Aikaho Mitsuko

**Aikaho Mitsuko** Szer. Aug. 07 2019, 20:53

Elnyomott emlék

A víz felszínén előttem egy árva falevél úszott, mellyel az apró hullámok játszottak. Törökülésben ültem a tó partján, tartásom egyre görnyedt, de én ezzel nem törődve csak tovább csodáltam a tavat, mely oly sok mindent látott életem eseményeiből. A szél apró hullámokat idézett elő a tó felszínén, mely tehetetlenül engedelmeskedett neki. Vártam, egyedül, mint az a falevél, ki előttem egy társra vágyik. A szél néha egy-egy tincset az arcomba fújt, de figyelmemet ez sem tudta elterelni a víz hömpölygéséről. Nem sok idő elteltével egy ismerős hang ütötte meg a fülemet, anyáé.
- Mitsu, akkor indulhatunk?-
Én erre a hívószóra egyből felpattantam, majd még egy utolsó pillantást vetettem a magányos falevélre, mely mellett már egy másik is pihent. Kiyoko nem mondta, hogy hova megyünk, még is sejtettem, oda ahol mindig tanít engem. Most is e célból keltem fel korán, vártam a mai napot hisz végre lehetőséget kaptam a suiton: mizurappa elsajátítására.~Sokak számára ez egy egyszerű technika, és valószínűleg egyszer nekem is az lesz, mégis most még különleges, hisz az első elemi technika, amit megtanulhatok.~
A közeli folyóhoz mentünk, melyen a nap sugarai érdekesen csillogtak. A víz folyton haladt előre, míg a megtörő fény vándorlása nem volt észlelhető. Miért is lett volna? A Nap még fényesen ragyogott helyén, a sötétség még nem győzte el...így sugarait, mint katonáit nem kellett visszahívnia. Azok, mint jó harcosok maradtak ott, ahol kellett lenniük. Bambultam magam elé, egy másik csatát is figyeltem, hallgattam. A folyó koptatta a mederben pihenő köveket, próbálta őket megtörni, azok mégsem akartak elmenni onnan. Makacsul tartották magukat, mégis volt jele, hogy régóta küzdöttek, hisz felszínük már nem volt érdes.
- Koncentráld a mellkasodba a chakrád, majd lődd ki- hangoztatja Kiyoko. Ezek a szavak törték meg a folyóra irányított koncentrációmat. Nem hagyhattam, hogy a természet alkotásai elvegyék minden figyelmemet. Behunytam a szemem ~ Emlékezz ~ mondtam magamnak. ~Mikor azt a papírt tartottam a kezembe, mely felfedte a titkot, amint belevezettem a chakrámat. Úgy kell tennem, mint mikor a róka nézi a zsákmányt, koncentrál, figyelni, majd a legalkalmasabb pillanatban lecsap rá mit sem törődve a tényezőkkel.~ Próbáltam minél többet a mellkasomba vezetni, majd mikor megfelelőnek éreztem kilőttem. Pontosan annyira tudtam, hogy mennyi a megfelelő, amennyire a madár fióka sejti mekkorát kell a szárnyával csapnia ahhoz, hogy fennmaradjon. A vízsugár nagy erővel hagyta el a számat, mely így hátralökött. Mögöttem nem sokkal egy fa állt. ~Nap közben olyan észrevehetetlennek tűnik, egyszerűen természetes, hogy itt van, sőt senki észre sem veszi a sok fa között...nincs benne semmi különleges, ami miatt meg kéne jegyezni őt. Igen..másoknak hétköznapi, semmilyen...de mégis egy ilyen kis hiba már értéket ad neki az én szememben...hisz már egy emlékem kötődik hozzá.~ Mikor hátraestem a fa kérgébe bevertem a fejem. Hirtelen éreztem rajta egy tompa ütést, melyet hang is kísért. Hamar kinyitottam újra szememet, másodpercek telhettek csak el... mégis mintha az időt lelassították volna. Egy aggódó tekintet fogadott az újra felgyorsult világban.
- Minden okés? - kérdezte anya. Kellett egy kis idő, míg eljutott tudatomig, hogy mit kérdezett.
- Persze- mosolyogtam hozzá. Az ütést követően jött a nehezebbik rész, amikor a szervezeted érzékeli a fájdalmat. Nem volt vészes, inkább csak kellemetlen, mely lassan megszűnt. ~Szóval nem elég csak a mellkasomba koncentrálnom, hanem a lábamba is kell, vagy hátraesek. Nem elég csak arra figyelnem, amire látszólag kell, hanem a részletek is körültekintést igényelnek. A sas sem csak szimplán megeszi áldozatát...figyel a részletekre, és ha betegnek gondolja zsákmányát, inkább hagyja, mintsem, hogy kockáztasson. . Viszont, ha a vízen próbálnám meg ezt a technikát, talán nem esnék hátra, hisz ott természetes a koncentráció.