Ayanokoji Nozomi
2 posters
1 / 1 oldal
Ayanokoji Nozomi
Ayanokoji Nozomi Szer. Aug. 02 2017, 22:34
Név: Ayanokoji Nozomi
Ország: Hang Országa
Rang: Elveszett Ninja (elméletileg halottnak hiszik, nem tudom, mennyire helytálló így a rang)
Szint: ?
Chakraszint: ?
Kor: 17 év
Nem: Nő
Felszerelések: 5 db kunai, 10 db shuriken, 2 db 4 m drót, 10 db füstbomba, 10 db robbanójegyzet
Jellem: Megfigyelhető jellemében egyfajta kaotikusság, éppen ezért képtelenség sztereotípiák, és jól ismert jellemi csoportokba sorolni.
Tény, és meghatározó vonásai közé sorolhatóak, hogy erősen egocentrikus, határozott és energikus. Makacssága nem ismer határokat, és utálja, ha semmibe nézik. Önfejűsége egyik eredménye, hogy mások parancsolgatását ritkán tűri szó nélkül, szereti a dolgokat a saját elképzelései alapján elintézni. Kegyetlenül egyenes és őszinte, ráadásul a magához való esze is megvan. A csapatmunka számára majdhogynem lehetetlen feladat, nem túl szociális személy. Érzelmeit borzalmasan képes kifejezni, és a kompromisszumok megkötésére képtelen, ahogyan az együtt érzésre… az empátia teljes hiányát lehet felfedezni a lányban.
Kinézet: Magassága évek óta a 160 cm-nél stagnál. Alkatra vékony, és törékenynek tűnhet… megtévesztően törékenynek. Haja fekete és rövidebb frizurája nem akadályozza a harcok során. Hosszabb tincseit két hosszabb fonatban hordja, melyeket kötések mögé rejt. Szemei kékes-zöldes árnyalatúak, többnyire a fényviszonyoktól függően dominál az egyik árnyalat. Ruházatát sohasem bonyolította túl… többnyire fekete felsőt hord, és testhez simuló, szintén fekete nadrágot. Alkarjain hófehér tekkoukat hord.
Technikák: (ehhh... nem emlékszik rájuk, így nincsen xD)
Előtörténet:
Ai végigtapogatta a sebem, melyre akaratlanul is felszisszentem. Elégedetlenül csóválta a fejét, és szitkozódni kezdett. Kívülről fújtam az egészet, a nő rögtön az első napon elkezdte, és azóta is csak ismételgette a jajveszékelését.
- Ohh istenem, hát hogy hagyhattad, hogy így helyben hagyjanak? Most nézz a lábadra, leányom… hát rendben van ez így?
Felsóhajtottam, ahogy az összefércelt vádlimra pillantottam.
- Volt ez már csúnyább is. Ha így halad… a kezeid csodát művelnek Ai. Talán két hét, és már eléggé használható állapotba kerül.
- Hülye vagy te lányom. - morogta a vénasszony. Ha valakitől, tőle elfogadtam a kritikát. Ajkam akaratlanul is könnyed mosolyra húzódott, és vártam a folytatást.
- Nem bóknak szántam… legalább a kedvemért szontyolodj el.
Kezében finom, vékony kendő víztől csöpögött, majd óvatosan megmosta sérült lábamat. Képtelen volt közben abbahagyni a fejcsóválással egybekötött sopánkodását.
- Gyermekem, ez sem most fog begyógyulni. Te… úgy érzem, direkt csinálod ezt. - mosolyodott el. Magam is felkaptam a fejem, ez eddig nem szerepelt a napi rutinná vált sajnálkozásban.
- Pontosan… mit?
Az öregasszony letette a kis vászondarabot, és felsóhajtott. Felállt, majd korát meghazudtoló gyorsasággal eltűnt a kamrát elárasztó sötétben.
~ Vajon mire gondolhatott… hogy direkt csinálnám? A mosolygást, avagy… avagy nincs is más tippem.
Visszatért egy kisebb tégellyel a kezében, melybe talán a démonok hugyoztak valamikor. Szerény tippem persze nem volt helytálló, de tény, hogy úgy mart, és égetett az a szar, hogy ilyenkor az embernek csoda, ha nem eredt meg a könnye.
- Akárhányszor megsebesülsz, hozzánk jössz.
- Akarod mondani… hozzád. Az, hogy benned megbízom, nem jelenti azt, hogy ez általánosan igaz mindenkire a templomban.
Ai a fejét rázta, és folytatta.
- Ne gondold, hogy itt bármelyikünk is térden csúszna a bizalmadért cserébe. - gúnyolódott a vénasszony. Egy pillanatra el is gondolkodtam, vajon mi a fenét eszek én ezen a házsártos banyán.
- Nem kell összeveretned, meg szétvágatnod magad, hogy enni adjunk neked leányom.
~ Mintha ezért felvágatnám a vádlim felét… - morogtam magamban.
