Ayanokoji Hinami

// Hirano Reina multi karaktere //


Név: Ayanokoji Hinami
Ország: Yukigakure
Rang: Genin 
Szint: ? - Vándor
Chakraszint: ?
Kor: 14
Nem: Lány

Felszerelések: 10m drót, 1 szerszám szett, 5 db füstbomba, elsősegély készlet, 1 doboz energia tabletta, 10 kunai, 10 shuriken, 10 robbanó cédula, 10 senbon, 10 makibishi, széles övtáska, shurikentartó, hátizsák, chakra tinta, 4 kis chakra tekercs (ebből egyben váltóruha van, egyben némi élelem, a másik kettő üres), 1 db vizes kulacs, hálózsák [ vázlatfüzet, ecsetek, festékek, paletta - ezek csupán a hobbi művelésére kellenek ]


Kinézet: Alacsony, mindössze 160 cm. Testalkata magasságához pont megfelelő, súlya arányosan oszlik el. Pöttömsége ellenére nem mondható törékenynek. Szemszíne a világosbarna és a napsárga elegye. Fekete haja vállig ér és rendezetlen. Arca bájos, de ezt nem mindig mutatja, mert kapucnija árnyékot vet rá. Ruhadarabjai egyszerűek és egyhangúak. Nem keltenek feltűnést és elrejtik őt a külvilágtól. Többnyire valamilyen cukorkával mutatkozik meg. Nyakában egy ezüst nyaklánc lóg, amit sosem vesz le.


Jellem: Rendkívül érzelmes, legyen szó örömről, bánatról, haragról. Nagyon hangulatfüggő a viselkedése. Mindent a szívére vesz, bármit mondanak neki. Külsőleg persze ezt igyekszik nem mutatni. Nem felejti el senkinek, amit vele tettek. Ha jót kap, akkor jót ad vissza. Ha rosszat, akkor Ő is azt viszonozza. Ez azért van így, mert nem hisz abban, hogy ha jót teszünk mindenkivel, az meg fog térülni. Alapvetően negatív beállítottságú. Szeret elmélkedni és inkább átgondol mindent többször, mielőtt cselekszik. Nem utasítja el a társaságot, de jobb szeret egyedül lenni. Nem zárja ki mások véleményét, de ha megítélése szerint valami nem helyes, nem fél ellent mondani mások nézeteivel. Kedvelt eszközei közé tartozik az irónia és a szarkazmus. Hobbija a festészet és elég tehetséges benne. A boldogságot leginkább a cukorka testesíti meg számára. 


Technikák: 

• Henge no Jutsu (Transzformációs technika)
  
  
• Bunshin no Jutsu (Klón technika)
  
  
• Kawarimi no Jutsu (Testhelyettesítő technika)
  
  
• Shunshin no Jutsu (Fürge test technika)
  
  
• Tobidogu no Jutsu (Tekercsírás, Hordozható fegyverek)
  
  
• Kakuremino no Jutsu (A Láthatatlanság Köpenye)
  
  
• Jibaku Fuda: Kassei (Robbanó Jegyzet: Aktiválás)
  
  
• Vízen járás
  
  
• Függőleges terepen való megmaradás
  
  
• Suiton Kaitou // Víz Elem Feloldás
  

Előtörténet:

Hideg téli éjszaka volt, mikor először nyitottam ki szemem Yukigakure kórházában. Édesanyám, Yamada Haruna oly óvatosan tartott karjában, mintha a világ legértékesebb kincsére tett volna szert. Arcán széles mosoly húzódott az érkezésem miatt, viszont szívén bánat ült. Édesapám, Ayanokoji Yuudai nem lehetett ott vele, mikor világra hozott. Egy küldetésen kellett részt vennie a falu szolgálatában. Ha az ember a shinobi létet választja, ilyen helyzetekkel számolnia kell. Ezt Haruna is nagyon jól tudta, mégis nagyon fájt neki, hogy férje lekési életük talán legszebb pillanatát. Emellett még féltette is párját, mert egy nagyon veszélyes küldetésről volt szó. Aggódott azért is, mert ez talán Yuudai-t jobban emészti, mint Őt. Arcán a boldogság és a bánat könnyei folytak le egyszerre, ahogy rajtam nyugtatta aranybarna szemeit. Egy napos megfigyelés után hazaengedtek minket, mert mindent rendben találtak. Egy otthonos házikóba  érkeztünk. Átlagos felszereltségű volt, de minden megvolt benne, amire csak szükségünk lehet. Három nap elteltével apám is hazatért és a karjaiban tarthatott. Büszkén tekintett végig rajtam és megfogadta, hogy amíg él nem eshet bántódásom és vigyázni fog rám. Erről persze én mit sem tudtam, és talán jobb lett volna, ha ez így is marad.

