalomtól egyszerre kezdtem el ordítani és üvölteni, ahogy a tüdőm bírta. Majd több órányi kínokkal teli, már-már alvilági hangzású sikoly után ajtónyitásra lettem figyelmes a fejem irányából. Nem láttam kiközeledik, míg nem ért az asztal szélére, amire ki voltam kötve. Apám volt az. –Apa! Hát itt vagy, szabadíts ki kérlek!- Örültem meg apámnak, könnyeket eső módjára hullajtva. Majd rám mosolygott. –Itthon vagy drágám, a pincében. Sajnos anyád már nincs köztünk, nem volt elég erős. De mi ketten véghezvisszük, amit vele terveztünk. Ne aggódj, csak tökéletesíteni fogom a tested. – Nézett mélyen a szemembe majd egy injekciót beadott, közben mosolyogva. Szemem folyamatosan kezdett ismét lecsukódni. Utána felkelve, napokig lehettem lent a pincében. Egy lélek se jött le. Egy nap viszont ismét nyitódott az ajtó. Valamit letettek mögöttem, majd ahogy kilépett az ember a szíjjak kioldódtak. Lassan feltápászkodtam, nem volt semmi erőm. A szertől, amit naponta kaptam még mindig kába voltam. Az izmaim alig működtek és az érzékeim is tompák voltak továbbra is. Lassacskán felállva az asztalnak támaszkodva, melyhez kötözve voltam. Körbenézve láttam egy infúziót, ami nagyvalószínűséggel engem táplált miközben ki voltam ütve, valamint néhány régi bútort. Az ajtó felé néztem a korábbi zaj felé kutatva. Egy adag ruha kevés étel és víz volt kirakva. Olyan szint éhségem volt, és inni se épp a közel múltban ittam. Még csak fel se öltöztem, vetettem máris rá magam az ételre, közben a vízből is nagyokat kortyolván próbáltam minél előbb végezni. Mikor végeztem, egy elhasznált rongyos felsőt, aminek a jobb ujja hiányzott valamint egy fekete nadrágot, utóbbit felismertem az a sajátom volt nem úgy, mint a felső. Azt nem tudtam hová tenni. Felöltözésemet befejezvén ismét kinyílt az ajtó. Apám lépett be és intett, hogy menjek vele. Kiléptem az ajtón és egy mindenféle műszerekkel teli szobán vezetett keresztül. Tele volt orvosi eszközökkel valamint volt ott egy másik fém asztal, amelyen valószínűleg végezték rajtam a beavatkozást. Kimentünk a pincéből, ami a ház nappalijába vezetett, majd onnan kiértünk az udvarunkra. Kis utunk során végig kérdezősködtem apám felé, hogy mi ez az egész helyzet és hogy miért szükséges mindez. Ő viszont csak némán vezetett. Kiérve a házból gyakorló bábúk seregét láttam magam előtt. A karom már nem fájt annyira ám még mindig kellemetlen érzést árasztott az a valami. Apám megállt és megfordult. –Ami a karodban van egy lánc tele pengékkel. A feladatod, és a kísérlet célja, hogy meg tanuld használni. Ki és be tudd építeni a karodba, valamint a chakráddal végtag szerűen használni. Hasonlóan a bábtechnikához amit kiskorodban kezdtünk el tanulgatni. Persze neked az se ment. Megpróbálhatod kitépni, de azon belül, hogy a karod már teljesen magába fogadta, a csuklódnál rögzítve van a csontodhoz. Így az egyetlen módszer rá, hogy levágod a kezed és kitéped belőle a láncot, ami ezzel nagy sebet fog hagyni és gyorsan el is vérezhetsz. Szökni ne próbálj, mert ha utolérlek, mehetsz vissza a pincébe újabb napokra étlen szomjan, infúzión élve. Értetted?- Ridegen, érzelmek nélkül közölte mondandóját. – De mégis miért?! Mi a célja ennek?!- Kérdeztem kétségbe esve. –A kutatás sikere!- Vágta rá. – Anyád is csak azért volt itt, hogy segítsen a kísérleteimben, betöltve az alany szerepét, azonban ő belehalt ezekbe. Te is ebből a célból jöttél létre, azonban tény hogy téged még sokáig nem akartalak a kezeim alá venni, de alany hiányában néhány kísérletnek lehetsz az alanya, mint ez is. Azonban sajnálatos módon a nagyobb kísérleteket még mellőznünk kell, míg nem vagy kábé tizennyolc. Miután végbe ment a fejlődésed már átveheted anyád helyét. Most pedig dolgra! Folyamatos edzésben leszel, és azt teszed amit, mondtam!- Végezvén beszédével elindult a házba. Félve saját apámtól, nem volt más lehetőségem, mint azt tenni, amit mondott. Elvégre egy jonin volt, nem lenne semmi esélyem elszökni előle, de nem csak a félelmet éreztem. A karomban lévő láncra tekintve láttam, ahogy az bele van gyógyulva a karomba már és pengék sora sűrűn, tömötten csatlakozott a fő szálhoz. Az útmutatásnak megfelelően, emlékezve a régi időkre mikor nagyjából hétéves koromban apám a bábtechnikát tanítgatta, a chakrám próbáltam a karomba vezetni szépen fokozatosan. Ugyan sose ment a technika, megkellett tanulnom, illetve kifejlesztenem egy hasonlót. Ám mikor ezt megpróbáltam, újból előjött a fájdalom. Nem csak hirtelen jövő, hanem tartós szenvedés volt, amitől szinte azonnal térdre rogytam. Lehetetlennek tűnt a feladat. Mikor a fájdalom enyhült, újra megpróbálkoztam, de ezúttal arra jutottam, hogy nem csak a karomba kell egyszerűen, hanem arra a területre ahol a lánc benne van a testemben. Ismét óvatosan koncentráltam chakrám a megfelelő helyre. Ahogy ezt megtettem éreztem a mozgást, amit a lánc végzett. A vállamhoz közeli része elkezdett kiépülni a sejtjeimből és elhagyta karom, de csak egészen kis része. Mikor nem tudtam már tartani a koncentrációm visszatért karomba. Ismét ugyan az a fájdalom lett úrrá a testemen. Ezúttal viszont elájultam. A szobámban tértem magamhoz. Ágyam mellett egy kis víz és kenyér várta ébredésem. Felkeltem, majd kimentem ismét próbálkozni miután elfogyasztottam reggelim. Újra az egybeolvadási felületen koncentráltam a chakrámat és ismét egy kicsi kezdett leválni. Ezúttal a második próbálkozásnál nem hagyott cserben a szervezetem, így hosszasan tudtam próbálkozni. Úgy hatodik próbálkozásra mintha többet tudtam volna már lefejteni magamról. Ezzel telt innentől minden napom az estéimet pedig keserű magányos könnyek koronázták. Apám felé érzett érzelmeimet megemésztette a gyűlölet lángja és átvette helyét. A fejemben ismétlődő mondatai pedig csak tovább szították ezt a tüzet. ~Egy patkányként akart használni, ezt nyíltan bevallotta. Ezek után van valaki, akit ha valaki fogságba ejtene és egy életre torzszülötté tenné, ne utálná, még ha a saját apja is? Arról nem is beszélve, hogy a születésem is csak azért volt, hogy anyámat felváltsam a kísérletek alanyaként, ha már meghalt.~ Egy évvel később nagyjából, úgy tizennégy éves koromban először végre sikerült lebontanom karomról teljesen leendő fegyverem. Mikor teljesen lefejtődött a karomról, az amúgy nagyjából öt centis pengék háromszoros méretűre nőttek és ide-oda csuklottak a rugalmas és nyúlós főszálon.
Megtörtség, félelem…NEM!
