Suyiko Kana-Shimaya

**Suyiko Kana-Shimaya** Hétf. Dec. 05 2022, 09:07

Visszatekintés

Szabadság vagy felelősség

Nem tudom pontosan mikor és melyik mozzanattal tört ki igazából a háború. Az egyik pillanatban még tárgyalásokat folytattak, hogy elkerülhető legyen az elkerülhetetlen, aztán mindenfelé zavargások törtek ki. A zavargásokból káosz, majd háború szítódott. Az unokatestvérem Aki akkor tűnt el, hisz ő is valamelyik békedelegációval tartott, később pedig esélyünk sem volt őt megtalálni. Noha én nem akartam elfogadni azt, hogy meghalt, soha többé nem hallottunk semmit felőle. Pedig a klánunk legtehetségesebb tagja volt, aki olyan iramban fejlődött, hogy a nővére, Ai haja is jobban belezöldült, mint amilyen színben egyébként is pompázott.
Amikor az első hírek érkeztek a zavargásokról, akkor még nem realizálódott bennem az, hogy csöpp, de annál tehetősebb klánunk nem áll készen egy háborúra. Igazából erre sohasem lehet készen állni, hiába a gondolatokkal való eljátszadozás, hiába a lelki felkészülés, a rengeteg gyakorlat. Ha kuzinomra néztem, csak egy a körmét féltő törékeny nőt láttam mindig meg benne. Most hirtelen a divatos hóbortok és a minden színárnyalatot fejből felismerő készségeinek nem sok hasznát vette volna. Ha csak fele annyit gyakorolt volna eddig, még talán az is kevés lenne. A fiatalabbik öccsük pedig még geninként szedte a szemetet, kutyát sétáltatott és kisgyerekekre vigyázott. A klánunk többi tagja pedig vagy bőven a korban volt, vagy elszoktak a shinobi léttől, hisz édesanyám is amióta csak az eszem tudtam, a ház körül tett és vett.
Friss jouninként kockázatos feladatokkal bíztak meg ahelyett, hogy genineket kaptam volna. Nem vontam kétségbe a döntést, hisz ilyen időkben szükség volt minden kézre, ha pedig hosszabb időre szólítottak volna el, nem igazán tudtam volna ellátni azt a feladatot, hogy a még tapasztalatlan nebulókat terelgessem. Teljesen a saját erőmből kellett a kémkedés minden csínját elsajátítanom, minekután egyedül bízták rám a feladatokat. Korábban sem panaszkodtam amiatt, hogy egyedül kell megoldanom küldetéseket, hisz chuuninként hozzászokik az ember. De a kémkedés és a beszivárgás már egy teljesen új műfaj volt számomra. Amíg a háború nem tört ki, addig információkat kellett gyűjtenem, kémkednem, a háttérben maradnom. Hosszabb és rövidebb megfigyelési feladatokat kaptam, melyek közben sohasem avatkozhattam bele a dolgok menetébe. Hisz így is rettentően vékony jégen táncolt a béke, hát még csak az hiányzott volna, hogy én generáljak egy újabb feszültséget. A zavargások elhatalmasodásával továbbra is ilyen jellegű feladatokkal bíztak meg. Hosszabb ideig a Vízesés országában bíztak meg információszerző feladatokkal, ahol elsőre szokatlan tevékenységeket észleltek. Hónapokig tartó kémtevékenységem során sikerült elég információt szeznünk arról, valójában mi folyik ott. Sokszor személyes kudarcomnak éltem meg, hogy egyre jobban elszabadult a pokol és sem haza nem jutottam sokáig, sem unokaöcsém nyomára nem bukkanhattam így. De az első mindig a feladat és a falu szolgálata volt.

