Uchiha Amaya

**Uchiha Amaya** Vas. Márc. 05 2023, 13:08

Tanulandó technika:

Kokoni Arazu no Jutsu // Démonikus Illúzió: Hamis Terület Jutsu
Hatás: látás, hallás, tapintás
A használót körülvevő területen létrehozhat a terület egy kis részletén változásokat, vagy bizonyos részleteit mozgathatja, felcserélheti. Ahhoz, hogy felcseréljen vagy mozgasson, előzetes megfigyelés szükséges.
Példa: A használó egy tisztás szélén kémlel, miközben az áldozatai fákat és bokrokat látnak azon a helyen, ami mögött ő tisztán látható lenne. Ezek a fák és bokrok akár egy, a használó által látható pont másolatai vagy áthelyezett képei lehetnek.
Megjegyzés: Ezzel a technikával képeket és hangokat lehet generálni, a megjelenített képeknek valós érzetet is lehet adni, ám csak korlátozottan, és csak az áldozatok agya érzi annak! Ezenkívül a technikával területrészeket is el lehet fedni, tehát nem kötelező teljes, egész területeket eltakarni.
Chakraszint: 210
Besorolás: C

//Amennyiben esetleg a tanulás ilyen formában, vagy ilyen mennyiségben nem lenne elég, azt megértem. A genjutsu terepe számomra még rettentő új. Egy szabad világnak érzem, amely tökéletesen illik a karakter jelleméhez, és így a jellemjátékkal igyekeztem összefűzni a tanulást. A képzelettel, a valósággal. Remélem ilyen formában megfelel. Amennyiben kevés és még gyakorlást vagy bármit írjak hozzá megteszem, de úgy éreztem azzal csak húznám az élmény szószámát és felesleges lenne. //

Félúton

Szívesebben szeretnék, mint harcolnék. Egész életemben a szeretetért harcoltam. És most harcolni tanulok a szeretetért. De csupán küzdelmeim kudarcának ölelését érezhetem esténként a súlyos takaró alatt. Súlytalan vagyok. Megtanulok szeretni harcolni. Megszeretek harcolni tanulni. Megharcolok a szeretet tanulásáért. Magamért akarok tanulni. Magamért, magamat szeretni. Szeretve lenni. Csak szeretni. Csak lenni. Belefáradtam már a káoszba.
És megtaláltam a nyugalmat az erőszakban.
Békére leltem a vállaimra nehezedő súlyban. Biztonságban érzem magam a láncaimban. Látom az utat, és nem félek, hogy eltévedek, mert egy vékony kötélen vezetnek. Bekötött szemmel rohanok az éjszakai vakság véget nem érő hídján. És a túlparton nem vár majd semmi, csupán a végeláthatatlan magány a siker csúcsának alsó fokán. És tovább rettegek. Van-e értelme még szaladni? Lábaim alól kicsúszik a sár és szinte sikít a térdem, ahogy egymásnak csapódva a vízbe érnek. Fázom. Remegés járja át jéggé fagyott lelkem. Nincs mi melegítsen. Nincs mi felsegítsen. És én még mindig küzdök. Lelkem utolsó szabadon szárnyaló, dalokat formáló, vadon rohanó darabja még harcol. Még akarja a célját, még hiszi a végzetet. De a lelkem ezen darabja túl mélyen van eltemetve a fájdalmaim lavinája alatt. És nem tud kitörni. Lekötözöm a lelkem ezen apró szárnyra kelő darabját. Lekötöm és mélyen verem a szöget a könnyeim alkotta folyó kavicsos aljába. Levágom a szárnyát. Megfullasztom a reménytelenségemben. Sötétbe száműzőm élettelenül rángatózó vágyaival együtt. És szívemnek legsötétebb üres szobájába dobom be. Rá, a többi eltiport álom és remény halmazára. Rothadás bűze facsarja az orromat. És én kulcsra zárom a szobát. A kulcsot elnyeli egy hamis mosoly. És újra félek küzdeni. Újra magába kerít a félelem és a tökéletesség elérhetetlen vágya. És már megint nem tudom ki vagyok. Nem tudom mit akarok és nem tudom miért jöttem ide. Nem tudom hol vagyok. Nem tudom hova megyek. Nem tudom ki vagyok. Nem tudom.
Nem.
Tudom.