Már három éve volt annak, hogy először használni tudtam fegyverem. Már mondhatni mesterien kezeltem a pengékkel ellátott láncszerű eszközt. Fűrészszerűen kezeltem és könnyen levágtam vele a bábúk fejét, karját vagy épp átvágni is könnyen tudtam őket deréktájékon akár tizenöt méteres körzetben. Ugyanis nagyjából ekkora volt a maximális nyúlási távolsága a főszálnak, ami amúgy rendkívül erős és rugalmas anyagból készült. Közelharcban pont ezért teljesen haszontalan és nem is szereztem túl nagy tudást közelharcban emiatt. Ám nem csak pusztítani tudtam vele. Körül tudtam már fogni dolgokat vele, így egy embert gond nélkül le tudtam fogni, vagy egy távoli fegyvert feltudtam venni vele. Rabságom közben mikor kimerültségtől próbáltam megszabadulni, anyám régi könyveit olvasgattam mindig. Orvosi technikák elsajátításához való segédletek garmada, chakrakontrollról szóló könyvek, valamint az egyik könyv a családjáról, a Djukákról szólt. Mondjuk életemben nem találkoztam még egyel sem, kíváncsi lennék rá. Évek óta nem találkoztam egy emberrel sem. Apámat is csak a tetőtéri ablakból láttam, ahogy figyelt mikor edzettem, nehogy megszökjek. Nem hagyott nyugodni továbbá az sem, hogy tizennyolc évesen már kísérleti alany leszek, nem csak rab. Ebbe az undorító kísérletekbe halt bele anyám is. Minden áron megakartam menekülni ettől a sorstól. Miközben egyik edzésemet csináltam, eszembe jutott az egyik, a chakrakontrollról szóló könyvben olvasott technika. Kerestem egy megfelelő fát, majd a lábamba koncentráltam a chakrám. A fegyverem használata sokkal komolyabb kontrollokat igényelt így gond nélkül szinte fél óra alatt elsajátítottam a technikát. A házunk melletti kis tóban pedig kipróbáltam a másik, a vízen járásra képes technikát. Előtte levetkőztem, ne az elázott ruhába kelljen folytatnom az edzésem, mert azt olvastam első próbálkozásokra mindenki beleesik a vízbe. Így is lett. Szintén a talpamba koncentráltam a chakrám, de közben ki is kellett bocsájtanom úgy, hogy azon állva lényegében, egyensúlyomat tartva tudjak lépkedni. Először megtudtam állni a vízen, azonban az első lépésem egyenesen a vízbe vezetett. Kimásztam a partra és újra nekifogtam. Így ment ez egy jó másfél órán át mire sikerült öt lépést megtennem a tó belseje felé. Megtéve a lépéseket megfordultam és óvatosan kifelé indultam. Elégedetten kezdtem neki újból az edzésemnek miután visszaöltöztem. Minden nap gyakoroltam ezt a két technikát. Elméletileg ezeknek készségszinten kell menniük, ezért mindent megtettem, hogy tökéletesen megtanuljam használni mindkettőt. Nem soká elértünk arra pontra, hogy vészesen közeledett a tizennyolcadik életévem napja. Minden egyes nap félelem lett úrrá rajtam. Minden áron elakartam kerülni a kísérleteket, amik a halállal lettek volna valószínűleg egyelőek. Apám iránti gyűlöletem az évek során hatalmasra nőtt. Hová lett az, aki elvitt iskola után fagyizni és aki mindennap értem jött és hazahozott. Helyette fogva tart és azt mondta, hogy csak a kísérletek miatt létezem, elszakított a barátaimtól és a legrosszabb, hogy elszakított anyámtól. Neki ő is csak egy tárgy volt, ami a sikerességét mutatja. Az évek során mérhetetlen gyűlölet és félelem gyűlt fel bennem. Kezdtem beleőrülni a gondolatba, hogy a saját apám tart fogva, hogy nincs senkim. Egyedül voltam és az egyetlen ismert hozzátartozómnak egy egyszerű patkánnyal érek fel. Eldöntöttem, hogy szökni fogok vagy véget vetek életemnek. Nem akartam még egyszer a bőgésemre elaludni, alvásközben pedig a lánc beültetéséről való rémálmokat átélni. Kiötlöttem egy tervet és neki is álltam a megvalósításához. Éjjel mikor lefeküdtem ébren tartottam magam. Betakarózva nem látszódott karomon, ahogy épp levan fejtve róla a pengesor és alvást színleltem. Meg vártam, míg szokásosan behozza a kenyeret és a vizet apám. Mikor letette a kisasztalra az ételt a takarón át kilőttem felé láncom mely egyenesen a szívébe és onnan felfelé tüdőn át a fejébe fúródott. Azonnal meghalt. Óvatosan záporozó könnyekkel keltem fel ágyamból közben visszaeresztve fegyverem. Végig játszódott bennem az együtt töltött kellemes és nem épp kellemes időszak. Még mindig volt bennem egy halvány szeretet felé. Ám most már ő sincs többé. Kutatni kezdtem zsebeiben és a sunagakurei mellényében, amit mindig hordott, valamint az övtáskáját. Néhány shurikent és kunait valamint pár robbanójegyzetet is találtam. Körbe kutakodtam a lakást és találtam egy kis ennivalót meg némi pénzt. Pár méter drótot és néhány füstbombát találtam még a pincében. Nem is haboztam, útra keltem a falu felé, céltalanul.
Egy cél keresése.
Úton a falu felé, elhatároztam, hogy leteszem valahogy a genin vizsgát és eredeti tervem végrehajtva, abból élek meg, amit küldetésekért kapok. Ám nem mertem bemenni végül az akadémiára. Pár napos utcán tengődés után elfogyott az élelmem és a pénzem is elfogyott, amit találtam. Két napja voltam étlen a faluban bolyongva, mikor egy ismerős hang rázott fel gondolataimból. Inura volt az, felismert és érdeklődött. Én elmondtam neki mindent ami történt. Elborzadva fogadta a híreket. Viszont közölte, hogy sajnos ő sem tud rajtam segíteni, maximum egy-két ingyen ebéddel. Szálással nem tud szolgálni. Elmehettem kicsit rendbe szedni magam viszont neki, lehet hogy korán de már családja volt, akik teljesen betelítették szép nagy lakásuk. Elfogadtam az ingyen ebédekre szóló meghívását, azzal a feltétellel, hogy mihelyst rendbe jövök visszafizetem. Ő viszont erről hallani sem akart. -Ez baráti kedvezmény! Bár tény, hogy régi barátaidat is szívesen látjuk, mivel a barátom barátja az enyém is. De azért ne gyertek egyszerre százan. Meg hát egy ninjának kijár egy két ingyen rámen a faluért tett munkájáért, nem?- Majd tálalta az ebédem én pedig nekiestem és pillanatok alatt végeztem vele. Órákig beszélgettünk a múltról és a jelenről, hogy mennyi minden változott. Kihasználtam a társaságát az évekig tartó egyedüllétem okozta üresség enyhítésére. Majd elköszöntem és tovább álltam. Rögtön az első sarkon befordulva, egy Lófarkas, feketehajú kunoichi állt velem szembe. Nayumi volt az. Ahogy felismertük egymást egymás nyakába ugrottunk. Boldogságtól a szemembe könnyek szálltak. Beszélgetésbe elegyedtünk miközben elkísértem útjára, közben elmeséltem neki is a történteket. –…Hát nagyjából ez lenne és most itt vagyok. – Elképedve nézett majd megpróbálva poénos lenni és javítani a kedvem megszólalt. –Hát, jól megváltoztál. Már Takamichi mellei versenybe se szállhatnak. –Kuncogott. –Ohh hát..öhm… köszönöm? Mondjuk elég nehéz mostanában olyat találni, amibe beleférek. –Sóhajtottam.- Na, majd elmegyünk egyet vásárolni, ne ilyen szakadt göncökben járkáljon a legjobb barátnőm! Tudod, mióta eltűntél mi Kamával nem adtuk fel soha. többször jártunk nálatok is, de apád azt mondta gorombán, hogy nem látott azóta ő se. Mindig gyanús volt kicsit, de kigondolta volna hogy….- Itt rám nézett és régi szokásához híven, fő a tapintatosság alapon témát váltott. – Szóval, elmegyünk vásárolni, kelleni fog fehérnemű gondolom. – Nézett rám kérdően. –Hát, bizonyára igen mivel nem nagyon tudtam hozzájutni semmihez. –Feleltem.- Óh igen, akkor most sincs rajtad? Uhh, hát akkor kemény vásárlásoknak nézünk elébe. –Csillant fel a szeme. Mindig szeretett vásárolni és mindent. Ha költeni lehetett a ryut akkor megtette. Nem sokára kiderült hogy uticélunk Kama volt. Meglátva őt egyenesen rohantam hozzá, készülve a nyakába ugrani. Ahogy közeledtem kezdtem észrevenni a változásokat, már nem csak kicsivel magasabb, hanem már konkrétan medvetermetű egy ember lett, szép gondozott szakállal arcán. A kicsi pocak pedig nyomtalanul eltűnt. Egy magas edzett sikeres ninja lett. Rájuk nézve szembetűnt, ami először nem. Mind kettőjük mellényes volt már, Kama chunin Nayumi pedig már jonin volt. Utólagos gratulációmat nyilvánítottam, majd Kama kérésére elmondtam a jelenlegi helyzetem. Majd Nayumi kérdezett a chakrám elemének milyenségéről. Én válaszoltam, hogy tűzelemű chakrával rendelkezem. A kunoichi megemlítette, hogy ő is és hogy tud tanítani néhány dolgot, ha megtanulom használni. Így elindultunk az egyik kiképzőterep felé. –Most figyelj.- Leszakított egy falevelet a közeli fák egyikéről. –Ezt kell csinálnod.