Miyagi O. Misa
2 posters
Naruto Gundan :: Karakter készítés :: Élmények :: Pályázatok
1 / 1 oldal
Miyagi O. Misa
Miyagi O. Misa Pént. Jan. 06 2017, 22:52
Pályázat célja: A karakter halálának kérvényezése
Indok (ha kell ilyen): Úgy érzem, a karakter feleslegesen szaporítja az inaktívak listáját, mivel tudom, hogy nem fogom már többet elővenni és játszani sem vele. Vállalom azt is, hogy nem kaphatom vissza soha többet, mivel ennek a tudatában írom… és igen, nem akarom visszakapni.
Le vele! Haljon meg!
- Befagyott tenger, Tán csak szíved fáj nagyon? Téli hajnalon…
- Nem, Misa, nem lesz jó! Ha főszereplő akarsz lenni, adj bele több érzelmet. Ennek a darabnak tökéletesnek kell lennie! – a rendező hars szavai eljutottak a fülemig. Mindig ilyen felfuvalkodott volt, ha valami nem úgy sikerült, ahogy ő akarta. Beszívtam egy kis levegőt, majd benntartottam, amivel úgy néztem ki, mint egy sünhal, aztán lassan kiengedtem. Így próbáltam magam megnyugtatni.
A rendező egy új színdarabot próbált a nézőközönség elé gördíteni, ami szerinte nagy sikert hozhat, ha a karavánnal világszerte bemutatjuk. A darab egy dráma, amiben a főhős, ez esetben én egy szerelmi háromszögbe csöppen… vagy inkább sokszög? Ő maga nem akart részt venni az eseményekben, de két férfi is pályázik a kezére, amíg a háttérben mindig meglapul egy sunyi boszorka, egy egyszerű felszolgálólány, aki a főhős cselédje. Az egyetlen probléma a cselédlánnyal, hogy irigy és féltékeny a gazdájára: miért jut neki két férfi is, amikor ő is lehetne a helyében? Ezért mindenáron meg akarja keseríteni az életét, hamis leveleket küld, másnak adja ki magát, mint aki valójában. Eléggé érdekes koncepció, elvileg maga a rendező írta, ki tudja… nem kérdezősködöm, én csak végrehajtok. Ilyen szempontból akár shinobi is lehetnék, de sokkal veszélyesebb az életük. Oh, hát a színészeké nem? Azt hinnétek, hogy semmi veszélyt nem rejt a megjátszás, de sokan, akik ezt az utat választják, néha keverik a szezont a fazonnal. A munkájukat az életüknek hiszik, vagy éppen azt, hogy az életük a munkájuk… hasonló. Hallottam már rendkívüli történeteket azokról a színészekről, akik annyira átélték a szerepüket, hogy bármire képesek voltak érte. Valaki annyira akarta a főszerepet, hogy azért minden egyes lehetséges szereplőt eltüntetett a listáról. Hol saját kezűleg, hol más által, de mindig sikeres volt. Nem félek az ilyenektől, szerencsére olyan a gárda, hogy könnyű velük jó kapcsolatokat ápolni… egyetlen félelmem van talán… hogy az új lány lesz a cseléd szerepében. Persze ne fessük az ördögöt a falra, ezek csak mesék, és ez csak szerep, miért is hinné azt valaki, hogy ez a valóság?
A próbák már egy hónapja zajlottak, ez idő alatt nekem és a cselédemnek… oh, cseléd… furcsa ezt így mondani, khm. Szóval, ez idő alatt nekem és Netaminak az a feladat jutott, hogy bevásároljunk. Pontosabban anyagra volt szükségünk, azt a rendező ránk bízta, hogy mégis milyen ruhákban szeretnénk szerepelni. Egyetlen kikötése volt, mégpedig hogy passzoljon a ruha a világhoz. Kicsit régiesebb stílus, a cseléd nézzen ki cselédnek, a főhős meg egy eladósorban lévő lánykának, és akkor minden a helyére kerül, a szabók feladata pedig, hogy megvarrják.
Netami először furcsának tűnt, visszafogottnak, szinte harapófogóval kellett kihúzni belőle a szavakat, ezért nem is tudom, hogy lett belőle színésznő. Bár létezhet olyan ember, aki alapvetően csendes, de közben mindig azon morfondírozik, hogy mivel tegyen be. Volt egy barátnőm, akit csendes gyilkosnak neveztünk el, mert sose szólt semmit, de ha dühbe gurult, mindenki menekült tőle.
- Mond, Netami, miért döntöttél úgy, hogy beállsz a színészek sorába? – valamivel el akartam kezdeni kettőnk ismeretségét, és ez bizonyult a legjobbnak, hogy az alapoktól kezdem. Nem azzal, hogy honnan jöttél, mert sokkal inkább szokott érdekelni az a karrieremből adódóan, hogy ki merre tart. Egyébként is mindenkinek vannak olyan történetei, ami elindította őt a színészi életben... nem csak ebben, hanem úgy átlagosan bármiben, legyen az shinobi. Úgy gondolom, egy shinobinak nem csak születnie kell arra, hogy az legyen, hanem akarnia is kell, mert ez teszi őket teljesen azzá, nem? Bár ha hülyeségekre gondolok, akkor nyugodtan tegyetek guillotine-ba, szoktam néha agymenéseket gyártani. A leányzó teljesen meglepődött, sőt, valósággal megijedt, amikor hozzászóltam. Na, ne mond már, hogy ennyire ijesztően tettem fel? Vagy inkább hirtelen? Vagy... én vagyok ennyire félelmetes? Nagy szemekkel pislogtam rá, ahogy ő rám megszeppenve vissza.
