Suyiko birtok

Az élet idehaza nyüzsög még akkor is, ha háború van. Noha a családfő nincs idehaza, épp valahol küldetést hajt végre, mégis az egész terület élénk. Nem is inkább az állatok, mindinkább értem ezt az emberekre. Anyám mint ahogy szokta jó háziasszony módjára a konyhában forgolódik. Valamikor ő is kunoichinek készült, de három gyerek mellett úgy döntött, inkább nekik, vagyis nekünk szenteli a mindennapjait. A családban aki mindig hősködött, az apám volt. Mindhárman tőle vettük a példát, más kérdés, hogy Ai végül úgy döntött, ez a szakma nem neki és a körmeinek való. Ellenben az öcsém már próbál engem követni, hogy legalább olyan jó legyen később, mint én. De messze van még attól, hogy olyan veszélyes küldetésekre vállalkozzon, mint amire engem néha elvezérelnek.
- Nem tudom mitől, de olyan magától értetődő a dolog, hogy ennyire megkedveltek. Bizonyára sokat számít, hogy mennyire közvetlen és jóindulatú vagy. - mondom végül neki válaszképpen. Ugyanakkor jó hallani, hogy odahaza náluk is még minden rendben. Én is azt fontolgatom, hogy ha szükséges, csatába megyek. Érzem magam annyira hazafinak, hogy tegyek az ország és az emberek jólétéért, hogy ne essünk el, különben úgy járunk, mint a falu határában csoportosuló táborlakók.  Kell ez valakinek is? Mindent elveszítenénk, azt pedig nem akarom.
- Remélem a bátyád hamar hazakerül. - mondom végül halovány mosollyal, őszintén gondolom ezt így.
Amíg anyu Harut megölelgeti, addig én lepakolom a holmijait az előtérben. Ha minden igaz, úgyis csak felvenni kell és majd mehetünk is.
- Furák? Ugyan életem, cseppet sem vagyunk furák. - anyunak semmi probléma nincs a hallásával, így tüstént meghallja Haru mit suttog. De csak sokat sejtetős mosollyal néz végig rajtunk.
- Menjetek nyugodtan fel a szobába, viszek valami frissítő innivalót, biztos megszomjaztál. - mondja még mindig kedvesen, én pedig csak bólintok. Tudom,. hogy mindezt nem parancsolgatásképpen mondta. Szóval el is indulok be a szobámba, nem is gond ha itt kicsit kifújjuk magunkat, utána mehetünk akár hozzájuk. Beérve Harut magam elé eresztem és becsukom a szobám ajtaját.
- Szóval legalább egy hónapig leszel, ennek örülök. - hatalmas mosoly ül ki az arcomra, miközben leülök az ágyamra. Megpaskolom magam mellett a helyet, ne ácsorogjon csak úgy. Anyut ismerve hamarosan be fog kopogni az italokkal.

Szóval mindenhol fokozódik a helyzet, mindenkinél lehet aggódni valakiért. Itthon jelenleg apámért, később még én is esélyes, hogy bajban leszek. De haza akarok jönni, mert van kihez, kikhez. Különben sem akarom a harcmezőn végezni ilyen fiatalon, azt pedig végképp nem értem, hogy miért gondolok most ilyenekre, amikor ő itt van mást nálunk. Pár hete ezt akarom már, nem? Némelyik levelemben erősen célozgattam neki, hogy akár eljöhetne erre, ha már én nem igazán mozdulnék ki innét, ki tudja mikor van rám nagy szükség.  
Kicsit felszusszanok, amikor beérünk a szobámba. Anyuból néha kicsit sok, pedig csak hatalmas a szeretete. Nem véletlenül került ő ide a családba, nem véletlenül vette el az apám. Egyszer én is legalább ennyire jó szándékú nőt szeretnék elvenni.
- Valamennyire ért hozzá. - jegyzem meg vigyorogva. - A gesztusokból már kikövetkezteti, hogy ki mit tervez sőt mondok jobbat... ránéz valakire és megmondja, hogy ő két nap múlva mit fog csinálni és miért. - jó, nem ilyen durván, de nagyon jó megérzései vannak az embereket illetően. Eldőlök a hátamon, ahogy Haru leül mellém. Most egyelőre egy kis pihi van csak.
- Neki ott is füle van, ahol nem is sejtenéd. - nevetek fel. De tényleg, borzalmasan jó emberismerő, azt is tudja mikor kell időzíteni. Már jártam úgy lánnyal, hogy pont mikor teljesen belemelegedtünk a dologba, anyu jött és benyitott. Szóval ha legközelebb lesz valaki hasonló, akkor ezt előre le kell vele tisztáznom.
- Nekem jó, ha az agyamra mész, utána úgyis megint nem látlak egy ideig. - pillantok fel rá kissé szomorkás hangon, majd a kérdésére elgondolkozok.
- Nem igazán, edzettem, gyűjtöm az energiát mert lehet szükség lesz rám.  De remélem nem fajulnak el a dolgok, mert ha igen, az azt jelenti, hogy apu is sokkal nagyobb veszélyben lesz. 

