(Unazaki) Saya
3 posters
1 / 1 oldal
(Unazaki) Saya
Saya Vas. Jan. 09 2011, 00:46
NÉV – (Unazaki) Saya
ORSZÁG – Fű Ország
NEM – nő
KOR – 23
VÉRCSOPORT – 0+
KINÉZET – Magas, normál testalkat, hosszú fehér haj hátul összefogva, zöldeskék szemek, többnyire valamilyen kimonót hord
JELLEM – Saya társaságkedvelő, keresi az emberi kapcsolatokat. Talpraesett, jó kapcsolatteremtő képességét igyekszik minél jobban kihasználni, munkában, üzleti életben, baráti körben egyaránt. Érzékeny típus, sokszor az értelmei befolyásolják, és a megérzéseire hallgat az észérvek helyett. Rendkívül rend- és tisztaságmániás, amit néha talán túlzásba is visz, ilyenkor képes mások holmija közt kérdezés nélkül rendet rakni. Erőteljesen kötődik a művészetekhez, éppen ezért választotta a festő pályát is. Elismerésre és sikerre vágyik.
RANG – "festő-tanonc" (D)
KÜLÖNLEGES KÉPESSÉG – A chakra irányítás alapjait ismeri annyira, hogy tekercsekbe tudjon pecsételni különböző használati tárgyakat, viszont ezen kívül egy jutsut sem ismer.
Amikor a „hűvös”, negatív érzések erőteljesen úrrá lesznek rajta (pl. szomorúság, félelem, bánat), olyankor kissé lehűl körülötte a levegő… Érezhetően, de nem nagyon, csupán néhány Co lesz a különbség.
FELSZERELÉSEK – Egy kis csomagot hord magával benne néhány személyes holmival (pl. tekercsek, fésű, apró tükör, stb…). Egy pénzes szütyő és egy tanto az obijába rejtve, illetve egy fából készült shakuhachi (tradicionális japán furulya), amit az oldalán lógva hord. Illetve tekercsekbe pecsételve néhány váltás ruha, ecsetek, papírok, festékek, tuskészlet, ami a festéshez kell.
VAGYON – 7800 Ryou
ELŐTÖRTÉNET – Hogy pontosan, hol vagy mikor születtem, azt nem tudom. A szüleimet szintén nem ismerem. Egy Fű Ország béli templomban nőttem fel, mióta az eszemet tudom, az itt élő szerzetesek neveltek, tanítottak, illetve egy Suzume nevű idős hölgy, akit többnyire mindenki csak Anyónak hívott. Amikor az igazi szüleim után érdeklődtem, elmondták, hogy 23 évvel ezelőtt a templom lépcsőjén találtak, pólyába bugyolálva. Se egy levél, se valami apró kis tárgy, ami valami magyarázatul szolgálna…
Mivel nem élhettem a templomban a férfiak között, ezért egy, a közelben lévő kis faluszéli házikóban éltem Suzume Anyóval. Habár kor alapján akár a nagymamám is lehetett volna, én mégis anyámként szerettem, hiszen ő foglalkozott velem a legtöbbet – tanított meg írni és olvasni, főzni, mosni, takarítani, egyszóval az életre készített fel. Neki nem voltak gyermekei, így, még ha kissé sajnálta is ami velem történt, titkon azért mégis örült, hogy a sors így alakult. Ő takarította a templomot, mosott a szerzetesekre, tartotta rendben a kertet, így amikor kicsit nagyobb lettem, én is besegítettem neki a munkába. Úgy érzem, a szerzetesek is örültek a jelenlétemnek, hiszen így legalább egy kis életet vittem a szürke hétköznapjaikba. Amikor nem Anyónak segítettem, többnyire akkor is itt voltam, faggattam a többieket, beszéltünk, az írást, olvasást gyakoroltuk, esetleg mást tanítottak nekem. Olyan is volt, hogy csak csendben ültem valamelyik terem szélén, és néztem őket, ahogy edzenek, harcművészetet gyakorolnak, kalligráfiát gyakorolnak, vagy hallgattam őket, ahogy a különböző hangszereken játszanak. Utána szinte mindig megpróbáltam utánozni őket, az én belátásom szerint több-kevesebb sikerrel, de ha valaki látott volna, biztosan jót nevetett volna rajtam. Vagy ki tudja? Lehet, hogy ezeken is jókat derültek, csak engem nem akartak zavarba hozni azzal, hogy említik…
Hogy pontosan az év melyik napján születtem, azt nem tudom, így a megtalálóim azt a napot választották ki születésnapom dátumául, amikor anno megtaláltak engem. Talán 8 vagy 9 éves lehettem, amikor egy shakuhachi-t kaptam ajándékba. Ez egy tradicionális japán furulya. Eleinte nem tudtam, hogyan kell használni, csupán ügyetlenül próbálkoztam vele. A szerzetesek és Anyó is úgy látta, hogy van bennem tehetség a művészetekhez, így miután az írást, olvasást eléggé elsajátítottam, a tanulás főként zenetanulásból és kalligráfia gyakorlásból állt. Mivel szinte minden napsort kerítettünk a shakuhachi tanulásra, ezért 1-2 év alatt már olyan szinten megtanultam játszani rajta, hogy hamarosan más Anyó shamisen játékát is kísérhettem. Olyan büszkének éreztem magam, mint azelőtt még soha. Igaz, nem léptünk fel idegenek, vagy nagy közönség előtt, csupán a templom szerzetesei hallgatták a játékunkat, viszont számomra ez akkor is nagy dicsőség volt. Annyira megszerettem a zenét, hogy szinte a lényemmé vált. Mindenhová magammal viszem e számomra oly becses hangszert, s kikapcsolódásként, meditálásként gyakran játszom rajta, akárcsak ha rossz a hangulatom, hiszen mindig megnyugtat, jobb kedvre derít.