- Én... mindig is egyedül éreztem magam, azt akartam, hogy valaki észrevegyen. Gyerekkoromban egy vándorcirkusz látogatta meg a falunkat, amikor megláttam őket, rögtön beütött a ding. Arra gondoltam, ők világot látnak, élvezik, amit csinálnak, és sok emberrel lépnek interakcióba. Én is ilyen akartam lenni, ismerkedni, világot látni, így minden erőmmel azon igyekeztem, hogy elsajátítsam az alapokat. Mivel a cirkuszi szerep nekem nem igazán állt jól, mással kellett elődrukkolnom, így maradt a színészkedés – fejezte be mondandóját. Hm, egészen érdekes megközelítés. Én egyszerűen csak azért lettem színész, mert sokkal jobban tetszett a művészet, mint az öldöklés, hiszen festéssel, zenével és színészettel jobban kifejezhetem magam, mint az értelmetlen vérontással. Azt hiszem, Netami győzött ebben a kompetenciában, na nem mintha azon versenyeznék, hogy kinek jobb a története arról, hogy miért állt be színésznek. Ha jobban belegondolok, valóban sok embert ismertem meg ittlétem alatt. Nem csak a színésztársaimat, de a nézőket is... már egy kémhálózatot is kiépíthetnék azokból az emberekből, akiket országszerte ismerek. És nem is panaszkodhatok... egyrészt könnyen ismerkedek, és ugyanilyen könnyen gyűjtök barátokat. Azt hiszem, sokan emiatt irigykednek is, mert attól függetlenül, hogy színész a színész, még lehetnek pszichés bajai: például nem erőssége a kapcsolatteremtés. Vannak olyan színészek, akik kifejezetten csak komédiában játszanak, mert ebben lelik örömüket, a háttérben viszont ott lapul az elnyomott magány és keserűség. Talán ezzel a komédiával próbálják meg túlélni, különben ha tragédiába fulladna a szereplésük, sokukat a híd alatt találnák. Holtan. Darabokban. Kitépett szívvel. Na jó, azért ennyire nem durvulok be, de akadt rá példa, hogy egyikük így végezte a legmagasabb épület tornya alatt szétloccsant agyvelővel. Nem szép látvány. Ne akarjon senki se oda jutni. De a legrosszabbat még nem említettem! Vannak azok, akik nem tudom miféle indíttatásból hülyék, lehet, hogy születésüktől fogva ilyenek, akik fogják magukat és beugranak a vonat elé. Yukigakure, kellett neked vonat! Ha valaki meg akar halni, legalább akkor olyan helyen tegye, ahol senki sem látja... akassza fel magát a házának a padlásán, vagy aludjon el és felejtsen el levegőt venni közben, de az, hogy utána másnak kelljen a cafatokban lógó darabjait eltüntetni a sínekről, az szégyen! Tudom, most szomorúnak kellene lennem azért, amiért ezek az emberek arra jutnak, hogy az élet nekik kevés és ezért a halál az egyetlen megoldás... de nem, inkább kiábrándult vagyok. Ahh, kicsit elszaladt alattam a ló.
- Ó, ez igazán érdekes és csak egyet tudok vele érteni! A színészi élet tök muris, főleg amikor levelet kapsz a rajongóidtól. Akkor érzed úgy igazán, hogy valamit jól csinálsz – ez most úgy hangzott, mintha felvágnék azzal, hogy én már kaptam rajongói leveleket. És tudom nagyon jól, hogy Netami még nem kapott, hiszen szerencsétlen még nem jutott el olyan szintre, hogy főszerepet kapjon egy darabban. De valóban felemelő érzés rajongói leveleket kapni. Emlékszem a legelsőre. Egy kislánytól kaptam, aki azt írta, hogyha felnő, ő is szeretne olyan szép lenni, mint én. A színész akkor igazi színész, ha sok esetben válaszol a rajongói leveleire. Oh, hát hiszen vissza is tudom idézni!
Az egész napomat bearanyozta ez az egyszerű kis levél, talán azóta figyelek minden nézőre és minden társamra, és igyekszem mindenkivel ugyanannyit foglalkozni, kedveskedni nekik. A válaszlevelemben a következők álltak:
Persze a színészi élet nem csupa vidámság, és csupa szépség, olykor fenyegető leveleket is kapunk, amit legtöbbször jobb figyelmen kívül hagyni. A legtöbb levélben arról írnak a dühös asszonyok, hogy takarjuk el az arcunkat valami lepellel, mert a férje minden egyes előadáson ott volt, és másról sem tud beszélni, csak a látott színésznőkről. Ha nem maszkolom el magam csúnyára, akkor bizonyisten ő fog az öklével. Csak egy jót röhögtem rajta, tehetek én arról, hogy valaki nem tudja megtartani a párját? Nyilván a szépség nem minden. Lehet szép a csomagolás, ha belül romlott a csokoládé és a rum is kifolyt. Legszomorúbb emlékem egyike... amikor a csokoládé lyukas volt! Akkor én is csúnya voltam az egész napos sírás után, mert úgy elfolyt a sminkem, hogy úgy néztem ki, mint aki egy felrobbant szénbányából bújt elő. Na igen, a csoki átka.
Olyan leveleket is kaptam, amelyek inkább szerelmi vallomások voltak, esetleg lánykérések. Ezek mind csak apróságok, de ha arról van szó, hogy találkozol is velük élőben... mert sokszor megjelennek ezek az emberek az előadásokon is, akkor kötelességednek érzed, hogy válaszolj nekik, beszélgess velük és egyebek. O, volt ám olyan eset, amikor randevúra is hívtak! És természetesen voltam is egy páron, mert tök bulinak éreztem, és a legtöbb fiú is ugyanígy vélekedett, hogy csak a buli kedvéért, vagy éppen azért, mert szükségük volt egy lelki szemetesládára, akivel megvitathatják a napi problémájukat.
Sokan közülük visszajáró vendégek lettek és barátok is mondván, hogy jól érzik magukat velem, amiért kedvet öntök beléjük... jaj, de ne gondoljatok rosszra! Nem úgy visszajáró vendégek!
Egy alkalommal azonban... volt valami sokkal másabb köztem és egy egyszerű ember között. A faluba elítéltek érkeztek, akik egy színdarabot akartak előadni, hogy azzal pénzt keressenek. Egy fiatalember képezte még a csoportjukat, aki sehogy sem illett bele a képbe. Én pedig éppen csak elhaladtam mellettük, és ékszert akartam vásárolni, amikor megszólított és kikérte a véleményem a színdarabról... ami az én szememben elég silány volt. Erre azt kérte, hogy vonuljak el hátra, hátha a srácokat is érdekelné a véleményem. Én, mint naiv kis csirke odaballagtam, hogy majd jól elmondom nekik, mi a színészet, de a válasz nem volt éppen kedves. Egy furcsa anyagot éreztem az arcom előtt, ami valami bódító folyadékkal volt átitatva, és azon nyomban kifeküdtem.
Egy ketrecben tértem magamhoz az éjszakában a falun kívül. Elszigetelve pihentem egy fa alatt, míg az elítéltek társulata egy tűz körül iszogatott. Az egyetlen ember Reshi volt, akit ismertem, így utánakiáltottam. Egy cetlit dobott be a ketrecen, hogy várnom kell, míg kiment innen. Amikor pedig sikerült kinyitnia a ketrec ajtót, azt mondta, hogy fussak a legközelebbi ivóhoz, az apja tulajdona, ott nem fognak keresni, s majd mindent megmagyaráz. Nem értettem a logikáját, vagy hogy miért csinálta ezt, de később, amikor beért engem a fogadóban, ahol már egészen megbarátkoztam az édesapjával, elmesélte a történetét. Azt, hogy hogyan herdálta el apja pénzét a szerencsejátékokon, s hogy azon nőket fizetett ki... mert a nők szeretik a pénzt. Aztán eladósodott, és a bűnözőknek kellett dolgoznia, hogy ne az apját öljék meg. Elmondtam neki, hogy attól, hogyha valaki aberrált és szellemileg fogyatékos, attól még az apja gyermeke és biztosan nem haragszik rá, különben nem viselné el. Aztán megkapta a jól megérdemelt pofont is, hogy belekevert, de később egy ölelést is, amiért végül ő lett a megmentőm. Próbáltam neki besegíteni, ezért minden tőlem telhetőt megtettem annak érdekében, hogy felvirágoztassam az üzletüket. Újabb menüket írtunk ki, építészeket és festőt fogadtunk fel, hogy kipofozza az ivót, majd fizettem azért, hogy szórólapokat és plakátokat tegyenek közzé a falvakban. Reshi nem tudta eléggé meghálálni. Közben a kapcsolatunk... mélyült. Rengeteg időt töltöttünk együtt, s kezdtem egy másik oldalát látni. Leginkább akkor, amikor elhívott a titkos helyére, ahol gyerekkorában sokat megfordult. Egy vaskos fa egy hintával, ahova magányában menekült, és itt termesztik a gyümölcsöket és zöldségeket. Reshi folyamatosan olyan dolgokat mondott, amit nem tudtam hova tenni... azt hiszem, udvarolt. Külön öröm számára, hogy előző éjjel egy ilyen szép lánnyal iszogathatott, s hogy jól áll nekem a bordó ruha. Ezek mik, ha nem kisebb bókok? Persze megkérdeztem, árulja már el, hogy józan e, vagy másnapos. Bevallotta, hogy van még benne egy kis ital, de aztán össze-vissza habogott arról, hogy eddig csak elherdálta a pénzt és nem is tudta igazán, mi az az érték, de mióta itt vagyok, azóta nem törődik azzal, hogy menekülnie kell. Hanem boldog. És ezt nekem köszönheti. Évekig rágódott volna azon, ha nem mondja el végül, de most már tudja, mit jelent egy másik ember iránti vonzalom. Aztán, mint a kámfor, visszament az ivóba.
