Djuka Orimi

**Djuka Orimi** Pént. Nov. 16 2018, 05:54

Időrend: Háború, utolsó ütközet.
Megjegyzés: Az élményre még a karakter kreálásakor kaptam engedélyt, mikor ugyanis a frontra való jelentkezésről pont lecsúsztam, ám megírhattam bővítmény formájában, hogy kis szerepet betöltően (közkatonaként) jelen volt, megélte a harcokat, esetlegesen veteránként nevet szerzett magának.

Továbbá mesélőmmel korábbi konzultáció végett ezen irománnyal igényelném a lánchasználatának, a kusarijutsu művészetének A szintre léptetését, illetve a kardforgatás C szintre léptetését, illetve a ragadvány nevet, mint veterán immár, a Gesshoku no Sekoi-t //Holdfény Fullánkja (a fénylő, villámló fullánkszerű láncsor miatt.)

Acél csörgése, ordítások, nevetés, néhol épp sírás... Az emberek mind a maguk módján készülnek fel a halálukra, várva a vezényszóra, mely odavezeti őket. Voltak nyugodtak, voltak idegesek, voltak szomorúak s voltak olyanok, mint ő... akik elképzelni sem tudták mi vár rájuk, mikor megindul a tömeg. Mit rejthet egy ekkora kaliberű ütközet, melyben shinobik százai, ha nem ezrei csapnak össze, hogy végezzenek a másikkal, ezzel örök dicsőséget szerezve maguknak, és otthonuknak? Legalábbis elméletben ez kellett volna látszódjon. Végignézve rajtuk azonban csupán megtört, halálukra készülő shinobikat lehetett látni, semmi harci szellemmel. Persze ez lehetett annak hibája, hogy javarészt a kisebb falvakból gyűlt össze táboruk, s jól tudták, csak szegről-végről az övék ez... A nagyobb falvak véres játszmája volt ez, élén a két szövetség legjobbjaival. Ao, seregük vezetőjének ellenfele Sharingan no Kakashi volt, ki semmiben sem maradt el parancsnokuktól se képzettségben, se tapasztalatban. Vérfagyasztóan hatott a gondolat, hogy ennek ellenére közel sem biztos, hogy ez a kettő a legerősebb a harctéren, s nem kis esélyük van belefutni ezekbe az "erősebbekbe'. Továbbá nyugtalanságukat tovább fokozta az, hogy Kirigakure készült valamire. Nyílt titok volt ez a szövetség katonáinak körén belül, igaz akkor még álmukban sem gondoltak volna arra, mit is szabadítanak el... miket is szabadítanak el. Ott álltak tehát, a völgy bejáratánál, s próbálták maguk felkészíteni az ütközetre Nayumival és Kamával.
-Vicces... Akadémiás korunkban bármit megtettünk volna, hogy egy csapatba kerüljünk. Most pedig bármit megtennénk azért, hogy ne... vagy legalábbis ne ilyen körülmények közt. Annak ellenére hogy így nyolc évre rá sikerült...- Törte meg a csendet Orimi, enyhén bánatos hanggal.