- Majd a levél pillanatok alatt elégett. Döbbenten kérdeztem vissza, hogy ezt miként lehet megcsinálni. –Nos, mindenki fogékony születésétől kezdve egy elemre. Gondolom, erre a részre még emlékszel. A lényeg. Most az elemi chakrádat kell használnod, mivel tűz elemre vagy elsődlegesen fogékony ezért nincs más dolgod, mint egy szép levelet felgyújtani. –Adta meg a magyarázatot. Megfogtam az egyik levelet, majd koncentrálni kezdtem. Megpróbáltam előhozni az elemi chakrám és beleáramoltatni a levélbe. Ez teljesen más volt, mivel eddig soha nem dolgoztam elemi chakrával. Hosszas próbálkozásom és órák eredményeképpen sikerült mindössze a szélének egy kis részét megpörkölni. Mind a hárman egy ként örültünk. Emlékeztetett a régi időkre. Napokig próbálkoztam ezzel a technikával, mire nagyjából kitapasztaltam mit, hogy kell. Végre azonban, mint minden, ha eleget gyakoroljuk és próbáljuk, sikerült. A kezemben tartott levélbe áramoltattam a chakrám, mire az meggyulladt és égni kezdett, majdnem olyan gyorsan elégett, mint a chakra papírom régen. –Ezaz! Végre megvagyunk! – Kiáltott fel ujjongva Nayumi. Rögtön utána hozzátette. –Most pedig ahogy megállapodtunk indulhatunk vásárolni. –Kerekszemekkel néztem rá. –Milyen megállapodás? Mi van? –Meg se várva mondandóm kézen ragadott és karomat majd kitépve rángatott az egyik kedvenc boltjába. Kama nagyot sóhajtott majd utánunk eredt. A boltban Nayumi egy rakat ruhát rám pakolva küldött be a próbafülkébe, hosszas keresgélés után, találtunk mindenből méretben jó darabokat. Így megvolt minden, ami kellett. Fehérnemű, kényelmes öltözék, amiben jól lehet harcolni is akár és még két szememhez illő fülbevalót is kaptam barátnőmtől. Mikor fizetésre került a sor előkapta pénztárcáját, mint akinek teljesen természetes, hogy meghívott. Eléggé rosszul éreztem magam amiatt, hogy mindenki csak meghív mindenre, erre még alapfelszerelést is betértünk venni, kiegészítve a hiányos készletem. Kilépve a boltból a kunoichi a terveim felől kérdezősködött én pedig elmondtam neki tervem a ninja lét elkezdéséről. –Hmm neked ugye nincs még meg a vizsgád igaz?- Kérdezte. –Így igaz, nekem még nincs. –Feleltem kissé szégyenkezve. Majd hirtelen közbe vágott Kama. –Figyelj, én jelenleg akadémián tanítok. Ha gondolod, holnap vizsgázik egy osztály. Becsatlakozhatnál nyugodtan és így meg is lenne. –Ezt hallván Nayumi egyből rávágta, hogy még küldetési lehetőség is egyből akadna. Az éjjelt barátnőmnél töltöttem. Elmentünk szórakozni iszogattunk és nosztalgiáztunk, persze Kamával együtt. Nayumi tanácsára ami kissé inkább parancs volt mindenki magához vett egy jó adag cigarettát, hogy ne magányosan guruljon le a száké. Egy hangulatos kis helyre mentünk a falu közepe felé. Már sötét volt az ég és csupán az utca világítás miatt nem botladoztunk semmit se látva. Megérkezve, egy nagyon hangulatos hely fogadott minket. A felszolgáló élettel telve, vidáman köszönt ránk. Majd asztalhoz kísért és kiosztotta az étlapot. Hosszas válogatások után mind ugyan azt kértük mint Nayumi, bár fogalmam sincs máig mi lehetett az. Bíztunk a tapasztalatában, elvégre állítása szerint sokszor jár ide. -És a vizsga után, hogyan tovább?- Kérdezte Kama- Igen, mesélj valamit.- Tette hozzá barátnőm. -Hát, igazából nem tudom még. Fel szeretném keresni a Djuka klánt, elvégre ők az egyetlen élő vér szerinti rokonaim, vagy hasonlók.- Feleltem nem túl magabiztosan. Közben máris kihozták az étkünket és mellé a négy üveg szákét, poharakkal. -Értem, hát figyelj. Ha nagyon nincs ötleted maximum gyere te is tanítani az akadémiára.- Mosolyodott el a medveméretű shinobi szokásos kedves tekintetével. A régi időket juttatta eszembe. Mikor még mind olyan gondtalanok voltunk és a jövőbeli csapatunkat terveztük. -Vagy legyél jonin és vállald el azokat akik kikerülnek már az akadémiáról, mint én. - Visszafogottan kuncogva szólalt meg Nayumi. - Én meg a tanárság? Ugyan, tudjátok, hogy nem a türelmemről vagyok híres. - Csatlakozva az előttem lévőkhöz röhögtem el magam. -De komolyan. nem tudom mi lesz még. Most elmegyek megnézni ezt a küldetést, aztán meglátjuk a dolgokat. -Feleltem megpróbálva kicsit komolyabbra fordítani a szót. Ám Nayumi ismét előjött valamivel. -És mi lenne ha valamire specializálódnál? Orvosi ninjutsu, nyomkövetés?- Kama helyeslő választ adott egy bólogatással. -Hát, lehet hogy azt kéne tennem. Mondom. Nem tudom még mi lesz.- Majd a fekete lófarkas kunoichi töltött még egy kört. -Akárhogy is, újra együtt a csapat!- Emelte poharát, majd a poharunk fenekére néztünk. Meggyújtottuk esténk első cigijét is. Mivel bent természetesen nem lehetett ezért az étterem előtt. A bejárattól arrébb álltunk, hogy a füst ne szivárogjon be és ne zavarjuk a vendégeket illetve arra járókat. Épp végeztünk és indultunk be, mikor egy tenyér lenyomatát éreztem jobb fenekemen. megfordulva, szinte ösztönös reflexből suhintottam hátra bal kezemmel. Egy mellényes shinobi volt az. Kicsit jobban szemügyre véve egy vágás volt az arcán. A szeme alól indult végig az orrán át. -Togura? Szórakozzál..- Majd a férfiú félig felegyenesedve a szavamba vágott.-azzal akinek hat anyja van egy utcában?- Nem tudtam tartóztatni magam, magamhoz szorítottam amilyen erősen csak tudtam. -Elhiszem, hogy régen találkoztunk, meg kellemes a helyzet, nem azért mondom, de kiengednéd a fejem közülük? Csak mert nem mellek közt szerettem volna megfulladva lelni halálom.- Gyorsan elengedtem, majd bocsánatot kértem a magam módján az előzőekért, majd befelé indultunk vissza az étterembe. Ismét leültünk helyünkre és Togura kérésére ismét beszámoltam a velem történtekről. -Hát, még jó hogy nem a jobbosodat kaptam be akkor.- Jegyezte meg poénkodva majd ismét lehúztunk egy-egy pohárkát. Teltek az órák, nem is akármilyen hangulattal. És persze sok száké lecsúszott még. Mikor haza indultunk, azaz én Nayumihoz már elég "szép" állapotban botladoztunk egymást támogatva. Ahogy kezdett az ital hatása kimenni hihetetlen gyorsan jelentkeztek a másnaposság jelei. Ezekből még maradt bőven másnap is. Reggel Kamát felszedve indult a régi csapat, a szokásos módon az akadémiára. Ott érdekes volt a 12-13 évesek közé beülni. Majd belépett az ajtón Kama és egy jól ismert arc Gemuru-sensei. Hirtelen vetődtem nyakába. Nem bírtam visszafogni a nosztalgikus érzelmek által kiváltott könnyeket. -Áh Orimi! Hallottam Kamától hogy mi történt és sajnálom.- Itt elmosolyodott. – Viszont ma végre a megkapod a megérdemelt fejpántod.- Majd egy szokásos kacsintással fejezte be mondandóját. Megkezdődött a vizsga. A tételem a klón technika volt. Kihúzás után vártam a sorom. Kis idő múlva szólítottak is. - Gamano Orimi!- Felálltam a nevem hallatán, majd kijavítottam a senseit. –A Djukát használom, kérem. – Nagy mosollyal az arcán intett, hogy lépjek ki és mutassam be, szinte már meg se nézte a klónjaim. –Ez úgy is csak formalitás. Öt évvel ezelőtt ment tökéletesen, most is tudom, hogy megy, de sajnos megkell csinálni. - Következő vizsgázót hívta, én pedig elvehettem a fejpántom, amire öt évet vártam. –Akkor, irány ez a küldetés?- Kérdeztem magabiztosan.
A ch nyereményem,amit a Tsume kártyáért nyertem, ehhez a karakterhez szeretném felhasználni amennyiben elfogadásra kerül az ET.
// Lehetőség szerint, kérésre Mei szeretné ellenőrzi, amennyiben nem nagy kérés.
//Név: Djuka Orimi
Ország: A Hold Országa
Rang: Genin
Szint: ?
Chakraszint: ?
Kor: 18
Nem: Nő
Kinézet: kb 170cm magas és 63 kiló körüli, edzett, vékony testalkat, nem látszik rajta, de erős fizikumú bár közelharcban nem jeleskedik. Sötét bőrű, sárga szemű, lila, hosszú hajú egyén. Általában sötét, legtöbbször fekete ujjatlan felső, ami könnyen levehető szabadon hagyva a láncot és levételkor is kevésbé tud beleakadni mint egy normál pólóba, valamint fehér kicsivel térd aláérő köpenye van, aminek bő ujjával a karját takarja. Sötét nadrág és lábon fekete ninja szandál, valamint egy pár sárgaköves fülbevaló, kivételes alkalmakkor. Holdrejteki fejpántját deréktájt helyezi el legtöbbször. Mind két lábára egy-egy kis táska van felerősítve tárolási célzattal.
Felszerelés: dróthuzal (10m), szerszám szett, füstbomba 5db, energiatabletta 1 doboz, elsősegély csomag 1db, robbanó cédula 10db, kunai 10db, shuriken 10db, a jobb karjában egy pengelánc aminek pengeállásából tekintve oldalirányú vágásra, szúrásra és fűrész szerű vágásra is alkalmas a rendkívül éles eszköz. A pengéket egy rugalmas, nyúlékony ám erős anyaggal fogatták össze amely 10-15méteres távolságba is elnyúlhat ám pont emiatt a rugalmasság miatt közelharcban szinte hasznavehetetlen. (nem chakra érzékeny)
- Spoiler:
Jellem: Indulatos, heves természetű, okos, jó gondolkozású ám könnyen fel lehet húzni indulatos természete miatt, alapból kedves egyén lett volna, azonban a történtek miatt inkább távolság tartó és durvább arcot vesz fel ismeretlenek előtt, megpróbálva őket távol tartani magától. Ugyanezekért eléggé bizalmatlan régi barátain kívül másokkal. Rosszul veszi, ha karjára, vagy mellméretére tesz valaki megjegyzést ilyenkor begurul.
Harcstílus: Közelharcban gyenge, alap geninszintet hozza, a láncával biztos távolságban érzi jól magát harcban. Eléggé szabad, akrobatikus és látványos, ám könnyed mozgása van. Gyorsasága és hajlékonysága igen nagy. Szereti ezeket használni harcban egymással párosítva
Technikák: Alap E-szintű jutsuk, (vízen járás, függőleges terepen megmaradás, Tűzelem feloldás, Lánc karból való ki és visszaépítése, valamint irányítása?)