Mivel a templom a falu határán kívül található, s legtöbb időmet itt töltöttem, így a faluba nem igazán jártam be. Igaz, a házunk a falu szélén volt, viszont a központba csak akkor mentem, ha Anyóval vásárolni mentünk. A faluban mindenki csak a templomküszöbön-talált-árva-lányként, ismert. Emlékszem, amikor fiatalabb koromban néha egyedül mentem, mennyi sértést, csúfolódást vágtak a kortársaim a fejemhez… A felnőttek? Azok pedig mondhatni levegőnek néztek, mint ha nem is léteznék. Kinézet alapján nagyjából ismerem a falusiakat, de különösebben sose kerestem a társaságukat. Talán épp emiatt nem szerettem közöttük járni, sokkal szívesebben tartózkodtam a templomban, ebben a sokak számára oly idegen világban.
Habár nekem ez a hely volt a világ közepe, mások nem sűrűn jártak erre. Na jó, a templom istenének szentélyéhez évente egyszer, a nyári napforduló idején szinte az összes falubéli ellátogatott, hogy imádkozzon, és ajándékokat ajánljon fel a helyi isteneknek. Ezt leszámítva azonban kész csodának számított, ha egy idegen véletlenül erre tévedt. Mint mondtam, mások számára nem volt túl nagy jelentősége ennek a helynek.
15 éves voltam, amikor egy nap újabb nagy fordulópont következett be az életemben. Egy idős, vándorló szerzetes érkezett a templomunkba, azzal a céllal, hogy néhány napot itt töltsön. Azt állította, hogy az ország templomait járja végig, miközben utazásai során verseket ír, s képeket fest a különböző templomokról, épületekről. Mivel a szerzeteseink vendégül látták erre a pár napra, maradt, s az elkövetkező néhány napban csendben, félrevonultan meditált és alkotott, felváltva. Persze gyerekes kíváncsiságomat nem tudtam türtőztetni, így valahogy mindig úgy intéztem a dolgaimat, hogy az idegen közelében lehessek, megleshessem, hogy éppen mit alkot. Történt egyik nap, hogy épp festéshez készülődött, kiterített egy kis tekercset, majd nekiállt a tust előkészíteni. Ám mielőtt még elkezdhette volna a festést, ebédidőt jelzett a templom harangja, így magára hagyta a holmiját, és csatlakozott a többi szerzeteshez. Én pedig kihasználva a soha vissza nem térő alkalmat, odalopóztam az előkészített eszközeihez. Hosszú perceken át csak némán, csodálattal teli tekintettel bámultam a különböző ecseteket, az előkészített tust, a színes festékeket… Majd vettem a bátorságot, és óvatosan sorban megtapogattam őket. Kezembe fogtam, ujjaimat végigsimítottam a különböző őz- és rókaszőr ecseteken, majd az egyik ujjam hegyét belemártottam a tusba, majd egy másik ujjammal finoman összedörzsöltem, hogy érezhessem az állagát. Teljesen megfeledkeztem magamról, s azon kaptam magam, hogy ecset a kezemben, ecset a tusba, én pedig épp egy vonalat készülök húzni a szép, tiszta papírra… A szívem úgy zakatolt, hogy majd’ kiugrott a helyéről, s már épp meggondoltam volna magam, amikor egy csepp tus lecsöppent a papírra.
