Aikaho Mitsuko

**Aikaho Mitsuko** Kedd Dec. 18 2018, 17:27

//Az események valós történéseken alapulnak,így a jelentősebb párbeszédeket idéztem, tehát ha erőltetettnek tűnik akkor nem az én hibám.//

A banda háború

Egy hideg, havas téli napon történt, mikor a kilencedik évem tapostam, hogy osztálytársaimmal úgy döntöttünk, hogy megünnepeljük boldog akadémista éveinket együtt egy város széli házban. Kint a hó már csak éppen, hogy szállingózott, a szél szinte nem is fújt, de valami mégis megtörte a belső nyugalmat. Két fiú, akik kint hó csatáztak rémülve tértek vissza a biztonságot nyújtó házba.
- Van kint egy szellem, aki megdobott minket, meg világított egy lámpával, de nem volt ott senki- mondta egyikük.
Pár perc elteltével kimentek újra az udvarra, mikor már én is figyelmes lettem valamire, valaki megdobta az utcáról az ablakot, kilétét nem láttam. Ez egy kis idő elteltével megismétlődött, mikor már sikerült egy sárga kabátot megpillantanom. Ez után egyből tudtam, hogy mit kell cselekednem, így kimentem utánuk az udvarra egy harmadik fiúval, kinek elmeséltem a történteket. Mind a négyen, az udvar különböző pontjairól kémleltük a körülvevő utcákat annak reményében, hogy fény derül az igazságra, noha ez egyre nehezebb volt, mivel már rég besötétedett, így csak az utcai lámpák által megvilágított dolgokra hagyatkozhattunk. 15 perce semmi nesz, elfutottak, de hova? Nem láttuk őket, csak volt helyüket, ahol egykor tartózkodtak. Egy közülünk már nem bírta ezt a tétlen várakozást, így átmászott a kerítésen ezzel feladva a biztonságot. Nem sokáig tartózkodott kint, szíve egyre hevesebben vert, ahogy meglátta az ellenfelet, három fekete kabátost, és az egy sárgát. Visszatérte után mi négyen elkezdtünk szervezkedni, enyém volt a keleti oldal, ahol éppen rejtőzködtek. Ahogy közelebb értem hozzájuk ők elfutottak, így csatlakoztam az északi oldalhoz, de előtte szóltam a többieknek. A háború kezdetét vette.
Ketten ottmaradtunk a kerítésnél, hogy szemmel tudjuk tartani őket, míg a maradék kettő elment szólni a többieknek, kik nem vették minket komolyan, így segítség nem érkezett. A kerítéstől kezdtük el őket dobálni a hógolyókkal, melyre persze ők válaszoltak, bár kevés sikerrel, ugyanis felettünk lévő fa sokat felfogott.
-Nem maradhatunk itt tovább, meg kell nekik mutatnunk, hogy nem packázhatnak velünk következmények nélkül, pláne nem hétévesek.- mondta a vezérünk. Kimentünk a kapun, majd elkezdtünk rejtekhelyük felé lopakodni.
Ott miénk volt az első dobás. A halvány, derengő fény megmutatta kilétüket, ők jóval idősebbek nálunk, olyan 13 év körüliek, de már nem volt visszaút, mert már elkezdtük. Dobásaik pontatlanok voltak, de nagy erejűek, így ha egy eltalált percekig éreztük hatását. Az első csata nem tartott sokáig, hamar elfogyott a hó készletük, így menekülőre fogták. Egyikünk visszaszaladt segítségért, a helyzet kezdett fokozódni, tudtuk, hogy követnünk kell, de a percek múlásával egyre kevésbé vált utuk kivehetővé. Amint megérkezett a segítség utánuk eredetünk, a helyzet szinte reménytelenné vált. A vezérünk után mentem barátnőm társaságában, ahol egy fal állt előttünk.