***

Az udvar zöld színben tündökölve élvezte a napfény adta meleget. Hatalmas, öreg fák nyújtottak némi árnyékot és a halastó, amely apám egyik mániájának tudható be, igazán megnyugtatóvá varázsolta a nyílt terasz légkörét. Csak pár lépés a természet, mégis három oldalról zárt helyen vagyunk. Gyermekkorom óta, mindig is ebben az öreg, tradicionális házban töltöm az időm nagy részét, amikor itthon tartózkodok. Még a nagyapámé volt, mielőtt kivégezték. Nem emlékszem már rá, túl kicsi voltam akkoriban. De ezt a házat szeretem. Otthonosabb, mint a legtöbb modernebb épület. A soji-tolóajtók és a fusuma-panelek mellett, díszesre faragott oszlopok adják az épület gerincét. A legjobb mégis a megemelt terasz, amit a tolóajtók elhúzásával, könnyedén össze lehet nyitni a nappalival. És mégsem ezek miatt szeretem úgy igazán ezt a helyet, hanem a szabadság édes íze miatt. Apám elvan a maga szöszölős kis ügyeivel, amióta komoly infarktusa volt és egészségügyi gondok gyötrik, felhagyott a shinobi léttel. Többnyire nem zavartuk egymás köreit. Mint most, mikor az ajtókeretnek támaszkodva, mosolyogva nézem, ahogy sötét haján játékosan megcsillan a napfény. Anyám a konyhában sürög és forog, nincs ideje neki most csatlakozni. Az idő elgondolkodtató. Apám határozott és ilyenkor mintha meg sem látszana rajta, hogy beteg. Csak festeget, hosszasan festeget, hacsak nem épp valamit farag. Napokig képes lennék nézni, még akkor is, ha csak olyan hétköznapi dolgot csinál, mint most. Határozott vonásokat visz fel a vászonra, elnagyoltak, mégis látszik bennük a gondos mozdulatt, miközben tekintete a tóban úszó Koi pontyokra szegeződik. Közben pedig gyümölcsöt majszol. Nem kapja be egyszerre, mint mások, csupán egy apró darabot harap belőle, majd nyelve hegyével lenyalja ajkáról a kicsorduló levet.
-Látom ízlik! – Felhívom magamra a figyelmét, s mosolyom menten ki is szélesedik, hisz pillantása immár engem illet. Soha életemben nem éreztem magam annyira elevennek, mint apám figyelme mellett. Egy szem lányaként mindig magas elvárásai voltak velem szemben, az utóbbi időben mégis büszkeséget véltem felfedezni a tekintetében.
-Kérsz? – Felém nyújt egy gerezdet. Gondolkodás nélkül lépek mellé és veszek a gyümölcsből. Apám mindig is hagyománytisztelő volt, ha kínált, vehettem. Ha nem vártam meg, megdorgált. Másnak nem hagynám, csak neki.
-Tényleg nem rossz! – Dörmögöm ellépve tőle. Az én ízlésemnek túl édes, de ezt az információt megtartom magamnak. Inkább leöblítem egy pohárka teával a dolgot.
-Még mindig azon gondolkozol, amit az nagybátyád mondott? Tudod, hogy nagyon szeretném, hogy egyszer átvedd a helyem és én biztos vagyok benne, hogy neked menni is fog. – Tovább eszeget, de szavait hozzám intézi. A veranda padlójára helyezett tálcán, lassan szép nagy kupac mandarinhéj éktelenkedik. Az illata kellemes, olyan keserédesen buja.
-Nem vágyom arra, hogy mindenkinek megmondjam, mit tegyen. Túl sok felelősséggel járna. Már így is naponta meggyűlik a bajom a körülöttünk kialakult helyzettel, kétlem, hogy jobb lesz. Én egyszerűen csak, önmagam akarok lenni. – Kissé bátortalanul teszem a megjegyzést neki. Erről még soha sem beszéltünk, pedig nagy esély van arra, hogy egyszer a háború a nyakunkra tör és akkor nekem kell apám helyett helytállnom itthon is. A nagybátyám könnyű helyzetben van, még aktív, a gyerekei shinobik. Bár nem, nem lennék a helyében, hisz fogalmuk sincs mi történt Akival. Félek a választól, nem csak a felelősség miatt, hanem miatta is.
- Te is tudod, hogy a háború elkerülhetetlen. A felhők gyülekeznek.

***

Átmeneti béke?