Riadtan ébredek. Pedig nem is aludtam. Csupán némán feküdtem a sötét szobában. Mindig megrémisztenek a gondolataim. Megijeszt a mélységük, és hogy mint a tajtékzó tenger habjai, oly’ könnyedén rántanak magukkal. Fulladok. Köhögök. Fizikai fojtást érez torkom maga körül. Meg akarok fulladni. De testem nem engedi. A gondolataim béklyói lazulnak. Kapok levegőt. Légzésem szapora. Krákogok. Sikítva veszem a levegőt. Tüdőm éget. Gyomrom mar. Csontjaim belülről olvasztanak fel. Legszívesebben lekaparnám a bőrömet. És mégis fázom. Magamra tekerem a takarót. Hátam nagyokat roppan. A szobában állott levegő pora röppen magasra. Takarítani kéne. Meleg és nehéz lepel terül rám. Térdem magamhoz szorítom. Átölelem magam.
Én csak boldog akarok lenni.
Boldog?
Régen nem éreztem már magam boldognak. Olyan önfeledt nevetésbe merülően boldognak. Amikor elfelejtem a külvilágot és csak az öröm fakasztotta könnyek csordogálnak arcomon. Azt a fajta felszabadultságot, ami után bűntudatot érzek, hogy miképp lehettem ennyire boldog? Azt a fajta boldogságot, ami egy hegy csúcsára emel. Egy olyan magaslatra, amiből könnyen leránt a fájdalom. És én tömve vagyok ezzel a fájdalommal.
Körmeim a combomba vájom. Félhold alakú sebek keletkeznek érzékeny bőrömön. A testemben árnyékszerű kígyóként kúszó görcs hirtelen lelassul. Halk fájdalom gyűrte maga alá. És elcsendesül a lelkem. Még hagyom, hogy fájjon. Még megengedem magamnak azt a pillanatnyi felejtést, amit a fizikai érzet generál. Még megengedem magamnak a nyugalom ezen formáját. Még engedem. De elengedem mielőtt rászokok. Mert rászokok. Mert könnyű rászokni, ha elcsendesíti a sikításokat. Mert már rászoktam.
Látásom homályos. Könnyek takarják el a tiszta képet. Magam felé fordított tenyeremre egy csepp esik. Hűvös. Apró sebhelyek tarkítják az érzékeny bőröm. Szánalmasan kergetem a nyugalmat. És sose lelem meg. Azt a nyugalmat, amit még ostoba gyermekként éreztem. Azt, amikor a rám nehezedő terhek súlya még szinte láthatatlan volt. Azt, mikor az elvárások pihekönnyűek voltak. Azt, mikor nem volt felelősségem. Azt, mikor a nappali közepén hasaltam a kifakult vörösszálú szőnyegen a nyeklett nyakú plüssmacskámmal és csak a pillanatban éltem. Kergetem ezt a pillanatot. Mintha csak húzná az élet előttem egy madzagon. És minél gyorsabban futok, annál gyorsabban húzza előttem. És én sose érhetem el. És már soha többé nem hasalhatok azon a szőnyegen. És már soha többé nem lehetek olyan önfeledt. És nem vehetem le a terheket mint egy hátizsákot. És nem lehetek újra kisgyerek. És nem léphetek be többet a festett falú kis szobámba. És többé nem leszek olyan, mint lenni akartam. Sose leszek olyan, mint amilyennek akartak. És lassan kikopik a szőnyeg az álmaimból. És lassan elfelejtek létezni. És eltűnik az idő. És észre se vettem, hogy miközben a kezemen éktelenkedő sebekre meredtem, az előbb nyolcat ütő óra, most délre csendült.
Selymes homokként siklik ki az élet az ujjaim között.
Kezdj végre élni.
Élni.
Élni.
Nem megy.
Már, hogy ne menne? Segítek.
Segítesz?
Mint mindig.
Ezen képtelen vagy segíteni.
Csak álmodj.
Csak álmodok.
Az élet csak egy álom.
Az élet csak egy álom.
És te felébredsz.
És felébredek.
Egyszer.
Egyszer.
De addig nem félsz.
Félsz.
Álmodj.
Álmodok.