Nehézkesen éltünk, apámnak minden küldetést el kellett vállalnia. Ez azzal járt, hogy rengeteget volt távol otthonról. Többnyire anyával töltöttem időm nagy részét. Megtanított írni, olvasni, varrni és ellátni a házimunkákat. Sokat olvasott és énekelt nekem egészen kiskoromtól kezdve. Valószínűleg ezért lettem fogékony a művészetekre. Amikor éppen nem volt dolgom a festészetnek szenteltem az időmet. Először csak absztrakt dolgokat alkottam. Jó-jó... Firkáltam. Valahol el kell kezdeni! Aztán a környezetemben lévő tárgyakat kezdem el mintázni, mígnem eljutottam addig, hogy emberi alakokat fessek le. Anya felfedezte a bennem rejlő tehetséget és támogatott abban, hogy ezt ki tudjam bontakoztatni. Nagyon szerettem Őt, de nem tudta pótolni azt, ami hiányzott. Az apai szeretetet. Mikor nyílt az ajtó egyből odaszaladtam remélve, hogy talán végre hazatért. Mindig amikor jött, valamiféle édességet hozott magával. Talán itt kezdődött a cukorkák iránti szenvedélyem. Anya ugyan mindig megszidta érte, mert többnyire ebéd vagy vacsora előtt érkezett és nem bírtam magam türtőztetni, hogy ne majszolgassam el a fő étkezések előtt. Így aztán nem is tudtam enni, de mindig leültem velük az asztalhoz. Apa ha próbált volna sem tudott volna levakarni magáról. Még lefektetnie is neki kellett, mert nem voltam hajlandó elmenni aludni. Elalvás előtt sokat mesélt nekem a klánunkról és az izgalmasabbnál izgalmasabb küldetésekről. Ekkor döntöttem el, hogy egy nap majd én is ninja szeretnék lenni. Büszkévé akarom tenni a szüleim, nem utolsó sorban pedig segíteni is szeretnék nekik. Talán ha én is küldetésekre járok majd, akkor apa többet lehet itthon. Igyekeztem megkönnyíteni eddig is a dolgukat a ház feladatainak ellátásával, főleg miután anya egyre rosszabbul érezte magát. Nem értettem, hogy mi baja van. Mikor kérdeztem, mindig csak elterelte a témát, vagy azt mondta jól van, semmi baja. Én mégis láttam rajta, hogy egyre gyengébb és egyre jobban nehezére esik huzamosan talpon maradnia. Nem nézhettem ölbe tett kézzel, valamit tennem kellett. Alig vártam, hogy elérjem a nyolcadik életévemet és elmehessek akadémiára.

Nem nagyon hagytam el a házat eddig, csak ha bevásárolni indultam. Furcsa lesz hirtelen emberek közé menni, akikkel állandó jelleggel össze leszek zárva. Utamra egyedül indultam. Édesanyám el akart kísérni, de az állapotára való tekintettel nem engedhettem neki, hogy eljöjjön otthonról. Biztosítottam arról, hogy nem lesz semmi bajom, bár ahogy ismerem, így is aggódni fog értem. Megérkeztem az épület elé. Mindenki búcsúzkodott a szüleitől és aggódva tette meg az első lépést a ninjává válás útján. Hogy mit éreztem? Nem tudom. Keserűséget, hogy apa most sem lehet itt velem. Ugyanakkor kíváncsiságot, hogy milyen életszakasz tárul elém. Mégis mintha ez az egész nem is érdekelt volna, csak essünk túl gyorsan ezen a pár éven. Emellett elszántságot, hogy a lehető legjobbat hozzam ki magamból. Semmi és minden voltam egyszerre. Bementem és körültekintve gyerekek sokaságát láttam a padokban. Kacagtak, beszélgettek, látszólag jól érezték magukat. Mivel nem ismertem senkit, kerestem egy üres helyet és leültem. Egyre csak teltek fel a padok és meglepetten vettem észre, hogy valaki odaáll mellém és megszólít.

