Ourio-völgy

Az elmúlt kalandomban nem volt túlontúl nagy részesedésem a feladatban, de legalább a szegény kislányt visszajuttattuk, s közben el is intéztünk egy-két bajforrást. Legalábbis úgy tűnt. Azonban a szél nem nyugodott le, mint én azt úgy hittem. Pontosabban gondolom, ugyanis hívattak, s ezúttal nem várt senki sem a kapuban, hogy együtt menjünk be. Nem is szóltam semmit, csak miután hívattak, beléptem az ajtón. Nem lepődtem meg, hogy csak a helyettest találtam, a mostani időkben, még a semleges Yukigakure is el van havazódva (badabumm-tss…) a háborúzások végett, így nincs semmi furcsa abban, hogy a falu vezetőjének dolga akadt. Némán, és egyenesen, akár egy jégcsap álltam várva az utasításokat. A helyettes ismer engem többé-kevésbé, így nem kell megjátszanom magam, mint mások előtt. Tudja, milyen vagyok legbelül. Fölösleges fáradoznom, hogy leplezzem. Komoly voltam ezúttal és hideg, bár álmosolyom továbbra is arcomon tetszett. Türelmesen és nyugodtan fürkésztem a férfit, miközben magyarázta a feladatot, s bár alaposan megfigyeltem, azért a feladatra is fókuszáltam. A helyettes kimerült volt. Látszott rajta a frusztráció és az aggodalom. Úgy tűnik, tényleg fontos feladatról lehet szó. Úgy vélem itt tényleg nagyon alacsony a megengedett hibahatár. Mikor végül befejezte a feladat elmagyarázását én továbbra is az illetőt néztem.
~ Szóval bűnöző. Értem. De valahogy olyan ismerősnek tűnik… ha járt volna nálunk a fogadóba, felismerném… hm… vagy régen történt? Mindegy is… nem lényeg. – zárom le a fejemben történteket, majd hangos, már hallható szóváltásba kezdek – Tudomásul vettem a megbízást, s amennyiben erőm engedi, teljesítem azt. – veszem át az üzenetet, majd a dokumentumokkal együtt elrakom a kimonom számtalan belső, rejtett zsebének egyikébe– Nincs kérdésem, azonnal megkezdem a feladatot.
Meghajoltam és indultam is az ajtó felé. Már a kilincsen volt a kezem, mikor eszembe jutott még valami. Mikor megfordultam meglepően meleg (látszatra persze csak) mosoly pihent arcomon, hangom is dallamosan csengett.
- Tudja megárt a túl sok aggodalom. Ha esetleg valamikor a szálló felé járna, ugorjon be egy időre. Kell egy kis pihenés mindenkinek. És az anyagiakat tekintve a vendégem lenne. Most viszont, ha megbocsájt… indulok.

Ezzel egy biccentéssel kivonulok, egészen a legközelebbi boltba, ahol szereztem pár napra való élelmet és italt, hogy aztán megindulhassak az utamon, magamnál tartva eme fontos dokumentumokat.

