Nashimaru Miuru

// már a franc se tudja mióta pihent ez az asztalomon :'D //
_____
Tanulandó technika:
 
Hiken: Tsuchikage
A használó testében szétáramoltatja a chakra-t, ezáltal nagyobb gyorsaságra tesz szert, melyet egy kardvágással fejez be. A mozgást azonban az ellenfél emlékképek formájában látja, mintha minden irányváltásnál egy klón jönne létre, ezzel könnyedén összezavarható.

Magyar név: Titkos Kardstílus: Holdárnyék
Besorolás: B
Osztály: Kiegészítő/Támadó
Chakraszint: 300
Alkalmazó: Hayate Gekko
_______
 
Hűvös szél borzolta hajam ezen az estén. Nagyapám hűvös tekintettel meredt rám. Tekintete zord és kissé dühös volt. Ez volt az első alkalom, mióta ismét találkoztunk, mióta… nos mióta megöltem az egyetlen fiát. Természetesen apám olyat tett, amit nem bocsájthattam volna meg soha és nagy eséllyel, ha nem azon az estén, akkor egyszerűen pár nappal később végeztem volna vele. A nővérem többet jelentett bárkinél az égvilágon. És senkinek sem tűröm el, ha bántalmazza, kihasználja a nővérem! Senkinek, legyen az idegen, vagy rokon! Ő mégse bocsájtotta meg számomra, amit műveltem. Végül megálltam előtte, és közönyös tekintettel meredtem a szemeibe. Még csak meg se hunyászkodtam.
- Miuru… - köszöntött mogorván.
- Papi.
- Látom nem bánod, amit tettél.
- Nem. És nem is változatnék a múlton. Megérdemelte az a féreg! – arcomon düh fut végig, mindaddig, míg egyszer csak egy hatalmas csattanós pofontól a földre esek.
- Hogy a francba beszélgetsz így az apádról! – üvölt rám – Az apád volt, aki…
- Aki éveken keresztül kihasználta a lányát! – ordítom vissza, miközben kezemmel a fájó arcomat fogtam – Megerőszakolta éveken keresztül a saját lányát, és még engem is! De látom ez neked nem jelent semmit!
- Idióta! Tudom mit tett a fiam! És nem az zavar, hogy megölted! Értem mit érezhettél akkor! De miért kellett ennyire… ennyire… szétvágni? Tudod mi maradt belőle? Tudod? Egy nagy rakás húscafat! Mégis hogy búcsúzhattam volna el az egyetlen fiamtól úgy, hogy még az arcára sem tudok nézni, he? – öklét összeszorítva meredt rám undorodva, de látta rajtam, hogy nem fogok hajlani, így végül sóhajtott, és próbálta türtőztetni magát – Jól van… Nem lényeges… Tudod… hallottam ezt azt. És bár jelen pillanatban, most nagyot estél a szememben… de mégis csak az unokám vagy. – ezután sóhajt, és kihúzza a kardját – Jól figyelj Miuru. Eddig büszke tanárod voltam… de most… de most minden megváltozik! Ez lesz az utolsó technika, amit meg fogok tanítani neked. Többé ne várd a segítségem semmibe.
Összeszűkült tekintettel meredtem rá dühösen a vénemberre, de nem szóltam semmit. Egy ideig mereven néztük egymást, majd vállat vontam.
- Kit érdekel… - feleltem, de látszott rajtam sértődöttségem.
Nagyapám nem mondott semmit csak felém fordította a pengéjét. Ami következőre történt, azt nem igazán tudom, hogy leírni. Bár megmozdult, látszólag mégse tett így. Egyszerre volt a helyén és rugaszkodott el. Meglepetten hátrálok és rántanám elő a pengém, de ekkor ismét egy újabb soksorosodás történik, majd még egy s még egy. Hirtelen nem tudtam hová kéne figyelnem, egyszerűen erre egyáltalán nem számítottam. Végül megéreztem a hideg pengét a nyakamon. Nem tudtam mikor került mögém, de az biztos… ha nagyapa meg akart volna ölni… már halott lennék. Végül a penge nem mart a torkomba, helyette visszacsúszott a hüvelyébe. Nagyapám ellépett mögülem, és elém sétált.