- Szia! Szabad ez a hely melletted? - kérdezte a lány mosolyogva.
Kinézete máshol elég furcsának tűnne, ha nem a Hó Országában lennénk. Kék szeme és rövid, hófehér haja különös párost alkotnak.
- Szia! Persze, ülj csak le nyugodtan. - feleltem viszonozva mosolyát.
- Nagyon egyedül voltál itt. Te sem ismersz senkit? - kérdezte, miközben helyet foglalt.
- Nem igazán. - válaszoltam.
- Akkor ezen változtatunk! Én Nadare Narumi vagyok. Téged hogy hívnak? 
- Ayanokoji Hinami. Örülök, hogy megismertelek.
- Hát még én! Mit gondolsz, milyen senseit kapunk? - tette állára kezét és gondolkodóba esett.
- Remélhetőleg olyat, aki meg tud minket tanítani mindenre. Ennél nem hiszem, hogy bármi fontosabb lenne.
- Igazad van, de ahogy elnézem nem a pontosság mintaképe, mert már egy ideje itt kéne lennie. - jegyezte meg csípősen.
- Igen, valóban feltűnően régóta megtelt már a terem és még nyoma sincs. Első napon már ennyire komolytalanul venné a tanítást? - értettem egyet a lánnyal.
- Szerintem csak megfigyel minket. - válaszolta egy eddig ismeretlen hang. Egyszerre fordultunk meg Narumival a forrását keresve és csak egy fiú ült a környékünkön, akitől jöhetett.
- Mégis honnan veszed? - kérdezte Narumi kétségbe vonva az állítását.
A fiú nem felelt csak egy széles vigyor terült el az arcán és felállt a helyéről. Lassan kisétált a terem közepére és minden tekintet rá szegeződött. Nem értette senki, hogy mire készül. Ekkor egy kézjelet mutatott és egyik pillanatról a másikra egy férfi alakja jelent meg előttünk. Felénk szegezte a tekintetét és ha már azt hittük, hogy ennél nem lehet szélesebb a mosolya, akkor rácáfolt. 
- Csak sejtem. - intézte hozzánk a megjegyzést és kacagott egyet.
Nem tudtam eldönteni, hogy Naruminak vagy nekem lehetett vörösebb a fejem. Ennél kínosabban talán még soha nem éreztem magam. Hogyan vágódjunk be első nap a senseinél: pipa. Lecsendesült a terem és mindenki a férfira figyelt. Bemutatkozott nekünk, a neve Kimura Jinnosuke és Ő lesz felelős a tanulmányainkért, mint kiderült... Ismertette a tananyagot  valamint a szabályokat. Először hosszas elméleti részeken kell átesnünk, mint Chakraelmélet és Ninja történetelem hogy a gyakorlati részt könnyebben abszolváljuk. Tudom, hogy ez szükséges és nem türelmetlenkedni akarok, csak minél hamarabb el szeretném végezni az akadémiát. Sajnos erre nincs rövidebb út, de ha már négy évet el kell töltenem itt, akkor azt tegyem hasznosan. Minden ismeretet igyekszem elsajátítani, amit csak el lehet.

