Saya Rui
2 posters
1 / 1 oldal
Saya Rui
Saya Rui Csüt. Júl. 07 2016, 06:46
Név: Saya Rui
Ország: Amegakure (Rejtett Eső)
Rang: Genin
Szint: D
Csakraszint: -
Kor: 12
Nem: Lány
Felszerelés:
A kedvenc fegyveremet, egy nehéz és éles kardot mindig magammal hordok, de ezen kívül van még nálam 10m dróthuzal, 3 kunai és 5 shuriken is.
Kinézet:
Hajam hosszú és vörös, szemeim vérként csillognak a holdfényben. Koromhoz képest kicsit magas és vékony vagyok, de ez nem akadályoz abban, hogy kardozzak. Kicsit izmos is vagyok, de nem olyan feltűnő. Ami a ruhámat illeti, mindig fekete. És általában van rajtam egy hold színű és alakú nyaklánc, ami holdfényben világít. Röviden ennyi.
Jellem:
Itt a magyarázat arra, hogy miért is hordok fekete ruhákat: éjszaka szoktam „élni”, míg mások békésen alszanak. Ezt az időszakot használom arra is, hogy gyakoroljak. Olyankor minden üres és csendes. Senki nem jár arra és ez megnyugtat, segít koncentrálni. Ezért is van az, hogy esténként fejlesztek ki egyedi támadásokat, amiket gyorsan meg is tudok tanulni. Általánosan nyugodt természetű vagyok, de vannak akik ki tudják hozni belőlem az állatot. Ezért néha, na jó elég sokszor vannak más emberek számára fura gondolataim. Egyébként az akadémián minden gyerek őrültnek tartott, mert imádom a vért és a hullákat tanulmányozni. Emellett hiszek a szellemekben (valamilyen szinten), az élet értelmét meg az emberi gondolkodást kutatom.
Technikák:
Az alap jutsukat ismerem pl.: vízen járás technikája, alakváltás, helycsere jutsu. De az igazság az, hogy én jobban szeretek kardozni. Nem vagyok a legjobb, de elég jól megy és ezért szeretem is.(persze nem mintha ezen jutsuk használata gondot okozna)
Előtörténet:
Mikor megszülettem háború volt a faluban. Apám is az élen harcolt a legjobbak között. Így szinte mindig egyedül voltam Anyámmal. Minden nap sokat gondolkodtam mindenen: hogy mit csinálhatnak az élharcosok, hogy mi miért nem vagyunk velük, van e különösebb értelme az életnek, ha esetleg véletlen megvágom magam valamivel akkor az vérzik e, vagy hogy milyen íze lehet a vérnek. Minden rendben történt, két éves lettem, aztán három és egy nap Anyám sírva lépett a szobámba. Átölelt és nem eresztett. Aznap este Apám nem jött haza. Csak ezután értettem meg, hogy mi is történt valójában… Szomorú voltam...Azóta Anyám sosem boldog. Egy újabb év elteltével sétálni mentem a ház melletti erdőbe. Mentem, hogy kikapcsolódjak, hogy ne emlékezzek a múltra, eldobni emlékeim. De minél jobban el akartam felejteni annál jobban nem ment. Kísértett apám elvesztésének minden egyes emléke ami csak eszembe jutott. És nem volt kivel beszélnem, nem voltak barátaim, úgy éreztem nincs családom. Nem tudtam mást csinálni csak sírni, sírni és sírni. Nem voltam elég erős, szenvedtem a gyengeség miatt, nem tudtam kiadni a feszültséget és ekkor az erdő csak az én ordításomtól zengett. Ekkor történt, hogy a szomorúság átvette az irányítást, majd egyszerre ez a fájdalom átalakult és gyűlöletté fejlődött. Gyilkolni akartam, elpusztítani mindent. Teljesen elvesztettem a fejem. Mikor észhez tértem, már minden romokban állt körülöttem. A gyűlölet megszűnt és csak a fájdalom maradt. Tehetetlen voltam. Visszatértek az emlékeim… sírtam…
Először nehéz volt elfogadni, hogy már csak ketten vagyunk, de idővel minden seb beforr. Hetek teltek el így, hónapok majd évek és én megszoktam. Megszoktam, hogy nincs ki fára másszon velem, nincs aki menő dolgokat mutasson és meg is tanítsa utána. Mindent egyedül csináltam. Hat évesen. Végül elhatároztam, hogy sinobi leszek. Minden reggel, minden este összeesésig edzettem, hogy egyre jobb és jobb lehessek. Végül, mikor már úgy éreztem végleg feladom, észrevettem valamit. Méghozzá azt, hogy nem esek össze két kilométer futás, száz fekvő és ugyanennyi felülés után. Igaz ez nem volt túl sok, de a koromnak megfelelt. Úgy éreztem, már tudom mi is az a boldogság… de ez nem tartott sokáig… Mire felérem a házhoz, addigra az már üresen állt. Anyám egy levelet hagyott az asztalon:„Rui!
