Kenshiro Izuna szobája

**Uchiha Obito** Szer. Nov. 30 2016, 22:59

Jól megmunkált fa bútorokkal berendezett szobáról beszélhetünk. Összképileg a rózsaszín és a lila színek uralkodnak. A falakon elvétve egy-két festmény lóg (amik egyesek szerint ijesztően bámulnak éjszaka). Egy kovácsoltvas keretes ágy egy pihe-puha matraccal várja, hogy valaki álomra hajtsa rajta a fejét. Egy igazán dekoratív szobának lehetne mondani. Lehetne, ha nem költözött volna be Izuna. A rend, mint fogalom megszűnt létezni és átvette a helyét a káosz. Ha az ember nem tudná, hogy ott anno egy szék volt, akkor most már csak egy hatalmas ruhakupac látványa fogadja, ami használt és tiszta ruháknak egyaránt ad otthont. Az íróasztalon poharak és tányérok sorakoznak fel – kizárólag műanyag, mert az eredeti valamiért mindig eltörik. A parkettán elszórtan édességes zacskók fordulhatnak elő. Ha valamibe belenyúlunk, és az a valami ragad, akkor inkább jobb nem gondolkodni rajta, mi az. Egy hatalmas zsák répa talált magának helyet a szoba közepén, aminek Suzu, a lassacskán eltúlsúlyosodó nyuszi a jogos tulajdonosa.

Kenshiro Izuna tollából

**Kenshiro Izuna** Csüt. Dec. 01 2016, 00:25

// Mika

//

Rengeteg mindenen mentem keresztül, mióta elhagytuk a szülői házat Mikával. A múltunkat magunk mögött hagyva vágtunk neki egy kalandos, de veszélyes életnek. Célunk nem mondható csekélynek, hiszen egy egész klán érdekét képviseli. Akkor még nem is voltam tisztában azzal, mit is jelent a klánunkba tartozni. Csupán rögeszmésen követtem hőn szeretett nővéremet, menjen akárhova is. Ezt azóta sem bántam meg. Viszont történt valami, ami egy pillanatra megingatta a hitemet abban, vajon jól cselekedtem-e akkor, azon az estén. Vajon hogy eshet az egy édesanyának és egy édesapának, ha nem csupán egy, hanem mindkét gyermeke egyszerre repül ki a családi fészekből, ráadásul ezt mind a tudtuk nélkül teszik? Nem tudom pontosan. Azt remélem, hogy Ők igen.

Nem, nem kegyetlen akarok lenni, szimplán azt remélem, hogy egyáltalán még életben vannak. Irdatlan bűntudatom van azóta, mióta lelki szemeim előtt megjelent apám és nővérem halála a hallucinációm okozta kényszerképzetben. Éjszakánként rémálmok gyötörnek, amik a tudatom mélyéről feltörve tépázzák lelkem nap mint nap. Ezért próbálom elterelni a figyelmem egyszerű dolgokkal. Ezért hívom fel magamra a figyelmet a bolond cselekedeteimmel. Meg mert bolond vagyok. Ám hiába foglalja el magát az ember napközben, színleljen akármit a külvilág felé, a lelkével nem fog tudni elszámolni.

Hosszas forgolódás után sikerült csak elaludnom, és tíz óra alvás után is éppoly kialvatlanul keltem fel, mintha nem is aludtam volna. Álmos szemeim Suzura kúsztak, akit közelebb emelve magamhoz tettem a hasamra és fáradt kézmozdulatokkal a simogatásába kezdtem. Egyszerűen nem volt kedvem ahhoz, hogy kikeljek az ágyból. A testem nehéznek éreztem. Nem, nem az éjfélkor elnassolt csokoládék miatt, aminek a papírjai még mindig a párnám szélén hevertek. Mintha a lelkem súlya húzta volna le, és nem tudtam, hogy erre mi lehetne a gyógyír.

**Kenshiro Mika** Csüt. Dec. 01 2016, 18:04

//Izunka <3 //

Az életem sokkal pörgősebb lett, mióta elhagytuk Izunával az otthonunkat és csatlakoztunk a Kenshirokhoz. Eddig annyiból álltak a mindennapjaim, hogy elkészülök reggel, elindulok a csapattársaimhoz, részt veszünk egy-két kisebb küldetésen vagy éppen tanulunk valamit... bár nem sok időm volt arra, hogy tanuljak egy újabb jutsut, mert a legtöbb időmet inkább a bátyámra fordítottam, majd Izunára, amikor megszületett. Akkor is inkább az íjászatra koncentráltam, a nyomolvasásra, s hogy távolról kiszúrjam az ellenségeimet, mintha már akkor arra készültem volna fel, hogy a jövőben vigyázzak a húgomra, és idejében tudjam figyelmeztetni a vészre.
De amint megjelent Kazuya, minden gyökeresen megváltozott. Annak szenteltem az életem, hogy segíteni fogom a Kenshirokat... s ami akkor várt rám, megdöbbentett. A fiatal férfi, aki már akkor vezér volt, mikor talán nem is tudott még róla... a férfi, akinek azonnal a lelkébe láttam. Bevallom, nem sűrűn teszek ilyet; mondhatom azt, hogy a sok edzés, a nyomolvasás, az erdő megismerése és a környezetem megismerése segítette elő azt, hogy később belelássak mások elméjébe, de akkor éjjel, amit Yorinak mondtam, úgy tűnt, mintha tényleg ismerném a múltját, mindenét, ami ő maga. Lehet, nem is a világ megismerése segítette elő mindezt, hanem a bennem rejlő ismeretlen érzés, amit férfi társaságában még nem éreztem. Nem akartam. Megvolt a magam dolga, megvolt a saját családom, s abba a családba nem akartam mást beengedni, legalábbis nem olyan korán, hiszen van egy húgom, akiről gondoskodnom kell legalább addig, míg ő nem tud magára rendesen vigyázni. De most már mondhatom azt, hogy Izuna megérett a feladatra, s nem csak saját magát, de akár már engem is meg tud védeni. Bízom benne.
Akkor éjjel közelebb kerültem valami olyanhoz, amihez egész életem alatt soha, de nem vallottam be magamnak, hiába tudtam róla... a makacsságom az úr. Itt az ideje, hogy Izuna is tudjon minderről. Annyi mesélni valóm van, mivel már elég hosszú ideje nem láttuk egymást, és biztos, hogy ennyi idő alatt nem csak én vagyok így ezzel, persze remélem, hogy velem ellentétben Izuna nem egy öngyilkos küldetésen vett részt.