Zuhanok. Nehéz fejem a párnának ütődik, és esek tovább. Mélyre, egyre mélyebbre. Egy végtelenül zengő feketeségbe. Egy üres halomra. Egy tükörbe. Egy víznek a legkékebb felszínébe. A megfullasztott álmok tengerébe. És csak zengenek a dalok, amelyeket sose hallhattam. És a vágyaim lerántanak a kavicsok közé. És emlékekkel tömik a szám. És sikoltani akarok. De lelkemben nincsen feszültség, nincsen kín. Csak a nyugalom áraszt el ahogy gyomrom a sziklák törmelékeitől egyre csak nehezedik el. És küzdelem nélkül maradok a víz alján. És nem kell levegő. És nem fulladok, csupán meghalok. És a víz emlékei magával ragadnak. És elfelejtek félni a boldogságtól. És emlékszem az örömre. Emlékszem a nevetésre. Emlékszem az emlékeimre. És a sziklák kenyérré lesznek gyomromban és ismét lebegek. Egy hatalmas rétre emelkedem. Ott a füvön fekszem. A hosszú zöld szálak hirtelen vörösnek tetszenek a lemenő nap fényében. És elpuhulnak. És a nap lámpafénnyé vedlik át. És a rét falakkal tarkított lesz. És én a gyerekkori házunkban fekszem a kanapé elé leterített fakulóan piros szőnyegen. És a bolyhos rojtok csiklandozzák vidáman ficánkoló ujjaimat. És nevetek. És a lámpa zümmögése a legszebb melódiaként nyugtatja meg heves szívem. És eltűnnek a sebek és eltűnik a félelem.
Köszönöm.
És a hang nem felel. És ez hiányt kelt bennem.
Ha mellettem lennél, a napjaim könnyedebben telnének.
De nem lehetek melletted.
De álmomban már láttalak.
Az a lebegés volt.
Akkor lebegj megint velem.
Nem nyithatsz utat a világaink közé, Amaya.
Megtalállak.
És én hiszek neked.
És majd együtt, a boldogságban leszünk.
Leszünk.
És akkor már nem csak hallani foglak.
Kézenfogva a világ ellen.
Megölellek majd.
Visszaölellek majd.
A világ két síkja egyként.
Egyként.
Megtalállak, Ekō.
Várlak, Amaya.
És a szőnyegből fű, majd víz majd fulladás és repülés lett. És ütközve, csapódva tértem vissza a délután ködös érzésébe. És egy pillanatra láttam magam előtt az ágy előtt a vöröslő szőnyeget. Majd eltűnt. És utána akartam kapni, és sikítani. De nem tettem. Ennél erősebb vagyok. Az ágy szélére ülve kinyújtottam a kezem. Becsuktam a szemem. És emlékeztem a bolyhokra, a rojtokra, a puhaságra ahogy simogatja a tenyerem. És melegség járta át a szívemet. És ezt a melegséget használtam az emlékezésre. Csupasz lábfejem a parkettára tettem. Ahogy melegedett, éreztem az egykor selymes szőnyeget alatta. És erezni is akartam. Érezni és látni. Egy pillanatra a valóságba is szeretni. Csak egy apró emléket akartam a gyerekkoromból visszakapni. Csak lépésről lépésre.
Létrehozok egy világot, Ekō. Egy boldog helyet. Egy helyet, ahol öröm van, felejtés, nevetés, és te, és én. És ez a világ lesz a legszebb hely a földön. És nem lesz benne kín és sikoltás és fájdalom és bánat. Egy helyet, ami csak az enyém, csak a miénk. Elképzelem. Megalkotom. Megteremtem.
Már alig várom.
Szinte hallottam Ekō hangjában a mosolyt. És ez engem is mosolyra késztetett. Egyre csak járattam a csupasz lábam a parkettán. Egy boldog hely. Egy hely ami itt van és mégsem. És az öröm önkénytelenül is szárnyra kapott az ereimben. Chakrám átjárta a világomat, a testemet, a lábamat. És a képzeletem szerteszórta magát az apró lakásban. És én érezni akartam a szőnyeget. Ha nincs itt, akkor is. Ha nincs itt, az a legjobb. Mert ami van és mégsincs, azt senki se veszi el tőlem. A fejemben lévő képet akartam itt is látni. Itt is érezni. Egy hazug igazságot akartam. És elképzeltem, hogy amint kinyitom a szemem, a szőnyeg a lábaim előtt hever majd. Teljes pompájában.
De nem így lett.
Amint kinyitottam a szemem, a parketta hűvös erezete mélyedt csupán a talpamba. Megszűnt a melegség és megszűnt a puha érzés. Én pedig haragudtam. Bár magam se tudtam mire. Akartam érezni azt a szőnyeget. A fejemben, és mégis azon kívül. Létrehozni, teremteni, a fejemben lévő világot megvalósítani. De nem fizikailag. Nem akartam, hogy bárki ellophassa. Nem akartam, hogy bárki megrongálhassa. Olyat akartam, ami csak az enyém. Amit én tudok befolyásolni. Amit én tudok megvalósítani. Ami az enyém. A miénk. Ami végtelen.