Láttam amint edzettél és boldog voltam. Kezdesz megerősödni. Viszont minél idősebb leszel, az élet annál nehezebb lesz. Ezt most kell megtanulnod. Ha már elég okos és erős leszel, tudni fogod, hogy miért és hova mentem. Én ott várok rád…Sok sikert: Édesanyád” Mikor ezt a levelet végigolvastam, elájultam. Felébredtem és most először nem örültem neki. A levél még mindig ott volt az asztal közepén. Én pedig ott feküdtem a padlón, már teljesen egyedül. Másnap az egész házat átrendeztem, hogy még véletlenül se emlékeztessen az együtt töltött időkre. Csináltam magamnak egy galéria ágyat, egy kisasztalt és egy új, nagyobb bunkert. Voltam a padláson is, ahol találtam egy hatalmas és nagyon menő kardot. Ez lett a kabalám. Még volt egy kis idő a felvételiig az akadémiára, ezért úgy döntöttem, hogy megpróbálok jelentkezni. A gond csak az volt, hogy nem voltam benne biztos, engednek jelentkezni egy hat éves, szülőtlen gyermeket. Könyörögtem, hogy legalább hadd tegyek egy próbát. Ha nem vagyok alkalmas akkor próbálkozok jövőre. De akárhogy igyekeztem elutasítottak. Számítottam erre, így megköszöntem, hogy időt szakítottak rám, hátat fordítottam és elmentem, vagyis mentem volna ha nem hívtak volna vissza. A tanár végül mégis csak adott engedélyt a jelentkezésre, mert a viselkedésem alapján úgy látta sikeres lehetek. Végül fel is vettek. Otthon nagyon megkönnyebbülten éreztem magam. Felmentem a padlásra és azzal töltöttem az időmet, hogy mindig átnéztem amit tanulni fogunk. Amikor dolgozat volt mindig szorgalmasan tanultam arra gondolva, hogy minél jobban tanulok annál biztosabban fogok tudni mindent. Tehát rendkívüli és meglepő módon hat évesen kezdtem a sulit és a sok tanulás miatt tíz éves koromra már el is végeztem.
Hogy mi volt a Genin vizsgán? Egyszerű. A megírandó megíródott, az elvégzendő elvégződött. Persze nem én értem el a legjobb eredményt, de a középmezőnyben voltam. Mindenki idősebb volt mint én, de nem zavart. Így legalább izgalmasabb volt, meg nagyobb volt utána az élmény. Az elméleti részben egy feladat volt nagyon bonyolult, nem is tudtam befejezni. Azt akarták, hogy számítsam ki, hogy mekkora távot tehet meg egy bizonyos erősséggel eldobott shueiken. Mivel már tudtam, hogy minden vizsgán van egy számunkra szinte megoldhatatlan feladat így nem rémültem meg, haladtam tovább és a végén tértem rá vissza. De úgy sem sikerült, azon buktam négy pontot. A gyakorlati rész sokkal jobban tetszett. Ott segített a kardom, így hát nem kaptam pontlevonást. A feladat megoldását az jelentette ha megtaláltuk a mesterünket, és egy hatékony támadást tudtunk csinálni. Első pillanatban nem is tudtam mihez kezdjek, de utána nem kellett sok idő ahhoz, hogy támadjon egy jó ötletem a kereséshez. Átgondoltam, hogy nem mehetett túl messzire, mert be van kerítve a vizsga területe. Elkezdtem átnézni a fák tetejét és hirtelen megálltam. A többiek mind messze keresték, de mi van ha pont ez a becsapás benne. Felnéztem és ott volt… Nem számítottam rá, hogy igazam lesz és észrevett. Muszáj volt csinálnom valamit mert ha nem akkor biztos nem megyek át. Felugrottam és hátulról a torkához szorítottam a kardomat. Sikerült… és én voltam az első a csapatból. Még a támadás is jó volt, pedig nem készültem rá. Ha nem lett volna ott a kardom, talán nem is sikerülhetett volna. Amúgy szerintem nagyon hasznos volt ez a megmérettetés, mert így egymáshoz képest is felmérhettük tudásunkat. A vizsga után négy nap szünetet kaptunk, amit én gyakorlásra fordítottam. Reggelente lementem a házunk melletti erdőben lévő patakhoz és elmélkedtem. Aztán kardoztam. Következő nap shurikent dobáltam, az utolsó előttin elmentem venni egy kis talált pénzből valami újat, ami végül tíz méter dróthuzal lett. Örültem új szerzeményemnek és otthon ki is próbáltam. A szünet elteltével hármas csapatokba osztottak minket, egy jounin vezetővel. Két fiúval kerültem össze. Mindketten egy évvel idősebbek nálam, és mivel ők is elég komolyak ezért jól kijövünk egymással. A csapatmunkánk rövid idő alatt maximálisra fejlődött. Igaz a jouninunknak nem sok hasznát vesszük az irányításban, de a harc stílusán látszik, hogy nem egy kezdő gyerek.