Új lehetőségekkel kecsegtetett számomra a közelgő chuunin-vizsga, hogy részben hazatérjek, részben pedig tudatosuljon bennem az, mennyire megtépázták a folyamatos uszítások az országokat. Ha már két nagy hatalomra oszlik számos haderő, ott folyamatos rivalizálás léphet fel és jól tudtam, hogy ez azt is maga után vonta, hogy nem bízhattunk meg akárkiben. Hogy ki a barát és ki az ellenség, lassan már egyenetlen változóvá lépett elő. Hirtelen nem volt az elsődleges, hogy a saját felmenőimet kutassam, hisz anyám letelepült személyként élt Konohában, másfelől azt is elfelejthettem, hogy tovább folytassam a kutakodást unokaöcsém után. Nem tehettem be csak úgy akárhová a lábam, ha eddig rizikós volt, akkor ezután felért majdnem egy háborúra invitálással. Sok rossz dolog történt már, amikor akarva vagy akaratlanul is ninják sodródtak bele eseményekbe és nem kellett hozzá sok, hogy az egész országot is magával rántsák a megbízhatatlanságba.
Bizonytalan halálesetek a vizsgán. Egyet jelentett ez azzal, hogy küldetést kapok, mégpedig olyat, hogy járjak ezeknek utána. Semmi sem volt világos, a gyilkosságokban is a káosz leledzett, bizonyítékok kellettek, hogy tévedhetetlen válaszra leljesek a vezetők, mielőtt még valaki rossz lépést tesz. De olyan időket éltünk, amikor ha valamiről tudomást szereztünk, az összekapcsolt egy teljesen más rejtéllyel, ezek pedig mint a láncon a gyöngyök, csak gyűltek és gyűltek egymás után végeláthatatlanul, megmagyarázhatatlanul. Egyik küldetés után kaptam megint a másikat, az események pedig közben a tetőpontjukra hágtak. Így telt el az a híres-neves chuunin vizsga, kétségek közepette.

***

A Fronton voltam az ország határán állomásozók között, parancsra vártunk vagy valami afféle dologra. A Tea Országát máskor jó szívvel látogattam meg, amikor errefelé küldetéseim voltak. Az ország gyönyörű volt attól függetlenül, hogy kik és milyen anyagi helyzetben irányították azt. Számomra mindig az volt mérvadó, hogy a természet mit és mennyit adott, amit aztán gazdagon éltettek, nem pedig lepusztították azt. Az emlékeimben többnyire elégedett helyiekről ez talán az utóbbi időben nem volt elmondható. Sohasem vágytam arra, hogy nagy csapatokkal nyíltan összecsapásokba bocsátkozzunk, de nem sok más megoldás volt. A harcok sötétedéssel sem maradtak abba, mi több, aki elleményes volt, csak ilyenkor iktatott ki sokakat. Egy fa vastagabb, de magasabban fekvő ágán kémleltem a terepet, felkészülve egy esetleges hirtelen támadásra. Minden adottság megvolt bennem ahhoz, hogy megvédjem magam és ellentámadjak. Ide most nem a csönd és a figyelem kellett, hanem az összes reflexem és a megérzéseim, amik azt súgták, hamarosan rám is sor kerül. De lehet csak a paranoia beszélt belőlem. Egy háborúra fel lehet készülni bármennyire fizikailag, pszichésen sohasem lehet eléggé. Amikor a csapattársak sérülnek és haldokolnak hosszú heteken, hónapokon keresztül pedig mást sem látni, mint öldöklést. Az a lelket is részben magával öli. A szomszédos fa lombja megrezdült. Figyelmemet pillanatok alatt magára vonta, még a lélegzetemet is visszatartva kerestem a hang forrását. Végül éreztem, ahogy mögöttem bukkan fel, ahogy a kunai fémes súrlódása metszi a tokja peremét, de már nincs idő átgondolni a hangtalan leépítést, csak cselekedni egy jól időzített földklón jutsuval, hogy aztán hirtelen hátulról lepjem meg egy jól irányzott felrúgással és a vadászsólyom zuhanásával fejezzem be a technikát. Nagyot reccsent a nyaka, mielőtt eldőlt volna, mint egy zsák. Fiatal volt, talán még nálam is fiatalabb, így nem volt kihívás valóban hárítani. Vajon most már mindenkit bevetnek válogatás nélkül? Legközelebb ki jön? Kénytelen voltam ott hagyni őt egy bokor aljában elrejtve, miután gyorsan átfésültem a zsebeit, nehogy ismét meglepjenek. Sajnáltam a fiút, igazából minden egyes szembekerüléskor azt az egy tényt gyűlöltem, hogy mindnek csak egy kimenetele lehet, vagy ők halnak vagy én.