A tanulmányaim alatt nem ütköztem különösebb nehézségekbe. Ha mégis, akkor anya mindig segített az elméleti részekben. A gyakorlati részeket pedig Narumival vettük át. Nagyon jó edzőpartnernek, de nem utolsó sorban barátnak bizonyult. Mindig ott állt mellettem és én is hasonlóképp tettem. Mással nem közösködtem, de úgy éreztem erre nem is nagyon volt szükség. Az erőnlétem fokozatosan javult, amikor csak tehettem és nem kellett anyának segítenem elmentünk edzeni. Az elméleti tudásom kiemelkedő volt, noha a gyakorlatról ezt nem lehetne elmondani. Alap szinten persze mentek a technikák. Jinnosuke Sensei igyekezett mindent megtenni annak érdekében, hogy segíthessen minket. Ha ninjutsuban nem is annyira, legalább taijutsuban otthon voltam. 

Apa kezdett picit többet hazajárni és kevesebb küldetést vett fel. Aggódott anyáért, ahogyan én is. Megvizsgálták és tüdőbajt diagnosztizáltak. Azt mondták, gyógyszeres kezeléssel még megoldható, hogy javuljon az állapota. Édesapám tanácstalan volt. Nem akarta egyedül hagyni őt, de már nem csak a család fenntartásáért, hanem anya egészségéért is felelt. A gyógyszerek előállítása borsos árat követelt. Minden házimunka rám hárult és amikor csak tehettem anya mellett voltam. Apa végül úgy döntött, hogy folytatnia kell a megbízások nagy mennyiségű felvételét a családunk érdekében. Büszke ember volt és nem akarta elismerni, hogy nem tud egyedül megbirkózni a helyzettel. Egy bizonyos ponton azonban már kénytelen volt segítséget kérni. Nem csak azért nem kért, mert nem akart, hanem azért is, mert csak egyetlen opciója volt és nem szívesen folyamodott volna hozzá. A személy alatt, akiről szó van Ayanokoji Hitoshi-t érthetjük. Eddig nem is tudtam, hogy életben van az egyik nagyszülőm. Bár már nagyjából kezdem érteni, miért titkolhatták el...

Apám tehát felkereste az öreget és megkérte őt, hogy amíg nem tud rólunk gondoskodni és távol van, addig vigyázzon ránk. Mikor először meglátott úgy csinált, mintha soha nem látott volna még kislányt. Hogy őszinte legyek még mindig érzem a két kezét az arcomon, ahogy éppen nyúzza és gügyög nekem, mint valami csecsemőnek. Azt hiszem nem velem, hanem vele van a probléma, mert már egy jó pár éve átléptem azt az időszakomat. Utólag belegondolva hálás is lehetek, hogy ilyenekre nem emlékszem. Nagyapa elkísért az akadémiára reggelente és ha valaki hozzám mert szólni, egyből szívbajos lett és kérdőre vonta a személyt, bárki is legyen az. Mégis hogy merészelnek az Ő egyetlen pici unokájával kommunikálni... Vérlázító! Olyannyira túlzásba vitte a szeretetet, hogy a kínoson felül már dühítővé vált. Úgy éreztem, nincsen magán terem sem otthon, sem pedig házon kívül. Nem győzött szegény Narumi kicsempészni a házból. Épp csak egy "Elmentemedzeniestejövök!"-öt tudtam kipréselni a számon, mielőtt becsukódott volna az ajtó. Vészesen közeledett a Genin Vizsga napja. Nem volt bennem félelem mert úgy éreztem, ez a négy év teljesen elegendő volt arra, hogy elsajátítsak minden szükséges tudást. Jinnosuke Sensei átadta nekünk minden ismeretét és tapasztalatát, hogy elindulhassunk a saját ninja utunkon. Aznap kipihenten ébredtem. Papa természetesen nem hagyhatta ki az utolsó napot sem, hogy ne járasson le nyilvánosan, így velem tartott.

- Mutasd meg milyen egy igazi Ayanokoji, kicsi Hinami! - kiáltott fel hangosan és vágott hátba.
- Igen, Papa. - válaszoltam fojtott hangon a kicsit erősre sikerült "ösztönző" ütés miatt.
- Ki az én unokám? - kérdezte széles mosollyal és várta az amúgy is egyértelmű választ.
- Én. - feleltem bármiféle lelkesedés nélkül.
- Hát persze hogy Te! Bemész és győztesként fogsz kisétálni! Mutasd meg nekik! - adta elő lelkesítő beszédét, ami inkább volt lelombozó és nem mellesleg odavonzotta a környéken lévő emberek figyelmét. Remek... Gyorsan megindultam az épületbe, mert még a végén nyugalom megzavarása miatt diszkvalifikálnak a vizsgámról és nem lehetek genin.