- Nos, ami a sebedet illeti… hónapokig nem lesz az igazi, szóval ne rohangálj, mert akkor a szádat varrom be legközelebb, nem a sebedet.
Bólintottam, és a felém nyújtott kezét elfogadva felegyenesedtem. Sajgott a lábam piszkosul, lüktetett. Pár hete még az sem volt biztos, hogy a lábam a helyén marad, így a mankómat most boldogan kaptam kezembe, és indultam az asszony után.
- Köszönöm a tanácsaidat. Mondd csak, meddig lehetek terhetekre?
- Amíg azt nem mondom, hogy eredj lányom, kieszel a vagyonunkból. - morogta a válla fölött.
Szerencsémre Ai lassan közlekedett a kedvemért, így képes voltam mellé felzárkózva kisétálni vele a kertbe. Mindig is csodáltam az épület ezen részét… még ha magukért a virágokért soha nem rajongtam is… ez a kert gyönyörű volt, és hatalmas. A keleti stílusban épült templom négy épülete gyűrűként fonta körbe a hatalmas kertet, melyben az első látogatásomkor eltévedtem. Maguk az épületek a környező erdő fáiból épültek, több emeletes, részletekig faragott pompájával elérte, hogy az egyszerű emberek szája tátva maradjon. Maga a templom… nos, gyógyítók egy különleges csoportját hivatott elszállásolni, és az új generációt felnevelni. A hatalmas kertjében megannyi gyógynövény nőt a fák, és bokrok rengetege mellett. Szépen faragott padokra ülhettek azok, akik egy kis nyugalomra vágytak, és hallgathatták, ahogy a szökőkutak vígan csobognak. Messzebb kis tavacska adott otthont azoknak a gyógynövényeknek, melyek lételeme volt a vizes környezet… egyszóval a hatalmas kert méltó volt a “hatalmas” jelzőre.
A csendet Ai törte meg.
- Menj, öltözz fel, és reggelizz egyet. Rád fér… mert vékonyabb vagy, mint a daru lába. Eszel te rendesen egyáltalán?
Végigtapogattam jobbommal a hasfalamat, és kérdőn visszapislogtam a nőre.
- Szerintem semmi baj sincs az alakommal.
- Ehem… de tudod, a férfiak inkább buknak azokra a lányokra, akik mellben jobban meg vannak eresztve. - gúnyolódott. Arcom elvörösödött, és sértődötten indultam az étkező felé… de menet közben nem tudtam megállni, hogy ne szóljak neki vissza.
- Tudd meg, hogy vén vagy már az efféle tanácsokhoz! És amúgy meg igenis van mellem!
Kiáltozásomra több arra járó is hirtelen méregetni kezdett.
~ A picsába… ez nagyon gáz. - húztam összébb magamon a haorit. Ai csak nevetett a távolban, és én sem terveztem tovább égni… inkább besiettem a megterített asztalokhoz… a magam döcögős, sántikáló tempójában.
Reggelim befejeztével a kert felé indultam. Nyugalomra vágytam… és pihenésre. Hiába a kényelmes ágy, a párnák és takarók birodalma, ha az embert éjjelente olyan álmok gyötrik, melyek fájdalommal teliek.
“ - Menj a kertbe, és keresd meg a tavat. Az északi oldalán, a tóparton van egy szökőkút, mely Tsukuyomi kamit ábrázolja. Ha valakitől, a Hold istenétől kaphatsz segítséget a rossz álmaid elűzésére. “ - tanácsolta, miután megemlítettem neki a múlt éjjeli tapasztalataimat.
Segédeszközeimre támaszkodva kopogtam a szűk ösvényen. A fák sűrűjében még ezer hasonló kis ösvényt építettek ki… járókövekkel megjelölve az utakat. Minden ösvény más-más színű kövekkel volt kirakva, de csupán azok tudták, melyik hová vezet, akiket ebbe beavattak. Az én utam most szürke volt. Sokat gondolkodtam… vajon miként lehet kapcsolatba lépni Ai kamijaival… végül úgy döntöttem, csak a szökőkút elé ülök, és lehunyom a szemem. Hátamat az egyik fának a törzsében vetettem meg, és csupán ellazulva próbáltam kiüríteni minden gondolatomat.
“ - Tsukuyomi iránytűként fogja neked mutatni az utat. Ne várd, hogy a szádba rágja lányom, mert az iránytű sem teszi meg. Tégy megérzéseid szerint, hidd el… a Hold kamija veled lesz. “
Valahogy a babonás öregnek mindig igaza volt, bármekkora hülyeséget is hordott össze. Csodáltam ezért.
Kezdetben csak egyszerű képek jelentek meg, és szálltak tovább. Magam előtt láttam, ahogy rám mosolyog a templom szakácsa, Ebisu… aki hatalmas termetű, végtelenül izmos férfi volt. Arca mindig frissen borotvált… széles és csontos volt. Alig értem a mellkasáig, megmaradt karja majdnem olyan vastag volt, mint a fa, amelynek a hátamat nekitámasztottam. Hangja kissé kellemetlen volt, és mély… valahogy tekintete mégis elvette élét hangszíne érdességének.