Feladat:
Az első küldetésünkön egy üzenetet kellett kézbesítenünk egy idős férfinak. Mikor kiléptünk a faluból egy nő követni kezdett minket. Elterelésképpen hagytuk, hogy a nyomunkban legyen, de folyamatosan rajta tartottuk a szemünket. Érdekes módon, mikor mi megálltunk ő is megállt. Nagyjából két és fél kilométert haladhattunk, mikor egy fiút láttunk meg egy barlang szájánál ülni, úgy tűnt egyedül van. Közelebb mentünk hozzá, de a fiú nem mozdult. A szeme nyitva volt és úgy nézett ki mint egy anorexiás. Az arca véres volt, valószínűleg megverték. Egykorú volt velem és én sajnáltam szegény fiút. Megvártuk, hogy magához térjen majd magunkkal vittük. A legközelebbi megállónknál kifaggattuk és megtudtuk, hogy a neve Dan, rabszolga volt és mindig verték, ha nem felelt meg az elvárásaiknak. Azt mondta, hogy keresni fogják akik ezt tették vele, ezért nem maradhat velünk. De én megígértem neki, hogy vele maradok és nem fogja még egyszer látni azokat akik fájdalmat okoztak neki. Együtt maradtunk másfél napon keresztül és én jól éreztem vele magam. Dannel akartam maradni és… csak akkor jöttem rá, hogy idő közben szerelmes lettem. Ismeretlen volt még számomra ez az érzés, de jó volt. Dannek nem mondtam semmit, de nem is kellett, ő is így érzett. Ketten kiegészítettük egymást és mindent meg tudtunk beszélni. Egy este elmondta az eddigi életét.
-Egy kis faluban születtem, jó szülők mellett, akik szegénységük ellenére mindig rendesen elláttak. Mindig is arra vágytak, hogy megvehessék nekem azt amit a legjobban szerettem volna, egy nagy kardot. Minden reggel iskolába menetelkor elmentem a bolt előtt és szemmel tartottam leendő kardom. Ez rendben is volt így, de egy napon már nem volt ott a kard. Sírtam is miatta elég sokat, de most már tudom, jó kezekbe került. A szüleim úgysem tudták volna megvenni nekem. -Ekkor átölelt… -A rossz csak ezután következett. A suliban nem nagyon rajongtak értem, sokszor szivattak is, de egyszer egy férfi elrabolt és elvitt egy messzi, elhagyatott kunyhóba. Azóta nem láttam a szüleimet. Embertelen körülmények között éltem és szinte teljesíthetetlen utasításokat igyekeztem végrehajtani, mert ha nem sikerült a büntetésem verés volt. -Szegény fiú majdnem elsírta magát. -Többször is próbáltam már megszökni, de ez volt az első alkalom amikor sikerrel is jártam. Mikor észrevették, hogy nem vagyok ott utánam eredtek és üldöztek. Én meg csak menekültem. Futottam, rohantam az életemért. Ők azonban gyorsabbak voltak nálam és utolértek. De én akkor is csak szabadulni akartam és nem ott maradni. Vertek, de nem adtam fel, látni akartam már végre a családomat, már ha van még. Végül sikerült a szökés. Megverten összeestem egy barlang szájánál és ti ebben az állapotban találtatok rám.
-Sajnálom -mondtam csendesen.
-Nem gond. Nem tudhattad. -és elmosolyodott. Talán még sírt is volna ha én nem vagyok ott. Ezt szerettem benne igazán. Mindig megértett és nem hibáztatott mást még akkor se ha úgy lett volna igazságos. Másnap reggel a csapattársaim előre mentek mi meg ott maradtunk csapdát állítani az ellenségnek. Ekkor követtem el életem legnagyobb és egyben halálos hibáját. Munkálkodás közben észrevett az ellenség és… A többiek már túl messze voltak, én pedig egyedül voltam egy sebesült falusi fiúval. Már nem tudtam segítséget hívni, késő volt. Ránk dobtak egy nagy adag levélbombát és én azt hittem, hogy el tudtunk menekülni, pedig nem. Majdnem eltalált egy tőr aminre egy levélbombát ragasztottak, de Dan elém ugrott… A hátába állt a tőr és mikor már csak másodpercei voltak hátra azt mondta: -Rui, sajnálom… -megcsókolt. És hirtelen szétrobbant a teste… Az ellenség elment én pedig ott maradtam. Sírtam de semmi nem lett tőle jobb. Véres húscafatok és csontok hevertek körülöttem. A fiúé akit szerettem. Senki nem volt a közelben és nem segített senki. Véres volt a kezem, az arcom, a szemem és a szám is… elájultam… Ébredésemkor a többiek mellett feküdtem, de nem tudtam megmozdulni. Pedig én nem sérültem meg a robbanásban. Viszont Dan… meghalt. Sírtam és senki nem tudta, hogy miért. Ők nem tudtak a csókról sőtt a szerelmünkről sem. Az egész csapat ott volt mellettem, én mégis teljesen egyedül éreztem magam nélküle. Egész hazaúton nem tudtam abbahagyni a sírást. Azóta nem voltam szerelmes, akkor sírtam utoljára. És aznap tudtam meg azt is, hogy „nem az sír aki gyenge hanem aki képes kimutatni az érzéseit”. Ez adta az ötletet ahhoz is, hogy az élet értelmét keressem. És akkor kezdtem el hinni a szellemekben amikor Dan eljött hozzám egy este és átölelt. Többé nem láttam… Két év telt el azóta. Már feldolgoztam a történteket, de még most is hiányzik és ez nem is fog változni… Úgy hiszem nem lesz már több szerelmem.
