Ariku Saya
3 posters
1 / 1 oldal
Ariku Saya
Kenshiro Suiren Pént. Ápr. 02 2010, 19:11
Kedves elsárgult lapok!
Furcsa, hogy pont így kezdem a naplóírást, én, aki sosem mutatja ki az érzelmeit. De hát más megszólítást nem tudok. Még egy magamfajta démonnak is ki kell írnia magából a történteket. Egész életemben nem ragadtam tollat, de most mégis megtettem... Soha nem gondoltam volna, hogy az életem úgy fog alakulni, ahogy alakult.
Ez is egy szokásos reggel volt, kissé felhős ég, nyomott levegő és titokzatosság mindenütt. Persze, aki már elég sokáig élt a Démonok országában, mindezt megszokta. Nem rég tértem vissza az újabb körutamról és megrökönyödve tapasztaltam, hogy az emberek mennyire odavannak a hírtől, hogy az országok egymás torkának ugrottak. Személy szerint éppen ezért nem telepedtem le sehol, pedig egy új külső és máris minden megváltozik. Inkább nem alkottam véleményt semmivel kapcsolatban, hiszen nem ez volt a célom. Sajnos nem találtam olyan embert, aki esetleg a hasznomra vált volna - még némi pénz fejébe se. Így hát visszatértem a jó öreg Démonok országába, amit már elég jól ismerek. Egy hirtelen ötlettől vezérelve nem a Farkasok falujába mentem, ahol a kis búvóhelyem is található, hanem a Démonok falujába, ami némi kihívással kecsegtetett. Amikor megérkeztem nem láttam semmi furcsát, az emberek úgy viselkedtek, mint ahogy szoktak, bár egy kívülálló számára biztosan rendellenesnek tűntek volna. Igaz, hogy csak egyszer jártam itt, de attól még kiismertem magam valamennyire a környéken. Kerestem egy kissé kihaltabb utcát, amit nem volt nehéz találni, mert a lakosok nem igazán mozdultak ki otthonról. Aztán néhány szökkenéssel felmásztam egy ház tetejére, ahonnét jól beláttam a falu nagy részét. Jobb híján kiszemeltem egy templomot, ahol egy időre meghúzhatom magam és talán még gyakorolhatok is.
Egy „bukott angyal” a templomban... Hová vezet mindez?
Viszonylag gyorsan odaértem, mert a Shunshin no Jutsu-t használtam a mozgásom felgyorsítására. A lépcső alján még egyszer körülnéztem, hogy követett-e valaki, de nem láttam semmi gyanúsat, ezért az előbbi technikával fent termettem a kapunál. Nem érzékeltem chakrát, ami megnyugtatott, bár már találkoztam olyan emberrel, aki elég hatékonyan tudta elrejteni az energiáját. Nem kopogtam, hanem egyszerűen benyitottam, viszont a kezem akaratlanul is az egyik rejtett fegyvertartómhoz vándorolt. Ez amolyan ösztön volt a részemről, túl sokszor botlottam már ellenséges szándékú ninjákba, akik némi fejpénzt remélve próbáltak elfogni. Persze itt most nem erről volt szó, egy régi templomban bárki meghúzhatta magát, akár egy másik elveszett shinobi, aki sokkal erősebb nálam. De nem féltem. Amikor beléptem és beljebb sétáltam, meghallottam, hogy valaki más is kinyitotta az ajtót. Rögtön bekiabált, amit nagy elővigyázatlanságnak tartottam. Egyelőre nem válaszoltam, mert nem tudtam, hogy mi a szándéka, és bár chakrát nem éreztem, az esetleges ellenfelet azonnal érzékeltem benne. A hang egyből elárulta, hogy nőről van szó, ám volt ott még valaki más is. Beértem egy oszlopos részbe, ahol valaki üldögélt. A fehér hajat könnyű volt észrevenni a sötétben, de úgy látszott nem bajt keresni jött ide. Ahogy én sem. Csak egy olyan búvóhelyre vágytam, ahol egy kicsit egyedül lehetek, erre rögtön két emberbe is belebotlottam. Úgy éreztem valami pechsorozat áldozata leszek, aminek ez még csak a kezdete.
Két idegen ember, de az egyikük elmegy.
Azonnal megkérdeztem, hogy ki van ott, ami így utólag elég nagy ostobaságnak tűnt, tekintve, hogy felfedtem a helyzetemet. Viszont történt valami, amire nem számítottam és azt hiszem a másik nő sem. A fehér hajú férfi gyorsan felpattant és valami olyasmit mondott, hogy máshol nagyobb szüksége van rá. Hirtelen nem tudtam hová tenni az egészet, de még mindig ott volt a másik probléma. Szó szerint, mivel szintén a templomban tartózkodó nő még gondot okozhatott. A kezdet viszonylag érdekesen alakult, hiszen egy üdvözlést préselt ki magából a vörös hajú nő, majd megkérdezte, hogy nem okoz-e gondot, ha végez egy kis kutatást. Meg kell mondjam, nagyon nem örültem, hogy ezt mondta, mert ez csakis azt jelenthette, nem távozik egyhamar. Testem minden izma megfeszült és vártam a mozdulatokat. A jobb kezem még rá is csúszott egy kunaira, amit készenlétben tartottam, de nem kellett használom. A lassú mozdulatok és a feltartott kéz megtette a hatását. Lehet, hogy nem vagyok az a kedves típus, de ok nélkül nem támadok. Kivéve az engem üldöző vadász ninjákra, de az más kategória, őket már ismerem.
A kérdésre igennel feleltem, hiszen nem származott semmi károm abból, hogy a nő megvizsgál néhány dolgot. Azt viszont akaratlanul is felfedtem, hogy kunoichi vagyok. A vörös hajú régész le akart szedni egy fatáblát az egyik ablakról, de nem ment neki. Így aztán odasétáltam és egyszerűen leszakítottam a fény útját elzáró léceket. Kíváncsi voltam vajon ez milyen reakciót fog kiváltani belőle. Nem igazán lepődött meg, mintha sejtette volna, hogy ninja vagyok. Ám ami meglepett, az a köszönet volt, ezt igazán nem vártam. Aztán elkezdett valamit csinálni a földön, megkopogtatta a padlót, letakarította a port és előtűntek valami különös írásjelek. Egy részt le is fordított: „...És leereszkedett a sötétség napja, amikor a gonoszak leggonoszabbja, a gyarló ember mocskolta be eme szent helyet...”
A démon én vagyok, semmi kétség. A vörös és fekete „harmonizál”.
Mivel az írás sok helyen megkopott, a régész valami löttyöket vett elő, amiknek iszonyatos szaguk volt. Nem tudom, hogy kínozni akart-e vagy csak simán így jött ki a lépés. Mindenesetre kicsit távolabb mentem, mert nem bírtam a levegőben terjengő szagokat. Az oszlopos résznél kicsit jobb lett, mert az közelebb volt az általam kinyitott ablakhoz. Észrevettem, hogy a nő elkezdett kotorászni a táskájában, viszont fegyver helyett csak papírt és ceruzát vett elő. Egy ideig tűrtem a csendet, illetve a sercegést, aztán visszaültem az előbbi helyemre és csak néztem a ténykedést. Egy idő után lehunytam a szemem, és amikor fölébredtem, valami furcsa dolog történt. Elővettem egy senbont és a méreggel teli tégelyemet, majd belemártottam a fegyvert. Egy jól irányzott célzás és máris a régész vállába állt a dobótű. Láttam, ahogy a földre esik és a vér elkezdett szivárogni a sebből. Közelebb mentem és az orromat végre nem a keserű bűz töltötte meg, hanem a vér szaga.
Ezután valami furcsa történt, ismételten kinyitottam a szemem és ott volt a nő, még mindig a feliratokat másolta át.
Csak gondolatban öltem. Kár lett volna a régészért, érdekes a munkája.
Az álom, ami csak néhány percig vagy még annyi ideig se tartott, kicsit lazított rajtam. A vér utáni vágyamat kiéltem a gondolataimban. Felálltam és közelebb sétáltam a vörös hajú régészhez, majd észrevettem egy furcsa jelet, ami valami kígyószerűt mintázott. Megkérdeztem, hogy mit jelent és nagy meglepetésemre a hangom nem volt olyan kegyetlen. Kíváncsi leszek a válaszra, reméltem megkapom.
Furcsa, hogy pont így kezdem a naplóírást, én, aki sosem mutatja ki az érzelmeit. De hát más megszólítást nem tudok. Még egy magamfajta démonnak is ki kell írnia magából a történteket. Egész életemben nem ragadtam tollat, de most mégis megtettem... Soha nem gondoltam volna, hogy az életem úgy fog alakulni, ahogy alakult.
Ez is egy szokásos reggel volt, kissé felhős ég, nyomott levegő és titokzatosság mindenütt. Persze, aki már elég sokáig élt a Démonok országában, mindezt megszokta. Nem rég tértem vissza az újabb körutamról és megrökönyödve tapasztaltam, hogy az emberek mennyire odavannak a hírtől, hogy az országok egymás torkának ugrottak. Személy szerint éppen ezért nem telepedtem le sehol, pedig egy új külső és máris minden megváltozik. Inkább nem alkottam véleményt semmivel kapcsolatban, hiszen nem ez volt a célom. Sajnos nem találtam olyan embert, aki esetleg a hasznomra vált volna - még némi pénz fejébe se. Így hát visszatértem a jó öreg Démonok országába, amit már elég jól ismerek. Egy hirtelen ötlettől vezérelve nem a Farkasok falujába mentem, ahol a kis búvóhelyem is található, hanem a Démonok falujába, ami némi kihívással kecsegtetett. Amikor megérkeztem nem láttam semmi furcsát, az emberek úgy viselkedtek, mint ahogy szoktak, bár egy kívülálló számára biztosan rendellenesnek tűntek volna. Igaz, hogy csak egyszer jártam itt, de attól még kiismertem magam valamennyire a környéken. Kerestem egy kissé kihaltabb utcát, amit nem volt nehéz találni, mert a lakosok nem igazán mozdultak ki otthonról. Aztán néhány szökkenéssel felmásztam egy ház tetejére, ahonnét jól beláttam a falu nagy részét. Jobb híján kiszemeltem egy templomot, ahol egy időre meghúzhatom magam és talán még gyakorolhatok is.
Egy „bukott angyal” a templomban... Hová vezet mindez?