Azt hiszem, ez egyfajta szerelmi vallomás akart lenni, csak nem tudta, pontosan hogyan is adja tudtomra. Talán félt attól, hogy majd másképp vélekedek. Egyet tudtam: a színészeknek a szerelem valami egészen más dolog. Nehéz. Nem arról van szó, hogy mi nem élhetünk szerelmi életet, hanem a megtartásról, a hűségről és a féltékenységről. Hiszen ezek a párok, ahol az egyik legalább színész, a darabban talán egy olyan jelenetet kell eljátszania, ahol mással van, és ezt a párja átverésnek minősíti. De azt is tudtam nagyon jól, hogy bolond lennék egy ilyen lehetőséget elszalasztani. Engem szeret, és nem a színészt, én pedig őt szeretem, és nem a herdáló kisfiút. Utánarohantam... akkor még nem mondtam semmit, de amikor eljött az éjjel, lehetőségünk volt arra, hogy egymás karjaiban aludjunk el és ott is térjünk magunkhoz. Felejthetetlen emlék.
Boldog korszakot éltünk át együtt... de azt hiszem, valóban nehéz színésznek lenni, nemde? És én... el kellett válnunk. Nem akartam, de a karrierem nem adhattam fel, és ez közénk állt. Az a sok utazás, a folytonos helyváltoztatás, az, hogy nem vihettem őt magammal... és ugyebár csak egy fiatal leány voltam, tizennyolc évesen, aki még a karrierjét akarja építeni. Sokáig őrlődtem rajta arra várva, hogy egy szép napon majd újra láthatom, hogy megjelenik a nézők közt az első sorban. Sokan még csak nem is tudták, hogy szomorúságom mélyen elfojtom magamban, ehelyett mindenkinek azt mutatom, hogy igenis boldog vagyok, tudok tovább haladni, de közben minden egyes szavam a színpadon, amikor játszok, segélykiáltás csupán. Mit tudnak tenni egy olyan lánnyal, aki eszeveszettül szerelmes, és a fiú hiánya még fél év után is ott csücsül a szívén, de nem tudja elfelejteni? Semmit. Nem tudja semmi és senki más kárpótolni.
A színdarab végül kész lett, és nagy sikere lett az első két faluban. De sok volt még hátra, hiszen a nagyobb falvakban be akartuk mutatni, ehhez pedig eeeeszméletlenül sokat kellett utazni. A következő állomás Konoha volt, aminek hallatán felcsillant a szemem. Reshi is ott van! Reménykedtem abban, hogy valóra válnak az álmaim, s tényleg láthatom a nézők sorában.
Eközben Netami furcsa volt. Amikor véletlenül elkaptam a pillantását egy-egy jelenet közben, mindig olyan gonoszan nézett rám, a száját harapdálta. Egy alkalommal, amikor bevásárolni indultunk, azt mondta, hogy van egy kis dolga, mégpedig gyógyszert kell vennie. Nem tudtam elképzelni, hogy mire kellhet neki, hiszen nem volt beteg, és ennek semmilyen jelét nem is láttam. Habár a pszichopatákon se vesszük észre, hogy azok, nemde? Csak miután kimutatták a foguk fehérjét. Nade szó se essen arról, hogy Netami pszichomókus lenne... reményeim szerint.
A színpad készen állt, s én lelkesen készülődtem a színfalak mögött. Segítettek felöltözni, a sminkelésben, hiszen voltak jelenetek, amik kifejezetten megkövetelték, hogy más ruházatban lépjünk fel. Nekem három színváltásra három ruhadarab jutott. Első felvonás az átlagos grófnő, második felvonás a bál, harmadik felvonás pedig a hálóing. A színdarab egy tragédia volt... mondhatni annak. Az első két felvonás igazán drámai, ahol a két férfi civakodik a főhősnő miatt, és a cselédlány mindig igyekszik közrejátszani, a harmadik felvonás viszont... maga a tragédia. A főhős úgy érzi, nem élhet tovább ebben a zűrzavarban, és... oh, inkább játsszuk el!
A nézők első sorában felfedeztem Reshit, aki amint meglátott, egy halovány mosollyal és csillogó szemekkel üdvözölt. Annyira megörültem, hogy könnyekben törtem ki.
- Misa, még nincs itt az ideje a sírásnak, tartogasd a könnyeidet a darab végére! Ha most elsírod az összeset, akkor mi marad? - a rendező. Igen, el is felejtettem, hogy még sírnom is kell! Nem tudunk csak úgy műkönnyeket csinálni a semmiből, szóval muszáj valami nagyon szomorúra gondolnom, hogy sírni tudjak a színpadon. Ha mást nem, akkor erőltetem. De hogy tegyem majd, amikor látom, hogy ott van a férfi, akire fél éven át vártam? Jó, ez azért elég rövidnek tűnik, de egészen hosszú, ha mindvégig úton vagy.
Az első két felvonást Konoha is nagyszerűen fogadta, Reshi pedig mindvégig tapsolt, s amikor ránéztem az előadás közben, bólintott, hogy igenis jól csinálom.
Az utolsóhoz kiléptem hófehér hálóingemben, a háttérben pedig megjelent a Hold. A felállított díszletnél álltam féloldalasan, ami egy ablak volt. Azon át néztem a Hold tündöklő fényét.
- Lehet a tenger moraját hallani egy esőcseppben is? - hangom elakad, amikor belép a férfi szereplő.
- Ha benned látni a Napnak sugarát, talán harmat hozzád képest e tenger – ezek a sorok mindig annyira elbűvölnek. De nem Nobu szájából. Közelebb lép, s kezét nyújtja felém.
- Ahogy most vonzódsz, úgy fogsz menekülni majd attól, amire vágysz – folytatja, ahogy egyre vészesebben közeledik.