-Figyelj... csak ügyesen, oké? Amíg együtt maradunk nem lesz gond, szóval... csak nyugi, rendben?- Hangzott el a már-már közhelyes mondat.
-Úgy-úgy, lezavarjuk és megyünk haza, nem kell izgulni... ha gebasz van, megvédünk...- Vágta rá Kama, magabiztos hanggal, azonban annál rémültebb tekintettel, ahogy a tájat kémlelte, ám hamar közbevágott genin társuk.
-Megvédeni?! Minek nézel? Tizenkettőnek? Nem csak ti töltöttétek edzéssel az időt... a francokat.. majd én védelek meg titeket.- Vágta rá enyhén keserű félmosollyal.
Pár pillanatnyi keserű csend jött, felszerelésüket meg-meg igazítva próbálták terelni gondolataikat, míg Nayumi meg nem törte azt hirtelen jött őszinteséggel.
-Félek. Félek... és tudom, hogy ti is. Nem... nem lesz minden rendben. Ki tudja mivel találjuk szembe magunkat? Ki tudja hány ellenséggel kell szembenéznünk, hogy hányszor fog csupán egy hajszálon múlni az életünk, s meddig tart minket kegyeiben a sors? Nem... erre nem lehet felkészülni, ti is tudjátok, hogy hasztalan az ilyesfajta remények keltése... - Fakadt ki a friss jounin.
-... küldetéseken már harcoltunk, nem újdonság, ha az életünkért küzdünk. De több ezer ember... ezek nem tolvajok, banditák. Ugyanolyan shinobik, mint mi... nehéz lesz talpon maradni.- Adott hangot saját kétségeinek is, miközben a földet bámulta.
-Shinobik, igen... és mi arra készülünk hogy az otthonukat romboljuk le. Nemesebb céljuk alig lehetne. Tiszteld őket, amiért megteszik. Ha tisztelettel állsz eléjük, ám negatív érzelmektől mentesen, parancsot követve... talán nagyobb dicsőség, mintha egy Köd falusi tenné. Küldetést teljesítesz, ahogy ők is. Nem leszel rosszabb ember, se jobb. Ez nem te vagy, ez a küldetésed.-
-Igen... igazad van, Kama. De nézz szét... százak.. ezrek... milyen cél ér ennyi életet? A shinobiknak a civileket kellene segíteniük. Védelmezni őket, kisegíteni őket. Egy jobb világot teremteni, s nem háborúzni. Elcseszett az egész helyzet...-
-Ha hátul maradsz...-
-Dehogy maradok... végső soron ez is egy harc.. mint mindegyik másik. Nagyobb, több a kockázat, de ez is csak.. harc. És emlékszel mit mondtam a hajón... végig kell csinálnom, magamért is.- Próbált hideg hangon válaszolni.
Mondata közben látszott arcán, ő se hiszi ezt el. Tudta jól a genin, hogy valami olyannal állnak szemben, valami olyanban vesznek most részt, mely talán egész elkövetkező életüket is meghatározza majd. Persze ekkor még csak félt.. nem tudott mit tenni. Gyilkolt már, harcolt shinobik ellen, gazemberek ellen, kik néha még erősebbnek is bizonyultak nála, ám arra amit ezután látott... nem volt ennyi elég, hogy felkészítse...