Az Ourio-völgy titka - Hamada Fuyu kalandja


A fénykép alapján nem voltál biztos abban, hogy ismered a bűnözőt. Olyanynira  ahaja uralta a megjelenését, hogy a fényképen minden más jelentéktelennek látszott. Nagy képzelőerő kellett ahhoz, hogy elvonatkoztass tőle, és inkább az arcára tudj figyelni, ugyanakkor ahogyan az igazolványképek is, ez is nagyot csalhatott... A megérzéseid mégis azt suttogták: talán.. Ha bűnöző volt, ő vagy a bandája könnyen megfordulhattak nálad.
Ahogy már-már szertartásosan nyilatkoztattad ki elköteleződésed a feladat teljesítése iránt, a helyettes mintha kissé megkönnyebbült volna. Na nem mosolyodott el.. Inkább úgy tűnt, mintha a gleccser mely a vállára nehezedett, borjadzott volna egy kisebb jéghelyet, útnak indítva valami védtelen óriáshajó felé... 
-Járj sikerrel, és gyere vissza épségben. - szavaiban a veszedelem, tekintetében a féltés villant fel egy pillanatra. Keményebb volt annál, hogy kimondja, bármilyen jéghideg vagy is, a képességeid, a jelenléted kell a falunak. Nem. Ő inkább magában tartotta, s csak sután sejttette, hogy így van. 
Ahogy távozni készültél, ő a papírhalomra meredt, majd nagy sóhajjal belekotort. Aztán meghallotta a hangod újra. Erre nem számított. Ugyan hogyan is számíthatott volna? Meglepetten fordult feléd, el sem engedve az iratot, amit a kezében tartott, majd fáradt mosollyal megrázta a fejét. 
- Kétlem, hogy bármikor is lenne időm efféle.. könnyedségre. Nem, amíg odakinn háború tombol.- végül távoztál, magára hagyva, szinte eltemetve a papírok között. Rá vártak az iratok, rád várt a küldetés és előtte egy kis könnyed vásárlás. Jelentéktelen volt az összeg, amit e csekély előkészületre költöttél. Lényegében meg sem érezted. A fontos az volt, hogy útra kelhettél, a hideg, lengedező szélben. 
Ó hol volt már a korábbi vihar?
Ahogy kiléptél a kapun, a szél hidegebbé és vadabbá vált. A fagyott havon megült kristályos porhót fújta magával, mely éles kis szilánkokként támadták a fedetlen bőröd. Az égen könnyebb, szürke felhők elmosódott vonalai rétegződtek. Összességében nagyszerű idő volt, noha utad úgy tűnt, hosszúra nyúlik gyalogszerrel. 
A völgyet a jól ismert hegyláncok övezték, melyek csúcsa elveszett a felhőkben, erdős és nyíltabb részek követték egymást, és úgy tűnt valaki gondosan ügyelt arra, hogy az út közvetlen közelében ne álljanak fák. Talán ez is hozzájárult a "biztonságos" út mítoszához. De te jól tudtad, hogy a völgyben banditák élnek, így a veszedelem is ott élt velük. Hosszú séta volt a süket csendben, mire felsejlett előtted az oszlop. Jól láthattad a környezetét: valójában keresztutakat jelölt, az egyik a völgyben lévő falu felé vezetett egy erdős területen átvágva, a másik ki a völgyből, a határ felé... Úgy tűnt, sehol senki... Csak az oszlopon lengedezett valami furcsa, amorf tárgy félig behavazva. Elég messze voltál ahhoz, hogy esetleg felkészülj.