***

Eltáv

Hónapokig tartó kémkedés követte a vizsgát és az átmenetileg békésnek indult chuunin-vizsgát. Akkor még nem gondoltam, hogy huzamosabb ideig ez lesz a legtöbbet otthon eltöltött időm, mert utána események láncolata indult be úgy igazán. A Füst Országába kötött a megbízatásom, miután ott a zavargásokon kívül a járvány is nehezítette az események gördülését, nem kicsit lelassítva az események valós élét. Egy járvány tizedelte környéken azt gondolná az ember, hogy nem sok esemény történik, de a napi történések nem erre engedtek következtetni és ezzel az én munkámat is jobban ideláncolták a jelen események. Információszerzésről a frontra, majd a frontról haza és most ismét itt voltam, mint valami ördögi körforgásban, ami sohasem akar megszűnni, mint a háború a jelen helyzetében. Mintha csak végeláthatatlan napok, hetek és hónapok teltek volna el, amelyekből az ember mindenre következtethet, de jó kilátásokra nem igazán. Noha tudtam azt, hogy nem mindenhol van jelen, hisz a semleges területeken nem pusztított sme betegség sem csata, sem fosztogatás, akiket érintett, azokat nyakig belerántotta és mint egy álló iszapos fertőből, nem eresztett el senkit sem. Az is szenvedett ebben, aki megélte és az is, aki valamilyen gazdasági vagy politikai kötődéssel volt viseltes az érintett országok iránt. Kiskoromban sokszor csak hallottam a nagy ninja háborúkról, sosem hittem volna, hogy én magam is így vagy úgy megélem azt. És ha sikerült is tetteseket kihámozni az eseményekből akiket vagy megöltek vagy elfogtak, mindig akadt egy újabb báb, akit lefülelni, megfigyelni vagy elfogni kellett, mert egy újabb gyújtókanócát képviselte ennek az egész tébolynak. Mintha senki sem tudta volna előre megjósolni, mi és mikor tör ki, csak amikor már mint amolyan vihar előtti csendbe burkolózva tetten érhetőek voltak az események. Persze erre lehet mondani, hogy mentálisan fel lehet készülni.

***

Felkészítenek bennünket a legtöbb eshetőségre. Megtanítják hogyan uralkodjunk az érzelmeinket. Hogyan védjük meg önmagunkat, az álcánkat. Megismertetik velünk a jelbeszédet, kódnyelveket vésnek a fejünkbe, velük együtt jelképek ezreit. Azt akarják, hogy a saját hazugságunkat igaznak éljük meg, miközben nem feledkezünk meg róla mi célt szolgál... mi célt szolgálunk. A kitalált személy agyával gondolkozzunk, érzelmeivel táplálkozzunk, mi legyünk ő, de ő ne legyen mi. A vele történt események ne befolyásoljanak minket, ne kötődjünk azokhoz a személyekhez, akikhez ő, az ő vágyai ne legyenek a mieink. Éljük meg, ugyanakkor maradjunk objektív, külső szemlélői annak az életnek. És mi történik akkor, ha a két személyiség kezd egybemosódni? Elcseszted.

Egy tetőn hasaltam távcsővel felszerelen, lassan sajgó, elgémberedett végtagokkal, mégis kitartóan ebben a hidegben. A piros éjszakát kémleltem egy apró lyukon keresztül, amiben sötét ruhás alakok mozgolódnak. Nem csak a megfigyelés volt most épp a dolgom. Már vagy két órája vártam, meg sem mozdultam, amíg a kijelölt személyek fel nem bukkantak. A terepet kell biztosítanom, hogy az üzlet rendben megköttessen és semmiről ne maradjak le. A csali beválni látszik, vidám csevej szűrődik ki a teraszról, két pohár koccan. Majd irdatlan csörömpölés hallatszik. Az állkapcsom megfeszül, egy izzadtságcsepp csordogál le halántékán.
- Nem kényelmetlen szobrozni? - hallatszik az ismerős hang. Meglepett a jelenlét, de nem rezzentem össze tőle, az ilyen helyzetek már nem okoznak nekem szívbajt. Volt már rosszabb is, amikor pár leszerelendő ellenséges ninja rafináltabb volt mint mi. Egy zsákkal a fejemen kétségbeejtőbb volt életben maradni, mint bármi más esetben. Nem veszem most le a szemem a távcsőről, továbbra is koncentráltam csak.
- Gondoltad majd hagyom, hogy a nagy halat ti fogjátok meg? Sokkal jobb módszerem volt rá.
- Mit tettél?
- Csodára képes egy méregkapszula. Reményeim szerint az üvegasztalt törte össze ilyen hangosan. Milyen kár a drága holmikért. - rosszalló hangja elárulja, mennyire ironikusan gondolja mindezt.
- És a társam? - kérdeztem még mindig higgadtságot erőltetve magamra. Hangomban némi bizonytalanság bujkál, odabent a fejemben pedig mintha ezer fogaskerék kattogna. Mit tegyek most?
- Tud vigyázni magára. - a férfi tesz egy lépést hátra. Majd távozás mellett dönt. Én közben folyamatosan figyelem, keresek valami megoldást. Ő is egy szövetséges, de arról nem volt szó, hogy a saját szakállára dolgozik. Ráadásul tényleg nem hagyhatom itt a helszínt, számon kérni őt, mégis miért így cselekedett. Egyik-másik ablakon látom a jelenetet, ahogy mindenki megdermed. Majd hirtelen mozgás tör ki, fegyverek kerülnek elő. Mielőtt azonban egy lépést is tenne bárki, a mennyezeten lévő hatalmas impozáns dekoráció megadja magát a gravitációnak. A hirtelen esemény megtöri lendületüket, ez épp elég ahhoz, hogy a helyszínen lévők - és ezzel együtt én is - aktivizálják magukat.