---
Pár héttel korábban:

Nem sokkal korábban, szokásos módon a falut járva bóklásztak, mivel az edzőterep foglaltnak bizonyult. Mostanság mondjuk a komolyabb edzéseket nem is tartották nyilvános helyen, hisz Orimi nem rég oldotta fel Kekkei Genkai-át, melyet elég nagy titokban tartott eddig. Szerette volna látványos szintre fejleszteni a fény elemet, s azzal a falu vezetése elé járulni, tudatva velük a jó hírt... Ám a délelőtt elég edzésnek bizonyult, hogy kifárassza őket, s meg is éheztek a déli időben, mikor egy ifjú genin küldönc jelent meg egy tekercset szorongatva előttük. Arca szomorú volt, s átnyújtva a tekercset, csak annyit mondott. "Sajnálom..." Ez kellőképp megrémisztette a csapatot, nem teljesen értették a helyzetet. Összenéztek, mikor meglátták tartalmát, s riadt tekintetük vissza szegeződött a papírra azzal a lendülettel. Nem hitték el, amit látnak, vagy nem akarták... Nayumi egy közeli padra zuhant le, s arcát tenyereibe temetve dőlt előre, míg a másik kettő szó nélkül a tekercset bámulta egy jó pár percig.
-Hiába nézzük még egy fél órán át.. az írás nem változik.- Vágott közbe a chuunin. -Egyet tehetünk... két nap múlva indulunk... addig élvezzük ki az itt létet.- Mosolygott társaira, a tőle megszokott jó kedvű, pozitív hangulatával.
-Támogatom... csapjunk az asztalra... ha menni kell, menni kell, de legalább addig is máshol jár az agyunk, nem igaz?- Húzta ki magát a lány, merítve kicsit az előbbi megszólalás pozitív hangneméből. -Csak úgy simán, mint szoktunk, nem igaz? Este hatkor tali itt, oké? Orimi, gyere, rám fér addig egy zuhany.-
-Jó... igen.. menj csak. Nekem viszont van egy kis dolgom, szóval haza ugrok.-
-Ezt mondom, menjünk haza. Na gyerünk akkor.- Pattant fel a fekete hajú lány.
-Nem, Nayu... haza-haza. El kell intéznem pár dolgot..., de hatra itt leszek.- Hangzott el a mondat, melyre mind kettő felfigyelt, ám mondani semmit sem tudtak az elballagó lánynak.
Sokaknak természetes lehet ez a mondat... hazamenni... ám Oriminél közel sem volt az, s Nayumi és Kama pontosan tudta ezt. Lassú léptekkel haladt a főváros, a shinobi "negyed" közepétől egészen a szélére, a külső peremére, a házához. Hazamenni... haza, ahol régi barátként nyújtja felé karját a fájdalom, ahol szenvedés, s kín emléke vegyül a boldog, naiv gyermekkor képeivel. Le kellett számolnia velük..., búcsút kellett intenie neki, s maga mögé tenni, vagy legalább még egyszer, utoljára szembenéznie múltjával, még mielőtt... késő lenne. De nem csak a szörnyűséget kívánta újra látni... nem... Megannyi a legkedvesebb emléke közül várt ott rá, a legkedvesebbek, melyek közül párból a legrémesebb lett később, hatalmas fájdalmak okozói voltak ezek, mégis ott akkor... jónak hatottak. Lépésről lépésre lett úrrá rajta a gyötrelem... gyomra összeszorult, szinte érezte, ahogy arca fokozatosan lesápad... s félt. Félt az egyetlen helytől, melynek menedéket kellene adnia a legsötétebb időkben, mivel az a hely volt minden szenvedésének kiindulópontja... a hely, melynek nyomait most is magán viseli. Az "otthon melege", avagy a rémület, a mindennapos félelem, a bezártság és a depresszió lengte át azt a helyet, és cseppet sem akarta újra látni, de kellett. Megindulva a déli napsütésben, fokozatosan lassuló tempóban közeledett a házhoz, megérkezve pedig bevillantak a régi emlékek. Jók, miképpen anyjával játszott a kertben, a rosszak, mikor frissen műtött karjával, újdonsült fegyverével gyakorolt ugyanott... Azóta csak egyszer járt otthon..., hogy váltásruhát szerezzen, s hogy eltemesse apját a kertben, kinek sírját most is meglátogatta. Szó nélkül, vegyes érzelmekkel bámulta... legszívesebben keserű könnyeket hullajtott volna, miközben szétzúzza a rögtönzött ágakból emelt keresztet... Ám nem halogathatta... be kellett lépnie az ajtón, át kellett mennie a világának kapuján, lemerülni a teljes sötétségbe.