Előtörténet:
Háttér, születés, kisgyermekként…
Getsugakure no Satoban láttam meg a napvilágot, egy esős délután. Egy shinobi család legújabb tagja lettem. Apám Gamano Akino egy vidám kisugárzású, magas férfi volt. Barna haj, kék szemek és folyamatos vigyorgás jellemezte. Ő egy Sunagakuréből ide került jonin ninja volt, felhagyott a szolgálattal. Anyám, Djuka Kayamo egy szanitéc ninja volt, sok könyve is volt otthon az orvoslásról és egyéb tudományos, vagy csak érdekes témákról. Születésem és megvizsgálásom után, mihelyst lehetett haza is vittek. A falun kívül, de nem messze tőle egy szép nagy egy emeletes házban laktunk. Kicsiként hatalmasnak tűnt, mint egy kastély vagy egy vár. Sokat bóklásztam az én kis palotámban, de még többet voltam kint. Már egészen kicsiként is hajtott az új dolgok megismerése. Mindent alaposan szemügyre vettem, de hozzányúlni túl óvatos voltam. Sokak számára bizonyára hiperaktívnak, ha nem is, viszont tény, hogy szinte sose álltam meg. Viszont mivel elég kicsi voltam, ezeket is csak történetekből tudom, amiket a szüleim hagytak rám. Sose volt és nem is lesz már szerintem jó emlékezőképességem.
Gyerekkor.
Mint említettem, sokat voltam kint szabadban, mindmáig imádom a természetet. Ám sokszor mentünk be a szüleimmel a faluba, ahol sokat játszottam a helyi gyerekekkel, akiknek a szülei jóban voltak az enyémekkel. Első alkalommal, mikor bementünk a faluba már nagyobb voltam, úgy 5-6 éves. Anyám kezét fogva sétáltunk be a kapunk és vásárolni indultunk, de előtte tettünk egy kis kitérőt. Az egyik volt osztálytársával és az ő családjához mentünk látogatóba. Megérkezésünkkor egy szép lakás fogadott, nem túl nagy nem is kicsi. A háztető mélyen lenyúlt a falak felsőrészét takarva, alatta ablakok húzódtak, szép és vastag fakerettel. Bekopogtunk, majd nem soká ajtót nyitott egy asszony. Belépve a ház megmutatta igazi szépségét. Minden szépen, szinte mintaszerűen elrendezve fogadott minket. A bútorok szinte örülni látszódtak, amiért ott lehetnek. Az ablakokon tengernyi fény áramlott be megvilágítva az alapból is világos színűre festett belső teret. A falra felfestve különböző festmények díszelegtek, megadva a helynek a hangulatát, valamint hozzáadva magukat a felénk sugárzó szépséghez. Nem sokkal belépésünk után megjelent egy látszólag velem egyidős fiú. Kicsit félénk volt, ezért anyja segített rá az első találkozáskor. –Sziasztok! Ő itt a fiam, Inura. Mi pedig még nem találkoztunk, én Tomoko vagyok. Üdv nálunk!- Pillantott rám nagy mosollyal arcán. Egy fekete hajú, vékony és magas nő, sötét szemekkel. Megnyugtató kisugárzása volt, legalább annyira, mint a helynek magának. –Mutatkozz be szépen kislányom- Szólított fel anyám. Próbálva tanítani nekem, hogy hogyan is megy egy első találkozás. –Tágra nyílt szemekkel, anyám kezét szorítva nyitottam szóra számat. –Jó napot! Én Gamano Orimi vagyok.- Kissé rémisztő volt az új, számomra ismeretlen emberek társasága. Gondolom ezért lett mondatom végére hangom ezét halt el és lett erőtlen. Az anyukák tanácsára a hátsóudvarra indultunk, hátha tudunk mit játszani. Az elején kissé nyomasztó volt köztünk a hangulat. Mindketten meg voltunk illetődve a másik jelenlététől. Viszont egészen hamar összebarátkoztunk és a végére már olyannyira belelendültünk a játékba, hogy mikor már menni kellett alig bírtak rávenni az indulásra. Onnantól kezdve gyakran mentem át hozzájuk. Sokszor anyám csak elvitt reggel majd estefelé hazavitt. Kiskorom minden idejét, amire csak emlékszem együtt töltöttük Inurával. Viszont ahogy nagyobbak lettünk egyre kevesebb időnk lett egymásra, ő az apjával dolgozott a kifőzdéjükben, én pedig szüleim által tartott órákon és edzéseken vettem részt. Azt akarták, hogy előrébb legyek a többi akadémiás diáknál és esetleg hamarabb elvégezzem azt az átlagnál. Már egész korán tudtam ennek köszönhetően néhány alap technikát, mint a klón jutsu vagy az alakváltási technikát. Szigorú edzésekkel fejlesztenem kellett a chakrakontrollomat, mivel anyám szerette volna, ha én is tanulok orvosi technikákat. Apám egy vizsgálat során megállapította chakrám természetét. Egy chakrapapír elnevezésű lapot kellett a kezembe vennem és a chakrámat belekoncentrálni. Legalább egy órán keresztül próbálkoztam, mikor végre eredmény született. Szinte egy pillanat alatt lángba borult a papír és maradéktalanul elégett. Megszeppenve dobtam el magamtól mikor elkezdett égni, majd a meglepődöttségtől könnyes szemmel rohantam apámhoz a történteket közölve. Közölte velem a tényt, hogy tűzelemű chakrát birtoklok. Majd hozzátette, kissé csalódottan, miszerint nem túl ritka ez az adottság. Utána megsimogatta a fejem majd ugyanazzal a csalódott tekintetével, még csak rám se nézett mikor közölte, később majd megtanulom hogyan kell használni. Nem sok idő telt el, eljött az akadémiára való beiratkozásom ideje.
Korai akadémiás időszak.
Első napomon, apám kísért el. Az utóbbi időben egyre jobb kapcsolat volt köztünk. Sokszor vitt el fagylaltozni, vagy csak valahová kikapcsolódni, szórakozni. Belépve az osztályterembe elbúcsúztam apámtól és kíváncsian néztem végig az osztályon, majd egy szimpatikus lány mellett foglaltam helyet az ablak melletti padsornál az első pad mögötti padban. Hosszú, fekete haja volt lófarokba kötve, amit egy csillogó barna szempár egészített ki. Sötétkék póló és fekete nadrág volt rajta. Majdnem, mint rajtam, csak nekem fehér pólóm volt. Ekkor már az ijedt, Szégyellős Orimi már nem létezett, előjött a nagyszájú énem, ami sajnos máig kitart velem. –Szia! Orimi vagyok, örülök, hogy megismerhetlek. Mond csak, téged hogy hívnak?- Kérdeztem rárontva ezzel újdonsült osztálytársamra, mint egy ostromló sereg, ahogy a várkaput döngeti. –Szia! Én Nayumi vagyok.- Válaszolt kissé megrémülve, szégyellősen. Szinte abban a pillanatban, ahogy befejezte mondatát, ajtónyitásra lett figyelmes mindenki. A tanárunk lépett be és tekintett végig az osztályon. ~Na most meglátjuk végre, hogy milyen tanárt kapunk. Ooohh, nagyon izgulok. Mutatkozzon már be! Miért bámulja így az osztályt?~ Egyre nyugtalanabb voltam, ahogy ezek és a hasonló gondolatok kezdtek gyűlni a fejemben. Már alig bírtam ülve maradni. Legszívesebben ráordítottam volna siettető célzattal. De nem kellett sokáig várni már. –Sziasztok! Én Gemuru vagyok és én leszek a tanárotok, reméljük még egy pár évig. Itt sok mindennel fogtok megismerkedni, csak hogy párat mondjak a faluk nagyon izgalmas történelmével, egyenként. - Itt egy szélesebb mosollyal jelezte viccelődési szándékát az „izgalmas” szóval. A magas edzett testalkatú, fiatal, barna, félhosszú hajú férfi. Ám nekünk korántsem volt olyan viccesnek tűnő. – Meg persze az alap technikákkal, amiknek sok hasznát fogjátok még venni, ha sikeresen shinobikká léptek elő. Ezek közül is párat említve a klón technika, a fürge test technika és a robbanójegyzetek aktiválása. Lehet, most nem tűnnek túl izgalmas meg jó dolgoknak, de később hálásak lesztek ti még ezért. Most pedig, tisztázzuk az alap dolgokat. Van olyan, aki esetlegesen már tanult, esetlegesen, aki már ismer az alap jutsukból párat?- Jelentkeztem magasra nyúlt kézzel, majd kiesve a padból. Rajtam kívül még öten jelentkeztek a huszonnégyből. –Te ott! Fekete haj, zöld pólós srác. Hogy hívnak?- Kérdezte. –Togura, vagyok! –Felelt a fiú energikusan. -Ismerem a klón technikát és a fürge test technikát is.- A tanár úr elégedetten bólintott egyet. –Te ott! vöröske fehérpólóban! Te mit ismersz? Jah és most ti öten kezditek, de mindenki egyesével utána mutatkozzon be, szépen sorjában.- Tekintett végig az osztályon Majd újra rám szegeződött kérdő tekintete. – Én Gamano Orimi vagyok. Ismerem a klón és az alakváltó technikát.- Jegyeztem meg büszkén, viszont azt már kevésbé szerettem volna, ha tudják. hogy anyám Djuka. Anyám beszélt a tanárral még beiratkozásnál és mondta neki a tanár, hogy ezt jobb lenne az elején titokban tartani, ugyanis valószínűleg sokaknak nem tetszene, ha megtudják, hogy egy helyi nagy klán tagja vagyok. A féltékenység miatt vagy, mert utálják őket, nem tudom, de jobb volt így. –Á igen, te vagy az a…-itt fejéhez kapott.- …az a lány, akinek olyan finomat sütött az anyukája, igen!- Majd felém kacsintott egyet jelezve, hogy emlékszik és minden rendben lesz. Gyorsan meg interjúvolta a másik három tanulót is majd a maradék diák is szépen bemutatkozott. Ezután felolvasta a házirendet, majd haza engedett minket. Teltek a napok akadémiás életünkből és mi élveztük azokat. Jól tanultam, nem voltam teljesen kitűnő, de nem hazudok, ha azt mondom, mindent tudtam tökéletesen. Egyedül azért nem voltam szín ötös, mert sokszor, a hosszabb dolgozatoknál eluntam magam és hamarabb beadtam, minthogy befejezzem. Mivel minket elengedett az udvarra vagy az edzőtérre szabadprogramban miután beadtuk a dolgozatot. Mivel akik nem írnak, azok csak zavarják a többit. Volt az osztályban két bajkeverőnk is, akik úgy gondolták vicces a kisebbeket, gyengébbeket bántani. Mondjuk volt egy srác az osztályban Hikoro, aki mindig megállította őket, ha bármit csináltak. Az osztályban minden lány imádta, viszont én utáltam, amiért mindig mindenben azt hitte, hogy ő a legjobb. Shuriken dobásban vagy jutsu használatban sokkal jobb voltam. igaz ő taijutsuban nagyon remekül jeleskedett és a ninjutsuja is egészen jó volt. Viszont csak azért felvágni, mert az apja tanított neki néhány Dszintű jutsut…ugyan már. Egyik nap mikor apa elém jött, dühösen rohantam felé majd szinte az arcába ordítottam, hogy azonnal tanítson nekem valami menő, erős jutsut amivel én is jól felvághatok és megmutathatom annak a Hikoronak. Ő ezen nagyot kacagott, majd lekoptatatásként annyit felelt, hogy majd ha elég idős, érett és erős leszek hozzá. Majd elköszöntem a többiektől és haza indultunk.