“ - Remélem ízlett a mai koszt, Nozomi-san. “
Mindig feltette a kérdést, amikor csak összefutottam vele. Kedveltem a férfit, sokat tanultam tőle a konyhában. Aztán ott volt a könyvtáros, Chiyo… a hárpia. Tekintete mindig velőig hatolt, szigorú volt, és pedáns. Tartása olyan volt, mintha karót nyelt volna, kezeit szokásává vált maga előtt összefonni, és azzal a vallató tekintetével a porba tiporni. Bár sohasem láttam mosolyogni, ami azt illeti… ha látnám is traumaként élném meg, de számtalan könyvajánlása elnyerte a tetszésemet. Emellett láttam magam előtt Ait, az én pót nagymamámat, láttam megannyi növendéket, mestert, akiket nap mint nap láttam, ha a templomban maradtam egy rövidebb időre.
Valami azt súgta, mélyebbre kell hatolnom. Talán a vízcsobogás tehette, de úgy éreztem, elmerülök a vízben, és hatalmas buborékok közt úszkálva haladtam egyre mélyebbre a gondolataimban. Éreztem, ahogy a fejem zsibbadni kezd, szemeim akaratom ellenére is leragadtak. A kezdeti homályból valami fény kezdett kiszűrődni.
Körbe néztem… és meglepődve hitten, hogy felébredtem. A kertben ültem, ugyanott, ahova percekkel korábban leültem.
~ Ehh… időpazarlás az egész. - morogtam magamban, és vissza indultam… volna, de egy kisebb lányka elrobogott előttem. Két itteni ruhákba öltözött üldözte őt. Egy pillanatra megijedtem… a lány egyenesen felém tartott… de mintha nem is látott volna. Aztán huss… átrohant rajtam. Nem éreztem semmit, ami még inkább megrémített… sőt, az is, hogy az említett kölyök én voltam… kicsiben. A két üldözője szintén átrohant a testemen, mintha valami szellem lennék. Követni kezdtem őket.
- A picsába már, hogy lehet ilyen gyors, ilyen kicsi lábakkal? - lihegte az egyikük.
- Jóhhll bhírja… nhheeemh vhittáshh.
Ahogy a társa jóformán megfulladt, rám tört a nevetés. Felzárkóztam a lány mellé, és jobban szemügyre vettem.
Duzzogó arc, fekete haj, vékony és cingár, tappancsai csak úgy csattogtak a köveken. Tényleg én voltam az.
~ Mi folyik itt?
- Futok, mert azok az idióták meg akarnak büntetni. - szólt kicsi énem, és most úgy tűnt, mégis lát engem.
-Miért akarnak megbüntetni?
Kérdésemre elhúzta a szája szélét, és szemöldökét emelgetve, kérdőn pislogott rám.
- Nem emlékszel?
Ahogy feltette a kérdést… kezdett lassan megvilágosodni a helyzet. Még mindig transzban voltam… és épp az egyik emlékemet élem át… egy külső szemlélőként.
- Állj meg. Nem fognak bántani. Ez lesz az otthonod. - tanácsoltam neki, de ő csak rázta a fejét.
- Úgy tűnik, ahogy felnövök, egyre hülyébb is leszek.
Most az én szemöldököm szökött az egekbe. Kezdtem megérteni, miért nem viselik olyan jól az emberek az állandó őszinteségemet. Megköszörültem a torkomat, de mintha rá se bagózott volna.
- Azért futok, mert futottál, mikor üldöztek. Nem változtathatod meg azt, ami már megtörtént. Gondoltam evidens…. - morogta gúnyosan.
Szinte fájt, hogy valóban kioktatott egy 13 éves kislány… még ha az én is voltam.
- És akkor most futsz, amíg le nem hagyod őket, hogy aztán éhezz két éjszakát, mire megtalálnak?
Bólintott.
- A te ötleted volt, de utólag látom, szeretsz okoskodni.
~ Kezdem magam egyre jobban utálni. - jegyeztem meg… valahogy csak egyszer, de jól nyakon akartam verni. Hiába, ez nem állt módomban. Úgy döntöttem, figyelek hát, és követem önmagam.
A fogócska napnyugtáig folytatódott, majd a két üldöző feladta, és lihegve dőltek ki mögöttünk.
Tisztán emlékeztem, hogy egy bokor mögött bújtam meg… és valóban. Az éjjel ott húztam meg magamat… de nem aludtam el. Az ösztöneim már abban a korban is elég beszédesek voltak, és azt súgták, ébernek kell éjjel maradnom.
- Mondd csak, hogyan is kerültem ide?
Vállat vont, közben karjaival átkarolta a lábait.
- Nem tudom… nem emlékszel rá. Minden, amit elfelejtettél, az itt nincs. Ahogyan azt már mondtam, ez egy olyan világ, ahol az emlékeid elevenednek meg. Sem befolyásolni, sem irányítani nem tudod ezeket.