Az ajtó kilincséért remegő kézzel nyúlt, s hosszú másodpercekig tartott, mire megfogta, s mikor elszánta magát, lenyomni készülte azt... mozgásra lett figyelmes. Kaparászó hangok, dübögés.. mintha valaki vagy valami futott volna. Benyitva házába azonban senki sem fogadta.
~Ennyire kikészítenének az emlékek? Szánalmas...~ Ostorozta magát gondolatban.
Kezdte úgy érezni, hogy a negatív hatások, a stressz egyfajta paranoid kézelgést idéznek elő nála, tévképzetekkel sújtják... ám ekkor a konyhából jött valami csörgés. Rögtön odasietett, megnézni. Belépve edényeket talált, melyekről lerítt, hogy nem rég voltak kikészítve. Tiszták voltak, egy porszem se volt rajtuk. Egy erdő közeli házban pedig egy fél nap alatt is képződik egy minimális porréteg, jól tudta, hisz ott élt elég sokat... Pár másodpercnyi gondolkodás után hevesen kezdte nyitogatni a szekrényajtókat, keresve betolakodóit, s viszonylag hamar... meg is találta őket. Egy nagyjából hat éves kisfiú az anyjával együtt bújt be nagy nehezen az egyik üres konyhaszekrénybe.
-M..mit akar? Mit keres itt? Kérem ne bántson...- Kezdett bele az asszony, mire Orimi csupán fél szemöldökét felvonva, szemrehányóan válaszolt.
-Enyém a ház.. meg a telek...- Mondta, s enyhítve stílusán intett, hogy jöjjenek elő.
-Akkor maga... Manamono lánya? Dehát, ő meghalt sok-sok éve..- Kérdezett vissza döbbenten a nő, miközben előmászott.
-Szóval ezt mondta mindenkinek...- Nevette el magát kissé gúnyosan. -Élek.. nem a legjobban, de élek.-
-Értem...sajnálom a dolgot, máris összepakolunk és megyünk is.-
-Hagyja csak, nem hiszem, hogy visszajönnék ide túl gyakran..., de miért ide?-
-Elterjedt a hír, hogy a doki meghalt.. nekünk nem volt hova menni és olyan régóta elhagyatott volt a ház.-
-Úgy fél éve, ja. Ismerte apám?-
-Igen...- Mosolyodott el s nézett fiára. -Mikor Yaki csak három éves volt, rettentő beteg lett. Az ön apja jött ki hozzá a nagy vihar ellenére és segített rajta... ha ő akkor nem kel útnak a hatalmas szél ellenére is, mely házakat tett tönkre. Talán a kicském már...-
-Értem...- Húzta fel enyhén alsó szemhéját, meglepődésében.
-Minden esetre maradhatnak, csak pár cuccért jöttem vissza... kiküldtek a háborúba, szóval ha szerencséjük van, soha nem látnak viszont... akkor a ház a maguké.- Sétált ki a nappaliba s dőlt le az egyik kanapéra.
~A doki... tehát tényleg volt neki jó oldala... te szemét..~ Suhant végig fejében a gondolat, mielőtt elnyomta az álom.
Öt órakor kelt fel, s rádöbbent arra, mennyire is elaludt. Villámgyors sebességgel robogott fel az emeletre, vett egy nagy zuhanyt, s végig nézve gyerekszobáján, rohant a találkozóhelyre, melyre még épp időben megérkezett. Az este nem telt jól. A hangulat gyászos volt, szinte hallani lehetett a szél hangját szótlanságuk közepette, még annak dacára is, hogy igen fülledt idő volt. Az este is hasonlóan telt... A hamis kacajokat meg-meg törte az annál igazibb csönd. A kínos hallgatás, mely abból fakadt, hogy mindnyájuk ismerte helyzetük, ám egyikük se tudta háttérbe szorítani azt. Tudták mi is vár rájuk, s csak ekkorra kezdték realizálni súlyát... A másnap lassan