- S te tudod, mire vágyom? - nézek vissza rá, és felé lépek, miközben a közönség egyre jobban várja a végkimenetelt. Nobu negatívan bólogat.
- Nyugalomra. Arra, hogy békét leljek. De hogyan tehetem, ha köröttem csak hamis a vonzalom? - szívemhez emelem a kezem, Nobu pedig újra karját emeli felém, de mielőtt hozzámérhetne, elütöm azt magamtól.
- Most hagyj, eleget láttam arcodat – szavaimra Nobu bár nehezen, de távozik a színpadról, én pedig újra az ablakhoz sietek, miután meggyőződöm arról, hogy már senki nincs bent. Készülök elrugaszkodni a peremről, amikor hirtelen a cseléd lép be a porondra.
- Istenek! Tán nem a mélybe vetnéd magad? - gyorsan fut felém, hogy még időben elkapjon, s visszahúzzon.
Lázasan fektet a kanapéra, majd egy csészét tesz az asztalra, a kancsóból pedig teát önt. Valódi teát.
- Szükségem van az egyedüllétre, ne engedd, hogy bárki is megzavarjon – emelem kezem a homlokomhoz, ő pedig kicsit fentebb ültet szó nélkül.
- Tudom, hogy sorsod cselédsorba taszított. Bocsáss meg, kérlek, hogy annyi éven át tűrnöd kellett, s hogy nem voltam elég jó barátnőd. Hiszen... segíthettem volna. Kihúzhattalak volna ebből, nem kellene szolgálnod soha többé. Akarod e még? - nem volt itt a vég, csupán a lázas szerepét kellett játszanom, hiszen a negyedénél sem járunk a darabnak. Netami elmosolyodik, majd a számhoz emeli a csészét.
- Beteg vagy és gyenge. Igyál... - belekortyolok a langyos italba, mely édeskésen szánt végig a torkomon, ugyanakkor valami furcsa íz keveredik benne. Biztosan valaki elrontotta, és másik filtert használt. Elálmosodom, s lefekszem, hogy új napra virradjon a darabban. De amint Netami kilép az ajtón, egy újabb vendég érkezik, a másik férfi szereplő. Felülök a kanapén.
- Sötét szobában madár repdes... ne félj – mielőtt elém érhetne, azonnal felállok.
- Nyomorba döntöttetek, hogy ne félhetnék? Bezárt ajtóra pereg a virágszirom, s én mögötte sírok! - sokaknak talán ezek a mondatok nem jelentenek sokat, és kuszák lehetnek, de hát beszélnek helyette a cselekedetek. Hátrébb lépek, mialatt Kei (a másik szereplő) mindvégig közelít, amikor valami furcsa kaparja a torkom. Ez... nem a színdarab része. Kei is megijed, amikor látja, hogy a torkomhoz kapok, s köhögni kezdek. Idővel annyira erősödnek a köhögési rohamok, hogy amikor magamhoz emelem a kezem, vért látok rajta. Kei és én is mind a ketten tanácstalanul állunk, mialatt a függönyök mögött egy hahota szólal fel.
- Gyávaságomnak véres büntetése – te vagy az áldozat! - kiált. Ez... ez Netami. Ez egyáltalán nem a színdarab része, ennek a végén kell lennie, és ő most... most rontotta el ezt az egészet.
Viszont már nem igazán kiálthattam semmit sem utána, hiszen a kis mocsok megmérgezett. Őrlődtem, égett a torkom, s égett a belsőm. Úgy éreztem magam, mintha belülről emésztene fel valami, mint egy féreg, ami minden részedet felfalja. A padlóra hulltam, s a torkomhoz kaptam.
- MISAAAA! - egy ismerős hang kiáltott fel a nézők sorából. Reshi... én Reshim. A színpadra ugrott, mit sem törődve azzal, hogy szabad e neki ilyet vagy sem, a nézők pedig kétségbeesetten kapkodtak. Először mind azt hitték, ez a műsor része, de amikor Kei egy morgással rohant Netami után azt üvöltve, hogy „Az a hülye kurva megmérgezte!”, az emberek pánikoltak. Mindenki a gyilkos után indult... míg Reshi a karjaiban tartott, és a könnyei az arcomra hullottak.
- Misa, ne hagyj el... én utánad akartam menni, de... de nem tudtam, hol vagy, merre talállak. Leveleket is írtam neked, de gyáva féreg voltam és egyet sem küldtem el. Arra gondoltam, hogy talán majd... - nem mondta tovább, hanem az ölébe kapott, s olyan gyorsan sietett velem a kórházba, amilyen gyorsan csak tudott annak a reményében, hogy valaki meg tud még menteni a méreg hatása alól.
- Veled akartam élni... mindig is. El akarlak venni feleségül, gyerekeket nevelni és együtt megöregedni. Nem engedlek el többé, ígérem. Misa... Misa... - végig beszélt hozzám, hogy magamnál legyek, de szavai egyre jobban halkultak, és a világ is homályosodott. Nem éreztem fájdalmat. Talán a méreg hatása. Ennél még egy golyó is sokkal jobb, ami rögtön hat. De legalább nem éreztem hideget... otthon voltam.
- MISAAAAAAA! - az utolsó szó a vallomása volt, egy halk „szeretlek”, majd könnyekkel áztatott arcát a mellkasomba temette.
Kegyetlen a sors. Végül egy féltékeny nő lett halálom okozója... S talán, ami még fájdalmasabb volt, az a nyári nap, amikor a Nap sugarai olyan elviselhetetlenül tűztek, hogy a könnyek könnyedén felszáradtak. Nem sírt az ég... csak az én Reshim, aki utoljára a színpadon látta a mosolyom, ott, amit mindig is a végzetemnek tekintettem. Nem tettem semmi rosszat a világnak, nem akartam mást, csak mosolyt csalni az emberek arcára azzal, hogy darabokat adok elő. Hogy eljátszom azt, ami mindenki lenni akar, egy példakép valaki számára. De most hazatérek teremtőm ölelő karjaiba, hiszen ahol egy élet véget ér, ott egy másik elkezdődik.
„Ölelj át, megbújok,
s öledben örökre elalszok” - saját kis idézet egy versemből
Indok (ha kell ilyen): Úgy érzem, a karakter feleslegesen szaporítja az inaktívak listáját, mivel tudom, hogy nem fogom már többet elővenni és játszani sem vele. Vállalom azt is, hogy nem kaphatom vissza soha többet, mivel ennek a tudatában írom… és igen, nem akarom visszakapni.
Le vele! Haljon meg! - Befagyott tenger, Tán csak szíved fáj nagyon? Téli hajnalon…
- Nem, Misa, nem lesz jó! Ha főszereplő akarsz lenni, adj bele több érzelmet. Ennek a darabnak tökéletesnek kell lennie! – a rendező hars szavai eljutottak a fülemig. Mindig ilyen felfuvalkodott volt, ha valami nem úgy sikerült, ahogy ő akarta. Beszívtam egy kis levegőt, majd benntartottam, amivel úgy néztem ki, mint egy sünhal, aztán lassan kiengedtem. Így próbáltam magam megnyugtatni.