Forgolódok az ágyban, s nyöszörögve nyitom ki a szemem, amikor az üres helyen tapogatózom, mert nem találom magam mellett kedvesem. Az első, amit látok, az az ablakon beszűrődő fény. Megtörlöm a szemeimet, még eléggé kómás vagyok, és semmi kedvem nincs felébredni, de ha Yorinak sikerült, akkor nekem is fog. Nem akarom megkeresni őt, biztos félrevonult, gondolkozik valamin. Ah... kegyetlen volt az éjszaka. Nyújtózom egyet, amibe belereccsennek halkan a porcikáim, de ez csak jóleső érzéssel tölt el, mert tudom, hogy még egyben vagyok. Most, hogy egyedül vagyok, ez egy remek alkalom arra, hogy megbeszéljek mindent a húgommal. Felkelek, és felöltözöm egy laza öltözékbe, mivel nem tervezek ma menni sehova... egyelőre. Megmosakodom, majd készítek valami reggelit, amiből félreteszek Yorinak is, mivel nem látom nyomát annak, hogy evett volna. Tudom, hogy Izuna mennyire hétalvó, és azt is, hogy örül annak, ha ágyba viszem neki a reggelit. Hiszen mindig is szerette, hogyha így törődök vele... mivel mesteri szintre fejlesztette a zugevést. Emlékszem, amikor még egészen kicsi volt. Éppen egy küldetésen voltam, és éjszaka értem haza, ő pedig annyira hiányolt, hogy amikor beléptem a szobájába, nem láttam mást a sötétségben a két világító szemén kívül, ami a sarokból pillantott vissza rám. És persze hallottam a rengeteg csokis zacskó csörgedezését.
Szóval, tudom, hogy édesszájú, de néha valami mást is kellene enni a palacsintán kívül. Mondjuk epres-áfonyás pite, mellé tea, keksz és mártás. Gyors voltam, de nem annyira, hogy elrontsak valamit, mert szeretek sokat foglalkozni az étellel és látni a mosolyt azok arcán, akik eszik, mert tudom, hogy örömet okoztam nekik. Szerencse, hogy Izuna olyan géneket örökölt, hogy nem hízik el könnyen, és persze ledolgozza.

A tálcával a kezemben elindulok Izuna szobája felé, majd sikeresen kinyitom a lábammal az ajtót. Nem akarok zajt csapni, de amikor a szoba felé fordulok, ledöbbenek. Na tessék! Egy kis időre elmegyek és már disznóólat csinált a szobából! Ez történik akkor, ha nincs, aki megnevelje a húgod arra, hogyan tartson rendet. Mellesleg még egy zsák répa is hever a földön... amikor pedig Izunára pillantok, észreveszem a nyuszit a hasán, ami már most úgy néz ki, mint aki egy kitömött múzeumlakónak készül. Sóhajtok egyet. Menthetetlen.
- Jó reggelt, Izuna - leteszem az asztalára a reggelit, egy csókot lehelek a homlokára, majd a nyusziját is megsimogatom. Elvégre rossz nővér lennék, ha rögtön azzal kelteném, hogy kiabálok, mint egy zsémbes mostoha, hogy azonnal takarítson ki, különben megvonom a napi adagtól, és még a nyuszit is elveszem tőle. Nem... én jó nővérhez méltóan, amíg ő nem ébred fel, megfogok egy zsákot, és összeszedem a szemetet, hogy rend legyen a szobájában... és persze majd kinyitom az ablakot, hogy szellőzzön a szoba, mert egyelőre úgy néz ki és úgy érződik minden, mintha egy csöves fészkelte volna be magát egy atomháború után.

**Kenshiro Izuna** Pént. Dec. 02 2016, 14:11

Éreztem egy puszit a homlokomon és nekem meg a két táskámnak a szemeim alatt csak nyöszörögni volt erőnk, ahogy az elmélázás mély gödréből lettünk kirángatva. Ehhez nagyban hozzájárult az orromat megcsiklandozó mennyei illat, amit ezer közül is felismernék. Mika epres-áfonyás pitéje! Az ég küldte le ma reggel hozzám ezt a csodát! Fáradt szemeim parittyaként pattantak ki, a nyulacskám óvatosan arrébb raktam, majd szokásos hernyó mozgásommal, magam köré csavarva a takarómat ültem fel az ágyon. Előttem a nővérem alakja bontakozott ki, amint egy zsákkal a kezében, szorgosan pusztítja el a feng shui elvei szerint tökéletesen szétdobált maradékokat a szobámban. D-de hát így hogy fogok bármit is megtalálni? Olyan... olyan rendben lesz minden. Mi lesz így velem?

Lassan a talpamra huppantam és két percig csak az egyensúlyomat próbáltam helyreállítani, majd még további két percig csak előre meredtem, hogy megtervezzem a következő mozdulataimat. Nyűgösen botorkáltam oda Mikához és közben mormogó hangot kiadva beletemettem az arcom a vállába, egyfajta köszönetnyilvánítás gyanánt. A takaróm szétnyitottam és azzal együtt öleltem át szorosan.

- Hiányoztál! - nyögtem ki dünnyögve az első értelmes szavamat a mai reggel folyamán. Annyira de annyira jó volt karjaim közt tudni a nővéremet ilyen hosszú idő után. Tudom hogy nagy és tud vigyázni magára, de aggódtam miatta. Annyira örülök, hogy épségben hazatért. Na meg annak is hogy végre nem kellett összetörnöm három tányért ahhoz, hogy legyen kész reggelim. A meghitt, perceket átívelő ölelés után éppoly álmosan kullogtam oda az asztalomhoz, majd a tálcát magamhoz ragadva ültem le ágyam szélére és elkezdtem szürcsölgetni a teámat, ami nem mellesleg szénné égette a nyelvem.

- ÁÁÁÁÁÁ! - ordítottam el magam. Na ha valami, akkor ez kellőképpen felébresztett...