~Istenek és istennők! –kerekedett el a tekintetem, hogy most mitévő legyek? Gyorsan előkaptam egy vászon zsebkendőt, hogy felitassam a tuscseppet a papírról, az azonban addigra már felszívta, így csak egy kissé elmaszatoltam…
~Most már úgy is mindegy… már holmiját használtam engedély nélkül, ráadásul biztos a lebukás… Így is úgy is büntetés lesz belőle, akkor meg nincs mit vesztenem… -morfondíroztam magamban, majd az ecsetet hozzáérintettem a papírhoz, s húztam egy vonalat. De mit is rajzoljak? Túl sok mindent nem ismerek és nem láttam még a világból, így úgy döntöttem, az én hőn szeretett templomomat fogom megörökíteni. Annyira belemerültem a munkába, hogy fel sem tűnt, hogy időközben az idős szerzetes visszatért, s végig engem nézett. Vagyis inkább azt, milyen átszellemülten festek. Ahogy végeztem, elégedetten csodáltam a művemet. A kalligráfia gyakorlásnak köszönhetően egész jól bántam az ecsettel, így a végeredmény is egész jó lett ahhoz képest, hogy először festettem képet. Amikor azonban megfordultam, és megláttam a vendégünket, kis híján szívrohamot kaptam az ijedtségtől…
Az idős szerzetes egy szót sem szólt, csak odasétált a kép mellé, miközben én a földig borulva meghajoltam előtte és megpróbáltam elnézést kérni, de csak valami dadogással tarkított próbálkozás lett belőle. Intett, hogy hagyjam abba és álljak fel, majd faggatni kezdett, hogy mióta festek, hol, kitől tanultam… Elmondtam neki, hogy az itteni szerzetesek tanítgattak mióta csak az eszemet tudom, ám festészetet még senkitől sem tanultam… Biccentett, majd magamra hagyva kisétált a teremből. Én csak értetlenül pislogtam utána, majd gyorsan felpattantam és siettem vissza, hogy folytassam a munkámat.
Később a templom egyik vezető szerzetese magához hívatott, és közölte, hogy az itt tartózkodó vándor szerzetes beszélt vele. Tehetséget lát bennem, s ha van hozzá kedvem, akkor maga mellé venne, mint tanítvány. El sem tudjátok képzelni, mennyire meglepődtem, így szinte egyből rávágtam, hogy rendben! Az idős szerzetes így velünk maradt, letelepedett nálunk egy jó időre – úgy 5 évre. Továbbra is segítettem Anyónak a munkákban, viszont a délutánokat új mesteremmel töltöttem, aki festeni tanított engem. Eleinte csak a templomban és kertjében festettünk, majd később kisebb-nagyobb kirándulásokat tettünk a környéken. Így „kitágult” előttem a világ, s nem csak a környezetemet ismertem meg, de más embereket, szokásokat, kultúrákat is. Először csak néhány órányi távolságokra mentünk, majd fokozatosan egyre távolabb és távolabb, míg végül már odáig jutottunk, hogy néha 1-2 hétig is távolvoltunk a templomtól. Amikor 20 éves lettem, addigra szinte a festés és utazás töltötte ki minden időmet, már olyan kevés időt töltöttem a templomban és Anyó házában, hogy úgy döntöttem, ha legközelebb visszatérünk, búcsút veszek tanítóimtól és „szüleimtől”, s elindulok világot látni.
Amikor elérkezett a nagy pillanat, nehezen, könnyezve, hosszú búcsúzkodás és köszönet után, amit értem tettek, búcsút vettem ettől a helytől. Megígértem, hogy amilyen gyakran csak tehetem, visszatérek, hogy meglátogassam őket, majd mesteremmel útnak indultunk. Fura volt belegondolni, hogy mennyire megváltozott az életem, ám így lehetőségem nyílik arra, hogy ne mint cseléd, hanem mint festő is bizonyíthassak az életben és elismerést szerezhessek. A következő két év során mesteremmel a Fű országának nagy részét bejártuk, s a környező országokban is jártunk, miközben folyamatosan új dolgokat tanultam, ismertem meg. Mindig is csodálkoztam, hogy hogy-hogy olyan kevés holmival utazik a tanítóm, mire beavatott a titkába… Megtanultam tőle a chakra irányítás alapjait, ami a ninja technikák elsajátításához is szükséges, azonban nálam ilyenről szó sem volt – ez a tudás csupán arra szolgált, hogy a különböző tárgyak tekercsekbe való pecsételését megtanuljam. Így több holmit is „magamnál” hordhatok, s sokkal kényelmesebb megoldás, mint mindent cipelni. Templomokat jártunk be, más festők képeivel ismerkedhettem meg, új technikákat tanultam. Nem sokkal a 22. születésnapom után azonban idős mesterem lebetegedett, valami kór támadta meg legyengült szervezetét, ami ellen úgy tűnt, már nem tudja felvenni a harcot – így hamarosan magamra maradtam.
Mivel az egész életemet emberek között éltem le, nehéz volt hozzászoknom ehhez a váratlanul jött magányhoz, ami rákényszerített az önállóságra… hosszú hónapokon át gyászoltam a mesteremet, hiszem több mint 7 éven át ismertem, több mint 7 éven át tanított engem nap mint nap, s amit ma tudok, s a világból ismerek, nagyrészt neki köszönhető. Amíg élek, örökké hálával gondolok rá.
