Re: Suyiko birtok

**Sasaki Haru** Hétf. Feb. 08 2016, 01:48

Azt hittem én kis naiva, hogy azzal, hogy elárulom, teljesen megromlik a barátságunk miatta, és akkor rághatom a nyelvem miatta, hogy miért kellett ezt elmondanom, de azzal, hogy megérintette a kezem, valami reményt adott. Nem néztem ki ugyanis Akiból azt, hogy lányokat hajszolna, legalábbis ahogy ismerem, persze ránézésre pont olyannak tűnik, aki után ömlengenek a lányok. Így hát teljesen meglepő, hogy mégis másképp cselekszik az elmondottak után.
Nem is hittem volna, hogy ennyire megkönnyebbülök, amikor Aki megemeli az állam, de félek is tőle, elvégre... volt már első csókom, de az nem Aki volt, és nem ilyen körülmények között. Akkor egyszerűen nem volt súlya és nem is törődtem vele. De most, hogy Aki ajkai hozzámérnek, egyszerre érzem azt, hogy boldog vagyok, mert ennél hangosabb már nem is lehetne a szívem dobogása, valamint fáj is, mert... tényleg olyan hevesen ver, hogy a sajgástól megszédülök. De csak átadom magam rövidesen az érzésnek, s bár az elején nehezen indultam meg, sikerül az ujjaimat az övéi közé fonnom, s felvenni a tempóját. Nem engedem ezúttal, hogy elváljon tőlem, ha pedig mégis, azt csak egy pillanat erejéig teszem, hogy utána újra összeérhessenek az ajkaink. Amíg ez zajlik, másik kezemmel megérintem az arcát, aminek végre van értelme, és nem csak úgy a semmiben kutakodva kell hazugságokat kitalálnom rá, hogy mégis miért érinteném én meg.
Nem tudom, mennyi ideig tarthat ez, hiszen a hosszú idő ellenére is csak egy röpke pillanatnak tűnik, de ahogy elválok tőle, azonnal a mellkasára borulok homlokkal előre, mintha csak a homlokának dőlve tenném ugyanezt.
Nagyon jó érzés. Egyszerűen azt sem tudom, hogy mit mondjak, most nincsenek szavak.

**Suyiko Kirinai-Aki** Hétf. Feb. 08 2016, 02:45

Egy pillanatra tűnődök el azon, hogy vajon helyesen cselekedtem-e, de ahogy a csók viszonzásra talál, már el is felejtem iménti aggályaimat. Teljesen felbuzdít a csókja, kiélvezem ajkai lágyságát, az egész újdonság varázsát. Azt hiszem életemben már próbáltam egy lány barátommal csókolózni, az nem ilyen volt. Teljesen közel csusszanok hozzá, ha eddig nem tettem volna. Hagyom, hogy összefonja az ujjainkat, én csak ragaszkodóan ráfogok a kezére. A füle alatt simítom az ujjaim végig a tarkóján egészen a hajába, miközben egy pillanatra sem szakítom meg a csókot. Az idő mint ha megszűnne létezni, ahogy a körülöttünk lévő dolgok is. Nem is érdekel most semmi rajta kívül. Egy pillanatra szakítom meg csak a csókot, amikor légszomjam támad, hogy zihálva kapjak levegő után, majd ismét az ajkaira. Nem akarom megszakítani, annyira jól esik. Mégis azt hiszem van mit megbeszélnünk főleg ezek után.
Ahogy a homlokát a mellkasomnak dönti, én szuszogva karolom át a hátát. Azt hiszem egy kicsit elragadtattuk magunkat, de cseppet sem bánom. Elégedett mosoly kúszik az arcomra, még mindig ízlelgetem én a csók ízét, hisz ez bizony rendesen nyelvesre sikeredett. Lepillantok rá, arcom a hajába fúrom és csak szuszogok egy ideig így szinte mozdulatlanul.

- Azt hiszem érted megéri kockára tenni a barátságunkat. - simítom végül csak meg az arcát, még akkor is, ha nem néz fel rám, jól esik most csak úgy megérinteni, végigsimítani a puha, lágy bőrén.