Későbbi akadémiás időszak.
Eltelt pár év és nekem úgy tűnt semmi sem változott. Mondjuk a régi képeket visszanézve, minden fiú kezdett megemberesedni és minden lány kezdett nővé érni. Amennyire ezt lehet állítani, ha elkezd nőni valakinek a melle. Persze a fiúknak nem kezdett, bár volt egy srác, akit utáltunk, amiért nagyobb volt neki, mint nekünk, de később behoztam és neki amúgy is más értelemben volt melle. Viszont a fiúknak is kezdett már szélesedni a válluk és férfiasabb alakot kezdtek ölteni. Én már szinte első naptól Nayumit tekintettem a legjobb barátnőmnek, szinte mindig együtt lógtunk és mindent együtt csináltunk. Már-már Imuráról is elfeledkeztem néha, nem is beszéltünk egymással túlzottan már jó ideje. Nayumival viszont terveztük, ahogy egy csapatban vészeljük át a kalandokat és minden küldetést sikerrel végzünk. Terveink szerint a harmadik tagunk Kama lett volna. Egy kedves, nagyobb darab srác kék szemekkel és szőke hosszú hajjal. Rendkívül jó volt a chakrakontrollja. Egyszerűen tehetsége volt hozzá. Én inkább a ninjutsuk használatában és a tervek kiötlésében jeleskedtem. Nayumi pedig hihetetlen ügyesen mozgott, mint egy táncos, aki épp harcközben kapott kedvet a táncához. Minden ütést hárított vagy kitért előle és onnan támadott ahonnan csak akart, mindig célba ért. Még Hikoronál is jobb taijutsus volt ekkorra. Már teljesen egyedül járhattam a falut, apám már nem jött értem és nem kísért el anyám reggel. Viszont első óra előtt félórával mindig találkoztunk Nayumival a kapunál, majd útközben felszedtük magunk mellé Kamát is. Ilyenkor mindig tervezgettük a csapatunkat és a céljainkat. Nem számoltunk azzal, hogy esetleg nem minket osztanak be egymás mellé, vagy esetleg ezek a célok elérésük közben értelmetlenné, vagy elérhetetlenné válnak. Nem tettünk máshogy, utolsó évünk megkezdésének napján se. Olyanok voltunk, mint három kisgyerek, akik álmodoznak a jövőről. Mondjuk 12-13 évesen még eléggé gyerekek voltunk, persze mi ezt nem nagyon vettük figyelembe, hiszen utolsó évesen az akadémián végre mivoltunk a legnagyobbak és az alsóbb éveseknek segíthettünk. Meg persze beléptünk a létnek azon korszakába mikor a legtöbb gyerek nagyon nagynak akar tűnni és elég nehezen kezelhető, mikor már önállóságot akar, de az otthoni támogatást, a szülők szeretetét igényli, ezek nélkül nem is megy semmire se. Ám az utóbbit persze senki sem látja be, míg nem érik egy kicsit. Belépve a jól ismert és otthonosan, általunk dekorált termünkbe, sok-sok ismerős szempár fogadott. Leültünk a szokásos helyünkre az ablak mellé, ahol először ültünk. Nayumi még mindig ugyan olyan kis csendes volt és szűkszavú. Mindig ügyelt arra, hogy senkit se bántson meg egy szóval se. Az előttünk lévő két sráccal kezdtünk el beszélgetni Mikuroval és Togurával. Mikuro ugyan úgy nézett ki, mint régen. Egy alacsony kicsi lány hosszú barna hajjal és nagy, csillogó, kék szemekkel. Togura pedig az a fiú, akit előttem szólítottak, azon kevesek egyike, aki már első napon tudott technikákat. Ja, hogy őt nem mutattam be. Egy átlagos magasságú, fekete, rövid hajú srác volt. Akinek szintén a ninjutsu használata ment a legjobban. Jobb szeme alól indult egy vágás át az orrán, ami eddig nem volt ott. Így óvatossággal kérdeztem rá az eredetére. –Togura! Figyelj csak. Mi az a vágás az arcodon?- Kérdeztem kíváncsiságtól tágra nyílt szemekkel. – ja, ez? Épp mentem a boltból hazafelé még a szünet közepe felé és találkoztam két suhanccal, akik elloptak egy drága szobrot. Ezt meg a harc közben szereztem. – Nézett nagy komolysággal, várta a reakcióm. Természetesen le voltam döbbenve. – Te jó ég! Nem lett más bajod? Minden rendben?- Kérdeztem tőle riadtan. –Ugyan, vicceltem. Nincs semmi ilyenről szó. Lefejeltem a makulátlan üvegajtót, és ahogy betört, az egyik szilánk megvágott elég mélyen. – Mintha ezt egyértelműen tudnom kellett volna, lecsukott szemmel bólogatott jobbra-balra. Ám mire a második alkalommal lendült volna feje jobbra, már az öklöm volt a fejetetején, egy erős ütés következtében, ami hatására a padot is megfejelte. – Szívassad azt, akinek hat anyja van egy utcában, te kis k*cs*g!! – Nem éppen nőies szavaim, ahogy darabosan, ütésenként elhagyták számat, egyenként adták hozzá az erőt a többi ütésemhez. Majd ajtónyitásra lettünk figyelmesek így gyorsan abbahagytam és visszaültem, a padon áthajoló helyzetemből. Mint aki csak úgy ott ült már jó ideje. Az ajtón Gemuru-sensei volt az és szokásosan mosolyogva lépett be és faggatta az osztályt a szabadidő elteltéről. A kisebb élménybeszámolókat meghallgatván, végül ő is beszámolt a sajátjáról. Miután végeztünk minden szokásos dologgal, a házirend újbóli átbeszélésével és az évben esedékes tananyag megvitatásával, ismét hazaengedett minket. Szokványosan teltek a napok, hónapok a geninvizsgára készülve. Már égtünk a vágytól, hogy a falu címerét a holdat magunkon viselhessük, és szolgálatunkkal dicsőséget hozzunk nevére. Egyik nap azonban hazaérvén borzalmas hír fogadott. Anyám hirtelen lebetegedett és az orvos semmit nem tudott tenni ellene. Reménykedtünk a gyógyulásában, mást nem tehettünk. Két hét múlva belehalt a betegségébe. Hihetetlen üresség fogott el és javíthatatlan szomorúság járt vele párban. Nem sokkal utána megtörtént a temetés is. Az egész osztályom és Gemuru-sensei is részt vett rajta, majd részvétüket nyilvánították. Esős, hihetetlenül sötét nap volt. Az ég is siratta halottját így gyászoló feketébe borította magát viharfelhőjével. Nagy cseppekben esett az eső mintha öntötték volna. A szertartáson végig, majd utána hazatérve is apám szótlan volt. Mikor hazaértünk csak elvonult egy mondatot se szólva a pincébe, ami mindig is az ő kis birodalma volt és sose mehettem le oda. Telt az idő, akadémiás létünk utolsó napjait töltöttük. Másnap már esedékes volt a geninvizsga. Nap végén haza indultam, még mindig fájtak az emlékek, szeretett anyám elvesztése miatt. Hazatérvén, házunk előtt állva rámarkoltam a kilincsre, hogy lenyomjam ezzel kinyitva az ajtót, ami elválasztott a csendes háztól. Kinyitva az ajtót hihetetlen érzés fogott el. Valami nem stimmelt. Mögülem egy kar nyúlt előre egy rongyot nyomva arcomba és egy hangra lettem figyelmes. -*kuncogás* Nyugalom, drágám nem lesz semmi gond. - A hang folyamatosan elhalónak hatott, ahogy a szemem lecsukódott és elvesztettem eszméletem.
Az új alany.