Viszonylag gyorsan odaértem, mert a Shunshin no Jutsu-t használtam a mozgásom felgyorsítására. A lépcső alján még egyszer körülnéztem, hogy követett-e valaki, de nem láttam semmi gyanúsat, ezért az előbbi technikával fent termettem a kapunál. Nem érzékeltem chakrát, ami megnyugtatott, bár már találkoztam olyan emberrel, aki elég hatékonyan tudta elrejteni az energiáját. Nem kopogtam, hanem egyszerűen benyitottam, viszont a kezem akaratlanul is az egyik rejtett fegyvertartómhoz vándorolt. Ez amolyan ösztön volt a részemről, túl sokszor botlottam már ellenséges szándékú ninjákba, akik némi fejpénzt remélve próbáltak elfogni. Persze itt most nem erről volt szó, egy régi templomban bárki meghúzhatta magát, akár egy másik elveszett shinobi, aki sokkal erősebb nálam. De nem féltem. Amikor beléptem és beljebb sétáltam, meghallottam, hogy valaki más is kinyitotta az ajtót. Rögtön bekiabált, amit nagy elővigyázatlanságnak tartottam. Egyelőre nem válaszoltam, mert nem tudtam, hogy mi a szándéka, és bár chakrát nem éreztem, az esetleges ellenfelet azonnal érzékeltem benne. A hang egyből elárulta, hogy nőről van szó, ám volt ott még valaki más is. Beértem egy oszlopos részbe, ahol valaki üldögélt. A fehér hajat könnyű volt észrevenni a sötétben, de úgy látszott nem bajt keresni jött ide. Ahogy én sem. Csak egy olyan búvóhelyre vágytam, ahol egy kicsit egyedül lehetek, erre rögtön két emberbe is belebotlottam. Úgy éreztem valami pechsorozat áldozata leszek, aminek ez még csak a kezdete.
Két idegen ember, de az egyikük elmegy.
Azonnal megkérdeztem, hogy ki van ott, ami így utólag elég nagy ostobaságnak tűnt, tekintve, hogy felfedtem a helyzetemet. Viszont történt valami, amire nem számítottam és azt hiszem a másik nő sem. A fehér hajú férfi gyorsan felpattant és valami olyasmit mondott, hogy máshol nagyobb szüksége van rá. Hirtelen nem tudtam hová tenni az egészet, de még mindig ott volt a másik probléma. Szó szerint, mivel szintén a templomban tartózkodó nő még gondot okozhatott. A kezdet viszonylag érdekesen alakult, hiszen egy üdvözlést préselt ki magából a vörös hajú nő, majd megkérdezte, hogy nem okoz-e gondot, ha végez egy kis kutatást. Meg kell mondjam, nagyon nem örültem, hogy ezt mondta, mert ez csakis azt jelenthette, nem távozik egyhamar. Testem minden izma megfeszült és vártam a mozdulatokat. A jobb kezem még rá is csúszott egy kunaira, amit készenlétben tartottam, de nem kellett használom. A lassú mozdulatok és a feltartott kéz megtette a hatását. Lehet, hogy nem vagyok az a kedves típus, de ok nélkül nem támadok. Kivéve az engem üldöző vadász ninjákra, de az más kategória, őket már ismerem.
A kérdésre igennel feleltem, hiszen nem származott semmi károm abból, hogy a nő megvizsgál néhány dolgot. Azt viszont akaratlanul is felfedtem, hogy kunoichi vagyok. A vörös hajú régész le akart szedni egy fatáblát az egyik ablakról, de nem ment neki. Így aztán odasétáltam és egyszerűen leszakítottam a fény útját elzáró léceket. Kíváncsi voltam vajon ez milyen reakciót fog kiváltani belőle. Nem igazán lepődött meg, mintha sejtette volna, hogy ninja vagyok. Ám ami meglepett, az a köszönet volt, ezt igazán nem vártam. Aztán elkezdett valamit csinálni a földön, megkopogtatta a padlót, letakarította a port és előtűntek valami különös írásjelek. Egy részt le is fordított: „...És leereszkedett a sötétség napja, amikor a gonoszak leggonoszabbja, a gyarló ember mocskolta be eme szent helyet...”
A démon én vagyok, semmi kétség. A vörös és fekete „harmonizál”.
Mivel az írás sok helyen megkopott, a régész valami löttyöket vett elő, amiknek iszonyatos szaguk volt. Nem tudom, hogy kínozni akart-e vagy csak simán így jött ki a lépés. Mindenesetre kicsit távolabb mentem, mert nem bírtam a levegőben terjengő szagokat. Az oszlopos résznél kicsit jobb lett, mert az közelebb volt az általam kinyitott ablakhoz. Észrevettem, hogy a nő elkezdett kotorászni a táskájában, viszont fegyver helyett csak papírt és ceruzát vett elő. Egy ideig tűrtem a csendet, illetve a sercegést, aztán visszaültem az előbbi helyemre és csak néztem a ténykedést. Egy idő után lehunytam a szemem, és amikor fölébredtem, valami furcsa dolog történt. Elővettem egy senbont és a méreggel teli tégelyemet, majd belemártottam a fegyvert. Egy jól irányzott célzás és máris a régész vállába állt a dobótű. Láttam, ahogy a földre esik és a vér elkezdett szivárogni a sebből. Közelebb mentem és az orromat végre nem a keserű bűz töltötte meg, hanem a vér szaga.
Ezután valami furcsa történt, ismételten kinyitottam a szemem és ott volt a nő, még mindig a feliratokat másolta át.
Csak gondolatban öltem. Kár lett volna a régészért, érdekes a munkája.
Az álom, ami csak néhány percig vagy még annyi ideig se tartott, kicsit lazított rajtam. A vér utáni vágyamat kiéltem a gondolataimban. Felálltam és közelebb sétáltam a vörös hajú régészhez, majd észrevettem egy furcsa jelet, ami valami kígyószerűt mintázott. Megkérdeztem, hogy mit jelent és nagy meglepetésemre a hangom nem volt olyan kegyetlen. Kíváncsi leszek a válaszra, reméltem megkapom.
Kenshiro Suiren- Játékos
- Tartózkodási hely : Sötétségben
Adatlap
Szint: C
Rang: Elveszett ninja
Chakraszint: 298
Re: Ariku Saya
Kenshiro Suiren Pént. Ápr. 02 2010, 19:14
A naplóírást ott folytatom, ahol abbahagytam.
Választ ugyan nem kaptam a kérdésemre, de menekülnöm kellett. A templomban meghallottam, hogy két ninja engem keres, s éppen ezért úgy döntöttem, az lesz a legjobb, ha elmegyek. Most az egyszer nem akartam harcolni, pedig ezek a shinobik már többször is megpróbáltak elkapni. Egy jó kis leckéztetést megérdemeltek volna. Gyorsan közöltem a régésszel, hogy mennem kell, mert vadásznak rám. Azzal a Shunshin no Jutsut segítségével a templom másik részébe mentem és eltűntem.
Egy elhagyatott tisztásra értem, ahol olyan nagy volt a köd, hogy alig láttam valamit. Egy kicsit emlékeztetett Kirigakurében töltött éveimre, amik nem mindig voltak kellemesek. A ködös tisztáson azonban nagyon is nosztalgikusan éreztem magam, sőt még a farkasok hangja sem riasztott el. Az a sokévnyi menekülés és harc megtanított egyet, s mást, ami miatt keményebb lettem. Azonban magányom nem tartott sokáig, mert egy sötétkék hajú lány jelent meg előttem és egyre közelebb jött.
Két művésznő találkozása, a sors furcsa játékot űz.
A szó azonnal belém fagyott, nem tudtam megszólalni, de ez nem ért akkora meglepetésként, mint a másik lány kérdése. Arról faggatott, hogy minek vagyok a művésze. Még meg se válaszoltam a kérdést, máris megragadta a csuklómat és magával rángatott, amit egyelőre tűrtem, de nem tett rám jó benyomást ezzel a művelettel. Közben bemutatkozott, valamint azt is megtudtam, hogy szerinte nem tűnök gyávának, így kiváló útitárs lehetek. A kérdés nem volt egyértelmű, hiszen sok minden művészének tartom magam: a kegyetlenségé, a kínzásé, a gyilkolásé… Végül úgy döntöttem az első lehetőség mondom ki hangosan. Már annyira megszoktam, hogy egy-egy szóval válaszolok, tehát fel se tűnt a hallgatag viselkedésem. Elképzeltem magam előtt, ahogy tökéletes gyilkosságot követek el, hófehér vászon, s vörös vér, ezek kellenek az élet kiontásához. A megörökített jelenetre mindig emlékezni fognak. A nevemet is elárultam neki, a valódi nevemet, amit eddig csak pár emberrel osztottam meg. Egyelőre nem bíztam meg Midoriban, de akkor is elárultam neki a legféltettebb titkomat. Így bármikor elmondhatta volna bárkinek, hogy a névhez milyen külső tartozik jelenleg. Már arra készültem, hogy megölöm, mert átlépett egy bizonyos határt.
Talán inkább a gyilkolás művésze vagyok…
Folytattuk tovább az utunkat a tisztáson, ahol kénytelen voltam megint beszédbe elegyedni a lánnyal. Immáron nem volt elég az, hogy tömör válaszokat adjak, bár igyekeztem a lehető legrövidebbre fogni. Mindig is azt vallottam, hogy soha nem árulhatok el túl sokat magamról, mert akkor könnyedén elárulhatnak. A kérdések ugyan nem konkrétan rám vonatkoztak, de akkor is óvatos voltam. Midorit nagyon érdekelte, hogyan állok hozzá mindehhez. Elmondtam neki, hogy nem igazán rajongok az ötletért, miszerint vele kellene tartanom. Ennek ellenére továbbra is követtem, de igyekeztem nem ránézni. A következő téma már nem állt távol tőlem, a gyilkosságokról kérdezett, mire felháborodtam. Ennyire gyengének nézek ki? Lehet, hogy nincsenek kidolgozott izmaim, de attól még erős vagyok. Öltem már embert, volt, hogy csak a pénzért, de az is előfordult, hogy „csak” munka volt. S a csevegés folyt tovább, mígnem eljutott egy olyan pontra, ami majdnem drasztikus lépésre kényszerített. A lány olyasmit mondott, hogy az elmondottak alapján félő, még belém szeret. Eddig még férfi iránt sem éreztem semmit, kételkedtem abban, hogy egy lány fogja megdobogtatni a szívemet.
Néhány pillanattal később következett a tízig való számolás, mert erre a kérdésre csak úgy válaszolhattam tisztán. Valóban gondoltam rá, hogy megölöm, viszont volt valami, ami visszatartott. Talán a jó üzlet reménye csillogott az üres emberi testben, s emiatt már érdemes volt elviselni mindezt. A múltamról is kérdezgetett, pontosabban kíváncsi volt, hogy mit keresek itt. Erre megosztottam vele a nem túl izgalmas történetet, persze ezt is lerövidítve. Emlékek árasztottak el a vándorlással teli három évből, egészen pontosan a Nanakoval töltött időszak jutott eszembe. Elég sokszor voltam egyedül, hozzászoktam a magányhoz. Az üzletre hamarosan fény derült, egészen pontosan egy bérgyilkosságról volt szó, de Midori nem árult el részleteket. Egyszerűen félt tőlem, amire megvolt az oka, még mindig nem érdemelte ki a bizalmamat.
Furcsa megbízás, de mindig jól jön valami.
Még a pénz sem volt rossz, amit ajánlott, egészen pontosan 2500 ryou ütné a markomat, ha elvállalnám. Erre igent mondtam, főleg mert a meg nem született gyermek megölése érdekesen hangzott. Sosem szerettem az egyszerű feladatokat, a megbízásaimat mindig igyekeztem a legjobban és legszebben véghezvinni. S ez valami nagyobb kihívást tartogatott a számomra. Bár a jelentését még pontosan nem tudtam, éreztem, hogy ez nem egy egyszerű gyilkosság lesz.
