Shintai temploma

Hatake Kakashi Hétf. Aug. 07 2017, 14:18

A Hang országa békésebb területén elhelyezkedő templom. Jellemzője, hogy egy hatalmas kert köré épült, ahol megannyi fa van, illetve egy patak. A kertben szökőkutak vannak, amik egy-egy kamit ábrázolnak.

Shintai temploma 20668020_835166539993031_1496556042_n

**Ayanokoji Nozomi** Hétf. Aug. 07 2017, 18:58

// Kakashinak //

… lehunytam szememet, hogy újbóli nekifutásból essek neki a kutakodásnak. Talán túlzottan is hirtelen, minden apróbb nesz megzavart, a levegőben szálló levelek zöreje, a madarak dallamos csiripelése… minden, amibe csak az ember kifogásként bele tudott kapaszkodni. Ai sóhajtott.
- Ez így nem fog menni.
Felpislogtam, tekintetemből sugárzott az érzés, hogy “ó, tényleg!?”. Felé fordultam, és grimasszal az arcomon vártam, hogy valami elmés megjegyzéssel kiosszon… megmagyarázza az élet nagy dolgait, vagy épp egy közhellyel untasson. Váratlanul azonban sarkon fordult, és elindult vissza a templomba.
- Ai? Hova mész?
- Nem egyértelmű? Vissza a templomba. Nem fogom az időmet arra pazarolni, hogy végignézzem, ahogy vergődsz. Csináld, vagy ne csináld, de döntsd el, hogy melyiket akarod. - azzal hátat fordított nekem.
~ Pff… menj csak, házsártos banya! - fortyogtam magamban, mégsem lett volna szerencsés a véleményemet a tudtára adni, így azt inkább elhallgattam.
Magányosan maradtam, én és a velem szemben szobrozó Tsukuyomi. Két kezét széttárva hagyta, hogy ujjai közül víz csobogjon.
~ Komolyan azt hiszi ez a nő, ha lehunyom a szemem egy szökőkút előtt, akkor én emlékezni fogok a múltamra? Nevetséges. Ilyet is csak Ai tud kitalálni.
Elhúztam a számat, és hitetlen ábrázatommal a semmibe bambultam. Hátam, ahogy előbbiekben, most is megvetettem a fa törzsében, és csak bámultam magam elé céltudatlanul… éreztem, hogy a fejem lassan kong az ürességtől. Furcsa volt. Ritkán történt meg velem, hogy a gondolataim elhagytak volna.
Fogalmam sem volt, mikor… avagy hogyan sikerült elaludnom, de egy pillanatnak éreztem csupán az egészet, a maga homályos mivoltában. Mintha egy óceán közepén, a víz felszínére felfeküdtem volna a hátamon. Fölöttem ragyogó fényével szinte elvakított a hold… olyan volt, mintha sokkal közelebbi és fényesebb lett volna. Nem volt azonban érkezésem tovább vizsgálni a hatalmas égitestet, ugyanis kezek nyúltak ki a vízből értem. Szívem egy pillanat alatt felpörgött, és esetlenül kapálózni kezdtem, szabadságomért harcolva… de a kezek nem engedtek. A mélybe rántottak… én kiabálni akartam, ehelyett azonban a számat víz töltötte meg, éles hangom helyett buborékok bugyogtak. Vadul kapálózni kezdtem, de mindhiába, egyre csak mélyebbre húztak…