Ha nem pepecseltél ilyesmivel, s megközelítetted az oszlopot, már láttad a tárgyat. Egy nyílvessző szegezte az oszlopnak.A hó alól pedig egy félig csupasz koponya, s némi hús vigyorgott rád, míg a torzó többi része, nos elválasztva a fejtől, az oszlop tövében nyugodott... S egyszerre feltűnővé vált sok más nyílvessző is a környéken... és sok más testrész a hó alá temetve. 

Az Ourio-völgy titka - Hamada Fuyu kalandja

A gyászos látkép nem lohasztotta le a kedved, sőt, szinte oly kedélyes gondlatok töltötték el elméd, hogy a metsző szél is csak gyengéd langymeleg fuvallat volt bukolikus eposzod kellős közepén.. s lám, gondolataidban is megjelentek máris az állatok, s bár nem bájos bolyhos barikák s kecskék töltötték el elméd, de a boldog, felhőtlen paraszténekek izgalmasabb témája igen, így aztán akár még a koponyán is felfedezhettél tán némi elszalasztott pajkosságot...
Mégis készen álltál az eljövendő eseményekre, várjon bár éhes férfi falka rád szegezett fegyverével, vagy nyilak, lándzsák és kardok...
Felkészülten, elszántan vártad, hogy a rablók felfedjék magukat.. ám nem te voltál az egyetlen kanca a környéken. A határ felől patadobogás hangzott fel. A kemény földön élesen csengett a patkó, és már láttad is a termetes acélszínű lovat, s rajta a szürke prémet viselő alakot. Közeledett. Majd egészen közel ért, mikor hirtelen megrántotta a kantárszárat, s a ló éles nyerítéssel ágaskodott fel, majd visszaérkezvén a talajra zavartan toporgott, mielőtt lovasa lépésre ösztökélte volna, hogy melléd érjen. Határozott szürke tekintet villant rád egy viszonylag kellemes, bár nálad idősebb és a téli szélben, valamint a csatákban cserzett arcból. Egyik kezét feléd nyújtotta.
- Szállj fel! Ne akarj itt lenni, amikor ideérnek. - s mintha erre vártak volna, a határ felől, a láthatár mintha megmozdult volna... Lovasok apró alakja sejlett fel. Tíz ember körülbelül, hasonló pirosas sisakban. A férfi pedig a válaszodra várt, bár úgy tűnt, nem fog soká várni. Prémcsuklyája alól fehér és fekete tincsek zilált tömege kunkorodott elő. Ismerős volt a fényképről. 
Ha csatlakozol hozzá, ha nem, az erdővel szegett út felé vágtat el, és el fog tűnni a fák között. 


