Miyagi O. Misa

**Miyagi O. Misa** Kedd Dec. 28 2010, 01:44

NÉV: Miyagi Otsu Misa
ORSZÁG: Iwagakure (A Föld országa)
NEM: nő
KOR: 17
VÉRCSOPORT: AB+
KINÉZET: Ahogyan egy 17 éves lány kinéz, mégpedig: 168 cm, 52 kg. bársonyos, puha, selymes bőr. Hátközépig érő gesztenyebarna haj, mely úgy hullámzik, mint a tenger. Szemei zöldek, de nem olyan erősen, épp úgy, mint az enyhén napszívta fű. Karcsú alkatáról kirí, hogy sokat sportol, ugyanakkor nem nagyon erőlteti meg magát a fizikai munka terén. Teljesen meglátszik rajta, hogy ép és egészséges, mint a makk. Legkönnyebben egy csatról lehet felismerni, melyet mindig a hajában hord, valamint egy madarat ábrázoló nyakláncról.
JELLEM: Korához képest életművésznek mondható. Sok minden van persze, amit még ő sem tud, s ő ezt tudja jól. Tud komoly is lenni, de legtöbb pillanatában eléggé gyerekes. Jól meg tud játszani akármit, hiszen, ha színész az ember… Hangulatfüggő típus, így ha jó pillanatában kapják el, akkor minden a legnagyobb rendjén van, máskülönben elég forrófejű tud lenni. Szívesen meghallgat más embereket a problémáikról, szeret segíteni másokon, néha még túl segítőkész is. Mindig ugyanazt adja vissza, amit ő kap másoktól. Ami a szívén, az a száján, így elég nyílt egyéniség. Mivel nő, ezért nőies a jelleme, de ha akar, be tud ő is keményíteni. Le nem mondana az olyan dolgokról, amivel veszélybe sodorja magát, mert imádja a mókát… igaz, vannak határok, de eddig mindenből kilábalt. Szeret barátkozni, és kiáll a társai mellett. Megrögzött idézetgyűjtő, így sokaktól szokott idézni, akikkel összefut, de talán ez hozzátartozik a munkájához. Szereti az őszinte, becsületes embereket, mert számára fontos ez az erény. Mindig tud valami újat mutatni, szóval kiszámíthatatlan… sokszor meglep másokat. Ha valamibe belekezdett, azt nem hagyja befejezetlenül, így amondó, hogy amit akar, azt úgyis megszerzi magának. Ért a zenéhez, a költészethez, tanult édesapjától önvédelmet, valamint ju-jitsut, így… szinte majdnem mindenhez ért, ami művészet. Olyan sok oldala van, hogy az már kör!
RANG: Civil - Színésznő
KÜLÖNLEGES KÉPESSÉG: Hát… ha az különleges képességnek mondható, hogy legalább 6 évet tanult ju-jitsut, akkor van. S mivel édesapja katona, ezért tőle is eltanult egy-két önvédelmi fogást.
FELSZERELÉSEK: Fegyverre nem igazán van szüksége, de ha kilép otthonról, arra az esetre mindig tart a lábbelijében 2 kisebb tőrt, már csak az önvédelem kedvéért is. Kabalaként egy medált hord a nyakában, amitől soha nem válik meg. Egy madarat ábrázol – ezt még édesanyjától kapta. Valamint hajában mindig megtalálható egy hajtű, amely kicsit megtévesztő… néha fenéken szúrhat vele egy rosszakarót. =P
VAGYON: Sosem izgatta a vagyon megszerzése, hiszen eddig szülei mindig gondoskodtak róla. Márpedig elég tetszetős összeget tudhat magáénak, de nem szereti ezt kimutatni, hiszen nem a pénz teszi az embert. Igen, meg tud élni egyedül is, ha kell… mire való a munka?

ELŐTÖRTÉNET:
Fellépés előtt álltam. Nem is tudom… talán a második nagyobb szerepem egy nagydarabban, ilyen nagyközönség előtt. Főszereplőként. Mindent megtettem azért, hogy ne legyek ennyire feszült: még az ujjaimat is tördeltem, de ez által csak még nagyobb feszültséget idéztem elő magamban. Izzadt a tenyerem, úgy éreztem, mintha ez a hosszú ruha is szorítana… túl szorosra húzták volna a fűzőt? Mintha fogyatkozóban lenne idebent a levegő. Egyre hangosabban hallottam valami csörömpölő zajt, mintha valaki tányérokat törne-zúzna. Ugyan, mi oka lenne rá? De aztán rájöttem, hogy csak az én kis szívem kalimpál ily’ erősen, hogy majd kitör a testemből. Megtöröltem homlokomat, majd abba az erős fénybe néztem, mely a színpad fölött „lebegett”, mint egy világító madár. Abban a pillanatban mintha lelőttek volna, átsuhant fejemben egy röpke gondolat. Egy röpke kép. Majd egy jelenet. Ezzel a jelenettel próbáltam magam alá gyűrni az izgulást, hogy mire színpadra lépek, elhessegessem a rossz gondolatokat.
Csak valami szépre kell gondolnom. Mondjuk egy vadvirágos mezőre, mely zöldebb a ruhámnál is. Csicsergő madarakra a levegőben szállva, amint szebbnél szebb dalokat festenek a tájra táncukkal. A patak friss vizére, csobogására, mely megnyugtatja lelkem. S az életemre.
Igen… lepergett előttem egész életem. Hogy hogyan is kerültem én ide, hogyan jutottam el idáig.