Egyre jobban érdekelt a dolog, így belementem, hogy elvállalom. Közben a falu felé vettük az irányt, mert kiderült, szükségünk lesz egy-két dologra. Gondoltam, hogy nem valami egyszerű boltba megyünk, ezért már előre készültem egy listával. Nem kellett sok dolog, de a hiányuk komoly fejtörést okozhatott volna.
Mi az utolsó kívánságom? Tényleg, ezen még nem is gondolkoztam, pedig a kérdés oly’ világos volt. Sokáig kellett gondolkoznom, hogy mit feleljek, de végül elmondta Midorinak. Ő azt kérte, hogy ha meghalna, vágjam ketté a szívét. Ez nem volt olyan extra kívánság, bezzeg az enyém. A sok töprengés után egy tőlem szokatlan kérés bukott ki belőlem. Azt akartam, hogyha meghalok, a másik művésznő állítson emléket a létezésemnek. Ha az emberek emlékezni fognak rám, akkor tulajdonképpen soha nem fogok meghalni. Mi mást kívánhatna még egy magamfajta számkivetett démon?
A démon nem én vagyok…
Követtem ideiglenes társamat egy fűszerboltba, ahol mindenféle különleges dolgot árultak. Láttam, hogy különböző mérgekkel teli tégelyek sorakoznak a polcokon, de a nekem kellő dolgokat nem lehetett csak úgy beszerezni. Éppen ezért hagytam, hogy Midori nyugodtan megvásárolja a szükséges felszerelést: fekete tust és érzéktompító drogot.
Az öreganyó, aki a boltot vezette rögtön rájött, hogy mire készül. Rá is kérdezett, mire a lány kirohant a boltból. Végül is megtudtam, hogy démonűzésre készülünk, így kellett értelmezni a meg nem született gyermek fogalmát. Nem haragudtam Midorira, mert az újdonság sokkal jobban izgatott. Aztán én is bevásároltam: egy tégely senbonra használatos mérget és hallucinogén port. Ha már Genjutsukat nem ismerek, ez jól jöhet. A használati utasítást is megkaptam hozzá.
Kimentem én is a boltból, s vártam Midori magyarázatát. Elmondta, hogy belőle kell kiűzni a démont, és ebben kéri a segítségemet. Ha neki nem sikerül legyőzne, akkor nekem kell szembeszállnom a lénnyel. Ezért mondtuk el az utolsó kívánságunkat, ami így visszagondolva elég furcsára sikerült. Még így is belementem a játékba, pedig hallottam egyet, s mást a démonokról. De, ha már megígértem, akkor segíteni fogok a lánynak, ezt eldöntöttem.
A fűszerbolt hátsó udvarára mentünk, hogy ne zavarjon senki. Midori egy nagy kört rajzolt, majd szimbólumokat kezdett a földbe vésni. Számomra ismeretlen, ősi jelek volta, ahhoz hasonlatosak, amiket a templomban láttam. Aztán a testére is ugyanazokat a szimbólumokat festette, majd elmondta, hogy mit kell tennem. A lényeg az volt, hogy miután beléptem a körbe, vigyáznom kell, mert ha kívülre kerülnék, a démon engem szállna meg. Már nem bírtam tovább várni és beléptem a körbe. Midori abban a pillanatban megízlelte saját vérét és elkezdődött. Már nem volt visszaút, ha meg akartam volna gondolni magam, nem tehettem.
A sötétkék hajú művésznő lerogyott a földre és néhány perc múlva hangosan felordított. Testét fekete chakra vette körül, ami leégette a ruháit, haja vörössé vált és furcsa jelek jelentek meg rajta. Nem sokkal később a fekete chakra beszívódott a testébe, s a démon fölállt. Valamilyen ismeretlen nyelven kezdett el beszélni, amit nem értettem.
A harc elkezdődött.
Megint azt a napot láttam magam előtt. A fekete szempár egyenesen rám meredt, s már tudtam, nem barátkozni akar. Egy shurikent hajítottam felé, de a fekete chakra elnyelte és semmi nem történt. Éppen ezért úgy döntöttem, hogy kicsit magam felé billentem a mérleget. Egy vízzel teli tekercset idéztem meg, majd aktiváltam a Kirigakure no Jutsut. Aztán észrevettem, hogy a ködben valami fényes gömb úszik a vízen, de nem foglalkoztam vele. Chakrát vezettem a lábamba és felálltam a víz felszínére, aminek hatására kicsit csendesebben tudtam mozogni. Létrehoztam még két másolatot a vízből, akik a segítségemre voltak, az egyiküknek meghagytam, hogy a Muon Satsujin Jutsu-val támadja meg a démont. A támadás egy kicsit sikeres volt, de nem sokkal később csapdába estem. A gömb, ami a víz felszínén úszott, egy nyalábbal csapdába ejtett és a földre rántott. Az egyik klónomat egy hasonló gömbből kilövellő sugár semmisítette meg. A harmadik ilyen valami pedig az én szívem felé irányult. Legelső ötletként utasítottam a vízből készült alteregómat, hogy két kunai-jal próbálja meg elterelni a sugarat.
Választ ugyan nem kaptam a kérdésemre, de menekülnöm kellett. A templomban meghallottam, hogy két ninja engem keres, s éppen ezért úgy döntöttem, az lesz a legjobb, ha elmegyek. Most az egyszer nem akartam harcolni, pedig ezek a shinobik már többször is megpróbáltak elkapni. Egy jó kis leckéztetést megérdemeltek volna. Gyorsan közöltem a régésszel, hogy mennem kell, mert vadásznak rám. Azzal a Shunshin no Jutsut segítségével a templom másik részébe mentem és eltűntem.
Egy elhagyatott tisztásra értem, ahol olyan nagy volt a köd, hogy alig láttam valamit. Egy kicsit emlékeztetett Kirigakurében töltött éveimre, amik nem mindig voltak kellemesek. A ködös tisztáson azonban nagyon is nosztalgikusan éreztem magam, sőt még a farkasok hangja sem riasztott el. Az a sokévnyi menekülés és harc megtanított egyet, s mást, ami miatt keményebb lettem. Azonban magányom nem tartott sokáig, mert egy sötétkék hajú lány jelent meg előttem és egyre közelebb jött.
Két művésznő találkozása, a sors furcsa játékot űz.
A szó azonnal belém fagyott, nem tudtam megszólalni, de ez nem ért akkora meglepetésként, mint a másik lány kérdése. Arról faggatott, hogy minek vagyok a művésze. Még meg se válaszoltam a kérdést, máris megragadta a csuklómat és magával rángatott, amit egyelőre tűrtem, de nem tett rám jó benyomást ezzel a művelettel. Közben bemutatkozott, valamint azt is megtudtam, hogy szerinte nem tűnök gyávának, így kiváló útitárs lehetek. A kérdés nem volt egyértelmű, hiszen sok minden művészének tartom magam: a kegyetlenségé, a kínzásé, a gyilkolásé… Végül úgy döntöttem az első lehetőség mondom ki hangosan. Már annyira megszoktam, hogy egy-egy szóval válaszolok, tehát fel se tűnt a hallgatag viselkedésem. Elképzeltem magam előtt, ahogy tökéletes gyilkosságot követek el, hófehér vászon, s vörös vér, ezek kellenek az élet kiontásához. A megörökített jelenetre mindig emlékezni fognak. A nevemet is elárultam neki, a valódi nevemet, amit eddig csak pár emberrel osztottam meg. Egyelőre nem bíztam meg Midoriban, de akkor is elárultam neki a legféltettebb titkomat. Így bármikor elmondhatta volna bárkinek, hogy a névhez milyen külső tartozik jelenleg. Már arra készültem, hogy megölöm, mert átlépett egy bizonyos határt.
Talán inkább a gyilkolás művésze vagyok…
Folytattuk tovább az utunkat a tisztáson, ahol kénytelen voltam megint beszédbe elegyedni a lánnyal. Immáron nem volt elég az, hogy tömör válaszokat adjak, bár igyekeztem a lehető legrövidebbre fogni. Mindig is azt vallottam, hogy soha nem árulhatok el túl sokat magamról, mert akkor könnyedén elárulhatnak. A kérdések ugyan nem konkrétan rám vonatkoztak, de akkor is óvatos voltam. Midorit nagyon érdekelte, hogyan állok hozzá mindehhez. Elmondtam neki, hogy nem igazán rajongok az ötletért, miszerint vele kellene tartanom. Ennek ellenére továbbra is követtem, de igyekeztem nem ránézni. A következő téma már nem állt távol tőlem, a gyilkosságokról kérdezett, mire felháborodtam. Ennyire gyengének nézek ki? Lehet, hogy nincsenek kidolgozott izmaim, de attól még erős vagyok. Öltem már embert, volt, hogy csak a pénzért, de az is előfordult, hogy „csak” munka volt. S a csevegés folyt tovább, mígnem eljutott egy olyan pontra, ami majdnem drasztikus lépésre kényszerített. A lány olyasmit mondott, hogy az elmondottak alapján félő, még belém szeret. Eddig még férfi iránt sem éreztem semmit, kételkedtem abban, hogy egy lány fogja megdobogtatni a szívemet.
Néhány pillanattal később következett a tízig való számolás, mert erre a kérdésre csak úgy válaszolhattam tisztán. Valóban gondoltam rá, hogy megölöm, viszont volt valami, ami visszatartott. Talán a jó üzlet reménye csillogott az üres emberi testben, s emiatt már érdemes volt elviselni mindezt. A múltamról is kérdezgetett, pontosabban kíváncsi volt, hogy mit keresek itt. Erre megosztottam vele a nem túl izgalmas történetet, persze ezt is lerövidítve. Emlékek árasztottak el a vándorlással teli három évből, egészen pontosan a Nanakoval töltött időszak jutott eszembe. Elég sokszor voltam egyedül, hozzászoktam a magányhoz. Az üzletre hamarosan fény derült, egészen pontosan egy bérgyilkosságról volt szó, de Midori nem árult el részleteket. Egyszerűen félt tőlem, amire megvolt az oka, még mindig nem érdemelte ki a bizalmamat.
Furcsa megbízás, de mindig jól jön valami.
Még a pénz sem volt rossz, amit ajánlott, egészen pontosan 2500 ryou ütné a markomat, ha elvállalnám. Erre igent mondtam, főleg mert a meg nem született gyermek megölése érdekesen hangzott. Sosem szerettem az egyszerű feladatokat, a megbízásaimat mindig igyekeztem a legjobban és legszebben véghezvinni. S ez valami nagyobb kihívást tartogatott a számomra. Bár a jelentését még pontosan nem tudtam, éreztem, hogy ez nem egy egyszerű gyilkosság lesz.
Egyre jobban érdekelt a dolog, így belementem, hogy elvállalom. Közben a falu felé vettük az irányt, mert kiderült, szükségünk lesz egy-két dologra. Gondoltam, hogy nem valami egyszerű boltba megyünk, ezért már előre készültem egy listával. Nem kellett sok dolog, de a hiányuk komoly fejtörést okozhatott volna.