A rendező egy új színdarabot próbált a nézőközönség elé gördíteni, ami szerinte nagy sikert hozhat, ha a karavánnal világszerte bemutatjuk. A darab egy dráma, amiben a főhős, ez esetben én egy szerelmi háromszögbe csöppen… vagy inkább sokszög? Ő maga nem akart részt venni az eseményekben, de két férfi is pályázik a kezére, amíg a háttérben mindig meglapul egy sunyi boszorka, egy egyszerű felszolgálólány, aki a főhős cselédje. Az egyetlen probléma a cselédlánnyal, hogy irigy és féltékeny a gazdájára: miért jut neki két férfi is, amikor ő is lehetne a helyében? Ezért mindenáron meg akarja keseríteni az életét, hamis leveleket küld, másnak adja ki magát, mint aki valójában. Eléggé érdekes koncepció, elvileg maga a rendező írta, ki tudja… nem kérdezősködöm, én csak végrehajtok. Ilyen szempontból akár shinobi is lehetnék, de sokkal veszélyesebb az életük. Oh, hát a színészeké nem? Azt hinnétek, hogy semmi veszélyt nem rejt a megjátszás, de sokan, akik ezt az utat választják, néha keverik a szezont a fazonnal. A munkájukat az életüknek hiszik, vagy éppen azt, hogy az életük a munkájuk… hasonló. Hallottam már rendkívüli történeteket azokról a színészekről, akik annyira átélték a szerepüket, hogy bármire képesek voltak érte. Valaki annyira akarta a főszerepet, hogy azért minden egyes lehetséges szereplőt eltüntetett a listáról. Hol saját kezűleg, hol más által, de mindig sikeres volt. Nem félek az ilyenektől, szerencsére olyan a gárda, hogy könnyű velük jó kapcsolatokat ápolni… egyetlen félelmem van talán… hogy az új lány lesz a cseléd szerepében. Persze ne fessük az ördögöt a falra, ezek csak mesék, és ez csak szerep, miért is hinné azt valaki, hogy ez a valóság?
A próbák már egy hónapja zajlottak, ez idő alatt nekem és a cselédemnek… oh, cseléd… furcsa ezt így mondani, khm. Szóval, ez idő alatt nekem és Netaminak az a feladat jutott, hogy bevásároljunk. Pontosabban anyagra volt szükségünk, azt a rendező ránk bízta, hogy mégis milyen ruhákban szeretnénk szerepelni. Egyetlen kikötése volt, mégpedig hogy passzoljon a ruha a világhoz. Kicsit régiesebb stílus, a cseléd nézzen ki cselédnek, a főhős meg egy eladósorban lévő lánykának, és akkor minden a helyére kerül, a szabók feladata pedig, hogy megvarrják.
Netami először furcsának tűnt, visszafogottnak, szinte harapófogóval kellett kihúzni belőle a szavakat, ezért nem is tudom, hogy lett belőle színésznő. Bár létezhet olyan ember, aki alapvetően csendes, de közben mindig azon morfondírozik, hogy mivel tegyen be. Volt egy barátnőm, akit csendes gyilkosnak neveztünk el, mert sose szólt semmit, de ha dühbe gurult, mindenki menekült tőle.
- Mond, Netami, miért döntöttél úgy, hogy beállsz a színészek sorába? – valamivel el akartam kezdeni kettőnk ismeretségét, és ez bizonyult a legjobbnak, hogy az alapoktól kezdem. Nem azzal, hogy honnan jöttél, mert sokkal inkább szokott érdekelni az a karrieremből adódóan, hogy ki merre tart. Egyébként is mindenkinek vannak olyan történetei, ami elindította őt a színészi életben... nem csak ebben, hanem úgy átlagosan bármiben, legyen az shinobi. Úgy gondolom, egy shinobinak nem csak születnie kell arra, hogy az legyen, hanem akarnia is kell, mert ez teszi őket teljesen azzá, nem? Bár ha hülyeségekre gondolok, akkor nyugodtan tegyetek guillotine-ba, szoktam néha agymenéseket gyártani. A leányzó teljesen meglepődött, sőt, valósággal megijedt, amikor hozzászóltam. Na, ne mond már, hogy ennyire ijesztően tettem fel? Vagy inkább hirtelen? Vagy... én vagyok ennyire félelmetes? Nagy szemekkel pislogtam rá, ahogy ő rám megszeppenve vissza.
- Én... mindig is egyedül éreztem magam, azt akartam, hogy valaki észrevegyen. Gyerekkoromban egy vándorcirkusz látogatta meg a falunkat, amikor megláttam őket, rögtön beütött a ding. Arra gondoltam, ők világot látnak, élvezik, amit csinálnak, és sok emberrel lépnek interakcióba. Én is ilyen akartam lenni, ismerkedni, világot látni, így minden erőmmel azon igyekeztem, hogy elsajátítsam az alapokat. Mivel a cirkuszi szerep nekem nem igazán állt jól, mással kellett elődrukkolnom, így maradt a színészkedés – fejezte be mondandóját. Hm, egészen érdekes megközelítés. Én egyszerűen csak azért lettem színész, mert sokkal jobban tetszett a művészet, mint az öldöklés, hiszen festéssel, zenével és színészettel jobban kifejezhetem magam, mint az értelmetlen vérontással. Azt hiszem, Netami győzött ebben a kompetenciában, na nem mintha azon versenyeznék, hogy kinek jobb a története arról, hogy miért állt be színésznek. Ha jobban belegondolok, valóban sok embert ismertem meg ittlétem alatt. Nem csak a színésztársaimat, de a nézőket is... már egy kémhálózatot is kiépíthetnék azokból az emberekből, akiket országszerte ismerek. És nem is panaszkodhatok... egyrészt könnyen ismerkedek, és ugyanilyen könnyen gyűjtök barátokat. Azt hiszem, sokan emiatt irigykednek is, mert attól függetlenül, hogy színész a színész, még lehetnek pszichés bajai: például nem erőssége a kapcsolatteremtés. Vannak olyan színészek, akik kifejezetten csak komédiában játszanak, mert ebben lelik örömüket, a háttérben viszont ott lapul az elnyomott magány és keserűség. Talán ezzel a komédiával próbálják meg túlélni, különben ha tragédiába fulladna a szereplésük, sokukat a híd alatt találnák. Holtan. Darabokban. Kitépett szívvel. Na jó, azért ennyire nem durvulok be, de akadt rá példa, hogy egyikük így végezte a legmagasabb épület tornya alatt szétloccsant agyvelővel. Nem szép látvány. Ne akarjon senki se oda jutni. De a legrosszabbat még nem említettem! Vannak azok, akik nem tudom miféle indíttatásból hülyék, lehet, hogy születésüktől fogva ilyenek, akik fogják magukat és beugranak a vonat elé. Yukigakure, kellett neked vonat! Ha valaki meg akar halni, legalább akkor olyan helyen tegye, ahol senki sem látja... akassza fel magát a házának a padlásán, vagy aludjon el és felejtsen el levegőt venni közben, de az, hogy utána másnak kelljen a cafatokban lógó darabjait eltüntetni a sínekről, az szégyen! Tudom, most szomorúnak kellene lennem azért, amiért ezek az emberek arra jutnak, hogy az élet nekik kevés és ezért a halál az egyetlen megoldás... de nem, inkább kiábrándult vagyok. Ahh, kicsit elszaladt alattam a ló.
