Hyuuga birtok

Konoha jelenleg legerősebbnek tartott klánjának birtokai.

[Sai]

-Áhh a tökö... tele ezekkel. Kibírhatatlan figurák mind egytől egyig. Nem is az igazi családom, nincs egy éve, hogy egymásra találtunk, de azóta hetente hívnak ide, hogy újabb, meg újabb feladattal lássanak el. Arról nem beszélve, hogy az összes egy felfuvalkodott hólyag. Mindenki milyen visszahúzódottnak nézi őket. Azt mondják rájuk, hogy mélyen szántó gondolataik miatt olyan hallgatagok, és értékesebb vérük miatt nem mutatkoznak a pórnéppel. Pedig ha tudnák... ezen állítások közül szerintem egyik sem helyén való. Miért hallgatagok és visszahúzódottak? Miért kerülik mások tekintettét? Oly egyértelmű erre a válasz. Mindenki ilyen lenne, ha csak egy gondolatába kerülne, hogy egy igazán bájos hölgyet ruhái nélkül láthassa, ám ebben egy időben igen csak sok férfit látna szintén meztelenül. Meg, szegényeknek oda a magánélet. A kölykök semmit nem mernek csinálni, valaki a családban úgyis látja őket... meg, át az is elég durva, hogy a saját rokonainkat meztelenül kell látniuk akárhányszor csak használják különös erejüket. S mi a legnagyobb gáz.... hogy már én is közéjük tartozom. Ugyanezeket élem át nap, mint nap.- Mérgelődik magában Oyoki míg a Hyuugák területét közelíti meg. Igencsak bolondnak tűnhet, ahogyan egymagában beszél, míg szokásos öltözetét csupáncsak egy hatalmas fekete napszemüveg torzítja el. Viszont akármennyire röhejesen is néz ki igen hasznos ötlet volt a szemüveg. Ha harcra kerül a sor ez elrejti a szemeit így ellenfele sose jön rá, honnan tudja mindig, hogy hol van. Lassan céljához érkezik így a beszédet abba is hagyja, majd csak vár, hogy feltűnjön állítólagos családjából valaki.

Oyoki mint mindig most is teljes nyugalommal és megértéssel fogadta a szerencsétlen eseményeket. Izmait enyhén megfeszítve kereste a menekülés reményét majd gyengéden barátságosan érdeklődött az ismeretlen ember hogyan létéről.
-Hogy szakadna rád egy mázsa sza[cenzura].- Vettette fel az ötletet. -Mi van vak vagy ember, vagy csak a lábaidat nem tudod egymás után rakni?- Most szerencsétlen társa testi épsége felől érdeklődött, hisz nagyon aggódott érte. Bár furcsa mód a kérdések, és a felajánlások, talán kicsit hangosabbak voltak mint általában. Lehet, hogy szegény hősünk a süketséget is előfordulhatónak vélte. Mindegy. Mivel kezei szabadok voltak hamar kézjelekbe kezdett és a testcsere jutsuval próbált meg kiszökni ebből a démoni csomóból. Ha mindent jól csinált akkor ő szabd lesz, és ez az ismeretlen egy farönköt fog ölelgetni. Amennyiben minden tervei szerint alakul, csak a tisztességes távolságból fogja megfigyelni szerencsétlen flótást, nehogy majd megint ő igya meg a levét más bénázásának. Majd mikor kicsit a vérnyomása lejjebb ment kb három méterről megkérdezi.
-Jól vagy amúgy? Áruld el, hova kelet ennyire sietned, hogy engem is fel kellet hozzá rúgnod.- Jelenleg még nem mer keménykedni az illetővel, hisz ki tudja... lehet, hogy családja egyik elcseszett sarja.

A kölyök hebegett-habogót, de Oyoki túlzottan nem figyelt rá... csak fél fülel volt ott. Ami érdekelt már megtudta. Hyugga a kölyök, szóval jól tette, hogy nem állt le verekedni, és csak baleset volt az ütközés. Ám mikor Hihashi megjelent és mind a kettőjüket megkérte, hogy kövessék már a baljós felhők kezdtek gyülemleni hősünk feje fölött. Az a sanda gyanúja támadt, hogy csoportos melót kap és a kölyök lesz a társa... Hiien mester halála óta amúgy sem volt valami nagy szociális ember, de ha kellet csak elviselte a társaságot. Ám azt már nehezen tűrte, ha hátráltatják. ~Ha Hihashi beosztja mellém ezt a zöldfülűt, mihelyt lehetőségem nyílik rá leütöm, úgy hogy kómába essen. Szerzek pár altatót és lenyomkodom a torkán majd ha végeztem a feladattal pár nem éppen barátságos pofonnal felébresztem. Így legalább nem fog véletlenül megölni a kölyök.~ Hiába, hogy gondolatai ily negatívak voltak igyekezet, hogy az ellenszenv arcára ne üljön ki. A klán feje magukra hagyta őket egy szobába, de Oyoki úgy döntött, hogy beszélgetést nem fog kezdeményezni. Inkább csendesen aktiválta a Byakugan-ját és megnézte, kicsit jobban, hogy hol is van. Kik vannak a falakon túl. Mit csinál Hihashi, és, hogy a mellette ülő krapeknak mennyi chakrája van.