Azonban még hosszú út áll előttem, hiszen az élet folytonos tanulás, s én is tanulok, igaz, jelenleg mester nélkül, önszorgalomból, hacsak nem lesz olyan isteni szerencsém, hogy egy másik mester is átadja nekem tudásának egy részét. Addig is, mivel egyedül maradtam, biztos ami biztos, beszereztem egy kis tantót magamnak, arra az esetre, ha esetleg valaki rám támadna… Valamiből pedig meg is kell élnem, így járom a világot, s az általam készített és eladott képek bevételéből tartom el magam.
Megjegyzés - Az Unazaki klán tagja, akit még kisgyermek korában, a polgárháború alatt menekítettek ki az országból a Fű országába, ő azonban a származása felől semmit sem tud.
ORSZÁG – Fű Ország
NEM – nő
KOR – 23
VÉRCSOPORT – 0+
KINÉZET – Magas, normál testalkat, hosszú fehér haj hátul összefogva, zöldeskék szemek, többnyire valamilyen kimonót hord
JELLEM – Saya társaságkedvelő, keresi az emberi kapcsolatokat. Talpraesett, jó kapcsolatteremtő képességét igyekszik minél jobban kihasználni, munkában, üzleti életben, baráti körben egyaránt. Érzékeny típus, sokszor az értelmei befolyásolják, és a megérzéseire hallgat az észérvek helyett. Rendkívül rend- és tisztaságmániás, amit néha talán túlzásba is visz, ilyenkor képes mások holmija közt kérdezés nélkül rendet rakni. Erőteljesen kötődik a művészetekhez, éppen ezért választotta a festő pályát is. Elismerésre és sikerre vágyik.
RANG – "festő-tanonc" (D)
KÜLÖNLEGES KÉPESSÉG – A chakra irányítás alapjait ismeri annyira, hogy tekercsekbe tudjon pecsételni különböző használati tárgyakat, viszont ezen kívül egy jutsut sem ismer.
Amikor a „hűvös”, negatív érzések erőteljesen úrrá lesznek rajta (pl. szomorúság, félelem, bánat), olyankor kissé lehűl körülötte a levegő… Érezhetően, de nem nagyon, csupán néhány Co lesz a különbség.
FELSZERELÉSEK – Egy kis csomagot hord magával benne néhány személyes holmival (pl. tekercsek, fésű, apró tükör, stb…). Egy pénzes szütyő és egy tanto az obijába rejtve, illetve egy fából készült shakuhachi (tradicionális japán furulya), amit az oldalán lógva hord. Illetve tekercsekbe pecsételve néhány váltás ruha, ecsetek, papírok, festékek, tuskészlet, ami a festéshez kell.
VAGYON – 7800 Ryou
ELŐTÖRTÉNET – Hogy pontosan, hol vagy mikor születtem, azt nem tudom. A szüleimet szintén nem ismerem. Egy Fű Ország béli templomban nőttem fel, mióta az eszemet tudom, az itt élő szerzetesek neveltek, tanítottak, illetve egy Suzume nevű idős hölgy, akit többnyire mindenki csak Anyónak hívott. Amikor az igazi szüleim után érdeklődtem, elmondták, hogy 23 évvel ezelőtt a templom lépcsőjén találtak, pólyába bugyolálva. Se egy levél, se valami apró kis tárgy, ami valami magyarázatul szolgálna…
Mivel nem élhettem a templomban a férfiak között, ezért egy, a közelben lévő kis faluszéli házikóban éltem Suzume Anyóval. Habár kor alapján akár a nagymamám is lehetett volna, én mégis anyámként szerettem, hiszen ő foglalkozott velem a legtöbbet – tanított meg írni és olvasni, főzni, mosni, takarítani, egyszóval az életre készített fel. Neki nem voltak gyermekei, így, még ha kissé sajnálta is ami velem történt, titkon azért mégis örült, hogy a sors így alakult. Ő takarította a templomot, mosott a szerzetesekre, tartotta rendben a kertet, így amikor kicsit nagyobb lettem, én is besegítettem neki a munkába. Úgy érzem, a szerzetesek is örültek a jelenlétemnek, hiszen így legalább egy kis életet vittem a szürke hétköznapjaikba. Amikor nem Anyónak segítettem, többnyire akkor is itt voltam, faggattam a többieket, beszéltünk, az írást, olvasást gyakoroltuk, esetleg mást tanítottak nekem. Olyan is volt, hogy csak csendben ültem valamelyik terem szélén, és néztem őket, ahogy edzenek, harcművészetet gyakorolnak, kalligráfiát gyakorolnak, vagy hallgattam őket, ahogy a különböző hangszereken játszanak. Utána szinte mindig megpróbáltam utánozni őket, az én belátásom szerint több-kevesebb sikerrel, de ha valaki látott volna, biztosan jót nevetett volna rajtam. Vagy ki tudja? Lehet, hogy ezeken is jókat derültek, csak engem nem akartak zavarba hozni azzal, hogy említik…