- Értem.
- Amúgy… eléggé orvosi eset, hogy ennyit beszélgetsz magaddal. - kuncogta. Sóhajtottam. Emlékeztem én, hogy idegesítően kreatív voltam már akkor is, ha mások idegeire kellett menni, de lassan kezdte a kicsi énem túlzásba vinni a dolgot.
- Van még bármilyen egyéb hülye kérdésed? Ha van, ne tedd fel, inkább gondolj bele abba, hogyha valamit nem tudsz… vajon én… azaz te, tudni fogom-e rá a választ.
Igaza volt. Még ha meg is tudtam volna lassan fojtani, de amiket mondott, mind igaz volt, és logikus. Így kezdtem elveszíteni az érdeklődésemet, hiszen olyan dolgokat élhettem át, amikből semmi új nem sülhetett ki.
- Ha nem tetszik valami, fel is lehet akár ébredni. - öltötte ki rám a nyelvét.
- Pff… jó.
Ahogy lassan kinyitottam a szememet, újra a kertben találtam magamat. Ai ráncos képe üdvözölt… egy olyan mosollyal, amitől a hideg is kirázott.
- Mi van? - néztem rá fancsali fejjel.
- Álmaid voltak… igaz?
Ijesztő tekintete volt… túl kedves. Ai nem egy szeretetcsomag hírében állt, pont ezért a frászt hozta rám.
- T-talán… ? - motyogtam, és hátrébb csúsztam egy arasznyit.
- Nyugi van már, nem akarlak megerőszakolni, ne nézz így rám. Nem vagy az esetem… túl csontos a segged, ráadásul fiatal vagy te hozzám.
- És nem utolsó sorban nő is vagyok Ai!
Fintorodtam el… de megnyugodtam egy pillanatra. Vállat vont.
- Mintha az számítana.
Épp ki akartam térni a hitemből, és hatalmas patáliát csapva kijelenteni, hogy nekem aztán semmilyen nemű ferde hajlamaim nincsennek, voltak avagy lennének majd a jövőben, de egészen más irányba terelte a témát.
- Tsukuyomi a kegyeibe fogadott leányom. Nagy megtiszteltetés.
- Ohh… hát… de honnan veszed… ?
- Az álmod. - vágta rá. - Talán nem elég bizonyíték?
- Az álmom azt mutatta meg, amit eddig is tudok. Na meg, hogy az idegrendszered olyan, mint az acél… hogy bírtál ki ennyi éven át?
Elmosolyodott, majd legyintett.
- Igen… azt láttad, amire emlékszel. Így volt, nem?
Bólintottam.
- Mert nem ástál elég mélyre. Megragadtál azon a ponton, mert nem vagy elég kitartó. - csóválta a fejét.
Ellenkezni akartam, de csendre intett.
- Hiába magyarázol, így van. Felesleges azon fáradnod, hogy engem próbálsz meg meggyőzni a saját igazadról, ha egyszer mindketten tudjuk, hogy igaz amit mondok. Többet kell meditálnod, és talán olyan emlékekre bukkansz, amikről most még nem tudsz, hogy az elmédben kavarognak. Bízz Tsukuyomiban!
Kelletlen sóhajtással egybekötött bólintásom jelezte, hogy legyen, benne vagyok. Normális esetben természetesen itt hagytam volna az öreget a kamijaival, de nem volt mit tennem egész nap. Úgy döntöttem, belemegyek a hülye játékába….
// Mielőtt csont nélküli elutasítást kapnék a hiányos előtörténetemre, a múlt szándékosan lett kihagyva. A karaktert trauma érte, melynek mellékhatása volt egy kisebb amnézia. A múlt természetesen kijátszásra kerülne egy alternatív kalandban (ezt lebeszéltem a leendő mesélőmmel, Kakashival), azaz az újra álmodja az élete azon részét, ami számára kimaradt. //
Ország: Hang Országa
Rang: Elveszett Ninja (elméletileg halottnak hiszik, nem tudom, mennyire helytálló így a rang)
Szint: ?
Chakraszint: ?
Kor: 17 év
Nem: Nő
Felszerelések: 5 db kunai, 10 db shuriken, 2 db 4 m drót, 10 db füstbomba, 10 db robbanójegyzet
Jellem: Megfigyelhető jellemében egyfajta kaotikusság, éppen ezért képtelenség sztereotípiák, és jól ismert jellemi csoportokba sorolni.
Tény, és meghatározó vonásai közé sorolhatóak, hogy erősen egocentrikus, határozott és energikus. Makacssága nem ismer határokat, és utálja, ha semmibe nézik. Önfejűsége egyik eredménye, hogy mások parancsolgatását ritkán tűri szó nélkül, szereti a dolgokat a saját elképzelései alapján elintézni. Kegyetlenül egyenes és őszinte, ráadásul a magához való esze is megvan. A csapatmunka számára majdhogynem lehetetlen feladat, nem túl szociális személy. Érzelmeit borzalmasan képes kifejezni, és a kompromisszumok megkötésére képtelen, ahogyan az együtt érzésre… az empátia teljes hiányát lehet felfedezni a lányban.
