Suyiko Kirinai-Aki

Szeptember-október-november


1. Tréning a szabadban

Jókora csomagom a hátamra csapva hagytam magam mögött Konohát, hogy a sensei segítségével tovább csiszoljam a fegyverrel bánás művészetét. Szerinte még néha nem jó a ninjato fogása. Nem is tudom, szerintem már egész jó, lendületből vágok, figyelek a súlypontra. De szerinte egy fegyverrel úgy kellene bánnom, mint egy becses családtaggal. Óvni, gondozni kell, nevet ne adjak neki? Nem helyes hozzáállás, tudom. De túl konok vagyok, hogy beismerjem. Hát erre lett a tréning kitalálva. Egy fegyverrel úgy kell bánni, mint ha szerves részem, egy végtagom lenne. Együtt mozdulni vele, a részemmé tenni, miközben mint ha éppen könnyed táncot járnék vele. Nem vagyok olyan jó táncból, mint harcművészetből, ez tény. De ez alatt a tréning alatt egy valamit alaposan megtanultam: hogy mozduljak hajlékonyabban, rugalmasan, érezve a penge rezdülését, vágjak akár egy bábuba, éles helyzetben valaki húsába vagy épp egy fűszálba, a levegőbe.
Számos módszert próbáltunk ki, több-kevesebb sikerrel. Egy valamit mindenképpen elkönyvelhetek, megszabadultam arra a pár hétre minden lelki tehertől. Álltam egy kihegyezett rúdon egy lábbal hosszasan egyensúlyozva, kinyújtott karokkal, miközben folyamatos chakra-áramoltatással és koncentrálással igyekeztem elejét venni, hogy a tűhegyes vég a talpamba álljon. Ő közben békésen rágyújtott és teázott. Sokszor konokul figyeltem, magamban elhordtam mindennek. Az eredménye az lett, hogy a figyelmem  lankadt és éreztem, hogy a rúd hegye kezdi a talpam szúrni. Mindjárt kivertem mindent a fejemből, hogy tovább koncentráljak. Esténként őrjáratokat kellett tennem bekötözött szemmel, hogy csak a fülemre és az érzékeimre hagyatkozzak. A sensei természetesen békésen, vélhetőleg jó mélyen és szakétól bűzlő lehelettel aludt a házban. Micsoda pofátlanság, mikor amúgy is kimerült voltam! Reggelre természetesen már erősen küzdöttem azzal, hogy nehogy elaludjak egy fa vagy egy kerítés tövében. Megszabadulva a kendőtől aludhattam. Pár órát, utána újabb nap virradt, újabb tréning. Egy percig sem hagytak pihenni vagy unatkozni. Lányok a faluban? Felejtsem el. Nekem most a két ninjatonak kell udvarolnom. Második nap hosszasan a fegyvert tartottam karban. Még jó, hogy simogatnom nem kellett. De edzettem vele egy farönkön állva, miközben mesterem a hegyes rúddal odasózott felém. A feladat a következő volt: egyszer elcsaptam, egyszer felugrottam. Pontosan a rönkre kellett érkeznem, ha mellé, akkor kétszáz fekvőtámasz. Mondhatni majdnem bealudtam. Később nehezedett a feladat, szimpla felugrás helyett már  pördülnöm is kellett a tengelyem körül a levegőben.
Harmadik nap cölöpről cölöpre ugrálás volt a feladat, természetesen egy hosszas esti kendős őrjárat és néhány óra alvás után. A nehezítés az volt, hogy bizonyos cölöpökre való ugrásnál mechanikai folyamatok indultak be. Mondjuk szembesózott egy kifeszített farönk, ha nem guggoltam le időben félre. Idővel már a farönkök helyett kisebb eszközök érkeztek, mint életlen fashuriken, amiket a ninjatokkal tökéletesen likvidálhattam. A harmadik nap végére úgy éreztem, nem maradt bennem szufla. Nagy nehezen vettem el a kendőt is, amivel újabb éjszakázás jött.
Negyedik nap gyanúsan sokáig aludhattam. Semmi nehéz feladat nem várt, a sensei az udvar végében felállított egy pihenőhelyet. Csak ültünk egymással szemben, tea, ételek kikészítve, de az számomra tabu volt. Törökülésbe helyezkedve a legegyszerűbb állapotba kellett lényegülnöm és lelkileg letisztulnom. Mondhatni baromi nehéz volt a gőzölgő tea illata mellett koncentrálnom. Párszor ki is nyitottam az egyik szemem, hogy körbelessek. Az ő szemei lehunyva voltak, így megkockáztassak, hogy egy falat süti után nyúljak. Azonnal bottal vágott a kézfejemre, de a szemeit egy pillanatra sem nyitotta ki. Hé, ez nem ér! Ezt időszakosan párszor eljátszottuk, míg rávettem magam, hogy kövessem az utasításait. Alapos belakmározás után a ninjatoval a kezemben kellett ugyanezt az állapotot elérnem, miközben gyakoroltam lehunyt szemmel a mozdulatokat. Különös így gyakorolni, főleg, hogy később a kendő ismét felkerült.
Ahogy teltek a napok, úgy változott a terv. Volt, hogy kemény edzés jött, volt, hogy bekötött szemmel kellett a ninjatokkal gyakorolnom, miközben igyekeztem a szavaihoz igazodni: "érzéssel, ne legyél már ilyen merev, te fajankó!" Még jobban cifrázva a dolgot, ismét bevetésre kerültek bizonyos nehezítések, mint az innét-onnét érkező "ajándékok".
Persze nem mindig ez volt, akadt, hogy lementünk a faluba, tényleg ismerkedtem lányokkal. Nem is egyel, közben meg vettünk egy gőzfürdőt a helyi fürdőzőben. Az volt az utóbbi napok fénypontja, amikor végre ellazulhattam és sajgó vagy elgémberedett tagjaimat alaposan kiáztassam. A sok edzés kezdte meghozni a gyümölcsét, éreztem, hogy rengeteget fejlődött az egyensúlyérzékem, miközben a ninjatokkal gyakoroltam. Korábban még kissé ügyetlenebb mozdulatokat vittem véghez, különösen ha elvettél tőlem a látás lehetőségét. Azt hiszem így már sötétben is teljesen az érzékeimre hagyatkozhatok, noha hagy némi kivetnivalót a gyakorlási idő. Bőven van még hova fejlődnöm. De tényleg javult a fegyverekkel való harcmodorom. Már nem is olyan idegenek, mint eddig voltak. Többnyire a jutsukra hagyatkoztam, pedig micsoda lehetőségek vannak ezekben a pengékben. A chakrairányításom is bőségesen javult, már ami a fegyverekbe vezetést illeti. Sokkal intenzívebb, mint eddig volt. A tréning alighanem elérte a kellő hatását. Én pedig elégedett lehetet.