- Ó, ez igazán érdekes és csak egyet tudok vele érteni! A színészi élet tök muris, főleg amikor levelet kapsz a rajongóidtól. Akkor érzed úgy igazán, hogy valamit jól csinálsz – ez most úgy hangzott, mintha felvágnék azzal, hogy én már kaptam rajongói leveleket. És tudom nagyon jól, hogy Netami még nem kapott, hiszen szerencsétlen még nem jutott el olyan szintre, hogy főszerepet kapjon egy darabban. De valóban felemelő érzés rajongói leveleket kapni. Emlékszem a legelsőre. Egy kislánytól kaptam, aki azt írta, hogyha felnő, ő is szeretne olyan szép lenni, mint én. A színész akkor igazi színész, ha sok esetben válaszol a rajongói leveleire. Oh, hát hiszen vissza is tudom idézni!
„Kedves Misa,
Ha felnövök, szeretnék olyan szép lenni, mint te!
U.i.: A legközelebbi darabban nem viselnél rózsaszínt? És nem lehetnél te is kislány?
Mimi”
Az egész napomat bearanyozta ez az egyszerű kis levél, talán azóta figyelek minden nézőre és minden társamra, és igyekszem mindenkivel ugyanannyit foglalkozni, kedveskedni nekik. A válaszlevelemben a következők álltak:
„Kedves Mimi,
Te vagy a legszebb kislány! És biztosítalak arról, hogy a következő darabban én leszek olyan, mint te!
Misa”
Persze a színészi élet nem csupa vidámság, és csupa szépség, olykor fenyegető leveleket is kapunk, amit legtöbbször jobb figyelmen kívül hagyni. A legtöbb levélben arról írnak a dühös asszonyok, hogy takarjuk el az arcunkat valami lepellel, mert a férje minden egyes előadáson ott volt, és másról sem tud beszélni, csak a látott színésznőkről. Ha nem maszkolom el magam csúnyára, akkor bizonyisten ő fog az öklével. Csak egy jót röhögtem rajta, tehetek én arról, hogy valaki nem tudja megtartani a párját? Nyilván a szépség nem minden. Lehet szép a csomagolás, ha belül romlott a csokoládé és a rum is kifolyt. Legszomorúbb emlékem egyike... amikor a csokoládé lyukas volt! Akkor én is csúnya voltam az egész napos sírás után, mert úgy elfolyt a sminkem, hogy úgy néztem ki, mint aki egy felrobbant szénbányából bújt elő. Na igen, a csoki átka.
Olyan leveleket is kaptam, amelyek inkább szerelmi vallomások voltak, esetleg lánykérések. Ezek mind csak apróságok, de ha arról van szó, hogy találkozol is velük élőben... mert sokszor megjelennek ezek az emberek az előadásokon is, akkor kötelességednek érzed, hogy válaszolj nekik, beszélgess velük és egyebek. O, volt ám olyan eset, amikor randevúra is hívtak! És természetesen voltam is egy páron, mert tök bulinak éreztem, és a legtöbb fiú is ugyanígy vélekedett, hogy csak a buli kedvéért, vagy éppen azért, mert szükségük volt egy lelki szemetesládára, akivel megvitathatják a napi problémájukat.
Sokan közülük visszajáró vendégek lettek és barátok is mondván, hogy jól érzik magukat velem, amiért kedvet öntök beléjük... jaj, de ne gondoljatok rosszra! Nem úgy visszajáró vendégek!
Egy alkalommal azonban... volt valami sokkal másabb köztem és egy egyszerű ember között. A faluba elítéltek érkeztek, akik egy színdarabot akartak előadni, hogy azzal pénzt keressenek. Egy fiatalember képezte még a csoportjukat, aki sehogy sem illett bele a képbe. Én pedig éppen csak elhaladtam mellettük, és ékszert akartam vásárolni, amikor megszólított és kikérte a véleményem a színdarabról... ami az én szememben elég silány volt. Erre azt kérte, hogy vonuljak el hátra, hátha a srácokat is érdekelné a véleményem. Én, mint naiv kis csirke odaballagtam, hogy majd jól elmondom nekik, mi a színészet, de a válasz nem volt éppen kedves. Egy furcsa anyagot éreztem az arcom előtt, ami valami bódító folyadékkal volt átitatva, és azon nyomban kifeküdtem.
Egy ketrecben tértem magamhoz az éjszakában a falun kívül. Elszigetelve pihentem egy fa alatt, míg az elítéltek társulata egy tűz körül iszogatott. Az egyetlen ember Reshi volt, akit ismertem, így utánakiáltottam. Egy cetlit dobott be a ketrecen, hogy várnom kell, míg kiment innen. Amikor pedig sikerült kinyitnia a ketrec ajtót, azt mondta, hogy fussak a legközelebbi ivóhoz, az apja tulajdona, ott nem fognak keresni, s majd mindent megmagyaráz. Nem értettem a logikáját, vagy hogy miért csinálta ezt, de később, amikor beért engem a fogadóban, ahol már egészen megbarátkoztam az édesapjával, elmesélte a történetét. Azt, hogy hogyan herdálta el apja pénzét a szerencsejátékokon, s hogy azon nőket fizetett ki... mert a nők szeretik a pénzt. Aztán eladósodott, és a bűnözőknek kellett dolgoznia, hogy ne az apját öljék meg. Elmondtam neki, hogy attól, hogyha valaki aberrált és szellemileg fogyatékos, attól még az apja gyermeke és biztosan nem haragszik rá, különben nem viselné el. Aztán megkapta a jól megérdemelt pofont is, hogy belekevert, de később egy ölelést is, amiért végül ő lett a megmentőm. Próbáltam neki besegíteni, ezért minden tőlem telhetőt megtettem annak érdekében, hogy felvirágoztassam az üzletüket. Újabb menüket írtunk ki, építészeket és festőt fogadtunk fel, hogy kipofozza az ivót, majd fizettem azért, hogy szórólapokat és plakátokat tegyenek közzé a falvakban. Reshi nem tudta eléggé meghálálni. Közben a kapcsolatunk... mélyült. Rengeteg időt töltöttünk együtt, s kezdtem egy másik oldalát látni. Leginkább akkor, amikor elhívott a titkos helyére, ahol gyerekkorában sokat megfordult. Egy vaskos fa egy hintával, ahova magányában menekült, és itt termesztik a gyümölcsöket és zöldségeket. Reshi folyamatosan olyan dolgokat mondott, amit nem tudtam hova tenni... azt hiszem, udvarolt. Külön öröm számára, hogy előző éjjel egy ilyen szép lánnyal iszogathatott, s hogy jól áll nekem a bordó ruha. Ezek mik, ha nem kisebb bókok? Persze megkérdeztem, árulja már el, hogy józan e, vagy másnapos. Bevallotta, hogy van még benne egy kis ital, de aztán össze-vissza habogott arról, hogy eddig csak elherdálta a pénzt és nem is tudta igazán, mi az az érték, de mióta itt vagyok, azóta nem törődik azzal, hogy menekülnie kell. Hanem boldog. És ezt nekem köszönheti. Évekig rágódott volna azon, ha nem mondja el végül, de most már tudja, mit jelent egy másik ember iránti vonzalom. Aztán, mint a kámfor, visszament az ivóba.