Hogy pontosan az év melyik napján születtem, azt nem tudom, így a megtalálóim azt a napot választották ki születésnapom dátumául, amikor anno megtaláltak engem. Talán 8 vagy 9 éves lehettem, amikor egy shakuhachi-t kaptam ajándékba. Ez egy tradicionális japán furulya. Eleinte nem tudtam, hogyan kell használni, csupán ügyetlenül próbálkoztam vele. A szerzetesek és Anyó is úgy látta, hogy van bennem tehetség a művészetekhez, így miután az írást, olvasást eléggé elsajátítottam, a tanulás főként zenetanulásból és kalligráfia gyakorlásból állt. Mivel szinte minden napsort kerítettünk a shakuhachi tanulásra, ezért 1-2 év alatt már olyan szinten megtanultam játszani rajta, hogy hamarosan más Anyó shamisen játékát is kísérhettem. Olyan büszkének éreztem magam, mint azelőtt még soha. Igaz, nem léptünk fel idegenek, vagy nagy közönség előtt, csupán a templom szerzetesei hallgatták a játékunkat, viszont számomra ez akkor is nagy dicsőség volt. Annyira megszerettem a zenét, hogy szinte a lényemmé vált. Mindenhová magammal viszem e számomra oly becses hangszert, s kikapcsolódásként, meditálásként gyakran játszom rajta, akárcsak ha rossz a hangulatom, hiszen mindig megnyugtat, jobb kedvre derít.
Mivel a templom a falu határán kívül található, s legtöbb időmet itt töltöttem, így a faluba nem igazán jártam be. Igaz, a házunk a falu szélén volt, viszont a központba csak akkor mentem, ha Anyóval vásárolni mentünk. A faluban mindenki csak a templomküszöbön-talált-árva-lányként, ismert. Emlékszem, amikor fiatalabb koromban néha egyedül mentem, mennyi sértést, csúfolódást vágtak a kortársaim a fejemhez… A felnőttek? Azok pedig mondhatni levegőnek néztek, mint ha nem is léteznék. Kinézet alapján nagyjából ismerem a falusiakat, de különösebben sose kerestem a társaságukat. Talán épp emiatt nem szerettem közöttük járni, sokkal szívesebben tartózkodtam a templomban, ebben a sokak számára oly idegen világban.
Habár nekem ez a hely volt a világ közepe, mások nem sűrűn jártak erre. Na jó, a templom istenének szentélyéhez évente egyszer, a nyári napforduló idején szinte az összes falubéli ellátogatott, hogy imádkozzon, és ajándékokat ajánljon fel a helyi isteneknek. Ezt leszámítva azonban kész csodának számított, ha egy idegen véletlenül erre tévedt. Mint mondtam, mások számára nem volt túl nagy jelentősége ennek a helynek.
15 éves voltam, amikor egy nap újabb nagy fordulópont következett be az életemben. Egy idős, vándorló szerzetes érkezett a templomunkba, azzal a céllal, hogy néhány napot itt töltsön. Azt állította, hogy az ország templomait járja végig, miközben utazásai során verseket ír, s képeket fest a különböző templomokról, épületekről. Mivel a szerzeteseink vendégül látták erre a pár napra, maradt, s az elkövetkező néhány napban csendben, félrevonultan meditált és alkotott, felváltva. Persze gyerekes kíváncsiságomat nem tudtam türtőztetni, így valahogy mindig úgy intéztem a dolgaimat, hogy az idegen közelében lehessek, megleshessem, hogy éppen mit alkot. Történt egyik nap, hogy épp festéshez készülődött, kiterített egy kis tekercset, majd nekiállt a tust előkészíteni. Ám mielőtt még elkezdhette volna a festést, ebédidőt jelzett a templom harangja, így magára hagyta a holmiját, és csatlakozott a többi szerzeteshez. Én pedig kihasználva a soha vissza nem térő alkalmat, odalopóztam az előkészített eszközeihez. Hosszú perceken át csak némán, csodálattal teli tekintettel bámultam a különböző ecseteket, az előkészített tust, a színes festékeket… Majd vettem a bátorságot, és óvatosan sorban megtapogattam őket. Kezembe fogtam, ujjaimat végigsimítottam a különböző őz- és rókaszőr ecseteken, majd az egyik ujjam hegyét belemártottam a tusba, majd egy másik ujjammal finoman összedörzsöltem, hogy érezhessem az állagát. Teljesen megfeledkeztem magamról, s azon kaptam magam, hogy ecset a kezemben, ecset a tusba, én pedig épp egy vonalat készülök húzni a szép, tiszta papírra… A szívem úgy zakatolt, hogy majd’ kiugrott a helyéről, s már épp meggondoltam volna magam, amikor egy csepp tus lecsöppent a papírra.