***

Kalap, kabát. Vagy inkább sapka sál. Vagy csak pulcsi és cipő. Kinek mi a kimeneti ruha. Az enyém egyszerű volt. Vörös kötött pulcsi és egy sima bakancs. Sötét és mégis feltűnő. Ezeken az utcákon lehetetlen volt eltűnni. Vágytam rá, de képtelen voltam. A faluban volt egy hely. Egy hely, tekercsekkel és könyvekkel. Nem sokkal, de talán pont eléggel. Nem is kellett sokkal több. Csak egy pár. Csak egy talán. Csak egyetlen egy talány. Mivel hozható létre egy világ? Mivel lehet itt és mégsem? Mivel tehetem az élőt létezővé és mégis holttá? Hol a határ ami megszabja, hogy mi létezik és mi nem? És mi az elme határa? A végletekbe menő végtelen véget nem érő végessége. Valami, ami pont ott van és mégis sehol. Nem ismerem ezt a véget. Nem ismerem a csodát, az elképzelhetetlent. Sose voltam halhatatlan. Haladóként haltam és éltem és éledtem és mégis a halál törvényeit átszabva létezem. A halál. A holt halhatatlan valóság.
A lebegés.
A lebegés.
Egy áldatlan áldott állapot, ahol élet és halál között, a világ peremén, csak lebegtünk. Semmi volt és valami. Határokon, világokon ívelt át. Végletekbe ment. Szaladt, szökött és mégis egyhelyben állt. Mint vízben úszva, testem oly' könnyedén pihent. És most kőszikla húzza lábaimat a földre. És nincs ami felemeljen. A világnak meg kell ismernie a lebegést. Meg kell ismernie a nyugalmat. A világnak meg kell ismernie a halál peremtelen peremét. És én elhozom nekik. Elhozom a világnak és magamnak. Nekünk. Lebegünk majd.
A kis könyvtárhoz hasonlító épületbe érve, kedvesen és tisztelettudóan köszöntem. Senki se állított meg. Uchiha vagyok. Ez egy teljes körű engedélyekkel tarkított ütőkártya. Végigfuttattam szemem a papírokon. Tekercsek és könyvek. A tekercsek logikusabbnak hangzanak. Ezt nem lesz elég csak elképzelnem. Nem lesz elég csak hinnem. Tennem kell érte, hogy más is lássa. De más ne irányíthassa. Én akarom használni. Én akarom irányítani. Más nem értheti ezt. Más nem teremtheti meg. Más nem élhet vele. Csak benne. Megmutatom nekik.
A tekercsek a-b-c sorrendben pihentek egymáson és mellett. Ágazatokra és elemekre szétbontva. Nem volt sok. Tényleg nem. Ha az itteni tárházat akarnám magaménak tudni, nem lehetnék kage. De még ANBU tag se. Milyen érdekes. Nem?
Nem?