**Sasaki Haru** Szer. Feb. 10 2016, 19:17

Még mindig próbálom egyenletesen venni a levegőt, miután megtörtént. Lehet, hogy ezt már Aki édesanyja és az én nagybátyám is előre látta, sőt, biztos vagyok abban is, hogy a nagyapám valami ilyesmire gondolhatott, amikor azt mondta, hogy szeretné őt megismerni, a hangneme akkor eléggé sürgető volt.
Megsimítja az arcom, miközben olyat mond, amit mindig is hallani akartam... legalábbis mióta így érzek iránta. Elmosolyodom csak, s hagyom, hogy egy darabig így maradjunk, majd felpillantok rá csillogó szemekkel.
- A nagyapó már sejtette, mikor én még csak nem is tudtam róla. Azt mondtam neki, csak bolondozik, mert az unokája vagyok és így akar mindig jobb kedvre deríteni, de aztán, mikor elgondolkodtam rajta, rájöttem, hogy igaza van. Ezért akar megismerni - vallom be végül, s folyamatosan mosolygok rá. Nem tudom, ezek után hogyan tovább, mert sokat álmodtam már arról, hogy én és Aki, de hogy az után mit tennék, már fogalmam sincs. Ezt jobb lenne csak a véletlenekre bízni, s hagyni, hogy Aki vigyen magával, és irányítson, persze ne bábként. És tudom jól, hogy nem is viselkedne így, mert nagyon jól meglennénk együtt.
- De úgy látszik, hogy az édesanyád is nagyon szemfüles - nevetek fel. Nem tudom, pontosan milyen irányba kellene vinnem a beszélgetést, hirtelen ezek jutnak eszembe, s hogy ezeket meg kell vitatnom vele. De akkor... én most együtt vagyok Akival? - Belül ledöbbent arc.

**Suyiko Kirinai-Aki** Szer. Feb. 10 2016, 22:44

Kezdek teljesen megnyugodni, a levegővételeim is normálissá válnak, nem zihálok, nem kapkodok levegő után. Csak kiélvezem a pillanatot. Ha ma felébreszt valaki azzal, hogy ez fog történni, biztosan szemberöhögöm, annyira abszurd ez az egész még mindig. Haru és én... és nem húzódott el, én pedig vettem a bátorságot és szerencsét próbálok.
Hallgatom, amit mond, hosszan eltűnődve. Vajon rajta is ennyire látszott mint rajtam? Ezek a szülői megérzések... vagy épp nagyszülői, az már mindegy, egyre megy.
- Szóval nagyapád is... - jegyzem meg szinte összegezve magamnak a dolgot. Tényleg lehidalok tőlük. Kicsit elgondolkodva, csibészes mosollyal lesek Harura.
- Szerinted még mi mindent sejtenek? Kicsit olyan, mint ha összeesküvés elmélet célszemélyei lennénk. - még fura is belegondolni, de nem lehetetlen.

- Nem bánom, hogy szemfüles... de ezek szerint akkor... öhm, lennél a barátnőm? - én teljesen elvesztettem a józan eszem. Egy csók és máris ilyet kérdezek. De valami azt súgja, hogy nem fog elutasítani, abban a csókban sokkal több minden volt.

**Sasaki Haru** Szer. Feb. 10 2016, 23:15

Most már teljesen nyugodt vagyok, elvégre akkor lehetek a leginkább, ha azokba a csodás szemekbe nézek. Istenem, hogy tudtam én mindeddig meglenni nélküle? Azzal a tudattal, hogy szeretem, de egy lépést sem tettem érte... most pedig, hirtelen az enyém.
Bólintok. Majd mosolygok, mert nem hiszem, hogy összeesküvés céltáblái lennénk, szimplán hamarabb meglátták azt, amire mi csak később jöttünk rá.
- De ha a tegnap éjszaka nem motyogom ki, rá se jönnél - nyomom meg gyengéden az orrát. A kérdésére nem is válaszolok, mert nincs semmi ötletem, mi mást sejthetnének még. Nem hiszem, hogy ebben más sejtenivaló is lenne.

Aki kérdése nem érint váratlanul, ugyanis számítottam rá, és azt kell hogy mondjam, vártam is. Legalábbis már megfordult bennem párszor, hogy meg fogja e kérdezni, de ezek szerint nem siklott át felette.
- Igen, leszek - nem is mondhatnám azt, hogy nem, elvégre már a csókkal elfogadtam a közeledését. Én nem tettem volna meg ezt a lépést felé, tekintve, hogy akkor sem tudtam, hogy ő mit érez, de neki már ez biztos volt. Hittem benne, hogy nem fogunk végezni itt egy csókkal, és nem mehetek az utamra azonnal.
Elmosolyodok, majd szorosan megölelem Akit úgy, hogy a fejem a vállára hajtom. Olyan jól esik a közelsége, s reménykedem benne, hogy ezután sem lesz másképp és még többet fogom érezni őt a közelemben.