Mi az utolsó kívánságom? Tényleg, ezen még nem is gondolkoztam, pedig a kérdés oly’ világos volt. Sokáig kellett gondolkoznom, hogy mit feleljek, de végül elmondta Midorinak. Ő azt kérte, hogy ha meghalna, vágjam ketté a szívét. Ez nem volt olyan extra kívánság, bezzeg az enyém. A sok töprengés után egy tőlem szokatlan kérés bukott ki belőlem. Azt akartam, hogyha meghalok, a másik művésznő állítson emléket a létezésemnek. Ha az emberek emlékezni fognak rám, akkor tulajdonképpen soha nem fogok meghalni. Mi mást kívánhatna még egy magamfajta számkivetett démon?
A démon nem én vagyok…
Követtem ideiglenes társamat egy fűszerboltba, ahol mindenféle különleges dolgot árultak. Láttam, hogy különböző mérgekkel teli tégelyek sorakoznak a polcokon, de a nekem kellő dolgokat nem lehetett csak úgy beszerezni. Éppen ezért hagytam, hogy Midori nyugodtan megvásárolja a szükséges felszerelést: fekete tust és érzéktompító drogot.
Az öreganyó, aki a boltot vezette rögtön rájött, hogy mire készül. Rá is kérdezett, mire a lány kirohant a boltból. Végül is megtudtam, hogy démonűzésre készülünk, így kellett értelmezni a meg nem született gyermek fogalmát. Nem haragudtam Midorira, mert az újdonság sokkal jobban izgatott. Aztán én is bevásároltam: egy tégely senbonra használatos mérget és hallucinogén port. Ha már Genjutsukat nem ismerek, ez jól jöhet. A használati utasítást is megkaptam hozzá.
Kimentem én is a boltból, s vártam Midori magyarázatát. Elmondta, hogy belőle kell kiűzni a démont, és ebben kéri a segítségemet. Ha neki nem sikerül legyőzne, akkor nekem kell szembeszállnom a lénnyel. Ezért mondtuk el az utolsó kívánságunkat, ami így visszagondolva elég furcsára sikerült. Még így is belementem a játékba, pedig hallottam egyet, s mást a démonokról. De, ha már megígértem, akkor segíteni fogok a lánynak, ezt eldöntöttem.
A fűszerbolt hátsó udvarára mentünk, hogy ne zavarjon senki. Midori egy nagy kört rajzolt, majd szimbólumokat kezdett a földbe vésni. Számomra ismeretlen, ősi jelek volta, ahhoz hasonlatosak, amiket a templomban láttam. Aztán a testére is ugyanazokat a szimbólumokat festette, majd elmondta, hogy mit kell tennem. A lényeg az volt, hogy miután beléptem a körbe, vigyáznom kell, mert ha kívülre kerülnék, a démon engem szállna meg. Már nem bírtam tovább várni és beléptem a körbe. Midori abban a pillanatban megízlelte saját vérét és elkezdődött. Már nem volt visszaút, ha meg akartam volna gondolni magam, nem tehettem.
A sötétkék hajú művésznő lerogyott a földre és néhány perc múlva hangosan felordított. Testét fekete chakra vette körül, ami leégette a ruháit, haja vörössé vált és furcsa jelek jelentek meg rajta. Nem sokkal később a fekete chakra beszívódott a testébe, s a démon fölállt. Valamilyen ismeretlen nyelven kezdett el beszélni, amit nem értettem.
A harc elkezdődött.
Megint azt a napot láttam magam előtt. A fekete szempár egyenesen rám meredt, s már tudtam, nem barátkozni akar. Egy shurikent hajítottam felé, de a fekete chakra elnyelte és semmi nem történt. Éppen ezért úgy döntöttem, hogy kicsit magam felé billentem a mérleget. Egy vízzel teli tekercset idéztem meg, majd aktiváltam a Kirigakure no Jutsut. Aztán észrevettem, hogy a ködben valami fényes gömb úszik a vízen, de nem foglalkoztam vele. Chakrát vezettem a lábamba és felálltam a víz felszínére, aminek hatására kicsit csendesebben tudtam mozogni. Létrehoztam még két másolatot a vízből, akik a segítségemre voltak, az egyiküknek meghagytam, hogy a Muon Satsujin Jutsu-val támadja meg a démont. A támadás egy kicsit sikeres volt, de nem sokkal később csapdába estem. A gömb, ami a víz felszínén úszott, egy nyalábbal csapdába ejtett és a földre rántott. Az egyik klónomat egy hasonló gömbből kilövellő sugár semmisítette meg. A harmadik ilyen valami pedig az én szívem felé irányult. Legelső ötletként utasítottam a vízből készült alteregómat, hogy két kunai-jal próbálja meg elterelni a sugarat.
Kenshiro Suiren- Játékos
- Tartózkodási hely : Sötétségben
Adatlap
Szint: C
Rang: Elveszett ninja
Chakraszint: 298
Re: Ariku Saya
Kenshiro Suiren Pént. Ápr. 02 2010, 19:15
A harc folytatódik.
A Mizu Bunshin szerencsésen eltérítette a sugarat, ami a szívem felé tartott. Na, nem mintha nagyon aggódtam volna, de azért büszke voltam arra, hogy a tervem bejött. Ugyan nem sikerült kiszabadítani magam, viszont még mindig éltem. Egyre jobban kezdtem magam érezni, hiszen a feszültség növekedésével egyre bátrabb lettem. Elővettem egy másik kunait, s megpróbáltam elvágni az engem fogva tartó nyalábot, ami még a gömbből lövellt ki. Ezzel nem mentem sokra, ugyanis a chakraszál elég erősnek bizonyult. Hát, ez nem jött össze, új tervet kellett készítenem. Úgy tűnt, nem olyan bonyolult a dolog, mivel a vizet a hasznomra fordítottam. Elkezdtem beleáramoltatni a chakrámat és apró buborékokat hoztam létre, amik a víz felszínére jöttek. Aztán ezeket amolyan vízfonalakká állítottam össze, amik rátekeredtek a kezemre és reméltem, hogy ezek meglazítják egy kicsit a kötelet.
Amíg én azzal voltam elfoglalva, hogy kiszabadítsam magam, a másolatom helyettem is küzdött. Felugrott a levegőbe, és amikor leérkezett, egy jó adag vizet fröcskölt a levegőbe. Ez egy ideig megzavarta a démon látását, s ezt használta ki. Ismételten támadásba lendült, de ezúttal ügyesebb volt. Elkezdett futni a nő felé, majd a levegőbe ugrott megint. Ezúttal számított a fekete chakrás támadásokra, amiket megpróbált elkerülni. Ez semmi másra nem volt jó, csak figyelemelterelésre. Ott támadta, ahol érte a vörös hajú lényt, semmi rendszer vagy egyéb más dolog nem volt a mozgásában. A terv bejött, a démon inkább rá figyelt és nem nagyon vette észre a mesterkedésemet a vízzel.
Végre szabadon, s az újabb lendület.
Az alteregóm azonban nem volt olyan jó helyzetben, mint az gondoltam volna. Amíg a chakrakötélre koncentráltam, csak a szemem sarkából pillantottam oda. Néha-néha arrébb söpörte a démon, majd vissza is támadott. Szerencsére a Mizu Bunshin jól bírta, mert először fejen akarta rúgni az a nőszemély, aztán a lábánál fogva elhajította elég messzire. Szerencsére nem jutott ki a körből, tehát még mindig volt esélyem a győzelemre. Amikor azonban a földre néztem, az száraz volt, az összes víz eltűnt, lejárt a negyed órám. De legalább a szálat sikerült annyira megpuhítanom, hogy már össze tudtam nyomni a kezemmel. Ekkor újból megpróbáltam elvágni a már jóval vékonyabb fekete „fonalat”.
Nem sokkal később a démonnő újra akcióba lendült, s fekete füstgömböket lövellt ki a kezéből. A sűrűn gomolygó füstben alig lehetett látni valamit, még a Kirigakure no Jutsunál is erősebb volt. Így hát chakrát irányítottam a fülembe, hogy jobban halljak. Innentől kezdett érdekessé válni a harc, s rájöttem, gyorsabban kell támadnom, ha sebet akarok ejteni rajta. A vízből készült másolatomat is megszüntettem, hiszen már alig bírta, ráadásul kétf elé kellett volna figyelnem. Ebből lett elegem, tehát a chakra elvágására koncentráltam, ami kezdett engedni. Amint kiszabadultam, én is nekikészültem a támadásnak. Elővettem egy robbanó cetlis kunait és elhajítottam a lény irányába. Arra nem számítottam, hogy eltalálom, bár jól jött volna. Ez egy kicsit megvilágította a terepet, de ezzel együtt engem is leleplezett. Hirtelen chakratűk kezdtek szállni a démon kezéből, egyenesen felém, majd oldalirányba. A lény nem számolt azzal, hogy védtelenül hagyta a mellkasát és a hátát. Ezt használtam én ki, amikor támadtam. A víz eltűnt ugyan, de a sűrű füst könnyítette a dolgomat. A Muon Satsujin Jutsu-t vetettem be, ami pont ilyen helyzetekhez lett kitalálva. Elkezdtem egyenesen a démon felé futni, aztán fölugrottam a levegőbe, s végül a háta mögött landoltam. Elővettem egy kunait és a vörös hajú hátába döftem. Ettől elterült a földön és vérezni kezdett. Nahát, ezek szerint egy démon is megsebezhető! Láttam, hogy elkezdett vérezni és halk vinnyogás tört elő a torkából. Meg kellett volna sajnálnom? Az nem az én műfajom, tehát közelebb mentem hozzá és letérdeltem mellé. Akkor vettem észre, hogy a vére is fekete, de mit érdekelt az engem. Megfogtam a nő hátából kiálló kunait és még mélyebbre döftem a fegyvert. Meg is kérdeztem, hogy fáj-e. Sajnos a fekete vér nem bizonyult bőrbarátnak, mert amikor rám fröccsent a fekete testnedv, megégette a kezemet. Gyorsan letéptem a ruhám egyik ujját, s azzal töröltem le, majd pedig bekötöztem a kezemet. A démonnő felemelte a fejét és rám vigyorgott, úgy ahogy én tettem, amikor még a földön fetrengett. Hirtelen megint fekete chakra áramlott ki a testéből, ami ellökött, s majdnem a körön kívülre kerültem. Szerencsére egy gyors mozdulattal a földhöz szegeztem magam, ami eléggé fájt, de a teremtmény legalább nem költözhetett a testembe. Felálltam és elővettem egy tekercset, amibe fegyvereket pecsételtem. A kunaikat és shurikeneket az ujjaim közé fogtam, hogy könnyebben tudjam eldobni. Először csak egy shurikent dobtam a démon felé, amit a reményeim szerint a fekete chakrájával el is térített. Csak játszadoztam vele, nem akartam komolyan támadni, mert ha egy ellenfél nem koncentrál kellőképpen, hibát véthet. Nem sokkal később elkezdtem a lény felé futni, amikor valami történt. A chakra senbonok nem jöttek elő a kezéből, hanem térdre rogyott és elkezdett visszaváltozni. A szarvai visszahúzódtak, a haja rövidebb lett és újra kék színű, de a testén továbbra is ott maradtak a furcsa jelek. Midori visszatért, ám a továbbra is ruhátlanul ült a kör közepén. Elmondta, hogy sikerült visszaszorítania a démont. Aztán a segítségemet kérte és a kezét nyújtotta. Amilyen lágy szíven van mostanában, odamentem és felsegítettem. Azért megjegyeztem neki, hogy jó kis bulit rendezett itt kint. Elpakoltam a fegyvereimet, mert már nem volt szükség rájuk.
