Kenshiro Suiren (Ariku Saya)

//A történet a Vas országában megrendezett chuunin vizsga után játszódik. Remélem nem gond, de belevettem a vizsga végét is. A klántagságot természetesen egyeztettem a vezetővel, Kenshiro Karu-val.//

Újjászületés – Saya és Suiren története

*Így fog befejeződni minden?* Kérdezte magától a kunoichi, miközben a földön hevert és érezte, ahogy vére szép lassan hagyja el testét. Nem számított rá, hogy ellenfele ilyen jól össze fog dolgozni a farkassal, akit megidézett. Ezúttal nem kerülhette el a támadást, amit a fiú indított ellene. Megkönnyebbülés lett volna elsüllyedni a vízben és szép lassan eggyé válni vele. Ám ekkor valami erősen húzni kezdte és a parton találta magát. Ekkor már alig lélegzett, mozdulni pedig egyáltalán nem tudott. Még hallotta, hogy ahogy a Mizukage leordított a tribünről.
- Hozzá ne nyúljanak! Egy árulónak nem jár semmilyen esély!
Mélységes csönd lett, de ez nem a véget jelentette, csak mindenki elnémult a közönség soraiban. Pedig immáron Saya várta a halált.
*Áruló, én? Heh… ők tették velem. Nincs okuk ítélkezni.*
- Szóval egy szökött ninja képes volt átverni mindenkit és álnéven bejutni a sorozat döntőjébe, ez nagyon jó… hahaha…
Felismerte az öreg Tsuchikage hangját, már hallotta párszor ezelőtt. Ha tudott volna, Saya is nevetésben tört volna ki. Tényleg átverte az egész ninja világot, ennél jobban nem is tehetett volna keresztbe az úgy utált nemzeteknek. Elméjére lassan sötétség borult, már csak apró hangfoszlányok jutottak el tudatába, de ezekkel sem foglalkozott. Nem tudta, vajon mennyi idő telt el, azonban ez már úgysem számított neki. Szemhéja még utoljára felemelkedett, hogy egy pillantást vessen az égre, aztán elvesztette eszméletét. Már nem fájt semmi.

***

Egész teste égett a fájdalomtól, és érezte, hogy a feje tetejétől egészen a lábáig be van kötözve. Jobb kezét megpróbálta felemelni, de nem sikerült.
- Hng… - ennyi volt csupán, ami száját elhagyta. Tehát mégsem halt meg? Ha igen, akkor biztosan a pokolra került, de legalább találkozhat az apjával. Vagy még mindig életben van a családja gyilkosa? Szemét nem akarta kinyitni, mert a démon sosem kerülhet szembe saját magával, főleg ilyen állapotban. De élni akart, ez az érzés mindig felülkerekedett rajta. Eszébe jutott, amikor harcolt azzal a démonnal és a Ryukai néhány tagjával. Mindig az életet választotta, s úgy nézett ki, most sem történt másképp.
- Mi… - most sem sikerült többet kipréselnie magából. Nagyon lassan felemelte szemhéját, és az első kép, amit látott egy fehér mennyezet volt. Mégsem hagyták meghalni? Tehát értékesebb élve, és most ki akarják hallgatni? Gondolatai gyorsan cikáztak a fejében, s már arra gondolt, szökést tervez, ám rá kellett jönnie, hogy meg se bír mozdulni.
- Felébredtél? - kérdezte egy kissé komor női hang. Valahonnan nagyon ismerős volt neki, de most nem bírta visszaidézni az emléket, mikor hallotta. Ráadásul jelenleg arcot sem tudott társítani a hangforráshoz, viszont abban biztos volt, hogy nem valamelyik Kage, testőr vagy samurai tette fel a kérdést. Bólintani próbált, de még az se nagyon ment neki.
- Hol… - egyre inkább kezdte visszanyerni a tudatát. Habár beszélni még mindig nem tudott tökéletesen, hála az állkapcsában lévő égő fájdalomnak. Ezt az egy szót is alig bírta megformálni ajkaival. Hirtelen törtek rá az emlékek, a chuunin vizsgán az ellenfele a Gouwan nevű technikával találta el, ami majdnem a halálát okozta.
- Akazuni megmentett, bár azt nem tudom miért – közölte szárazon a nő, s ebből egyből eszébe jutott Sayának, hogy honnan is volt olyan ismerős a hangja.
*Miért mentett meg? Mi a terve velem?* Mivel beszélni nem tudott, így magának tette fel a kérdéseket. Később is ráér kifaggatni a nőt, bár nem sok kedve volt hozzá. Egyelőre arra koncentrált, hogy megpróbálja összerakni a kirakós darabjait. Agya még túl tompa volt ahhoz, hogy sokáig folytasson egy gondolatmenetet, így inkább hagyta, hogy kimerült szervezete újra álomba merüljön.