**Kenshiro Mika** Hétf. Jan. 02 2017, 15:22

Furcsa volt most a szoba melegsége. Rég voltam már itthon… oh, otthon! Hiszen… nem ez a valódi otthonom, hanem az, ahol felnőttem az óvó szülők karjaiban és vigyázó tekintetük alatt, Takigakuréban. Mégis… most egy nagy mosollyal a szívemben mondhatom otthonnak a Kenshiro birtokot és annak „legénységét”. Elgondolkodom, hogy mi lett volna akkor, ha Izuna nincs velem… lehet, akkor nem indulok neki olyan lelkesen az útnak és fele annyit sem tudtam volna megvalósítani a terveim közül. Amikor Kazuya Yori után küldött, volt bennem valami aggodalom… vagy ahhoz hasonló. De eldöntöttem már a találkozás előtt is, hogy segíteni fogom a Kenshirokat, még ha én nem is vagyok vér szerint az, de szívben és lélekben ide tartozom. Tudtam, hogy mindent meg kell tennem azért, hogy jó legyen Izunának, hogy még ha nem is otthon vagyunk, de legalább felérjünk hozzá. A kalandom alatt mindvégig a kishúgom gondolata tartott életben, és most is ehhez tartom magam… csak azért volt szerencsém, mert élnem kell valakiért. Most már mondhatom azt is, hogy valakikért, hiszen Yori ugyanúgy a családom része lett, ahogy a húgom. És persze… ezt valahogy Izunának is el kell majd mondanom. Biztosan majd hülyének fog nézni és kioktat, hogy mindvégig én mondtam azt, hogy a szerelem butaság, mert minden férfi csak egyet akar, és ezek az érzelmek csak félreértéseket szülnek… de Yori mellett rájöttem arra, hogy néha éppen az ellenkezőjét érjük el. Ezek az érzelmek feltöltenek erővel, mert tudod, hogy van valakid, akiért tűzön-vízen át rohansz, hogy túléld, majd szinte épségben mászol ki a hullámzó mocsárból, mert mindvégig veled voltak akkor is, ha tulajdonképpen egészen távolinak tűnnek. Nézzük ezt a másik oldalról… mi lenne, ha nem lenne senkim se? Talán régen feladtam volna, és azt mondom ott helyben, hogy nincs mit veszítenem, az életem mit sem ér. De adtam neki egy célt, ami mindig ott lebegett előttem talán már akkor, amikor tudatomra ébredtem. Örülök, hogy nekem ilyen emberek jutottak.

Izuna mindig színessé teszi az életem. Még akkor is, ha szemetel. Tudom nagyon jól, hogy már súrolja a felnőttkor küszöbét, és sokkal érettebb a gondolkodása, mint a többi vele egykorúnak, csak erősen palástolja, mert nem akar felnőni. Örülnék, ha nekem sem kellett volna, de a kényszer nagy úr, főleg akkor, ha mellé még akarod is. Senki sem mondta, hogy könnyű felnőttnek lenni. Az a sok teher a válladon, a felelősség… nem mintha panaszkodnék, hiszen tényleg itt állnak mellettem, és Izuna képes arra, hogy elfelejtesse velem, hogy valaha túlléptem a tizenkettőn.
Ölelése még jobban megmelenget, mint egy pohár forró kakaó a ropogó tűz előtt, egy prémes kanapén ülve egy fehér, téli napon. Viszonzom, ahogy tudom ebben a pozícióban, majd felnevetek, de leginkább akkor, amikor a teáját iszogatja és megégeti a nyelvét.
- Te is hiányoztál! – nincs szívem pakolgatni, miközben ő jóízűen csipeget, ezért megragadom az asztaltól a széket, és megfordítom vele szemben, majd leülök.
- Sok mindent kell elmesélnem. Biztosan kíváncsi vagy, hogy merre jártam az utóbbi két hétben… és persze engem is érdekelne, hogy honnan szereztél egy nyulat. No meg… nem csak itthon ültél és szemeteltél, te zugevő… ugye? – vigyorgom. Őt ismerve mindig kell neki valami elfoglaltság, akkor is, ha éppen azt mutatja a külvilág felé, hogy lusta… de különben egészen hiperaktív, ha sikerül felébrednie teljesen.

**Kenshiro Izuna** Vas. Jan. 15 2017, 16:30

- Kérsz egy harit? - mondom teli szájjal a nővéremnek, ahogy nagylelkűen felajánlok neki egy falatot a saját pitéjéből. Mika egy széket hozva leült velem szemben, és lágy hangján faggatózni kezdett. Elmosolyodtam, és visszagondoltam erre a kalandos időszakra, amit átéltem a távollétük során.

- Persze, hogy kíváncsi vagyok! Jaaa, hogy ez a nyuszi? Suzunak hívják, egy hete mentettem meg az életét egy étteremben, ahová Amayával mentünk. Ja igen, Amaya. Vele a fürdőben találkoztam, miután beugrottam a férfi részlegre. Esküszöm véletlenül! Megkukkolt pár perverz! Na mindegy, szóval Amayát már a női részlegen ismertem meg, ahol rájöttünk, hogy szeretünk enni. Vagyis nem ott jöttünk rá. - álltam meg egy pillanatra, mert megéheztem még jobban az evés említésétől és egy jókora harapást ejtettem a pitén, majd ismét tele szájjal folytattam. - Szóval onnan elmentünk étterembe és rendelt nekünk kaját, és akkor kiugrált ez a bolyhos kis cukorfalat és egy szakács kergette egy bárddal a kezében! És egyenesen az ölembe pattant és a szakácsnak még volt bőr a képén, hogy visszakérje! Erre én: Nem adom, hazaviszem és majd alszik az ágyamban! Erre Ő elment és hagyta, hogy hazahozzam. Vettem neki egy zsák répát és azóta én etetem. Nézd, mekkorára nőtt. Jól érzi magát! Hm bár érdekes hogy nem hosszában, hanem széltében nő... - meséltem az összefüggéstelen történetemet csillogó szemekkel és a végén egy nagy levegőt vettem, mert hát ledaráltam az egészet akaratlanul. - Nagyon sok dolog történt velem. Találkoztam Yorival, nagyon kedves fickó, adott nekem sütit. Ja meg Juuval. Brr, attól a nőtől kiráz a hideg. Majdnem elütött egy szikla. És megutáltam a mókusokat egy életre, kárhozatra vannak ítélve! Meg-meg-meg tanultam nagyon sok új technikát! Van Sziklapáncélom meg Lefejező Technikám meg... - magyaráztam lelkesen, majd hirtelen megálltam ahhoz a jutsuhoz érve és a szám egy egyenes vonallá préselődött. Amit arra használtam fel...

- Voltam egy gyógynövénybeszerző küldetésen. Megöltem egy embert, akit lehet, hogy nem is kellett volna. - néztem kikerekedett szemekkel a kezemre, amin mintha egy pillanatra felvillant volna a vér. Szememből könnycsepp buggyant ki. - Elmenekültem és hallucináltam. Láttalak... Láttalak téged és apát. Az erdőben. Anya nem volt ott és... Azt mondtátok, hogy már nem él. Kacagtatok és szétfoszlottatok előttem. Meghaltatok. - csuklott el hangom egy zokogásba és a tálcát eltéve ölemből nővérem nyakába borultam. - Annyira örülök, hogy jól vagy. Aggódtam érted. Aggódom a szüleinkért. Nem hagy nyugodni a látomásom, Mika. Kérlek látogassuk meg őket! Félek... Annyira félek! - suttogtam erőtlenül, szipogva. Emészt a bűntudatom, és egész eddig próbáltam elterelni a figyelmemet a bolondozással, az evéssel, a játszadozással. Nem megy, már többé nem megy. Ő az egyetlen, aki most megérthet és segíthet rajtam. Nincs más. Remélem, hogy neki könnyebb volt és nem élt át semmilyen borzalmakat. És ha mégis, akkor a látomásom nem volt hiábavaló...

