Uchiha Hideki

// Fő karakter: Tsunomi Ai | Uchiha engedélyt kérvényezte: Djuka Ryusuke //

Név: Uchiha Hideki
Ország: Szikák Országa
Rejtett falu: Yamagakure no Sato
Rang: Genin
Szint: C (bár Chuunin szintű kariként indulna, a Chuunin rangot sohase érte még el életében)
Chakraszint:
Kor: 17
Nem: Férfi
Felszerelések:
- 1x Katana
- 2x Shurikentartó (2 kunai | 10 robbanójegyzet + 10m dróthuzal)
Kinézet: Nyugodt arcú, nagyjából 173 centi magas, fekete hajú férfi. Általában könnyed öltözéket visel, hovatartozására pedig semmi se utal, mindaddig, míg fel nem villan a már jól ismert vörös szemek. Képes irányítani a Sharinganját, így csak bizonyos helyzetbe aktiválja azt. Harci képességeire, leginkább csak az oldalán pihenő kard utalhat a külső személyeknek.
Jellem: Nyugodt, gondolkodó személyiség, aki szereti elfedve tartani a kártyáit. Kissé nehezen ismerkedik másokkal, ami már első életében is jelen volt, ám Itachi mészárlása óta, egyre nehezebben bír másoknak bizalmat szentelni, még klánon belül is. ahogy a legtöbb Uchiha, úgy ő is gyűlöli Konohát és feltett szándéka, hogy bosszút álljon. Azonban nem mindig sikerül megőrizni hidegvérét. Hajlamos elveszteni a fejét és a belső dühe és a dac felszínre tör, aktiválva ezzel Sharinganját. Megfogadta, hogy addig nem pihen le, míg be nem teljesíti bosszúját, ami megrengeti az egész Ninja Világot, ezért is hajlandó elfogadni Joben parancsait annak ellenére, hogy nem bízik benne.

Elsődleges elem: Katon
Különleges képesség: Sharingan (1 tomoe)
Ninjutsu:
- alap E Szintű ninjutsuk
- vízen járás, függőleges terepen való megmaradás
- Nawanuke no Jutsu // Szabaduló Technika
- Raikou Kenka // Villámló Penge Készítés
 