Míg negyed órája még leszámolás szemtanúja voltam, amiben én is részt vettem, addig most egy alkalmi kimonót igazgatok magamon, hogy tökéletesen nézzek ki. Eddig mint arctalan ügynök vettem részt az akcióban. Mostantól egy, a járvány megállításában adakozóként csatlakozok egy adománygyűjtő ceremóniához. Én mint gazdag, elit műkincsgyűjtő adakozok készséggel, míg szóba elegyedek a vendégekkel. Információk kellenek és a legjobb helyszín egy látszólag békés esemény. Az idő azonban ellenünk dolgozik, én hetek óta igyekszem beszivárogni a helyiek közé, hogy egyszer csak egy jól időzített alkalommal kellő információt összegyűjtve hazatérhessek Konohába. Annyira végtelennek tűnnek ezek a napok, hogy néha tényleg csak levélváltásban kommunikálok a hazaiakkal, elsősorban a falu vezetőségének tett jelentésekkel.

Még idő előtt távozok, hogy az eseménynek vége. Ami a dolgom volt, azt sikeresen megtettem. Minden nagy feladathoz apró lépések szükségesek. Nem szabad túl mohónak lenni, azt úgy kiszimatolják mint a drogot. Nehéz megtalálni azt a pontot, ami gyanútlanná tesz. A helyen, amit lassan az otthonomnak is hívhatnék levetem az önkényesen magamra kapott személyt a kimonóval együtt. A ruha a fotel háttámláján landol, én pedig tovább sétálok a pulthoz, hogy egy kis vizet töltsek magamnak. Nem kívánom már az alkoholt vagy bármi más túlízesített vackot. Az italt pohárba töltöm, majd azt felkapva elindulok az ágyam felé. Útközben csak ellazítom minden fáradt porcikámat. Most már csak én vagyok az, egy konohai kunoichi, az a nő, aki mindig is voltam a hétköznapokban, és akit most a legtöbbször szögre is akaszthatok, Kana. Csak kényelembe helyezem magamat az ágyon egy könyv társaságában, amit ott nyitok ki, ahol félbehagytam, majd nagyot kortyolok az italból, mielőtt olvasni kezdek. Az idő még fiatal, csak háromra jár, de a történtek még a fejemben zakatolnak, ideje lecsendesítenem azokat.

***

Egyszer fent, egyszer lent

A háború sosem kímélte egyik résztvevőjét sem, sem azt, aki a nagyobb veszteséget szenvedte el, sem azt, aki az egészből nyerészkedik. Nehéz igazságot tenni, hogy ki jár el jobban és kinek van igaza, mert az ilyen ügyek től bonyolultak és többtényezősök ahhoz, hogy igazat adjunk bárkinek is. Egy volt a biztos, én Konohagakurénak tartoztam töretlen lojalitással és nem kérdőjeleztem meg sohasem, hogy mit és miért tesznek. Voltak ugyan döntések, amikkel személy szerint nem feltétlenül értettem egyet, de az álláspontomon ez mit sem változtatott. Miután Sunagakure gyakorlatilag három részre szakadt és igen csak érdekeltek voltak az ottani események, a Füst Országa után oda küldtek információkat szerezni. Lassan már úgy éreztem, másban sem veszik hasznom, mint ebben, de nem voltam elveszett lány én világéletemben. Ha kellett, megvédtem magam egyedül is elszigetelten, nem kellett sohasem mások segítsége. Részben talán könnyebb helyzetbe kerültem, mert anyám révén valamennyire ismertem ezeknek az embereknek az észjárását, így könnyebb volt beolvadnom az itt felbukkanó emberek között, mint eddig az összes többiben együttvéve. Tárgyalások ide vagy oda, jobb volt szemmel tartani egy olyan nemzetet, amelyet olyannyira könnyen tudtak félrevezetni, mint az én chuunin-vizsgám alatti időben. A hírek, melyek akkor reppentek fel, hogy esetleg kilépnének a szövetségből, aggasztóbbak voltak, mint azok elsőre tűntek. Nekem egészen az ügy kimeteléig volt tisztem információkat gyűjtenem, amiket aztán részletesen jelentettem minden egyéb elhanyagolhatóbb helyzetjelentésemmel együtt.
Igazi hazai terepen kaptam a későbbi sunagakurei chuunin-vizsga helyett feladatot, ugyanis teljesen a semmiből vált a földdel egyenlővé egy Tűz országa béli falu. Először még nem volt teljesen egyértelmű a számomra sem, hogy ez a tett összefügg-e azzal, hogy a közelmúltban egyre több országból egyre több gyerek tűnt el. Amíg nem volt bizonyíték, addig nem lehetett semmit sem egyértelműen eldönteni. Szimatolnom kellett, nyomokat keresni, de már az is igen csak megbonyolította a helyzetet, hogy a falvak többsége egyszerű hétköznapi életet folytató emberek otthona volt, akik a shinobi-létet legfeljebb hírből ismerhették, azt azonban szem előtt kellett tartanom, hogy rejtélyes kígyótámadásokról számoltak be a helyiek és mostanra egészen biztossá vált, a híreket csak és kizárólag a megbízóimnak adhattam le. De ugyebár a meglepetésekre nem számíthat az ember, hisz akkor meglepetés sem érné.