Kinézet: Magassága évek óta a 160 cm-nél stagnál. Alkatra vékony, és törékenynek tűnhet… megtévesztően törékenynek. Haja fekete és rövidebb frizurája nem akadályozza a harcok során. Hosszabb tincseit két hosszabb fonatban hordja, melyeket kötések mögé rejt. Szemei kékes-zöldes árnyalatúak, többnyire a fényviszonyoktól függően dominál az egyik árnyalat. Ruházatát sohasem bonyolította túl… többnyire fekete felsőt hord, és testhez simuló, szintén fekete nadrágot. Alkarjain hófehér tekkoukat hord.
Technikák: (ehhh... nem emlékszik rájuk, így nincsen xD)
Előtörténet:
Ai végigtapogatta a sebem, melyre akaratlanul is felszisszentem. Elégedetlenül csóválta a fejét, és szitkozódni kezdett. Kívülről fújtam az egészet, a nő rögtön az első napon elkezdte, és azóta is csak ismételgette a jajveszékelését.
- Ohh istenem, hát hogy hagyhattad, hogy így helyben hagyjanak? Most nézz a lábadra, leányom… hát rendben van ez így?
Felsóhajtottam, ahogy az összefércelt vádlimra pillantottam.
- Volt ez már csúnyább is. Ha így halad… a kezeid csodát művelnek Ai. Talán két hét, és már eléggé használható állapotba kerül.
- Hülye vagy te lányom. - morogta a vénasszony. Ha valakitől, tőle elfogadtam a kritikát. Ajkam akaratlanul is könnyed mosolyra húzódott, és vártam a folytatást.
- Nem bóknak szántam… legalább a kedvemért szontyolodj el.
Kezében finom, vékony kendő víztől csöpögött, majd óvatosan megmosta sérült lábamat. Képtelen volt közben abbahagyni a fejcsóválással egybekötött sopánkodását.
- Gyermekem, ez sem most fog begyógyulni. Te… úgy érzem, direkt csinálod ezt. - mosolyodott el. Magam is felkaptam a fejem, ez eddig nem szerepelt a napi rutinná vált sajnálkozásban.
- Pontosan… mit?
Az öregasszony letette a kis vászondarabot, és felsóhajtott. Felállt, majd korát meghazudtoló gyorsasággal eltűnt a kamrát elárasztó sötétben.
~ Vajon mire gondolhatott… hogy direkt csinálnám? A mosolygást, avagy… avagy nincs is más tippem.
Visszatért egy kisebb tégellyel a kezében, melybe talán a démonok hugyoztak valamikor. Szerény tippem persze nem volt helytálló, de tény, hogy úgy mart, és égetett az a szar, hogy ilyenkor az embernek csoda, ha nem eredt meg a könnye.
- Akárhányszor megsebesülsz, hozzánk jössz.
- Akarod mondani… hozzád. Az, hogy benned megbízom, nem jelenti azt, hogy ez általánosan igaz mindenkire a templomban.
Ai a fejét rázta, és folytatta.
- Ne gondold, hogy itt bármelyikünk is térden csúszna a bizalmadért cserébe. - gúnyolódott a vénasszony. Egy pillanatra el is gondolkodtam, vajon mi a fenét eszek én ezen a házsártos banyán.
- Nem kell összeveretned, meg szétvágatnod magad, hogy enni adjunk neked leányom.
~ Mintha ezért felvágatnám a vádlim felét… - morogtam magamban.
- Nos, ami a sebedet illeti… hónapokig nem lesz az igazi, szóval ne rohangálj, mert akkor a szádat varrom be legközelebb, nem a sebedet.
Bólintottam, és a felém nyújtott kezét elfogadva felegyenesedtem. Sajgott a lábam piszkosul, lüktetett. Pár hete még az sem volt biztos, hogy a lábam a helyén marad, így a mankómat most boldogan kaptam kezembe, és indultam az asszony után.
- Köszönöm a tanácsaidat. Mondd csak, meddig lehetek terhetekre?
- Amíg azt nem mondom, hogy eredj lányom, kieszel a vagyonunkból. - morogta a válla fölött.
Szerencsémre Ai lassan közlekedett a kedvemért, így képes voltam mellé felzárkózva kisétálni vele a kertbe. Mindig is csodáltam az épület ezen részét… még ha magukért a virágokért soha nem rajongtam is… ez a kert gyönyörű volt, és hatalmas. A keleti stílusban épült templom négy épülete gyűrűként fonta körbe a hatalmas kertet, melyben az első látogatásomkor eltévedtem. Maguk az épületek a környező erdő fáiból épültek, több emeletes, részletekig faragott pompájával elérte, hogy az egyszerű emberek szája tátva maradjon. Maga a templom… nos, gyógyítók egy különleges csoportját hivatott elszállásolni, és az új generációt felnevelni. A hatalmas kertjében megannyi gyógynövény nőt a fák, és bokrok rengetege mellett. Szépen faragott padokra ülhettek azok, akik egy kis nyugalomra vágytak, és hallgathatták, ahogy a szökőkutak vígan csobognak. Messzebb kis tavacska adott otthont azoknak a gyógynövényeknek, melyek lételeme volt a vizes környezet… egyszóval a hatalmas kert méltó volt a “hatalmas” jelzőre.