2. Különös éjszaka

Az utolsó napokban már inkább csak a lazításé volt a főszerep. Rengeteg koncentrálós órát töltöttem el, de az edzések megritkultak. Nem zsigereltek ki, nem cserepesedett ki a tenyerem és még sorolhatnám. Valóságos felüdülés volt ez minden egyes porcikámnak.
Kivéve aznap este. Telerakott vödröket kellett cipelnem, mert valami kutat akart építeni. Megállj Genji, ezt még visszakapod!  Egész nap hordtam a törmeléket, téglát, meg mindent ami kellett az összetákoláshoz. Cserébe este kidőlhettem. Békésen aludtam is volna, ha nem hallok zajt odakintről. Valami eltörött. Nagyon jól tudom már milyen az, ha egy cserép összetörik, számos hasonló zajhoz volt szerencsém a nap folyamán. De emellett léptek zaját is hallottam. Nem, ez nem macska lesz. Álmosan, de azonnal kapcsolva keltem fel, hogy megnézzem mi az. Egy lányt csíptem el, ahogy épp néhány mérges helybélitől igyekszik megbújni. Nem hagytam, hogy egérutat nyerjen, a ninjatoval rögtön akcióba lendültem. Persze, majd szabadon garázdálkodhat hogy felébresztett. A sensei bizonytalan, álmos kérdését elütöttem egy "nem történt semmi" szöveggel, majd a többi jóembert kellett szép szóval jobb belátásra bírni. Oké, helyzet hárítva. Nem voltam kellően vidám, hogy felébresztettek és a nyakamba szabadítottak egy feldühödött bandát. De nem volt szívem kiadni nekik, legyen bárki is ő. Ha már felébresztett, nem volt más választásom, mint valamit kezdeni magammal vagy épp vele. Visszaaludni a legutolsó esélyét is elvesztettem, teljesen kiment az álom a szememből. Oké, őrködjünk, van jobb ötlet? Fent a tetőtérben tákolt helyiségbe invitáltam a lányt is, ahol a tüzet meggyújtottam. Most már volt lehetőségem jobban is szemügyre venni. Mit ne mondjak, ennél feltűnőbb megjelenéssel még ninját nem láttam. Az biztos, hogy egy átlagos férfi figyelmét könnyen elterelné, élénk rózsíaszínes-lilás, vagy tudom is én milyen haj - a tűz fényénél nem igazán tudtam kivenni -, dús, szinte ringó keblek. Nahát, milyen könnyen magára tudja vonzani az ember tekintetét! Akár nézhetném orrvérzésig is. De úriember maradtam, próbáltam a tekintetét elkapni. Beszélgetni kezdtünk, ki ő, honnét jött, mi volt ez az egész, aminek a részese lettem? Meglepően jól eltelt az idő. Magamról nem igazán sok mindent osztottam meg. De igyekeztem jó házigazda lenni, ha már itt maradt. Elküldhettem volna, de engem a nagy szívem fog a sírba vinni egyszer. Kellemes társaság volt legalább, azt mindenképpen elmondhatom róla.  
Azt hiszem olyan ismertségre tettem szert, ami a későbbiekben bimbózni kezdett. Nem tartozunk egy nemzethez, de legalább a két nemzet szövetséges. Nem hiszem, hogy valaha is harcolnék vele, ha egymás ellen kellene fordulnunk és ezt levontam az utóbbi időszak levelezéseiből. Mert bizony az utóbbi hetekben tartottuk a kapcsolatot, még akkor is hogy hazaérkeztem közben. A tréning letelt, de egy jó barátságot kezdtem el ápolni. Egy lány, - Haru - akivel elmondhatom, hogy igazán jó barátok lettünk - azt hiszem. Nem mondanám, hogy minden nap minden percben gondolok rá, de alig várom, hogy újabb írást kaphassak tőle. Egyszer azóta ide látogatott, valakit el kellett kísérnie. Pár szóra futotta meg egy tartós ebédre. Alighanem nem változott. Jó, ezt nem mondhatom el, azt hiszem pár hét alatt is rengeteget változott, nőiesebb lett valahogy. És sokkal vonzóbb. Most mi van? Csak egy szimpla megállapítás, semmi több. Odahaza ugyanis magyarázkodhatok. Ahogy bemutattam őt a rokonoknak, állandóan a vérem szívják, milyen csinos lány. Az, valóban. De ő oda tartozik, én ide, és különben is barátok vagyunk, nem? Épp háború dúl, nem foglalkozhatok gyermeteg egyszerű dolgokkal, amikor sokkal komolyabb és fontosabb feladataim is akadnak a mindennapokban, bármikor hívhatnak, hogy mehetek bevetésre. Bármi.
Helyszín: Szabad játék, remetelak