Még mindig a Konohai hierarchikus rendszer van a fejembe beépülve. Lelkem képtelen egyik napról a másikra - vagy épp hétről a hétre- átállni az új rendszerre.
Egyáltalán mi itt a rendszer?
Fogalmam sincs. Nem értem. Nem értem ki ki és ki mi. Csak azt tudom, hogy én többet nyomok a latba mint a legtöbb ninja. De titkos szolgálat vagy chuunin vagy jounin rang itt számít-e bármit? Talán nem is lényeg. Nem számítok senkinek.
Teremteni.
Idézés. Nem jó, a világ még nincs ezen a földön. Nem materiális. És ami az, az rombolható.
Föld elem. Én csak a bűnös tüzet uralhatom. Mint a vörös bilincs mi lefogja kezeimet. Szenny a körmöm alatt.
Képzelet. Láttatni ami láthatatlan. Lássák ami a fejemben van. A fejemben. A szemükkel.
E.
F.
G.
G.
G, mint genjutsu. Genjutsu, mint az érzékszervek játékszere. A tudatbefolyásolás művészetének technikái. Itt sincs sok tekercs. De talán elég lehet. Szívem dobbanásonként megtelik reménnyel. Kokoni Arazu no Jutsu - szemem siető kocsiként futott végig a technika nevén. Lódobogás kísérte.
Démonikus illúzió.
Hamis terület.
Nagyot sikoltott lelkem leszakadt darabja. Egy terület ami valós és mégse. Egy, ami csak az enyém. És egy lépés a végtelen felé. Csak lépésről lépésre, hitről a hitre. És elhiszem. És megteszem. És megcsinálom.
Mint kisgyermek az elhagyatott játszótér letörni kívánó mászókájának vasfokán, oly' kíváncsisággal ittam magamba a tekercs minden szavát. Apró, kevés, kedves, részletes, hosszú, rövid és tartalmatlanul tartalmas volt. Talán elég, talán nem. A genjutsu tökéletes eszet, kíváló okosságot igényel. Hibátlan elmét. Ami jó: nekem kettő is van belőle.
Hatása több részre is kivetülhet: látás, hallás, tapintás
A használó az őt körülvevő területen létrehozhat a terület egy kis részletén változásokat, vagy bizonyos részleteit mozgathatja, felcserélheti. Ahhoz, hogy felcseréljen vagy mozgasson, előzetes megfigyelés szükséges. Vagy jelen esetemben emlékek. Megfigyeltem már korábban. Megfigyeltem álmaimban mindent.
Példa?
A használó egy tisztás szélén kémlel, miközben az áldozatai fákat és bokrokat látnak azon a helyen, ami mögött ő tisztán látható lenne. Ezek a fák és bokrok akár egy, a használó által látható pont másolatai vagy áthelyezett képei lehetnek.
Bonyolultnak hangzik.
Az is. Gondolom.
Lábammal a fa parkettán doboltam. Változtatásokat.