A csendet Ai törte meg.
- Menj, öltözz fel, és reggelizz egyet. Rád fér… mert vékonyabb vagy, mint a daru lába. Eszel te rendesen egyáltalán?
Végigtapogattam jobbommal a hasfalamat, és kérdőn visszapislogtam a nőre.
- Szerintem semmi baj sincs az alakommal.
- Ehem… de tudod, a férfiak inkább buknak azokra a lányokra, akik mellben jobban meg vannak eresztve. - gúnyolódott. Arcom elvörösödött, és sértődötten indultam az étkező felé… de menet közben nem tudtam megállni, hogy ne szóljak neki vissza.
- Tudd meg, hogy vén vagy már az efféle tanácsokhoz! És amúgy meg igenis van mellem!
Kiáltozásomra több arra járó is hirtelen méregetni kezdett.
~ A picsába… ez nagyon gáz. - húztam összébb magamon a haorit. Ai csak nevetett a távolban, és én sem terveztem tovább égni… inkább besiettem a megterített asztalokhoz… a magam döcögős, sántikáló tempójában.
Reggelim befejeztével a kert felé indultam. Nyugalomra vágytam… és pihenésre. Hiába a kényelmes ágy, a párnák és takarók birodalma, ha az embert éjjelente olyan álmok gyötrik, melyek fájdalommal teliek.
“ - Menj a kertbe, és keresd meg a tavat. Az északi oldalán, a tóparton van egy szökőkút, mely Tsukuyomi kamit ábrázolja. Ha valakitől, a Hold istenétől kaphatsz segítséget a rossz álmaid elűzésére. “ - tanácsolta, miután megemlítettem neki a múlt éjjeli tapasztalataimat.
Segédeszközeimre támaszkodva kopogtam a szűk ösvényen. A fák sűrűjében még ezer hasonló kis ösvényt építettek ki… járókövekkel megjelölve az utakat. Minden ösvény más-más színű kövekkel volt kirakva, de csupán azok tudták, melyik hová vezet, akiket ebbe beavattak. Az én utam most szürke volt. Sokat gondolkodtam… vajon miként lehet kapcsolatba lépni Ai kamijaival… végül úgy döntöttem, csak a szökőkút elé ülök, és lehunyom a szemem. Hátamat az egyik fának a törzsében vetettem meg, és csupán ellazulva próbáltam kiüríteni minden gondolatomat.
“ - Tsukuyomi iránytűként fogja neked mutatni az utat. Ne várd, hogy a szádba rágja lányom, mert az iránytű sem teszi meg. Tégy megérzéseid szerint, hidd el… a Hold kamija veled lesz. “
Valahogy a babonás öregnek mindig igaza volt, bármekkora hülyeséget is hordott össze. Csodáltam ezért.
Kezdetben csak egyszerű képek jelentek meg, és szálltak tovább. Magam előtt láttam, ahogy rám mosolyog a templom szakácsa, Ebisu… aki hatalmas termetű, végtelenül izmos férfi volt. Arca mindig frissen borotvált… széles és csontos volt. Alig értem a mellkasáig, megmaradt karja majdnem olyan vastag volt, mint a fa, amelynek a hátamat nekitámasztottam. Hangja kissé kellemetlen volt, és mély… valahogy tekintete mégis elvette élét hangszíne érdességének.
“ - Remélem ízlett a mai koszt, Nozomi-san. “
Mindig feltette a kérdést, amikor csak összefutottam vele. Kedveltem a férfit, sokat tanultam tőle a konyhában. Aztán ott volt a könyvtáros, Chiyo… a hárpia. Tekintete mindig velőig hatolt, szigorú volt, és pedáns. Tartása olyan volt, mintha karót nyelt volna, kezeit szokásává vált maga előtt összefonni, és azzal a vallató tekintetével a porba tiporni. Bár sohasem láttam mosolyogni, ami azt illeti… ha látnám is traumaként élném meg, de számtalan könyvajánlása elnyerte a tetszésemet. Emellett láttam magam előtt Ait, az én pót nagymamámat, láttam megannyi növendéket, mestert, akiket nap mint nap láttam, ha a templomban maradtam egy rövidebb időre.
Valami azt súgta, mélyebbre kell hatolnom. Talán a vízcsobogás tehette, de úgy éreztem, elmerülök a vízben, és hatalmas buborékok közt úszkálva haladtam egyre mélyebbre a gondolataimban. Éreztem, ahogy a fejem zsibbadni kezd, szemeim akaratom ellenére is leragadtak. A kezdeti homályból valami fény kezdett kiszűrődni.