Oyoki első gondolata az volt, hogy lecsapja a kis mitugrászt, hisz hiába, hogy koruk megegyező, ő még túlságosan is gyermek volt. (Vagy lehet, hogy csak beképzelt főhősünk nőt fel ideje előtt.) Épp chakrát készített a kezébe, hogy egy kicsit arrébb rakhassa a fiú fejét, ám ekkor egy régi jelenet villant fel a fejébe.

Tip... top... tip... top. Kopogtak a talpak ahogyan egy kis kölyök futott a kórházba. Sok ajtó mellet halad el majd a folyosó végén balra fordult és egy üres kórtermet lelt. Pár perc adat feldolgozás után a kisfiú ismét futásnak eredt immáron az információs pulthoz.
-Jó napot... nem találtam Hiien Ranaku-t a szobájába. nem tudja hol lehet?- Kérdezte az információs hölgyet.
-De a nemrégiben ment el. Végre kiengedték.-
-Köszönöm.- Köszönt el majd ismét futásnak ered, és a kórháztól nem messze meg is találta a húszas éveit író ninját. Pár hónapja lakot még csak ennek a vallási közösségnek a körzetében ám azóta sok barátot szerzet... legalább is Hiien biztos barátjaként gondolt Oyoki családjára.
-Hiien... hieen.- Kiabálta a nyolc éves Oyoki. -Mond csak jobban vagy már? Hova mész, és mit csinálsz ott? Ismét harcolgatni fogsz?- Áradozta meg boldog kérdéseivel. Ekkor még boldog lehetett és gyermek, hisz csak egy hónaptól ettől az időtől haltak meg a szerettei.

A chakrát úgy áramoltatta ki az öklébe ahogyan oda beirányított majd barátságos hangon felelt.
-A neven Hyuuga Oyoki. Nem vagyok állandó csapat tagja, bár az a sanda gyanúm, hogy a mostani küldetésemen te leszel a csapat tagom.-

-Értettem.- Először csak ennyit felelt a klán fejének, mert jelenleg gondolatai jobban lekötötték a figyelmét. ~Mégis mire utalhatott a különleges erővel bír résznél? nem elég, hogy Hyuuga. Lehet, hogy jutsetsu? Logikus lenne, hisz tudnak Hiien sensei-ről, így értelmet nyer, hogy miért nekem kell bébiszitterkenem. Nekem volt már ilyennel dolgom, meg értem nem kár, ha kiiktat hisz nincsenek családi szálai ezekhez az emberekhez.~ Úgy döntőt nem agyal tovább inkább kideríti.
-Byakugan.- Maga se tudja miért, de olykor ki szokta mondani vérvonal képességének a nevét. Talán most azért, hogy ne tűnjön úgy a mellette álló férfinak, hogy titkolózna. Tekintetével rögtön védencét kereste, hogy jobban szemügyre is vegye. Minden érdekelte... a chakrája, vagy épp amit magában rejt. Ha meglátja a fiú titkát nem érdeklődik, ám ha átlagosnak véli, akkor csak rákérdez.
-Mégis mien különleges és veszélyes erő rejlik benne ami még a mi szemünk előtt is titok marad? És ő tudja, hogy egyáltalán rendelkezik ezzel?- Ha minden instrukciót megkapott akkor hát elindul teljesíteni a feladatott.