***

Ébredezni kezdek lassan, megérzem magam alatt a széket. Éreztem, hogy a huzat hozzáér a bőrömhöz. Minden erőfeszítésem hiába volt, mozdulni sem tudtam. Ekkor éreztem meg, hogy kezemet és lábamat lekötötték, de még nem voltam rá képes, hogy a szememet kinyissam. Olyan erőtlennek és kábának éreztem magam. Nem érettem semmit, csak az agyam kattogott, hogy mégis mi történhetett. Ha rossz úton indultam volna el, akkor nekem már csak is a félelem maradt volna, hisz magam sem értettem, hogy kerültem ide. Gyerünk, emlékezz! Aztán valahogy sikerült kinyitnom szemeimet, amikor rádöbbentem hol is vagyok, elkapott a légszomj. Kitörni készülő pánikrohamot kellett megelőznöm, hogy visszanyerjem a józan ítélőképességem. Hát ez is eljött, még sosem voltam senki foglya. Mintha egy hatalmas súly akart volna a mellkasomra nehezedni, intha a levegőt a tüdőmből ki akarták volna préselni. Hörgő hangot véltem fedelezni, amit saját magam adtam ki, mikor levegő után kapkodtam. Egyszerűen ez nem lehet igaz, fuldoklás közben is csak arra tudtam gondolni, hogy velem ez az egész nem történhet meg, és ez csak egy rossz álom. Már éreztem, hogy kezdek gyöngülni a levegő hiánya miatt, amikor minden abbamaradt. Egy halk, kattanó hang, ami annyira magára vonta a figyelmem, hogy minden másról elfeledkeztem. Ismét nyugodtabban kezdtem venni a levegőt. Próbálok gondolkozni, de olyan megerőltető számomra, inkább hagyom az egészet a fenébe, semmi épkézláb gondolatom sem támadt. Ekkor valami hideg csap meg, és lépteket hallok, tudtam, hogy az ajtó nyílik, de annyira nem érdekelt, hogy oda sem néztem, inkább becsuktam a szemem és próbáltam felidézni valami kellemesebb emléket, azt hiszem kelleni fog, ha nem akarom, hogy minden úgy alakuljon, ahogy ők szeretnék. Szerettem volna azt hinni, hogy ez csak egy rossz álom, de nem ez a színtiszta valóság. Bevallom fogalmam sincs, hogy mióta vagyok itt, de biztosan már egy jó ideje, hiszen áhes vagyok, az ajkaim pedig cserepesre száradtak. Két opció volt, vagy megszökök valahogy, vagy csak nem vallok. A csuklóimon gúzsként szorult a kötelem és mivel ahhoz gyenge voltam pillanatnyilag, hogy szabadulással próbálkozzak - a francba is, chakraérzékeny a kötés -, maradt az ellenállás és a hallgatás.