Sok küldetést hajtottunk már végre együtt és még többet szeretnénk, de az elsőhöz foghatóval még nem találkoztunk. Abban reménykedünk, hogy ha chuninok leszünk talán kaphatunk egy B szintű küldetést is. A lehető legjobbak szeretnénk lenni minden áron. Ha kell, esetleg még meg is szökünk a faluból, hogy erősebbek és okosabbak legyünk. De egyelőre még meg vagyunk elégedve a feltételekkel. Egyelőre… Talán egyszer láthatom még Anyámat, de csak ha már tudom hol van. Én ezért harcolok… Meg azért, hogy legyőzzem a gyűlöletem… Ha ez nem sikerül… akkor soha nem fogom megfejteni létezésem értelmét…
Ország: Amegakure (Rejtett Eső)
Rang: Genin
Szint: D
Csakraszint: -
Kor: 12
Nem: Lány
Felszerelés:
A kedvenc fegyveremet, egy nehéz és éles kardot mindig magammal hordok, de ezen kívül van még nálam 10m dróthuzal, 3 kunai és 5 shuriken is.
Kinézet:
Hajam hosszú és vörös, szemeim vérként csillognak a holdfényben. Koromhoz képest kicsit magas és vékony vagyok, de ez nem akadályoz abban, hogy kardozzak. Kicsit izmos is vagyok, de nem olyan feltűnő. Ami a ruhámat illeti, mindig fekete. És általában van rajtam egy hold színű és alakú nyaklánc, ami holdfényben világít. Röviden ennyi.
Jellem:
Itt a magyarázat arra, hogy miért is hordok fekete ruhákat: éjszaka szoktam „élni”, míg mások békésen alszanak. Ezt az időszakot használom arra is, hogy gyakoroljak. Olyankor minden üres és csendes. Senki nem jár arra és ez megnyugtat, segít koncentrálni. Ezért is van az, hogy esténként fejlesztek ki egyedi támadásokat, amiket gyorsan meg is tudok tanulni. Általánosan nyugodt természetű vagyok, de vannak akik ki tudják hozni belőlem az állatot. Ezért néha, na jó elég sokszor vannak más emberek számára fura gondolataim. Egyébként az akadémián minden gyerek őrültnek tartott, mert imádom a vért és a hullákat tanulmányozni. Emellett hiszek a szellemekben (valamilyen szinten), az élet értelmét meg az emberi gondolkodást kutatom.
Technikák:
Az alap jutsukat ismerem pl.: vízen járás technikája, alakváltás, helycsere jutsu. De az igazság az, hogy én jobban szeretek kardozni. Nem vagyok a legjobb, de elég jól megy és ezért szeretem is.(persze nem mintha ezen jutsuk használata gondot okozna)
Előtörténet:
Mikor megszülettem háború volt a faluban. Apám is az élen harcolt a legjobbak között. Így szinte mindig egyedül voltam Anyámmal. Minden nap sokat gondolkodtam mindenen: hogy mit csinálhatnak az élharcosok, hogy mi miért nem vagyunk velük, van e különösebb értelme az életnek, ha esetleg véletlen megvágom magam valamivel akkor az vérzik e, vagy hogy milyen íze lehet a vérnek. Minden rendben történt, két éves lettem, aztán három és egy nap Anyám sírva lépett a szobámba. Átölelt és nem eresztett. Aznap este Apám nem jött haza. Csak ezután értettem meg, hogy mi is történt valójában… Szomorú voltam...Azóta Anyám sosem boldog. Egy újabb év elteltével sétálni mentem a ház melletti erdőbe. Mentem, hogy kikapcsolódjak, hogy ne emlékezzek a múltra, eldobni emlékeim. De minél jobban el akartam felejteni annál jobban nem ment. Kísértett apám elvesztésének minden egyes emléke ami csak eszembe jutott. És nem volt kivel beszélnem, nem voltak barátaim, úgy éreztem nincs családom. Nem tudtam mást csinálni csak sírni, sírni és sírni. Nem voltam elég erős, szenvedtem a gyengeség miatt, nem tudtam kiadni a feszültséget és ekkor az erdő csak az én ordításomtól zengett. Ekkor történt, hogy a szomorúság átvette az irányítást, majd egyszerre ez a fájdalom átalakult és gyűlöletté fejlődött. Gyilkolni akartam, elpusztítani mindent. Teljesen elvesztettem a fejem. Mikor észhez tértem, már minden romokban állt körülöttem. A gyűlölet megszűnt és csak a fájdalom maradt. Tehetetlen voltam. Visszatértek az emlékeim… sírtam…
Először nehéz volt elfogadni, hogy már csak ketten vagyunk, de idővel minden seb beforr. Hetek teltek el így, hónapok majd évek és én megszoktam. Megszoktam, hogy nincs ki fára másszon velem, nincs aki menő dolgokat mutasson és meg is tanítsa utána. Mindent egyedül csináltam. Hat évesen. Végül elhatároztam, hogy sinobi leszek. Minden reggel, minden este összeesésig edzettem, hogy egyre jobb és jobb lehessek. Végül, mikor már úgy éreztem végleg feladom, észrevettem valamit. Méghozzá azt, hogy nem esek össze két kilométer futás, száz fekvő és ugyanennyi felülés után. Igaz ez nem volt túl sok, de a koromnak megfelelt. Úgy éreztem, már tudom mi is az a boldogság… de ez nem tartott sokáig… Mire felérem a házhoz, addigra az már üresen állt. Anyám egy levelet hagyott az asztalon:„Rui!