// Ha csatlakozol hozzá, menekülni fogtok a lovasok elől, be az erdőbe. Tehetsz fel kérdést, de nem fog válaszolni, amíg el nem éritek a fákat. Ha azt kérdezed kik követik, könnyed hangsúllyal felel majd, kissé kitérően: sikerült felbosszantania egy kereskedőt. 
Ha nem tartassz vele, eltűnik a fák között, a lovasok pedig körbe fognak venni és a vezetőjük kicsit közelebb léptet hozzád. //

Az Ourio-völgy titka - Hamada Fuyu kalandja


Ahogyan elfogadod a feléd nyújtott kezet, az megszorul ujjaidon. No nem morzsolja össze őket, ám épp elég erőt mutat, hogy tudd nemcsak leejteni nem fog, hogy csúfondárosan a mocsokban köss ki, hanem a mostaninál jóval több erő kifejtésére is képes lehetne. Karizmatikus volt, s bár első pillantásra talán kissé baltával faragottnak tűnt, vadnak és száraznak mint a metsző téli szél, ahogy finom kis kacsód a derekára kulcsolódott, talán meglepődhettél, hogy Ran forró, szálkás teste helyett ezúttal ujjaid alatt egy meleg sziklafal pihent. Talán nem is tapintottál még ilyen kemény izmokat, melyek ahogy erélyes csípőmozdulattal újra elindította a lovat, megvonaglottak ujjaid alatt. A ló pedig újra vágtába kezdett. Sebesebben, mint e hófödte tájon várhattad volna. Az élet minden melegével, s az izmok határozott játékával fickándozott a lábaid között, de finom hótested mégsem e ritmikus mozgás olvasztaná nedvessé, ha egyáltalán alkalmasnak találnád az időt. Nem.. s talán nem is e torzonborz öltözékű férfi személy, aki felnevetett a felvetéseden.
- Legközelebb egy halom rózsával is készülök, ha azzal kielégíthetem ifjú hölgy. De most be kell érnie azzal, hogy nem vágja le az a pár szerencsétlen katona. - s mögöttetek a lovasok kitartóan haladtak tovább felétek, mintegy jelezvén, hogy itt még jobb móka is lehetne, ha véletlenül nem tetszene ez az egyszál legény önmagában... persze hogy jó móka-e, arra sajnos garancia nem adódott. A férfi tovább ösztökélte a lovat s mintha meglepődött volna a kérdéseden, de egy pillanatra sem állt meg, s le sem dobott a nyeregből.
- Én vagyok. Csak nem megöltem valamelyik rokonodat? Vagy elloptam volna az ékszereidet? Esetleg te is engem okolsz amiért oda lett az a drága erényed? - kérdezett vissza, miközben az út erdővel szegélyezett részére értetek. A férfi a fákat kezdte figyelni.. számolt volna?
- Bájos hölgyem, ezer bocsánat, de nem emlékszem rád.. s ha ügyed van, amit el akarsz intézni velem, állok szolgálatodra amint biztonságosabb helyen vagyunk. - Sarkát belevágta a ló véknyába, s az olyan hirtelen váltott irányt berohanva a fák közé, hogy bizonyára meg kellett kapaszkodnod a férfiben. 
-Ó, tehát csomagot... Nem mondom, jobban örültem volna ha van valami közös ügyünk, vagy te vagy a csomag. Az idő viszont tökéletes. Nincs semmi ami miatt különösebben aggódni kellene, vagy ami problémát okozhatna.- Az erdő körülöttetek a csupasz fákkal, melyen a hó ült meg csillogó lombként, néma volt, és elhagyatott. Se ember, se állat nem csapott zajt. A hó keményre fagyott, s bár a ló rögöket vert fel, úgy tűnt nyomai belesimulnak az így is letaposott, rögös-göröngyös aljzatba. De hogy nyomaitok az üldözők végleg elveszítsék, csakhamar egy patakmederbe tértetek. Itt a ló lassított és óvatosabbá vált. Láttad te is a kövekre kiült jeget, mely erre késztethette... Hamarosan aztán ismét elhagytátok a patakot, s olyan mélyen jártatok máris az erdőben, hogy még hangját sem hallhattad az üldözőknek. 
- Szólj ha fázol bájos Hölgy. Ez a medvebunda téged is felmelegíthet. - a vágta lépéssé szelídült, a ló pedig élénken, jókedvvel lépkedett. Talán el is jutsz arra a következtetésre, hogy hamarosan megérkeztek a táborhelyre. 
- Általában mire eddig elérünk, már nincs potyautasom. De ilyen Bűbájt nem lett volna szívem ott hagyni valahol a senkiföldjén. A vadon nem hölgyeknek való. Szóval most vagy eljátsszuk a szembekötözős játékot, vagy átugorjuk azt a részt, és csak élvezzük közösen az élet apró örömeit. -  fordul hátra hozzád a férfi, miközben a ló továbbra is halad. A medvebunda hátra csúszik az arcából, s az eddigi mély árnyékok eltűnnek. Pajkos tekintettel máris évekkel fiatalabb férfi néz rád. Szürke tekintete akár a téli ég. 