Bőr csattan a bőrön, majd halk nyüsszenés hallatszik. A halk hang tőlem származik, és csak reménykedni tudok, hogy a férfi nem hallotta meg, mert akkor még nagyobbat fogok kapni, már így is fáj a vállam, és érzem, hogy keresztben vastag vörös csíkok futnak végig mostanra érzékeny bőrömön. Nem merek semmit sem csinálni, még a végén még jobban bedühödik, és nem csak a szíjat veszi elő, hanem a nádpálcát is. A hátamon lévő sebek még nem gyógyultak be, még csak varr képződött rajtuk, elég lenne egy két ütés és máris vörösben pompázna a bőr a hátamon is. Forró patakként törnek utat maguknak a könnyek az arcomon, bármennyire is próbáltam sokat pislogni, hogy ne kezdjenek el folyni nem sikerült. Ha meglátja, akkor még jobban el fog verni, mert talán megtörhet. Nem lehetek gyenge, erősnek kell lennem, hisz aki nem erős az elbukik, azt pedig nem engedhetem meg magamnak. Ezek nem ninják voltak, hanem holmi bérencek, talán börtöntöltelékek is. Aki a lekötést tette rám, már napok óta nem mutatta színét a társaságban.
- Mit mondtam neked? Ha beszélsz, békén hagylak. - Szólal meg a dohányzástól érces hangján a fickó, aki már ki tudja mióta próbál különféle módszerekkel betörni. Háborúban mindent vagy semmit. A verés csak egy újabb fázis és noha csak megtippelni tudom hány napja is vagyok ebben a mindentől elzárt veremben, nem olyan fából faragtak, hogy csak úgy betörjenek.
- Soha nem árulom el a társaimat.- Egy pillanatra elhallgatok, hiszen itt, ennél a résznél megmakacsoltam magam, ismét. Nem egyedül nyomoztam, nem egyedül kerestem a gyerekeket és tudom, hogy az egyik társam sikeresen elmenekült, amikor rajtunk ütöttek. Mostanra már a napnál is tisztább volt, hogy kaptak el. Aljas módon, csapdába csaltak és valamivel elkábítottak.
-Akkor itt fogsz megrohadni. Vagy jobb esetben meghalni. - Fejezem be, és szorosan össze szorítom a szemeimet, nem akarom látni ahogy az öv még egyszer emelkedik és lesújt rám, inkább csak lelkileg készülök fel arra, hogy hamarosan nagyon fog fájni ismét, és nem szabad semmilyen hangot se kiadnom. Nem mutathatom gyengének magam.
Várok, várok, de nem történik semmi ilyesmi, hanem csak apám munkától kérges tenyerét érzem ahogy végigsimít a vállamon. Még nem merek fellélegezni, még jöhet egy ütés. Mindig jöhet még egy.
- Elég lesz mára ennyi. -hallom a hangot a háttérből, valaki érkezett. Már egészen hozzászoktam a sötéthez, a hangok apró mivoltához, szinte el tudnék tájékozódni is gond nélkül. De valami nagyon spéci cuccal kötözték össze a kezem és képtelen vagyok megszabadulni tőle vagy akár bármit is alkalmazni. Hallottam, ahogy gyerekekről beszéltek valamit, de nem teljesen tisztán, hogy mégis mit. Tudom, hogy a legjobb helyen járok, a kérdés az, hogy ezzel a helyzettel tudok-e kezdeni valamit. Vagyok-e olyan kreatív, hogy megleljem a kiutat.

***

Hazatérés

Ismét fényt láttam. Nagy robajjal robbant be az ajtó, ami engem rejtett, még csak hunyorogni sem nagyon volt időm, mert valaki felnyalábolt és kivitt a tömlöcömből. Hirtelen fényt láttam, mindenem sajgott, a kezeim útközben felszabadultak és nem győztem hunyorogni. Ez voltam én, amikor ismét ismerős arcokat láttam. Olyanokat, akikkel valamikor a pályám során összesodort a szél. Nem tudtam pontosan, hogy a társam milyen információkat gyűjtött össze, de azt biztosan, hogy az én hollétem merre van. Nem feledkeztek el rólam.
A háború véget ért, ezt csak útközben tudtam meg. Pár napig tartó kórházi kezelésre szorultam és talán még most is azt mondhatnám, hogy a világ összes ideje sem lenne elég arra, hogy kipihenjem magam. Szabadságolásra küldtek. El kellett magamban ismerni azt, hogy nem voltam elég erős. El kellett ismernem azt, hogy elfogyott a szufla bennem a lassan mindent felőrlő háborúban. Ahogy azt is, hogy tényleg szükségszerű volt a pihenés. Most nem volt rám szükség, de szerettem volna azt érezni, hogy még bőven hasznos leszek a társaim, a barátaim számára.
Hogy mi lett a családommal? Szétszéledtek. Unokaöcsém nem került elő, az anyám csak egy üzenetet hagyott, hogy felkeresi a rokonait. Apámról és nagybátyámékról nem tudok semmit, talán a forgatagban eltűntek és valahol ők is épp összeszedik magukat. Szeretném azt hinni, hogy nem maradtam egyedül a Suyiko családban, hogy ez a nagy ház nem csak amolyan szellemjárta otthonként vár engem nagy kongásában. De nem olyan időket élünk, hogy töretlenül optimisták legyünk, én pedig csak szeretném azt hinni, hogy minden jobb lesz. De hisz most minden jobb. A háború tényleg véget ért, az emberek pedig lassan talán maguk is elhiszik és fellélegeznek. Nekem azóta is vannak rémálmaim, néha képtelen vagyok egyszerűen csak aludni, teljesen felborult a bioritmusom és talán a legnagyobb gond az, hogy nem békéltem meg magammal vagy a helyzettel, ami fogadott. Nem volt egyszerű, én pedig magamra maradtam a gondolataimmal.