Láttam amint edzettél és boldog voltam. Kezdesz megerősödni. Viszont minél idősebb leszel, az élet annál nehezebb lesz. Ezt most kell megtanulnod. Ha már elég okos és erős leszel, tudni fogod, hogy miért és hova mentem. Én ott várok rád…Sok sikert: Édesanyád” Mikor ezt a levelet végigolvastam, elájultam. Felébredtem és most először nem örültem neki. A levél még mindig ott volt az asztal közepén. Én pedig ott feküdtem a padlón, már teljesen egyedül. Másnap az egész házat átrendeztem, hogy még véletlenül se emlékeztessen az együtt töltött időkre. Csináltam magamnak egy galéria ágyat, egy kisasztalt és egy új, nagyobb bunkert. Voltam a padláson is, ahol találtam egy hatalmas és nagyon menő kardot. Ez lett a kabalám. Még volt egy kis idő a felvételiig az akadémiára, ezért úgy döntöttem, hogy megpróbálok jelentkezni. A gond csak az volt, hogy nem voltam benne biztos, engednek jelentkezni egy hat éves, szülőtlen gyermeket. Könyörögtem, hogy legalább hadd tegyek egy próbát. Ha nem vagyok alkalmas akkor próbálkozok jövőre. De akárhogy igyekeztem elutasítottak. Számítottam erre, így megköszöntem, hogy időt szakítottak rám, hátat fordítottam és elmentem, vagyis mentem volna ha nem hívtak volna vissza. A tanár végül mégis csak adott engedélyt a jelentkezésre, mert a viselkedésem alapján úgy látta sikeres lehetek. Végül fel is vettek. Otthon nagyon megkönnyebbülten éreztem magam. Felmentem a padlásra és azzal töltöttem az időmet, hogy mindig átnéztem amit tanulni fogunk. Amikor dolgozat volt mindig szorgalmasan tanultam arra gondolva, hogy minél jobban tanulok annál biztosabban fogok tudni mindent. Tehát rendkívüli és meglepő módon hat évesen kezdtem a sulit és a sok tanulás miatt tíz éves koromra már el is végeztem.
Hogy mi volt a Genin vizsgán? Egyszerű. A megírandó megíródott, az elvégzendő elvégződött. Persze nem én értem el a legjobb eredményt, de a középmezőnyben voltam. Mindenki idősebb volt mint én, de nem zavart. Így legalább izgalmasabb volt, meg nagyobb volt utána az élmény. Az elméleti részben egy feladat volt nagyon bonyolult, nem is tudtam befejezni. Azt akarták, hogy számítsam ki, hogy mekkora távot tehet meg egy bizonyos erősséggel eldobott shueiken. Mivel már tudtam, hogy minden vizsgán van egy számunkra szinte megoldhatatlan feladat így nem rémültem meg, haladtam tovább és a végén tértem rá vissza. De úgy sem sikerült, azon buktam négy pontot. A gyakorlati rész sokkal jobban tetszett. Ott segített a kardom, így hát nem kaptam pontlevonást. A feladat megoldását az jelentette ha megtaláltuk a mesterünket, és egy hatékony támadást tudtunk csinálni. Első pillanatban nem is tudtam mihez kezdjek, de utána nem kellett sok idő ahhoz, hogy támadjon egy jó ötletem a kereséshez. Átgondoltam, hogy nem mehetett túl messzire, mert be van kerítve a vizsga területe. Elkezdtem átnézni a fák tetejét és hirtelen megálltam. A többiek mind messze keresték, de mi van ha pont ez a becsapás benne. Felnéztem és ott volt… Nem számítottam rá, hogy igazam lesz és észrevett. Muszáj volt csinálnom valamit mert ha nem akkor biztos nem megyek át. Felugrottam és hátulról a torkához szorítottam a kardomat. Sikerült… és én voltam az első a csapatból. Még a támadás is jó volt, pedig nem készültem rá. Ha nem lett volna ott a kardom, talán nem is sikerülhetett volna. Amúgy szerintem nagyon hasznos volt ez a megmérettetés, mert így egymáshoz képest is felmérhettük tudásunkat. A vizsga után négy nap szünetet kaptunk, amit én gyakorlásra fordítottam. Reggelente lementem a házunk melletti erdőben lévő patakhoz és elmélkedtem. Aztán kardoztam. Következő nap shurikent dobáltam, az utolsó előttin elmentem venni egy kis talált pénzből valami újat, ami végül tíz méter dróthuzal lett. Örültem új szerzeményemnek és otthon ki is próbáltam. A szünet elteltével hármas csapatokba osztottak minket, egy jounin vezetővel. Két fiúval kerültem össze. Mindketten egy évvel idősebbek nálam, és mivel ők is elég komolyak ezért jól kijövünk egymással. A csapatmunkánk rövid idő alatt maximálisra fejlődött. Igaz a jouninunknak nem sok hasznát vesszük az irányításban, de a harc stílusán látszik, hogy nem egy kezdő gyerek.