Körbe néztem… és meglepődve hitten, hogy felébredtem. A kertben ültem, ugyanott, ahova percekkel korábban leültem.
~ Ehh… időpazarlás az egész. - morogtam magamban, és vissza indultam… volna, de egy kisebb lányka elrobogott előttem. Két itteni ruhákba öltözött üldözte őt. Egy pillanatra megijedtem… a lány egyenesen felém tartott… de mintha nem is látott volna. Aztán huss… átrohant rajtam. Nem éreztem semmit, ami még inkább megrémített… sőt, az is, hogy az említett kölyök én voltam… kicsiben. A két üldözője szintén átrohant a testemen, mintha valami szellem lennék. Követni kezdtem őket.
- A picsába már, hogy lehet ilyen gyors, ilyen kicsi lábakkal? - lihegte az egyikük.
- Jóhhll bhírja… nhheeemh vhittáshh.
Ahogy a társa jóformán megfulladt, rám tört a nevetés. Felzárkóztam a lány mellé, és jobban szemügyre vettem.
Duzzogó arc, fekete haj, vékony és cingár, tappancsai csak úgy csattogtak a köveken. Tényleg én voltam az.
~ Mi folyik itt?
- Futok, mert azok az idióták meg akarnak büntetni. - szólt kicsi énem, és most úgy tűnt, mégis lát engem.
-Miért akarnak megbüntetni?
Kérdésemre elhúzta a szája szélét, és szemöldökét emelgetve, kérdőn pislogott rám.
- Nem emlékszel?
Ahogy feltette a kérdést… kezdett lassan megvilágosodni a helyzet. Még mindig transzban voltam… és épp az egyik emlékemet élem át… egy külső szemlélőként.
- Állj meg. Nem fognak bántani. Ez lesz az otthonod. - tanácsoltam neki, de ő csak rázta a fejét.
- Úgy tűnik, ahogy felnövök, egyre hülyébb is leszek.
Most az én szemöldököm szökött az egekbe. Kezdtem megérteni, miért nem viselik olyan jól az emberek az állandó őszinteségemet. Megköszörültem a torkomat, de mintha rá se bagózott volna.
- Azért futok, mert futottál, mikor üldöztek. Nem változtathatod meg azt, ami már megtörtént. Gondoltam evidens…. - morogta gúnyosan.
Szinte fájt, hogy valóban kioktatott egy 13 éves kislány… még ha az én is voltam.
- És akkor most futsz, amíg le nem hagyod őket, hogy aztán éhezz két éjszakát, mire megtalálnak?
Bólintott.
- A te ötleted volt, de utólag látom, szeretsz okoskodni.
~ Kezdem magam egyre jobban utálni. - jegyeztem meg… valahogy csak egyszer, de jól nyakon akartam verni. Hiába, ez nem állt módomban. Úgy döntöttem, figyelek hát, és követem önmagam.
A fogócska napnyugtáig folytatódott, majd a két üldöző feladta, és lihegve dőltek ki mögöttünk.
Tisztán emlékeztem, hogy egy bokor mögött bújtam meg… és valóban. Az éjjel ott húztam meg magamat… de nem aludtam el. Az ösztöneim már abban a korban is elég beszédesek voltak, és azt súgták, ébernek kell éjjel maradnom.
- Mondd csak, hogyan is kerültem ide?
Vállat vont, közben karjaival átkarolta a lábait.
- Nem tudom… nem emlékszel rá. Minden, amit elfelejtettél, az itt nincs. Ahogyan azt már mondtam, ez egy olyan világ, ahol az emlékeid elevenednek meg. Sem befolyásolni, sem irányítani nem tudod ezeket.
- Értem.
- Amúgy… eléggé orvosi eset, hogy ennyit beszélgetsz magaddal. - kuncogta. Sóhajtottam. Emlékeztem én, hogy idegesítően kreatív voltam már akkor is, ha mások idegeire kellett menni, de lassan kezdte a kicsi énem túlzásba vinni a dolgot.
- Van még bármilyen egyéb hülye kérdésed? Ha van, ne tedd fel, inkább gondolj bele abba, hogyha valamit nem tudsz… vajon én… azaz te, tudni fogom-e rá a választ.
Igaza volt. Még ha meg is tudtam volna lassan fojtani, de amiket mondott, mind igaz volt, és logikus. Így kezdtem elveszíteni az érdeklődésemet, hiszen olyan dolgokat élhettem át, amikből semmi új nem sülhetett ki.
- Ha nem tetszik valami, fel is lehet akár ébredni. - öltötte ki rám a nyelvét.
- Pff… jó.
Ahogy lassan kinyitottam a szememet, újra a kertben találtam magamat. Ai ráncos képe üdvözölt… egy olyan mosollyal, amitől a hideg is kirázott.