Az elméleti részen hamar túllendültem. Túlnyomórészt ninja történelemmel volt tele a kérdéssor. Egy-két hibát azt hiszem megengedtem magamnak. A gyakorlatitól már jobban tartottam. A végrehajtandó feladatok közül a klón jutsu és a transzformációs technika került terítékre. Egy klónt sikerült csupán kreálnom, de remélem ez nem kizáró ok és sikeresnek veszik a próbálkozásom.  Alakváltással a sensei alakját kellett felvennünk. Ez a rész is ment és a valódi tanító elégedetten mosolygott a másolatára. Kétségtelenül hittem, hogy meglesz a vizsgám és így is lett. Szólítottak és átvehettem azt a fejpántot, amitől hivatalosan is egy  Yukigakure szolgálatában álló ninjának mondhattam magamat. A kapucnim miatt nem látszott volna a pánt, ha a fejemre kötöm, így a karomra tettem. Narumi kint várt és gratuláltunk egymásnak, majd mindketten a családunkhoz siettünk, hogy eldicsekedhessünk a jó hírrel. Benyitottam az ajtón és már felkészültem lelkileg a nagyapám támadására. Bárcsak apa is itthon lehetne! Biztosan büszke lenne rám. Ahogy jártam a szobákat végül rábukkantam papára a konyhában. Keze ökölbe volt szorítva és arca komor ábrázatot vett fel. Lépteim nesze felzavarta elméjéből és rámszegezte tekintetét. Nem láttam mást, csak ürességet. Arra számítottam, hogy egyből kíváncsiskodni fog, de nem így volt. Közelebb mentem hozzá és megpróbáltam figyelmen kívül hagyni a hangulatát, vagy legalábbis kicsit feldobni. Akármennyire is idegesítő néha, de a szívem valahogy szomorú, ha így kell látnom Őt.

- Papa, genin lettem! - újságoltam neki a hírt. Nem reagált, csak bámult. Másodpercekig csak némán állt előttem és nem bírta szóra nyitni a száját.
- Hinami... - szólalt fel, de megállították szavát a szeméből meginduló könnyek.
- Jajj ugyan, nem olyan nagy dolog... - vallottam be, hiszen még messze van az, hogy ténylegesen kunoichinek mondhassam magam.
Vállamra rakta kezét és könnyei egyre jobban hullottak. Magához húzott és megölelt.
- Sajnálom! Annyira sajnálom! - mondta suttogva. Értetlenül álltam miközben karjaiban tartott, sosem láttam ilyennek Őt.
Megfogta az egyik kezem majd ökle szorítása elengedett valamit és a tenyerembe hullajtotta. Ahogy szemügyre vettem a könnyed tárgyat egy ezüst nyaklánc bontakozott ki szemeim előtt. Nagyon ismerős volt. A medál is, a lánc formája is. Pontosan olyan, mint amilyen anyának van. Hirtelen lefagytam. Nem tudtam felfogni, ami körülöttem történik.
- Anya... Hol... Hol van? - kérdeztem levegőért kapkodva és zokogva.
- Egy jobb helyen. Már nem szenved. Biztosan nagyon büszke rád, Hinami. - mondta és újra magához szorított.
- Dehogy büszke! Hogyan is lehetne az? Nem voltam itt neki! Nem tudtam rajta segíteni! Csak végignéztem, ahogyan épül le folyamatosan! Nem tettem semmit! - tört ki belőlem az indulat és a keserves szomorúság. Eltoltam magamtól a nagyapámat. Légzésem szapora volt és szívem hevesen vert.