~Istenek és istennők! –kerekedett el a tekintetem, hogy most mitévő legyek? Gyorsan előkaptam egy vászon zsebkendőt, hogy felitassam a tuscseppet a papírról, az azonban addigra már felszívta, így csak egy kissé elmaszatoltam…
~Most már úgy is mindegy… már holmiját használtam engedély nélkül, ráadásul biztos a lebukás… Így is úgy is büntetés lesz belőle, akkor meg nincs mit vesztenem… -morfondíroztam magamban, majd az ecsetet hozzáérintettem a papírhoz, s húztam egy vonalat. De mit is rajzoljak? Túl sok mindent nem ismerek és nem láttam még a világból, így úgy döntöttem, az én hőn szeretett templomomat fogom megörökíteni. Annyira belemerültem a munkába, hogy fel sem tűnt, hogy időközben az idős szerzetes visszatért, s végig engem nézett. Vagyis inkább azt, milyen átszellemülten festek. Ahogy végeztem, elégedetten csodáltam a művemet. A kalligráfia gyakorlásnak köszönhetően egész jól bántam az ecsettel, így a végeredmény is egész jó lett ahhoz képest, hogy először festettem képet. Amikor azonban megfordultam, és megláttam a vendégünket, kis híján szívrohamot kaptam az ijedtségtől…
Az idős szerzetes egy szót sem szólt, csak odasétált a kép mellé, miközben én a földig borulva meghajoltam előtte és megpróbáltam elnézést kérni, de csak valami dadogással tarkított próbálkozás lett belőle. Intett, hogy hagyjam abba és álljak fel, majd faggatni kezdett, hogy mióta festek, hol, kitől tanultam… Elmondtam neki, hogy az itteni szerzetesek tanítgattak mióta csak az eszemet tudom, ám festészetet még senkitől sem tanultam… Biccentett, majd magamra hagyva kisétált a teremből. Én csak értetlenül pislogtam utána, majd gyorsan felpattantam és siettem vissza, hogy folytassam a munkámat.
Később a templom egyik vezető szerzetese magához hívatott, és közölte, hogy az itt tartózkodó vándor szerzetes beszélt vele. Tehetséget lát bennem, s ha van hozzá kedvem, akkor maga mellé venne, mint tanítvány. El sem tudjátok képzelni, mennyire meglepődtem, így szinte egyből rávágtam, hogy rendben! Az idős szerzetes így velünk maradt, letelepedett nálunk egy jó időre – úgy 5 évre. Továbbra is segítettem Anyónak a munkákban, viszont a délutánokat új mesteremmel töltöttem, aki festeni tanított engem. Eleinte csak a templomban és kertjében festettünk, majd később kisebb-nagyobb kirándulásokat tettünk a környéken. Így „kitágult” előttem a világ, s nem csak a környezetemet ismertem meg, de más embereket, szokásokat, kultúrákat is. Először csak néhány órányi távolságokra mentünk, majd fokozatosan egyre távolabb és távolabb, míg végül már odáig jutottunk, hogy néha 1-2 hétig is távolvoltunk a templomtól. Amikor 20 éves lettem, addigra szinte a festés és utazás töltötte ki minden időmet, már olyan kevés időt töltöttem a templomban és Anyó házában, hogy úgy döntöttem, ha legközelebb visszatérünk, búcsút veszek tanítóimtól és „szüleimtől”, s elindulok világot látni.
Amikor elérkezett a nagy pillanat, nehezen, könnyezve, hosszú búcsúzkodás és köszönet után, amit értem tettek, búcsút vettem ettől a helytől. Megígértem, hogy amilyen gyakran csak tehetem, visszatérek, hogy meglátogassam őket, majd mesteremmel útnak indultunk. Fura volt belegondolni, hogy mennyire megváltozott az életem, ám így lehetőségem nyílik arra, hogy ne mint cseléd, hanem mint festő is bizonyíthassak az életben és elismerést szerezhessek. A következő két év során mesteremmel a Fű országának nagy részét bejártuk, s a környező országokban is jártunk, miközben folyamatosan új dolgokat tanultam, ismertem meg. Mindig is csodálkoztam, hogy hogy-hogy olyan kevés holmival utazik a tanítóm, mire beavatott a titkába… Megtanultam tőle a chakra irányítás alapjait, ami a ninja technikák elsajátításához is szükséges, azonban nálam ilyenről szó sem volt – ez a tudás csupán arra szolgált, hogy a különböző tárgyak tekercsekbe való pecsételését megtanuljam. Így több holmit is „magamnál” hordhatok, s sokkal kényelmesebb megoldás, mint mindent cipelni. Templomokat jártunk be, más festők képeivel ismerkedhettem meg, új technikákat tanultam. Nem sokkal a 22. születésnapom után azonban idős mesterem lebetegedett, valami kór támadta meg legyengült szervezetét, ami ellen úgy tűnt, már nem tudja felvenni a harcot – így hamarosan magamra maradtam.