**Kenshiro Mika** Csüt. Feb. 02 2017, 22:15

Bólogatok, hogy nem kérek az ételből, hiszen direkt azért hoztam, hogy ő lakjon jól. Ugyanis tudom, hogy mennyire bélpoklos, és nem indulhat el a napja anélkül, hogy ne lakmározna be egy jót; ezzel pedig az a legnagyobb bökkenő, hogy két egész pitét meg kell ennie ahhoz, hogy ne éhezzen meg, míg kiér a szobájából a hűtőhöz. Amikor ilyenekre gondolok, és mondanom sem kell, hogy ezek mekkora apróságok, de ezek mindig feldobják a napom, legyen bármilyen borús.
Amikor belekezd a meséjébe, az már csak hab a tortán. Próbálom visszatartani a nevetést, és a számhoz emelem a kezem, de egyszerűen nem bírom tovább, és kicsúszik a nem akart nevetés. Habár lehet, hogy nem fogja rossz néven venni, hiszen mégiscsak a húgom, lehetnek awkward moment-jei.
- Pfffft! HHAHAHA! - vissza kell fognom magam, mert folynak a könnyeim, ha arra gondolok, hogy a húgom véletlenül a férfi részlegre ment be. Nem is tudom, hogy kinek az arckifejezése viccesebb: Izunáé vagy a férfiaké, akik odabent voltak. Jó, ha ott lettem volna, biztos bemosok minden férfinak, aki megbámulja a húgom, mert bár eléggé fiatal, de sok férfi szemének még így is szemrevaló. Nem akarnám, hogy bárki már most megfossza a tisztaságától.
A nyúl már csak tetézi a dolgot, de érdekes, hogy miken ment át ennyi idő alatt. Meddig is voltam távol? Azt hiszem, két hét. Míg én két hétig egy gonosz fickót üldöztem, ő addig sokkal több mindenen ment át. Reménykedem abban, hogy nem volt nehezebb neki, vagy Kazuya nem adott olyan feladatokat neki, ami megterhelő lenne a számára.
- Elgondolkodtál már azon, miért nő széltében és nem hosszában? Lehet, túl sok neki ez a répa. Nem szabad túletetned, különben hamar meg kell válnod majd Suzutól. Nem hiszem, hogy jól esne egy szép, közös vacsorán a nyúlpörkölt - persze most csak poénkodok, és a bolondját járatom vele, mert nem akarom, hogy valaha meg kelljen válnia a házi kedvencétől. Én mindig is szerettem volna otthon egy kiscicát, vagy egy gyíkot, de volt egy húgom, aki... már bocsánat, de eléggé nagy állat. (XD) Szóval így le is mondtam róla, mert tudtam, hogyha lenne egy kisállatom, akkor az valamelyik személy rovására menne. Izunával többet kellett foglalkoznom és magammal, de most ha ő állatkát szeretne, nem fosztom meg tőle, tud rá vigyázni, csak ki kell néha segíteni ebben. Legalább eltereli a figyelmét a rossz dolgokról.

- Oh, lett még egy Yorink? - szólok közbe, bár már látom rajta, hogy most valami olyan fog következni, ami nem fog tetszeni. Meghallom azokat a szavakat, amitől mindig is tartottam, ha Izunáról van szó. Ölni... mindig is ettől akartam megóvni, és most tessék, belecsöppent ebbe ő is. A kezdeti családi idillt felváltotta egyfajta megbánás, és az a felelősség, aminek az én vállamat kellene nyomnia. Tudom már, miért óvtam annyira Izunát... és tudom, hogy miért teszem ezt most is. Tudom, hogy miért akarom neki megteremteni az élethez, a jó élethez fontosabb szükségleteket. Nem akarom, hogy gyilkolásban, vérben és megbánásban kelljen élnie. De tudnia kell, hogy a shinobi világ nem kecsegtet jóval. Amikor beiratkoztunk az akadémiára, nem... amikor megszülettünk, már akkor tudtuk, hogy mire vállalkozunk. Talán lehetne más választásunk, de... ide születtünk, ezt kell csinálnunk.
Magamhoz húzom, s gyengéden simogatom a buksiját, majd a hátát.
- Semmi baj, Izuna. Nem foglak elhagyni. Anya és apa se hagynak el - nem szabad elhinnie egy genjutsunak, és másnak sem, hogy halott vagyok, vagy hogy ők azok. Éreznie kell, ha már nem vagyok vele. Hiszen... azt mondják, hogy akik közel állnak egymáshoz, azok érzik azt is, ha veszélyben forog a másik élete. De hogyan mondjam el neki, hogy igaza volt, és bajban voltam? Nem mondhatom el neki, hiszen most is látom rajta, hogy milyen traumát élt át. Nem terhelhetem még jobban a történetemmel, hogy valójában majdnem a halál küszöbén voltam, hiszen az most nagyon szíven ütné. Meg kell várnom, míg megbizonyosodom arról, hogy megnyugodott. Talán a szüleink meglátogatása után, miután biztos abban, hogy jól vannak.
- Ez volt a helyes. Néha nem tudhatod, hogy akivel szemben állsz az jó e, vagy rossz. De ha nem tetted volna meg ezt a lépést, lehet, hogy most te feküdnél ott. És azt én nem élném túl, ha bajod esne. Bízom a megérzésedben, s tudom, hogy helyesen cselekedtél. Fel kell készülnöd, Izuna... ez a... shinobi világ... idővel magával ragad. Veszélyes utakat járunk. Áldozatokat kell hoznunk. Vagy mi, vagy ők. Nehezek lesznek a döntések, és lehet, hogy a súlyuk nyomni fogja a vállad, de bízz a megérzéseidben. Csak gondolj arra, hogy mennyi emberi életet mentesz meg azzal, ha megválsz a nagyobb rossztól - ugyanerre gondoltam akkor, amikor a küldetésen voltam Yorival. Mi lett volna jobb? Ha egyezséget kötünk az ellenségünkkel, hogy odaadjuk a kardot és tovább folytatja a szegény emberek toborzását, és rángatásukat, vagy ez, hogy végzünk vele és felszabadítjuk az embereit? Nekem is ott ázik a kezemen a vér, az első gyilkosság, de tudom, hogy ez nem bűn, ha a szeretteimért teszem.
- Ha a szeretteidért teszed, kicsi pudingom, az megbocsájtható bűn - próbálok mindig a felnőtt szerepében eljárni, lehet, hogy rosszul csinálom. De ha csak egy kicsit is megnyugtatja, akkor tudom, hogy már megérte elmenni Yori után, hogy aztán el tudjam mondani a tapasztalataimat. Ha nem tettem volna... lehet, hogy most nem tudnék semmivel sem szolgálni neki. Akkor itt ülnénk mindketten megrökönyödve, és a múlt kísérteteit siratva, hogy mit tettünk.
- Itt vagyunk egymásnak, mossuk kezeinket - elválok tőle, majd két kezét a kezembe veszem, s mindkettőre egy apró csókot lehelek. Ezt a két kezet nem áztathatja mocskos vér. Ha mégis, azt a jó cél érdekében teszi, azért, hogy túléljen. Azért, hogy mi mind túléljünk.
- Holnap hajnalban indulunk anyáékhoz - mosolyodom el. Nem hagyhatom őt cserben, és biztosan a szüleink is aggódnak, hogy merre lehetünk. Talán... útközben mégis elmondhatom, hogy mi történt velem. Ha a rossz részét nem is, de a jókat. Azt, hogy Yori is a családunk részét képzi...vagy mi az övét?