A fordulat, amire nem számítottam.
Egyszer csak az öregasszony lépett elő a sötétből és megjegyezte, hogy elég rosszul csináltuk a démonűzést. Erre a Shunshin no Jutsuval az orra előtt termettem és előhúztam egy kunait. Közel vittem az arcához, de egyelőre nem csináltam semmit. Közöltem vele a véleményem, mire közömbösen szívta tovább a pipáját. Azért nem öltem csak meg, mert nagyon jó árucikkeket találtam a boltjában és arra is gondoltam, hogy a közeljövőben szükségem lehet rá. Inkább a saját arcomhoz raktam a kést és a tompa felét végighúztam magamon. Szépen visszasétáltam Midorihoz és a pénzemet kértem. Erre azt válaszolta, hogy mivel nem öltem meg a démont, ezért nem fizet. Ja, és az összes pénze elégett, amikor a fekete chakra leégette a ruháit. Talán a jó szívemet ideje lenne figyelmen kívül hagynom. Ha a démont nem sikerült eltennem láb alól, ezt az undok kis fruskát még mindig átküldhetem a túlvilágra. Egyébként meg az anyó véleménye sem érdekel. Nem akarok nagy harcos lenni, mire jó az? A nemes lelkű emberek mind meghalnak valami szánalmas eszméért. Annak van némi esélye, aki át tud lépni bizonyos határokat.
A Mizu Bunshin szerencsésen eltérítette a sugarat, ami a szívem felé tartott. Na, nem mintha nagyon aggódtam volna, de azért büszke voltam arra, hogy a tervem bejött. Ugyan nem sikerült kiszabadítani magam, viszont még mindig éltem. Egyre jobban kezdtem magam érezni, hiszen a feszültség növekedésével egyre bátrabb lettem. Elővettem egy másik kunait, s megpróbáltam elvágni az engem fogva tartó nyalábot, ami még a gömbből lövellt ki. Ezzel nem mentem sokra, ugyanis a chakraszál elég erősnek bizonyult. Hát, ez nem jött össze, új tervet kellett készítenem. Úgy tűnt, nem olyan bonyolult a dolog, mivel a vizet a hasznomra fordítottam. Elkezdtem beleáramoltatni a chakrámat és apró buborékokat hoztam létre, amik a víz felszínére jöttek. Aztán ezeket amolyan vízfonalakká állítottam össze, amik rátekeredtek a kezemre és reméltem, hogy ezek meglazítják egy kicsit a kötelet.
Amíg én azzal voltam elfoglalva, hogy kiszabadítsam magam, a másolatom helyettem is küzdött. Felugrott a levegőbe, és amikor leérkezett, egy jó adag vizet fröcskölt a levegőbe. Ez egy ideig megzavarta a démon látását, s ezt használta ki. Ismételten támadásba lendült, de ezúttal ügyesebb volt. Elkezdett futni a nő felé, majd a levegőbe ugrott megint. Ezúttal számított a fekete chakrás támadásokra, amiket megpróbált elkerülni. Ez semmi másra nem volt jó, csak figyelemelterelésre. Ott támadta, ahol érte a vörös hajú lényt, semmi rendszer vagy egyéb más dolog nem volt a mozgásában. A terv bejött, a démon inkább rá figyelt és nem nagyon vette észre a mesterkedésemet a vízzel.
Végre szabadon, s az újabb lendület.
Az alteregóm azonban nem volt olyan jó helyzetben, mint az gondoltam volna. Amíg a chakrakötélre koncentráltam, csak a szemem sarkából pillantottam oda. Néha-néha arrébb söpörte a démon, majd vissza is támadott. Szerencsére a Mizu Bunshin jól bírta, mert először fejen akarta rúgni az a nőszemély, aztán a lábánál fogva elhajította elég messzire. Szerencsére nem jutott ki a körből, tehát még mindig volt esélyem a győzelemre. Amikor azonban a földre néztem, az száraz volt, az összes víz eltűnt, lejárt a negyed órám. De legalább a szálat sikerült annyira megpuhítanom, hogy már össze tudtam nyomni a kezemmel. Ekkor újból megpróbáltam elvágni a már jóval vékonyabb fekete „fonalat”.
Nem sokkal később a démonnő újra akcióba lendült, s fekete füstgömböket lövellt ki a kezéből. A sűrűn gomolygó füstben alig lehetett látni valamit, még a Kirigakure no Jutsunál is erősebb volt. Így hát chakrát irányítottam a fülembe, hogy jobban halljak. Innentől kezdett érdekessé válni a harc, s rájöttem, gyorsabban kell támadnom, ha sebet akarok ejteni rajta. A vízből készült másolatomat is megszüntettem, hiszen már alig bírta, ráadásul kétf elé kellett volna figyelnem. Ebből lett elegem, tehát a chakra elvágására koncentráltam, ami kezdett engedni. Amint kiszabadultam, én is nekikészültem a támadásnak. Elővettem egy robbanó cetlis kunait és elhajítottam a lény irányába. Arra nem számítottam, hogy eltalálom, bár jól jött volna. Ez egy kicsit megvilágította a terepet, de ezzel együtt engem is leleplezett. Hirtelen chakratűk kezdtek szállni a démon kezéből, egyenesen felém, majd oldalirányba. A lény nem számolt azzal, hogy védtelenül hagyta a mellkasát és a hátát. Ezt használtam én ki, amikor támadtam. A víz eltűnt ugyan, de a sűrű füst könnyítette a dolgomat. A Muon Satsujin Jutsu-t vetettem be, ami pont ilyen helyzetekhez lett kitalálva. Elkezdtem egyenesen a démon felé futni, aztán fölugrottam a levegőbe, s végül a háta mögött landoltam. Elővettem egy kunait és a vörös hajú hátába döftem. Ettől elterült a földön és vérezni kezdett. Nahát, ezek szerint egy démon is megsebezhető! Láttam, hogy elkezdett vérezni és halk vinnyogás tört elő a torkából. Meg kellett volna sajnálnom? Az nem az én műfajom, tehát közelebb mentem hozzá és letérdeltem mellé. Akkor vettem észre, hogy a vére is fekete, de mit érdekelt az engem. Megfogtam a nő hátából kiálló kunait és még mélyebbre döftem a fegyvert. Meg is kérdeztem, hogy fáj-e. Sajnos a fekete vér nem bizonyult bőrbarátnak, mert amikor rám fröccsent a fekete testnedv, megégette a kezemet. Gyorsan letéptem a ruhám egyik ujját, s azzal töröltem le, majd pedig bekötöztem a kezemet. A démonnő felemelte a fejét és rám vigyorgott, úgy ahogy én tettem, amikor még a földön fetrengett. Hirtelen megint fekete chakra áramlott ki a testéből, ami ellökött, s majdnem a körön kívülre kerültem. Szerencsére egy gyors mozdulattal a földhöz szegeztem magam, ami eléggé fájt, de a teremtmény legalább nem költözhetett a testembe. Felálltam és elővettem egy tekercset, amibe fegyvereket pecsételtem. A kunaikat és shurikeneket az ujjaim közé fogtam, hogy könnyebben tudjam eldobni. Először csak egy shurikent dobtam a démon felé, amit a reményeim szerint a fekete chakrájával el is térített. Csak játszadoztam vele, nem akartam komolyan támadni, mert ha egy ellenfél nem koncentrál kellőképpen, hibát véthet. Nem sokkal később elkezdtem a lény felé futni, amikor valami történt. A chakra senbonok nem jöttek elő a kezéből, hanem térdre rogyott és elkezdett visszaváltozni. A szarvai visszahúzódtak, a haja rövidebb lett és újra kék színű, de a testén továbbra is ott maradtak a furcsa jelek. Midori visszatért, ám a továbbra is ruhátlanul ült a kör közepén. Elmondta, hogy sikerült visszaszorítania a démont. Aztán a segítségemet kérte és a kezét nyújtotta. Amilyen lágy szíven van mostanában, odamentem és felsegítettem. Azért megjegyeztem neki, hogy jó kis bulit rendezett itt kint. Elpakoltam a fegyvereimet, mert már nem volt szükség rájuk.
A fordulat, amire nem számítottam.
Egyszer csak az öregasszony lépett elő a sötétből és megjegyezte, hogy elég rosszul csináltuk a démonűzést. Erre a Shunshin no Jutsuval az orra előtt termettem és előhúztam egy kunait. Közel vittem az arcához, de egyelőre nem csináltam semmit. Közöltem vele a véleményem, mire közömbösen szívta tovább a pipáját. Azért nem öltem csak meg, mert nagyon jó árucikkeket találtam a boltjában és arra is gondoltam, hogy a közeljövőben szükségem lehet rá. Inkább a saját arcomhoz raktam a kést és a tompa felét végighúztam magamon. Szépen visszasétáltam Midorihoz és a pénzemet kértem. Erre azt válaszolta, hogy mivel nem öltem meg a démont, ezért nem fizet. Ja, és az összes pénze elégett, amikor a fekete chakra leégette a ruháit. Talán a jó szívemet ideje lenne figyelmen kívül hagynom. Ha a démont nem sikerült eltennem láb alól, ezt az undok kis fruskát még mindig átküldhetem a túlvilágra. Egyébként meg az anyó véleménye sem érdekel. Nem akarok nagy harcos lenni, mire jó az? A nemes lelkű emberek mind meghalnak valami szánalmas eszméért. Annak van némi esélye, aki át tud lépni bizonyos határokat.
Kenshiro Suiren- Játékos
- Tartózkodási hely : Sötétségben
Adatlap
Szint: C
Rang: Elveszett ninja
Chakraszint: 298
Re: Ariku Saya
Kenshiro Suiren Pént. Ápr. 02 2010, 19:16
Új lehetőségek nyomában.
A Démonok országát egyelőre meguntam, tehát más vidék felé kellet néznem. A legjobbnak az tűnt, ha egy még kisebb országot veszek célba. Így tehát a Hullámok földje felé vettem az utat, ami csak nemrég lett shinobi nemzet. Amikor odaértem, rögtön elkezdtem egy kis plusz pénzt keresni, egészen pontosan meglovasítottam néhány részeg matróz pénztárcáját. Gésának öltözve sokkal nagyobb figyelmet kaptam és így könnyebben csavartam el a férfiak fejét. Arra viszont nagyon vigyáztam, nehogy lebukjak. Amikor valaki hozzámért, egyszerűen beleszúrtam ez mérgezett senbont a nyakába, ott nem maradt nyoma.