Végül persze, bármely móka mellett döntesz is, a fák között feltűnik előttetek egy elhagyatott, viharvert szentély és néhány hozzá tartozó melléképület. Nagy, kopár, néptelen udvarra lovagoltok be, ahol két, őrkutyát ábrázoló málladozó szobor áll. Gackt a templom ajtaja előtt állítja meg a lovat, majd gyors mozdulattal lecsúszik a nyeregből, hogy lesegíthessen.
-Nos, ha már itt vagyunk, láthatnám a csomagot?

A kéz, mely a nyeregbe segített, talán túlontúl is erőszakosnak vélhető volt, hisz, hogy megszorongatott egy szegényke kis, jámbor fehérnépet… Hát ilyet… mivé fajult ez a borzasztó világ… Mindenesetre arcom rezzenéstelen maradt, sőt kis rejtélyes mosoly is kikívánkozott arcomon. Mindenesetre nem tettem megjegyzéseket a modoráról, hisz bőven elegendő társalgótéma akadt másról. S hiába az éles penge, hiába a viszonylag megjátszott komolyság úgy tűnt a férfi talán túlságosan is bízott fizikai erejébe, hogy féljen attól, amit egy fehérnép okozhat neki egy fegyverrel a kezébe. Vagy szimplán nem fogta fel a legyező igazi mi voltját. Szórakoztató megjegyzésemet igazán mókásnak találta, ám meglepően őszintén válaszolt a kérdésemre, bár nem kifejezetten tűnt olyan személynek, aki rejtegeti a titkait. Miután megkaptam a válaszom ismét kényelmesen helyet foglaltam, leengedve fegyverem.
- Az ékszerek pótolhatóak, az erényemre nem tartok igényt, a szüleim gyilkosai pedig tudtommal halottak… ha meg mégse, akkor jobban jártak volna, ha meghaltak volna.
Hangom kísérteties színben játszott és volt egy rövidke pillanat, melyet nem igazán lehetett megmagyarázni. Épp csak egy szösszenetnyi idő, de kisugárzásom teljesen megváltozott, ám rögtön utána ismét visszatért a szokványos hideg aurám. Hamar túltettem az érzelmi… hullámaimon, melyek a szüleim említésére szoktak rám törni, de mostanság egyre jobban kezdem kezelni őket… hehe… Mindenesetre az „üldözőinket” lehagytuk és a ló is alábbhagyta a vad sietséget. És férfi a férfi végül visszavezette a beszélgetést azért, amelyért lényegében ideküldtek engem. Viszont úgy tűnik, a vér nem válik vízzé. Akaratlanul is hideg mosoly fut kissé szét az arcomon.  Egy bandita örökké bandita marad. S ha egy ártatlannak tűnő virágszál csapódik az útjába, szinte betyár becsülete, hogy leszakítsa a virágot, akár szép szavakkal, akár erőszakkal. Mikor megfordult nem látott ellenkezésnek nyomát rajtam, sőt még jóízűen kuncogtam is egyet.
- Kedves. Tudja, jó uram én magam sem utasítom el az efféle… élvezeteket.
Szimplán előredőltem a nyeregben, míg talán túlméretezett légzsákjaim fel nem fogták a becsapódás erejét. Kezeimmel a külső borításon áthatolva hamar rátalálok a botkormányra, és hamar egyesbe kapcsolom a gépjárművet. Úgy éreztem, mintha kicsit akadt volna a kapcsoló, így finom mozdulatokkal kezdtem dörzsölgetni a peremét, hátha csak egy kis fáradt olaj szorult az alkatrészek közé.  Szabad kezemmel a férfi vállát kezdem el kissé dörzsölgetni finoman, mégis határozottan.
- Egek-egek… Úgy érzem valaki túl sok feszültséget tart magába… Viszont… szeretném, ha tisztáznánk valamit drágám. Ha megmozdulsz, letöröm…
Nem tudom látott már-e botot roppanásig feszíteni, vagy merev gumifelületet meghajlítani. De egy kis csavarás és fokozott szorítás minden férfiből kihozza a sírós csecsemőt. Gyengécskének tűnő testalkatomtól eltérően meglepő erővel és szilárdsággal tartottam nem túl kényelmes pozícióba a bestiát. És arcomon is inkább rideg mosoly ült már, mint huncut.
- Szeretném, ha nem felednéd, hogy nem egy ágrólszakadt királykisasszony vagyok. Szóval cuncus, ha az életed során akarsz, még nőket hajkurászni jobban jársz, ha nem becsülsz le drágám. Ezek a kezek eddig ismeretlen fellegekig is elrepíthetnek… de a kénköves pokol csarnokait is megmutathatják, ha nem adod meg a kellő tiszteletet. – átkaroltam a nyakán és egyetlen mozdulattal átpördültem mögülről az ölébe – De jó kedvembe találtál. Szóval megmutatom milyen, mikor finom vagyok.
Egyetlen finom vállrándítással engedtem le magamról a kimonom szabadon engedve hibátlan, fehér bőröm.
 
Végül mire kiértünk az erdőből a tisztásra semmi nyoma nem akadt, hogy bármi érdekes is zajlott volna is benn. Frizurám rendezett volt az öltözékem is normális, talán csak az útitársam esetleges „légzészavara” árulkodhatott még némi túlhajszoltságról. A nagydarab kísérőm végül megállt egy templomszerű épületnél, s miután „lesegített” mindenféle formalitás nélkül igényelte a neki valót. Elmosolyodtam.
- Te kis telhetetlen, hát nem volt elég egyszer… - legyintgetek felé játszott zavartsággal, de elkomolyodva végül a kimonom ingujjából (kitudja honnan) előhúztam a levelet és átadtam a férfinak - A helyzethez való komolyság, mindig is nagy erényem volt. – mosolyodok el kissé talán gúnyosan.