***

Amikor újra magához tért, már közel sem fájt annyira a teste, csupán a súlyosabb sérülések helye éreztette, hogy még nem gyógyult meg teljesen. Ezúttal könnyebben nyitotta ki szemét, de már nem a kórházi környezet fogadta, mint korábban. Egy kevésbé megvilágított szobában találta magát, és most már fel tudta emelni a kezét is. Lassan felült az ágyon és körülnézett a szobában. Fel sem fogta igazán, hogy egy másik ember bámul rá vissza, arcán széles vigyorral. Egyből felismerte az arc tulajdonosát, egykori ellenfelét, aki később szövetségese lett.
- Akazuni – csak ennyit mondott, mert állkapcsába belenyilallt a fájdalom. Nem törődve állapotával, felállt és az ajtónál álló fiúhoz sétált. A szokásos gyerekes személyiségét viselte, amit Saya annyira utált. Megmutatta neki a másik énjét, a komoly vezetőt és ninját, éppen ezért nézett rá megint olyan hűvösen. Tudta, hogy a Sunagakure-i shinobit mennyire dühítette ez az érzelemmentes viselkedése.
- Nahát, végre felébredtél! Éppen ideje volt, mert hamarosan tovább kell álljak – magyarázta a fiú szokásos stílusában. Vonásai egy pillanatra megkeményedtek, majd folytatta tovább. – Tudod, meghaltál volna ott a vizsgán, ha a vakond nem hoz ki az utolsó pillanatban. Még szerencse, hogy nem mentünk olyan messzire. Amúgy fogalmam sincs, mi ütött beléd! Simán hagytad, hogy az ellenfeled legyőzzön, mégis mire volt ez jó?! – fakadt ki Akazuni, ám hangjában ott csengett az aggodalom is.
- Miért mentettél meg? – kérdezte a kunoichi, így próbálva elkerülni a válaszadást. Maga sem tudta, hogy akkor ott mi történt vele. Simán ki tudott volna térni az ütés elől, vagy megzavarhatta volna egy Mizu Bunshin-nal. Mégis csúnyán kikapott, ráadásul a titka is felszínre került. A szobában volt egy tükör, így Saya újra láthatta saját arcát. Odasétált a tükörhöz és meglátta forradásokkal tarkított arcát. Csupán újabb sebek, amik emlékeztették, hogy ki is ő valójában.
- Még egy pár hét, és teljesen újjá varázsol az egyik orvos ismerősöm. Őt kértem fel, hogy hozzon rendbe, miután úgy ellátták a bajodat. Sajnos nem megy olyan gyorsan, mint vártam, mert neki is vannak más feladatai – magyarázta a chuunin, aki úgy bízott benne. – Egyébként nem hagyhattalak csak úgy ott, hiszen sokban hasonlítunk egymásra, még ha nem is akarod elismerni. A tekercset kénytelen voltam megsemmisíteni. Főleg, hogy Namigakure kezd szétesni.
- Hm? – kérdezett vissza Saya. Olyan volt, mint egy álom, amiből nem tud, és nem akar felébredni. – Namigakure… - ez inkább volt kijelentés, mint kérdés. Igen, a mostani otthona, amit nem is tekintett igazán annak, csupán a túlélés érdekében állt be a szervezethez, csatlakozott a faluhoz.