Hirtelen valami másra lettem figyelmes, egészen pontosan egy narancssárgás gömbre. Egy marcona férfi közeledett felém, de nem igazán tudott megijeszteni a sebeivel. Nekem is van pár, csak nem az arcomon. Amikor közelebb ért, elővettem a gésa énemet és úgy próbáltam meg elcsavarni a fejét. A kezemet lágyan az övére tettem, majd szépen megpróbáltam elemelni a pénztárcáját. Mindeközben persze csábosan néztem rá, pedig úgy utálom a színjátékot. Na persze mindent a pénzért. Sajnos nagyot hibáztam, a tag csengőt szerelt a bukszájára, szóval jelzett a kis dög. Láttam, hogy nem egy hétköznapi katona, akivel kikezdtem. A kezembe dobta a labdát, ami homokból volt és egészen a csuklómig körbefogott. Valamit magyarázott, hogy azokhoz nem kegyes, akik megpróbálják ellopni a pénzét. Persze egyáltalán nem érdekelt mit akar csinálni, mert hirtelen tényleg én léptem elő a sötétségből. Amit elkapott csak egy Mizu Bunshin volt, amit könnyedén eltüntettem. Szóval mindketten ráharaptunk a csalira. Gyorsan húztam egy kicsit az időt, szóval mondtam neki egy jól hangzó álnevet, mert úgyse számítottam túl hosszú ismeretségre. Amikor a homok előkúszott a ninja szájából, csak annyit mondtam, hogy nem adom könnyen magam. Valószínűleg arra számított, hogy elfutok.
Aztán elkezdődhetett a harc. Sajnos a Fuuton jutsuja ellen nem tudtam semmit tenni, pont eltalált és hozzávágott egy fához. Éreztem a számban a vér ízét és ettől úgy éreztem erősebb lettem. Egy kicsit hecceltem a shinobit, mert tudtam, hogy az egyik leggyengébb technikájával támadt rám. Mintha magyarázott volna valamit arról, hogy milyen rangban van, de ki jegyzi meg az ilyeneket. Azért mégsem volt olyan okos, mert amikor előhúzta a tőrét, azonnal rájöttem, hogy méregbe van mártva. Az évek során kitapasztaltam ezeket a dolgokat. Kezdett megtetszeni nekem Mezuri, hiszen megpróbált megölni. Egy idő után ő is bekeményített, aminek örültem, végre valaki komolyan vett. Eldobtam három senbont, ami méregbe volt mártva. El is találták a jounint, de utána csak egy homokból készült páncél maradt a helyén. A színészi alakításon még kellett volna csiszolni, valamint azt sem ártott volna tudni, hogy a méreg sokkal gyorsabban hat. Megpróbált gyomron rúgni ez a díszpinty, de gyorsan kitértem előle, bár egy kicsit így is kaptam. Nem baj, ettől edződöm igazán, nem a kunai dobálástól, mint az elkényeztetett úri ninják a falukban. A Shunshin no Jutsu segítségével közelebb kerültem a vízhez, majd egy kis ködöt nyomtam a fickó orra alá. Így már otthonosabban mozogtam ezen a terepen is. Az évek alatt nem felejtettem annyit a ködben való tájékozódásról. A ninja viszont alulról támadt, nem vettem észre, hogy lyukat vágott alattam a mólóba. Amikor feljött mögém és a kunait a torkomhoz szorította jó érzés töltött el. Egy olyan ember győzött le, aki erősebb nálam. Most már készen álltam a halálra. Igazából ennél szebbet el se tudtam volna képzelni. Azonban nem az történt, amit vártam. Mezuri látott bennem valamit, ezért belökött egy homok gubóba és elvitt a Ryukai bázis börtönébe.
A Démonok országát egyelőre meguntam, tehát más vidék felé kellet néznem. A legjobbnak az tűnt, ha egy még kisebb országot veszek célba. Így tehát a Hullámok földje felé vettem az utat, ami csak nemrég lett shinobi nemzet. Amikor odaértem, rögtön elkezdtem egy kis plusz pénzt keresni, egészen pontosan meglovasítottam néhány részeg matróz pénztárcáját. Gésának öltözve sokkal nagyobb figyelmet kaptam és így könnyebben csavartam el a férfiak fejét. Arra viszont nagyon vigyáztam, nehogy lebukjak. Amikor valaki hozzámért, egyszerűen beleszúrtam ez mérgezett senbont a nyakába, ott nem maradt nyoma.
Hirtelen valami másra lettem figyelmes, egészen pontosan egy narancssárgás gömbre. Egy marcona férfi közeledett felém, de nem igazán tudott megijeszteni a sebeivel. Nekem is van pár, csak nem az arcomon. Amikor közelebb ért, elővettem a gésa énemet és úgy próbáltam meg elcsavarni a fejét. A kezemet lágyan az övére tettem, majd szépen megpróbáltam elemelni a pénztárcáját. Mindeközben persze csábosan néztem rá, pedig úgy utálom a színjátékot. Na persze mindent a pénzért. Sajnos nagyot hibáztam, a tag csengőt szerelt a bukszájára, szóval jelzett a kis dög. Láttam, hogy nem egy hétköznapi katona, akivel kikezdtem. A kezembe dobta a labdát, ami homokból volt és egészen a csuklómig körbefogott. Valamit magyarázott, hogy azokhoz nem kegyes, akik megpróbálják ellopni a pénzét. Persze egyáltalán nem érdekelt mit akar csinálni, mert hirtelen tényleg én léptem elő a sötétségből. Amit elkapott csak egy Mizu Bunshin volt, amit könnyedén eltüntettem. Szóval mindketten ráharaptunk a csalira. Gyorsan húztam egy kicsit az időt, szóval mondtam neki egy jól hangzó álnevet, mert úgyse számítottam túl hosszú ismeretségre. Amikor a homok előkúszott a ninja szájából, csak annyit mondtam, hogy nem adom könnyen magam. Valószínűleg arra számított, hogy elfutok.
Aztán elkezdődhetett a harc. Sajnos a Fuuton jutsuja ellen nem tudtam semmit tenni, pont eltalált és hozzávágott egy fához. Éreztem a számban a vér ízét és ettől úgy éreztem erősebb lettem. Egy kicsit hecceltem a shinobit, mert tudtam, hogy az egyik leggyengébb technikájával támadt rám. Mintha magyarázott volna valamit arról, hogy milyen rangban van, de ki jegyzi meg az ilyeneket. Azért mégsem volt olyan okos, mert amikor előhúzta a tőrét, azonnal rájöttem, hogy méregbe van mártva. Az évek során kitapasztaltam ezeket a dolgokat. Kezdett megtetszeni nekem Mezuri, hiszen megpróbált megölni. Egy idő után ő is bekeményített, aminek örültem, végre valaki komolyan vett. Eldobtam három senbont, ami méregbe volt mártva. El is találták a jounint, de utána csak egy homokból készült páncél maradt a helyén. A színészi alakításon még kellett volna csiszolni, valamint azt sem ártott volna tudni, hogy a méreg sokkal gyorsabban hat. Megpróbált gyomron rúgni ez a díszpinty, de gyorsan kitértem előle, bár egy kicsit így is kaptam. Nem baj, ettől edződöm igazán, nem a kunai dobálástól, mint az elkényeztetett úri ninják a falukban. A Shunshin no Jutsu segítségével közelebb kerültem a vízhez, majd egy kis ködöt nyomtam a fickó orra alá. Így már otthonosabban mozogtam ezen a terepen is. Az évek alatt nem felejtettem annyit a ködben való tájékozódásról. A ninja viszont alulról támadt, nem vettem észre, hogy lyukat vágott alattam a mólóba. Amikor feljött mögém és a kunait a torkomhoz szorította jó érzés töltött el. Egy olyan ember győzött le, aki erősebb nálam. Most már készen álltam a halálra. Igazából ennél szebbet el se tudtam volna képzelni. Azonban nem az történt, amit vártam. Mezuri látott bennem valamit, ezért belökött egy homok gubóba és elvitt a Ryukai bázis börtönébe.
A hozzászólást Ariku Saya összesen 1 alkalommal szerkesztette, legutóbb Pént. Ápr. 02 2010, 19:18-kor.
Kenshiro Suiren- Játékos
- Tartózkodási hely : Sötétségben
Adatlap
Szint: C
Rang: Elveszett ninja
Chakraszint: 298
Re: Ariku Saya
Kenshiro Suiren Pént. Ápr. 02 2010, 19:17
Egy újabb teszt.
Miután bezártak egy nyirkos, hideg cellába, azonnal Kirigakure jutott eszembe. Elkezdtem ócsárolni a börtönt, meg aztán egy kunait is elővettem, amivel egy szép vágást csináltam az arcomra. Mezuri azonban ügyet sem vetett rám, hanem szépen elment. Néhány perc múlva viszont újabb léptek zaját hallottam, de ezúttal közeledtek. A foglyul ejtőm nem lehetett, ezek női cipők voltak. Egy újabb sötét lelkű kunoichi termett a börtönben, s kíváncsi voltam vajon mit fog velem kezdeni. Egyelőre nem támadt, hanem csak kérdezgetett. Én is visszavettem egy kicsit, nem volt kedvem beszélni vele, mert ő sem vett komolyan. Nekem adott előnyt, szóval elvesztette a becsületét nálam. Ezek után úgy voltam vele, hogy nem fogom strapálni magam, szóval csak a kezemben lévő kunait dobtam el felé. Erre rögtön kérte, hogy vegyem komolyabban, de egyszerűen nem ment. Aztán persze belelendültünk a harcba. Innentől nem volt finomkodás, tehát most már robbanó cetlis kunait küldtem felé. Valami sziklás jutsuval kivédte a támadást, s ellentámadásba lendült. Alighogy meghallottam a szavakat, egy tekercset felbontottam és megidéztem a bele pecsételt vizet. A futóhomok, ami keletkezett egy kicsit megnehezítette a dolgomat, de nem nagyon. A vízzel együtt sárrá vált, de ettől még tudtam alkalmazni a Mizu Bunshint. Az egyik másolatom a kunoichi Taijutsuját fogta fel, a másik pedig kirángatott a mocsárból. Aztán egy kis ködöt hoztam létre a Kirigakure no Jutsu segítségével. És hogy teljes legyen a palettám, a Muon Satsujin Jutsu-val támadtam rá. Mivel számítottam az ellentámadásra, létrehoztam még egy klónt, ami szépen elvégezte az elterelést. A nő megrepesztette a földet, de csak annyit ért el vele, hogy a másolatom esett bele. Persze a tervem nem sikerült olyan jól, hiszen a testét elektromos kisülések hagyták el, amibe beleszaladtam.
A Ryukai úgy tagja, Murasaki Ryu.
Igen, ez lettem én a Lila Sárkány, egy a gonosztevők közül. A tagok tartottak valami megbeszélést és úgy döntöttek, hogy bevesznek a csapatba. A másik változat az lett volna, hogy megölnek. Azért még ragaszkodtam az életemhez, tehát belementem. Őszintén szólva semmi kedvem nem volt csatlakozni, de ha már így hozta a sors, belementem a játékba. Egy gond volt csak, mégpedig a többi ember. Három év alatt elszoktam attól, hogy mások is vannak körülöttem. Nehéz volt a beilleszkedés, többször kaptam figyelmeztetést, amiért hirtelen cselekedtem. Kaptam egy fejpántot is, amit hordanom kellett, ezen kívül lett egy otthonom is. Már el is felejtettem ezt a szót. Megtörténtek a szokásos beavatási dolgok is, kaptam egy tetoválást a hátamra, ami egy sárkányt ábrázol. Stílusos, ugye?