**Kenshiro Izuna** Vas. Feb. 19 2017, 19:02

Mika szavait hallgatva sziklaomlásként potyogtak le vállamról a terhek, amiket a különválásunk óta hordoztam magamon. Az ölelését nem a testemen, hanem a lelkemen éreztem igazán. Mintha ebben az ölelésben kárpótlást nyertem volna az átélt szörnyűségekért és rémálmokért. Egyik sem számított. Könnyektől nedves szemeimet nővérem szempárjának szegeztem és úgy érzékeltem, mintha ez a tengerkék tekintet egyenesen a szívembe látna. Egy megkönnyebbült mosolyra húzódik ajkam, majd a könnyeket letörölöm arcomról. Kezeim nem kapnak ezután sem pihenőt, hisz Mika megragadja őket és lágy fogásába zárja. Apró puszikat nyom rájuk és én egy gyöngéd szorítással hálálom meg gondoskodását, mielőtt elengednék övéi az enyéimet. Ő a családom, az egyetlen támpontom. Nem, ez nem igaz. Ő, Anya és Apa. Hosszú út elé nézünk. Mind távolságban, mind pedig lélekerőben mérve, de amíg Mikát az oldalamon tudhatom, biztonságban vagyok.

- Köszönöm! - pillantok egy hálás mosollyal Mikára, ezután határozott arckifejezéssel pattanok fel az ágyikómból. - Hajnalban?! - fintorognék. - Én olyankor csak azért kelek fel, hogy nassoljak! - panaszkodnék, majd durcásan előkeresném a hátizsákomat, miközben Mika is elindulna a saját dolgai rendezésére. Azonban az első komoly megmérettetésemnek mégsem a korán kelés bizonyult, hanem tiszta ruha találása. Egyesével kellett átnéznem a koszos ruháim fellegvárát, azaz a fotelre hányt kupacom. A jó hír az, hogy találtam pár darab chipset az egyik nadrágom zsebében, a másikban pedig egy fél zacskó gumicukor volt. A rossz hír pedig az, hogy egyik ruhám sem volt tiszta. Így hát megvontam a vállam és egy kevésbé ételfoltos ruhát gondosan belegyűrtem a hátizsákomba. Helyet kapott még emellé egy csokis doboz, egy zacskó chips, valamint a felszereléseim, de hát az közel sem volt annyira lényeges.

- Suzu, képzeld meglátogatjuk anyáékat! - újságolnám nyulacskámnak a pakolás közepette a hírt. - Jajj, de hisz hallottad, te is itt voltál! - csapnék a fejemre. Ezután kikerekednének szemeim és a számat eltátanám, majd úgy állnék pár másodpercig. Megvakarnám a fejem és hunyorogva tekintenék a zsák répára, ami Suzu élelmeként szolgál már úgy lassan két hete. Kicsit kezdem érte aggódni, hogy még mindig nem fogyott el. Eszik Ő rendesen? Na de nem is ez volt a lényeg, hanem hogy mégis hogy fogom beletuszakolni a táskámba ezt az egész zsákot? Azért a csokimat és a chipsemet mégsem vehetem ki a hátizsákból! Nagy könnyek záporoztak a szememből és nyuszimra pillantottam.

- Nem tehetek mást! - mentegetőzöm őbolyhossága előtt, aki csak értetlenül mered rám fekete, gomb szemeivel - Ne nézz így rám! Ne tedd nehezebbé! - kapom fel és rázom meg - Hiányozni fogsz! Kazuya biztosan fog téged etetni, ne aggódj! Ígérd meg, hogy minden étkezést betartasz és csakis az ágyamban alszol majd! - adom elő drámámat Suzunak, majd megsimogatom a buksiját és az ágyamra helyezem. Mivel hajnalban indulunk, ezért a hajnali nassolást sajnos egybe kell kötnöm az éjszakaival, nincs mit tenni. Egy forró fürdő, egy kunaios pizsamába öltözés és egy jó adag étel után áttotyogok Kazuya szobájába, majd a nyulacskám használati útmutatóját átadván már csak egy dolgot hagyok meg az aznapi teendőlistámon. Átmegyek Mika szobájába és egy jóéjt puszit adok neki, ezután átmegyek a szobámba és még egyszer, utoljára alszom egy kiadósat a puha ágyikómban az én kedvenc kisállatommal. A rémképek immár nem gyötörnek, álmom zavartalan és békés. Csak kár, hogy nem a mókuspusztítós álmomat folytattam. Egyszer még meg kell lakolniuk!

**Kenshiro Mika** Csüt. Márc. 02 2017, 15:35

Jól esett, hogy húgomat újra a karjaimban tarthatom, az pedig még jobban, hogy megfogadja idősebb testvére tanácsait, s hogy végre boldognak láthatom. Szinte átlátok lélektükrein, s meg tudom mondani, hogy mikor szomorú, és mikor érzi magát jobban. Nem szeretném sose úgy látni, hogy pityereg, vagy valami bántja a lelkét, ezért támaszt kell nyújtanom neki. Éppen ezért nem is mondhatom el most még, hogy mi történt az én utamon. Talán majd kerítünk rá egy jó alkalmat.
Amikor megjegyzi, hogy miért kel fel hajnalban, felnevetek.
- Nassolni? Mond Izuna, melyiket szereted jobban? A nassolást vagy az alvást? - néha elgondolkodom, hogy melyik élvez prioritást, mert ha én a helyében lennék, kit érdekelne, hogy korog a gyomrom? Biztos nem kelnék fel addig, míg nincs itt az ideje... mondjuk úgy dél tájékán. Ahh, nem is tudom, mikor aludtam utoljára egy jót, hiszen mindig korai gyerek voltam. Talán akkor sikerült, amikor megsérültem és tovább kellett pihennem a kelleténél. Vagy amikor Yorihoz indultam és a hajóút alatt belázasodtam, s végig ápolt. Akkor azt hiszem, nem keltem fel két napig rendesen. Néha rám férne... talán majd egy alkalommal kiütöm magam és beteget jelentek, hogy Yorinak megint ápolnia kelljen, de nem akarom, hogy aggódjon miattam.