… felrántottam a fejemet, és levegőért kapkodtam.
~ Mi a franc folyik itt? - kérdeztem magamtól. Magam elé meredtem, és ön-ön tükörképem nézett velem farkasszemet egy vödör vízben. Csupán egy pirosló alma zavarta meg a tökéletes tükörképet, és ahogy felkavarta a vizet, vonásaim mintha fiatalodni kezdtek volna. A víztől elhajolok, és végig tapogatom az arcomat… de nem éreztem változást. Szemöldökömet ráncolva néztem körbe… rengeteg ember vett körül. Ruháik színek millióiban úgy festettek, mint egy hatalmas festmény. Szalagok voltak kötve a házak közé felkötött damilokra… melyeken mécsesek aprócska lángjai pislákoltak, hogy félhomályba borítsák az utcákat. Gyermekek zsibongtak, és szaladoztak a felnőttek lábai közt szlalomozva, párok sétáltak egymásba karolva.
Közvetlenül mellettem hangos tapsolásba törtek. A hang irányába fordultam, és egy anyukát láttam, aki fülig érő mosollyal, nevetve tapsolt. Vékonyka derekát erős kezek fogták közre… egy szintén mosolygó férfi büszke tekintetével megborzongatott, ahogy kislányukra pillantottak. A lány csurom vizes hajjal bukkant elő a vödör vízből, szájában almával. Kicsiny kezével a haját megigazgatta, hogy arcát felfedhesse előttem. Egy pillanatra el is felejtettem, hol vagyok… talán a szívem is kihagyott egy dobbanást. Magamat láttam, csupán fiatalon… ahogy a vödör vízben pillanatokkal ezelőtt. Hevesebben kapkodva a levegőt, ismét a saját vödröm felé hajoltam, és belepillantottam. Fellélegeztem, hiszen a megszokott pillantások néztek vissza rám, a megszokott vonások.
- … - nem, nem szeretem az almát, én csak a papának akartam megmutizni, hogy igenis meg tudom csinálni! De meg ám!
Felé fordultam, biztos voltam benne, hogy csak képzelődtem… és csupán egy idegen kislány, de nem volt időm újonnan megvizsgálni a kis arcocskáját. Felém repült egy alma… egyenesen bele a vödrömbe. Csupán lopva, nemtörődöm módon néztem a felém dobott gyümölcsre….
~ Mi folyik itt? - dadogtam magamban, ahogy ismét pár éves énem nézett vissza rám a vödör vizéből.

Hatake Kakashi Hétf. Aug. 14 2017, 16:46

Édesapád tekintete ellágyult, melyet talán fél szemmel, ha láthattál.
- Tényleg megtudod csinálni, ügyes vagy. - Érezted a férfi tenyerének törődő simulását a fejed búbján. Tested a tenyér pehely súlya alatt egyre nehezebb lett és úgy érezted süllyedni kezdesz, mintha csak folyamatosan összemennél. A körülötted lévő világ félismeretsége teljes egészében átfordult egy színesebb, sokkal kontrasztosabb világba. Illatokat, lopott pillantásokat kezdtél el érezni.
- Esetleg valami édességet? Te választasz! - Hajolt le melléd édesanyád. Igen, biztos hogy ő, felismered a hangját. Akármilyen utat is választ az ember, legyen az shinobi, vagy egy földesúr, a szülei hangját nehéz teljesen kitörölnie a tudatalattijából, segítsen rá amnézia, vagy más balsors. Ha szüleid felé nézel apád arcát tökéletesen ki tudod venni, akadály nélkül. Azonban anyukád arca homályba vész hajkoronája alatt. Ilyen frizurája volt egyáltalán? Végigmérve tisztán látod, ahogy lapockáig érő haja szinte teljesen eltakarja arcának egészét.
A környezeted magasabban áll, mint te, nem vitás, alacsony vagy. Az éjszakai égbolt oly messzinek tűnik, hogyha tudnál repülni sem érnéd el évezredek alatt. Esetleg apukád, ő szinte bármire képes. Fel is kap és a nyakába helyez téged.
- Mutassa az utat, hercegnő. - Felelte mélyebb, úriasabb hangjában. A magas apukalelátó vezető fülkéjéből mindent szemügyre tudtál venni. A standok csak úgy hullámoztak a tömeg között. Jobb oldalra több édességre specializálódott bódét láttál, volt ahol ingyen dorayakikat osztogattak az arra tévedő kisgyerekeknek, csak hogy növeljék a hangulatot ( és persze a forgalmat). Bal oldalra még több játéklehetőség fogadott, volt célba csúzlizás és mi egymás. Egyenesen egy táncoló csoport sziluettje tűnt fel, a tájékán pedig zsonglőrök. Mielőtt dönthetnél, vagy szóra nyílhatna szád, feléd repül egy kék pillangó. Apró szárnyai dobbanásával folyamatosan lelassul az idő, mígnem teljesen megáll. Ámulás-bámulás ide, vagy oda, észreveszed, hogy egy másik lány - szintúgy apja nyakában ülve - is figyeli a lepkét... Rajtad kívül csak ő. Furcsa. Pislogott, jól láttad?
Ezután folytatódik az idő, mintha mi sem történt volna, szüleid döntésedre várva hallgatnak, a tömeg teszi a dolgát, a lány meg már csak apjára figyel, a pillangó pedig kékeslilás fényével tovarepül, de nem olyan gyorsan, hogy ne lehessen követni.