- Ez a kardstílus Hiken: Tsuchikage. Roppant hasznos és alattomos. Képes vagy olyannyira felgyorsulni, hogy az ellenfeled nem lát mást, csak az emlékképeidet. Nem túl bonyolult, de nem is olyan egyszerű technika. Vedd úgy, hogy ez lesz az ajándékom neked. Most pedig… hajrá.
- Ennyi? Semmi magyarázat, vagy jó tanács?
- Igen. Jöjj rá magadtól.
Egy „cöh” hagyja el a számat, majd berogyasztott térdekkel hátralendítem a pengét, majd egyetlen szökkenéssel ellöktem magam. Fürge test technikához nyúltam, hogy felgyorsítsam a mozgásom, ám alig indultam útnak egy kemény ütéstől egy kisebb távot repültem, és keményen becsapódva pattogtam párat a földön. Köhögve tápászkodok fel, de rögtön vissza is hullok négykézláb, ahogy gyomromból szétterjed a fájdalom az egész testemre. Epét köpök ki, mely felgyülemlett a számba és dühös tekintettel meredek a nagyapámra.
- Meg se próbáld más technikával kombinálni. Ha ilyet látok legközelebb nem fogom vissza magam.
Szememből szinte sütött a gyűlölet, tudtam, hogy hamarosan el fogom veszteni a fejem, ha tovább húzza az agyamat, de tapasztalataimból úgy vélem szándékosan csinálja. Ironikus módon minél jobban feldühödök, annál inkább uralom a helyzetet, és a kisebb részletekre is odafigyelek, hogy aztán minden mérgemet egyetlen jól irányzott vágással hajtsam végre. Azonban… most más volt a helyzet. Ha bedühödök, nem fogok a technikára koncentrálni, csak az ellenfelemre. Így ciccegve törlöm meg a számat, és nagy nehezen felállva újra harci állást veszek fel. Fenyegető pillantásokkal mértem végig, mely során én is hasonlóan „gyengéd” tekintetet kapok.
- Cöh…
Végül elrugaszkodok, végig ügyelve, hogy próbáljam lábaimba minél több chakrát irányítani, de közbe a pengéimre is figyeltem, ugyanis bár jó lett volna, ha nyugtom marad, de nincs ilyen szerencsém. Nagyapám kíméletlenül támadt, újra ehhez a gyorsító technikához folyamodott, bár látszólag visszafogta a lendületét, hogy szemmel tudjam követni. De még így is nehéz volt lekövetni a sebességét, hisz végtére is jóval fölöttem volt a harci tapasztalata, hiába volt már javában benne a korban. A szeme megromlott, a mozgásfa jóval lassabb, mint egykor… de a tapasztalatát az ember soha nem tudja elfelejteni. És papi tapasztalt volt, annyi hétszentség. Az eleinte támadó jellegű mozgásom, lassan visszaszorult, s kénytelenül is, de átváltottam védekezésbe. Wakizashi és Tanto. Mindegyik rendkívüli szolgálatokat nyújtottak nekem eddig, mások kibelezésében, most mégis csak kétségbeesetten szikráztak, ahogy a kíméletlen csapások nyomán egyre inkább szorulok hátra. Volt olyan pillanat, amikor azt hiszem, valóban végezni akar velem. Végül kardjainkat összefonva meredtünk egymásra. Két vér, mely egymástól oly sokat különbözött, hiába tartoztak egybe. Papám technikája ezzel megszűnt, hisz egy helyben állt, az eddig klónszerű kivetülések hamarosan utolérték, s „egybeolvadtak” vele.
- Hogy voltál képes ezt tenni vele? – ordít rám - Bűn, amit csinált veletek igen… de még… hogy tehettél ilyet! Az apád volt!
Összeszorítom a fogaim és eszelős tekintettel nyomom vissza a pengéit.