~ Lépteimet szinte észre sem lehetett venni a felszínén, hisz alapból a víztömeg néhol odacsapódott egy- egy nagyobb kőnek, ezzel megtörve egészé. A vízen már stabilan álltam, és vettem egy mély levegőt. ~ Szóval kevesebb kell először a mellkasba.~ Amikor kifújtam a vízsugarat semmi erő nem volt benne, mintha csak a számon kifolyt volna a víz. ~ Tökéletes összhang kell, ha felborul, vagy én sérülök meg, vagy az ellenfél röhög a képemne.~ Újra megpróbáltam, ahogy a madár teszi, sokat csap, mire stabilan fennmarad. Úgy figyeltem minden apró részletre, ahogy csak tudtam... mégis kevés volt, jött ki sugár, de gyenge. ~Lehet félek többet beleadni?~A negatív élményt elnyomtam, legalábbis próbáltam.Újra lehunytam szemem, és koncentráltam, amikor egy éles hang törte meg figyelmem.
- Mitsukooo- kiabálta valaki.A hang hatására hirtelen váltam feszülté, így a chakrát továbbra is adagoltam hozzá. ~Tényleg valami olyan miatt sikerült csak rendesen, ami nem volt belekalkulálva?~Nem tudtam hirtelen ki lehetett az, anyára néztem, de nem úgy nézett ki, mint aki épp bajban lenne. A segítségkérés nem ismétlődött meg, mégis újra és újra fülembe csengett. Úgy éreztem mindenhonnan üvöltött felém, én mégsem tudtam cselekedni. Álltam ott egy helyben, miközben a szél erősödött és a szürke gomolyfelhők csak gyülekeztek, mintha hirtelen eltűnt volna a világ. Egy futó árnyat láttam csak, mely rám tekintett. Az arca, a vonásai olyan ismerősek voltak, és a mosolya... még oly gyermeteg. Őszinte vidámsággal maga mellé nézett, és azt mondta :
- Gyere Hoshi! - Mellé néztem, de nem láttam ott senkit… ~nem, ez nem valóság, kizárt.~ Megráztam fejem, és kezdtem érezni a hulló cseppeket. Az eső csak csöpögött, mégis pár csepp elég volt ahhoz, hogy visszarántson ebből a mindent felborító jelenetből. Anyára néztem, majd megszólaltam:
- Te is hallottad, hogy valaki kiabált?-
- Nem értem miről beszélsz, senki nem üvöltött. Viszont lehet jobb lenne hazamenni mielőtt az eső rákezd. -
- Én maradok, te menj csak nyugodtan.- A szóváltás után anya elindult, de előtte még egy búcsú pillantást vetett rám. Szeméből némi aggodalom tükröződött, nem tudtam, hogy azért, mert én hallottam azt a hangot, vagy azért, mert ő nem...de ez akkor egy titok maradt számomra. Kellett egy kis idő, míg visszanyertem koncentrációm, mert az a hang nyugtalanított. Elkezdtem mellkasomba gyűjteni chakrámat, éppen már lőttem volna ki, mikor mintha valaki oldalra lökött volna.
- Ne bánts.- szólt egy gyermek vékony hangja, de mikor odatekintettem csak az üresség fogadott. ~Mi volt ez? Van itt más is? Valaki szórakozik most velem?~ Megint lehunytam a szemem, próbáltam lenyugodni. Nem láttam senkit, nem tudtam mi történik velem, és a könnyebbik utat választottam...hagytam az egészet, és a tanulást folytattam. Már kilőttem a vízsugarat, mikor újra az az üvöltés ...Mitsuko... ~ki az, s mit akar?~Nem tudtam mi történik velem, körülöttem. A tehetetlenség, a tudatlanság már teljesen kiborított, nem tudtam ki volt ez, nem tudtam miért engem hív, és honnan lát éppen engem, ha én őt nem? Zavarodottságomban üvölteni akartam, mégsem jött ki egy hang sem a torkomon. A csend, mely bár nem volt teljes, hisz a víz csobogása, a szél süvítése megmaradt... mégis frusztráltá tett. Zavart, hogy nem tudom ki, s miért hívott engem. Próbáltam elnyomni minden gondolatomat ezzel kapcsolatban, és koncentrálni. Bármennyire el akartam felejteni mindent, kitörölni nem tudtam elmémből, csak a legmélyére rejteni...és így mégis bennem voltak az események, és velük együtt az ehhez kapcsolódó érzések. A vízsugár gyorsan hagyta el a számat, mikor újra belém hasított az a hang...nem hagyott nyugodni. A vihar vészesen erősödött, és ezzel együtt egy belső hang is. ~Meg kéne keresnem, ki szólított? Az egész helyzet...olyan felfoghatatlan.~ Még mindig nem is sejtettem, hogy honnan jött az a hang, mintha mindenhonnan és sehonnan, mintha csak a képzeletem szüleménye lett volna ez az egész. A gondolataim elöntöttek, akár csak az eső a talajt. Oldalra pillantottam és a fák között egy szempár várt. Csillogása olyan érdekes volt, és hatására könnycseppek kezdtek kicsordulni szememből, de az eső mellett észre sem lehetett venni. A sós cseppek még inkább nyugtalanítottak, hisz csak egy szempárról volt szó, mégis ezt tette velem. Magam sem tudtam mit érzek. Nem tudtam ki az, féltem talán ok nélkül, elérzékenyültem a semmin. Kezemet az övtáskámra helyeztem, hogy ha kell, akkor egy kunait elő tudjak rántani gyorsan.