Csak tovább nevetek a megjegyzésén és egészen morbid füleket elképzelek én is. Na igen, édesanyámat sokféleképpen tudom elképzelni, de pont úgy hogy házsártos mindenben kotnyeleskedő házisárkány, úgy nem. Hát ez van. Ahogy elfekszek, ő is elnyújtózik mellettem csak rá pillantok egy kis mosoly kíséretében.
- Na és minek köszönhető lesz a sok látogatás? - kérdezem szórakozottan, de elgondolkodok a mondandója második felén is. - Remélem én is, nem szeretnék semmiféle hiányt szenvedni, sem a család végett, sem más végett.
Egy pillanatra elkomorul ennek hatására az arcom, de tényleg csak egy pillanatra. Az pedig, hogy nem figyelek oda, Haru már ki is használja és betámad. Akaratlanul is összerándul a hasam, ahogy csikizni kezd, én pedig felnevetek.
- Ne, Haru, nem szeretem. - próbálom magyarázni érthetőbben, de a nevetéstől igen csak szaggatottá válik ez a kijelentésem. De akkor már inkább teszek róla, hogy abbahagyja. Elkapom a kezeit, amire csak annyira szorítok rá, hogy ne tudja kihúzni és fellesek a szemeibe.
- Megvagy. - mondom diadalittasan, de végül csak egészen elmerengek a szemeiben. Nem is igazán figyeltem még meg annyira a lélektükreit, most pedig úgy érzem, hogy egy pillanatra elveszek benne. Honnét jön ez a földöntúli csillogás? Olyannyira belefeledkezek, hogy igazából észre sem veszem, hogy a tenyerem az arcára simítom.
Anyu érkezése zökkent ki ebből az elmélázásból és zavartan kapom el a kezem, kis pír ül ki az arcomra és fel is ülök.
- Köszi anyu. - most mondja meg valaki, hát nem zseniálisan tud időzíteni? És még itt kacsintgat nekünk, én meg le merem fogadni, hogy már lángol az arcom. Enyhe zavaromban csak odanyújtom Harunak az egyik poharat, a másikat pedig meghúzom alaposan. Jól esik most ez.
Örülök, hogy Haru végül megteszi helyettem a témaváltást, inkább figyelek a mondanivalójára most, mint azokra a gondolatokra, amik a fejemben járnak ördögi táncot. Hess!
- Tök érdekes feladatokat kaptál. - mondom végül mosolyogva. Igazából nem csalódtam benne, tudtam eddig is hogy ő egy eszes lány.
- Nem féltelek az ilyen feladatoktól, mert tudom, hogy meg tudod oldani. Ellenben attól alighanem féltenélek, ha valaki erősebb bántani akarna téged. - mondom ezt is minden kertelés nélkül.