"Nemcsak tehetséget, sok gyakorlást és alaposságot igényelnek a technikák, hanem képzelőerőt, érzéket, és komoly pszichológiai, biológiai ismereteket is. Hiszen minden Genjutsu közvetlenül az elmére hat. Általa az igazán tehetséges ninják képessé válnak arra, hogy elmossák a határt a képzelet és a valóság között, ezzel pedig pszichésen fárasszák ki az ellenfelüket. "

Legszívesebben sikoltottam volna. Hangosan, úgy, hogy mindenki hallja.
Sok mindent kellett még megértenem. Összekapcsolni a chakrám olyannal aki él. Folyamatosan. Él, létezik, lélegzik. És én kiterjesztem rá. És átvenni az irányítást a chakrarendszere fölött. Érzékmódosítás. Biológiai szinten. És mindezt némán, láthatatlanul.
Belefájdul a fejem.
Hát még az enyém.
Közvetlen és közvetett is van. És minden érzékre máshogy kell hatni. Az orr a legkönnyebb. A szem és a test nehezebb. A nyelv szinte számomra elérhetetlen. Sok érzék és észlelés. És mindent átadni, idegvégződésről idegvégződésre. Magamról magamtól nekik. Tapasztalat, érzék, egyén, szabvány. Mennyi szabály.
Egyszerűsítsd.
Egyszerűbben szólva, mint a kezek amik belőlem kinyúlnak, úgy nyúlok egy másvalaki keze felé.
Keze?
Kéz mint a chakrahálózat. A rendszerünk. A bennünk szűntelen létezni vágyó erő. Kinyúlik és társat keres. Másban társra talál. És saját magához hasonlóvá teszi a másikat. Tanítja, átveri, kérleli. Chakra a chakrát megvezeti. És mint átadja a tudását, a fájdalmát, a látványát. Mint az érzékszerveket hasonlítja, míg az idegvégződéseket a maga emléke szerint finomítja: úgy a másik személy teste reagál a szervezete kérésére. És a chakrája egyenesen idomul, simul. A teste pedig teljesen felborul.
Egy hamis kép.
Hamis? Valós. Csak nem mindegy kinek, miben, és hol.

"Az illúzió születése nem a valóság halála."

Ai jött. Kérésről kérésre, hívásról hívásra. Mindig jön. Mindig megjelenik és segít. A támaszom. A társam. És most is itt van, mint mindig. Puha lábaival a az ágyam előtt köröz. Én pedig szembe vele, törökülésbe ülök. Nagy nehezen pozíciót talál és apró lábai megállapodnak a parketta egy kimagasló fokán. Fülei felém fordulnak. Szemeivel kémlel. Ai mindenben benne van. Segít, szórakozik, szórakoztat. Ma segít.

- Kezdd el - dorombolta bíztatóan, miközben a közénk letett apró cserepesnövényt bámulta.

És én lehunytam a szemem. Elképzeltem, ahogy a chakrám mint polipnak ezer karja kinyúlik belőlem. És csak tapogatózik. Kérlel, kopogtat, bebocsájtást remél. Magához hasonlót keres. Idomul, fonódik, elkap, betör. Hisz a hasonló vonzza a hasonlót. És miért félne tőle? Hisz olyan mint ő.

Ai chakrájával könnyű dolgom volt. Ai ismert. Én ismertem őt. Ismertük egymást. Társak voltunk. Kötelék volt köztünk. Mint régi barát, úgy nyújtotta chakrája kezét az enyémnek.

És elkapott. Összesimult, idomult. Egybefonódott. És éreztem. Mint egy nagy hangszer. Hangolni kell. A saját érzéseimet kivetíteni, láttatni. Azt akartam, hogy eltűnjön előle a növény. Azt akartam, hogy a kis aloe vera helyett egy szál rózsa jelenjen meg. A virág, amit jobban ismertem mint a tenyeremet. De mikor kinyitottam a szememet, Ai chakrája ellökött. Felismerte, hogy más vagyok. Védekezvén, elzavart.