telt, hasonlóan az estéhez, ám eljött az idő... Orimi Nayumihoz ment, kinél az utóbbi időben húzta meg magát, hogy felszerelését, ruházatát előkészítse a nagy útra. Egy katanája hátára került, míg másik az odachival és Yarival együtt egy tekercsbe. Kunai, shuriken és senbon készletét övtáskáiba és shurikentartóiba helyezte, majd ellenőrizve, hogy minden megvan-e, a kikötőbe indultak. Ott megannyi shinobi várta már őket, kik sorban álltak a hajóhoz. Elől a fiatalok, a 14-16 évesek, kik úgy fogták fel, mintha egy dicső tettre készülnének, még izgultak is, hogy résztvehetnek benne. Hátrébb az idősebbek, tapasztaltabbak, kik tudták, hogy a földi pokol vár rájuk. Illetve a veteránok, kik már megjárták a véres csatamezőt... s legtöbbjük nem is akart visszatérni. Érdekes volt látni, hogy az ember miként dolgozza fel ezt a helyzetet kortól, tapasztalattól és neveltetéstől függően.
Ezután már csak a hajó jött, melyre feltereltek minket, s elszállított egy "rövid", két hetes út alatt. Sokakhoz hasonlóan Orimi is a korláthoz tapadva bámulta a szép lassan távolodó szigetet, az otthonát, melyet mindig is el akart hagyni egy kisebb időre..., de közel sem volt mindegy, hogyan és miért.
-Nyugalom, úgyis minden rendbe...- Szólalt volna meg Kama.
-Szép hely az otthonunk.. főleg innen, nem?- Próbálta terelni a szót a kunoichi.
-De...az.Figyelj... nem kell ezt végig csinálnod.. biztos találunk még valami módot, hogy..-
-Hogy kibújjak alóla? Titeket meg hátrahagyjalak? Életem legnagyobb részét bezárva töltöttem a saját házunkban. Olyan dolgokon mentem át, melyet senkinek sem kívánok, s fogalmam sincs, hogy apám profizmusának, vagy a véletlennek köszönhetem, hogy egyáltalán túl éltem. Hol volt a falu, mikor ez történt? Hol volt a Djuka klán, mikor tagjukat fogva tartották? Sehol nem volt... mikor kijöttem... ti viszont ott voltatok... Ti voltatok akik miatt most talpon állok, akik miatt nem egy árokban szomjan dögölve fekszem épp. Kiemeltetek a szarból, most pedig azt akarjátok, hogy hagyjalak magatokra? Szégyenkezve, de letettem 18 évesen a geninvizsgát... elvégeztem a küldetéseket amiket kaptam, lehetett az bármi. Edzettem és dolgoztam és nem azért mert azt hiszem kiirthatom a gonoszt, nem azért mert úgy érzem minden percben a falunak tartozom köszönettel, vagy annak lakóiért felelek. Azért teszem hogy bizonyítsak. Magamnak, s nektek, hogy nem vagyok gyenge, hogy nem egy gyerek vagyok, akinek bébiszitterre van szüksége, hanem egyenrangú félként hívhattok ha baj van, mert ahogy ti nekem, úgy én is segítek nektek. Évek teltek el az akadémia óta, s mind lettetek valakik... én egy senki vagyok. Egy egyszerű, túlkoros genin. Egy folt az aktátokon, ha velem dolgoztok... s ha nem is mondja meg a vezetőség szánalomból... egy kolonc vagyok nekik. De nem lesz ez így mindig... felérek hozzátok és újra egyenrangúként tekintünk majd egymás szemébe... és ha ahhoz az kell, hogy... ezen végig menjek. Akkor az lesz.- Meredt a kilátásra.
-Akkor, nekünk csak egy választásunk van... támogatni mindenben, nem igaz?- Tette kezét társa vállára. -Ha ez a célod, ezt kell követned. Nem térhetsz le az ösvényről, ami felé vezet... viszont én bontom a pezsgőt, mikor jouninná avatunk...- Szólalt fel Nayumi, melyet enyhe kacagás kísért mindháromtól.
-Ez talán még hangyányit korai- Vágta rá, majd ismét komolyra váltott hangja. -Tudjátok... nem könnyű ezután bízni bárkiben. Valószínűleg nem is nagyon fogok már új arcokban... szóval... örülök hogy mellettem vagytok.-