Tényleg jót tesz nekünk az, hogy lapoztunk, már nem érzem magam annyira zavarban és azt hiszem ő is eléggé zavarba jött anyutól. Ilyenkor felvillan a vészriadó, mit csinálsz Aki? Mert igazából annyira a zsigereimben éreztem azt a késztetést, meg kellett simítanom az arcát, a tekintete pedig csak úgy beszipolyozott. És most is el tudnék merengeni bennük, de akkor alighanem használhatatlan lennék a beszélgetéshez.
- Azt én sem szeretem, ha valami unalmas, de igazából mindenben van kihívás, legyen az valami ésszerű feladat vagy egy valamire való vigyázás, egy összecsapás valakivel szemben. Minden esetben gondolkoznod kell és az eszességedre hagyatkozhatsz csak. - mondom elgondolkozva a feladatok mibenlétét illetően. Oké, egy szemétszedés biztos nem nagy dolog, de nem is az ilyen kisstílű dolgokra gondoltam. Sőt hogy őszinte legyek, ha dolgozni akarnék, akkor nem ilyeneket vállalnék el, hanem mondjuk olyan dolgokat, amiben jók a jártasságaim.
- Egy harcban nem minden a logika, ha nem tudod a másikat valamivel megfúrni. - mosolyodok el az elképzelésére, még nem látott annyi mindent mint én, biztosan csak azért mondja. De nekem ez is tetszik, ez a még talán gyermeki naivitása, ami belőlem már kezd eltűnni sikeresen. Szeretném már egyszer azt mondani, hogy kész férfi vagyok, még ha tudom, hogy valójában annyira nem, bőven van mit fejlődnöm és ez csak abból látszik, ahogy apám viselkedik velem. Rengeteg mindent tanított már nekem, de még több mindent kell még elsajátítanom.
- Menjünk. - mosolyodok el, tetszik ez, hogy gyorsan lepakolunk és már mehetünk is, leteszem a poharat és a részemről már mehetünk is le. Amíg nagyban szedem össze a holmijait, addig a kijelentésén gondolkozok.
- Miért akarod, hogy megüsselek? - kérdem széles vigyorral. Talán csak próbára akarja tenni magát? Igazából nem szívesen ütném meg.
- De nem foglak megütni, mert nem akarlak. Ártani fog a szép pofidnak. - jegyzem meg még mindig pimaszul, de már aztán köszönök is el és kilépek a házból. Viszonylag hamar odaérünk a nagybátyjához, tudom merre lakik hisz már Haru bemutatott neki. Egy ékes példája annak, hogy két ország között mennyire is erős a szövetség, hogy egy másik országból jött ember letelepül nálunk és családot alapít. Szép jövőkép vagy életút.
  Haru nagybátyja jófej ember, engem már kezdettől fogva bírt. De ez fordítva sincs másképp. Talán nem menne ilyen zökkenőmentesen az ismertségünk, ha nem tudnánk kicsoda a másik a faluban. De már megesett, hogy átjöttem valamiben segíteni és ezt nem is rest megemlíteni. Bizony a kutat én segítettem neki némi zsebpénzért amit persze nem fogadtam el megépíteni.
De végül szabadulhatunk is, hogy teletömjük a bendőnket alaposan.

Csak szolidan mosolygok a dicsérgetésnél, nem azért jöttem el akkor sokszor, hogy Haru előtt fényezzen, de attól függetlenül jól esik. Kéretlen reklámnak hívnám, de anélkül is megvagyunk. Ha valamit akarok, azt úgyis én harcolom ki magamnak, minden téren igazi küzdő vagyok és ez mindig is így volt. Erre tanítottak, valószínűleg erre fogom én is tanítani a gyerekeimet, ha egyszer lesznek, hogy  legyenek minél önállóak, ha valamit el akarnak érni, azért dolgozzanak meg. A szüleink már kezdetektől fogva erre nevelnek minket és nem is vagyok egy tesze-tosza kölyök, ha kell valami, akkor nem a szám sír érte, hanem cselekszem. 
De jól estek a szavak, hogy őszinte legyek. Hamar tovább is állunk enni, hisz eredetileg ez volt a cél, valamerre lelépni, ahol se szülők, se más rokonok nem szólnak közbe. Itt csak mi beszélgetünk és arról amiről csak akarunk. Gyakrabban is eljöhetne, mi tagadás. De a leveleit is úgy vártam, mint a keresztények a Messiást. 
Gyorsan kérünk valamit, csak hogy azért az ételt is összedobják időre, de már minden figyelmemmel Harura összpontosítok. Igazából még mindig nehezen hiszem el, hogy itt van végre, nem is szólt arról, hogy jönni fog látogatóba. Le merem fogadni meglepni akart vele, de ez sikerült is, ami azt illeti. Az ételt közben kihozzák, aminek rögvest neki is kezdek. Én már pokoli éhes vagyok és azért vártam ezt is, nem tagadom. De Haru szavai meglepnek. Majdnem félre is nyelem az ételt de csak rá pislogok. 
- Miért? Nem bántom az unokáját. - kerekednek el még jobban a szemeim és csak megütközve nézek rá. De el is gondolkozok azon, amit mondott. Vagy nagyon erős a barátságunk, hogy megtegye ezt, de hát itt vannak a rokonai is nem? Vagy pedig... nem, még nem is mutatta igazán semmi jelét, hacsak nem azokaz a csillogó szép szemeket nézem. 
- Nagyapád meg akar ismerni... azt nem mondta, hogy mi szándéka van vele? 