**Suyiko Kirinai-Aki** Szomb. Feb. 13 2016, 23:38

Megnyomja az orrom, amire csak elmosolyodok. Persze, micsoda érvek, hű. De hát mégis miből másból kellene erre rájöjjek? Lássuk a tényeket, hónapok óta ismerjük egymást, tartjuk a kapcsolatot és párszor találkoztunk. És úgy nagyjából ennyi. Sem levélben nem beszéltünk ilyen dolgokról, annyiszor pedig nem láttam, hogy rájöjjek, mondjuk esetleg fura a viselkedése picit.
- Amíg messze vagy, nehéz kikövetkeztetni, épp hogy érzel irántam. - jegyzem meg pimasz mosollyal. Én vele ellentétben azért nem nyomom meg az orrát, de játékosan megbököm az oldalát, tudom hogy csikis tud lenni ha váratlanul éri.
Kellőképpen felszabadult hangulatban kérdezem meg tőle azt, hogy lenne-e a barátnőm. Noha kimondani azért nehézkes, a csók után szemernyi kétségem sincs afelől, hogy igent fog rá mondani. Igazából ha nem teszem fel a kérdést is azt hiszem kimondatlanul is de már együtt lennénk így is meg úgy is.
Szorosan megölel, amire csak a hátára simítom a kezem. Megtehetném, hogy a fenekére, de nem akarok ennyire rohamosan előre loholni. Ő meg fog várni, sőt alighanem még tapasztalata sincs igazán ebben.

- Letudjuk most a szüleimet a bejelentéssel? - kérdezem végül kíváncsian rá pillantva.

**Sasaki Haru** Szomb. Feb. 20 2016, 20:58

Valóban váratlanul ér a bökés, és kicsit megborzongok az érintéstől. Nem azért, mert rosszul esne, csak tényleg váratlan volt - egyébként Akitól semmi sem esne olyan rosszul.
- Nem mintha messziről elmondhatnám, mert messziről jött ember azt mond, amit akar - mosolygok rá. Igazság szerint akkor hihető valaki szava, ha a szemedbe mondja, hogy tényleg úgy van, és szemrebbenés nélkül elhiszed, amit mond, mert a hangján is érzed, hogy nem hazudik. Eszembe se jutna, hogy valaha is hazudjak akárkinek is, csakis akkor tenném, ha egyébként az igazság kegyetlen lenne, azt is abban az esetben, ha valaki haláláról kellene hazudnom egy kisgyereknek. Nem lenne szívem neki azt mondani, hogy az anyukája meghalt, esetleg burkoltan közölném, hogy minden rendben van, csak szimplán nem ér rá.
Örülök persze, hogy végre együtt vagyunk, ebben a háborús időszakban kell valaki, akihez visszatérhetsz. A család is az. De ha tudom, hogy van valaki, aki mindennél jobban szeret, ezer gátat is átlépnék érte és csak azért is túlélném. Bár... Aki szeret? Ha nem így lenne, nem kérdezte volna meg, hogy lennék e a barátnője.
- Tudjuk - vigyorgok rá. Bár nem tudom, mit fognak szólni, az persze már egyértelmű, hogy nem negatív jelzéseket fogunk visszakapni sem az ő szülei részéről, sem az én családomtól. Hiszen már előre sejtették... az enyémek legalábbis. Az övéi pedig akarták, hogy így legyen.