- Esélytelen, hogy ezen másztak volna át.- mondtam felé. Ott állt némán a fal előtt, és nézte azt, mintha az lett volna élete utolsó lehetősége. Eközben én figyelmes lettem arra, hogy a falat átmászva majdnem a házhoz jutunk ki.
- Értesítenünk kell a többieket. - mondom már futva barátnőmnek. Tudtam, hogy minden perc számít, ha most nem ütünk rajtuk, akkor már soha. Visszaérve az első csata helyszínére láttam, hogy az erősítés egy része ott maradt, így felszólítottam arra őket, hogy kövessenek, most enyém a vezető szerep, most nekem elhatározottnak lennem, most az én kezemben van a döntés. Gondolat mentem jó volt, ott állt a négy tag, ahol gondoltam, az eredeti négyből egyedül voltam jelen annál a csatánál. Elől álltam oldalamon két fiúval.
Nem ért túl sok találat addig, míg ők mögöttem voltak, míg ez a csapat segített nekem, de néhány perc múlva ők abba hagyták az ellen támadást, ők lassan eltűntek mögülem. Egyedül maradtam a négy ellen. Nem volt más választásom, meg kellett keresnem eredeti csapatom, mert tudtam, hogy velük van esélyem győzni. Nem sokkal később megjelentek, mint később kiderült ők átmásztak a falon. Kezdetét vette az aznapi legnagyobb csata. Az idő már este tíz körül járt, a levegő egyre inkább lehűlt, de az izgatottság csak fokozódott. Nagyjából tízen voltunk a frontvonalban a négy ellen, a többiek hátul gyártották a hógolyókat ezzel segítve minket . A hó már mindkét oldalon fogyóban volt, tőlünk egyre többen gyártották a hógolyókat, mivel egy-egy nagyobb talált után már nem merték ott maradni, mindeközben ők csak nyomultak egyre előrébb, egyre kevesebb az esély a győzelemre, egyre többen hátrálnak meg. A vezetőnk már nem bírta ezt tovább nézni, ahogy én sem, nem volt sok időnk vacillálni. Először ő ment hozzájuk olyan közel, amilyen közel csak tudott, ezzel vállalva azt, hogy sok találatot fog kapni. Én egy ideig mögötte álltam, de egyszer már megelégeltem azt, hogy ennyi fájdalom éri, így mellé álltam, mint az eredeti négyesből a másik kettő. Egyre inkább szorítottuk őket vissza, szinte látni lehetett a szemükbe azt, hogy már maguk sem tudják, hogy mit akarnak, így elfutottak.
- Te velem tartasz?- kérdezi tőlem a vezetőnk.
- Ott voltam az első csatában, ott leszek az utolsóban is.- válaszolom neki. Így az eredeti négyes üldözőbe vette őket. Nem tudtunk túl gyorsan haladni, mivel a járdán néhol egy már megfagyott tócsa volt. Rövidesen megérkeztünk egy fatelephez, ahol a fa inkább egy raktárban volt, míg ahol lenniük kellett volna ott csak az ürességet láttuk. Az ellenség egy bokor mögött várt, de alakjuk jól kivehető volt. Támadásunkat megindítottuk, melyben vezérünk volt elől. Ők komolyan vették, majd elkezdték kergetni őt, néma percek teltek el azóta, hogy ők a sötétségbe futottak, mintha megállt volna az idő, a lélegzet elakadt, senki nem tudta, hogy mit kéne most tenni, mert, hogy merre futottak azt nem tudtuk, így maradt az ölbe tett kézzel való várás….visszatért a négy alak, míg a társunk sehol sem volt, egy pillanatra megállt bennem az ütő, lehet, hogy