Előtörténet:
Minden családnak megvan a maga története. Vannak, akik boldogságban élnek, örömben, boldogságban, nélkülözések nélkül. És vannak olyanok, kiknek a boldogság csak részben adatott meg. Én… valahol a két pont között lehettem. Egyedül éltem édesanyámmal, ki születésem után, rövidesen elvált édesapámtól. Még talán egy éves se lehettem ekkor. Anyám említette párszor, hogy volt egy testvérem, kit apám vitt magával, de mivel sohase érdeklődtem utána, így még azt se tudtam meg ki az, kit testvéremnek nevezhettem. Számomra ők… idegenek voltam. Anyám mellett élve nélkülöznünk kellett, hisz bár tagja volt a méltán híres, vagy épp hírhedt Uchiha klánnak, nem volt Shinobi. Még csak a Sharinganja se ébredt fel. Mivel nem volt tehetsége a chakra irányításához, hatalmas szégyen övezte őt a családján belül, és így keveredett egyfajta érdekházasságba is. Talán emiatt is éreztem úgy, hogy nem érdekelt a testvérem vagy atyám, mivel csupán örökösi érdekből születtem és még is el lettem dobva.
Anyám szeretettel nevelt. Még ha atyámat sohase szerette, engem saját gyermekének tekintett és próbált minél több dolgot megtanítani nekem, legalábbis ami a mindennapi élethez kellettek. Természetesen túl fiatal voltam ekkor még, hogy ténylegesen hasznát is vehessem ezeknek a dolgoknak, de rövidesen más tanulmányok felé kellett fordítanom a figyelmemet. Elértem a kort, mellyel elkezdhettem a shinobi tanulmányaimat. És így is tettem, hisz meg akartam mutatni a világnak. Anyám nem egy eldobható szemét. Ha ő nem is volt képes erősebbé válni, én erős leszek helyette.
Az iskolai tanulmányaim úgy folytak, ahogy mindenki másnak. Nem voltam kiemelkedő tanuló, de rossznak se voltam mondható. Ahogy anyámba, úgy bennem se ébredt fel még a Sharingan ereje, de ez nem is volt meglepő. Ritka esemény volt, hogyha egy gyermek már fiatalon felébreszti a Sharinganját, nem is számítottam rá, hogy ezen a téren, bármit sikerül elérnem Akadémiás éveim alatt. És igazam volt. A vérvonal, melyre a klánom oly büszke volt békés maradt, nem fodrozódott bennem. Nem estem kétségbe, hisz még bőven volt idő előttem, mely bizalomra ad okot. A chakrakontrollommal tejesen meg voltam elégedve és bár nem voltam a világ legjobb tanulója, de kifejezetten jó eredményeim voltak a vizsga lezárulásakor.
Az életem ezután szépen lassan kezdett visszatérni egy normális mederbe. Genin keresetem persze nem volt elég, hogy vissza hozzon minket a gödör aljáról, de legalább egyre több dolgot engedhettünk meg magunknak, melynek nyomán anyám alapjáraton sápadt bőre, elkezdett némi színt kapni, ahogy az ő megtört lelke is szépen lassan kimászni vélt abból a bizonyos árokból. De ahogy minden esetben előfordul, úgy ez a pillanatnyi boldogság is rövidéletűnek tűnt. Egy fárasztó küldetés nyomán, mely során egy kisebb tanya idős gazdájának kellett a tanya körül segédkezni, már csak az volt az egyetlen dolog, melyet meg akartam tenni, hogy lefürödve, gyorsan ágyba bújhasak, mielőtt eljő a másnap. Azonban az a pillanat, ami rám várt, a fáradtság minden cseppjét kiverte belőlem. Már távolból érezni lehetett a füst szagát és az emelkedő füstoszlopokat, mely a házunk felől emelkedett a magasba. A belső rossz érzésem nyomán összeszorult a gyomrom és úgy éreztem, mindjárt feljön az ebédem, ám mielőtt megadták volna magukat a térdeim, megindultam a baljóslatú jel felé. Mikor befordultam a házunk felé tartó utcán, már rég eltemettem magamban az utolsó reményt is, de mikor megpillantottam a lángokban álló házunk látványát, minden erő elhagyta a lábamat. Megrogyva dőltem neki a mellettem lévő ház kerítésének, és egy döbbent pillanatig mozdulni se voltam képes. Bár agyam felfogta az égő ház közelében mozgó emberek látványát, még se fogtam fel azt, hogy nem vagyok egyedül. Anyám képe jelent meg a szemem előtt, mely végül erőt adott számomra. Anyámat szólítva, kiáltozva törtem utat magamnak, ám mielőtt elérhettem volna a bejárati ajtónkat, erős kezek ragadtak meg, még mielőtt betörhettem volna az ajtót. A kezektől képtelen voltam megszabadulni, így a környéket kezdtem el fürkészni, megpillantva anyám nagy eséllyel aggódó, de megnyugodt tekintetét, hogy az ő karjai közt találjak megnyugvást. De akármerre is néztem, akármennyit is kiabáltam, mindenfelé csak szomorú, sötét pillantásokat láttam.
A tüzet viszonylag hamar eloltották, és bár a ház széle el-elfeketedett, a szerkezet relatív stabil lábakon állt. Azonban Anyámról ez már nem volt elmondható. A nappaliban találtak rá az egykori dohányzó asztal közelében. Teste felismerhetetlenségig elszenesedett. Anyám mindig is dohányfüggő volt, és az orvosok szerint nagy eséllyel valamiféle rohama lehetett, mivel nem mutatta jelét annak, hogy menekülni próbálna. Az forró hamu pedig lángra lobbantotta a szőnyeget, mely nyomán szétterjedt a nappaliban a füst és a gyilkos tűz. A hír oly váratlanul és oly kegyetlenül ért el, hogy napokig képtelen voltam enni és inni. Egyszerűen csak bámultam magam elé. Még sírni se voltam képes. Négy-öt napig tartott, míg lelkem végül megtört a súly alatt. Ahogy szemeim előtt a táj elvörösödött, úgy tört meg a gát és anyám elvesztése okozta fájdalmam nyomán zokogásba törtem ki. Ez volt a pillanat, mikor a Sharinganom elsőként izzott fel vérvörös színében pompázva.
Anyám fiútestvére vett ekkor magához és bár sose kedvelte nővérét, ettől függetlenül, mivel „használható gyermeknek” tűntem a szemébe, eltűrt maga mellett. Sose kaptam meg tőle a szeretet féle érzelmet, de nem vágytam tőle ilyenre. Az egyetlen, akitől ezt az érzelmi megnyilvánulást bármikor hajlandó lettem volna elfogadni… az az anyám volt. De ő már képtelen lett volna bármiféle érzelmet is produkálni, melyet az én halandó agyam felfoghatott volna.
Szívem ekkor tájt kezdett bezáródni a világ felé. Apámat kezdtem okolni, aki ha itt lett volna még velünk, talán megmenthette volna Anyát. A falut kezdtem el okolni, hogy miért nem cselekedtek előbb. Ha gyorsabban eloltották volna tüzet, még mindig élne… és leginkább magamat okoltam, hogy miért nem volta vele akkor, mikor a legnagyobb szüksége lett volna rám.
A falu hagyott időt számomra, hogy feldolgozzam a történteket, így nem kerültem azonnal vissza a csapatba. De nagybátyám keménykezű nevelése nyomán, végül rövid úton folytatnom kellett a ninja életmódomat. Így kénytelen kelletlen, de folytattam az utam. Meglepő volt számomra az a szintű erő, melyet a Sharingan okozott számomra. Újdonsült szemeimmel teljesen másmilyennek láttam a világot, mint eddig volt. Élesebb volt, ám az én szememben komorabb is. Mintha lelassulna az idő, hogy minden egyes szörnyű pillanatát átéld a mostnak. Sohase voltam képes igazából megbocsájtani magamnak és rengeteg ideig anyám elvesztésének érzete volt az első érzés, mely eszembe jutott, mikor aktiváltam a Sharinganom. Eleinte nehéz volt hozzászokni, mert az agyam bár képes volt értelmezni a lelassult, vagy éppen pont hogy begyorsult impulzosuk hullámait, a testem kissé nehezen követték eleinte az agyam parancsait, ám végül szépen lassan kezdtem ráérezni a dolgok nyitjára. Ahogy erősödtem, úgy kezdtem egyre jobban lehagyni a csapatom többi tagját erő szintben, és gyakran vettem észre magamon azt, hogy ami számomra könnyed feladatnak tűnt, számukra megerőltetőnek bizonyult. De nem hagyhattam őket hátra. Nem. Konohai elvei nem engedték számomra. Így, hát együtt maradtunk. Teltek, múltak az évek, a csapattársaim szépen lassan kezdték beérni azt a szintet, mely végre számomra is fejlődéssel járhatott. Míg nem egyszer csak Sensei váratlan kérdéssel tért elénk. Megkérdezte, hogy nincs kedvünk letenni a Chuunin vizsgát. Szerinte kész lettünk eddigre már erre a kihívásra. Természetesen mindannyian meglovagoltuk ezt a magabiztossági hullámot és gondolkozás nélkül igent mondtunk a senseinek, azonban végül csúnyán elbuktunk. Az első írásbeli része, relatív könnyű volt, mivel egyszerűen csak a találékonyságuknak tesztelték, azonban a csapatom látszólag mégse állt készen egy ekkora megterhelésre. Kirigakure tartott ekkor a vizsgát, és a 2. forduló során két tekercset kellett volna megtartanunk, miközben a nyílt tengeren próbáltuk volna elérni a célunkat, azonban sohase értük el a biztonsági pontot. Az egyik éjszaka a csapatunk egyik tagján volt a sor, hogy ő folytassa az őrködést, miközben mi alszunk. Azonban, míg őrködött, egyszer csak elnyomta őt az álom. Genjutsuba ejtettek minket, és egészen a forduló végéig fel sem ébredtünk. A harag, mely a bukás érzése okozott, jó ideig nem hagyott megnyugodni. Mi képtelenek voltunk bármit is tenni a genjutsu hatása ellen, hisz magunkon kívül voltunk, de az őrködő társunk, mint kiderült néha el-elbóbiskolt, mely gyakorlatilag megásta a sírunkat. Jó ideig nem szóltunk egymáshoz társaimmal, végül pedig olyannyira felhalmozódtak a feszültségek, hogy végül el kellett hagynom a csoportom. Ez volt a legbölcsebb döntés, és ha bár nem pont a legszerencsésebb, végül is jobb, mint visszatartva lenni. Ez volt az utolsó időszak, melyre tisztán emlékszem életemből. Ugyanis rövidesen egy olyan dolog történt, mely teljesen megváltoztatta a gondolkozásmódomat. Eljött a vörös éj, ahol minden Uchiha vére egyetlen férfi kezén száradt rá. Hogy mi történt akkor? Fogalmam sincs. Csak egy pillanat volt az egész. Kábán nyitom ki a szemeimet, egy számomra ismeretlen Uchihara emelve a tekintetem, majd egy fénylő villanás és elsötétült a világ.
 