Minden egy tavaszi napon kezdődött. Bár, először az előzmények kellenek ide, nem? Nos, édesapám, Miyagi Bakin egy katona, édesanyám, Hirase Minako pedig kunoichi, valamilyen szinten ért is a zenéhez. Miután én megszülettem, anyám a zenénél maradt, hogy miért, annak máig nem fogom megtudni az okát. Talán nehéz volt engem felnevelni. Ennyire rossz lettem volna? Thöh… a lényeg az, hogy apám fiút szeretett volna, hogy aztán őt is katonának nevelhesse fel. Elsőnek nem adatott meg neki, mert lánya született. Igen, a nővérem, Maru. Kis szőkeség. A következő gyereknél úgy gondolta, hogy kívánságát meghallgatják az égiek, és fia lesz, de ez a szerencse is hamar elillant, mert a hőn akaródzó kisfiú helyett én jöttem a világra. Miyagi Otsu Misa. Csak szimplán Misa. Apám ezért el is keseredett, és tisztán emlékszem rá, nem is szeretett meg egykönnyen. Mintha rám haragudott volna, hogy én pottyantam ki, s nem az, amit ő szeretett volna. De mindig nevettem azon, ha apám kiborult. Talán emiatt is foglalkozott velem többet, mint a nővéremmel. Igen, igaz, végül megbékélt azzal a tudattal, hogy neki 2 lányt kell felnevelnie, nem pedig 1 vagy több fiút. Ezért is történt meg az, hogy míg anyám a nővéremet tanította zenélni, apám engem addig másra tanított. Bár nem igazán értettem, miket zagyvál össze, amikor a katonaság jótétlelkeiről beszélt, hogy milyen jó is nekik, szolgálják a hazát, közben jókat nevetnek együtt. Ilyenkor csak tátottam a számat, még annak ellenére is, hogy belerepülhetett volna egy légy, vagy akármi. Lehetséges, hogy ez a neveltetés tett olyanná, amilyen most vagyok. Apám sem volt annyira komoly alak, sőt… gyerekesebb volt bármelyik felnőttnél, ezért is szeretem annyira. Így hát nem álltam ellen a kísértésnek, és mikor megértettem tanait, akkor figyeltem fel rá igazán. A nővéremre ráhagytam a zenét, s míg ő dalolt, a zongorát püfölgette, addig én hallgattam apám meséit. Persze egy idő után az egészből nem csak mesélés lett. Lassacskán, amikor már elég nagy voltam hozzá, mutatott pár fogást önvédelem céljából. Biztosan tudta, hogy valahogy meg kell majd magam védenem. Igaz, még kicsi voltam, így aztán nem kellett magam megvédenem semmitől sem, mert azt megtették helyettem a szüleim. Sőt, még mindig van ilyen alkalom, illetve… majd kitérek rá később is, hiszen ez még csak az életem legeleje. Apám így egyáltalán nem bánta, hogy lánya lett, mert örült annak, hogy legalább olyan lánya van, akinek tovább adhatja minden tudását. Sőt, ezer százalékig meg volt róla győződve, hogy így engem is katonai pályára tud majd állítani. Az egyáltalán nem számít, hogy lány vagyok. Akkor talán még teljesen oda is voltam a katonaságért, de most más idők uralkodnak. Szinte minden másnap apám tanított, de adódtak olyan alkalmak, amikor benéztem nővéremhez is, hiszen testvérkém nélkül nem igazán voltam meg. Ekkor hallottam meg először tisztán, s élesen a zenét. Ekkor értettem meg a zene lényegét, mely a szívem mélyéig szólt. Ekkor bennem is megpengette a húrokat. És így kértem meg édesanyámat, engem is tanítson. Ezért lett az, hogy egyik napomat apámmal töltöttem, míg a másik napomat nővéremmel, és anyámmal. Felváltva tanítottak, így csak ritkán jártam iskolába. Mintha szükségem se lett volna rá. És valóban, nem igazán volt rá szükségem ilyen csodás tanítók mellett. Igaz, hogy ez nem ér fel egy rendes tanítási órával, de én beértem ennyivel. Így is remekül tudtam mindent, amit egy iskolában meg kellett volna tanulnom. 