-----

Így zajlott a "felkészülés", de legalábbis az utazás a helyszínre. Nem volt egyszerű feladat lelkileg, s emiatt olyanok bukkantak felszínre belőlük, melyek talán alapból sosem törtek volna elő. Ez azonban mind háttérbe szorult, hisz várták vagy sem, elhangzott a vezényszó... A csapatok bevonultak a völgybe, s összeszorult torokkal, remegő gyomorral tették meg lépéseiket, mintha vágóhídra meneteltek volna. Köd követte őket, sűrű tejköd, mely mintha egy regényből kúszott volna elő... mintha a halál birodalmának függönye lett volna, kúszott folyamatosan előre, benne velük... egyszerű shinobikkal. A szakasz kész volt a felsorakozással, elfoglalták helyük, már csak a támadást kikiáltó vezényszó maradt el. A kunoichi keze enyhe remegésbe kezdett, szíve egyre gyorsult, a külvilág lassan tompává kezdett válni, a hangok élesebbnek hatottak. Az adrenalin végezte dolgát, ám társa, Nayumi ujjainak érintése kezén kizökkentette őt.
-Hé... hideg fejjel, oké?- Figyelmeztette, melyre csupán bólintani tudott, miközben kivonta hátán pihentetett kardját.
"Támadás" hangzott el a vezényszó, melynek hallatán egy sereg mozdult meg. Csatakiáltások töltötték meg a völgyet, mely szabályosan megremegett százak léptei alatt, ahogyan a ködben előre masírozó shinobik megindultak. Orimi megpróbálta társa tanácsát megfogadni, ám hamar elkeveredtek egymástól a ködben. Némán, összpontosítva próbálta figyelni a terepet. A rossz látási viszonyok ellenére emiatt elég távolról kiszúrta egy kumogakurei chuunin közeledését, kire kardjával támadott rá. A fehérmellényes ezt könnyűszerrel kivédekezte, ám nem csak blokkolta a támadást, ám Orimi kardjának hegyéből még egy darabot is levágott raitonnal erősített fegyverével. A lány hamar kapcsolva gyors szúró mozdulatot végzett, míg ellenfele kardja a vágást követően távolabb volt, ezzel a csonkított pengével karját átszúrva, bordaközbe állítva letört részét. Egy tolórúgással segítve a haldokló testen húzta ki, s indult volna tovább, ám ösztönösen arrébb szökkent. Érezte, hogy valami nincs jól... // alvó medve morgása // Egy kunai siklott át, pár centivel orra előtt, ahogy hátra ugrott, s gyorsan érkezésének irányába fordítva tekintetét egy kusagakurei férfit pillantott meg, egy-egy kunaiial két kezében, ki egy shunshint követően előtte is termett. Gyors vágásokkal, kombinációkkal támadta a kunoichit, ki védekezni próbált kardjával, ám pár vágás célba ért, felszíni, nem túl mély sebeket ejtve rajta. Kis idő után kiismerve mozgását, csonkított kardját a kunaiok útjába tolva blokkolta azokat, kialakítva egy patthelyzetet. Ekkor azonban karjára tekert lánca nemes egyszerűséggel lőtt ki előre, egyenesen a férfi torkába állva. Tovább folytatva útját érdekes zajra lett figyelmes, mintha közeledő villámtechnika hangja lenne, így ismét ösztöneire hagyatkozva megtorpant, s hátra ugrott két métert, készülve a legrosszabbra. Három kumogakurei csapódott be elugrásának helyére, elég jól kivitelezett meglepetés támadással. A Getsui kunoichi azonban felkészült volt. Láncát meglendítve támadta meg a mit sem sejtő, leérkezésük energiájától magatehetetlen hármast, kik egy raiton chakrával erősített és gyorsított pengesor közeledtét látták utolsónak életükben... Az előbbi kusagakurei azonban úgy tűnt, nem egyedül volt, s pár shuriken tartott Orimi felé, mely elől épp hogy félre tudott ugrani. Mozgásban lévő láncával pedig kaszáló mozdulattal célozta annak lábait. Ellenségének volt elég lélekjelenléte ahhoz, hogy a levegőbe ugorjon, ám miközben új dobófegyverek után nyúlt, alulról a vörösen felcsillanó, raitonnal erősített, villámló fegyver képétől döbbent meg, mely a másodperc egy tört része alatt kapta el lábát, s vágta azzal a földhöz, csonkolta a végtagot. A shinobi utolsó pillantása a fentről érkező kunoichi, s kivont csonka pengéje volt, mely egyenesen a szívébe szúródott. Orimi egy pillanatra a kardra támaszkodott, s törölte meg szája szélét, vér borította arcán, ám szintén véres kezével, csupán elmaszatolni tudta.