- A szobámban leszek, összepakolok - köszönök el, majd átmegyek az én szobámba, hogy kész legyek holnapra. Nem is tudom, hogy mit kellene magammal vinnem, vagy hogy meddig leszünk távol. De az út nem lesz olyan könnyű... biztosan lesznek az úton banditák, akikre ügyelnünk kell, ezért nem állhatunk meg csak úgy. Vigyáznom kell Izunára, állandóan figyelnem a környezetemre. Bár bennem van a vadászat ösztöne, nem tudom minek köszönhetően... talán az igazi szüleim miatt, ezért könnyebben tudok tájékozódni. De mégis... ha valami baj lenne, akkor azt minél hamarabb ki kell kerülnünk. Minden szükséges eszközt magammal kell vinnem, s a legfontosabb, hogy Yorival is kell erről beszélnem, mert nem akarom, hogy feleslegesen aggódjon. Azt hiszem, hosszú beszélgetés lesz, főleg, hogy nem akar majd elengedni.

**Kenshiro Yori** Hétf. Ápr. 03 2017, 20:39

// Kenshiro Mika és Izuna - Az otthon illata //

Az éjszaka hamar beül a birtokon. A tücskök ciripelése és a környező erdőkből behallatszó éjjeli hangok már olyannyira otthoniassá varázsolták a környezetet, hogy nehezetekre esik hátrahagyni a birtokot. Ez alatt a pár hónap alatt is tökéletes otthon vált belőle, s ti is igazán jól érzitek magatokat az új családotokkal együtt. Különös lenne ha nem történt volna semmi, de mind a kettőtöknek sikerült új ismeretekre szert tennetek és mondhatni, egy teljesen új emberként térhettek haza oda, ahonnan anno elindultatok.
Furcsa álmok kalauzolnak benneteket a tudatalattitok mélyén. Mind a ketten egymás mellett álltok, s szinte belebegtek egykoron szeretett falvatokba. Köröttetek mindenhol lángok nyaldossák a házak falait, s a sikoltások melyek olykor ismerősen zavarják meg füleiteket. Szaporább tempóban folytatjátok a siklást a már jól ismert utcákon, egyenesen családotok háza felé. Amint megragadjátok együttesen a kilincset és kitárjátok azt egyszerre ébredtek fel az ágyatokban. Gyorsan néztek körbe és sikerül nyugtáznotok, hogy ez csak egy álom volt. Mika mellett kedvesen pihengetek még, míg Izuna mellett kedves nyuszija dorombol, s nyammog álmában. Fejeteket újra álomra hajtanátok, de egy különleges levélre terelődik a figyelmetek az ágyatok melletti éjjeliszekrényen. A levelet mind a ketten, kicsit kómásan, hunyorogva emeletek el, s kísérteties szinkronban sétáltok vele az ablakhoz, hogy a hold fényeinél vizsgáljátok meg a rá rótt sorokat.

„A birtok kapujánál találkozunk lányok, itt az idő. – K.K.”

A kézírás ismerősnek tűnt, persze a remegős öreg betűk egyetlen egy emberre utaltak: Kazuyára. Felszereléseiteket végleg összepakoljátok, s bár kicsit nyűgösen, de azért végül egyszerre léptek ki a szobáitok ajtain, s egyenesen a kapuhoz indultok.

A levegő egy kicsit lehűlt már, s a távolban Kusagakure lélegzetelállító fényei fogadnak benneteket. A csillagok a mai estén fényesebben ragyognak az égbolton, s a Hold udvara is a lehűlésről árulkodik. Pár percig még csodálkoztok a meghitt éjszakai csodában, majd halk nesz üti meg a fületeket a ház felől. Kazuya botorkál elő a sötétből, kezében egy olajlámpást tart, míg a másikban egy ütött kopott zsákot cipel, melyet a közeletekbe érve át is nyújt Mikának.
- Természetesen nem kerülte el a figyelmem a tervetek, miszerint haza szeretnétek látogatni. Ne haragudjatok viszont a túl korai ébresztőért, de mivel elég érdekes útnak néztek elébe így nem ártana ha már most indulnátok. – magyarázkodik, majd a zsák nyakára erősített zsineget meglazítja, s mélyen beletúr.
- A kapcsolataimnak köszönhetően jutottam hozzá ezekhez a felszerelésekhez. – motyogja előttetek ahogy két Takigakurei fejpántot húz elő a zsák mélyéről. Mind a kettő eléggé megviselt állapotban van, de látszik rajtuk a hovatartozás szimbóluma.
- Nem igazán engedhetném meg nektek, hogy csak úgy besétáljatok az országba. Ezeket a fejpántokat bátran használhatjátok, s egy tekercset is sikerült mellékelnem a csomaghoz, némi élelemmel és innivalóval persze.[color:caac=A9ACB6] – osztja szét a fejpántokat, majd egy lépést tesz hátra, s biccent nektek egy széles, szinte apai mosollyal az arcán.
- A tekercs leírását majd az úton elemezzétek, hogy ne legyenek fennakadások ezt a kis, „privát” küldetést illetően. Yorit majd én elintézem, így nem kell aggódnod Mika, és persze Suzuról is gondoskodom. – előzi meg a kéréseiteket az öreg, azzal hátat fordít, s a lámpást eltekerve eltűnik a sötétségben. Itt az ideje, hogy a két Kenshiro lány, nyakába vegyek a közeli világot, s elinduljanak első közös kalandjukra, vissza az otthonba.

// Az utazást és annak módját próbáljátok meg ketten megbeszélni. Bármit is válasszatok annak megfelelően fog tovább haladni a kalandotok. Próbáljátok meg jól beosztani az időtöket és erőtöket, így a legelső pihenőig írjátok le a következő postot.//