3. Üdv idegen!

A napokban megismertem egy fiút, nemrég érkezett a faluba. Nem igazán tudott eltájékozódni, én pedig enni mentem. Felajánlottam neki, hogy ha velem tart egy ebédre, akkor megmutatom neki a falut valamint azt a helyet, ahova el szeretne jutni. Mint megtudtam, Kenta Koizumonak hívják és komolyan szeretne letelepedni itt és elköteleződni a falu felé. Jó arc, én úgy gondolom. talán jobban is összebarátkozhatnék vele, talán gyakorolhatnék is néha vele.
Nem tudom, manapság annyira ritka tényleg az az ember, akire szívesen bíznám az életem, vagy éreznék némi motivációt, hogy keressem a társaságát. Lehet talán kezdek felnőni, megkomolyodni, hogy már nem a viháncolás, a haverok és az önfeledt élet vonz? Ideje lenne, a család azt várja, hogy egy nap majd apámtól átvegyem a klánom vezetését, ez felelősségteljes viselkedést kíván. Nem hozhatok döntéseket megalapozatlanul, tapasztalatlanul. Nővérem alighanem kezd egyre inkább a szépségipar felé húzni, így maradok én, hogy a sarkamra álljak. Nem is baj, mindig arra vágytam, hogy kiléphessek az elsőszülött árnyékából, még ha valahol borítékolható is volt, hogy én leszek az igazán soros, nem pedig ő. Ai nos... ő mindig is kicsit más felé húzott, mint én. Apám pedig mindig is hangoztatta, hogy szeretné, ha megmaradna a hagyomány, miszerint egy klánt vezessen egy erős férfi. A szerencse az én oldalamon áll, csak élnem kell vele. De néha úgy hiszem, hogy addig hosszú még az út és rengeteg sok mindent kell letennem az asztalra, hogy elmondhassam, méltó leszek erre a címre. Mint mondjuk viselkedjek férfiként egy háborúban, lehetőleg éljem is túl, nősüljek meg és nemzzek utódokat. Remek kilátás nem? Kérdés az a kivel, a mikor és a milyen körülmények között.
Helyszín: Szabad játék, Konoha

Megjegyzés: Sajnos egyik játék sem lett befejezve, előbbi esetében Haruval megegyeztünk egy kis eseményhaladásról, utóbbi esetében pedig... nos új ismerősre tettem szert.