Hirtelen meglep mindaz, amit mond. Akarom én tudni igazából mindazt a mögöttes tartalmat vagy csak én spilázom túl a dolgot és nincs ezeknek a szavaknak semmiféle kétes értelme? Mindenesetre erősen meglep mindaz, amit a nagyapjáról mond. Azt hiszem az öreg látatlanban is már véleményt formál rólam, kérdés, hogy csíp engem és meg akar igazán ismerni, vagy egyfajta bitorlót lát bennem? Vagyis... fogalmam sincs miért gondolok erre. Én mint bitorló? Ugyan. Mit bitorolnék, vagyis kit, az unokáját? Hát... nem tudom... most hogy így jobban belegondolok, talán. De hát jó barátok vagyunk, nem?
 - Így is eléggé zavarba hoztad magad. - kezdem egy kis vigyorral, jaj Aki ez annyira idiótán hangzik. Nem hogy inkább mást mondanék, még szembesítem is azzal, hogy zavarba jött. Megköszörülöm a torkom és igyekszem korrigálni magam.
- Szóval... vagyis nem, nincs semmi gond. Azt hiszem, hogy én is meg akarom ismerni a nagyapádat, ha nem elnáspángolni akar, amiért elcsábítottalak ide, mert látni akarsz.. Vagyis... részben ezért jöttél nem igaz? - tessék, közben én magam is egy kissé megzavarodok attól, ahogy a szavaim jelentőségébe gondolok bele. De végül csak egy kissé összekapom magam, befalatozom azt a néhány falatot még gyorsan és addig is csillapítom a gondolataimat. Aztán csak felé fordulok kíváncsi tekintettel.

- Válaszolj őszintén, tényleg miattam vagy itt, mint minden más miatt? 

Nem tudom igazából higgyek-e annak a sugallatnak, miszerint főképp miattam jött vissza. De a szavai, a reakciója, meg hogy zavarba jött és tulajdonképpen nagyon nem akarja kimondani, mégis megteszi, mindez felerősíti bennem a gyanút, hogy valóban így van. Ez a dolog számomra akármennyire is benne volt a paklinak mégis annyira újdonság, hogy egy kissé talán szembe is csap. Egyébként is én eddig meggyőződéssel éltem, miszerint mi csak barátok voltunk szimplán. Vagy neki a barátság ezt jelenti? Mindent a másikért?
Az ebéd után sokáig foglalkozok még ezekkel a gondolatokkal, ott lapulnak minden egyes szavam mögött, minden egyes cselekedetem mögött, amit a nap folyamán  megteszek. Mint valami alattomos szörny, ami bármelyik pillanatban ugrásra kész rejtekéből. A mosolyomban is ott bujkál, a kövek között is, még akkor is ha egyáltalán nem látszik rajtam. Mert teljesen feldobja a kedvem, hogy itt van, elfelejtődik sokáig mindaz, ami ott a kajáldában történt velünk. Mint ha csak valami álomban történt volna meg.

Jól érzem magam, hosszan beszélgetünk séta alatt még küldetésekről, vagy hogy tüzetesebben kivel mi történt ez időszak alatt, amíg nem találkoztunk. Megkér végül, hogy vigyem a hátamon, mert elfárad. Látom a szemeiben, hogy tényleg így van, nem is válik számomra megkérdőjelezhetővé a dolog. Csak hátat fordítok, kissé berogyasztom a térdeimet, hogy könnyebben fel tudjon pattanni rám, majd ahogy a lábait szorosan és stabilan tartom, már el is indulok vele. Annyira nem vagyunk messze, különben is elég ciki lenne, ha most nem bírnám el megannyi edzés után, amiért majdnem hogy vért izzadtam.