- Bűn? Megerőszakolta a saját lányait! Seggbe k*rt vágod? –ordítom vissza a nem is olyan „finom” választ – Megb*szott minket mint valami utcaszéli k*rvát! A nővéremet évekig tartotta terrorban! És ezt nem tűröm el… legyen az bárki… ha hozzáér a nővéremhez, azt megölöm!
- A saját véred volt…
- Nem érdekel! - kiáltom hisztérikusan.
Ellöktem a pengéjét, s észre se vettem, hogy testemen eluralkodik az ideges remegés. Chakrámra nem koncentráltam, az indulat mégis magával ragadt. A testem jóval intenzívebben „bocsájtotta” ki a chakrám, mint eddig. Ekkor én váltam támadóvá. Észre sem vettem, hogy a testem gyorsabb lett, egyszerűen fűtött a gyilkos kedv. Szüntelenül szökkentem előre le-lesújtva a védekezésre szorult férfira. Tekintetében, bár düh szikrázott, valójában eddig mindvégig visszafogta magát, nem akart megsérteni komolyabban. A szavaim fájtak öreg szívének, de mindezek mellett sem volt képes ártani nekem. Én azonban más voltam. Szülő gyilkos vagyok… megöltem apámat… és sok más embert is. Ennyin már ne múljék. Végül észre sem vettem, de a technikát szinte ösztönösen utánoztam le. Észre sem vettem, ahogy egyre gyorsulok, s a kardjaink nagyobb időközökkel érnek célba, ugyanis „ellenfelem” próbálta tartani a távolságot.  Jó ideig fel sem tűnt a változás, ám egyszer csak észrevettem, hogy kicsit mintha más lenne a világ, de úgy tűnik, míg erre koncentráltam a technika akaratlanul is megszakadt, és én megtört lendülettel borultam el elég keményen becsapódva a földbe. Lihegve tolom fel magam ülő helyzetbe, ám egy penge hideg fémje megállított. Egy újabb „cöh”. Nagyapám ott állt fölöttem torkomnak szegezett pengével.
- Jól jegyezd meg Miu, amit most mondok. Bár a mai nappal véget ért az „idilli” napjaink, de nem tekintek rád ellenségesen… de… ha az öcsém útjára lépsz… kénytelen leszek keményebb módszereket alkalmazni. Jegyezd meg Miuru… amit te csinálsz az rossz… de amit az öcsém csinál… az sokkalta megbotránkozóbb… ne akarj olyan lenni, mint ő… a Vér nem válik vízzé… de rajtad áll csak mire fogod használni a Véred…

Mielőtt bármit is kérdezhettem volna, megfordult és eltűnt. Nem is túl halkan fejeztem ki nem tetszésemet, nem éppen a legfinomabb módokon. De hamar elhallgattam. Nem a férfi szavain gondolkoztam el… hanem… hogy mi történt az előbb. Mindig is tudtam, hogy én nem az a típus vagyok, aki szereti az elméleti órákat… ha én edzettem mindig gyakorlatban tettem és gyakran értem el a megfelelő állapotot úgy, hogy észre sem vettem. De most egészen más volt. Nem, hogy nem koncentráltam a lényegre, jószerével csak arra figyeltem, hogy kinyírjam az öreget (gyakran előfordul, hogy olyan dolgokat teszek, amikre az indulat vesz csak rá, bár ezeket sosem bántam igazából). Próbáltam előidézni azt az érzést, amit előzőleg éreztem, de valahogy nem sikerült… a haragom célpontja hisz ugye már nincs jelen. Megemeltem a pengén és elmerengve nézem a fegyverem, mígnem kezd szépen lassan világossá válni számomra a dolog. Ismét támadó állásba álltam és ezúttal a teljes testembe kezdtem el vad kibocsájtással irányítani a chakrát, mintha csak egy robbanásszerű chakralöketet szeretnék. Ezt fenntartom egy kicsit, majd szépen lassan elkezdem visszavenni a beleölt chakrát, ezzel egy időben stabilizálom a kibocsájtást. Elsőre úgy tűnt nehezebb, mint amire gondoltam, de hamarosan ráéreztem, és innentől… már semmi nem állhatott az utamba! Mikor elrugaszkodtam a technika működésbe lépett és én hozzám illő, eszelős tekintettel, nevetéssel nyugtáztam: egy újabb lépéssel közelebb kerültem az oly áhítatott erőhöz… már nem kell sok… nem kell sok és talán végre elintézhetem azt a rohadékot… igen bácsikám… jobb lesz ha félsz…