ennyire bántották? Lehet, hogy már fölkelni sem bír? Lehet, hogy most tényleg nagy bajban van? Nincs időm tovább filozofálni, mert most így három a négy ellen maradtunk, gondolkodtam magamban. Felvettük ellenük a harcot, de már nem csak a hógolyók miatt kellett aggódnunk, hanem azért is, hogy közeledtek felénk, mint akik meg akartak volna verni minket. Egyikük elkezdett közeledni a legkisebb felé, míg kettő a harmadik sráchoz, a maradék egy pedig felém. Ott álltam egyedüli lányként, mondhatnám, hogy védtelenül, de ez nem lenne igaz, futni és hógolyót dobálni tudok, így nem vagyok gyengébb náluk, na jó, legfeljebb a korom miatt.
-Most fordult a kocka.- szólal meg az egyikük egy fenyegető mosoly társaságában. A legkisebb (termetben) félelmében elkezdett sikítani, ezzel “megrémítve” őket, mire ők erre csak egy kérdést tudtak odadobni: “Milyen állat vagy te?”. Egy kis idő után visszatért a vezérünk, így már egyenlően vettük fel a harcot, de egy idő után, mikor már a csata döntetlenre hajazott egyikük megszólalt:
- Mi lenne, ha szövetkeznénk a többiek ellen?- teszi fel a kérdést, melyre válaszul egyértelmű nemet kapott.
- Vagy szövetkeztek, vagy meghaltok.- mondta már fenyegetőzően, de látta rajtunk, hogy nem vagyunk a szövetkezésre vevők, így elindultak visszafelé, mi meg beelőzve őket, gyorsabb tempóban haladtunk. Visszaérkeztünk az eredeti helyszínre, ahol vezetőnk, az ő vezetőjükkel egy kézfogás társaságában megköszönte a játékot, de nem akart a helyszínről elmenni.
- Srácok, most már tényleg menjünk, este 11 óra, nem kéne ezt folytatni.- mondtam társaim felé.
- Ha akarsz, te menj, de én maradok.- mondta a vezérünk. Természetesen nem hagytam el a helyszínt, így egy idő után ők újra elkezdtek minket dobálni, mely persze válaszoltunk. Hó hiánya miatt kénytelenek voltunk helyszínt változtatni, ahol további két ember csatlakozott hozzánk, az utolsónak tűnő harc kezdetét vette. Az egyik újonnan érkező egy lány volt, aki elkezdte őket provokálni egy darab találat miatt, így a harc számunkra kezdett nehezebbé válni. A másik érkező is kiborította őket, mivel minden egyes dobása után elbújt, ezzel az ő adagját is mi kaptuk, ez érthető okok miatt nem tetszett nekik, mivel olyan volt, mintha cserben hagyott volna minket. A két újonc hamar lelépett, és hamarosan az ellenfél is, azt hogy ők miért nem tudom, de a vezetőnk sajnos követte őket, így mi is, mikor már rég hagynia kellett volna az egészet. Ott álltunk négyen a négy ellen, hó egyáltalán nem volt, így a háború befejeződött látszólag.
- Ti menjetek vissza, egyedül akarok velük beszélni.- mondta a vezetőnk. Természetesen egyikünk sem hagyta őt hátra, de ez sem akadályozta meg őket abban, hogy neki essen, ott álltunk mindhárman tétlenül, nem tudtunk mit tenni, de őt meg levetették a földre, és belerúgtak.
- Felsegítünk ha kihívod a gyávát.- mondták felé. Persze ő igent mondott, nem akart még szorultabb helyzetbe kerülni. Visszamentünk a házba, ahová már bezárkóztunk, mert féltünk attól, hogy ez milyen következményeket vonhat maga után, nem akartunk újra összetűzésbe kerülni velük.