Nem sokkal az után, hogy felveszem a hátamra nem sokkal érzem, hogy mint ha jobban eleresztene. Vagyis van az az állapot, amikor az ember elalszik, kissé megfeledkezik magáról és noha igyekszik ugyanabban a  pozícióban maradni, mégis egészen elernyed. Igen, azt hiszem ez a legjobb szó erre. Mindenesetre stabilan tartom és haladok az eredeti célunk felé. Nem nagy ügy csak cipelni, elvégre egy lányt illő is lenne  nem elejteni. Útközben egyik-másik embernek odaköszönök, hisz én gyakorlatilag a fél falut ismerem. Mégis most inkább a gondolataimba mélyedek. Örülök, hogy tudom a járást feléjük, különben ennyire elveszve még simán el is tévedhetnék.
Hallom, ahogy nyüsszen egyet, amire elmosolyodok. Biztos álmodik valamit, az szokott ennyire intenzív reakciót kiváltani az emberekből. Mégis megmosolyogtat, hogy álmában beszél. Annyira aranyos, elképzelni is el tudom, még csak ránéznem sem kell.
De végül haladok tovább. Talán automatikus reakció, hogy amikor a nevemet hallom, egy pillanatra oldalt fordítom a fejem, rá sandítok.
- Hümm? - kérdezem egyszerűen szinte azonnal, de rá kell jönnöm, hogy álmában beszél rólam. Beszél rólam? Álmában? Most akkor velem álmodik? Egy pillanatra elpirulok, de arra, amit utána mond, még inkább. Még jobb is, hogy alszik. Teljességgel zavarba jövök és pont elég is az az út arra, hogy mire a nagybátyja házához érek, már eltűnik minden zavarodottságom. A kérdések ismét kiszabadulnak elzárt mélységükből, hozzájuk pedig társul ez is. Haru... ezek szerint szerelmes belém?  Zseniális nyomozó lehetnék bizisten, hogy erre most rájövök. Megtorpanok a bejáratnál, összeszedem magam, csak utána kopogok be hozzá.

Gyors szóváltás után irány a szoba, ahova már egyszer lepakoltam a cuccait és óvatosan lefektetem az ágyára. Hosszasan nézem, lopva az ajtóra pillantok, majd odahajolok, hogy adjak egy puszit a homlokára. Olyan édesen alszik. A legnagyobb óvatossággal cselekszek, nehogy felébredjen, végül elindulok ki a szobából. ki tudja, mikor fog felébredni.

Hosszúra nyúlt az éjszakám, sokáig elgondolkozva az eseményeken forgolódtam. Vajon tényleg ez a helyzet, hogy Haru szerelmes belém? Miért nem mondta akkor, vagy miért nem láttam jelét? Talán ennyire vaksi voltam? Hosszasan töprengtem ennél több, ezer, milliónyi kérdésen, amíg álomba nem merültem volna.
Sokáig alszok, nem is igazán tudom mennyit, de arra ébredek, hogy kopogtatnak, majd valahonnét messziről hallom, hogy anyám beszól.
- Ébredj kicsim, Haru itt van. - ez az a néhány szó amit nem szeretnék egy mondatban hallani. Lustán húzom a fejemre a párnát, majd percekkel később ülök csak fel. Hogy képes anyám így szólongatni néha? Komolyan mint ha még mindig egy öt éves szintjén ragadtam volna. de azt hiszem, hogy ez már mindig is így marad nála. Ő az anyukám, neki nem tudok haragudni érte, annyira aranyosan mondja sokszor.

De teljesen felébreszt a tudat, hogy Haru itt van. Egészen hamar fel is ülök és már készülődök is. Azt hiszem hogy lesz mit megbeszélnünk. Lesietek végül a lépcsőn, hogy üdvözöljem a lányt, természetesen egy szoros öleléssel, majd nagy mosollyal  invitálom is beljebb.

Kissé álmos kezdetű napom mindjárt aktívabba és pörgősebbe vált, ahogy tudatosul bennem, hogy Haru itt van. Igazából sok mindent meg kell beszélnem vele, de arról fogalmam sincs, hogyan is kezdjem el. Felhánytorgassam én ezt a témát neki egyáltalán? Vagy... áhh jobb ha tisztán és őszintén beszélek vele a tegnapi álmáról.
Hosszan ölelem, közben nyerek is magamnak időt teljesen magamhoz térni és még ízlelgetni ezt a felhozom dolgot. De egyre biztosabbnak érzem magam ebben.
Lepillantok a sütire, amit Haru felemel, egy kis mosoly kíséretében és nagyban megköszönve már át is veszem. Mindig ad valamit az az ember, hihetetlen. Ennyi ideje van mindenre? Bár... úgy hogy nincs gyereke nem nehéz, mással nem is igazán kell foglalkozni.
- Nem gond, igazából úgyis fel kellett volna már kelnem. - füllentem, persze tudja, hogy nincs így. Szóval csak karon ragadom, anyunak meghagyom, hogy ne zavarjon minket, aztán már megyek is ki vele az udvarra. odakint egy remek hintaágy van. Az idő szép, pont megfelelő arra, hogy kicsit kiüljünk. Meg is bontom a sütit és megkínálom vele Harut.