Azt hiszem, ez egyfajta szerelmi vallomás akart lenni, csak nem tudta, pontosan hogyan is adja tudtomra. Talán félt attól, hogy majd másképp vélekedek. Egyet tudtam: a színészeknek a szerelem valami egészen más dolog. Nehéz. Nem arról van szó, hogy mi nem élhetünk szerelmi életet, hanem a megtartásról, a hűségről és a féltékenységről. Hiszen ezek a párok, ahol az egyik legalább színész, a darabban talán egy olyan jelenetet kell eljátszania, ahol mással van, és ezt a párja átverésnek minősíti. De azt is tudtam nagyon jól, hogy bolond lennék egy ilyen lehetőséget elszalasztani. Engem szeret, és nem a színészt, én pedig őt szeretem, és nem a herdáló kisfiút. Utánarohantam... akkor még nem mondtam semmit, de amikor eljött az éjjel, lehetőségünk volt arra, hogy egymás karjaiban aludjunk el és ott is térjünk magunkhoz. Felejthetetlen emlék.
Boldog korszakot éltünk át együtt... de azt hiszem, valóban nehéz színésznek lenni, nemde? És én... el kellett válnunk. Nem akartam, de a karrierem nem adhattam fel, és ez közénk állt. Az a sok utazás, a folytonos helyváltoztatás, az, hogy nem vihettem őt magammal... és ugyebár csak egy fiatal leány voltam, tizennyolc évesen, aki még a karrierjét akarja építeni. Sokáig őrlődtem rajta arra várva, hogy egy szép napon majd újra láthatom, hogy megjelenik a nézők közt az első sorban. Sokan még csak nem is tudták, hogy szomorúságom mélyen elfojtom magamban, ehelyett mindenkinek azt mutatom, hogy igenis boldog vagyok, tudok tovább haladni, de közben minden egyes szavam a színpadon, amikor játszok, segélykiáltás csupán. Mit tudnak tenni egy olyan lánnyal, aki eszeveszettül szerelmes, és a fiú hiánya még fél év után is ott csücsül a szívén, de nem tudja elfelejteni? Semmit. Nem tudja semmi és senki más kárpótolni.
A színdarab végül kész lett, és nagy sikere lett az első két faluban. De sok volt még hátra, hiszen a nagyobb falvakban be akartuk mutatni, ehhez pedig eeeeszméletlenül sokat kellett utazni. A következő állomás Konoha volt, aminek hallatán felcsillant a szemem. Reshi is ott van! Reménykedtem abban, hogy valóra válnak az álmaim, s tényleg láthatom a nézők sorában.
Eközben Netami furcsa volt. Amikor véletlenül elkaptam a pillantását egy-egy jelenet közben, mindig olyan gonoszan nézett rám, a száját harapdálta. Egy alkalommal, amikor bevásárolni indultunk, azt mondta, hogy van egy kis dolga, mégpedig gyógyszert kell vennie. Nem tudtam elképzelni, hogy mire kellhet neki, hiszen nem volt beteg, és ennek semmilyen jelét nem is láttam. Habár a pszichopatákon se vesszük észre, hogy azok, nemde? Csak miután kimutatták a foguk fehérjét. Nade szó se essen arról, hogy Netami pszichomókus lenne... reményeim szerint.
A színpad készen állt, s én lelkesen készülődtem a színfalak mögött. Segítettek felöltözni, a sminkelésben, hiszen voltak jelenetek, amik kifejezetten megkövetelték, hogy más ruházatban lépjünk fel. Nekem három színváltásra három ruhadarab jutott. Első felvonás az átlagos grófnő, második felvonás a bál, harmadik felvonás pedig a hálóing. A színdarab egy tragédia volt... mondhatni annak. Az első két felvonás igazán drámai, ahol a két férfi civakodik a főhősnő miatt, és a cselédlány mindig igyekszik közrejátszani, a harmadik felvonás viszont... maga a tragédia. A főhős úgy érzi, nem élhet tovább ebben a zűrzavarban, és... oh, inkább játsszuk el!
A nézők első sorában felfedeztem Reshit, aki amint meglátott, egy halovány mosollyal és csillogó szemekkel üdvözölt. Annyira megörültem, hogy könnyekben törtem ki.
- Misa, még nincs itt az ideje a sírásnak, tartogasd a könnyeidet a darab végére! Ha most elsírod az összeset, akkor mi marad? - a rendező. Igen, el is felejtettem, hogy még sírnom is kell! Nem tudunk csak úgy műkönnyeket csinálni a semmiből, szóval muszáj valami nagyon szomorúra gondolnom, hogy sírni tudjak a színpadon. Ha mást nem, akkor erőltetem. De hogy tegyem majd, amikor látom, hogy ott van a férfi, akire fél éven át vártam? Jó, ez azért elég rövidnek tűnik, de egészen hosszú, ha mindvégig úton vagy.
Az első két felvonást Konoha is nagyszerűen fogadta, Reshi pedig mindvégig tapsolt, s amikor ránéztem az előadás közben, bólintott, hogy igenis jól csinálom.
Az utolsóhoz kiléptem hófehér hálóingemben, a háttérben pedig megjelent a Hold. A felállított díszletnél álltam féloldalasan, ami egy ablak volt. Azon át néztem a Hold tündöklő fényét.
- Lehet a tenger moraját hallani egy esőcseppben is? - hangom elakad, amikor belép a férfi szereplő.
- Ha benned látni a Napnak sugarát, talán harmat hozzád képest e tenger – ezek a sorok mindig annyira elbűvölnek. De nem Nobu szájából. Közelebb lép, s kezét nyújtja felém.
- Ahogy most vonzódsz, úgy fogsz menekülni majd attól, amire vágysz – folytatja, ahogy egyre vészesebben közeledik.
- S te tudod, mire vágyom? - nézek vissza rá, és felé lépek, miközben a közönség egyre jobban várja a végkimenetelt. Nobu negatívan bólogat.
- Nyugalomra. Arra, hogy békét leljek. De hogyan tehetem, ha köröttem csak hamis a vonzalom? - szívemhez emelem a kezem, Nobu pedig újra karját emeli felém, de mielőtt hozzámérhetne, elütöm azt magamtól.
- Most hagyj, eleget láttam arcodat – szavaimra Nobu bár nehezen, de távozik a színpadról, én pedig újra az ablakhoz sietek, miután meggyőződöm arról, hogy már senki nincs bent. Készülök elrugaszkodni a peremről, amikor hirtelen a cseléd lép be a porondra.
- Istenek! Tán nem a mélybe vetnéd magad? - gyorsan fut felém, hogy még időben elkapjon, s visszahúzzon.