- Izé, Saya… nem akarlak elkeseríteni, de sokáig voltál orvosi kezelés alatt. Már több hónap eltelt és a világ nagyon megváltozott. Hamarosan megrendezésre kerül egy újabb chuunin vizsga, de gondolom, ebből már kimaradsz – próbált humorizálni Akazuni, ám a lánynál süket fülekre talált. A kunoichi még nézte magát a tükörben, majd visszament az ágyhoz és leült.
- Nem érdekel. A világ baja nem az én gondom – a hozzáállása mit sem változott, pedig azt lehetne hinni, hogy egy halál közeli élmény megváltoztatja az ember személyiségét. Úgy tűnik Saya csak egy újabb eseménynek fogta fel az életében. Bár való igaz, egyszer már került hasonló helyzetbe, akkor a saját apja akart végezni vele.
- Ha így látod, akkor nincs mit tenni. Egyébként a helyedben, miután felépültél, ellátogatnék a Hullámok földjére, mert mostanában nem sok információt kapok onnan. Esetleg van valami, amit szeretnél? – érdeklődött a chuunin srác.
- Terisho Tarou – jött a rövid válasz, ami már meg sem lepte Akazuni-t. – Az apám, életben van még? – már egy kicsit több információt kapott, ez alapján elindulhatott a ninja.
- Melyik faluban érdemes elkezdeni a keresést?
- Kirigakure.
Saya szinte átoknak érezte ezt a szót, amit az előbb kiejtett a száján. Szülőfaluja, amely elárulta őt és az egész családját. Hagyták, hogy az anyja és a húga ok nélkül meghaljon. És még őt tartja a Mizukage árulónak? Micsoda képmutatás. Saya nem sokszor merült bele az emberi érzelmekbe, ám szerettei elvesztése még mindig fájó pont volt az életében, bármennyire is el akarta temetni magában múltjának ezen darabját.
- Éppen akad egy kapcsolatom abban a faluban, de ha jól vettem ki a hanghordozásodból, nem éppen kedélyes családlátogatásra készülsz. Elárulod a részleteket? – a fiú felvette komoly énjét, mert azt akarta, hogy a lány tisztelje. Arra rájött, hogy a vicces és heves felét nem kedveli, de talán így elérhet valamit nála. Odasétált az ágyhoz és leült a kunoichi mellé.
- Megölte őket. Számon akarom kérni a tettéért – vetette oda Akazuni-nak a választ, ám közben nem is nézett a mellette helyet foglaló fiúra.
- Aha, értem – a shinobi belátta, hogy jobban jár, ha nem folyik bele jobban a témában. – Nos, akkor még látjuk egymást, de nekem tényleg indulnom kell! – köszönt el egykori ellenfele, és kisétált a szobából.
*Remélem, talál valamit róla. Meg akarom tudni az igazat, hogy miért tette.* Futott át Saya agyán a gondolat, majd visszafeküdt. Először nem akarta elfogadni az igazat, hogy hónapokig kezelték, de belátta, hogy a mostani állapotából is erre lehetett következtetni. Ha minden igaz, akkor már csak pár hetet kell várnia és megint szétnézhet a nagyvilágban. Ereje nem tartott ki sokáig, érezte, hogy szüksége van a pihenésre. Alig néhány perc alatt mély álomba zuhant, a megnyugtató sötétségbe, amely oly kegyesen fogadta magába a lányt.