**Ayanokoji Nozomi** Vas. Aug. 20 2017, 08:32

Összeszorítottam szemeim, és vadul dörzsölni kezdtem azokat. Hatalmasat dobbant a szívem, és azonnal kipattantak a szemeim, ahogy egy jól ismert érintés büszkeséggel kezdte megtölteni szívemet. Más érzések azonban sokkalta félelmetesebbnek tűntek. Úgy éreztem magam, mint aki futó homokra lépett, de ahogy tekintetemmel a kis tappancsaimon végignéztem, nem láttam, hogy a föld akart volna elnyelni… valahogy mégis közeledett felém. Egy pillanat alatt átfordult a világ… amiért a szívem nagyon hevesen dobogott. Fogalmam sem volt, mi történik körülöttem, de mintha minden érzékem kissé kiélesedett volna.

~ Biztos az emlékeim kezdenek tisztulni. - gondoltam magamban.

Melegséget éreztem a mellkasomban, és borzongást, ahogy meghallottam egy női hangot. Gyorsan fel is néztem rá, hogy szemügyre vegyem, de arca a feledés homályába veszett… és hosszú tincsei eltakarják vonásait. A mellettem álló férfira pillantottam fel, az ő arca érdekes mód teljesen tisztán kivehető volt. Szőke haja olyan volt, mint egy nagyobb sün… tincsei egészen hosszúaknak voltak mondhatóak, némelyik már a válláig is elért. Tekintete határozott volt, mégis szeretettel teli, jó érzés volt minden pillantása.

A szám megállíthatatlanul fecsegésbe kezd. Meg is rémültem egy pillanatra, ahogy rá kellett eszmélnem, hogy nem vagyok ura saját testemnek, ami ráadásul sokkalta kisebb volt, mint a megszokott magasságom.

- Édesség!! - kiáltottam vidáman, és már mutogattam is ide-oda. Ujjam irányába nézve standokat, árusokat láttam, de olyannyira homályosan hogy képtelen voltam kivenni… ahogyan a következő mondatomat sem. Érthetetlen volt, eltompult, hiába figyeltem annyira. A férfi csak bólintott, és lehajolt hozzám, ahogy a párja is tette, de ő megragadta pehelykönnyű testemet a derekamnál, és a nyakába kapott. Újra szétnéztem, kezdett minden élesebb lenni, voltak emberek, akiknek az arca a homályból előbújva, végre kirajzolódott, ahogy a férfi nyakából figyeltem a világot. Ámulattal bámultam a táncosokat, mutatványosokat, kik őrültebbnél őrültem trükökkel szórakoztatták az ide látogatókat. Az egyikük standok tetején ugrált, és közben karikákkal zsonglőrködött, amik ráadásul tűzben égtek. Egy másik folytonosan az útját keresztezte, és ahogy egy karika felröppent, ő feléje ugrott, és egy pillanat alatt földet is ért. Mindenki önfeledten tapsolt, ahogy a férfi keresztül ugrott a karikán, hozzá nem érve a széléhez. Apró mancsaimmal tapsolni kezdtem, és már az irányt is mutattam volna, de szemem a nagy tömegben egy lepkén ragadt meg. Mintha minden szárnyrebbenése álmot hozna a szememre… olyan hipnotizáló, és kezdett lassulni a világ körülöttem… és mégvalamit észrevettem. Egy pillanatra csupán, de visszanyertem az irányítást saját testem felett. Mindenki ledermedt, senki sem mozdult… csak egy lány. Tekintetünk összefutott, és pislogott, mikor mindenki más megfagyva várta, hogy az idő ismét folytonossá váljon.

- Héé! - kiáltottam utána, de ahogy elhagyta a hang a számat, újra kattogni kezdett az idő kereke. Egy jól ismert hang mellé érintés is párosult. A nő keze az én kis tenyeremért nyúlt, és szelíden megsürgetett a válaszadásban.

- Sikerült dönteni Kincsem?

Bólintottam, és kacagva mutattam az utat. A lepke után indultunk.

