Aikaho Mitsuko

Név: Aikaho Mitsuko(Mitsuko jelentése:a fény gyermeke)
Ország:A Tűz országa(Konoha)
Rang:Genin
Szint: D
Chakraszint:
Kor:14
Nem:Nő
Felszerelések:1db elsősegély készlet, 5-5 shuriken és kunai,robbanó cédula(5db),drót huzal(10m), szerszámok(1 készlet)
Kinézet:hátközépig érő sötétbarna,enyhén hullámos haj, sötétbarna szem,karcsú testalkat,kb 170 cm, 51-52kg,van egy nyaklánc
Jellem:Intelligenciáját és lobbanékonyságát anyjától,míg akarsterejét és kitartását apjától örökölte.Képtelen embert ölni,legfeljebb ha a szükség nagyon megkívánja,de akkor is utána hosszú időn keresztül bűntudat gyötri.

Születésem:
14 évvel ezelőtt jöttem világra. A család amelybe születtem 4 tagból állt. Voltak a szüleim Sadako Azuna(anyukám) és Aikaho Genji (apukám), volt a nővérem Aikaho Akane(nálam 6 évvel idősebb) , és én. A szüleim ekkor még shinobik voltak a nővérem meg egy átlagos kislány, aki már nagyon várta, hogy végre az akadémiára járhasson. Az anyukám egy szanitéc ninja volt, aki ha nem a kórházban látott el feladatokat, akkor a csapatával volt küldetésen. Az apukám pedig egy jounin szintű shinobi volt, aki eleinte egy genin csapatot felügyelt, de később már ezekből a geninekből az egyenrangú csapattársai váltak.

Gyerekkorom:
Édesapám minden este mesélt nekünk valamit, ezekbe a történetekbe néha valahogy beleszőtte, azt hogy mi a Hyuuga klán leszármazottai vagyunk, persze elhittük ezt neki, sőt igazából máig nem tudom,hogy ezekből a mesékből mi volt igaz és mi nem. A jellemem viszonylag korán kialakult, ugyanis már egész kiskoromban, meg volt az az akarat, kitartás és lobbanékonyság, amit remélem életem végéig hordozni fogok. Az életem nem nagyon volt túl érdekes egészen 5 éves koromig, persze ekkor sem történt egy hatalmas csavar,csak annyi,hogy megszületett az öcsém, Aikaho Ikumi. Néhány hónappal később, amikor már a nővérem egyre többet gyakorolt otthon,én is elhatároztam,hogy azt fogom csinálni, mint ő. Persze Akane rendes kunaikkal gyakorolta a célba dobást, míg én apa által kicsit kihegyezett botokkal. Egy idő után viszont én nem elégedtem meg ezzel, ugyanis én is rendes kunaikkal akart gyakorolni, amit nagy könyörgések után apukám megengedett, és vele edzettem ez után, persze végig ott állt mellettem, nehogy megsértsem magamat.

Életem (eddigi) legrosszabb napja:
A 6. születésnapom után nem sokkal viszont a falunak azon részét amin laktunk megtámadta egy csapat shinobi, azt hogy pontosan miért,és kik tették nem tudom. Mivel a szüleim shinobik voltak azonnal harcba szálltak velük, míg én a nővérem és az öcsém megpróbáltunk elmenekülni, de nem nagyon hagyták a támadók , mivel nagy valószínűséggel minél kevesebb szemtanút akartak hagyni. Minden olyan gyorsan történt, és én végig olyan tehetetlen voltam(persze egy 6 éves gyerek nem túl sok mindent tud tenni egy ilyen helyzetben)azt sem tudtam, hogy merre kéne menekülnöm,minden egyes mozzanat az elmémbe vésődött. Mint amikor a nővérem a kezembe adta az 1 éves öcsémet, hogy vigyázzak rá, mert ő neki kell mindkét keze ahhoz ,hogy megpróbáljon megvédeni minket(ekkor már végzős volt az akadémián). Éppen futottunk, amikor néhány kunai repült felé, ezeket Akane sikeresen kivédte, de nem számított arra sajnos, hogy ezek csak elterelésül szolgálnak, ugyanis a következő pillanatban, neki hátulról
öt robbanó cédulával ellátott kunai repült felé, arra már nem volt ideje, hogy kivédje a teljes támadást, de annyit viszont tudott tenni, hogy ránk vetődjön, azért hogy a robbanás ellen megvédjen minket a saját testével.