- Hogy aludtál? - kérdezem kezdésképpen egy könnyebbel. Még bőven lesz időnk belezuhanni a mélyebb témákba.

Csupán formaiságok érdeklődni a másik hogylétéről, mégis olykor tényleg érdekli az adott személyt, hogy aludt, álmodott-e valamit, hogy érezte magát. Nekem is fontos minden apróság ami Haruval történik, legyen az eseménydúsabb, vagy épp eseménytelenebb. Igazából akkor is érdekelne, ha nem hallottam volna mindazt tegnap. Mert eddig is fontos volt, eddig is érdekelt mi van vele, viszont rá kellett jönnöm arra is, hogy számomra mégis mennyire fontos ő. Szemre való lány, megmozgatja a fantáziámat. De abból kifolyólag, hogy eleve nagyon messze élünk egymástól és nem igazán adódott alkalmunk sokat találkozni, eleve dugába döntött bármiféle elképzelést vele kapcsolatban. Most mégis itt van, a nagy távolság ellenére is, csak miattam, csak hogy lásson és ez sokat jelent számomra. Talán többet is mint kéne.
- Jól telt az éjszaka, azt nem mondhatnám, hogy sokat aludtam. De téged valamikor éjfél környékén fektettelek ágyba talán. - mélázok el egy pillanatra, majd egy időre elhallgatok. Veszek a sütiből, rágcsálni kezdem, mindez pusztán időhúzás. Nem tudom igazából hogy kezdhetném. Végül egy picit lendítek a hintaágyon és hátradőlök, mint ha csak egy hétköznapi témába kezdenék.

- Haru... te szeretsz engem? - kérdezek végül rá tárgyilagosan, komolyan rásandítva. Nem akarok zsákbamacskát árulni, sem pedig csak kerülgetni a témát. Érzem magam annyira tökös gyereknek, hogy ne hanyagoljam a tegnapiakat és úgy tegyek mint ha mi sem történt volna. Attól tartok csak nyomasztana és végül levélben írnám meg neki, ha már nem lenne itt. Nincs itt most senki, nem zavar minket senki és semmi. Csak mi vagyunk itt, magunk.

Meglépem azt, amin egészen addig a pillanatig egyfajtaképp paráztam. Igen, egy kissé összeugrott a gyomrom, amit nem értek, de valahol mégis. Ki érti ezt? De abban a pillanatban, ahogy a kérdést felteszem, mint ha megszűnne minden addigi nyomasztás, kétely, csak figyelem őt. Már a gondolataim, az ezernyi kérdésem sem csaponganak hangosan, mint ha néma csönd állna be, mint valami filmben, mikor történik valami és a fűszál sem susog. Úgy érzem ezt most én is, pedig szinte biztos vagyok benne, hogy ezernyi hang szólal meg körülöttünk, még olyan is amit emberi fül meg sem hall. Engem pillanatnyilag semmi sem érdekel, csak a válasza. Érzem a lüktetést a fülemben, mint ha már emelkedne a vérnyomásom, mint ha picit izgulnék. Összeszorítom az ujjaimat, annyira feszültté válok. Végül hallva a válaszát nagyot dobban a szívem. De olyat, hogy még én is meglepődök. Végtelen megkönnyebbülés lesz úrrá rajtam, a tenyerem görcsös ökölbe szorítása is felenged és csak lassan a kézfejére teszem a kezem. Hosszan kifújom az orrom a levegőt, egy pillanatig tétovázok. Nem igazán vagyok tisztában azzal, hogy miképp érzek az irányába, de egyre több jel utal arra, hogy nem tisztán barátság a miénk. Ha az utóbbi időszakot figyelembe veszem, nem is nagyon akartam barátnőt keríteni, megvoltam a magam feladataival. Pedig nem vagyok egy nagy mániákus, hogy a fejlődés mindenekfelett. Mégis így tettem. Mindazonáltal a családom viselkedése is furcsa volt az irányomba. Ennyire látták azt rajtam, amit még én sem? 

Némi hezitálás után melyet azzal töltök el hogy a kezünket nézek, csak felpillantok rá. Elhatározom magam, szabad kezemmel finoman felemelem az állát és közelebb hajolok hozzá. A szívem hirtelen kezd el dübörögni, mint ami majd' kiugrik a helyéről, de fittyet hányva mindenre csak lehunyom a szemem és megcsókolom.