Hyuuga Hanabi Szer. Jan. 02 2019, 18:21

Szia^^
Az élményed szépen meg volt fogalmazva, egyre inkább fejlődik az írásod. Így egy jól összerakott élményt olvashattam.
+8ch és +3tjp üti a markod

**Aikaho Mitsuko** Csüt. Jún. 27 2019, 18:37

Egy régi árny- avagy találkozás egy baráttal

A szellő óvatosan fújja a leveleket, bár még így is néha leesik egy-egy a földre hosszas tánca után. A levelek, mint akik mielőtt végleg földet érnek utoljára úgy mozognak szélben, mint még azelőtt soha, majd váratlanul egy újabb fuvallat kicsit elmozdítja őket addigi helyükről, és így már máshol pihennek. A fa törzse, melynek hátamat támasztom meglepően kényelmes, kérge alapból nem túl repedezett, és nyilván közrejátszik az is, hogy a délután folyamán eléggé kimerültem. Gyakran járok ki ehhez a fához, ha egy kis magányra, csöndre vágyok elszigetelve a világ zajától. Nem tudtam pontosan hány óra fele járhat az idő, csak saccolni tudtam abból, hogy a nap lassan eltűnik a horizonton, de mintha még próbálna utolsó sugaraival visszakapaszkodni erre a vidékre...mégis mind hiába. A nap eltűnésével megjelentek az első csillagok, kik jelezték, hogy ideje indulnom haza.
A tópart mentén sétáltam, nem siettem, nem volt okom sietségre, miért is lett volna? Anya egy hosszabb küldetésen, öcsém meg barátjánál alszik...nem várt senki otthon, csak a megszokások, a kötelező feladatok...melyekből most csak kitörni akartam. A víztükrön egyre több csillag fénye jelent meg...sok apró pont, melyeknek harmóniáját az út szélén elhelyezett lámpák sárga fénye törte meg, ugyanis az ablakokból már nem szűrődött ki semmi, a függönyök elhúzva,így azok nem engedik át a fényt. Valószínűleg a bentlakók nem szeretnék élvezni a sok rovar társaságát, így azoknak maradtak az utcai lámpák...melyek körül valóban egy kész rovar had lebzsel. A környék szinte teljesen kihalt, néhol látni egy-egy fekete alakot az utcákban, ahogy elsuhannak...pontosabban a lámpa addig mutatja jelenlétüket. A tó felszínét szemlélve hirtelen valami új jelent meg rajta, egy emberi alak. Rákaptam tekintetem az alakra melynek vonásai ismerősek voltak, világos tincsein csillogott az a kevés fény. Mellém ért, és tisztává vált...ő az, egészen biztos.
- Kasumi? - hagyja el számat a név, melyre válaszul egy pillantást kapok. Rám nézett, majd elkapta fejte, látszott tekintetében, hogy megismert, mégis tova sietett. Nem törődött velem, csak ott hagyott úgy, mint régen, én meg csak álltam ledöbbenve. A mi kapcsolatunkra, mint a legtöbbre is illik nevének jelentése, hisz barátságunk hirtelen szűnt meg, mint ahogy a köd száll fel, szinte észre sem lehet venni, ahogy eltűnik..csak azt, hogy már nincs. Nálunk is így volt, fokozatosan romlott meg a kapcsolatunk...mégsem vettem észre, hogy egyre inkább eltávolodunk egymástól, és hirtelen teljesen megszakadt minden. Már nem kerestük egymást, már nem voltunk kíváncsiak arra, hogy mi van a másikkal, most meg, mint két idegen sétáltunk el egymás mellett. Én meg csak sétáltam tovább, és közben már nem néztem a fények játékát, már nem kötött le. Mintha míg a fényeket szemléltem tele lettem volna reménnyel, most meg már csak a poros, sivár út maradt...nincs remény a barátságunkban, sőt már a barátságunk rég halott. Ahogy hazaértem lefeküdtem aludni, későre járt. Reggel a nap sugarai tűztek a szemembe, valószínűleg ez lehetett oka megébredésemnek. A nap felkelt, újra fényesen ragyogott...noha tegnap este oly reménytelenül próbált visszakapaszkodni, majd egy kis idő elteltével újra megszokott helyén lehet. Talán akkor Kasumival is lehetne újra minden a régi? Egy próbát megér, ma amúgy sincs küldetésem, tudtommal. Kisétáltam a tópartra, ahol most az emberek csak úgy nyüzsögtek...még sem tudta senki, mi történt itt tegnap. Minden, mi tegnap biztosította csöndet, most is hallgatott...minden, mi tanúja volt annak, ami itt történt este. A fák, a csillagok, a levegőben lévő por, a milliónyi bogár...mind megtartotta magának azt az eseményt, mint egy titkot...de én tudom, mi történt itt. Utam Kasumiék háza felé vezetett, mert meg akartam vele beszélni a történteket. Mintha egy perc sem telt volna el azóta, hogy összevesztünk, úgy mentem oda, mint régen, amikor csak edzeni hívtam...vagyis néha kajálás lett belőle a közeli ramenezőben. Emlékszem oly sok mindenre...sok közös emlék, melyek neki már semmit nem jelentenek. Az ajtón bekopogva egy ismerős nyitott ajtót...Kasumi édesanyja, ki a szokásos mosolyával fogadott.
- Oh, szia Mitsu, rég láttalak erre, bejössz? Vagy lehívjam Kasumit?- teszi fel a kérdést nekem, lehet ő nem is tudta mi történt köztünk? Semmit nem tudna az egészről? Előle is elhallgattak mindent, mint egy titkot? Pedig oly sokan látták a történteket.