~ Máris fogyóban a chakrám... ez nem jó. Pedig csak a hient használtam... mennyi telhetett el? Fél óra? ~ Elemezte a helyzetet, miközben bedobott egy chakrapirulát, s kihúzta kardját.
Fáradtsága azonban nem szállt teljesen tova, légzése szaporább volt még mindig. Ekkor azonban hatalmas széllökést érzett testével, mely majdnem ledöntötte lábáról. Egy ordítás... egy nem evilági zaj, s kiáltások. Nem fájdalomtól vagy agressziótól eredőek.. inkább félelemtől. A széllökés rövidesen úgy hasította fel a ködöt, mintha csak késsel vágták volna fel azt. Elé tárult a csatatér látványa. Testek százai, patakokban folyó vér, s a vörös folyadéktól áztatott föld látványa, melynek saras masszájában az ő lába is tocsogott. Nem is gondolt eddig bele.. hogy az talán nem víz... Kikerekedett szemmel, elfehéredett arccal szemlélte a tájat, melyen mást is megpillantott...
-E...ez- Szökött ki szájából.
Ő is végzett párral, de ez egy más szint volt. Más szint, más kategória. A látvány, a szag, az érzés... a felismeréssel együtt minden mintha tisztábbá vált volna lelki szemei előtt... Ekkor ismét egy ordítás, melynek irányába fordulva még az előbbinél is kifehéredett. Kezéből, elernyedő ujjai szorításából kifordult pengéje, s térdre rogyott a kusai holttestének vértócsájába.
-Bi..Bijuu?- Pillantotta meg a bestiát tátott szájjal, s jobb szeméből legördülő könnycseppel.
Úgy érezte eljött a vég... eljött a büntetés ideje, melyet azért kaptak, ami itt hever. Tehetetlennek érezte magát, törékenynek, egy porszemnek a bestia mellett. A halál fagyos leheletét érezte tarkóján... ám hamar mást is. Egy ismerős kéz, egy ismerős rántás ruháján.
-Orimi, gyerünk, fuss, menekülj, mozogj már!- Kiáltott Nayumi, miközben vissza rázta a valóságba társát.
Felkapva kardját a jounin felé fordult, ki megragadta karját s futni kezdtek. meg sem álltak egy biztonságosnak vélt pontig. A genin immár tisztes távolból visszanézett a démonra, majd könnyes szemmel nézett társára.
-Ez mi?- Kérdezte választ követelve remegő hangon. -Ez mi a jó büdös szar?!- Vonta kérdőre a lányt, ki enyhén lihegve kapkodott levegőért.
-Az... az amire gondolsz. Egy bijuu..- Felelte vörös, enyhén könnyező szemekkel. -Kiri titkos húzása, a végső fegyver, a veszteséges csata átfordítója... és van még egy.. valahol van még egy... Kirigakure ha ezt elveszti... és úgy tűnik elvesztette, mert betámadták őket hátulról a falvukban... akkor nagy bajban van. Nagyjából minden egyezményt megszegtek, amit lehetett. Mi meg társak voltunk. Szóval szedd össze magad, olyan távol kell mennünk amennyire lehet. Lehetőleg víz szövetségi vagy semleges tartományból visszakeveredhetünk a holdba. Itt viszont... vagy meghalunk vagy sittre vágnak. A parancs a csata végéig szólt.. de már az egész háború eldőlt. Küldtem egy menyétet ami tájékoztatta a faluvezetést és egy másik egyed segítségével azonnal visszaidéztük. Lehet, hogy minket is kijuttathatnak egy fordított idézéssel, de ez csak feltételezés, el kell tűznünk, az a biztos. Engedélyt kaptunk a terület elhagyására. Gyerünk.- Egyenesedett ki, ám látszódott rajta, valamiről nem beszél.
-És...és Kama?- Kérdezett közbe Orimi.
Válaszként Nayumi közelebb lépett, s zokogva ölelte át.
-Ő... nem sikerült neki.- Motyogta halkan a genin vállába temetett arccal.