**Kenshiro Mika** Szomb. Ápr. 22 2017, 20:36

//Izunka és a pónilovak Very Happy

//

Az éjjel már nem háborgattam Izunát, ugyanis tudtam, hogy sok pihenésre van szüksége ahhoz, hogy kibírjon egy utazást. Habár csak a szomszéd faluba kell átutaznunk, mégis valahogy van egy olyan sejtésem, hogy Izuna sokat fog az út alatt sápítozni pusztán csak azért, mert eszébe jut, hogy itthon hagyta a nasiját, amit egy hete már megvett... aztán végül kiderülne, hogy mégse vette meg, csak tervezte, ezért arra kérne, hogy vegyünk egyet, de még várjunk egy hetet, mire megérlelődik, mert frissen semmi sem kell. Jó, ennyire azért nem vészes a helyzet, és legalább csak jól feldobná a napomat, ha ilyeneket mondana.
Hajnalban keltem nem éppen a legszebb álmomból. Yorit nem ébresztettem fel, ugyanis... nem mondtam meg neki, hogy készülök valahova. Ha ezelőtt egy héttel valahogy felvázoltam volna neki, hogy hazalátogatok, akkor valahogy megpróbált volna lebeszélni róla, hogy veszélyes, vagy ha mindenképpen menni akarok, akkor velem jön. Végtére is, nem lett volna belőle baj, ha megismerkedik a rokonaival - atya ég, mennyire furcsa azt mondani, hogy valójában a szüleim rokonai Yorinak úgy, hogy én nem is vagyok vérszerinti lányuk, de az utóbbi hála az égnek! Úgy érezném magam, mint egy szappanoperában, aki rátalál a szerelemre, majd kiderül, hogy a szerelme valójában az unokatestvére vagy hasonló. Bár... nem mi választunk szerelmet, és nem is tehetünk arról, hogy kibe szeretünk bele. Ez egy olyan dolog, amit nem lehet meghatározni; nem lehet azt mondani, hogy márpedig nem esünk bele a csapdába, így... ha Yori a rokonom lett volna, bárhogy is, de nehezen tudtam volna ellenállni annak, hogy egy ilyen férfit ne szeressek meg. De biztosan durva eset lenne, már persze kinek a szemszögéből.
Egy levelet látok meg magam mellett, amivel felállok és az ablakhoz sietek csendesen, hogy Yori ne egye észre a lépteimet. Kazuya írását olvasom, itt az idő. Összeszedelőzködöm, és a már előre bepakolt cuccaimat szimplán a hátamra veszem. Egy utolsót tekintek Yorira, aki minden bizonnyal percek múlva fel fog ébredni, mert az ágy másik feléről nem érkezik a meleg, ahol nekem kellene lennem.

Elég hamar odaérek az öreghez, ha Izuna is, akkor még megvizsgálom, hogy nem e fázik, mert ha igen, testvériesen magamhoz húzom, hogy legalább annyival is melegebb helyen legyen. Én nem igazán panaszkodom a korai ébresztőért, és nem is sokat szólok, mert a visszabeszédet általában Izunára hagyom, egyébként sincs nagyon okom vitatkozni Kazuyával. A fejpántot átveszem tőle, bár az enyém is megvan valahol, de mindegy is. Az élelem említésekor Izunára vigyorgok elég sokat mondó tekintettel... legalább az egy heti élelmünket sikerül majd elpusztítani egy nap alatt.
- Azt megköszönném - felelem Yori említésekor. Kazuya olyan, mint egy gondolatolvasó. Biztosan tudhatta, hogy Yorinak erről egy említést sem tettem, annak valahol nyoma lenne, és Yori is az ajtóban állna, hogy elbúcsúztasson... ha tudna róla. Remélem, nem fog megharagudni, hogy szó nélkül indultam el a húgommal, de egyébként is... nem leszünk sokáig, másrészről milyen nő lennék, ha nem tudnék a sarkamra állni, s megmondani neki, hogy ha nem tetszik, akkor gatyába rázom?
Elköszönök, majd a lámpást fogva indulunk meg Izunával az erdő sűrűjében.

Amikor már a Napot a horizontvonalon látjuk fentebb szökni, épp egy ösvény mellett álldogálunk, mivel Izunának... gondjai akadtak. Ami azt illeti, én is örülnék annak, ha hirtelen a semmiből jönne valaki, hogy elvigyen minket egy darabig, mert hosszútávon nem jó ez a futkározás.
Mintha valaki kiolvasta volna a gondolataimat odaföntről, hirtelen lovaskocsi hangját hallom egy dudorászó férfival, aki amint közelebb ér, már látom is, hogy kihez van szerencsénk. Egy idős férfi ül a kantárszárakat fogva, látszólag nagyon jó napja lehet. Nem mintha megbíznék bárkiben is, de nem úgy tűnik, mint aki bárkinek tudna ártani. Megállok hát az út szélén, és megállítom. Nagy szerencsénkre épp arra megy, amerre mi is, mivel a falu szélén van egy farmja, ahova éppen terményt visz.
- Hő, jányok, még meg se montam nektek a becses nevem. Tawakeru Guruma Poni-te-ru, szógálatotokra. Szólíjatok nyugodtan Poni bácsinak, az unokám is így hí' - bólogat hevesen, miközben megsimogatja a bajszát. Mondanom sem kell, hogy amikor Izunára néztem, alig bírtam ki, hogy ne nevessek, de azért még visszatartottam.
- És hogy hívják az unokáját? - kérdezem, hátha még több vicces nevet hallhatunk utunk során.
- Kouma - hát nem éppen volt biztató, hogy a család annyira paraszt (szép szóval), hogy mindenkinek póni legyen a neve, vagy legalábbis a tanyasi élethez köthető, de egyet még muszáj volt megkérdeznem.
- És mi a ló neve? - várok a csodára.
- Há' Ráró - kész. Végem. Alig bírtam visszatartani a röhögést, de már nem is kellett, egyszerűen csak elbújtam Izuna háta mögé, hogy ott kinevethessem magam, de a hangokat már aligha tudta megszűrni a bújás.

**Kenshiro Izuna** Szomb. Ápr. 29 2017, 17:15

Előttem egy ajtó. A családi házunk ajtaja. Apró kezem nővéremével egyszerre nyúl a kilincshez. Kipattan a szemem, az ágyban találom magam. Nyugtalan vagyok az út miatt, mi előttünk áll. Nem. Nyugtalan vagyok a szüleim miatt, kik hazavárják az elkóborolt gyermekeiket. Még az éjjeliszekrényemen hagyott süti sem olyan finom. Sőt, mintha jóval vékonyabb lenne a kelleténél. Felülök az ágyamon és megnézem a kezembe vett, sütinek vélt dolgot. Egy lap. Fellélegzek, majd lassan odatotyogok az ablak mellé és a hold fényében hunyorogva szemügyre veszem a papírt.

„A birtok kapujánál találkozunk lányok, itt az idő. – K.K.”

K.K.? Mégis mit jelentsen ez? Hát hajnalban majd üzeneteket fejtek meg, nem? Várjunk csak... Ez valami rövidítés? K...K... Kint Kajálunk? Juuuj, de jó! Felöltözök gyorsan és összeszedem az összes lényeges holmimat az utazásra. Két nagy táskával megpakolva bukdácsolok ki az ajtón, az udvarra érve pedig megpillantom az öreget meg a nővéremet. Kaja meg sehol. Vacogok és Mika megragadván magához ölel. Melegséggel tölt el, még ebben a hűvös, nem mellesleg rohadt korahajnali órában.

- Jó trükk. - jegyzem meg bosszúsan, miután megállapítom hogy átvert a vénség és húzott szájjal, karikás szemekkel hallgatom végig a Mikával folytatott párbeszédét. Kelletlenül veszem el a fejpántot. Rápillantok és azok az idők jutnak eszembe, mikor az akadémia elvégzését követően Mamoruval edzegettem. Kizárólag munkakapcsolat volt köztünk, semmi több! M-még a barátom se volt! Csak nehogy beleakadjak, amikor visszasurranunk. Még a végén megint rámakadna és nem tudnám magamról levakarni. Megrázom a fejem és felcsillan a szemem, ahogy arra a kopott zsákra pillantok. Mármint a tartalma izgat, félreértés ne essék.