***

Nem tartott sokáig a nyugalma, ugyanis az orvos most már ébren szerette volna kezelni, mert elég erősnek gondolta Sayát, hogy végleg talpra álljon. A kunoichi egyre jobban nézett ki és az erőnléte is javult. A kötéseket leszedték róla, szóval kezdte visszanyerni egykori külsejét. A hegek szépen eltűntek, arca megint rejtélyes és érzelemmentes lett, pont mint a vizsga előtt. A bázis, ahol tartózkodott a Folyó országában volt, így könnyen áramolhattak az információk ebbe a központba.
Újra elkezdett edzeni, hogy formába hozza a testét. Izmai nem működtek olyan jól, de ez nem csoda, hiszen közel fél évig volt ágyhoz kötve. Folyamatosan szoktatta magát hozzá a megterheléshez és a jutsuit is folyamatosan idézte fel. Néhány ninjával ki is állt egy-egy párbajra, de ezek sosem voltak olyan komolyak, így Saya nem is tudta élvezni.
*Nem vesznek komolyan, pedig már teljesen jól vagyok.* Mindig megjegyezte magának, hogy ellenfelei sosem teljesen erőbedobással küzdöttek ellene. Egyelőre az apjáról még nem találtak semmilyen információt, csak az a gyanú igazolódott be, hogy életben van. A katana ugyan súlyos sérülést okozott neki, de túlélte. Saya tudta, hogy meg kell találnia, hiszen ez egy befejezetlen ügyének számított.
Egyik nap aztán egy kunoichi kereste fel, azzal a hírrel, hogy nyomra bukkant.
- Figyelj csak, találtam valamit egy Tarou nevű fickóval kapcsolatban! Talán ő lesz az, akit keresel. A Hang országában él egy kisebb faluban. Gondolom el kellett menekülnie a Víz országából, mert a két ország nem éppen szomszédos. A falu északi részén találod meg, egy kunyhóban – tájékoztatta a genint a másik lány.
- Köszönöm! - a tiszteletet még ismerte egy ilyen furcsa kunoichi is.
A shinobi tudta, hogy útja hova fog vezetni. Nem kellett megerősítés, érezte, hogy apjáról van szó. Ninja felszerelései megvoltak, hiszen a vakond azokkal együtt ragadta el anno a harctérről. Ezúttal sokkal inkább egy geninhez illő megjelenést választott, egyszerű ruhába bújt, és felszereléseit tekercsekbe pecsételte. Tudta, hogy veszélyes lesz az út, mert a Tűz országán kell átkelnie, ám ezzel nem foglalkozott. Céltudatosan indult meg a Hang országa felé. Sérüléseiből teljesen felépült, így már semmi sem akadályozta küldetésében.