Végül egy kemény kőasztalon tértem magamhoz. Vérfoltos, szakadt ruhák lógtak rajtam, mely arra utalt, hogy eredeti tulaja jóval, nagyobb testalkattal rendelkezett, mint én magam. Homályos tekintetem pedig csupán a vöröslő szemeket látta magam előtt. Viszonylag sok idő telt el, míg újra erőre sikerült kapnom. Testem, bármennyire is az enyémnek tűnt, az ismertlen Uchiha férfi szerint nem a sajátom volt, és bármilyen eszetlennek tűntek a dolgok, melyet mondottak számunkra, szépen lassan minden értelmet nyert. Elárultak minket… Konoha… a vesztünket akarta. A felismerést pedig nyugodt szellőként fogadta lelkem. Ó… értem… akkor ezért volt. Akkor ezért történt. Ezért nem siettek, hogy megmentsék anyám. Ezért nem segítettek nekünk, mikor nyomorogtunk. Ezért hátráltattak, mikor már rég fejlődhettem volna… Konoha… Konoha megvetett minket. A pillanat, mely ekkor átjárta gondolatomat, csak egy rejtélyes mosolyt csalt az arcomra. Egy mosolyt, mely egyszerre volt nyugodt és kísérteties.
- Értem… ez esetben… azt hiszem, tudom, mit fogok tenni. – mondom nyugodt hangon, majd az égre emelve tekintetem, megfogadtam magamban: nem nyugodok addig, míg Konoha is át nem érzi a fájdalmat, amit én éreztem… amit MI éreztünk!