_____
Hien: Kaizou no Iki (Formázás útja)


Besorolás: C
Chakraszint: 200
Megjegyzés: Samuraioknak 100 Chakraszinttől Tanulható 
_____
12+ gyakori káromkodások! >.>

Szörnyű hang visszhangzott a környéken, ahogy a pengém a kemény kőnek csapódott. Az egész karom beleremegett, ahogy a kemény felület ellenállt a csapásomnak. Nagy eséllyel a katanam is ripityára tört volna, ha nem vonom be valamicske chakrával. Szitkok egész sorát mormogtam el, kis híján odáig fajulva, hogy még azt a személyt is elátkoztam, aki ide tette ezt a kibaszott követ, mert a követ csak úgy szét szokták szórni végül is nem? Nem, persze hogy nem, de indulatomban gyakran szoktam olyan dolgokat összehadarni, amiket magam sem gondolok komolyan. Ráadásul most amúgy is nyűgös vagyok. Nővérkém épp küldetésen van, nekem pedig semmi dolgom nincs mostanság. Őszintén mi a faszt tudnék csinálni így egyedül, ha nem azt, amit mindig szoktam, amikor „magányosnak érzem magam”: edzek. Edzem magam, bár most valamilyen szinten ez a nap különleges, mint a többi. Bár ninja zseninek tartanak, hisz korom ellenére ideje ellőtt fejeztem be az akadémiát, ám kezdem úgy érezni, hogy mióta otthagytam azt a perpatvart, szinte egyre gyakrabban falakba és nehézségekbe ütközök. Nem. Ne is várd. Nem fogom elismerni, hogy lehetséges, hogy túlbecsültem a képességeimet, és lehet maradnom kellett, volna még. Nem, nem fogom! Az nem én lennék! Én köpök egyet rá és a lehető legnagyobb undorral és a legocsmányabb szavak kíséretében új technikák elsajátítására törekszek. Bár leggyakrabban ennek az a vége, hogy a pulzusom az egekbe nő, hisz nincs nagyon, aki elvállalna engem tanítványaként, így meg önképzéssel elég nehezen haladok. Érthető tehát, hogy miért szitkozom a kövek tetves anyját, miközben a Hien ismereteit próbálom eltanulni. Az alapokat értem, a tanulótekercsekből sikerült nagyjából megértenem a helyzetet, ám az elméleti rész nem egyenlő a gyakorlati résszel, és mivel én nem vagyok az a típus, aki szeret órákat vacakolni az elméleti részén a dolgoknak… így… „szarni bele, majd csak lesz valahogy” gondoltam magamban. De úgy tűnik nehezebb lesz, mint elsőre véltem. Az egyszerű sziklahasogatás már elég régóta megy, hisz chakrám már elég erős ahhoz, hogy olyan technikákat ismerjek (és ismerek is), ami normál chakrával is képes arra, amit tervezek. De amennyire igaz, a Hiennel karöltve ez a kenjutsu talán még brutálisabb, még hatékonyabb lehet majd. Ez pedig elég sok mindenben képes ösztönözni. Viszont az újabb recsegő, fémes hang, ahogy a pengém a sziklának csattant, már elég volt, hogy dühömbe a Kumo-Ryu-val vágjam félbe ezt a szart. Érzem, ahogy a dühöm eluralkodik rajtam, leginkább saját tanácstalanságom miatt. Nem értettem, hogy miért van ez. A chakra kontrollom elviekben jó, a technika viszonylag alacsony szintű, akkor miért nem sikerül a pengémbe vezetni a Fuuton chakrát? Jó… ez a Fuutonozás is elég új még. Bár már elég rég óta tudom, mi az elsődleges elemtípusom, valójában soha nem vettem hasznát, mivel nem igen érdekelnek engem az elemi technikák. Most viszont hasznát tudnám venni, ám ez a vacadék másképp reagál, mint a normál chakra. És ez szokatlan. Mikor csak szabadon kell engedni azzal, nincs probléma, a nagy kaliberű technikák, melyet az egyik saját találmányomnál is alkalmazok, gyerekjáték, de ez a precíz változata kissé nehézkes. Mindenesetre nem adtam fel. Ha mást nem olyan makacs vagyok, mint a franc. így hát folytattam az edzést. Néha megálltam, hogy chakrámmal körbe-körbe fonjam ügyetlenül a pengém.