- Suzuuu! De tényleg vigyázz rá és etesd minden nap, nehogy éhes maradjon! - nyomatékosítom Kazuya állítását és gondolok a gombóc kis nyulacskámra. Nehogy alultáplált legyen nekem, mire visszajövök! Elbúcsúzunk az öreg Kenshirotól, majd lámpást fogva indulunk neki az utazásunknak. Még egyszer megtorpanok, mielőtt az erdő rengetege elnyelne minket és visszapillantok a Kenshiro Birtokra, ahol az utóbbi heteket töltöttem. A második otthonommá vált ez a hely, s most ezt is hátrahagyom. Mint ahogy Takigakuréval is tettem. Ez lennék én, aki mindenkit otthagy...

A napocska kezdett előbújni, mi pedig már órák óta úton voltunk. És hát tudjátok hogy van az, ha menni kell, hát menni kell.

- Mika! Pisilnem kell! - adom diszkréten tudtára nővéremnek, hogy álljunk meg. Bemegyek a bozótosba és leguggolok, majd dolgom végeztével kellemetlen, viszkető érzés fog el. Lenézek a lábamra és apró kiütéspöttyök mutatkoznak meg rajta. - Csíííííp! - ugrálok fél lábon ki a bozótból és vakarózva közelítem meg Mikát. Ekkor egy lovaskocsi döcögésére leszünk figyelmesek, egy mosolygós fogatlan öreggel a gyeplő mögött. Kiderült, hogy terményt visz a farmjára és el tud vinni minket egy darabon. Nem is bánom, amúgyis minden másodpercben vakarásznom kell a lábamat, úgy pedig aligha lehet haladni. Szegény apóka még ráadásul a nyelvünket se beszéli, de valamiért mégis értem, amit mond. Érdekes.

- Csókolom Poni bácsi, én meg csodálatos vagyok, de szólítson csak Izunának! - mutatkozok be. Összenevetünk a nővéremmel ezen a mókás öregen. Kinyitom a zsákot és nyakig belemászok, majd egy bentot találok benne. Csillogó szemekkel nyitom ki és enni kezdek. - Kérsz egy harit? - kérdezem tele szájjal a nővéremet és ha nem kér, megkínálom Poni-te-ru-sant is. Egyre csak közelebb döcögünk a célunkhoz. Én pedig furcsa érzést érzek a mellkasomban. Igen. Ez lennék én, aki mindenkit otthagy...

Hatake Kakashi Csüt. Május 25 2017, 19:23

A kedves idegen jó útitársnak bizonyult, noha nem a legműveltebbnek. Szavai ércesek voltak, de tudtátok jól, hogy személyisége nagy részét a lovak és unokák mellett a kedvesség és gondoskodás teszi ki.
- Tujjátok mindig is akartam egy pár hecegnőt magamnak. Olyanoka' mint ti. - Jegyezte meg a zötyögés közben. Mika kuncogására későn reflektálva megvakarta orrát és tisztázta a tényeket. - No, nem köll velem udvariskodni, rengetegször röhécseltek má' a hátam mögö'. Egy embe' vállalja fö' honnan valósi. Nincs szégye' a gyökereinkben, nöm de? - Ezután elővett egy kis flaskát és jól meghúzta, majd egy istenes "vöeeh"-el tisztázta a nedű finomságát és szellemi értékét.
- O, ez nem iszika, csak víz. Hehe, zötyögőben nem illik. Hjáh! - Húzott egyet a gyeplőn hogy tudtára adja a lovaknak az úti cél mihamarabbi elérését. - No, és ti egy vérbő' vagytok? Igen csak közelinek tűntö', csak azé'. - Ha megkapja válaszát, folytatja mondókáját. - Emlékszem amiko' annyi vótam mint ti. Kis keszekusza nyimonyó a sok gerle közö'. Azok vótak az idők! Ehhej! - Csap egyet térdére a nosztalgia túladagolás levezetéseként. - É' mi járatba mentek a farmom irányaiba? - Szintúgy választól függetlenül folytatja. - Emléksze' amikor a kicsi Kouma játszadozott a farmomon. Szép idők vótak, azok biza. - Idővel fogy a falu és a köztetek lévő távolság, a beszélgetés és a táj kémlelése bizonyára sokat segít az idő múlásában.
Az idős férfi kopottas oldaltáskájából elővarázsol valamit amit szorosan fog egy ideig.
- Van egy mellékeském, amolyan hobbim. Tessék gyerekek, hogy legyen mirő' emlékezni Poni bácsira.

Kenshiro Izuna szobája Happy-Bungalow-wood-animal-toy-farm-horse-OAK-alt002-800_dc07d3ace7e2c15bdaf1018a31abcc4a

Kenshiro Izuna szobája Happy-Bungalow-wood-animal-toy-farm-horse-OAK-alt002-800_dc07d3ace7e2c15bdaf1018a31abcc4a

Odanyújtja Mikanak a kis falovat, ami kétségkívül egy búcsúajándék célját szolgálja.
- Majd osztoztok rajta, aho' illik. - Feleli egy teljes mosollyal ráncos arcán. Nem sokkal ezután meg is érkeztek átlagosnak tűnő farmjára, ahol bájosan integet felétek takarmányait lepakolva. Ha esetleg segítséget akarnátok nyújtani neki, nem fogadja el, mondván ez az ő kis dolga, nektek is megvan a sajátotok. Bizonyára a büszke tanyai vér tenné. Házatokhoz felé vezető úton nem történne semmi szokatlan, vagy különleges a belső nyomást és a szülőkről való elképzelések gyártásán kívül. Amint megérkeztek a ház elé rengeteg mindent gondolhattok, de minden egy lépésre vezethető vissza. Akárhogy is, ha benyittok szüleitek képe jelenik meg előttetek, ahogy megfagyva apátok áll egy helyben és ahogy anyátok elengedi kezében lévő mosogatnivaló tányérját és szájához kap ijedtében.

// A továbbiakat (pl. hogy ebbe a topicba maradjunk-e) megbeszéljük privát felületen. //

Ajánlott tartalom

Kenshiro Izuna szobája

Kenshiro Izuna szobája

Re: Kenshiro Izuna szobája

Re: Kenshiro Izuna szobája

Re: Kenshiro Izuna szobája

Re: Kenshiro Izuna szobája

Re: Kenshiro Izuna szobája

Re: Kenshiro Izuna szobája

Re: Kenshiro Izuna szobája

Re: Kenshiro Izuna szobája

Re: Kenshiro Izuna szobája

Re: Kenshiro Izuna szobája

Re: Kenshiro Izuna szobája

Re: Kenshiro Izuna szobája

Re: Kenshiro Izuna szobája