- Jó napot, igen Kasumival szeretnék beszélni.- mondom neki szintén mosolyogva, hisz reménnyel telt meg a szívem. Percek teltek el, és az a mosoly egyre inkább halványodott...majd megjelent az anyukája.
- Most nincs kedve lejönni, biztos küldetése lesz vagy valami, és pihenni akar előtte.- mondja továbbra is életvidáman...mintha nem akarná észrevenni, hogy itt többről van szó, de mindegy is...majd talán máskor.
- Öhm, értem, akkor majd legközelebb, viszlát.- köszönök el, majd futok el a szokásos fámhoz. Közben egy-egy könnycsepp kigördült szememből, és megszűnt körülöttem a világ. Nem figyeltem a tömeget, a sok sablonos párbeszédet, nem foglalkoztam egyikkel sem. Leereszkedtem a fa tövébe, majd törökülésbe helyeztem lábaim és hátamat a fa kérgének támasztottam. Most éreztem a repedéseket, de mégis elhanyagolható volt ahhoz képest, amit a lelkemben éreztem. Fájt...hiába hittem azt, hogy rég elengedtem ezt a barátságot, mert “barátok jönnek-mennek” mondják a közhelyt, mégis...a sok közös élmény, amiket átéltük együtt, semmik lennének a szemében? A nyakláncomra tekintettem, ami mindig nyakamban lógott, így szintén szemtanúja volt az eseményeknek. Vajon te mit tennél, Akane? Csak ültem ott, és megint néztem a levelek táncát, miközben emésztettem magamat, mert volt miért. Oly sok hibát követtem el, amit nem tudok helyrehozni...csak lenyelni tudom, és tovább menni, de olyan nehéz. A sós cseppektől enyhén elhomályosodott a látásom, de még így is észrevettem egy közeledő személyt...felismertem, most is, mint tegnap...Kasumi az, de mit keres itt? Semmi oka nincs arra, hogy idejöjjön...vagy talán ő is beszélni akar?
- Tudod...már nem is tisztán emlékszem arra, min vesztünk össze...és persze, nem lesz minden egyből olyan, mint régen...csak mégis olyan rossz érzés ennek a barátságnak a hiánya.- mondta felém, majd kezét nyújtotta, hogy felsegítsen.
- Másfél év után rájöttél erre?- közben engedem, hogy felhúzzon. A levelek tánca erősödött, a sötét felhők meg csak gyűltek az égbolton, majd lassan eleredt az eső. Mi még az erdőben tartózkodtunk, de nem túlságosan foglalkoztatott minket a vihar...jó volt elázni, mintha szabadságot adna, hogy nem egy megszokás között kell lenni...hogy ha eső van, menj fedett helyre. A cseppek csak úgy hulltak, mégis pont most kezdett el barátságunk lángja újra pislákolni. Kiérve a tópartra ott már nem a nyüzsgő tömeg fogadott, hanem az út...mely már nem porzott. A tó sima tükrét megtörték az esőcseppek, érdekes mennyi arca van ennek a víznek. A sétálás közben átbeszéltük a dolgokat...hogy legalább már ne, mint két idegen menjünk el egymás mellett, és ne nyomasszon minket a bűntudat. A ma esemélyeinek sok tanúja volt...mégis mindegyik hallgatni fog újra, de legalább mi nem tagadjuk a történteket.
Míg ő tovább ment, én leültem a partra és csak hallgattam, néztem a vihart. A múlt egy árnya már nem zargat, most lehetőségem volt egy hibámat kijavítani...ritka kincs, melyet meg is becsülök. Nem lettünk újra barátok...ahogy az út sem porzik egyből újra eső után, annak is idő kell, míg kiszárad...ez is ilyen, idő kell neki, de legalább már nem haragszik rám. Megbocsájtott, ez nem azt jelenti, hogy minden a régi...hanem lehetőséget ad arra, hogy egyszer majd olyan legyen. Lassan én is elindultam haza, ahová csurom vizesen léptem be.
- Hol jártál Mitsu?- kérdezi tőlem anya, majd int, hogy vegyem át a ruhámat szárazra. Hát igen..vissza kell térni a normálisba, a megszokottba, hiába jó belőle kitörni...mondjuk ha sokáig tesszük azt, ami alapjáraton a megszokásokkal szembe egy...már az lesz az új megszokás, és értékét veszti, eltűnik az a varázs...hogy új, hogy nem megszokott.

Sai Csüt. Júl. 04 2019, 23:38

Kedves Mitsu!

Elöljáróban írástechnikailag annyit (rossz szokás, sokat lektorálok másoknak amatőr szinten), hogy igyekezz ne keverni az elbeszélő múltat és az elbeszélő jelent, döntsd el, hogy jelenben vagy múltban írod, és tartsd magad ahhoz, mert megzavaró, ha keveredik a kettő.
De amúgy nagyon érdekes, kicsit olyan látomásos, költői stílusod van, nagyon bejön, imádom az ilyen kicsit impresszionista, már-már szürrealista képalkotással dolgozó írásokat. Very Happy

Viszont a történet maga egyszerű, sok minden nem történik úgy igazán, ami erősödést idézne elő a karakterben, inkább egyfajta apró kis epizód az életútján, ezért a jutalmad most: + 5 chakra.
Köszönöm az olvasmányélményt!

Ajánlott tartalom

Aikaho Mitsuko

Aikaho Mitsuko

Re: Aikaho Mitsuko

Re: Aikaho Mitsuko

Re: Aikaho Mitsuko

Re: Aikaho Mitsuko