Fogalmam sincs meddig lehettem így kiütve. Felkelvén arra lettem figyelmes, hogy ruháimtól megfosztva fekszem egy asztalon, arcomba egy lámpa erős fénye világít felülről, valamint a lábamnál, a derekamnál és a karomnál rögzítve voltam le kötözve, valamint az egész jobb karom egy hihetetlen, eddig nem érzett érzés öntötte el és olyan szintű fájdalom, amit még sose éreztem, ráadásul folyamatosan erősödött, ahogy kezdett kimenni belőlem a szer, amivel elaltattak. Fejemet megemeltem, hogy rálássak karomra. Döbbentség futott át rajtam és rémület a látványtól. A jobb karomon egy fémesnek látszó hosszú valami pengékkel futott spirálisan felfelé. A rémülettől és a fájdalomtól egyszerre kezdtem el ordítani és üvölteni, ahogy a tüdőm bírta. Majd több órányi kínokkal teli, már-már alvilági hangzású sikoly után ajtónyitásra lettem figyelmes a fejem irányából. Nem láttam kiközeledik, míg nem ért az asztal szélére, amire ki voltam kötve. Apám volt az. –Apa! Hát itt vagy, szabadíts ki kérlek!- Örültem meg apámnak, könnyeket eső módjára hullajtva. Majd rám mosolygott. –Itthon vagy drágám, a pincében. Sajnos anyád már nincs köztünk, nem volt elég erős. De mi ketten véghezvisszük, amit vele terveztünk. Ne aggódj, csak tökéletesíteni fogom a tested. – Nézett mélyen a szemembe majd egy injekciót beadott, közben mosolyogva. Szemem folyamatosan kezdett ismét lecsukódni. Utána felkelve, napokig lehettem lent a pincében. Egy lélek se jött le. Egy nap viszont ismét nyitódott az ajtó. Valamit letettek mögöttem, majd ahogy kilépett az ember a szíjjak kioldódtak. Lassan feltápászkodtam, nem volt semmi erőm. A szertől, amit naponta kaptam még mindig kába voltam. Az izmaim alig működtek és az érzékeim is tompák voltak továbbra is. Lassacskán felállva az asztalnak támaszkodva, melyhez kötözve voltam. Körbenézve láttam egy infúziót, ami nagyvalószínűséggel engem táplált miközben ki voltam ütve, valamint néhány régi bútort. Az ajtó felé néztem a korábbi zaj felé kutatva. Egy adag ruha kevés étel és víz volt kirakva. Olyan szint éhségem volt, és inni se épp a közel múltban ittam. Még csak fel se öltöztem, vetettem máris rá magam az ételre, közben a vízből is nagyokat kortyolván próbáltam minél előbb végezni. Mikor végeztem, egy elhasznált rongyos felsőt, aminek a jobb ujja hiányzott valamint egy fekete nadrágot, utóbbit felismertem az a sajátom volt nem úgy, mint a felső. Azt nem tudtam hová tenni. Felöltözésemet befejezvén ismét kinyílt az ajtó. Apám lépett be és intett, hogy menjek vele. Kiléptem az ajtón és egy mindenféle műszerekkel teli szobán vezetett keresztül. Tele volt orvosi eszközökkel valamint volt ott egy másik fém asztal, amelyen valószínűleg végezték rajtam a beavatkozást. Kimentünk a pincéből, ami a ház nappalijába vezetett, majd onnan kiértünk az udvarunkra. Kis utunk során végig kérdezősködtem apám felé, hogy mi ez az egész helyzet és hogy miért szükséges mindez. Ő viszont csak némán vezetett. Kiérve a házból gyakorló bábúk seregét láttam magam előtt. A karom már nem fájt annyira ám még mindig kellemetlen érzést árasztott az a valami. Apám megállt és megfordult. –Ami a karodban van egy lánc tele pengékkel. A feladatod, és a kísérlet célja, hogy meg tanuld használni. Ki és be tudd építeni a karodba, valamint a chakráddal végtag szerűen használni. Hasonlóan a bábtechnikához amit kiskorodban kezdtünk el tanulgatni. Persze neked az se ment. Megpróbálhatod kitépni, de azon belül, hogy a karod már teljesen magába fogadta, a csuklódnál rögzítve van a csontodhoz. Így az egyetlen módszer rá, hogy levágod a kezed és kitéped belőle a láncot, ami ezzel nagy sebet fog hagyni és gyorsan el is vérezhetsz. Szökni ne próbálj, mert ha utolérlek, mehetsz vissza a pincébe újabb napokra étlen szomjan, infúzión élve. Értetted?- Ridegen, érzelmek nélkül közölte mondandóját. – De mégis miért?! Mi a célja ennek?!- Kérdeztem kétségbe esve. –A kutatás sikere!- Vágta rá. – Anyád is csak azért volt itt, hogy segítsen a kísérleteimben, betöltve az alany szerepét, azonban ő belehalt ezekbe. Te is ebből a célból jöttél létre, azonban tény hogy téged még sokáig nem akartalak a kezeim alá venni, de alany hiányában néhány kísérletnek lehetsz az alanya, mint ez is. Azonban sajnálatos módon a nagyobb kísérleteket még mellőznünk kell, míg nem vagy kábé tizennyolc. Miután végbe ment a fejlődésed már átveheted anyád helyét. Most pedig dolgra! Folyamatos edzésben leszel, és azt teszed amit, mondtam!- Végezvén beszédével elindult a házba. Félve saját apámtól, nem volt más lehetőségem, mint azt tenni, amit mondott. Elvégre egy jonin volt, nem lenne semmi esélyem elszökni előle, de nem csak a félelmet éreztem. A karomban lévő láncra tekintve láttam, ahogy az bele van gyógyulva a karomba már és pengék sora sűrűn, tömötten csatlakozott a fő szálhoz. Az útmutatásnak megfelelően, emlékezve a régi időkre mikor nagyjából hétéves koromban apám a bábtechnikát tanítgatta, a chakrám próbáltam a karomba vezetni szépen fokozatosan. Ugyan sose ment a technika, megkellett tanulnom, illetve kifejlesztenem egy hasonlót. Ám mikor ezt megpróbáltam, újból előjött a fájdalom. Nem csak hirtelen jövő, hanem tartós szenvedés volt, amitől szinte azonnal térdre rogytam. Lehetetlennek tűnt a feladat. Mikor a fájdalom enyhült, újra megpróbálkoztam, de ezúttal arra jutottam, hogy nem csak a karomba kell egyszerűen, hanem arra a területre ahol a lánc benne van a testemben. Ismét óvatosan koncentráltam chakrám a megfelelő helyre. Ahogy ezt megtettem éreztem a mozgást, amit a lánc végzett. A vállamhoz közeli része elkezdett kiépülni a sejtjeimből és elhagyta karom, de csak egészen kis része. Mikor nem tudtam már tartani a koncentrációm visszatért karomba. Ismét ugyan az a fájdalom lett úrrá a testemen. Ezúttal viszont elájultam. A szobámban tértem magamhoz. Ágyam mellett egy kis víz és kenyér várta ébredésem. Felkeltem, majd kimentem ismét próbálkozni miután elfogyasztottam reggelim. Újra az egybeolvadási felületen koncentráltam a chakrámat és ismét egy kicsi kezdett leválni. Ezúttal a második próbálkozásnál nem hagyott cserben a szervezetem, így hosszasan tudtam próbálkozni. Úgy hatodik próbálkozásra mintha többet tudtam volna már lefejteni magamról. Ezzel telt innentől minden napom az estéimet pedig keserű magányos könnyek koronázták. Apám felé érzett érzelmeimet megemésztette a gyűlölet lángja és átvette helyét. A fejemben ismétlődő mondatai pedig csak tovább szították ezt a tüzet. ~Egy patkányként akart használni, ezt nyíltan bevallotta. Ezek után van valaki, akit ha valaki fogságba ejtene és egy életre torzszülötté tenné, ne utálná, még ha a saját apja is? Arról nem is beszélve, hogy a születésem is csak azért volt, hogy anyámat felváltsam a kísérletek alanyaként, ha már meghalt.~ Egy évvel később nagyjából, úgy tizennégy éves koromban először végre sikerült lebontanom karomról teljesen leendő fegyverem. Mikor teljesen lefejtődött a karomról, az amúgy nagyjából öt centis pengék háromszoros méretűre nőttek és ide-oda csuklottak a rugalmas és nyúlós főszálon.
Megtörtség, félelem…NEM!