- A p*csába már… miért ilyen nehéz irányítani ezt a tetves szél chakrát! –dühöngök, miután újabb támadásom nyomán csak szikrák pattantak fel és épp hogy valamicske vágásnyom került csak a kőre.
Érzem, hogy a sok sikertelen támadás már a pengében is kárt tett, és ha tovább folytatom, nagy eséllyel új kard után kell néznem. De nem igazán érdekelt ez a tény, hisz bármikor vehetek magamnak újabb fegyvert. Már úgy voltam, hogy halasztom ezt a gyakorlást holnapra, de eszembe jutott valami… hm… talán… rosszul álltam volna a dolgokhoz? Egészen eddig úgy voltam a technikával, mintha valami támadó technika lenne… csak egy pillanatra fókuszáltam… nem végig… hm… talán… igen… ez lesz az! Én marha! Ez nem egy egycsapásos szarság! Ez itt egy fenntartandó vacak! Háh… azonban mielőtt megpróbálhattam volna az ösztöneim jeleztek. Elrugaszkodtam a földtől és a közeli fa tetejére szökkentem (tudniillik a falul körülvevő erdőbe edzek, mivel itt nem zavar semmilyen barom és így nyugtom is lesz egy darabig, legalábbis eddig így hittem, hogy így lesz). Jól tettem. Ahol előbb álltam egy kunai csapódott a földbe. Hűvös, undorodó tekintettel követtem végig a röppályát és hamar fel is fedeztem a tahót, aki meg sem próbált elbújni. Arcát elfedte, egyedül ocsmány barna szemeivel meredt rám. Mikor felszólalt recsegő hangja szinte bántotta a fülem.
- Szép kitérés… Bár ha ennyi meglepett volna nem érted meg volna a „törődést”
- Nagyon el vagy szállva magadtól… - jegyzem meg, majd arcomon szétterülő undorító mosollyal azért folytatom – De ha már itt vagy segíthetsz gyakorolni az új technikám… szóval légy jó kisfiú… és… dögölj meg!
Elrugaszkodtam a faágról teljes sebességgel az ellenfelem felé szökkenve, ki már elő is húzta a wakizashiját és blokkolta a csapásom.
- Ilyen hetyke támadással nem vágsz le te senkit, te kis csitri!
Harc közben próbáltam meg alkalmazni az eddig tapasztalt technikákat, ám rá kellett jönnöm, hogy bár a chakrakontrollom megvan a fenntartás jóval nehezebb, mint eddig. Kicsit utálom magam azért, hogy legtöbbször csak ilyen egyvágásos technikákat alkalmaztam és nem fókuszáltam a fenntartandó technikákra is de nincs mit tenni ezzel. Ellenfelem képzett volt, de valamivel alattam lehetett fejlettség szinten, mert bár blokkolta a csapásaimat, nem volt képes kimászni belőle és átváltani támadásra. Néha-néha azért meglepett egy-egy bökködés szerűséggel, de ezeket minduntalan visszacsaptam. Kicsit olyanak tűnt így a harc, mintha patthelyzet alakult volna ki és az veszít, aki először elfárad. És tudtam, hogyha nem változtatok a harcmodoromon én fogok először kimerülni nagy valószínűséggel. Így hát mindezek után még több erőt próbáltam belevinni, hogy sikerüljön végre ez a tetves techika. Lelassult körülöttem az idő, ahogy harc közben emlékeimbe kutakodtam némi infó után, melyek segíthetnének. Képzeletben ismét nagyapám és a sulis emlékeimet lapozgattam át, ahogy épp azt magyarázzák, mi kell egy jó technika elsajátításához. Legtöbb ilyen tipp sima hókusz-pókusz volt és többet halandzsáztak benne, mint a valós tartalom, de nem tudhattam mi kéne a mostani helyzetembe… Ám ekkor… visszaemlékeztem.