***

Saya végre megtalálta a férfit, akit keresett. Apja hatalmas szemekkel meredt a lányra, hiszen azt hitte kísértetet lát.
- Te mit keresel itt? Hagyj engem békén, már így is megfizettem a bűnömért! – ordított a fekete hajú férfi, s már-már az őrület határára került. A kunoichi jéghideg tekintettel meredt rá, az olya ismerős arcra. Akkor is ilyen eltorzult arckifejezéssel ment végig a házon, vértől csöpögő katanával a kezében.
- Bosszú – a szokása, hogy egy szavas mondatokkal válaszolt, még nem kopott ki a geninből.
- De-de… miért? Lassan négy éve történt, miért pont most jöttél vissza kísérteni? Vagy már közeleg a halál? – Tarou őrülete lassan félelembe csapott át, ahogy Saya közelebb lépett hozzá. – Suiren, hát nem tudsz békében nyugodni?
Az utolsó kérdés meglepte a shinobit, ezért egy pillanatra megállt. Az nem zavarta volna, ha apja egy bosszúálló démonnak, vagy szellemnek hiszi, de az, hogy nem tudta a saját lánya nevét, még Sayát is érzelmek kimutatására sarkallta.
- A nevem Saya – közölte szárazon, miközben a szavakat úgy préselte ki ajkai között. – Egyébként még élek. Viszont te nem fogsz sokáig – tudatta apjával, hogy mire készül.
- Hogy lehet ez? De hát meghaltál tizenkét éves korodban… - értetlenkedett Tarou. Aztán szép lassan elmosolyodott. – Tehát anyád így akart megvédeni. Nemes gesztus volt tőle, viszont a múltad így nem teljes. Kérlek, legalább hallgasd meg a mondandómat, mert így az igazsághoz is közelebb fogsz jutni! Tudom, nem nagy vigasz, de akkor, azon az éjjelen nem volt más választásom. Vagy én teszem meg, amit tettem, vagy Kirigakure tesz ellenlépéseket, de az nem lett volna olyan gyors, mint az én módszerem.
*Kh… még mentegetőzni akar, azok után, amit tett?* A rég elfojtott érzelmek most felszínre törtek a lányban, és egyszerre próbáltak érvényesülni a kunoichi elméjében.
- Nem akarok semmit hallani! – üvöltötte, és mint egy hosszú rabságából szabadult vadállat, úgy rontott apjára, egy kunai-jal a kezében. Teljesen elfejtette, hogy Tarou is shinobi volt egykor, ráadásul igencsak tehetséges. Egy gyors mozdulattal kitért a roham elől, megfordult és Saya lendületét kihasználva, a földre taszította a lányt.
- Kenshiro Suiren, hallgass meg! – kiáltotta oda az éppen felpattanó ninjának. A genin csak állt egy pillanatig, aztán tekintete apja arcát kezdte fürkészni, hátha hazugságra utaló nyomot lát rajta. – Nem vagy sem Ariku, sem Terisho klántag – szólalt meg újból a férfi.
- Mit mondtál?
- Amire az előbb próbáltam utalni. Anyád próbált megvédeni, de részben tudta rólam az igazságot. Nem a Terisho család tagja vagyok, hanem a Kenshiro kláné. Egy ősi klán ez, melynek tagjai egykor a Víz országában éltek. Gondolom, ismered Kirigakure történelmét, hogy vadászták a különleges képességgel rendelkező embereket. Nos, a Kenshiro klán birtokolja a Sav elemet, tehát őket is megpróbálták kiirtani. Nem tudom, hogy hányan maradtunk meg a klánból, de elég kevesen vagyunk. Különleges vagy, ahogy a húgod is az volt… - mondatát nem tudta befejezni, mert a fekete hajú shinobi közbeszólt.
- Amíg meg nem ölted – hangjában nem volt semmi indulat, csupán a keserűség áradt belőle.
- Ostoba voltam, amikor belementem ebbe a feltételbe. Rájöttek, hogy ki vagyok valójában, és azzal fenyegetőztek, hogy elmondják a Mizukage-nak. Meg kellett ölnöm a családomat, csak így maradhattam életben.
- Szánalmas vagy. Már nem akarlak megölni. Megváltoztak a dolgok, a Mizukage két Kekkei Genkai képességet is birtokol.
- Igen, elismerem, ezért most már én kérlek, hogy ölj meg! Eddig nem akartam meghalni, de itt az ideje. Megérdemlem ezt a sorsot. Tedd meg ezt nekem, mint utolsó kívánság! Elemészt a bűntudatom, nem tudok már tovább élni! – kérlelte a lányt.
- Apám, nem érdekelsz. Szenvedj tovább, mert nem foglak megölni. A bűntudat sokkal nagyobb büntetés – mondandója befejeztével eltette a kunai-t, és szép lassan kisétált az ajtón. Hallotta még a hangját, de már nem fogta fel, hogy mit kiabált utána.
Vajon tényleg meg akarta ölni a saját apját? Az élet sok mindenre felkészítette, de mégiscsak gyerek volt még, bármennyire nem akarta beismerni. Talán, ha másképp alakulnak a dolgok, akkor sem tudta volna megtenni. Érzelmek nélkül könnyebb volt, ám most, hogy az elfojtott harag, bánat és kétségbeesés a felszínre került, újabb gondokkal kellett szembenéznie Sayának, aki most már tudta az igazat származásáról. Apja pedig megkapta méltó büntetését, szintén elveszett ninja lett, aki kénytelen bujdokolni és állandóan költözni. Miért könnyítette volna meg a dolgát?
*Kenshiro Suiren… ez lennék én?* Kérdezte magától a kunoichi. Egyelőre nem akart még szembenézni a múltjával, így tehát elindult régi lakhelye, Namigakure felé.