Jutsu tanulás a Chuunin vizsga miatt.
Telt múlt az idő és egyszer csak arra lettem figyelmes, hogy mindenki készülődik valamire. Aztán a Namikage behívatott magához az irodájába és közölte, hogy nemsokára Chuunin vizsga lesz a Vas országában. Elmondta, hogy ez jó alkalom lenne egy kis titkos felderítő akcióra, meg aztán letesztelhetném magam. Nem igazán lelkesedtem az ötletért, a végén azért mentem bele, mert kezdtem unni, hogy azért néznek ki maguk közül a többiek, mert csak genin vagyok. Sajnálom, nem volt kedvem megvárni a vizsgát, előbb leléptem.
Csak hát rá kellett jönnöm, hogy édes kevés jutsut ismerek, szóval valakit muszáj volt találnom. Egészen pontosan a sensei talált rám a kiképző terepen. Fura egy fickó volt, még sosem láttam ilyet, a bal szeme világított. Szerencsére tudta, hogy mire van szükségem, pont nekem való technikákat tanított meg. Sokat gyakoroltam, de egy nap alatt gazdagabb lettem pár jutsuval. Ezek a következők: Suiton: Mizu Bunshin Daibakuha, Suiton: Mizu no Kenjū, Suiton: Mizuame Nabara, Suiton: Kokuun no Jutsu, Tsuki Nukeru Atsuki Omoi.
Miután bezártak egy nyirkos, hideg cellába, azonnal Kirigakure jutott eszembe. Elkezdtem ócsárolni a börtönt, meg aztán egy kunait is elővettem, amivel egy szép vágást csináltam az arcomra. Mezuri azonban ügyet sem vetett rám, hanem szépen elment. Néhány perc múlva viszont újabb léptek zaját hallottam, de ezúttal közeledtek. A foglyul ejtőm nem lehetett, ezek női cipők voltak. Egy újabb sötét lelkű kunoichi termett a börtönben, s kíváncsi voltam vajon mit fog velem kezdeni. Egyelőre nem támadt, hanem csak kérdezgetett. Én is visszavettem egy kicsit, nem volt kedvem beszélni vele, mert ő sem vett komolyan. Nekem adott előnyt, szóval elvesztette a becsületét nálam. Ezek után úgy voltam vele, hogy nem fogom strapálni magam, szóval csak a kezemben lévő kunait dobtam el felé. Erre rögtön kérte, hogy vegyem komolyabban, de egyszerűen nem ment. Aztán persze belelendültünk a harcba. Innentől nem volt finomkodás, tehát most már robbanó cetlis kunait küldtem felé. Valami sziklás jutsuval kivédte a támadást, s ellentámadásba lendült. Alighogy meghallottam a szavakat, egy tekercset felbontottam és megidéztem a bele pecsételt vizet. A futóhomok, ami keletkezett egy kicsit megnehezítette a dolgomat, de nem nagyon. A vízzel együtt sárrá vált, de ettől még tudtam alkalmazni a Mizu Bunshint. Az egyik másolatom a kunoichi Taijutsuját fogta fel, a másik pedig kirángatott a mocsárból. Aztán egy kis ködöt hoztam létre a Kirigakure no Jutsu segítségével. És hogy teljes legyen a palettám, a Muon Satsujin Jutsu-val támadtam rá. Mivel számítottam az ellentámadásra, létrehoztam még egy klónt, ami szépen elvégezte az elterelést. A nő megrepesztette a földet, de csak annyit ért el vele, hogy a másolatom esett bele. Persze a tervem nem sikerült olyan jól, hiszen a testét elektromos kisülések hagyták el, amibe beleszaladtam.
A Ryukai úgy tagja, Murasaki Ryu.
Igen, ez lettem én a Lila Sárkány, egy a gonosztevők közül. A tagok tartottak valami megbeszélést és úgy döntöttek, hogy bevesznek a csapatba. A másik változat az lett volna, hogy megölnek. Azért még ragaszkodtam az életemhez, tehát belementem. Őszintén szólva semmi kedvem nem volt csatlakozni, de ha már így hozta a sors, belementem a játékba. Egy gond volt csak, mégpedig a többi ember. Három év alatt elszoktam attól, hogy mások is vannak körülöttem. Nehéz volt a beilleszkedés, többször kaptam figyelmeztetést, amiért hirtelen cselekedtem. Kaptam egy fejpántot is, amit hordanom kellett, ezen kívül lett egy otthonom is. Már el is felejtettem ezt a szót. Megtörténtek a szokásos beavatási dolgok is, kaptam egy tetoválást a hátamra, ami egy sárkányt ábrázol. Stílusos, ugye?
Jutsu tanulás a Chuunin vizsga miatt.
Telt múlt az idő és egyszer csak arra lettem figyelmes, hogy mindenki készülődik valamire. Aztán a Namikage behívatott magához az irodájába és közölte, hogy nemsokára Chuunin vizsga lesz a Vas országában. Elmondta, hogy ez jó alkalom lenne egy kis titkos felderítő akcióra, meg aztán letesztelhetném magam. Nem igazán lelkesedtem az ötletért, a végén azért mentem bele, mert kezdtem unni, hogy azért néznek ki maguk közül a többiek, mert csak genin vagyok. Sajnálom, nem volt kedvem megvárni a vizsgát, előbb leléptem.
Csak hát rá kellett jönnöm, hogy édes kevés jutsut ismerek, szóval valakit muszáj volt találnom. Egészen pontosan a sensei talált rám a kiképző terepen. Fura egy fickó volt, még sosem láttam ilyet, a bal szeme világított. Szerencsére tudta, hogy mire van szükségem, pont nekem való technikákat tanított meg. Sokat gyakoroltam, de egy nap alatt gazdagabb lettem pár jutsuval. Ezek a következők: Suiton: Mizu Bunshin Daibakuha, Suiton: Mizu no Kenjū, Suiton: Mizuame Nabara, Suiton: Kokuun no Jutsu, Tsuki Nukeru Atsuki Omoi.
Kenshiro Suiren- Játékos
- Tartózkodási hely : Sötétségben
Adatlap
Szint: C
Rang: Elveszett ninja
Chakraszint: 298
Re: Ariku Saya
Shikaku Pént. Ápr. 09 2010, 16:50
Köszönjük az újra-feltöltést!
[Ne felejtsük el: innentől az utolsó bővítményre adott chakraszint él, amíg egy másik bővítménnyel adunk illetve elfogadunk küldetésért kapott chakrajutalmat (amit a bővítményhez kell linkelnetek, hogy elfogadjuk).
[Ne felejtsük el: innentől az utolsó bővítményre adott chakraszint él, amíg egy másik bővítménnyel adunk illetve elfogadunk küldetésért kapott chakrajutalmat (amit a bővítményhez kell linkelnetek, hogy elfogadjuk).
Shikaku- Játékos
Adatlap
Szint: S
Rang: Jounin Hancho
Chakraszint: nem lényeges-
Re: Ariku Saya
Kenshiro Suiren Hétf. Ápr. 01 2013, 19:02
Az új életem, az új küldetésem
Olyan furcsa volt az egész, ahogy ott álltam a tengerparton és néztem a saját tükörképemet. Úgy éreztem, hogy többé senkire nincs szükségem, magam is jól elvagyok a világban. Valami azonban mégsem hagyott teljesen nyugodni, méghozzá a származásom, aminek titkára csak nemrég derült fény. Apám elmondta nekem, hogy a Kenshiro klán tagja vagyok, ami egykor egy nagy és büszke család volt, mára azonban alig maradtak tagok a Víz országában történt mészárlások miatt. És még engem tartottak árulónak? Szép lassan minden szétesett körülöttem, én pedig nem tehettem ellen semmit. Ezért sem kerültem közel senkihez, ameddig lábadoztam Akazuniék egyik búvóhelyén. Már csak a klánom maradt, semmi más, ezért is indultam útnak, hogy fényt derítsek a teljes igazságra, ami a gyökereimet illeti. Sosem szorultam mások segítségére, az eddigi évek során egyedül is teljesen jól elboldogultam. Ebben a pillanatban viszont jól jött volna egy tanács, mert fogalmam sem volt, mégis merre kezdjem a keresést. A szél hirtelen irányt váltott, a szárazföld felé kezdett fújni. A víz mindig is közel állt hozzám, a szél viszont semleges szövetségesem volt utam során. Mégis elkezdtem követni, mintha azt reméltem volna, hogy választ kapok minden kérdésemre.