A mai nap hagytam még kis szünetet Aki számára, mert nem akartam az egész napját elvenni, vagy azt, hogy mindent velem töltsön el, és egyébként nekem is el kellett töltenem egy kis időt a bácsikámmal. De amint újra lehetőségem nyílt rá, késő délután már újra vele voltam.
- Mit gondolsz, meddig fog tartani a háború? - kicsit aggódom, főleg azért is, mert az én falum küzd az ellenségeivel, s nagyapáék odahaza vannak. Ő már nem olyan, hogy el tudjon jönni, egyébként sem az a menekülős fajta. Ő ott akar élni az utolsó leheletéig. Ez a kérdés egyszerűen csak beötlött, nem akarom túlságosan elhúzni ezzel a beszélgetést, inkább gondolnék szép dolgokra, mintsem a háborúra és az azokkal járó gondokra.
- Lehetséges, hogy a továbbiakban Orvosi jutsukat fogok tanulni - ismertetem vele a jövőbeli terveimet. Ennek persze köze van a háborúhoz is, de régóta gondolkodom már rajta.

**Suyiko Kirinai-Aki** Vas. Ápr. 10 2016, 09:40

Őszintén szólva nem igazán lepett meg a szüleim reakciója. Nem izgultam túl én sem, hisz már régóta sejtem, hogy mit gondolnak a családtagjaim kettőnkről. Alighanem igazat kell adnom, hogy ők már a legelejétől fogva sejtették, hogy ez lesz, az már teljesen lényegtelen volt, hogy mikor. Azt hiszem utána jobban is jöttünk ki, hogy Haru elment. Tudtam tisztán gondolkodni, elmélkedni a történteken és alaposan visszagondolni mindazt, ami történt. Csináltam egy kis rendet is a szobában, hogy ha esetleg ide jövünk fel, akkor ne égjen annyira a fejem, mint mondjuk éghetett volna délelőtt. De már vártam, hogy Haru visszajöjjön a családolásból. Nem volt még annyira késő, a nap utolsó sugaraival festette narancsra az eget, miközben én úgy döntöttem, hogy jobb lesz, ha egy kis ideig még kint maradunk. Befeküdtem csak a hintaágyunkba és Harut magamra húztam. Jól esett most így lustálkodni, miközben mélyen beszippantom a haja, a bőre illatát. Azt hiszem kezdenek ilyen apró dolgok is megfogni, egyre jobban figyelek rá. Ki tudja mi lesz még később...
- Nem tudom, de jobb lenne minél hamarabb. A sensei azt mondta, hogy én inkább jobb lenne, ha kimaradnék, mert félkészen nem mehetek. - mi tagadás, az a tanulás igen csak belassult az utóbbi időben. Haru hajába simítok, miközben elgondolkozok a háború kimenetelén. Nem lenne szerencsés károkkal szembesülni, márpedig valamennyire lesznek.
- Remélem, hogy nem fog senki sem megsérülni. - szusszanok végül részemről lezárva a témát. Nem akarok most ezzel foglalkozni, itt messze vagyunk a háborútól, az összecsapásoktól, csupán a falu eleje és az itt-ott beszivárgott elárvult gyerekek emlékeztetnek arra, hogy mi a helyzet.
- Tényleg? - pillantok rá kíváncsian. Illik hozzá, határozottan. Egy aprócska mosolyt csal az arcomra ezzel és rá is sandítok.

- Itt szeretnéd tanulni?