Az Ourio-völgy titka - Hamada Fuyu kalandja

Nem láttad a mosolyát a válaszodra, melyben oly könnyedén ecsetelted, hogy sem ékszer, sem egyéb közös ügyetek nem volt.. Annál könnyebben vehetted észre, hogy mikor mégis egy pillanatra hátrafordult, az a betyár, pajkos szikra, mely ugyanúgy ígérhet veszedelmet, mint élvezeteket, felcsillan benne. A bandita bandita marad..
És mégis megremeg, ha valaki kezébe veszi az irányítást. Jóleső borzongás lágy sóhaját hallod, miközben talán épp ezért rettentően fontosnak tartja, hogy előre meredjen az erdő irányába. Nem rontja el a játékod, nem amíg az jó, s már az első érintésre megnő és megugrik ujjaid közt a ló. S ezzel átengedte az irányítást a hátasnak.. A nagydarab állat pedig biztosan haladt az útvonalon, míg a férfi hátra vetette a fejét, kényelmesen támaszkodva halmaidnak, majd fenyegetésedre felkacagott, noha olyan érzékeny területeken fenyegetted a szörnyűbbnél is szörnyűbb kínokkal, ahová csak úgy ritkán téved fehérnép bársonykacsója. 
De e kurta nevetés ellenére is tudod hogy tudja: A kezedben van az élete. A kegyelmeden múlik, meddig csavarsz vagy feszítesz a hozzá illően daliás foglyodon.. mégis, úgy tűnik, nincs ellenére egy kis határozottság.. aztán,a hogy az ölébe perdülsz, tüzes, de élvezettől nehéz tekintetében, féloldalas mosolyában, ott látod a komoly, ugyanakkor azt a nyers férfit, aki immár birtokolni akar, ha csak annyi időre is, míg kimulatjátok magatokat. Látod a magabiztosságát. Ígéreteket, hogy jól fogtok szórakozni, elbizakodottságot, hogy igenis megkapja amire vágyik... Erős karjai átfognak, erősen tartanak, mintha soha többé el nem akarnának engedni.. Persze ki hiszi el egy bandita ilyen ígéretét?
- Jéghercegnő.. - hangja nehéz, és megremeg a vágy sürgető türelmetlenségétől. Lehelete szinte már perzsel, ragyogó ezüst tincsei alatt. 
- Ne hidd, hogy.. bármikor is lebecsülnélek. -s miközben a ló vágtatott, forrón csókolta meg hibátlan bőröd, ahol felkínáltad neki... majd megtette újra.. s újra. Miközben biztosan ült a nyeregben, téged tartva, szinte elveszítette az eszét, úgy elmerült benned..
Hogy mikor szálltatok le a lóról, vagy leszálltatok-e egyáltalán... talán épp az izmos állat háta kínálta a legkényelmesebb huncut helyszínt, talán a meleg medvebőr, ami mindent képes volt beborítani, elrejteni és megsokszorozni... ezt talán magad sem tudtad.. Az idő múlása épp így beleolvadt az igyekezetedbe, hogy megmutasd milyen, ha finom vagy, és hogy ő maga is megmutassa mire képes a közös jóért. Valamire azonban biztosan emlékeztél tisztán: e férfi akár a tömör szikla. A bunda alatt bár nem mívesen, hivalkodóan kirajzolva, de olyan nyers, életmódjából fakadó testi erő lapult, hogy ha óvatlan, talán összetörhetne vele. 


Kísérőd nyugodtnak tűnt, mikor kiértetek az erdőből. Még ha korosabb is volt nálad, meglepően erősnek, találékonynak és kitartónak bizonyult. Meglehet egyfajta elvi kérdés a banditáknál, vagy a Banditánál, hogy senki se legyen elégedetlen, aki hajlik egy kis mókára, s pláne, hogy nő ne maradjon szárazon.
Pimasz válaszodra elvigyorodott.
- Tudod hogy ez nem lehet elég egyszer... - majd ismét visszatért a komolysága.
- Köszönöm. - a levelet átvette, és cseppet sem teketóriázva bontotta fel, hogy átfussa a tartalmát.  Az arcán láttad egy pillanatra megülni a sötét felhőket, ahogy homlokán a ráncok kirajzolódtak. 
- Ez... nem jó. -mondta ki hangosan is, majd rád tekintett.
- Gyere be velem. Légy a vendégem... Ez rád is tartozik, és talán kényelmesebb lesz átbeszélni némi harapnivaló társaságában kényelmesen letelepedve. - A szentélyépület felé biccentett, miközben a ló úgy tűnt ismeri a járást, és elindult egy másik, melléképület irányába. 
Odabenn barátságos, kisméretű lakótér volt berendezve. Láthatóan több emberre méretezve, de olyan módon, hogy gyorsan össze lehessen pakolni, ha szükséges. Barátságos bőrök, prémek, rusztikus macsóbáj. Biztos lehettél benne, hogy nem csak ti vagytok ezen a helyen, de más nem mutatkozott még. Vagy tapintatosan hagyták az ifjú párt élvezni a nagyszerű időt, vagy csak óvatosak voltak egy idegennel szemben. Nem úgy a Bandita, aki feléd nyújtotta a levelet.
- Olvasd el. Nem kell tartanod attól, hogy olyasmit látnál, amit nem szabad. Ha Ő ideküldött, akkor te segíteni tudsz a megoldásban, mert.. nos.. akire utal, már nincs meg. - A levél maga egyszerű, semmi ciráda, vagy azonosító, amit felismernél.
"Adjátok vissza a lányt"