Azután a nap után nem sokkal:
Ezek után a kórházban ébredtem az öcsémmel együtt, ahonnan egy-két nap után ki is engedtek engem. Első dolgom az volt, hogy megkeressem a szüleimet és a nővéremet, hosszas keresgélés után sem találtam meg őket, ezért gondoltam felmegyek ahhoz az emberhez, akivel elég sok időt töltöttünk el együtt, méghozzá anya egyik csapat társához, Ebina Kiyokohoz. Kiyoko érdekesen fogadott engem(ekkor az öcsém még a kórházban volt), ugyanis még soha nem láttam azokat az érzelmeket az arcán, mint ma, arca sápadt, látszott a szemein, hogy nemrég sírt, én még soha nem láttam őt szomorúnak, mindig őszintén mosolygott. Éreztem, hogy valami nincs rendben , az a letört hang amivel köszöntött. Ezután ő besétált a szobába és egy dobozt hozott elő, majd elkezdte mondandóját:
-Mitsuko, én kaptam azt a feladatot, hogy közöljem veled a szomorú hírt. Anyukád és apukád harc közben elesett.
-Az kivan zárva, őket nem lehetett ilyen könnyedén megölni…
-sajnálom, de ez az igazság, hiába volt ott anyukád, mint szanitéc ninja nem volt rá ideje, hogy bárkit is ellásson. A shinobik élete néha megköveteli ezt.
-(ezután már ordítottam a bennem lévő tehetetlen dühtől)Viszont hol van a nővérem?
-Ez a másik hír, amit elakartam mondani neked, Akanét sehol sem találták, ezért őt eltűntnek nyílvánították.
Ezek után már képtelen voltam ott maradni Kiyoko házában, ezért elrohantam a saját házunkhoz. Láttam, ahogy az egész rész le van zárva, miszerint bizonyítékokat keresnek, mivel nem tudják kik tették. Miután sikerült kicsit lenyugodnom visszamentem Kiyokohoz, aki azt modta:
-Az előbb olyan gyorsan elrohantál, ezért nem volt időm ezt odaadni neked.
Majd átnyújtott egy dobozt, amit kinyitottam, és Akane nyaklánca volt benne.
-Hol találták ezt?-kérdeztem
-Ez az egyetlen dolog, amit Akanéból találtunk, se ruhadarab, se semmi.
Mivel már esteledett megkérdeztem Kiyokot, hogy ma aludhatok e itt, amire ő azt válaszolta, hogy igen, így hát felmentem abba a szobába, amibe mondta, hogy aludhatok. Nem tudtam álomra hajtani a fejem, folyton az a nap járt a fejembe, hogy lehet az, hogy egy robbanás után, az emberből egy apró anyag darabka sem marad hátra, és hogy szakadhatott le a nyaklánca? Végig magamat emésztettem emiatt az egész miatt, rá akartam jönni, hogy ki is tehette, de egy 6 éves kislány honnan jöhetne rá erre?
. Gyámnak Kiyokot jelölték ki nekünk, ugyanis vele nagyon jóba voltunk, és szinte csak ő vállalta el azt,hogy mindkettőnket nevel.
6-8 éves koromig:
A tragédia után nem sokkal elkezdtem keményebben edzeni, de nem túl sok sikerrel( ekkor is a célba dobást gyakoroltam), ugyanis apa nélkül már nem ment úgy, egyszerűen, nem tudtam kiverni magamból azt az érzést, ami bennem volt, azt a haragot. Ezekben az időkben kezdődött a magammal vívott harc, egyik felem ezt mondja, a másik azt.
8 éves koromban beadtam a jelentkezésemet az akadémiára,mert én is shinobivá akarok válni,mint a szüleim,ennek egy hatalmas oka van meg akarom védeni az öcsémet minden áron,úgy mint a nővérem védett meg minket,és ezért a célomért olyan keményen edzek ahogy csak tudok.