Hatake Kakashi Szomb. Aug. 26 2017, 00:41

A különleges rovar irányába indulva igazi kincskeresőnek, vagy nyomozónak érezhetted magad. A célpontod a hol tömeg belsejébe, hol a tömegtől minél messzebbre cikázott. Természetesen te tökéletes hozzáértéssel mutattad, hogy mégis merre kéne menni, amit szüleid egy szinkronizált derült mosollyal jutalmaztak meg. Édesapád nyaka mellesleg kifejezetten kényelmesnek bizonyult, talán túlságosan is, nem kéne a nagy sietségbe idő előtt elálmosodnod. Sétátok során jó tempóban haladva egyre közelebb értetek szíved vágyához, míg nem a kellemes édességek és ínycsiklandó ételek között furcsa illatokat nem éreztél. Akarva akaratlanul is gyors, kicsi orrmozdulatokkal szimatoltál a levegőbe. Füst?
Édesanyád felfigyelt rád, föl is nyúlt feléd s lágyan megérintve combodat szólt hozzád.
- Mit érzel hercegnő? - Kérdezte lágy hangján. Válaszadásra úgy hiszed van időd és talán még szóra is nyílik szád, ám gondolataidat, vagy épp cselekedeteidet az idő újbóli teljes megállása szakítja félbe. Reflexszerűen körbetekintesz a lányért, (hisz nem rég is csak ő volt mozgásképes és a pillangó) de nem találod sehol. Amit viszont tisztán kiveszel az az, hogy a tömeg közeli, szétoszlott végén megpihen a színes célpontod. Szárnyait nem mozgatja tovább, úgy száll le, mintha hazatért volna. Egy kis fókuszálás után kiveszed, hogy mire landolt, egy emberre. Széles válla egyik oldalán telepedett le. Nahát, ilyet is csak a mesékben hallani! Mindenesetre így könnyebb lesz megtalálni a lepkét, ha nem mozog, nem de?
Az ember testalkata alapján csakis férfi lehet, ruházata is ezt sugallja. Egy félig takarásban lévő fejpánt van a karján, amit nem tudsz teljesen kivenni. Ennyi idősen te is tudod, hogy csak a ninják hordhatnak fejpántot, szóval minden bizonnyal shinobi. Háttal áll neked, jól kitudod venni furcsa, fehéres mellényét és sötét kapucniját. Sajnos ez az arcáról már nem mondható el. A nagy fókuszálás közepette abnormálisan gyorsan fordul meg, nem mutatva semmilyen forgási mozdulatot. Egyáltalán nem emberi. Lehajtott fejét felemeli, de a takarásban semmi sem vehető ki, kivéve az, hogy egyenes rád figyel.
- Mit nézel, kölyök? - Ezzel a mondattal kámforrá válik ő, a pillangó és az időt megállító blokád is.

// Tetszik, hogy ilyen könnyedén átvetted a gyermekded szerepet, kapsz is tőlem egy mezei piros pontot első posztodra. //