Már három éve volt annak, hogy először használni tudtam fegyverem. Már mondhatni mesterien kezeltem a pengékkel ellátott láncszerű eszközt. Fűrészszerűen kezeltem és könnyen levágtam vele a bábúk fejét, karját vagy épp átvágni is könnyen tudtam őket deréktájékon akár tizenöt méteres körzetben. Ugyanis nagyjából ekkora volt a maximális nyúlási távolsága a főszálnak, ami amúgy rendkívül erős és rugalmas anyagból készült. Közelharcban pont ezért teljesen haszontalan és nem is szereztem túl nagy tudást közelharcban emiatt. Ám nem csak pusztítani tudtam vele. Körül tudtam már fogni dolgokat vele, így egy embert gond nélkül le tudtam fogni, vagy egy távoli fegyvert feltudtam venni vele. Rabságom közben mikor kimerültségtől próbáltam megszabadulni, anyám régi könyveit olvasgattam mindig. Orvosi technikák elsajátításához való segédletek garmada, chakrakontrollról szóló könyvek, valamint az egyik könyv a családjáról, a Djukákról szólt. Mondjuk életemben nem találkoztam még egyel sem, kíváncsi lennék rá. Évek óta nem találkoztam egy emberrel sem. Apámat is csak a tetőtéri ablakból láttam, ahogy figyelt mikor edzettem, nehogy megszökjek. Nem hagyott nyugodni továbbá az sem, hogy tizennyolc évesen már kísérleti alany leszek, nem csak rab. Ebbe az undorító kísérletekbe halt bele anyám is. Minden áron megakartam menekülni ettől a sorstól. Miközben egyik edzésemet csináltam, eszembe jutott az egyik, a chakrakontrollról szóló könyvben olvasott technika. Kerestem egy megfelelő fát, majd a lábamba koncentráltam a chakrám. A fegyverem használata sokkal komolyabb kontrollokat igényelt így gond nélkül szinte fél óra alatt elsajátítottam a technikát. A házunk melletti kis tóban pedig kipróbáltam a másik, a vízen járásra képes technikát. Előtte levetkőztem, ne az elázott ruhába kelljen folytatnom az edzésem, mert azt olvastam első próbálkozásokra mindenki beleesik a vízbe. Így is lett. Szintén a talpamba koncentráltam a chakrám, de közben ki is kellett bocsájtanom úgy, hogy azon állva lényegében, egyensúlyomat tartva tudjak lépkedni. Először megtudtam állni a vízen, azonban az első lépésem egyenesen a vízbe vezetett. Kimásztam a partra és újra nekifogtam. Így ment ez egy jó másfél órán át mire sikerült öt lépést megtennem a tó belseje felé. Megtéve a lépéseket megfordultam és óvatosan kifelé indultam. Elégedetten kezdtem neki újból az edzésemnek miután visszaöltöztem. Minden nap gyakoroltam ezt a két technikát. Elméletileg ezeknek készségszinten kell menniük, ezért mindent megtettem, hogy tökéletesen megtanuljam használni mindkettőt. Nem soká elértünk arra pontra, hogy vészesen közeledett a tizennyolcadik életévem napja. Minden egyes nap félelem lett úrrá rajtam. Minden áron elakartam kerülni a kísérleteket, amik a halállal lettek volna valószínűleg egyelőek. Apám iránti gyűlöletem az évek során hatalmasra nőtt. Hová lett az, aki elvitt iskola után fagyizni és aki mindennap értem jött és hazahozott. Helyette fogva tart és azt mondta, hogy csak a kísérletek miatt létezem, elszakított a barátaimtól és a legrosszabb, hogy elszakított anyámtól. Neki ő is csak egy tárgy volt, ami a sikerességét mutatja. Az évek során mérhetetlen gyűlölet és félelem gyűlt fel bennem. Kezdtem beleőrülni a gondolatba, hogy a saját apám tart fogva, hogy nincs senkim. Egyedül voltam és az egyetlen ismert hozzátartozómnak egy egyszerű patkánnyal érek fel. Eldöntöttem, hogy szökni fogok vagy véget vetek életemnek. Nem akartam még egyszer a bőgésemre elaludni, alvásközben pedig a lánc beültetéséről való rémálmokat átélni. Kiötlöttem egy tervet és neki is álltam a megvalósításához. Éjjel mikor lefeküdtem ébren tartottam magam. Betakarózva nem látszódott karomon, ahogy épp levan fejtve róla a pengesor és alvást színleltem. Meg vártam, míg szokásosan behozza a kenyeret és a vizet apám. Mikor letette a kisasztalra az ételt a takarón át kilőttem felé láncom mely egyenesen a szívébe és onnan felfelé tüdőn át a fejébe fúródott. Azonnal meghalt. Óvatosan záporozó könnyekkel keltem fel ágyamból közben visszaeresztve fegyverem. Végig játszódott bennem az együtt töltött kellemes és nem épp kellemes időszak. Még mindig volt bennem egy halvány szeretet felé. Ám most már ő sincs többé. Kutatni kezdtem zsebeiben és a sunagakurei mellényében, amit mindig hordott, valamint az övtáskáját. Néhány shurikent és kunait valamint pár robbanójegyzetet is találtam. Körbe kutakodtam a lakást és találtam egy kis ennivalót meg némi pénzt. Pár méter drótot és néhány füstbombát találtam még a pincében. Nem is haboztam, útra keltem a falu felé, céltalanul.
Egy cél keresése.
Úton a falu felé, elhatároztam, hogy leteszem valahogy a genin vizsgát és eredeti tervem végrehajtva, abból élek meg, amit küldetésekért kapok. Ám nem mertem bemenni végül az akadémiára. Pár napos utcán tengődés után elfogyott az élelmem és a pénzem is elfogyott, amit találtam. Két napja voltam étlen a faluban bolyongva, mikor egy ismerős hang rázott fel gondolataimból. Inura volt az, felismert és érdeklődött. Én elmondtam neki mindent ami történt. Elborzadva fogadta a híreket. Viszont közölte, hogy sajnos ő sem tud rajtam segíteni, maximum egy-két ingyen ebéddel. Szálással nem tud szolgálni. Elmehettem kicsit rendbe szedni magam viszont neki, lehet hogy korán de már családja volt, akik teljesen betelítették szép nagy lakásuk. Elfogadtam az ingyen ebédekre szóló meghívását, azzal a feltétellel, hogy mihelyst rendbe jövök visszafizetem. Ő viszont erről hallani sem akart. -Ez baráti kedvezmény! Bár tény, hogy régi barátaidat is szívesen látjuk, mivel a barátom barátja az enyém is. De azért ne gyertek egyszerre százan. Meg hát egy ninjának kijár egy két ingyen rámen a faluért tett munkájáért, nem?- Majd tálalta az ebédem én pedig nekiestem és pillanatok alatt végeztem vele. Órákig beszélgettünk a múltról és a jelenről, hogy mennyi minden változott. Kihasználtam a társaságát az évekig tartó egyedüllétem okozta üresség enyhítésére. Majd elköszöntem és tovább álltam. Rögtön az első sarkon befordulva, egy Lófarkas, feketehajú kunoichi állt velem szembe. Nayumi volt az. Ahogy felismertük egymást egymás nyakába ugrottunk. Boldogságtól a szemembe könnyek szálltak. Beszélgetésbe elegyedtünk miközben elkísértem útjára, közben elmeséltem neki is a történteket. –…Hát nagyjából ez lenne és most itt vagyok. – Elképedve nézett majd megpróbálva poénos lenni és javítani a kedvem megszólalt. –Hát, jól megváltoztál. Már Takamichi mellei versenybe se szállhatnak. –Kuncogott. –Ohh hát..öhm… köszönöm? Mondjuk elég nehéz mostanában olyat találni, amibe beleférek. –Sóhajtottam.- Na, majd elmegyünk egyet vásárolni, ne ilyen szakadt göncökben járkáljon a legjobb barátnőm! Tudod, mióta eltűntél mi Kamával nem adtuk fel soha. többször jártunk nálatok is, de apád azt mondta gorombán, hogy nem látott azóta ő se. Mindig gyanús volt kicsit, de kigondolta volna hogy….- Itt rám nézett és régi szokásához híven, fő a tapintatosság alapon témát váltott. – Szóval, elmegyünk vásárolni, kelleni fog fehérnemű gondolom. – Nézett rám kérdően. –Hát, bizonyára igen mivel nem nagyon tudtam hozzájutni semmihez. –Feleltem.- Óh igen, akkor most sincs rajtad? Uhh, hát akkor kemény vásárlásoknak nézünk elébe. –Csillant fel a szeme. Mindig szeretett vásárolni és mindent. Ha költeni lehetett a ryut akkor megtette. Nem sokára kiderült hogy uticélunk Kama volt. Meglátva őt egyenesen rohantam hozzá, készülve a nyakába ugrani. Ahogy közeledtem kezdtem észrevenni a változásokat, már nem csak kicsivel magasabb, hanem már konkrétan medvetermetű egy ember lett, szép gondozott szakállal arcán. A kicsi pocak pedig nyomtalanul eltűnt. Egy magas edzett sikeres ninja lett. Rájuk nézve szembetűnt, ami először nem. Mind kettőjük mellényes volt már, Kama chunin Nayumi pedig már jonin volt. Utólagos gratulációmat nyilvánítottam, majd Kama kérésére elmondtam a jelenlegi helyzetem. Majd Nayumi kérdezett a chakrám elemének milyenségéről. Én válaszoltam, hogy tűzelemű chakrával rendelkezem. A kunoichi megemlítette, hogy ő is és hogy tud tanítani néhány dolgot, ha megtanulom használni. Így elindultunk az egyik kiképzőterep felé. –Most figyelj.- Leszakított egy falevelet a közeli fák egyikéről. –Ezt kell csinálnod.