Kurita Takashi - Hyuuga Shakaku

[Kurita Takashi]

Helyszín: Tűz Országa – Konoha – 7-es kiképzőterep
Ritkuló erdővel körülvett tisztás, amit egyik oldalról kék vizű nyugodt tó határol. Középen három farönk található; mindet kikezdte már a változatos időjárás és a folyamatosan múló idő, de a faluhoz hasonlóan ezek sem adják meg magukat külső tényezőknek.
Jelenleg kellemes őszi idő van; felhőtlen égbolt, szél sem zörgeti a faleveleket. A kiképzőterep elhagyatott, délelőtti órákban járunk.

Alapvető adatok: Név: Hyuuga Shakaku Kor: 12 (virtuálisan) Nem: Nő Klán: Hyuuga Shinobi adatok: Rang: Genin Szint: S Chakrapont: 1808 Elem: nem ismert Különleges képesség: nem ismert Fizikai attribútumok: Magasság: 149 cm Testtömeg: 39 kg Haj: derékig érő, ezüst árnyalat Szem: kerek, ezüstös lila Felszerelés: Ruházat és szandál, nincs nála fegyver

A madarak élénk csiripelését hallgatja az egyszál gyermek, akin szabad szemmel is látszik, hogy valami kifejezetten felzaklatta; szaporán veszi a levegőt, homlokáról verejtékcseppeket töröl le apró kezével. A kiképzőterepre érve kétrét görnyedve támaszkodik meg kerek térdkalácsain, igyekezve elegendő mennyiségű oxigént a szervezetébe juttatni – nyilvánvalóan nem is tudja, hogy ez a pozíció egyáltalán nem fog ebben segíteni, sőt.
A fiatal lány ugyanis a falu szívéből érkezik, mi több, ez az első szabad túrája a falakon kívülre. Valamilyen oknál fogva mindeddig úgy vigyázta rá, mintha törékeny értéktárgy volna. A falak fehérek, ámbár mégis otthonosak voltak – vagy csupán a kalitkáját szokta már meg az ékes tollú énekesmadár? A fények elüldözték a rettegett sötétséget, s azzal együtt a rémképeket, megóvva és őrizve éber óráit; az álomvilágába viszont képtelenek voltak utat törni, ott ugyanis az örök sötétség az úr.
Elméjének végtelen útvesztőiről mit sem tud, sőt, még sejtése sincs arról, hogy egyáltalán ott vannak – ő csak a végtelen masszáról tud, ami áthatolhatatlan szurokként lepi el és tölti fel az aprócska ismert világának határait. Ennél már csak a folyamatos kaparászás a rosszabb; az érzés, mikor egy-egy jel, forma, alak, arc megpillantásakor a tudata rácsai megrezegnek, berezonálva az egész lényét. Az ismert ismeretlen – vagy talán ismeretlenül ismert? – bújócskát játszik vele, de legfőképpen elméjének épségével. Már ha egyáltalán lehet egy ennyire repedezett, töredezett, majd újra összeragasztott dolgot épnek nevezni.
A színek kavalkádja viszont egyszerre könyörületes megnyugvás a szigorúan fehér, szürke és fekete színek után, viszont a rengeteg vizuális inger váratlan pofonként éri, ahogyan a végtelen illat és hang is. Mindenki máshogy néz ki, máshogy cselekszik, máshogy kommunikál – a variációk végtelenek, ahogyan az általa nem ismert információk halmazai is, így a kezdeti öröm, hogy végre kiszabadulhat a falak közül és felfedezheti a falut, amiért él és harcol – mert igenis fog, még akkor is, ha nem emlékszik arra, hogy is kell valójában – először ugyan mámorítóan hatott, viszont a rengeteg ismeretlen, szokatlan tapasztalás hatására gyorsan rémületbe váltott át. A kíváncsi első lépések megtorpantak; az érdeklődő arckifejezést ráncolt homlok váltott fel, ahogyan a kitárulkozó szívét annak rémült zakatolása – és így találja most magát az elhagyatottnak tűnő kiképzőterepen, mit sem tudva az eredeti ANBU árnyékának jelenlétéről, vagy esetleg annak hiányáról.
Jelen pillanatban viszont igyekszik mindent megtenni annak érdekében, hogy a torkát maró savas váladék ne manifesztálódjon az amúgy is sárgára taposott fűcsomókon, az elrendezés ugyanis kifejezetten posztmodern volna, ami aligha illene a korhű építészeti- és művészeti trendekhez.
A homlokán újra megjelenő izzadtságcseppek egyike déli irányba veszi az útját, végigcsordul az orrnyergén, majd pedig aláhullik – és nem állapítható meg kétséget kizáróan, hogy nem keveredik bele némi orrváladék –, de ő ezzel mit sem törődik, hiszen jelenleg a szíve lázad ellene minden erejével.