**Ayanokoji Nozomi** Szer. Aug. 30 2017, 14:20

A fellegekben éreztem magam apám nyakában… kezdtem megfeledkezni magamról. A mindennapos problémák akkor oly távolinak tűntek. Szüleim mosolya egyszerre jelentett nekem mindent… melegséget és fájdalmat. Piciny testemben kavargó érzelmek a “vadászat” izgalmával keveredtek, így mutattam ujjacskámmal, merre van az előre.
- Arra Papa! - kiáltottam, és mintha tökéletesen megértett volna, az általam kijelölt irányba indult. Jobbra-balra tekeregtünk, más nem is lebegett a szemem előtt, csak a csapkodó kis szárnyas. Pedig bőven akadt még látnivaló, ráadásul az égen hatalmas robbanással tűzijáték robbant. Egy pillanatra megálltunk… de én félve attól, hogy a kis üldözöttem eliszkolna, le sem vettem róla a szemem.
- De Papaa… elrepül a pillangóm! - emlékeztettem a küldetésünk valódi céljára.
- Ohh! Ne haragudj Kincsem, merre menjünk? - kérdezte. Olyan volt, mint egy barátságos medve. Hangja kissé brummogó, mégis jóindulattal teli, és a Papa hatalmas volt… mint egy igazi medve. Talán… nem, annyira azért szőrös nem volt. A nagy sietségben teljesen elragadt a hév, és szinte mindent figyelmen kívül hagyva csak az utat mutattam… de ahogy az édességek közt szlalomoztunk, kerülgetve az embereket… a finom illatok közt egészen más rejtőzött.
~ Füst…. - morogtam magamban. Felocsúdva ezen, ismét magam voltam, legalábbis fejben. Alig vettem észre, hogy anyám megérintve combomat, megszólított. Nyitottam a számat, szólni viszont nem tudtam. Kellemetlenül kezdtem magam érezni… úgy, ahogy már éreztem magam ebben az álomban, ebben biztos voltam. Lassan megint minden megfagyott. Szinte akaratlanul is körbepislogtam, kutatva az arc után… de nem láttam sehol.
~ Mi folyik itt? - töprengtem magamban.
Ezután a repülő kis rovart keresve… fel kellett fedeznem, hogy az megállt. Tudtam, hogy nekem kell ez a pillangó. Akárhányszor megfagy az idő, színes kis barátom mindig ott repked.
~ Van valami azzal a lepkével… és… az a füstszag… - elmélkedtem… és induláson gondolkodtam, mikor a lepke leszálló pályája, egy idegen megmozdult. A hideg is kirázott tőle. Mozzanata, amellyel megfordult… közel sem volt normális. Arcát hiába fürkésztem, képtelen voltam vonásokat kivenni.
- Ki vagy? - kérdeztem, szinte tudomást sem véve az irányomba feltett kérdésről. Nem válaszolt. Már ott sem volt. Sem ő, sem a lepke.
- Csakhogy megvagytok! - hallottam egy szintén ismerősen csengő hangot. Az érkező felé fordultam, és mosolyogva integettem neki. A szívem hatalmasat dobbant arcát látván. A fiú közel 16 éves lehetett, haja hófehér. Olyan volt, mint egy szellem. Világos bőre és vörösen izzó szemeiből könnyen kitaláltam, hogy albinizmusban szenvedhetett. Arca derűs volt, és egyenesen hozzám lépett.
- Ügyesen bújócskázol Hugi… de tanuld meg, Apa nyakában bárhonnan kiszúrlak. - mosolyogta, és kiemelt a Papa nyakából.
- Gyere! - és egy lendülettel a sajátjába emelt. Tény, hogy ez a kilátó nem volt olyan magas… de igaz is, ha így kitűntem a tömegből, könnyedén megtalálnak….
~ Csupán… kik az üldözőim?

Hatake Kakashi Szomb. Szept. 09 2017, 19:54

// Elnézést a késésért, ha a jövőben ilyen előfordul nyugodtan noszogass. Ennyi idő alatt viszont összemutyiztam neked egy kis holmit, választhatsz közülük: +6 Ch, vagy +3 Tjp. //

Bátyád megjelenése végett teljes lett a család, noha mint kiderült a körülötted történő eseményeket ők nem úgy érzékelik, mint te. Egy új lelátón ülve jól szemügyre vehetted a kis csapatot, amit alkottatok és hát meg kellett hagyni, hogy szép látvány volt. Egy olyan érzés járhatott át, amit teljes biztonságnak neveznek a legtöbben. Testvéred pár szót intézett hozzád, mielőtt indultatok volna.
- Te vagy a vezér, húgi. - Mondata végén felnyújtott neked egy zacskó selyemcukrot, amit ha kedved szottyan elmajszolgathatsz. Elvégre a legnagyobb vezérek is megéheznek, nem de? Ezután irány megadása nélkül indultok meg, együtt, mint ahogy azt egy családnak illik.
- Jól elsodródtál a tömeggel. - Búgott apád hangja.
- Legközelebb csengőt akasztok a nyakadba. - Testvéred mondani készült valamit, de nem bírta ki kuncogás nélkül. A beszélgetés tovább fojt, amit te egy mosollyal hallgattál végig. Nem véletlen, hisz a családi oda-vissza szópárbaj egy gyermek szemében is értékes, akár durcis tőle, akár fáj a hasa a sok nevetéstől. Talán a légkör, talán a selymes hangok lágy összefonódása tehetett róla, de gyengéden belekapaszkodva testvéredbe álomba szenderültél. Mikor újra magadhoz tértél több furcsaságot is tapasztaltál. Tested más volt, érezted, hogy súlya nem egyezik és mintha magasságod is megváltozott volna. Ezen felül nem látod kezeidet, se lábad, hiába próbálod tisztázni a helyzetet. Mindent beterít egy sötét füst, ami a legsűrűbb, legfélelmetesebb ködnek felel meg. Ám a távolban látsz egy pöttyöt, méghozzá egy vöröset. Ösztönösen lépsz felé, de nem látod talpad elhelyezkedését. El tudsz egyáltalán esni? Ekkor észreveszel még egy pöttyöt a messzeségben (már amennyire tudod érzékelni a távolságot), ami viszont kék színben fürdik. Mindenhonnan füst és friss szén szaga árad, és nem tudod hova tűnt mindenki, hova tűnt a... Hol is voltál?