Feladat:
Az első küldetésünkön egy üzenetet kellett kézbesítenünk egy idős férfinak. Mikor kiléptünk a faluból egy nő követni kezdett minket. Elterelésképpen hagytuk, hogy a nyomunkban legyen, de folyamatosan rajta tartottuk a szemünket. Érdekes módon, mikor mi megálltunk ő is megállt. Nagyjából két és fél kilométert haladhattunk, mikor egy fiút láttunk meg egy barlang szájánál ülni, úgy tűnt egyedül van. Közelebb mentünk hozzá, de a fiú nem mozdult. A szeme nyitva volt és úgy nézett ki mint egy anorexiás. Az arca véres volt, valószínűleg megverték. Egykorú volt velem és én sajnáltam szegény fiút. Megvártuk, hogy magához térjen majd magunkkal vittük. A legközelebbi megállónknál kifaggattuk és megtudtuk, hogy a neve Dan, rabszolga volt és mindig verték, ha nem felelt meg az elvárásaiknak. Azt mondta, hogy keresni fogják akik ezt tették vele, ezért nem maradhat velünk. De én megígértem neki, hogy vele maradok és nem fogja még egyszer látni azokat akik fájdalmat okoztak neki. Együtt maradtunk másfél napon keresztül és én jól éreztem vele magam. Dannel akartam maradni és… csak akkor jöttem rá, hogy idő közben szerelmes lettem. Ismeretlen volt még számomra ez az érzés, de jó volt. Dannek nem mondtam semmit, de nem is kellett, ő is így érzett. Ketten kiegészítettük egymást és mindent meg tudtunk beszélni. Egy este elmondta az eddigi életét.
-Egy kis faluban születtem, jó szülők mellett, akik szegénységük ellenére mindig rendesen elláttak. Mindig is arra vágytak, hogy megvehessék nekem azt amit a legjobban szerettem volna, egy nagy kardot. Minden reggel iskolába menetelkor elmentem a bolt előtt és szemmel tartottam leendő kardom. Ez rendben is volt így, de egy napon már nem volt ott a kard. Sírtam is miatta elég sokat, de most már tudom, jó kezekbe került. A szüleim úgysem tudták volna megvenni nekem. -Ekkor átölelt… -A rossz csak ezután következett. A suliban nem nagyon rajongtak értem, sokszor szivattak is, de egyszer egy férfi elrabolt és elvitt egy messzi, elhagyatott kunyhóba. Azóta nem láttam a szüleimet. Embertelen körülmények között éltem és szinte teljesíthetetlen utasításokat igyekeztem végrehajtani, mert ha nem sikerült a büntetésem verés volt. -Szegény fiú majdnem elsírta magát. -Többször is próbáltam már megszökni, de ez volt az első alkalom amikor sikerrel is jártam. Mikor észrevették, hogy nem vagyok ott utánam eredtek és üldöztek. Én meg csak menekültem. Futottam, rohantam az életemért. Ők azonban gyorsabbak voltak nálam és utolértek. De én akkor is csak szabadulni akartam és nem ott maradni. Vertek, de nem adtam fel, látni akartam már végre a családomat, már ha van még. Végül sikerült a szökés. Megverten összeestem egy barlang szájánál és ti ebben az állapotban találtatok rám.
-Sajnálom -mondtam csendesen.