Mivel az egész életemet emberek között éltem le, nehéz volt hozzászoknom ehhez a váratlanul jött magányhoz, ami rákényszerített az önállóságra… hosszú hónapokon át gyászoltam a mesteremet, hiszem több mint 7 éven át ismertem, több mint 7 éven át tanított engem nap mint nap, s amit ma tudok, s a világból ismerek, nagyrészt neki köszönhető. Amíg élek, örökké hálával gondolok rá.
Azonban még hosszú út áll előttem, hiszen az élet folytonos tanulás, s én is tanulok, igaz, jelenleg mester nélkül, önszorgalomból, hacsak nem lesz olyan isteni szerencsém, hogy egy másik mester is átadja nekem tudásának egy részét. Addig is, mivel egyedül maradtam, biztos ami biztos, beszereztem egy kis tantót magamnak, arra az esetre, ha esetleg valaki rám támadna… Valamiből pedig meg is kell élnem, így járom a világot, s az általam készített és eladott képek bevételéből tartom el magam.
Megjegyzés - Az Unazaki klán tagja, akit még kisgyermek korában, a polgárháború alatt menekítettek ki az országból a Fű országába, ő azonban a származása felől semmit sem tud.
A hozzászólást Saya összesen 2 alkalommal szerkesztette, legutóbb Kedd Jan. 11 2011, 19:17-kor.
Saya- Játékos
Adatlap
Szint: D
Rang:
Chakraszint: 75
Re: (Unazaki) Saya
Konan1 Kedd Jan. 11 2011, 08:51
Csodálatos! Más szó nem is nagyon illik az előtörténetre. Nagyszerűen ki van dolgozva és még a legapróbb részletekre is ügyeltél.
Nos kedves Saya ezennel elfogadom az előtörténetedet!
[Most egy kicsit bajban vagyok
ilyen jó történeteket jutalmazni szoktam és ez most sem fog elmaradni. Csak a jutalmon kell gondolkoznom ^^ Hopp meg is van 
]
Mivel a chakrádet ne igazán fejlesztetted, csak a tekercs pecsételő jutsu miatt így kezdő chakraként 70-et adok neked, ha a későbbiekben tovoábbi ninjutsut szeretnél tanulni. Ha nem akarsz, akkor ezt akár figyelmen kívül is hagyhatod ^^
Pénzösszeg: 7800 Ryou - Hiszen a művészet megfizethetetlen ^^
Írj adatlapot és usgyi játszani
Üdvözlettel Konan
Nos kedves Saya ezennel elfogadom az előtörténetedet!
[Most egy kicsit bajban vagyok
ilyen jó történeteket jutalmazni szoktam és ez most sem fog elmaradni. Csak a jutalmon kell gondolkoznom ^^ Hopp meg is van ]Mivel a chakrádet ne igazán fejlesztetted, csak a tekercs pecsételő jutsu miatt így kezdő chakraként 70-et adok neked, ha a későbbiekben tovoábbi ninjutsut szeretnél tanulni. Ha nem akarsz, akkor ezt akár figyelmen kívül is hagyhatod ^^
Pénzösszeg: 7800 Ryou - Hiszen a művészet megfizethetetlen ^^
Írj adatlapot és usgyi játszani
Üdvözlettel Konan
Konan1- Inaktív
Re: (Unazaki) Saya
Saya Kedd Jan. 11 2011, 11:02
Nagyon szépen köszönöm! Először úgy gondoltam, hogy más ninja technikát nem akarok tanulni vele a továbbiakban, de egy ilyen ajánlatot nem hagyhatok ki Elfér az adatlapon az a 70 chakra...
Még annyit kérdezhetek, hogy a rangot magamnak kell kitalálni, vagy azt is egy admin/moderátor/mesélő dönti el? Csak mert egyelőre üresen hagytam...
Elfér az adatlapon az a 70 chakra...Még annyit kérdezhetek, hogy a rangot magamnak kell kitalálni, vagy azt is egy admin/moderátor/mesélő dönti el? Csak mert egyelőre üresen hagytam...