**Sasaki Haru** Vas. Ápr. 10 2016, 11:23

Jól esik csak ülni és bámulni, ahogy a sárga égitest lebukik a horizonton. Furcsa még, hogy van valakim, de azt hiszem, idővel hozzászokok... elvégre egész hamar lettünk barátok, akkor még nem volt olyan szokatlan a közelsége, legalábbis egy ideig. Miután rájöttem, hogy valami nem stimmel belül, kicsit idegen volt, ha odalép mellém, és akaratlanul is elpirultam, de igyekeztem ezt leplezni; talán ezért nem is jött rá egyhamar magától, hogy valami baj van. Éppenséggel nem baj, elvégre a szerelem egy csodás dolog, főleg ha olyannal osztod ezt meg, aki ugyanígy érez irántad.
- Igaza is volt, különben most nem lennél itt - ez kicsit önzőn hangzott. Tudom, hogy Aki bizonyítani akar, nem csak magának, de a családjának is, úgyhogy nem várhatom el tőle, hogy minden pillanatban mellettem legyen, és egyébként is, korai lenne még ilyenekre gondolni, csak most léptük át a küszöböt.
- Egy háborúban nincs olyan, aki épségben megúszná - nem tudom, honnan jöhetett ez a gondolat, de ha jobban belefúrom magam, egyértelmű, hogy nem lehet úgy megvívni egy háborút, hogy közben ne szereznénk valamilyen sérülést. Legyen szó lelkiről akár, mindenkiben ejt valamilyen sebet.
- Nem tudom, lehetséges. Arra gondoltam, hogy amíg nem ér véget a háború, maradok. Mindeddig az volt a fejemben, hogy két hónap talán és megyek, de aztán rájöttem, hogy nem lenne szerencsés ilyen időszakban két ország között átutazni - otthagynám a fogam.
- Így még meggondolom. Talán megkérek valakit, hogy tanítson, nem tudom, ez mennyire lehetséges, tekintve, hogy nem vagyok konohai - nos igen... ez egy kicsit keresztbehúzza a számításokat. Mindenféle számítást. Azt, hogy valamit tanuljak itt, vagy azt, hogy többet tölthessek együtt Akival... de már megint ezek az önző gondolatok!
- Sokat gondolkodtam ezen, hogy mi illene hozzám, de nem tudom, hogy menne e. Nem vagyok az a fajta, aki szívesen bántja az embereket, inkább megmenteni szeretném azokat, és ilyen vészhelyzetekben mindig jól jön, ha van egy orvosi ninja a közelben, mellesleg szeretném is - sose voltam olyan, aki habozás nélkül megölne valakit. Nyilván ha az életem függne tőle és az ellenségem, akkor... talán.
Az ölembe húzom Aki egyik kezét, hogy simogathassam a kézfejét. Sokkal nagyobb, mint az enyém, az én kacsóm tökéletesen illeszkedik bele. Egyszerűen csak jól esik megérinteni.

**Suyiko Kirinai-Aki** Vas. Ápr. 10 2016, 11:52

A sensei döntéseit néha én magam sem értem. Mikor mondta, hogy nem mehetek, csak fújtam egyet. Ugyan már, minden valamire való harcos ott lesz, hogy a saját hazáját védelmezze minimum. Persze ha itt beütne a baj, akkor szó nélkül mennék a frontra, hogy a rejtek falu ne essen el. Ez az otthonom, a családom már évtizedek óta itt él, tősgyökeres konohaiak. Mindig is ez volt az otthonom és ez is marad, innét soha el nem mennék, akkor sem, ha valami nagy baj történne. Tudom, hogy ezek túlságosan hazai gondolatok és az is, hogy szeretnék a ninjatársadalom hasznos tagja lenni idehaza. Nem vágyok ki igazán, a falakon belül szeretnék érvényesülni. Fiatal vagyok ez tény, de már most tudom, nagyjából mit szeretnék elérni. Épp ezért is esik nehezemre beismerni, hogy Haru sem mond hülyeséget azzal, hogy a sensei pártjára áll. Csak hát... szívesen segítettem volna.
- Szeretnék hasznos lenni, minden valamire való fiatal most odakint harcol és bevetéseken van. - szusszantok elégedetlen sóhaj kíséretében. Persze az jól esik, hogy most itt van ő, de attól még szívesen lennék akár ott is.
- Én sem engednélek útra ilyen időszakban. - jegyzem meg halkan. Persze, majd hagyom, hogy elinduljon, amikor ki tudja, hogy két ország határán mi a helyzet. Azt tudom és megingathatatlan tény, hogy a Vllám országa szövetségesünk, de a határvidéken ki tudja milyen alakok járnak. Túl veszélyes, főleg ha valaki egyedül utazik.
Egészen megtetszik a gondolat. Én sem úgy ismertem meg őt, mint aki minden helyzetben képes lenne másokat bántani, de tud józan fejjel gondolkozni. Ez nagy előny már egy ilyen hivatásnál, van aki nem tudja türtőztetni magát, vagy sokkot kap, láttam olyat is már. Egy mosollyal nyugtázom az ötleteit, miközben elképzelem őt medikus ninjaként tevékenykedni.
- Bármibe is fogsz bele, én támogatlak benne. Ha gondolod, megpróbálhatok beszélni valakivel. - bár fogalmam sincs kivel és mit mondjak. Nem konohai, így fogalmam sincs, hogy ezt hogyan fogadná a vezetőség bármelyik tagja. Lepillantok a kezünkre, figyelem, ahogy simogatni kezdi a kézfejemet. Kifejezetten élvezem, ami azt illeti.

- Szóval akkor több mint két hónapig, vagy amíg a háború tart, maradnál is?

Ajánlott tartalom