- Majd a levél pillanatok alatt elégett. Döbbenten kérdeztem vissza, hogy ezt miként lehet megcsinálni. –Nos, mindenki fogékony születésétől kezdve egy elemre. Gondolom, erre a részre még emlékszel. A lényeg. Most az elemi chakrádat kell használnod, mivel tűz elemre vagy elsődlegesen fogékony ezért nincs más dolgod, mint egy szép levelet felgyújtani. –Adta meg a magyarázatot. Megfogtam az egyik levelet, majd koncentrálni kezdtem. Megpróbáltam előhozni az elemi chakrám és beleáramoltatni a levélbe. Ez teljesen más volt, mivel eddig soha nem dolgoztam elemi chakrával. Hosszas próbálkozásom és órák eredményeképpen sikerült mindössze a szélének egy kis részét megpörkölni. Mind a hárman egy ként örültünk. Emlékeztetett a régi időkre. Napokig próbálkoztam ezzel a technikával, mire nagyjából kitapasztaltam mit, hogy kell. Végre azonban, mint minden, ha eleget gyakoroljuk és próbáljuk, sikerült. A kezemben tartott levélbe áramoltattam a chakrám, mire az meggyulladt és égni kezdett, majdnem olyan gyorsan elégett, mint a chakra papírom régen. –Ezaz! Végre megvagyunk! – Kiáltott fel ujjongva Nayumi. Rögtön utána hozzátette. –Most pedig ahogy megállapodtunk indulhatunk vásárolni. –Kerekszemekkel néztem rá. –Milyen megállapodás? Mi van? –Meg se várva mondandóm kézen ragadott és karomat majd kitépve rángatott az egyik kedvenc boltjába. Kama nagyot sóhajtott majd utánunk eredt. A boltban Nayumi egy rakat ruhát rám pakolva küldött be a próbafülkébe, hosszas keresgélés után, találtunk mindenből méretben jó darabokat. Így megvolt minden, ami kellett. Fehérnemű, kényelmes öltözék, amiben jól lehet harcolni is akár és még két szememhez illő fülbevalót is kaptam barátnőmtől. Mikor fizetésre került a sor előkapta pénztárcáját, mint akinek teljesen természetes, hogy meghívott. Eléggé rosszul éreztem magam amiatt, hogy mindenki csak meghív mindenre, erre még alapfelszerelést is betértünk venni, kiegészítve a hiányos készletem. Kilépve a boltból a kunoichi a terveim felől kérdezősködött én pedig elmondtam neki tervem a ninja lét elkezdéséről. –Hmm neked ugye nincs még meg a vizsgád igaz?- Kérdezte. –Így igaz, nekem még nincs. –Feleltem kissé szégyenkezve. Majd hirtelen közbe vágott Kama. –Figyelj, én jelenleg akadémián tanítok. Ha gondolod, holnap vizsgázik egy osztály. Becsatlakozhatnál nyugodtan és így meg is lenne. –Ezt hallván Nayumi egyből rávágta, hogy még küldetési lehetőség is egyből akadna. Az éjjelt barátnőmnél töltöttem. Elmentünk szórakozni iszogattunk és nosztalgiáztunk, persze Kamával együtt. Nayumi tanácsára ami kissé inkább parancs volt mindenki magához vett egy jó adag cigarettát, hogy ne magányosan guruljon le a száké. Egy hangulatos kis helyre mentünk a falu közepe felé. Már sötét volt az ég és csupán az utca világítás miatt nem botladoztunk semmit se látva. Megérkezve, egy nagyon hangulatos hely fogadott minket. A felszolgáló élettel telve, vidáman köszönt ránk. Majd asztalhoz kísért és kiosztotta az étlapot. Hosszas válogatások után mind ugyan azt kértük mint Nayumi, bár fogalmam sincs máig mi lehetett az. Bíztunk a tapasztalatában, elvégre állítása szerint sokszor jár ide. -És a vizsga után, hogyan tovább?- Kérdezte Kama- Igen, mesélj valamit.- Tette hozzá barátnőm. -Hát, igazából nem tudom még. Fel szeretném keresni a Djuka klánt, elvégre ők az egyetlen élő vér szerinti rokonaim, vagy hasonlók.- Feleltem nem túl magabiztosan. Közben máris kihozták az étkünket és mellé a négy üveg szákét, poharakkal. -Értem, hát figyelj. Ha nagyon nincs ötleted maximum gyere te is tanítani az akadémiára.- Mosolyodott el a medveméretű shinobi szokásos kedves tekintetével. A régi időket juttatta eszembe. Mikor még mind olyan gondtalanok voltunk és a jövőbeli csapatunkat terveztük. -Vagy legyél jonin és vállald el azokat akik kikerülnek már az akadémiáról, mint én. - Visszafogottan kuncogva szólalt meg Nayumi. - Én meg a tanárság? Ugyan, tudjátok, hogy nem a türelmemről vagyok híres. - Csatlakozva az előttem lévőkhöz röhögtem el magam. -De komolyan. nem tudom mi lesz még. Most elmegyek megnézni ezt a küldetést, aztán meglátjuk a dolgokat. -Feleltem megpróbálva kicsit komolyabbra fordítani a szót. Ám Nayumi ismét előjött valamivel. -És mi lenne ha valamire specializálódnál? Orvosi ninjutsu, nyomkövetés?- Kama helyeslő választ adott egy bólogatással. -Hát, lehet hogy azt kéne tennem. Mondom. Nem tudom még mi lesz.- Majd a fekete lófarkas kunoichi töltött még egy kört. -Akárhogy is, újra együtt a csapat!- Emelte poharát, majd a poharunk fenekére néztünk. Meggyújtottuk esténk első cigijét is. Mivel bent természetesen nem lehetett ezért az étterem előtt. A bejárattól arrébb álltunk, hogy a füst ne szivárogjon be és ne zavarjuk a vendégeket illetve arra járókat. Épp végeztünk és indultunk be, mikor egy tenyér lenyomatát éreztem jobb fenekemen. megfordulva, szinte ösztönös reflexből suhintottam hátra bal kezemmel. Egy mellényes shinobi volt az. Kicsit jobban szemügyre véve egy vágás volt az arcán. A szeme alól indult végig az orrán át. -Togura? Szórakozzál..- Majd a férfiú félig felegyenesedve a szavamba vágott.-azzal akinek hat anyja van egy utcában?- Nem tudtam tartóztatni magam, magamhoz szorítottam amilyen erősen csak tudtam. -Elhiszem, hogy régen találkoztunk, meg kellemes a helyzet, nem azért mondom, de kiengednéd a fejem közülük? Csak mert nem mellek közt szerettem volna megfulladva lelni halálom.- Gyorsan elengedtem, majd bocsánatot kértem a magam módján az előzőekért, majd befelé indultunk vissza az étterembe. Ismét leültünk helyünkre és Togura kérésére ismét beszámoltam a velem történtekről. -Hát, még jó hogy nem a jobbosodat kaptam be akkor.- Jegyezte meg poénkodva majd ismét lehúztunk egy-egy pohárkát. Teltek az órák, nem is akármilyen hangulattal. És persze sok száké lecsúszott még. Mikor haza indultunk, azaz én Nayumihoz már elég "szép" állapotban botladoztunk egymást támogatva. Ahogy kezdett az ital hatása kimenni hihetetlen gyorsan jelentkeztek a másnaposság jelei. Ezekből még maradt bőven másnap is. Reggel Kamát felszedve indult a régi csapat, a szokásos módon az akadémiára. Ott érdekes volt a 12-13 évesek közé beülni. Majd belépett az ajtón Kama és egy jól ismert arc Gemuru-sensei. Hirtelen vetődtem nyakába. Nem bírtam visszafogni a nosztalgikus érzelmek által kiváltott könnyeket. -Áh Orimi! Hallottam Kamától hogy mi történt és sajnálom.- Itt elmosolyodott. – Viszont ma végre a megkapod a megérdemelt fejpántod.- Majd egy szokásos kacsintással fejezte be mondandóját. Megkezdődött a vizsga. A tételem a klón technika volt. Kihúzás után vártam a sorom. Kis idő múlva szólítottak is. - Gamano Orimi!- Felálltam a nevem hallatán, majd kijavítottam a senseit. –A Djukát használom, kérem. – Nagy mosollyal az arcán intett, hogy lépjek ki és mutassam be, szinte már meg se nézte a klónjaim. –Ez úgy is csak formalitás. Öt évvel ezelőtt ment tökéletesen, most is tudom, hogy megy, de sajnos megkell csinálni. - Következő vizsgázót hívta, én pedig elvehettem a fejpántom, amire öt évet vártam. –Akkor, irány ez a küldetés?- Kérdeztem magabiztosan.
A hozzászólást Djuka Orimi összesen 1 alkalommal szerkesztette, legutóbb 6/12/2016, 3:09 am-kor.
Djuka Orimi- Játékos
- Elosztott Taijutsu Pontok : 533
Elosztható Taijutsu Pontok : 5
Állóképesség : 200 (C)
Erő : 150 (C)
Gyorsaság : 200 (C)
Ügyesség/Reflex : 300 (B)
Pusztakezes Harc : 183 (C)
Adatlap
Szint: B
Rang: Chuunin
Chakraszint: 428
Re: Djuka Orimi
Terumi Mei 4/27/2016, 5:46 pm
A végére értem.
Szóval, már elmondtam mindent, amit tudnod kell, elég érdekes történet lett... és nem akarom elmondani még egyszer, hogy mit gondolok az apádról, mert egy *********.
Szint: C
Rang: Genin
Chakra: 130 + 12 (az ajándék, amit talin húztál) = 142
Ryu: 2.000.
És egy ajándéktechnika:
Katon: Endan
Ebból a Jutsuból lett kifejlesztve a Goukakyuu. Jóval gyengébb, mint későbbi változata, és jóval kisebb is. Nem mondhatni, hogy halálos Jutsu, de dolgokat begyújtani vele tökéletes, valamint ha közvetlen közelről kapja be valaki, akkor durva égési sérüléseket lehet vele szerezni. Az egyik legalapvetőbb Katon ninjutsu.
Magyar név: Tűz Elem – Tűzlabda Jutsu
Típus: Támadó/Kiegészítő
Besorolás: D rangú
Kézjelek: Tigris, Kígyó, Kos, Majom
Chakraszint: 120
Szóval, már elmondtam mindent, amit tudnod kell, elég érdekes történet lett... és nem akarom elmondani még egyszer, hogy mit gondolok az apádról, mert egy *********.
Szint: C
Rang: Genin
Chakra: 130 + 12 (az ajándék, amit talin húztál)
= 142Ryu: 2.000.
És egy ajándéktechnika:
Katon: Endan
Ebból a Jutsuból lett kifejlesztve a Goukakyuu. Jóval gyengébb, mint későbbi változata, és jóval kisebb is. Nem mondhatni, hogy halálos Jutsu, de dolgokat begyújtani vele tökéletes, valamint ha közvetlen közelről kapja be valaki, akkor durva égési sérüléseket lehet vele szerezni. Az egyik legalapvetőbb Katon ninjutsu.
Magyar név: Tűz Elem – Tűzlabda Jutsu
Típus: Támadó/Kiegészítő
Besorolás: D rangú
Kézjelek: Tigris, Kígyó, Kos, Majom
Chakraszint: 120
Terumi Mei- Moderátor
- Specializálódás : Kdeves Mizukga
Tartózkodási hely : Idegosztály
Adatlap
Szint: S
Rang: Mizukage
Chakraszint: Pálinka
Similar topics» Családban marad [Djuka Orimi vs Djuka Ryusuke]
» Djuka Orimi
» Djuka Orimi
» Djuka Orimi
» Djuka Orimi vs Hamada Fuyu
» Djuka Orimi
» Djuka Orimi
» Djuka Orimi
» Djuka Orimi vs Hamada Fuyu
1 / 1 oldal
Engedélyek ebben a fórumban:
Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.