Tekintete nem mutatott mást, mint egy éhes kutyájé, kinek orra előtt elhúzták a finom falatot.  Ilyenkor a legagresszívabbak, hisz ebben az állapotukban lehetnek igen jófiúk, vagy marhatják meg az étket adó kezet. De én nem féltem. Nem tudtam milyen képzett a „társam”, de már rég elfeledtem azt az érzést, ami kell ahhoz, hogy féljem a halált. Annak ellenére, hogy biztos nyeregben érezte magát, ő maga is meglepődött merészségemen és bár jót kuncogott fenyegetésemen éreztem, hogy jelenleg én irányítok. Hiába. Nem egy férfi járt már körülöttem, többen nem túl kedvesen, de ha a dolog eljutott a fináléhoz, sohasem hagytam kicsúszni a gyeplőt. Itt most én irányítok, és ezt már ő is megérezte. Mikor végül azonban átpördültem ölébe, hagytam, hogy kissé átvegye a vezetést. Csókjait elfogadva szabaddá tettem az utat, míg jutni kívánt, majd mikor késznek látta a dolgokat egyszerűen csak belebújtam az ölelésébe és hagytam, hogy a vaskos fatörzzsel elzárja a menekülési útvonalat. Gyakran illetnek olyan szóval az emberek, mely fájó a női nemnek, de akik nem értenek hozzá, azok gyakran túl hamar ítélkeznek a dolgokhoz. Néha az ember többet megtudhat egy emberről, mint hosszas kutakodással, mindössze egy röpke pillanat alatt. És én meg is szereztem ezeket az információkat.
 
Értékelte szellemes megjegyzésem, de ahogy én is, ő is tudta, hogy jóval komolyabb dologról van szó, melyet nem lenne jó elmókázni. Így hát meg is történt a „csere” és én csak némán néztem rá azokkal az égkék tükreimmel, melybe már annyi ember veszett el, miközben a lelkembe próbáltak meg belelátni. Ám ő nem a belső gondolataimra akart rájönni, hanem jobban izgatta a saját gondjai. Jól hallatszódóan voltak gondjai a levélben összefoglaltakkal és hamarosan beljebb is invitált egy melléképületbe, ahol, ha hellyel is kínáltak nem fogadtam el, és hiába a finom utalgatások, célozgatások, még az után is némán meredtem a férfire, hogy ő már javában befejezte a mondanivalóját és várta a válaszom. Szinte már tapinthatóvá is válhat akár a levegőben levő feszültség nagy valószínűséggel, mire végül egyáltalán megmozdulok. A kimono ujjából előhúzom a legyezőm, mely fémes csusszanással kinyílik, hogy finoman legyezgessem magam vele. Nem volt jó idő, de mint mindig most sem zavart a hideg és mindig is jobban szerettem, ha van egy kis légmozgás.
- Ez valóban nem jó hír. – szólalok végül meg – Yukigakure nem örülne, ha megtudná ezt a kis hibát… viszont a küldetésemet nem fejezhetem be csak így, szóval megteszek minden tőlem telhetőt azért, hogy az említett hölgyet visszavihessem Yukiba. Remélem vezekelni fog majd a hibájáért Gackt úr, ahogy ez szokás. – végül éles sercenéssel összezárul a legyezőm – Akkor mihamarabb indulhatunk is, ha Önnek is megfelel, szeretnénk minél előbb otthon látni a hölgyet. Remélem megérti.

Ezúttal nem értékelem a vicceket és ezt ő maga is érezheti rajtam, hisz jelenleg a küldetés elbukásával vagyok fenyegetve, és nem örülnék, ha a baj elszabadulna.