Saya- Játékos
Adatlap
Szint: D
Rang:
Chakraszint: 75
Re: (Unazaki) Saya
Konan1 Kedd Jan. 11 2011, 11:18
A civilek szintezésével egy kicsit bajban vagyok ''^^ tehát ezzel kérlek fordulj Shikakuhoz vagy ás hozzáértő staffhoz Valamint a mini profil beállítását is kérvényezd, mer valamiért nekem ahhoz nincs jogom ''^"^''
Valamint a mini profil beállítását is kérvényezd, mer valamiért nekem ahhoz nincs jogom ''^"^''
Konan1- Inaktív
Re: (Unazaki) Saya
Shikaku Kedd Jan. 11 2011, 18:05
Konan néninek nem tudom miért nem volt joga, most már biztos van.
A civileknél pedig mindössze annyi a megjegyzendő, hogy az előtörténetre tárgyi és pénzügyi jutalom jár a civil foglalkozás körein belül, illetve elfogadott tárgyak erejéig. Civileknek nincs chakraszintjük (kivéve a speciális eseteket, amikhez éppen te is tartozol), csak szintjük, ami kezdő karakter esetén E-D lehet, E a teljesen amatőr, éppen belekezdett, D a segéd, kisegítő karrierszint.
Civilként teljesen rád van bízva a szinthez tartozó rangod, ez általában a szakmád-foglalkozásod-küldetésed-vallásod-bármid betöltött pozíciója, amit te is módosíthatsz (pl segéd, kismester, lótifuti).
Mindez a civil szabályzatban bővebben.
A chakrádra én a 100 alap chakraszintből a Konan által megadott 70-et megfelelőnek tartom, és felvezettem a lapodra, ezzel együtt a képességed is használható és a chakrád fejleszthető, de a te fejlődésed, mint nem chakraedzett testű ember, töredéke a ninjai fejlődésnek, és egy bizonyos chakraszintnél meg is rekedhet attól függően, hogy hogyan fejleszted, ha fejleszted. Illetve, mivel te egyetlen alapvető chakraműveletre vagy képes, kizárólag az ehhez kapcsolódó képességeket fogod tudni eltanulni később (chakra testen kívüli irányításával való átalakításokat, pecséteket illetve ezek elemmel vegyített fajtáit, amennyiben elemi fogékonyságod előtör belőled).
Ha használod, egy kalandon, egy bővítményben, külön hívd fel a mesélőd figyelmét a tényre, hogy fejlődhetsz így is, és ekkor az általuk megadandó normális chakrajutalom 15%-a lehet a jutalmad, általános kerekítési szabályokkal (szép, aktív játék: 18 * 15% = 2,7 ~ 3 chakra jutalom). Amennyiben később fejlődnél chakrahasználat ügyén, ez a százalék fejlődhet 50%-ig.
A civileknél pedig mindössze annyi a megjegyzendő, hogy az előtörténetre tárgyi és pénzügyi jutalom jár a civil foglalkozás körein belül, illetve elfogadott tárgyak erejéig. Civileknek nincs chakraszintjük (kivéve a speciális eseteket, amikhez éppen te is tartozol), csak szintjük, ami kezdő karakter esetén E-D lehet, E a teljesen amatőr, éppen belekezdett, D a segéd, kisegítő karrierszint.
Civilként teljesen rád van bízva a szinthez tartozó rangod, ez általában a szakmád-foglalkozásod-küldetésed-vallásod-bármid betöltött pozíciója, amit te is módosíthatsz (pl segéd, kismester, lótifuti).
Mindez a civil szabályzatban bővebben.
A chakrádra én a 100 alap chakraszintből a Konan által megadott 70-et megfelelőnek tartom, és felvezettem a lapodra, ezzel együtt a képességed is használható és a chakrád fejleszthető, de a te fejlődésed, mint nem chakraedzett testű ember, töredéke a ninjai fejlődésnek, és egy bizonyos chakraszintnél meg is rekedhet attól függően, hogy hogyan fejleszted, ha fejleszted. Illetve, mivel te egyetlen alapvető chakraműveletre vagy képes, kizárólag az ehhez kapcsolódó képességeket fogod tudni eltanulni később (chakra testen kívüli irányításával való átalakításokat, pecséteket illetve ezek elemmel vegyített fajtáit, amennyiben elemi fogékonyságod előtör belőled).
Ha használod, egy kalandon, egy bővítményben, külön hívd fel a mesélőd figyelmét a tényre, hogy fejlődhetsz így is, és ekkor az általuk megadandó normális chakrajutalom 15%-a lehet a jutalmad, általános kerekítési szabályokkal (szép, aktív játék: 18 * 15% = 2,7 ~ 3 chakra jutalom). Amennyiben később fejlődnél chakrahasználat ügyén, ez a százalék fejlődhet 50%-ig.
Shikaku- Játékos
Adatlap
Szint: S
Rang: Jounin Hancho
Chakraszint: nem lényeges-
1 / 1 oldal
Engedélyek ebben a fórumban:
Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.