1 éven belül lassacskán ugyanolyan szinten játszottam a billentyűs hangszeren, mint nővérkém. Jó tanárom volt. Mindaddig, amíg édesanyám egy betegségben el nem hunyt. Tudta akkor, hogy nagy dolgokra leszek hivatott. Igaz életet élt, hisz ő is ezt mondta… akkor él igaz életet, mikor halála napján ő lesz az egyetlen, aki mosolyog, rajta kívül pedig mindenki sír. De még így, ilyen állapotában is egy halovány mosolyt tudott csalni az arcomra az által, hogy kinyilvánította, sose pártolta apám kipattant agyszüleményeit, így ha arra vetemedne, hogy katonának állítson, akkor álljak neki ellen, hiszen amit kitalál, addig bele nem nyugszik, míg véghez nem viszi. Én is ilyen vagyok. Legalább tudom, hogy kitől örököltem ezt a tulajdonságomat.
Anyám azt mondta, hogy ne sírjak azért, mert elvesztettem valamit. Inkább mosolyogjak azért, mert velem volt addig, míg szükségem volt rá, hisz utána úgyis jön valami új, valami olyan, amire akkor a legnagyobb szükségem lesz.
Az az egy biztos, hogy anyámtól sokat tanultam. Még most is fel tudnám sorolni, mi minden az, amit a tudásából átadott nekem. Így örökre magaménak tudhatom. Lehet, hogy ő maga elment, itt hagyta ezt a világot, de nem sírok utána, mert ma már tudom, hogy egy jobb világból figyel engem. És tudom, hogy itt van velem, s hogy itt lesz velem mindörökre.
De… ha leállok itt gyászolni, talán nem fog sikerülni a darab, ezért folytatnám történetemet.
Nos, édesanyám meghalt, így a zenét a nővéremre bíztam, hiszen megbíztam benne: ő is tud engem tovább tanítani, ha nem, maximum tanulok tovább magamtól. Apám pedig egyedül nevelt minket tovább, s ugyanúgy tovább tanított. Emlékeztem anyám szavaira, miszerint nem szabad hagynom, hogy apám belevigyen a rosszba. Elvégre a katonaság nem egy nekem való dolog. Ki tudja, mikor térnék vissza egyáltalán szeretett családomhoz. Látszott azért, hogy apám sem tűrte valami jól azt, hogy anyám itt hagyott minket. Kijelentette, hogy mindenáron meg akar minket védeni, nehogy minket is elveszítsen. Így hát még időben eldöntöttem, mit teszek. Elmondtam neki, hogyha már katona nem leszek, de tanulni fogok valami olyat, amivel meg tudom magamat védeni. Ő ennek örült, és ismert is valakit, mégpedig az egyik legjobb barátját, aki tanítani tudna engem. Ráadásul teljesen ingyen, de cserébe segítenem kellett neki a házimunkában, hiszen egyedül élt fiával. Én pedig persze, hogy segítettem neki, hiszen ez is hozzátartozott ahhoz, hogy valamilyen szinten jó kondícióban legyek a ju-jitsu megtanulásához. Először elmagyarázta, hogy mi is az a ju-jitsu, szóval megtanított az elméletre. Elvégre ez fontosabb is mindennél. De közbe mutatta is, hogy miről is lenne szó valójában. Még a jelentése is tetszett nekem: lágy művészet. Az egész az önvédelemről szól. Az eséstechnikáról, levitelekről, hárításról, eszközös támadás elleni védekezés, és miegyéb. Szóval, nekem pont kapóra jött. Talán… apám tudja, hogy ezzel mit akar elérni. Végülis csak úgy tudott minket megvédeni, ha valamilyen szinten mi is meg tudjuk magunkat védeni, mert egyedül nem ér semmit sem. És igen, Fujiwara tanítása alatt látszott meg rajtam ez a színészi hajlam, amikor is valami játékot próbáltam kieszelni, de elég drámával telire sikeredett. És így jegyezte meg Fujiwara, hogy igazán jó színész lenne belőlem. Elgondolkodtam az ötleten, hogy akkor már miért ne? Ekkor persze még csak 13 éves voltam… azaz 3 éve kezdtem tanulni a ju-jitsut. Persze már jó gondolat volt az, hogy elkezdjem a színészi pályát. Szóltam is apámnak, hogy a ju-jitsu mellett nem lehetne e azt, hogy beálljak a színészek közé. Először csak úgy, megnézni, hogy megállom e köztük a sarat, vagy hogy beillenék e hozzájuk. Aztán lehetne szó komolyabbról is. Apám sokáig