- Gyere elő, bárki is vagy. - mondtam szinte remegő hanggal, majd valaki megfogta a vállamat. Ijedtemben nem tudtam mit tenni, egyszerűen lefagytam teljesen.
- Emlékszel még rám?- kérdezi az ismeretlen. Mosolyogva, reménnyel telve nézett rám. ~ Én most tényleg tőle féltem?~ Válaszomat meg se várta már elkezdett rohanni, ötletem se volt hová megy...én mégis követtem. Nem ismertem, mégis utána mentem...olyan bizalmat árasztó volt egész lénye. Hamar elvesztettem őt így lábnyomait követtem. ~Lábnyomok, melyek talán nem is valósak, hisz anya sem hallotta azt a hangot.~ Az út során egyre több kétely keletkezett bennem, de mire ezek eluralkodhattak volna rajtam már véget értek a nyomok. Körülnéztem, a temetőben álltam egy sír előtt. A lány sehol nem volt...de a síron egy név...Hoshi. Rá akartam jönni, mi volt ez az egész, ezért visszamentem oda, ahol az egész kezdődött, a folyóhoz. Mikor odaértem láttam a víztömeget, ahogy kinézete teljesen megváltozott...a vihar eltorzította külsejét. S a látvány hatására üvölteni, sírni akartam. Őrületemben levetettem magam a talajra, és hajamba túrtam. Bevillant egy emlék, melyet eddig úgy tűnik elmém elfedett előlem, melytől talán megvédeni akart, és mégis most fény derült rá. ~Ez kellett hozzá, hogy beverjem a fejem? Szóval ő Hoshi?~ Az igazság széttépte szívem. ~Hoshi a barátom volt, én mégis elfelejtettem? Miattam halt meg? Akkor az a kislány, aki hívta, tényleg én voltam?~ Próbáltam lenyugodni, de pontosan olyan állapotban voltam, mint most a folyó. Magammal, és a külvilággal is hadakoztam.
~ Meg tudtam volna menteni? Nem, az kizárt...vagy ha mégis, nem hibáztathatom magam emiatt örökké. Lehet hibáztam...nah de ekkorát? Nem, nem miattam történt. Csak megcsúszott...nem tehetek róla.~ Gondolataimmal még egy ideig hadakoztam, majd lenyeltem a történteket, nem volt más választásom. ~Elfelejtettem egy barátom, de úgy tűnik nem csak én, hisz senki nem szólt róla nekem. Vagy ennyire kevesen ismerték? Végül is...ő is csak egy ember. Érdekes nevének jelentése, csillag. A Nap is csak egy csillag, hiába fontos valakinek, másnak nem...ő is ilyen, fontos valakinek, más számára meg csak egy ember.~ Végül a zuhogó esőben kullogtam haza. Fájt, amire rájöttem, mégis jobb volt, mint a gyönyörű hazugságban maradniEgész este forgolódtam, nem hagyott nyugodni...bárhogy is próbáltam elfelejteni. Ott volt az érzés, hogy mintha tartoznék neki még valamivel. Kimentem a folyóhoz újra...már tisztábban láttam, az időjárás is kegyesebb volt... jól tükrözte érzéseimet. Álltam, és gondolkoztam. ~Mit akarna ő? Talán azt, hogy legyőzzem új félelmem, a folyót, mely elnyelte barátomat?~ Előtte lévő nap mások harcát szemléltem ott, de akkor nekem kellett megvívnom egyet. Le akartam győzni a folyót azzal a technikával, aminek köszönhetően emlékezhetek. Először kezdtem egy darab próbálkozással, de itt nem álltam meg. Mintha hajtott volna a bosszú, jól esett magamból kiadni. Éreztem, ahogy fáradok, de a hold fénye...mint egy fénysugár, mely mondta van még fény, van még remény... erőt adott. Egy ponton már nem bírtam, ahogy a nap elkezdett visszakúszni, már nem bírtam tovább. Odamentem ahhoz a fához, amelybe bevertem a fejem, ahol minden kezdődött. Majd lehunytam szemem, és hagytam, hogy már a nap vegye fel a küzdelmet a sötétség ellen.

Terumi Mei Csüt. Aug. 08 2019, 00:46

Fiatal korod ellenére egészen bölcs gondolataid vannak, Mitsuko. Ha nem ismernélek, azt hinném, kamuzol. Amúgy is... tudom. Ez csak egy álca, egy illúzió. Reggelre te is elfelejted. Rolling Eyes

Jutalmad +5 chakra, és +2 tjp.

Aikaho Mitsuko

Aikaho Mitsuko

Re: Aikaho Mitsuko