Lázasan fektet a kanapéra, majd egy csészét tesz az asztalra, a kancsóból pedig teát önt. Valódi teát.
- Szükségem van az egyedüllétre, ne engedd, hogy bárki is megzavarjon – emelem kezem a homlokomhoz, ő pedig kicsit fentebb ültet szó nélkül.
- Tudom, hogy sorsod cselédsorba taszított. Bocsáss meg, kérlek, hogy annyi éven át tűrnöd kellett, s hogy nem voltam elég jó barátnőd. Hiszen... segíthettem volna. Kihúzhattalak volna ebből, nem kellene szolgálnod soha többé. Akarod e még? - nem volt itt a vég, csupán a lázas szerepét kellett játszanom, hiszen a negyedénél sem járunk a darabnak. Netami elmosolyodik, majd a számhoz emeli a csészét.
- Beteg vagy és gyenge. Igyál... - belekortyolok a langyos italba, mely édeskésen szánt végig a torkomon, ugyanakkor valami furcsa íz keveredik benne. Biztosan valaki elrontotta, és másik filtert használt. Elálmosodom, s lefekszem, hogy új napra virradjon a darabban. De amint Netami kilép az ajtón, egy újabb vendég érkezik, a másik férfi szereplő. Felülök a kanapén.
- Sötét szobában madár repdes... ne félj – mielőtt elém érhetne, azonnal felállok.
- Nyomorba döntöttetek, hogy ne félhetnék? Bezárt ajtóra pereg a virágszirom, s én mögötte sírok! - sokaknak talán ezek a mondatok nem jelentenek sokat, és kuszák lehetnek, de hát beszélnek helyette a cselekedetek. Hátrébb lépek, mialatt Kei (a másik szereplő) mindvégig közelít, amikor valami furcsa kaparja a torkom. Ez... nem a színdarab része. Kei is megijed, amikor látja, hogy a torkomhoz kapok, s köhögni kezdek. Idővel annyira erősödnek a köhögési rohamok, hogy amikor magamhoz emelem a kezem, vért látok rajta. Kei és én is mind a ketten tanácstalanul állunk, mialatt a függönyök mögött egy hahota szólal fel.
- Gyávaságomnak véres büntetése – te vagy az áldozat! - kiált. Ez... ez Netami. Ez egyáltalán nem a színdarab része, ennek a végén kell lennie, és ő most... most rontotta el ezt az egészet.
Viszont már nem igazán kiálthattam semmit sem utána, hiszen a kis mocsok megmérgezett. Őrlődtem, égett a torkom, s égett a belsőm. Úgy éreztem magam, mintha belülről emésztene fel valami, mint egy féreg, ami minden részedet felfalja. A padlóra hulltam, s a torkomhoz kaptam.
- MISAAAA! - egy ismerős hang kiáltott fel a nézők sorából. Reshi... én Reshim. A színpadra ugrott, mit sem törődve azzal, hogy szabad e neki ilyet vagy sem, a nézők pedig kétségbeesetten kapkodtak. Először mind azt hitték, ez a műsor része, de amikor Kei egy morgással rohant Netami után azt üvöltve, hogy „Az a hülye kurva megmérgezte!”, az emberek pánikoltak. Mindenki a gyilkos után indult... míg Reshi a karjaiban tartott, és a könnyei az arcomra hullottak.
- Misa, ne hagyj el... én utánad akartam menni, de... de nem tudtam, hol vagy, merre talállak. Leveleket is írtam neked, de gyáva féreg voltam és egyet sem küldtem el. Arra gondoltam, hogy talán majd... - nem mondta tovább, hanem az ölébe kapott, s olyan gyorsan sietett velem a kórházba, amilyen gyorsan csak tudott annak a reményében, hogy valaki meg tud még menteni a méreg hatása alól.
- Veled akartam élni... mindig is. El akarlak venni feleségül, gyerekeket nevelni és együtt megöregedni. Nem engedlek el többé, ígérem. Misa... Misa... - végig beszélt hozzám, hogy magamnál legyek, de szavai egyre jobban halkultak, és a világ is homályosodott. Nem éreztem fájdalmat. Talán a méreg hatása. Ennél még egy golyó is sokkal jobb, ami rögtön hat. De legalább nem éreztem hideget... otthon voltam.
- MISAAAAAAA! - az utolsó szó a vallomása volt, egy halk „szeretlek”, majd könnyekkel áztatott arcát a mellkasomba temette.
Kegyetlen a sors. Végül egy féltékeny nő lett halálom okozója... S talán, ami még fájdalmasabb volt, az a nyári nap, amikor a Nap sugarai olyan elviselhetetlenül tűztek, hogy a könnyek könnyedén felszáradtak. Nem sírt az ég... csak az én Reshim, aki utoljára a színpadon látta a mosolyom, ott, amit mindig is a végzetemnek tekintettem. Nem tettem semmi rosszat a világnak, nem akartam mást, csak mosolyt csalni az emberek arcára azzal, hogy darabokat adok elő. Hogy eljátszom azt, ami mindenki lenni akar, egy példakép valaki számára. De most hazatérek teremtőm ölelő karjaiba, hiszen ahol egy élet véget ér, ott egy másik elkezdődik.
„Ölelj át, megbújok,
s öledben örökre elalszok” - saját kis idézet egy versemből
„Miyagi Otsu Misa
szeretett gyermek, unoka
a színészek menedéke, s szerető szív.
Nyugodjon békében”
Miyagi O. Misa- Halott Karakter
- Elosztható Taijutsu Pontok : 1
Tartózkodási hely : Elveszve a fűtengerben
Adatlap
Szint:
Rang: Civil D - Színésznő
Chakraszint:
Re: Miyagi O. Misa
Uchiha Obito Szomb. Jan. 07 2017, 00:39
Kinek gyermekét nem fedi sírhalom,
nem tudja mi a fájdalom,
Szeretetben éltél köztünk gazdagon
Mint a Tavasz, elmentél egy napon.
Minden virágban Téged látunk -
Mindig hazavárunk.
Búcsúzunk szeretett Színésznőnktől, Miyagi Otsu Misatól. A Gundan mindig hazavár!
Nyugodj békében.
nem tudja mi a fájdalom,
Szeretetben éltél köztünk gazdagon
Mint a Tavasz, elmentél egy napon.
Minden virágban Téged látunk -
Mindig hazavárunk.
Búcsúzunk szeretett Színésznőnktől, Miyagi Otsu Misatól. A Gundan mindig hazavár!
Nyugodj békében.
_________________
Mesélések:
Wakizashi Yumi - Családi emlék
Misaki Kiyoko - Cselszövés, Lepkezabálás és Vízeséses papókák
Sakurai Benjiro - Bizonytalan vizeken
Ha egy ember megismeri a szeretetet, viselnie kell a gyűlölet kockázatát is.
Uchiha Obito- Kalandmester
- Tartózkodási hely : Dimenziók között
Adatlap
Szint: S
Rang: Elveszett Ninja
Chakraszint: Kamui - Az Istenek hatalma
Naruto Gundan :: Karakter készítés :: Élmények :: Pályázatok
1 / 1 oldal
Engedélyek ebben a fórumban:
Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.