latolgatott rajta, de aztán beleegyezett. Így hát kétnaponként váltogattam: 2 napomat a ju-jitsunak szenteltem, másik 2 napomat a színészetnek. A színészethez nővéremet kértem fel, hogy segítsen nekem, és ő szívesen mellém szegődött. Persze, neki már könnyebb volt. Nem tanult semmilyen önvédelmet, és már sikerült is neki betúrnia magát a zenészek közé, így hát bőven volt rám ideje. A színészkedéshez nyugodtnak kellett lennem, így a nővérem a festészettel próbált lenyugtatni. És tényleg valamivel jobb lett ezáltal. Szóval, a művészettel mindent el lehet érni. Valamilyen szinten legalább értettem is így a festészethez. Igaz, nem vagyok még benne valami profi. (De mára már valamilyen szinten mondhatom magam annak.) A színészettel pedig egyre jobban haladtam, úgy ahogy mellette a ju-jitsuval is. 15 éves koromra már több kisebb szerepet kaptam, bár még nem olyan nagy darabokban. Ez még érthető is, de akkor sem tudom egy kezemen összeszámolni a szerepek számát, csak kettőn. Szóval, 15 éves koromra az valóban haladás, hogy legalább 7 darabban játszottam. Apám tudta, hogy ez komolyabbra fordul, így hát nem is feszegette tovább, engedte, hogy belépjek a színészek nagy világába. Elvégre… az élet maga is egy örökös premier. Az első színdarabomnál is az igazgatótól olyan idézetet hallottam, hogy eldöntöttem: attól a naptól fogva gyűjteni fogom ezeket. Elsőnek még nem játszottam valami jól. És ezt kötötte rám: Az élet nem főpróba, hanem előadás. Minden élesben megy, nincs módod javítani. Ma dől el minden, tessék komolyan venni a napjaidat. És ekkor dőlt el az is, hogy bevesznek, vagy sem. Végülis, minden jóra fordult. Főleg azzal, hogy hallották, zenélni is tudok. Ez csak plusz pont volt ahhoz, hogy valóban sikerüljön. Tehát, megfeleltem az elvárásaiknak, és mára már nem kevés hírnevet tudhatok magaménak. Na, jó, ne túlozzunk. Olyan sokat még nem, de ha látnak, már felismernek.
És itt kezdődött el a sok nehézség. Mivel már teljes jogú tagja voltam a színészeknek, minden napomat nekik kellett szentelnem. Ezek mellett persze még tanultam a ju-jitsut, és 16 évesen hagytam abba. Ez alatt a 6 év alatt teljesen kifejlesztettem magamban. Nem hagytam azért abba a sportolásokat sem, valahogy meg kellett, hogy tartsam az alakomat, meg a kondíciómat is. Ezért futottam, s volt, hogy egyedül gyakoroltam, néha megkértem apám közreműködését is… már, ha volt is rá időm. Szép idő volt az, apja és lánya… együtt… „verekszenek”. Persze mi ezt élveztük.
16 évesen kaptam meg életem első nagyobb szerepét, főszereplőként. Azóta nem is osztanak annyira kis szerepeket.

Például, itt vagyok most. Itt állok, egy újabb nagy szerepben. A feszültségnek már semmi nyoma, elillant. Mindez azért, mert végiggondoltam életemet. Apám is megmondta, egyenesen az első sorból fog végignézni, és ha izgulás nyomát látja, akkor 1 hétig etetnem kell. Arról persze megfeledkezett, hogy etetem is, elvégre én és a nővérem dobjuk össze az aznapi ételt… mert a jómodorra nevelt, ezt nem tudná letagadni. Persze… azt még ő is tudja, hogy néhanapján veszélybe sodortam magam a kis csínyvetéseimmel. Ő megmondta, hogy egy napon itt fogok állni.
Most nyakig benne vagyok a habokban, teljesen elmerültem az életemben. Igen, az életemben, amely maga már egy színpad.
- Függöny fel! – most kezdődik még csak az igazi műsor…

Hoshigaki Kisame Kedd Dec. 28 2010, 10:45

Nekem tetszett az előtörid. A szexi képedet is beleszámítva a következőkkel szolgálhatok.

D szint
A rangod civil
Kezdőpénzösszeged 2300 ryo
Adatlapot készíts és kezdhetsz is játszani

Miyagi O. Misa

Miyagi O. Misa

Re: Miyagi O. Misa