A nap lassan kúszott felfelé a horizonton, s első fénysugarai megcsillantak szobám ablakán, mely egyenesen arcomra sütött, melengetve azt. Ez és a madarak halk, mégis kellemes dalolása az ami elindítja a legtöbb ember reggelét, ahogyan az enyémet is. Mosollyal az arcomon keltem ki az ágyamból, egy hatalmasat nyújtózkodva. Nagy terveim voltak aznapra amit jobb volt minél hamarabb elkezdeni, de mégsem indulhat a reggel egy finom pirítós nélkül. Házunk, melyben anyámmal laktunk ketten, üresen állít leszámítva engem, így kaptam az alkalmon és nekiestem a reggelimnek. Miután megettem a pirítósomat, kopogtatásra lettem figyelmes, így a bejárathoz sétálva, kinyitottam azt. Egy fiatal Hyuuga lánnyal álltam szemben aki egy szende mosollyal köszönt rám, valamint egy üzenetet adott át nekem, majd még mielőtt távozott volna, egy kósza pillantást vetve felém, majd ismételten egy mosollyal az arcán távozott.
Na, a reggelem kezdődhetett volna így is, de az aljas realitás nem ezt diktálja, úgyhogy kezdjünk bele ebbe a történetbe még egyszer, úgy ahogyan az valójában történt.
A horizonton kúszó nap kezdeti sugarai, kalapácsként törtek be az ablakomon, frissen kinyílt szemem retináját kiégetve. Ez és a madarak elviselhetetlen hangos csacsogása, azt üzente számomra: "Ideje felkelned te lusta disznó!". Cseppet sem voltak nagyratörő terveim, némi edzést követően, hogy a klánom mégse orroljon meg rám, egésznapos semmittevést terveztem. Lesújtó arccal keltem ki az ágyamból és lassan kicsoszogtam a konyhába, de mivel anyám nem tartózkodott otthon, kénytelen voltam magam megcsinálni a reggelimet. Pirítóst terveztem enni ami gyors, mégis könnyű eledel, legalábbis az lett volna ha nem égettem volna meg túlságosan. Kormosan ugyan, de majszolni kezdtem azt amikor kopogást hallottam. Pirítóssal a számban, striákkal a szemem alatt kinyitottam az ajtót.
- Igeeeeen?! Üdvözöltem a látogatót, aki egy gyönyörű lány volt a klán berkein belülről. Megvető pillantással gyorsan elhadarta az üzenetet, majd még azt is letegadva, hogy valami köze lenne hozzám elillant.
- Mehh. Úgy tűnik a klán mégse tűri annyira a semmittevésemet, mint azt gondoltam. Takashi-san vár egy óra múlva huh?! Nem ismerős a neve. Na mindegy, ez el lett döntve, irány az edzőterep.
Fenomenális reggelimet behabzsolása után összeszedtem magam, belebújtam rendes ruházatomba, majd elindultam a terepre. Nem volt túl messze így viszonylag hamar elértem, aminek következtében még bő fél órám volt a megbeszélt találkozóig. Mi mást tehettem volna, gyengéd bemelegítést követően, egy reggeli kocogással terveztem elüztni az időt a kiképzőterep körül. Talán nem is volt akkora baj, hogy hamarabb jöttem, így legalább volt időm rendezni a gondolataimat, márpedig akármilyen üresfejűnek gondolnak néha, igenis kavarogtak benne az érzelmek és a gondolatok, főleg a háborúval kapcsolatban.
*Ez ember néha el sem hiszi, hogy a világunkban éppen háború dúl és rengetegen szenvednek. Mintha a világ minden tája olyan békés lenne most mint ez az erdő. Csak a madarak csacsogása és semmi más. Mintha egy illúzióban élnék. Tudom mi történik a nagyvilágban mégse tudom azt teljesen felfogni. Sunagakure ostroma után a legtöbb shinobit mozgósították falunkban, rangjuktól függetlenül és én is készen voltam arra hogy segítsem ügyünket, de mégsem engedték azt. Persze hogy dühös voltam, hisz volt osztálytársaim mind azért harcolnak most, hogy megvédjék hazánkat, míg engem nem engedhettek, mondván túl értékes, túl különleges, mégis túl gyenge. Ha az ellenség kezébe kerülne különlegességem, az csak előnyt jelentene a számukra. Úgymond azt sugallták nekem, hogy csak többet ártanék mint használnék. Ezek után az ember ne legyen feldúlt és okkal dühös?! Látván, hogy mi történt Sunagakureval, csak még inkább a fronton lennék, még ha keveset is jelentene jelenlétem, mégis érezném, hogy van értelme az életemnek...*
Érzelmi hullámok csaptak át a fejem felett gondolatmeneteim között, melynek hatására hol gyorsítottam tempómon, hol lassítottam és mély gondolatokat boncolgattam. Az egyik tempóváltás közben arra figyeltem fel, hogy egyrészt teljesen leizzadtam, valamint hogy egy fazon áll a kiképzőtér közepén. Megálltam egy pillanatra míg kifújtam magam, majd odasétáltam hozzá. Elég termetes méretei voltak, ami meglepett, hisz a klánon harcosai inkább fürgeségükre és precizitásukra építenek, mintsem a nyers erejükre.
A férfi üdvözlete után, egy mély meghajlással köszöntöttem a férfit. - Hyuuga Junpei vagyok, megtisztelő, hogy megismerhetem Takashi-san - majd miután felegyenesedtem, éltem a férfi által adott lehetőséggel és kérdeztem.
- Milyen okból vállalta el azt a feladatot, hogy edz engem?! Kérdeztem kíváncsiskodva, és próbáltam kitalálni, hogy ugyan a mellékághoz vagy a főághoz tartozhat el. - Ugyanis a mellékágban nem igazán jellemző az, hogy valakit mentoráljanak.

//Még mindég élvezetes olvasni a postjaidat Naka, mindazonáltal nézd el nekem a hibákat, több mint valószínű, hogy kijöttem a gyakorlatból. Még vissza kell rázódnom az írogatásba ^^ //