// Az álom résznél nyugodtan álmodhatsz valamit, csak hogy meglegyen az inception hatás. Természetesen, ha jól megírod azt díjazom. //

**Ayanokoji Nozomi** Kedd Okt. 31 2017, 15:53

Szívszorító érzés keltett hatalmába… hiszen a szemem előtt álltak ők, a családom. És noha társaságuk felért mindennel, jól tudtam, hogy nem véletlenül léteznek csupán az emlékeimben. Egy megérzés… vagy talán tudatalattim dolgozott rajta, de valami azt súgta, talán jobb lenne nem tudnom sorsukat. Megráztam a fejem.
~ Nem véletlen vagyok itt, ki fogom deríteni mi történt!
Makacsul elhatározva magamat, kissé nehézkesen, de ismét félre hessegettem gondolataimat. Épp időben, hogy lecsaphassak a felém nyújtott édességre. Mosolyogva tömtem tele a számat az ízletes édességgel, és figyeltem jobbra-balra.
~ Hová tűnt a pillangó?
Pillanatok alatt elszállott minden rossz érzésem a látomásommal kapcsolatban… mintha kitörölték volna a fejemből. Apuékat hallgatva csak mosolyogtam… akár a tejbe tök. Bátyám is nevetett, apu és anyu is. Ettől egyszerre éreztem magam a világ legboldogabb és legszomorúbb emberének. A csend vetett végül véget a kis szócsatának és a jókedvemnek is. Bár ideig bírtam a viaskodást, a fáradtság végül maga alá gyűrvén mély álomba taszított.
Felébredvén homályos foszlányokra emlékeztem csupán, mely pillangókról… és a családomról szólt… de ahogy körbe pislogtam, megkérdőjeleződött bennem mindaz, amiről azt hittem álom.
~ Csupán alszom még… vagy minden, amit most megéltem… közel sem álom.
Még belegondolni is ijesztő volt, hogy jelen helyzetem a rideg valóság lenne. Bármerre néztem, semmit se láttam… csak füstöt… és fénylő pontokat. A kékes színben pislákoló pont felé indultam, mint egyetlen megbízható támpont felé.

// Elnézést, hogy megvárattalak... igyekszem a továbbiakban gyorsabban reagálni //

**Ayanokoji Nozomi** Vas. Dec. 02 2018, 21:26

/New Chapter of my life/

Nozomi lustán nyúlt el az ágyában, élvezve, ahogy az ablakon besütő napsugarak lágyan cirógatják arcát. Kipihent volt, nyugodt és energikus... már-már hihetetlennek tűnt, hogy ilyen tökéletesen indult a reggel. Kissé bicegve állt talpra, a lába még koránt sem volt az igazi, mankóját azonban már lassan egy hete pihenteti valamelyik szekrénye legmélyén, ruháival és egyébb cuccaival betemetve. Ruhák... a lány gyorsan végig futott szemével szekrénye tartalmán... majd újra, s újra... s már nem volt gyors... s csak órák múlva kanyarintotta magára az egyébként első kezébe eső köpenyét. Szerette ezt a holmit. A bordó köpeny bokájáig ért, belül pedig világos... már-már homok barna volt. A köpeny csukjáját ezúttal nem húzta arcába, úgy döntött, hogy ma had lássa mindenki milyen vidám a reggele. A ruhavállogatás persze akár egy hurrikán... végig söpört a szobán, és még az ablakból is valami toppocska lógott.

Nozomi vállat vont.

~ Majd elpakolok később....

Persze ezt Ő maga se hitte el, de kőnnyelműen legyintve ment dolgára. Szokásos rutin. Reggeli, fél óra csevegés Ai-val... majd ha az öregasszony kisopánkodta magát, egy jóleső meditáció. Furcsa mód rászokott erre is... pedig nagyon ellene volt a dolognak eleinte.