Sarkon fordultam és elfutottam otthonról. Nem néztem merre, nem néztem hova. Csak rohantam a semmibe egészen addig, míg utamat nem fékezte egy szakadék így meg kellett állnom. A markomban szorongatott nyakláncot nézegettem. Lenéztem a szakadék mélyére és számat egy üvöltés tépte fel, ami a végén elhalkult és zokogásba ment át. Teltek a percek és könnyeim kezdték kitisztítani elmémet, valamint a hideg lehetetlenné tette, hogy továbbra is kint maradjak. Lecsillapodván hazafelé indultam. Egy kis idő után már tisztában voltam azzal, hogy a falu melyik részén járok éppen. Hazaértem, benyitottam és különös dologra lettem figyelmes. A nappali fel volt forgatva. Az asztal a feje tetejére volt állítva és a székek szét voltak dobálva. Az egyik ablak be volt törve és az ajtóba egy lyuk volt ütve. Teljesen össze voltam zavarodva. Ordibálásokat, csörömpöléseket, törést és zúzást hallottam és félve közeledtem a hangok felé.

- Cserben hagytad Haruna-t! Most Hinami-t is el fogom veszíteni miattad! Csak egy dolgot kértem! Mit kértem? Hogy vigyázz rájuk! Mit tettél? Semmit! Haruna... - ordítozott apám önkívületi állapotban - Haruna halott, a lányom elveszett és Te hagytad elmenni! - fogta meg a ruhájánál fogva a nagyapámat és emelte el a földtől. Megijesztett, mert sosem láttam még ilyen állapotban. Mintha nem is az apám lenne, hanem valami más vette volna át a helyét. Rémülten álltam és remegtem. Nem bírtam a feszültséget, tennem kellett valamit. Odafutottam és megfogtam apa kezét.
- Azonnal ereszd el, Apa! Nem tehet semmiről! Ahogyan Te sem és Én sem! - üvöltöttem rá, hogy próbáljam észhez téríteni.
- Te csak maradj ki ebből! - engedte el nagyapámat majd fordult felém, megemelte a kezét és lekevert egy pofont. Kibillentett az egyensúlyomból és a földre estem. Kerek szemekkel ültem a földön és odanyúltam az arcomhoz, ahol keze nyoma még mindig piroslott. Ekkor valami megtört apámban. Eleredtek a könnyei és lerogyott mellém a földre.
- Ne haragudj, kicsim. Nem akartalak bántani. Én csak... - nyúlt volna az arcomhoz, hogy megsimítsa, de nem hagytam. Felkeltem és papához sétáltam. Egymásra néztünk és szavak nélkül is megértettük egymást. Hitoshi apámra emelte tekintetét és komor arckifejezéssel közölte, amit közölnie kellett.
- Ilyen állapotban nem hagyhatom itt neked ezt a kislányt, Yuudai. Elviszem magammal vissza és ha majd Ő úgy gondolja, akkor fel fog keresni. Egyelőre viszont nem engedhetem. - mondta apámnak, aki már tudatánál volt ugyan, de össze volt törve. Nem ellenkezett, csak elfogadta és beletörődött.
- Köszönöm. - suttogta és feltápászkodott a földről lassan, maga elé meredve.


Papa megkért, hogy pakoljam össze az összes felszerelésemet és holmimat, ami kellhet az útra. A hátizsákom zsúfolásig tömtem, de nem csak hasznos dolgokkal. Legalábbis mások szerint nem, de nekem nagyon is fontosak voltak. A vázlatfüzetem és minden, ami a hobbimhoz szükséges. Kell egy kis idő, hogy ezt feldolgozzam és a legjobb módja, hogy kiürítsem a fejem, az a művészetbe feledkezés. Nem hiszek az olyan közhelyekben, mint: "Majd az idő megoldja." és társai. Nem. Nem az idő oldja meg, hanem az, ha találunk valamit, ami elfeledteti velünk a szörnyűségeket. Nekem ez a festészet. Na persze helyet szorítottam váltóruháknak és ninja eszközöknek is. Amit csak lehetett, azt elpakoltam. Az ajtóban csak apám volt és várt.