- Mi van? - néztem rá fancsali fejjel.
- Álmaid voltak… igaz?
Ijesztő tekintete volt… túl kedves. Ai nem egy szeretetcsomag hírében állt, pont ezért a frászt hozta rám.
- T-talán… ? - motyogtam, és hátrébb csúsztam egy arasznyit.
- Nyugi van már, nem akarlak megerőszakolni, ne nézz így rám. Nem vagy az esetem… túl csontos a segged, ráadásul fiatal vagy te hozzám.
- És nem utolsó sorban nő is vagyok Ai!
Fintorodtam el… de megnyugodtam egy pillanatra. Vállat vont.
- Mintha az számítana.
Épp ki akartam térni a hitemből, és hatalmas patáliát csapva kijelenteni, hogy nekem aztán semmilyen nemű ferde hajlamaim nincsennek, voltak avagy lennének majd a jövőben, de egészen más irányba terelte a témát.
- Tsukuyomi a kegyeibe fogadott leányom. Nagy megtiszteltetés.
- Ohh… hát… de honnan veszed… ?
- Az álmod. - vágta rá. - Talán nem elég bizonyíték?
- Az álmom azt mutatta meg, amit eddig is tudok. Na meg, hogy az idegrendszered olyan, mint az acél… hogy bírtál ki ennyi éven át?
Elmosolyodott, majd legyintett.
- Igen… azt láttad, amire emlékszel. Így volt, nem?
Bólintottam.
- Mert nem ástál elég mélyre. Megragadtál azon a ponton, mert nem vagy elég kitartó. - csóválta a fejét.
Ellenkezni akartam, de csendre intett.
- Hiába magyarázol, így van. Felesleges azon fáradnod, hogy engem próbálsz meg meggyőzni a saját igazadról, ha egyszer mindketten tudjuk, hogy igaz amit mondok. Többet kell meditálnod, és talán olyan emlékekre bukkansz, amikről most még nem tudsz, hogy az elmédben kavarognak. Bízz Tsukuyomiban!
Kelletlen sóhajtással egybekötött bólintásom jelezte, hogy legyen, benne vagyok. Normális esetben természetesen itt hagytam volna az öreget a kamijaival, de nem volt mit tennem egész nap. Úgy döntöttem, belemegyek a hülye játékába….
// Mielőtt csont nélküli elutasítást kapnék a hiányos előtörténetemre, a múlt szándékosan lett kihagyva. A karaktert trauma érte, melynek mellékhatása volt egy kisebb amnézia. A múlt természetesen kijátszásra kerülne egy alternatív kalandban (ezt lebeszéltem a leendő mesélőmmel, Kakashival), azaz az újra álmodja az élete azon részét, ami számára kimaradt. //
Ayanokoji Nozomi- Játékos
- Elosztható Taijutsu Pontok : 11
Tartózkodási hely : Hang Országa
Adatlap
Szint: D
Rang: Elveszett ninja
Chakraszint: 130
Re: Ayanokoji Nozomi
Hatake Kakashi Szer. Aug. 02 2017, 23:47
Üdv Ayanokoji palánta!
Börtönőrként Klánvezérként, vagy mi szöszként rám esik a tiszt, hogy értékeljem az irományod. Tetszik a balladai homály, de mint azt említettem neked is, szerintem túl sűrű (mondjuk mivel nulla emléke van a karakternek, azt hiszem ez elkerülhetetlen). A jellemkép érdekfeszítő, remélem sokkal többet lehet majd látni belőle játéktéren. Az összképből szívesen látnék többet. A humor morzsák jó kedélyűek voltak és ízlésesek, így el is rontanám egy Takashi-Kakashiféle viccel.
Nem hallgatok klasszikus zenét. Tudod miért, Nozomi? Lisztérzékeny vagyok. LISZTérzékeny. Huehuehue.
Rang: D
Chakraszint: 115
TJP: 11
Memória: 0
Technika: Alap technikák + Utsusemi no jutsu // Hangkivetítő jutsu amiket nem használhatsz semmilyen módon, míg nem térnek vissza a velük kapcsolatos emlékeid.
Írj adatlapot és megbeszéljük ahalálod továbbiakat! ^^
Nem hallgatok klasszikus zenét. Tudod miért, Nozomi? Lisztérzékeny vagyok. LISZTérzékeny. Huehuehue.
Rang: D
Chakraszint: 115
TJP: 11
Memória: 0
Technika: Alap technikák + Utsusemi no jutsu // Hangkivetítő jutsu amiket nem használhatsz semmilyen módon, míg nem térnek vissza a velük kapcsolatos emlékeid.
Írj adatlapot és megbeszéljük a
Hatake Kakashi- Mesélő
- Specializálódás : Csendben maradás
Tartózkodási hely : Maszk mögött
Adatlap
Szint: S
Rang: Brutál Ízű Gombóc
Chakraszint: Yeah boiii
Similar topics1 / 1 oldal
Engedélyek ebben a fórumban:
Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.