[Kurita Takashi – nagyon-nagyon-nagyon sajnálom a késést!]

A fiatal lány (aki valójában nem is annyira fiatal, és talán inkább nő, mint lány; habár a testét és a mentális állapotát tekintve mégiscsak helyénvaló a megfogalmazás) a térdeire támaszkodva görnyed, mikor meghallja a hangot. Egy férfi hangját.
Ismeretlen férfihangot.
Nem nehéz persze elérni azt, hogy egy idegen alakkal találkozzon; gyakorlatilag mindenki ismeretlen számára, ahogyan az épületek, utcák, de még a különböző színek, formák, sőt a hangok is.
Minden túl élénk.
Minden túl nyers.
… és keserű...
Illetve mégsem, mert csakis egyvalami keserű:
– Blewueuuuh! – Nem, nem kommunikációs forma hangtechnikai megnyilvánulásának lehetünk tanúi, hanem a gyomorsavtengerben úszkáló halacska felszínre úszásának; a jelenleg névtelen, vadidegen férfiú úgy tűnik, kifejezetten jó pecás, vagy legalábbis hivatásos bálnafelszabadító.
Ez persze tökéletes válasz lehet a két kérdésre: kiugrott az edzőterepre, hogy hasfalát hányásgyakorlatokkal erősítse, de egyébként minden teljesen rendben, csak hát készül a Konoha Szépe versenyre és le kellene dobnia pár kilót – meg hát ezáltal amúgy is kisebb dobócélpont lehetne, szóval még a hasznosság is beleerőszakolható a magyarázatba.
A gyomortartalom függetlenségi nyilatkozatának aláírását és szó szerint értendő kihirdetését követően torkot köszörülve nézi a (jogalkotási) terméket; a különböző, végtelenül artisztikus formákat felvevő halmaradványok üdítő színpompájának teljes megcsodálásához viszont kénytelen kipislogni a szemeit ellepő gyönyörkönnyeket, melyek aprócska, izzadtsága által fényezett orrnyergén szaladnak végig, csatlakozva a felszabadítási front különálló osztagparancsnoki hadosztályához.
A tüdejébe mély levegőt véve fújja ki az orrából extrém sportot megkísérlő orrváladékát, kerekre nyílt szemekkel megfigyelve emberfeletti röppályáját. ~ Különös. Felettébb különös... ~
A fiatal, hánytatott sorsú lány lehányt végű haját válla felett hátradobva egyenesedik ki, néz körbe, mígnem tekintete megakad az idegenen, akinek jelenléte tagadhatatlanul és vitathatatlanul hozzájárult a holtponton való túleséséhez. Jobb kint, mint bent.
Természetesen az első dolog, ami szemet szúr, a ruházat és a fejpánt; az általa ismert világ végtelenül bekorlátolt, csak pár hónapja létezik, így hát kíváncsisága is az apró, folyamatosan kérdező gyermekéhez hasonlatos.
– Tyűűűű~haaaa! Ugye shinobi vagy? De miért?<sup>1


1</sup> Mert fluimucilt kellett szednem, azért b....

Ahány ember, annyi vélemény... vagy talán mégsem?
– Már hogy lenne lényegtelen?! – Förmed fel az apró lány hozzá nem illő hatalmas hangon. Szemöldökei homloka közepére szökkennek, szemei szinte kiesnek a helyükről, miközben villámgyors pillogásba kezd. – Hogy lehetne az ok, ami miatt véded az otthonunkat lényegtelen? Hiszen az definiálja az egész célodat, a lényed egy jelentős részét, nem?
A szavai valahogy kifejezetten tankönyvszerűnek tűnhetnek – és valóban; nincs túl nagy deviancia attól, amit ő hallgat. Újra és újra, de mindig különböző szituációkban; a magasröptű gondolatokat előadók személye ugyan néha változik, de nem jelentős mértékben, vagy legalábbis nem emlékezetesen. A tartalom viszont hol rövidebben, hol hosszabban napi szinten visszaköszön, mintha ez lenne a legfontosabb eszme, sőt az egyetlen, amivel neki tisztában kell lennie, amit át kell élnie.
És talán így is van...
A lány fejét csóválva tesz egy lépést hátra, amikor a fiatal férfi teljes testével felé fordul.
– Nem vagyok kislány, de ha még az is lennék, akkor sem lenne szükségem arra, hogy megmondd, hol lenne a helyem és hol nem! Ne közelíts, te Indokolatlan Idegen!
A fiatal lány ismét hátrál, kezeit feltartva, mintha valami gonosz szellemet akarna elűzni, vagy legalábbis távol tartani törékeny valójától.
Úgy tűnik, a kotlósnak egy igen szemtelen csibével gyűlik meg a dolga.