- Büszke vagyok rá, hogy ilyen lányom van, mint Te. - mondta és elmosolyodott - Várni foglak, még ha Te nem is szeretnél visszajönni többet. Tudd, hogy ide mindig visszatérhetsz. Itt mindig lesz helyed. 
Szavai őszinték voltak és szeme könnyekkel küszködött, de nem engedte meg magának, hogy sírjon. Talán én sem voltam elég megértő vele, hiszen ma vesztettük el mindketten anyát. Ő pedig úgy tudta, Én se leszek itt többé. Mégis úgy érzem, erre a kis időre szükségünk lesz, hogy külön dolgozzuk fel magunkban és értékeljük át a történteket. Anyának is tartozunk ennyivel. Nem tervezem örökre elhagyni Őt. Vissza fogok jönni, ha készen állok rá.

- Köszönöm, Apa. - válaszoltam és megöleltem. Ez az ölelés volt valaminek a vége és egyben valaminek a kezdete is. Nagyapa visszaért, amint megkapta a falu vezetőségétől az engedélyt az elhagyásra. Mostantól vándor ninjaként vagyok számon tartva. Szabad utat kaptunk egy új élet kezdetére. Ez nem azt jelenti, hogy a régit el akarom felejteni. Csupán jobbá akarom tenni az újat. Felvettem az ezüstnyakláncot, amit anya hagyott rám. Mindig hordani fogom, mert ez az egyetlen dolog, ami maradt utána a rengeteg szép emléken kívül. Tudom, hogy vigyázni fog rám. Kiléptem az ajtón és elindultam nagyapám oldalán egy új, eddig ismeretlen irányba.


Eleinte borzalmasan nehéz volt megfeledkeznem arról a napról. De nagyapa bolondozásai néha sikeresen elterelték a figyelmemet. Na meg persze a vérnyomásomét is. Elég kínos helyzetekbe hozott, de legalább annyi vigasztalt, hogy nem ismerem azokat az embereket és valószínűleg soha nem is fogom, akik ezen esetek szemtanúi voltak. Hajóval hagytuk el a Hó Országát és Kumogakure-n keresztül a Fagy Országán át eljutottunk a Gőz Országáig. Egészen hozzászoktam a vándor életmódhoz, de szerettem volna, ha nem csak papára kell támaszkodnom. Ninjaként fejlődni akartam és megkértem, hogy tanítson meg pár fortélyra. Azt mondta, nem siethetjük el és vághatunk bele a közepébe, először pár alap dolgot kell megtanulnom. Ez pedig nem más, mint a vízen és a függőleges terepen való megmaradás. Az egymásra épülés miatt a függőleges tereppel kezdtük. Nem volt másra szükség, csak egy fára, meg persze a chakrámra. Először prezentálta nekem a technikát az öreg. Tudom, hogy ő is shinobiként tengette mindennapjait, de erre nem számítottam. Mindig egy bottal a kezében sétált és arra támaszkodott, ha lépnie kellett. A testtartása pedig görnyedt volt. Egy laza mozdulattal elhajította a botot, kiroppantotta a hátát egyenesbe és egy könnyed lépéssel fellépett a fára, felsétált rajta és a tetejéről elrugaszkodott, majd teli talpra érkezett. Felhúztam a szemöldökömet és eltátottam a számat. Végig csak szimulált? Ugyan minek neki az a bot? Viszont ha a vén rókának ilyen könnyen megy, akkor nekem sem okozhat gondot. Legalábbis azt hittem, hogy nem lesz annyira hosszadalmas folyamat, de két napba telt, mire sikerült biztosan megmaradnom a fa törzsén. Először csak a lendülettel próbálkoztam, hátha könnyebben jutok magasabbra, de minél jobban igyekeztem,  annál jobban elszállt az irányításom. Rájöttem, hogy a koncentrációra jobban oda kell figyelnem, ezért próbáltam lassan megtenni a lépéseket. Volt olyan, hogy papa teljesen magamra hagyott és egyedül próbálgattam a technikát. Nem is mondta, hogy hova megy. Reméltem, hogy azért nem feledkezett meg rólam... Bár lehet, hogy jobban jártam volna, mert beszerzett valami kereskedőtől egy szájharmonikát és "biztatásképpen" felment a fa tetejére, hogy csak akkor fogja abbahagyni a zenélést, ha felérek hozzá és elveszem tőle. Mondanom sem kell elég motivált voltam. Egész nap ott nyekergett a fa tetején és csak este tudtam felérni, hogy elvegyem tőle. Esküszöm néha olyan, mint egy rossz kisgyerek. Mondjuk nem sokban különbözik tőle, Ő is kopasz és hullanak a fogai...