Most nyitott szemmel futottam neki. Karjaimat felé nyújtva kértem, hogy engedjen be. És a chakra kicsit bizalmatlanabb volt, de beengedett. Ai chakrarendszeréhez kapcsolódva figyeltem a kis cserepesnövényt. És elképzeltem, ahogy eltűnik. Elképzeltem, ahogy a helyén mint villámcsapás, egy szál rózsa hever majd. Tüskékkel a szárán. És amit láttam magam előtt, amit látni akartam, chakrámmal Ai szemébe koncentráltam. Chakrámmal változtattam az övét, elhitetve a benne folyó erővel, hogy az ő. Hogy az ő része látja ezt. Hogy a teste is azt lássa amit a chakrája érzékel. Hogy a szeme is másképp lásson. De nem akarta eléggé. Nem éreztem eléggé. Még mindig egy betolakodó voltam csupán. És a chakra ellökött magától.

Mélyet sóhajtottam. Miért nem idomul?

Te miért nem idomulsz?

Én?

Egész életedben mást se tettél Amaya. Válj hasonlóvá. És változz úgy, mintha ő lennél. Ne pedig úgy, mintha ő te lennél.

És szinte hittem a hangnak. Szavaiban logika csendült. Idomuljak én. Megtehetem. És elhatározottabb lettem. Ai is sóhajtott velem szemben. És én még egyszer felé nyúltam. De nem mint én, hanem mint ő. Mintha nem ő lenne énhozzám hasonló, hanem én lennék ő. És a chakrája nem régi barátként fogadott, hanem a saját elveszett részeként. És belesimultam a rendszerébe. És sajátomnak éreztem a szemét, a fülét, és mindent. És úgy éreztem két testem van. De csak egy számított. És az az egy mást látott. Nem elhitettem, hanem elhittem. És nem mutattam, hanem megtettem. És nem kértem, nem akartam, hogy simuljon. Utasítás volt ez a szervezetének önmagától. És a képet változtatni akartam. Súgtam a szemének, hogy lássa amit lát. Hogy előtte egy szál rózsa hever, nem egy cserepes virág. Búgtam, a saját hangján. Doromboltam a lelkek folyamán.
És Ai szeme kerekebbé vált.
- Amaya - rebegte - a virág!
És engem büszkeség töltött el. És chakrám elengedte Ait. Simulásból kiválva tért hozzám vissza. És Ai csak pislogott párat, tágra nyílt szemekkel.
- A rózsa tüskéin vér csordogált le - riadt volt a tekintete.
- A legszebb rózsa tövise a leghalálosabb Ai.

A szabadság illúzió csupán. Mindig meg kell fizetni az árát.