-Nem gond. Nem tudhattad. -és elmosolyodott. Talán még sírt is volna ha én nem vagyok ott. Ezt szerettem benne igazán. Mindig megértett és nem hibáztatott mást még akkor se ha úgy lett volna igazságos. Másnap reggel a csapattársaim előre mentek mi meg ott maradtunk csapdát állítani az ellenségnek. Ekkor követtem el életem legnagyobb és egyben halálos hibáját. Munkálkodás közben észrevett az ellenség és… A többiek már túl messze voltak, én pedig egyedül voltam egy sebesült falusi fiúval. Már nem tudtam segítséget hívni, késő volt. Ránk dobtak egy nagy adag levélbombát és én azt hittem, hogy el tudtunk menekülni, pedig nem. Majdnem eltalált egy tőr aminre egy levélbombát ragasztottak, de Dan elém ugrott… A hátába állt a tőr és mikor már csak másodpercei voltak hátra azt mondta: -Rui, sajnálom… -megcsókolt. És hirtelen szétrobbant a teste… Az ellenség elment én pedig ott maradtam. Sírtam de semmi nem lett tőle jobb. Véres húscafatok és csontok hevertek körülöttem. A fiúé akit szerettem. Senki nem volt a közelben és nem segített senki. Véres volt a kezem, az arcom, a szemem és a szám is… elájultam… Ébredésemkor a többiek mellett feküdtem, de nem tudtam megmozdulni. Pedig én nem sérültem meg a robbanásban. Viszont Dan… meghalt. Sírtam és senki nem tudta, hogy miért. Ők nem tudtak a csókról sőtt a szerelmünkről sem. Az egész csapat ott volt mellettem, én mégis teljesen egyedül éreztem magam nélküle. Egész hazaúton nem tudtam abbahagyni a sírást. Azóta nem voltam szerelmes, akkor sírtam utoljára. És aznap tudtam meg azt is, hogy „nem az sír aki gyenge hanem aki képes kimutatni az érzéseit”. Ez adta az ötletet ahhoz is, hogy az élet értelmét keressem. És akkor kezdtem el hinni a szellemekben amikor Dan eljött hozzám egy este és átölelt. Többé nem láttam… Két év telt el azóta. Már feldolgoztam a történteket, de még most is hiányzik és ez nem is fog változni… Úgy hiszem nem lesz már több szerelmem.
Sok küldetést hajtottunk már végre együtt és még többet szeretnénk, de az elsőhöz foghatóval még nem találkoztunk. Abban reménykedünk, hogy ha chuninok leszünk talán kaphatunk egy B szintű küldetést is. A lehető legjobbak szeretnénk lenni minden áron. Ha kell, esetleg még meg is szökünk a faluból, hogy erősebbek és okosabbak legyünk. De egyelőre még meg vagyunk elégedve a feltételekkel. Egyelőre… Talán egyszer láthatom még Anyámat, de csak ha már tudom hol van. Én ezért harcolok… Meg azért, hogy legyőzzem a gyűlöletem… Ha ez nem sikerül… akkor soha nem fogom megfejteni létezésem értelmét…
A hozzászólást Saya Rui összesen 1 alkalommal szerkesztette, legutóbb Pént. Júl. 29 2016, 12:21-kor.
Saya Rui
Adatlap
Szint: D
Rang: Genin
Chakraszint: 110
Re: Saya Rui
Namikaze Minato Csüt. Júl. 07 2016, 23:16
Szia és üdvözlégy minálunk! ^^
Örülök hogy ránk találtál, és annak is hogy játszanál is
Az előtörténet tetszik, és minden benne van aminek benne kell lennie. Viszont van két dolog amire felhívnám a figyelmed mielőtt elfogadnám a történetet. Az első, hogy bár minden benne van a sztoriban, a mennyiségét keveslem. Nyugodtan bővítsd ki még kb 10-15 sorral. Ez szólhat bármiről. Akadémiai évek, egy küldetés leírása amin részt vettél a csapattal, a csapat leírása, stb. A dolog csak a te fantáziádra van bízva. 
A másik, ugye kardot szeretnél használni, amivel nem lenne gond, mert hát miért ne? Viszont van nekünk itt egy olyanunk, hogy Kenjutsu. Ez a technikaágazat a kardhasználóknak és a szamurájoknak van kitalálva, vagyis inkább ők szokták használni. Viszont ez a technikaágazat engedélykötelesnek számít nálunk, így tehát ennek elfogadása - már ha megpályázod - el fog tartani egy ideig, és nem is biztos, hogy azonnal meg is kapod ._." Viszont ez ne szegje kedved a dologtól, hiszen nem azért nem adnánk meg, mert smucigok vagyunk, hanem mert még nem láttunk téged, hogyan is játszanál, és hogyan is alakulnának a karakter dolgai ^^
Persze a kard ettől függetlenül maradhat, azt nem venném el tőled
Ha bővítetted a történetet, akkor kérlek írj nekem egy Privát Üzenetet, hogy ismét leellenőrizhessem! ^^
Örülök hogy ránk találtál, és annak is hogy játszanál is
Az előtörténet tetszik, és minden benne van aminek benne kell lennie. Viszont van két dolog amire felhívnám a figyelmed mielőtt elfogadnám a történetet. Az első, hogy bár minden benne van a sztoriban, a mennyiségét keveslem. Nyugodtan bővítsd ki még kb 10-15 sorral. Ez szólhat bármiről. Akadémiai évek, egy küldetés leírása amin részt vettél a csapattal, a csapat leírása, stb. A dolog csak a te fantáziádra van bízva. A másik, ugye kardot szeretnél használni, amivel nem lenne gond, mert hát miért ne?