~ Ne olyan erősen! Nem vagy te íj, hogy megfeszülj, hogy aztán ki lődd magadból a vesszőt és aztán ellazulj! – oktat ki a régi tanárom – Ez nem így megy. Légy te a szellő, melyet beszívsz hosszan, érezd, ahogy átjár a levegő, tartsd benn és érezd, ahogy részeddé válik. Ez az egyensúlyon nyugszik. Ha túl erőszakos vagy elpocsékolod a chakrád. Ha túl finom, szétfoszlik a technika. Tudnod kell mennyire légy dúrva, ám miként legyél közben olyan lágy, mint füvön megtörő harmat reggelente. Jegyezd meg! Minden az egyensúlytól függ. Tartsd szinten a technikát, ne hagyd, hogy hullámot vessen...vessen…vessen.sen.sen.sen… - visszhangzik a álomkép utolsó hangfoszlánya a fejemben.

Nem tudtam miért ez a beszélgetés ugrott be, de nem húzhattam tovább az időt. Meg kellett próbálnom, melyet az a vén szatír oktatott nekünk. Más már nem maradt. Ellenfelem és én is fáradtunk és egy rövidebb kényszerpihenőre váltunk csak szét, hogy mindketten kissé megpihenjünk az egyvégbe menő csapkodásból. Beszívtam a levegőt, majd kifújtam azt, közben lehunytam egy pillanatra a szemem és hagytam, hogy ösztöneim vezessenek. Meglepetten nyugodt voltam, talán a legritkább alkalmak egyike volt ez csupán, de teljes mértékben a technikára koncentráltam. Éreztem magamban a szél chakrát, ahogy pengém felé irányítom. Érzem, ahogy átjárja a pengét, ahogy duzzad az erőtől, ahogy teljesen körbefonja… majd végül elkezd szétoszlani a pengén. Az eddigi megformázatlan erőt, most „formába öntöttem”, ahogy egy újabb pengévé formáltam a fegyverem közvetlenül a penge éle köré. Éreztem, hogy másként reagál a chakrám erre már… éreztem az élét… a finom precízséget, mely alkotta… és az erőt, amivel képes vagyok a győzelemre. Alig pár pillanat telt el, mióta lehunytam a szemem, de ellenfelem kihasználta ezt és már szökkent is felém. Teljes nyugalommal álltam ott és a szélchakrával finoman borított pengém precízen emeltem meg, majd mikor a pengék összecsaptak, magam is meglepődtem az erején. A férfi kardja amúgy is megviselt volt, de nem hittem volna, hogy a pengém olyan könnyedén fogja átvágni azt, hogy utána a férfi húsába is belemarjon. Nem voltam elég közel, hogy lenyessem a fejét, de így is halálos csapásnak minősült, ahogy pár pillanaton belül kiderült. Magam is alig hittem, hogy sikerült, majd pengémre figyeltem, majd hasra eső férfira. Éreztem, hogy elönt az izgalom a boldogság furcsa perverz keveréke, ahogy teljesen fel leszek fűtve… majd az egész el is hal, ahogy a férfi hátán (ruháján) lévő aprócska üzenetre pillantok. „Gratulálok Miuru-nyan az új technikádhoz” Kirázott a hideg, mikor elolvastam és tudtam, hogy ki küldte utánam ezt a rohadékot. Nagybátyám undorító húzásait még mindig nem sikerült megszoknom… de lassan el fogom érni azt a szintet, mikor a bosszúm végre utoléri… érzem, hogy hamarosan a hullája fölött fogok ünnepi beszédet mondani… óóó egek… mennyire várom már azt  k*baszott napot…