Ismét egyedül maradtam. Ai segített, majd beszélgetett kicsit velem. De mikor a világ egyre sötétedett, őt hazahívta a klánja. És én megint az ágyon ülve találtam magamat. Mezítláb és vágyakozva. Vágyakozva a világra, ami talán egyszer az enyém lehet.
És újra lehunytam a szemem. És koncentráltam. Érezni, látni akartam talpaim alatt azt a selymesen fakó anyagdarabot. Lépésről lépésre. Egyszer majd mindent. De először csak ezt. Először csak egy kis darabját akarom a világomnak. És majd fokról fokra egyre többet. De elsőnek ezt. Szinte könyörögtem a világnak, könyörögtem magamnak, hogy ennyi boldogságot hadd szakítsak ki a lelkemből és dobhassam a földre. És éreztem egy pillanatra. Éreztem, és a siker és az emlékek öröme melegségként száguldott rajtam végig. És kinyitottam a szemem. És láttam is. Ott sínylett fel előttem a szőnyeg körvonala. Kicsit átlátszón, kicsit hamisan. De mintha ott lett volna. És mint szentjánosbogarak hada, úgy foszlott is szét. Talán fájnia kellett volna a kudarcnak. Talán éreznem kellett volna valamit. De csak egy apró sikert éreztem. És vágyat a folytatásra. És egy pillanatra büszke is voltam magamra, mert nem hallottam szüleim ítélkező morajlását a fülembe zúgni. Nem hallottam ahogy azt mondják, kevés vagyok. Nem villant fel festményszerű csalódott szempárjuk. És ezzel is nyertem egy apró csatát. Aprót, látványtalant... de csatát.
Erőt merítettem magamból. Erőt a boldogságból és a fájdalomból. És a vágyból. A vágyból, ami a legerősebben arra sarkalt, hogy lássak. Hogy a képzeletem valósággá fodrozódjon. Hogy láthassam átlépni azt az apró határt, ami a világokat választja ketté. Hogy érezzem: egyszer felbonthatom azt a határt. Egyszer összemoshatom majd a valóságainkat. Egyszer.
Most nem csuktam be a szemem. Úgy éreztem nem lehet. Hogy ezt látnom kell. Látnom kell a fénylő határt, hogy áthúzhassam rajta a világunkba a képzeletemből azt, amit akarok. És a fantáziám az emlékek szárnyán kelt útra. És hozta magával a fakó vörös, hosszúszálú, rojtos-bolyhos, öreg szőnyeget. Elrepítette az ágyam elé. A valóság és a hamisság határán lebegve. Itt, és mégis sehol. És én kacagva estem le az ágyról, egyenesen a hamiskás valóságomba. Vajon, ha rajta maradok, engem is elvisz a képzeletek földjére? Tudtam a választ, de nem érdekelt. Ujjaim közt éreztem a szőnyeg poros szálait. Hátamhoz ért. Hallottam, ahogy susog amint végig tapintok rajta. Láttam. Éreztem. Hallottam. És kacagtam. Egyszerűen csak kitört belőlem a hangos nevetés, ahogy testemet átjárta az a cikázóan forró öröm. Majd’ kiszakította csontjaimat a helyéről. Az ereimben száguldó erő is jobbkedvre derült. Nem volt tökéletes, ezt tényként kezeltem. Hisz nem lengte be a teret az a poros, dohos illat. Nem éreztem a szagát. De láttam és éreztem az ujjaim közt. És nekem ez elég volt. Elég volt, hogy a valóságom egy pillanatra képzelettel lett átitatva. És sírtam talán vagy nevettem. Magam se értettem. De fény nyílt előttem. Egy ajtó. Egy ajtó egy új út...új lehetőségek. Lehetőség egy új világra. Egy új érzésre. Egy új cél. És ezt nem folytom most meg. Ezt nem zárom be. Hagyom, hogy szárnyaljon. Hogy magával ragadjon mindent és engem. Hogy vigyen és hozzon.
Megteremtem Ekō.
Találkozunk a túloldalon, Amaya.
Nem. Találkozzunk félúton.

Uzumaki Kushina Szer. Márc. 15 2023, 14:54

Kedves Amaya!
Írok PM-et.
Üdvözlettel,
Kushina

Uzumaki Kushina Kedd Márc. 21 2023, 06:54

Kedves Amaya!
Nagyon szépen köszönöm a gyors kiegészítést! Úgy gondolom, hogy nagyon kreatívan oldottad meg a feladatot és élvezhetően közelítetted meg a genjutsu alapkoncepcióját. A technikát felírhatod az adatlapodra, a folyamatban lévő uchiha-küldetésen jó szolgálatot tehet majd még.
A kreativitásod jutalmául felírok továbbá +8 cht is az adatlapodra (310+8=318).
További jó játékot kívánok,
Kushina

Ajánlott tartalom

Uchiha Amaya

Uchiha Amaya

Re: Uchiha Amaya

Re: Uchiha Amaya

Re: Uchiha Amaya