Viszont van nekünk itt egy olyanunk, hogy Kenjutsu. Ez a technikaágazat a kardhasználóknak és a szamurájoknak van kitalálva, vagyis inkább ők szokták használni. Viszont ez a technikaágazat engedélykötelesnek számít nálunk, így tehát ennek elfogadása - már ha megpályázod - el fog tartani egy ideig, és nem is biztos, hogy azonnal meg is kapod ._." Viszont ez ne szegje kedved a dologtól, hiszen nem azért nem adnánk meg, mert smucigok vagyunk, hanem mert még nem láttunk téged, hogyan is játszanál, és hogyan is alakulnának a karakter dolgai ^^ Persze a kard ettől függetlenül maradhat, azt nem venném el tőled
Ha bővítetted a történetet, akkor kérlek írj nekem egy Privát Üzenetet, hogy ismét leellenőrizhessem! ^^
Namikaze Minato- Moderátor
Adatlap
Szint: S
Rang: Yondaime Hokage
Chakraszint: Amennyi egy Hokakénak jár
Re: Saya Rui
Saya Rui Pént. Júl. 29 2016, 23:03
Szia!
Igyekeztem kijavítani a hibáimat és remélem jó lett. Ha mégsem, akkor már nem is próbálkozok tovább, viszont ha sikerrel jártam megpróbálok helytállni a játékban is.
Igyekeztem kijavítani a hibáimat és remélem jó lett. Ha mégsem, akkor már nem is próbálkozok tovább, viszont ha sikerrel jártam megpróbálok helytállni a játékban is.
Saya Rui
Adatlap
Szint: D
Rang: Genin
Chakraszint: 110
Re: Saya Rui
Namikaze Minato Pént. Júl. 29 2016, 23:53
Hiba korábban sem volt a sztoriban Akkor is mondtam és most is, hogy nagyon tetszett, akkor csak bővítést kértem amit meg is kaptam ^^ Szóóóóóóval nem húznám tovább az idő, és El is Fogadnám az Előtörténetet!
Kezdő értékek:
Chakra: 110
Szint: D
Rang: Genin
Pénz: 4000 ryu
Emellett pedig egy ajándék technikával is megajándékozlak mert ilyen jófej vagyok
Nawanuke no Jutsu // Szabaduló technika
Egy rendkívül egyszerű jutsu ennek segítségével képes a ninja kiszabadulni a bonyolultabb csomókból, kötésekből, békjókból a kötelékekbe vezetett chakra irányításával meglazítva, kioldva a csomókat, kötéseket.
Természetesen ettől függetlenül az alap E szintű Jutsuk szintén felkerülhetnek az adatlapodra, elvégre azok kezdő technikák ^^ És a vízen való megmaradás is a függőleges terepen valóval együtt
Illetve egy jó tanács NE légy kishitű magadhoz, és hidd el ne add fel egykönnyen. Az ember a hibáiból tanul, és azokat a saját erejévé teszi ^^Szóval ha elsőre nem is sikerül valami másodjára már lehet igen ^^
Akkor is mondtam és most is, hogy nagyon tetszett, akkor csak bővítést kértem amit meg is kaptam ^^ Szóóóóóóval nem húznám tovább az idő, és El is Fogadnám az Előtörténetet!Kezdő értékek:
Chakra: 110
Szint: D
Rang: Genin
Pénz: 4000 ryu
Emellett pedig egy ajándék technikával is megajándékozlak mert ilyen jófej vagyok
Nawanuke no Jutsu // Szabaduló technika
Egy rendkívül egyszerű jutsu ennek segítségével képes a ninja kiszabadulni a bonyolultabb csomókból, kötésekből, békjókból a kötelékekbe vezetett chakra irányításával meglazítva, kioldva a csomókat, kötéseket.
Természetesen ettől függetlenül az alap E szintű Jutsuk szintén felkerülhetnek az adatlapodra, elvégre azok kezdő technikák ^^ És a vízen való megmaradás is a függőleges terepen valóval együtt
Illetve egy jó tanács
NE légy kishitű magadhoz, és hidd el ne add fel egykönnyen. Az ember a hibáiból tanul, és azokat a saját erejévé teszi ^^Szóval ha elsőre nem is sikerül valami másodjára már lehet igen ^^
Namikaze Minato- Moderátor
Adatlap
Szint: S
Rang: Yondaime Hokage
Chakraszint: Amennyi egy Hokakénak jár
1 / 1 oldal
Engedélyek ebben a fórumban:
Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.