Aoshima-sziget

Jashin kegyelmezzen mindazoknak, akik abban a tévhitben élnek, hogy a pap figyelme elterelhető volna szent küldetésétől.

Talán nem is annyira meglepő, hogy a férfi elfordítja figyelmét a különöstől, egyben a női alaktól – nem tudja, és talán sosem fogja megtudni, mi is volt a jelenség, milyen körülmények generálták, illetve milyen céllal próbálta volna felhívni magára a figyelmet. Az ugyan bizonyos, hogy más férfi a különös szirén nyomába eredt volna, ha nem is a testi vágyak mentén, de a kíváncsiság fonalát követve, azonban a vérpap nem olyan, mint a többi férfi. Az persze, hogy ez jó-e, helyes-e, vagy sem, csupán nézőpont kérdése.

A férfi azonban nem tágít, nem ad helyt olyasfajta emberi gyengeségnek, ami miatt letérhetne a kijelölt útjáról, így hát hátat is fordítva az anomáliának adja ki parancsát. A jelenségtől – legyen is az bármi, emberi, vagy túlvilági – elhajózva. Egyben egyre inkább eltávolodva a kontinenstől, aminek hívatlan vendége, egyben apokaliptikus pusztítója volt, a földrész valójában szinte fellélegzik. Talán nem is csoda, hogy a nyugatot és a keletet ekkora víztömeg választja el egymástól; mintha maga a természet akarna ilyen – ugyan nem áthághatatlan – falat húzni a világok közé. Míg a nyugat megkönnyebbül, addig kelet szinte bevonzza a sötét miazmaszerű papot.

Közeledve a kiszemelt partszakaszhoz a vitorlákat tépázó szelek is hevesebbek, a hullámok vadabbak lesznek, egyszersmind jelezve a hajós számára, hogy kiszámíthatatlanabb vidékre ért, méghozzá olyanra, ahol a felsőbb hatalmak uralkodnak. Márpedig ha tetszik a vérpapnak, ha nem, azokból van itt több is, és a dominanciáért folytatott harcuk a végtelenségből ered, és talán egészen addig is tart. Elvégre aki ezen a síkon megszerzi a hatalmat, annak uralma abszolút – ám ahhoz, hogy ezen a síkon győzedelmeskedjenek, evilági követekre van szükségük.

Így hát a végén nem is annyira meglepő, ha a hús-vér nagykövetek az ártatlanok és bűnösök üdvéért vagy kárhozatáért felelnek. Na nem mintha Itanashi ezt nem sejtené, elvégre sokat áldozott már másból és saját magából is: adott, elvett, manipulált, követelt, pusztított – minden egyes lépésével erősebb lett, de a célja még messze van. Bár kétségtelen, hogy minden egyes lépésével közeledik hozzá.

És Hozzá is.

Mikor nagy sokára - elvégre mikor is hagyta el ezt a vidéket? - ismét megveti lábait a földrészen, a homokszemcséken, a sziklákon, a fákon, fűszálakon keresztül szinte egy spirituális hullám indul meg különböző irányokba, és tudtán kívül mintha felszisszenne a keleti világ.

Hazatérés. Talán ekként jellemezhető az érzés, ami egyfelől a legbiztosabb dolog a világon, másfelől pedig a mélyben rejtőző tudat, hogy a házát tataroznia kell – kertjében a gyomok elszaporodtak, házának fala repedezik, teteje omladozik. Keletre érkezve minden és mindenki más: mintha minden vetett árnyék sötétebb lenne, minden tekintet élesebben csillanna, minden szándék ördögibb lenne – legalábbis ezen a részen biztosan. Elvégre mint minden egyensúlyról regélő szimbólumban, ebben kontinensméretű sötét foltban is van egy fehér fény. Még mielőtt azonban útján tovább tudna indulni, kénytelen gondoskodni a „legénysége” sorairól – sorsáról. Csak ezt követően teheti be lábát az erdőségbe, megindulva templom irányába.

//A kalandot ezennel átveszem. A hozzászólásodat a Démonokon belül az erdőségekbe kérném, és három részből kérném összetenni (hossz és részletesség rád van bízva) 1. maradék hajóút, 2. kikötés, egyben a legénységgel való kommunikáció, 3. erdőségbe való betérés, de ne haladjunk még annyira előre, hogy megközelítené a templomot. Bocsi a gyenge felütésért, nem ma volt azért...//