– De hát, de hát... – hebeg, habog, miközben értetlen tekintettel mutogat a fiatal férfi irányába. – Mi mind a fa ágai, levelei és gyökerei vagyunk, nem igaz? Nekem ezt mondták... – Hangja bizonytalanul elcsuklik, alsó ajka kétségbeesetten megremeg, majd aggodalmában bele is harap; mintha szemeire egy csillogó réteg ülne ki.
A férfi irányába vádaskodóan mutogató ujját a mellkasához szorítva pillant maga elé, érdeklődve, habár némileg tanácstalanul szembesülve ismeretlen érzéseivel, melyek aprócska szívét szorítják, csavarják olyan erővel, hogy egy pillanatra azt hiszi, a mellkasán keresztül egy valódi keresztül tört rá aprócska, de őt lankadatlanul szolgáló szervére.
A bizonytalan, sötét, definiálhatatlan sötétség, ami a tudatát képezi és korlátozza most néma, akár a settenkedő orgyilkos, amint a prédáját közelíti meg, de az áthatolhatatlan sötétségben mégis fény gyúl; remény és hit.
– Nincs Bolondériám! – Csattan fel a hangja, láthatóan és hallhatóan is kizökkenve drámai kétségei markolatából. – Atya ég; talán a negyedik, vagy legfeljebb az ötödik ember vagy, akivel valaha beszéltem, de Te vagy eddig a legfurább. És... és... és a legundokabb is! – Láthatóan keresi a szavakat és nem kevés tétovázással köti más orrára cenzúrázatlan gondolatait. – De miért?¹ – Kérdezi, miközben két lépés távolságot tartva ugyan, de lépésről lépésre követve a fiatal férfi mozgását, haladását. – Ó! Egyébként pedig a nevem Shakaku, Fura Férfi-senpai!


//¹ Mert megint beteg vagyok...

[Takashi]

– Doktorosat játszani? – Kérdezi, miközben enyhén oldalra biccentett fejtartással jelzi értetlenségét. – Lassan már meg sem lepődöm, hogy mindenkinek van valami fétise... Azon meg főleg nem, hogy mind perverzebb az előzőnél.
Ámbár a megfigyelései és észrevételei magának szólnak, mégis motyogó hangja könnyen hallható a tesztalany által; mert hát számára a gyönyörű hajú férfi igenis tesztalany: ő az első, akivel a Kinti világban találkozik, vagy legalábbis az első, aki nem visel olyan jellegzetes maszkot, továbbá az első, aki nem ismeri.
Így hát talán nem is csoda, hogy ennyire érdekli őt a férfi össze reakciója, mimikája, szavainak járása; észre sem veszi, mégis élvezi a szóváltásukat. – Semmi kedvem visszamenni a kórházba! Az a hely egyenesen bűzlik. Az emberek meg vagy túl kedvesek, amitől falra tudnék mászni, vagy pedig a gyógyszereiket erőszakolják rám, miközben az ég világon semmit sem tudnak tenni értem, nem tudnak rajtam segíteni. De Te miért kattogsz ennyire a kórháztémán? Tán csak nem egy nő miatt? Szoktátok fogni egymás kezét? Meg puszilkodni is szoktatok? Mikor leszel apa? – A kérdések hada egy lélegzetvétellel hagyja el aprócska száját, miközben szemei egy leírhatatlan érzelemmel kezdenek csillogni.

~ Hááát hogyne; a perverzek és a fetisiszták biztos tagadják a dolgot... ~
A fiatal lány gyermeteg arcára a hitetlenség és a megrökönyödés ül ki, aminek következtében arcvonásai egy nagyot pislogó, undorodó malac karikatúrájával egyeznek meg. Maga elé emelt és tartott kezeivel mintha sátánűző rituálékat mutogatna – vagy csak szimplán turbulencia okozásával akarja eltessékelni a méretes, ámbár láthatatlan baromságtündéreket a levegőből, hiszen nem előnyös, ha telefingják a környéket hülyeséget inspiráló gázzal –, de még a heves mozdulatok közben is szabad szemmel látható, hogy ujjai remegnek. Idegességtől talán?
~ M-m-mi-mi az a motorola? ~ ¹
A zeneszerzői mozdulatok abbamaradása jelzi agyának teljes kikapcsolását. Elkerekedő szemekkel, kifejezéstelen arccal bámulja az előtte álló fiatal férfit, s egy pillanatra látszik rajta, hogy valódiságán, eredetiségén is elmereng; mi van, ha ez az alak is csak képzeletének egyik szüleménye?!
– Puszit... Te puszit akarsz nekem adni... – Hangja monoton és vontatott. – Én megmondtam, hogy perverz vagy! Takarodj innen, te stadionfejű lepratelep! – Tekintete élesen villan, de ami még ennél is több, hogy a jobbja alulról haladva célozza meg az egyébként gyönyörű férfi tökéletes ívű orrát.


¹ Egyszerűen mindent rosszul hall, illetve nagyon rövid távú az emlékezete, ha fogalmakról (és nevekről) van szó.