A templom kertjénél aligha látott szebbet Nozomi, épp ezért a meditációit rendszerint itt tartotta. Lehuppant a fűbe, fák vették körül, a levegőt madarak csicsergése és az előtte csobogó patak lágy hangja töltötte meg.

~ Gondolkodj... mi az utolsó emléked... - próbálta fejébe koncentrálni kérdését... de ahogy eddig bármikor, újra az a borzalmas válasz érkezett rá, hogy semmire. Utolsó emléke, hogy a kolostorban ébred, és Ai mogorva arccal faggatni kezdi, hogy ki és mi ő. Felsóhajtott.

~ Ez reménytelen...

// Megbeszélés alapján a korábban Kakashi álltal beígért kárpótlást TJP formájában venném majd a jövőben igénybe, ergo +3 TJP //

**Jaiba Mineo** Csüt. Dec. 06 2018, 01:41

/Ayanokoji Nozomi/

Csak a szokásos emlékképek ugranak be. Ai mogorva arca, Ebisu, a szakács frissen borotvált képe, Chiyo, a könyvtáros zsörtölődése, a templom lakói. A lábad, ahogy Ai próbálja rendbe hozni, és ehhez hasonló, számodra jelenleg kevésbé fontos dolgok. De a múltadról semmi. Meditáció közben Ai szavai csengenek a füledbe. „Nem vagy elég kitartó.” Legalább is szerinte. Hiába próbálsz mélyebbre ásni, nem sikerül. Valamiért nem tudsz, vagy nem akarsz emlékezni, magad sem tudod igazán. A kellemes idő, a napsütés, a patak csobogása mind segítenek ellazulni. Szerencsére ilyenkor senki nem jár errefelé, így nyugodtan el tudsz merülni a saját fejed rejtelmeiben. Lassan a külvilág zajai elhalkulnak. Minden elsötétül, majd fények kezdenek felsejleni. Egy kislány fut feléd. Megint a már korábban látott emlék. A templom kertje, a 13 éves önmagad és két alak, akik követik. Ismerős képek, ezt már láttad, ráadásul a szemtelen kiscsajjal sem szeretnél újra beszélgetni. Úgy sem tud semmi újat mondani, és csak felbosszantana, mint legutóbb. Már épp a meditáció megszakítására gondolsz, mert reménytelennek érzed a dolgot. Azonban a szemed sarkából valami meglepőt veszel észre, ami eddig nem tűnt fel. Miért is figyeltél volna abba az irányba, hiszen a tekinteted mindig korábbi önmagadat követte. A templom bejáratánál egy 13-14 évesnek tűnő fiú figyel befelé. Hosszabb, bozontos fekete haja úgy néz ki, mintha elfeküdte volna. Ránézésre egy átlagos gyereknek tűnik. Magas, vézna és jó tartású. Ruhája piszkos, és egy kicsit kopottas is. A kicsi énedet nézi távolról, figyeli minden mozdulatát, majd amikor eltűnik a látómezejéből a fiatal lány, sajnálkozva megrázza a fejét, beleüt egyet dühösen a kapuba, majd hátat fordít, és elindul a veled ellenkező irányba. Ismerősnek tűnik az arca, de hogy honnan, az nem jutott az eszedbe.

**Ayanokoji Nozomi** Csüt. Dec. 06 2018, 18:09

/Jaiba Mineo/

- Ú... újra álmodom?!

Nozomi csöppet sem volt elragadtatva a dologtól. A múltkori látomása hetekre rányomta hangulatára a bélyegét... felkavarta, s megíjesztette a múltjában kutakodó leányzót, de úgy tűnt, ez az egyetlen módja annak, hogy kicsit jobban megismerje a saját történetét.

Sóhajtott egy nagyot, lemondva a csodásnak induló napjáról, és egy kicsit erejét keresve a kutakodáshoz. Mostmár inkább arcát kaparva figyelte, ahogy évekkel ezelőtt hogyan járt táncot az itteniek idegein.

~ Nem vagyok... voltam normális.

Legszívesebben fülön ragadta volna a kislányt, s egy pár órás okoskodással újabbnál újabb módszerekre hívta volna fel kicsiny énje figyelmét, miként is teheti pokollá mások életét... valamivel szerethetőbb és elviselhetőbb formában. Ahogy eljátszott a gondolattal, hogy vajon hogyan is reagálna a múltbéli sátángyermek, figyelme egy ismerős, mégis idegen fiún ragadt meg.