Egy órával később, ketten indultak hát útnak. Az odafele tartó két hetes út visszafelé rövidebbnek bizonyult, hála Nayumi menyétjeinek, kik csupán egy órányi menetelés után ugyan, de a jouninnal beidézték őket a hold országába. A rejtekben ellátták sérüléseik, s lemosdottak, majd még aznap visszaindultak a faluba.
-És... hogy történt? Láttad?-
-Összeakaszkodott egy furcsa férfival.. aki.. a testére alkotva idéző pecsétet egy sast tolt át a testén. Azonnal meghalt.- Válaszolt jól láthatóan nehezen.
Megérkezésük követően, kevéske pénzét katanája restaurálására fordította, melyet a kovács nem tudott megmenteni, ám egyenesre kalapálva, kicsit igazítva, s új nyelet adva neki, egy elég jó ninjato-t tudott varázsolni belőle. A napok lábadozással, az apró, de kellemetlen sebek kiheverésével telt, és persze gyásszal. Kama, és megannyi shinobi életéért imádkoztak később, a külön erre rendezett ünnepségen.

// Az élményben felszerelést nem használtam el, ám a törött katanát leszedtem és egy ninjatot vezettem fel helyére. A karakter továbbá küldetésen volt a háborúban, így elméletben járna érte pénzösszeg, s nem is keveset kapnak a katonák ilyenkor, ám a csata mint tudjuk elbukott. Nem tudom így jár-e vagy ha igen, akkor mennyi. Szerepel benne chakrahasználat, mint a shunshin (fölé került) és a hien illetve taijutsu (alvó medve morgása) és közelharc, így ha lehet TJP-t is igényelnék, ha kapok jutalmat érte. //

Terumi Mei Szer. Nov. 21 2018, 12:38

Nem is értem, miért izgultál annyira, hogy rossz lesz. Very Happy

Egyáltalán nem az, sőt! Nagyon hitelesen átadtad, hogy milyen lehet a háborús időszak alatt a civilek élete (lásd a szekrényekben elrejtőző anyuka és kisfia, akik az erdőben található elhagyottnak hitt házban húzták meg magukat a harc elől). A metaforákkal szinte magam elé képzeltem az eseményeket (egy kedvencem kiemelem: "Köd követte őket, sűrű tejköd, mely mintha egy regényből kúszott volna elő... mintha a halál birodalmának függönye lett volna, kúszott folyamatosan előre, benne velük... egyszerű shinobikkal."), azokat az érzéseket magam is éreztem, melyet a karakter, egyszóval tökéletesen lehetett azonosulni vele. Külön tetszett a visszaemlékezés Orimi életére, s ironikus, hogy míg édesapja másokon segített, saját lányán őrült kísérleteket végzett. A harc leírása is kifogástalan, a bijuus résznél kirázott a hideg... Kamát pedig nagyon sajnáltam. :/

Köszönöm az élményt, nagyon jó volt olvasni!

Jutalmad +7 chakra, +8 TJP, a szolgálati pénzösszeg +50.000 ryo, illetve A szintre lépett a kusarijutsud, C szintre a kardforgatás, valamint a háború után a Gesshoku no Sekoi ragadványnevet aggatták rád.

Djuka Orimi

Djuka Orimi

Re: Djuka Orimi