Az Ourio-völgy titka - Hamada Fuyu kalandja


- Yukigakure nem örülne, ha megtudná ezt a kis hibát… - sötéten mégis szinte színtelenül visszhangozta. Ízlelgette. Mintha ez a röpke kis mondat ismét fegyvert adott volna a kezébe, szemében felizzott a tűz, arca vigyorra húzódott. Kell-e ecsetelni, hogy az élet kemény oldalát megragadva táncoltak ők a hatalmasok kénye-kedve szerint? Kell-e látnod többet a bandából, hogy tudd, szeretik és élvezik az egyszerű életet, de ami efelé sodorta őket, az a kényszer volt? Mégsem várnád, hogy panasz hagyja el a szájukat. Alszanak. Esznek. Harcolnak. Meghalnak. De ez utóbbi előtt, ha egy kis alkalom adódik rá, hát lovagolnak még egy jót. De a hatalmasok között előbb- utóbb pusztulásra ítéltetnek, s bár tesznek azért, hogy ez utóbb legyen,  nem sírnak akkor sem ha az előbbi jön el.
Hát ekként fedezted hát fel azt a lángot ismét a férfiben. ki emberei sorsáért felel.
- Hóangyal, a lányt nem Yukiba kell visszavinni. A lányt, a kereskedőnek kellene átadni.. de hogy a küldetésed sikerrel járjon, megfelelő lányra lesz szükség, akit átadhatunk.- vezette fel, ám tekintetében a ragadozó lapult. 
- A hibáért pedig vezekelni fog, akinek kell.. mert mikor az a lány elveszett.. az a falu parancsára történt. Amikor visszaadtuk, diszkréten, mint ahogy a vendégszerető kis körünkbe került, nos, az egy hasonló üzenetre történt, s akárcsak most, minden ugyanúgy összeállt. -rövid kacajt hallatott. Érezte, hogy végre van a kezében valami ami megóvhatja őt és embereit. A kis győzelem is győzelem.
- Nem lennél itt, ha nem játszották volna ki a falvadat. Nem jöttél volna ezzel az üzenettel, ha a falu tudná, hogy a kódokat ismerik. Nem.. nem jöttél volna. Hacsak... ó, nem. Kis kompániám hasznos. Még mindig hasznos a falvadnak, mert megtehetünk minden olyasmit, amivel nem mocskolhatja be magát, s ez, Babám, ez az, amiért a magamfajta útonálló képes megélni még a nagyok játékaiban is. - Számítottál vajon erre? Ő biztosra vette hogy nem, ahogyan azt is, hogy nem a halál vagy számukra.
- A falvad megkötötte a kis üzletét.. vagy kivonta a fickót a forgalomból addig, míg kellett neki. Most.. vissza kell adnunk a lányt, úgy hogy tanúi legyenek. A sietség, nos.. dicséretes, ám szerény képességeimet ismerve, valami terv szükségeltetik ahhoz, hogy lehetőleg túl is éljük a cserét. - lehunyta a szemét és néhány pillanatig a gondolataiba mélyedt.
- Nos.. a háború már nem dübörög. A kereskedelmi utak újra nyílnak. Ez.. könnyebbé teszi az emberek szívét és várhatóan lesz egy nagyobb vásár az egyik keresztút mellett. Két nap. Javaslom ott ejtsük meg a cserét. Sokan lesznek. Talán a falvadból is. De a vásárt babonából nem viszik be oda. Jó szerencsét hoz, ha a színes sátrakra a nap ragyog.- kezdte felvázolni mire gondol.
- Igaz Angyalom, te túl szép vagy a kereskedő lánykának, de sajnos sem én, sem Csenevész nem nézne ki jól női öltözékben. Így ha vállalod, lehetsz te a cserealany. A falvad biztos hálás lenne. - vigyorgott még egyet.
- A kijutás részt kell csak átbeszélni. Ha este átadunk, tiéd az éj, és éjjel mi is segíthetünk neked. A kereskedő letelepedett egy huzatos kőépületben, de oda könnyen bejutnak a szellemek, legfeljebb a számos fegyveres okozhat gondot. Mit gondolsz?