***

Alig néhány órával később, hogy szóltak, lassan vacsoraidő. Én mégis még mindig itt ülök, a villany világít, megvilágítva az asztalomon a jegyzeteket és én fölé görnyedve újabb tekercset olvasgatok. Este van. Nem is tudom már mióta van este, de nem foglalkozom vele. Sose teszem. Edzésre ma nem kellett mennem, ami otthon vár viszont egy néma, megtépázott ház és egy... szobanövény.
Felpillantok a sötétbe, ahogy odakintről zaj hallatszik. Egy pillanatra összerándul a szemem, de miután realizálom hogy csak a takarítóvödör zörgése, hamar visszamélyedek a tanulmányozott esetbe.
Újabb órák.. talán csak percek, mire azt gondolom elég volt, ideje mennem, még ha nem is haladtam egy percet sem előre az esettel. Éhes vagyok. Ma még nem ettem szinte semmit sem, ezért csak feltekerem a tekercset előttem, a helyére teszem a többi közé, ahonnét elvettem és a fülébe kapaszkodva lekapcsolom a lámpát az asztalon és kilépek. Csendes a folyosó. Ilyenkor elképzelhetetlenül csendes, ez az épület egy nyugodt fele, ilyenkor nem tolonganak erre mások, a bent lévők pedig biztosan hazamentek már. Néhány éjszakás... felmosolyognak ahogy biccentve feléjük intek, majd kitolva az ajtót az orrom előtt, megcsap a hideg, friss, éjszakai levegő érzése. Kellemes. Odabenn mégse hiányoltam sohasem. A ház sötéten és csöndbe burkolózva vár, belépek, keresek valami harapnivalót, kezembe veszek egy könyvet és olvasni kezdek. Majd újra reggel ébredek, amikor csörög a vekker. Kelnem kell. Ideje beütemeznem ezt a napomat is...

//szerettem volna keretbe foglalni a múltban történteket az elmúlt évek alatt, hogy rendben fel tudjam venni a történetszálat. Illetve szeretném kérni az elbírálót, hogy kezdési tjp pontot is határozzon meg, mivel még az elfogadásomkor olyan nem volt//

Uzumaki Kushina Szomb. Dec. 17 2022, 12:21

Kedves Suyiko Kana-Shimaya!

A bővítményt elfogadom. Határozottan értékeltem a finom részleteket, japán megnevezéseket és kifejezetten elnyerte a tetszésemet az, hogy a karakter az átmeneti időben - amit a jelen bővítménnyel fedtél le - nem a narutoverzumra jellemző frontharci tevékenységekkel, hanem a shinobi hivatására leginkább jellemző beszivárgással volt megbízva.

Jutalmad:
+10 ch (725+10=735)
+10 tjp (elosztható tjp 0+10=10).

Figyelemmel arra, hogy a karakter nem „taijutsus”, így a chakraszintet tudom majd figyelembe venni a tjp megállapításánál.
A chakraszint (a fenti ch-jutalom figyelembe vételével) 735, az alap elosztható tjp 735, amihez a fenti jutalom hozzászámítandó, így az elosztható tjp mindösszesen 735+10=745.

A mini-adatlapodon tehát felvezetem a változásokat (új ch: 735, új elosztható tjp: 745).

Kérlek, hogy a tjp (745) elosztásához ide írj: https://narutohun.all-up.com/t3981-eloszthato-taijutsu-pontok

További jó játékot kívánok!

Suyiko Kana-Shimaya

Suyiko Kana-Shimaya

Re: Suyiko Kana-Shimaya