Akadémiás évek:
Az akadémián eleinte elég zárkózott voltam, hogy őszinte legyek ma már nem tudom,hogy miért, aztán természetesen lettek barátaim .Ahogy az akadémiás osztályokban egyre feljebb léptem ,rájöttem,hogy képtelen vagyok embert ölni, ami elég érdekes, főleg úgy hogy egy küldetés megkívánja ezt ,de szükség esetén, ha már nincs kibúvó e tett alól, akkor megteszem. A másik amire az akadémián jöttem, rá hogy lobbanékony természetem miatt, képtelen vagyok nyugton ülni, még akkor is ha a harc ennek ellenkezőjét kívánná, de ami még érdekesebb, hogy ez a két dolog üti egymást,egyszerűen néha már megőrjít ez a magammal vívott harc. Higgadt fejjel mindenképp tiltakozok egy ember életének kioltásában, de amikor már felkapom a vizet, úgy érzem, hogy legszívesebben kinyírnám( ez az érzés volt bennem 8 évvel ezelőtt is). Na de kanyarodjunk vissza az akadémiás évekhez, az órákon sok érdekesség elhangzott, de volt egy dolog, amit nem tudtam egyszerűen felfogni, az hogy mi értelme a háborúnak, azért küldenek harcba ninjákat, hogy egy alapból gazdag ember még gazdagabb legyen? Jó persze nyilván az legfontosabb, hogy egyik nemzet a másik fölé kerekedjen, de akkor csak azért ártatlan életeket kioltani. Az elméleti része igazából untatott, valószínűleg azért, mert mindent megjegyeztem amit meg kellett. A gyakorlati része már nehezebben ment, ugyanis a chakra kontrolom borzalmas volt, az biztos, hogy ezt nem anyukámtól örököltem. De ennek ellenére is elhatároztam, hogy szanitéc jutsukat majd tanulni.
Genin vizsga:
Aztán 12 éves koromban eljött az amire minden diák vár, a genin vizsga. Előtte már hetekkel egyre inkább visszajöttek az emlékek a nővéremről, aki ugyanúgy várta azt a napot mint én, de életében soha nem jött el. Ami a legjobban gondolkoztat, hogy hol lehet, mert tudom,hogy már rég fel kellett volna adnom a reményt, hogy valaha hazajön(mivel csak eltűntnek nyilvánították), de én ezt nem tudom .A vizsga előtti nap nem tudtam ne rá gondolni, egyszerűen nem hagyott már el aludni ez a gondolat, ezért kimentem a nevelő anyukámék kertjébe gyakorolni. Magától a vizsgától nem féltem, mert bíztam magamban, hogy jól fog sikerülni, mert ha higgadtan tudok végig gondolni egy helyzetet, akkor általában nem bukok el rajta, igazából azért jöttem ki, mert ki kellett valahogy élnem azt a dühöt ami magamban volt, amiatt az este miatt. A megmérettetésnek végül hulla fáradtan ültem neki,de így is az írásbeli 100/100 pontos lett, a gyakorlati részén pedig a kawarim no jutsut és a shunshin no jutsut kellett bemutatni, szerencsére ez is sikerült úgy ahogy, csak közben az a gondolat…
Utóbbi két év
Két fő célom van jelenleg, 1 létrehozzak egy olyan jutsut, amivel biztosan meg tudom védeni az öcsémet, 2 szeretném megtalálni a nővéremet. Ezeken dolgoztam az utóbbi két évben a küldetések mellett. A küldetések geninként elég unalmasak, nem egyszer voltunk macskát fogni, vagy a folyóból kihalászni ezt azt, de remélem, hogy így két év után, egy kicsit komolyabb küldetéseket is fogok kapni. A chakra kontrolom fejlődött, mivel Kiyoko megtanított függőleges felületre felmászni, nem mondom, hogy könnyű volt, de kb. fél év után már biztosan ment. Az utóbbi időkben Kiyoko elég sok küldetést kap, így egyedül maradtam az edzésekkel, és ráadásnak, még itt van az öcsém is, akinek segítenem kell az akadémiás edzéseiben.