A második feladat, ami előttem volt, az a vízen járás elsajátítása. Felhívta a figyelmemet, hogy ez már nehezebb lesz, mert ha elvesztem a kontrollt, akkor egyenesen a vízbe zuhanok. Nem mintha a víz árthatna bármit is, de amikor már az ember a sokadik alkalommal esik bele, az elég dühítő tud lenni. Főleg, ha a nagyapja azóta már egy komplett szimfonikus zenekart működtet a víz felszínén, mert klónozta magát. Én művészetkedvelő vagyok és a zenét is kellemesnek találom, de ezt a legnagyobb jóindulattal sem nevezhetném zenének. A motivációm értéke normálról az egekbe szökött és igyekeztem minél hamarabb elérni a célpontig. A lábamba koncentráltam a chakrát ugyanúgy, mint ahogy azt a fára mászás során tettem. A bizonytalanságom sokszor azt eredményezte, hogy a vízben kötöttem ki. Elhatároztam, hogy bátrabban állok neki és lendületet veszek. Ez egy darabig jól működött, de ugyancsak merülés lett a vége. Végül a lassú haladás és mély koncentráció tette meg hatását és megszüntethettem a jótékonysági koncertet. Aznap este átértékeltem magamban a csend nyugalmának értékességét.



Ezek ismeretében előrébb haladtam, de valódi technikára is vágytam. Ehhez szükség volt arra, hogy megismerjük az elsődleges elemem. Nem kell hozzá más, mint egy darab papír, ami reagál a chakrára, amit áramoltatnak bele. Nagyapa a kezembe nyomott egyet és belevezettem a chakrámat. A papír elnedvesedett. Nem kell különösebb gondolkozás ahhoz, hogy rájöjjek, ez víz elemi beállítottságot jelent. Nem voltak ezzel kapcsolatban sem pozitív, sem negatív érzéseim. Ha ezt kaptam, akkor majd ebből fogok gazdálkodni. Mint kiderült, papa első eleme is a víz, így nem lesz nehéz tanítania nekem egyet s mást. De azt mondta ezzel még várnunk kell. Egyelőre az utazásunkkal kell foglalkoznunk. Ahogy jártuk az országokat vendéglőkben szálltunk meg, de sokszor a szabad ég alatt éjszakáztunk és tábort vertünk. Hamarosan kisebb megbízások után kell néznünk, ha tovább akarjuk folytatni ezt az életmódot. Persze a központokba be kellett néznünk, hogy cukorkához juthassak. Rámragadt ez a szenvedély és a céljaim közé vettem, hogy minden létező cukorkáról tudomást akarok szerezni és megízlelni őket. Így nagyobb lehetőségem nyílt erre is. Egyáltalán nem bántam meg, hogy a nagyapámmal tartottam és elszakadtam a falu kötelékétől átmenetileg. Megtudtam, hogy a klánunkat kiírtották még születésem előtt és az a kevés túlélő, ami maradt is szétszóródott szerte a világban. Nem tudjuk név szerint, hogy kik lehetnek még életben. Kevés az esélye, hogy rábukkanunk bárkire is az utazásaink közben. Mégis valami megmagyarázhatatlan okból reménykedem, hogy találkozunk valakivel. Egyelőre erőt kell gyűjtenem, de egyszer majd visszatérek apához is. Remélem várni fog haza úgy, ahogy mondta. Addig is kíváncsi leszek, merre visz az utam ezzel a bolondos öregemberrel az oldalamon.



//  Az ellenőrző stafftól ajándék technikaként a Nawanuke no Jutsu-t (Szabaduló Technika) kérném, ha lehet. ^^ //