***

A Hang országából nem volt olyan egyszerű eljutni a Ryukai központjába. Inkább nem kockáztatott, szóval a Gőz országán keresztül ment el a tengerig, majd némi álcázás segítségével feljutott egy, a Hullámok országába tartó hajóra. Kis kihagyása után már nem használt különböző álruhákat, parókákat és sminket, hanem a legegyszerűbb ninja módszerrel, a Henge no Jutsu-val játszotta ki a tudatlan matrózokat. Két nap hajózás után meg is érkezett a célországba, ahol nem várt meglepetés fogadta. Természetesen ez nem jelentett túl sok jót a számára. Namigakure túlságosan is kihalt volt, nem erre emlékezett korábbról. Ugyan nem sok időt töltött itt, mielőtt elment volna a chuunin vizsgára, de azért annyit megjegyzett, hogy milyen volt a falu. Az álcáját fennhagyta, elvégre fekete haja és lila szeme igencsak feltűnő volt, talán valaki fel is ismerte volna a lakosok közül. A Ryukai bázisa még ennél is rosszabbul festett. Sokáig állt kórházi kezelés alatt, viszont memóriája a régi maradt, így emlékezett mindenre az épülettel kapcsolatban. Nem messze, meglátta az egyik jounin kiképzőt, aki régebben őt is tanította. Közelebb ment, és feloldotta a Henge no Jutsu-t, megfordult és felsőjét feljebb húzva, megmutatta a hátán található sárkánytetoválást. A kiképző egyből felismerte a genint.
- Murasaki Ryu-san, mit keres itt?
- Hosszú történet. Mi történt?
- A Ryukai tagjai szép lassan eltűnnek. Már csak páran aktívak az egykori tagok közül. Azt hittük, hogy a chuunin vizsgán életét vesztette.
- Megmentettek, és újra itt vagyok. De látom nem maradt túl sok minden. Sayonara! – meg se várva a jounin válaszát, elindult vissza a városba, onnan pedig a tengerpartra. Újra felvette álcáját és lesétált a vízhez, az elemhez, amely a részét képezte. Sokáig állt ott, majd az egyik tekercséből megidézte a Namigakure-i fejpántot, amit sokáig viselt. Nézte egy darabig, aztán hagyta, hogy kihulljon a kezéből, egyenesen a tengerbe. Egy újabb otthont vesztett el, lassan kezdte megszokni. Újból elveszett ninja lesz, fix pont nélkül az életében. Már csak egyetlen támpontja maradt, azon kell elindulnia. Ez pedig nem más, mint a Kenshiro klán.

***

Úgy döntött, hogy néhány napot még eltölt egy kicsit Namigakure-ban. Keresett egy jó rejtekhelyet magának, majd beszerzett néhány kelléket. Először is, a kinézetét akarta kicsit megváltoztatni, mert a mostani külsejével könnyen felismerhették. Haját kicsit rövidebbre vágta, s a fekete hajkorona helyett, immáron szürkésfehér tincsek keretezték arcát. A sima, kiengedett hajviselet helyett, felkötötte haját, ezzel is még jobban elhatárolódott régi kinézetétől. Ugyan kimonokat már felépülése után egyáltalán nem hordott, mégis elhatározta, hogy ezentúl sötétkék, szürke, fekete és ehhez hasonló színű, kényelmes, praktikus ninja viseletet fog magára ölteni. Egyedül sötétlila lélektükreit nem tudta megváltoztatni, ezek már élete végéig ilyen színben fognak pompázni. Így lett Ariku Sayából Kenshiro Suiren.

15 chakraszint a kiváló munkáért.
Egy pár választható ajándéktárgy Akazuniék tól a Fegyverek fórum listáiból a tiszteletért amit megadtál a történeted írásakor.