- Nicsak... titkos hódoló?

Egy darabig még figyelte a sötét bozontos, cseppet sem elegánsba vágott fiút, lányos zavarában még egy kissé el is pirult, aztán úgy döntött, most az ő sora következik a kukucskálásban, így gyorsan utána eredt.

Gyorsan... ez a lányt is meglepte, de csupán úgy a 10-12 lépés után kapott észbe.

~ A lábam... nem fáj? Furcsa...

Vállat vont, és a fiú után eredt, magában pedig igyekezett megküzdeni egy újabban előtörő röhögő görccsel, amit a távolból kiáltozó üldözők váltottak ki, és ha mindez nem lett volna elég, Ai sejtelmes szavai is ott visszhangoztak a fülében, melyeket akkor nyarvogott el neki, mikor Nozomi a múltjáról érdeklődött.

"- Nem tudom lányom, hogy honnan szalajtottunk, de az biztos, hogy a szemed se állt jól. Szörnyű egy kölyök voltál, s ahogy azt látod... az is maradtál."

~ Felfuvalkodott vén banya... méghogy gyerek maradtam....

**Jaiba Mineo** Kedd Dec. 11 2018, 19:21

A kapuhoz érve kellemetlen meglepetés vár. Bármerre is nézel, senkit nem látsz a környéken, a fiút mintha a föld nyelte volna el. Úgy tűnik, az emlékben idáig szerepelt, hogy mi történt vele, azt már nem tudhatod meg. Ahogy nézelődsz, furcsa, émelygő érzés lesz úrrá rajtad, a képbe nem igazán illő hangokat hallasz, majd hirtelen szertefoszlik minden. Csak sötétséget látsz. Szemeidet kinyitva Ai ráncos arcát pillantod meg közvetlen közelről, miközben türelmetlenül rángatja a vállaidat.
- Ébredj már te gyerek, nem érek rá egész nap.
Amint realizálja, hogy felébredtél a meditációból, és felfogod, hogy mit mond, hangnemet vált, és izgatottan folytatja:
- Gyere leányom, mutatnom kell valamit.
Nem igazán hagyja, hogy bármit is reagálj, kezednél fogva kezd el ráncigálni maga után, végig a kerten. Nemsokára egy kis szoba elé érkeztek. Bent a behúzott függönyök miatt sötét van, de egy alakot lehet kivenni, amint egy ágyon hever. Belépve jobban szemügyre tudod venni az illetőt. Egy fiatal 18-20 év körüli srác fekszik az ágyon, takaróval betakarva. Hosszabb, bozontos fekete haja teljesen össze van kuszálódva, ráadásul a párna teljesen elnyomja a formáját. Az arca is ismerős, bár jelenleg sápadtnak, és betegesnek tűnik. Megszólalásig hasonlít a titkos hódolódra, akit az emlékedben láttál. Csak mintha a felnőtt változata lenne előtted.
- Szerencsétlen, nem tudom, mit vétett, de összeesve találtuk meg a templom kapuja előtt, tele volt sebekkel. Amikor odaértünk hozzá, csak annyit hajtogatott…
Ai szava eláll egy pillanatra, vesz egy mély levegőt, majd aggódva folytatja.
- Kérlek leányom, ne izgasd fel magadat. A fiú, aki itt fekszik, azt ismételgette, hogy ”Nozomi”, amikor elájult. Utána hoztuk ide. Amikor lefektettük, egy kép esett ki a zsebéből. Ez, akárhogy nézem, te vagy. – ad át neked egy képet, amin a 13 éves önmagadat láthatod. - Kérlek, ne csinálj semmi hülyeséget, tudom, hogy néha nagyon ostoba tudsz lenni. Nincs kedvem még egyszer összevarrni semmidet.

Ajánlott tartalom

Shintai temploma

Shintai temploma

Re: Shintai temploma

Re: Shintai temploma

Re: Shintai temploma

Re: Shintai temploma

Re: Shintai temploma

Re: Shintai temploma

Re: Shintai temploma

Re: Shintai temploma

Re: Shintai temploma

Re: Shintai temploma

Re: Shintai temploma

Re: Shintai temploma