Utam egyenesen a Tűz országába vezetett, pont oda, ahová nem akartam menni. A forgalmas utakat igyekeztem elkerülni, nehogy felfigyeljenek rám. A kinézetem eléggé megváltozott, de azért nem kockáztattam egy esetleges lebukást. A nagyobb falvakba szintén nem néztem be, túl sok ember volt egy helyen. Végül úgy döntöttem, hogy az elhagyatott városba megyek, amit az egyik alvilági központnak tartottak. Persze itt is megvolt az esélye, hogy fejvadászokba futok, ám közel sem tartottam annyira veszélyesnek. Kicsit emlékeztetett a Démonok országára, ahol egy időbe elég sokat tartózkodtam. Igyekeztem minél jobban elvegyülni a tömegben, majd a megfelelő alkalmat kihasználva, elbújtam egy romos épületben. Régen ez egy ipari város volt, ám mára alig maradt valami a régi fényéből. A félig lepusztult ház jó búvóhelynek bizonyult, mert több kijárattal rendelkezett, ráadásul több emelete volt, ahonnét megfelelő kilátás nyílt az egész városra. Itt rejtettem el a felszerelésemet, és a fegyvereimet. Előtte azonban átöltöztem, valamivel nőiesebb ruhát vettem magamra. A hajamat is kiengedtem és így még fiatalabbnak néztem ki, mint egyébként. Fejpánt nem volt nálam, így még ha akartam volna, se tudtam volna semmit a homlokomra kötni. Lefutottam az épület falán, egyenesen egy kisebb mellékutcára, majd elindultam a városközpont felé. Úgy véltem, ott lesz a legtöbb esélyem összefutni valakivel, aki valami információval szolgálhatott a klánomról. Eszembe jutott, hogy lehet néhány olyan hely, ahol összegyűlnek az alvilági figurák. Közben arra lettem figyelmes, hogy valaki követ. Amikor hátranéztem, csak egy botladozó öregembert láttam, aki nem jelenthetett veszélyt számomra. Szó nélkül sétáltam tovább, mert nem voltam benne biztos, hogy csak túl óvatos vagyok, vagy kezdek elpuhulni. Az első velem szembejövő fogadóba betértem, rendeltem egy italt, amit ingyen megkaptam, mert lila szemeimet olyan szépen meresztettem a csaposra. Készültem leülni és végigpásztázni tekintettem a helyiséget, amikor az öreg, akiről azt hittem követ, helyet foglalt velem szemben. Ezek szerint tényleg engem szemelt ki magának, nemcsak úgy sétálgatott az utcán. Nem kertelt sokat, rögtön a tárgyra tért. Szinte mindent tudott rólam, hogy a Ryuukai tagja voltam és Kirigakure-i elveszett ninja vagyok. Még mielőtt megszólalhattam volna, bemutatkozott és elmondta, hogy van egy megbízása a számomra. Valószínűleg meglepetésként érte, hogy egyszerűen csak rákérdeztem, honnan tudja, ki vagyok valójában. Nem emeletem fel a hangomat, sőt még csak ideges se lettem a jelenlétére. Nálam volt pár méregbe mártott senbon és kakute, amikkel jól meg tudtam magam védeni. Fel is készültem egy esetleges ellentámadásra, óvatosan felhúztam az egyik kakutét a középső ujjamra. Egy fejvadász is ülhetett volna velem szemben, de ez a férfi sokkal többet tudott rólam, mint én magam. Említette egy klánt, amiből rögtön rájöttem, honnan is fúj a szél. A küldetést még nem akartam elvállalni, mert már régen nem tartoztam senki se, a szolgálataimat pedig inkább valami másra akartam tartogatni. A megérzésem ismét nem csapott be, Hama Kanko ismerte a Kenshiro klánt, méghozzá elég közelről. Jutalmat is ígért nekem, azt mondta, busásan megfizeti a fáradozásomat. A pénz nagyon jól jött volna, habár az ilyen felkérésekkel gyakran megjártam. Eszembe jutott, hogy pont emiatt ismertem meg Mezuri Ryu-t, akinem a közreműködésével léptem be a Ryukai-ba. Látszott az öregen, hogy nem viccel, tényleg komolyan gondolta. Két választásom volt, vagy belemegyek és elfogadom a megbízást, ezzel közelebb kerülve az oly’ régóta áhított válaszokhoz, vagy elsétálok, mintha mise történt volna. Végül az előbbit választottam, és még a kakutét is eltettem, nehogy gyanús legyek. Közben végig figyeltem a fogadóban tartózkodó embereket. Nem tudhattam, mikor akar valaki rám törni, ezért végig készenlétben álltam. Kanko-ban sem bíztam meg teljesen, még mindig túl sokat tudott rólam. A chuunin vizsga óta sokkal óvatosabb lettem, bár besétálni az ellenség területére sem volt éppen túl okos ötlet. Minden szükséges információt megkaptam a férfitól, még az is kiderült, hogy a klánommal kapcsolatos lesz a feladatom. Elmondta, hogy elzárva tartanak egy kunai-t, ami nagyon értékes és a licitáláson nem tudta megszerezni. Szerinte elég sok őrt állítottak a fegyver védelmére, de pont ezért lehetett egyedül nagyobb esélyem. Kanko átnyújtott egy papírt, amin egy Kusagakure-i cím szerepelt. A kunai-t ide kellett leszállítanom, méghozzá egy héten belül. Nem is vesztegettem el sok időt, azonnal visszamentem a romos házhoz, ahol a felszerelésemet hagytam. Visszavettem szokásos ninja öltözetemet, a hajamat ismét lófarokba fogtam, majd elindultam a Fű országa felé. Szerencsére sikerült halkan és gyorsan távoznom az elhagyatott városból. Úgy döntöttem, hogy megkockáztatom az utat az Eső országán keresztül. Itt sokkal jobban kedvezett a terep a Suiton jutsu-imnak, ráadásul a Tűz országában forgalmasabb utak voltak. Az eső áztatta vidéken nem sok ember járt, tehát észrevétlenül jutottam el a Fű országának határára. Igyekeztem minél gyorsabban haladni, éjszakára is csak egy rövid időre álltam meg pihenni. Többször eszembe jutott a küldetésem célja, hiszen pont a saját családomat készültem meglopni. Nem kérdezősködtem sokat, és igyekeztem elhessegetni a gondolatot a fejemből. Felbéreltek, tehát el kellett végeznem a feladatot. Nem kérdőjelezhettem meg semmit, elvégre még mindig ninjának tartottam magam. A terep egyre jobban megváltozott, ebből tudtam, hogy közel járok a Fű faluhoz. Mindenfelé bambuszerdőt láttam, ami teljesen idegen környezetnek számított. Még sose jártam itt, ezért kicsit aggódtam, hogyan is fogok viszonyulni egy esetleges támadáshoz. Az utam békésnek bizonyult, hiszen egy kereskedelmi útvonalon meg tudtam közelíteni a falut. A bejutás azonban közel sem bizonyult olyan könnyűnek, mint amire számítottam. A háborús helyzet miatt felhúztak egy városfalat, amit bambusszal erősítettek meg és erősen védték a behatolóktól. A városfalhoz közeledve egyre inkább lelassítottam a lépteimet, nehogy észrevegyenek vagy meghalljanak. Kirigakure-i kiképzésemnek hála csendesen tudtam bármilyen terepen közlekedni, ám ebben az esetben nem ártott a fokozott óvatosság. Eddig elkerültem a háborús helyzeteket és nem is nagyon tudtam a világ többi részéről. Tulajdonképpen semmi információm nem volt arról, hogy a kisebb országok melyik hatalmi tömbhöz csatlakoztak. Víz nem volt a közelben, ami megkönnyíthette volna a dolgomat, így csakis a szakértelmeimre és a birtokomban lévő közelharci technikákra támaszkodhattam. Szerencsére az elmúlt évek alatt megtanultam úgy elbánni az emberekkel, hogy nem kellett jutsut használnom. Már nem Ariku Saya voltam, aki kimonóban járt-kelt, de furfangosságom a mai napig nem hagyott cserben. Megpróbáltam a lehető legközelebb lopózni a falhoz, pont akkora távolságot tartva, hogy ne lássanak meg. A terepet gyorsan az előnyömre fordítottam, hiszen a sűrű bambuszerdő elég jó védelmet biztosított. A falat kellő távolságból is sikeresen meg tudtam vizsgálni. A magasságát nagyjából három méter körülinek saccoltam, ami pont elég is volt ahhoz, hogy a frontális támadást eleve elvessem. Még, ha sikerült is volna odáig észrevétlenül eljutnom, a falon felfutva könnyed célpontot nyújtottam volna az őröknek. Sajnos az építmény közelében az erdő kissé megritkult, talán véletlen volt, de szándékosan is kivághatták a bambuszt, hogy nyíltabb legyen a terep, ezáltal észrevegyék az esetleges behatolókat. Az őrséget megkettőzték, hiszen javában készültek a háborúra, ráadásul a beérkező embereket még jobban átvizsgálták, mint egyébként. Tisztában voltam a helyzetemmel és azzal is, hogy ki kell találnom valamit, ám az éj leszálltát mindenképpen meg akartam várni. Nem kellett volna eldobnom a Namigakure-i fejpántot, hiszen azzal könnyedén bejuthattam volna. Viszont ez a hajó már elment, nem mehettem vissza csak azért a Hullámok földjére, hogy előkeressem a tenger mélyéről a hitai-atémat. Tehát maradt a jól bevált módszer, vagyis a megtévesztés. Ebben egész ügyesre fejlesztettem magam, és bár jó pár hónapot kihagytam, ami miatt kissé berozsdásodhatott e képességem, mégis bíztam magamban. Végigpásztáztam a terepet, majd úgy döntöttem, hogy egy kevésbé forgalmas, ám nem is teljesen elhagyatott részt fogok választani. A nap további részében eltávolodtam a faltól, és nekifogtam az előkészületeknek. Először is, egy kunai segítségével vágtam némi bambuszt, amit elhelyeztem a fal közelében. A tekercsbe pecsételt váltás ruhák közül elővettem egy kabátot, amit szép virágminták díszítettek. Ugyan a közelébe sem ért egy kimonónak, azonban azt már nem hordtam. A méregbe mártott senbonokat kéz közelbe raktam, hogy gyorsan el tudjam érni a fegyvereket. Néhány újat is elővettem, majd a tégelynyi mérget szintén megidéztem a másik tekercsből. A tűket alaposan belemártottam a folyadékba, ezúttal nem csak a végét, hanem a felét nyomtam bele a méregbe. Az a néhány óra, amíg besötétedett, elég volt arra, hogy a bénító hatású keverék rászáradjon a fegyverekre. Az eszközöket visszapecsételtem a tekercsekbe, majd azokat elrejtettem a kabátomban. A hajamat szépen kiengedtem, hogy ezzel is növeljem a csáberőmet. Halkan közeledtem a fal felé, ám egyszer csak felhagytam óvatos ninja viselkedésemmel és a legtermészetesebb módon odasétáltam néhány őrhöz. Annyira azért felmértem előtte a terepet, hogy megtudjam, hol van a legkevesebb őr. Ismételten különös szempárommal végigpásztáztam az őröket, majd az egyikük felé vettem az irányt. Kecsesen lépdeltem felé, majd egyszer csak megbotlottam, persze szándékosan, és lágyan hullottam a férfi ölébe. Az őr elkapott, tehát jöhetett a következő része a tervemnek. Szépen megköszöntem a segítséget és előkészítettem az egyik méregbe mártott senbont. Amint az őr nem figyelt már annyira, megszúrtam a tűvel. Mivel a méreg kettő és öt perc között hat, addig sikeresen szóval kellett tartanom. Sosem voltam a szavak embere, ezért inkább testi adottságaimat vetettem be elterelés gyanánt. A férfi sikeresen elájult, és elkezdtem tettetni az ártatlant. Ezzel csak odavonzottam a többi őrt, hiszen egy rosszul lett társuk miatt eléggé aggódtak. A zűrzavarban sikerült eltávolodnom a helyszíntől, amennyire csak lehetett. Az első felét a bejutási tervemnek sikeresen kiviteleztem, tehát jöhetett a következő lépés. A Henge no Jutsu segítségével felvettem egy öregasszony alakját, aztán elmentem az összevágott bambuszért, amit felpakoltam a hátamra. Amint odaértem a kapuhoz, remegve kezdtem el lépkedni. Elmondtam a bejáratnál állomásozó őröknek, hogy bambusz utánpótlást hoztam a fal megerősítéséhez. Ez az egyetlen növényforrás, amely elegendő szilárdsággal bír, így nem volt nehéz kitalálni, hogy mit használnak a vályoggal együtt. Már majdnem sikerült minden nehézség nélkül bejutnom, amikor megkérdezte, hogy nem láttam-e egy fehér hajú lányt errefelé. Természetesen tettettem, hogy nem tudok semmit, amit szerencsére elhitt a férfi. Konkrétan nem engedhetett be a faluba a háborús helyzet miatt, de elkísért az őrség szállására és ott biztosított nekem egy ágyat. A falu belülre bejutottam, ám reggelig várnom kellett, hogy megkaphassam a hivatalos belépési engedélyt. Nem akartam pazarolni a chakrámat, ezért úgy döntöttem, nem várom meg a reggelt, hanem rögtön akcióba lépek. A zsák bambuszt magam mellé tettem és kibontottam a kötelet, hogy elterelésnek használjam a zajforrást. Tudtam, hogy az éjszakai műszak sokkal fárasztóbb az emberek számára, ezért vártam az őrségváltásig. Kézjeleket formáltam a kezemmel és aktiváltam a Suiton: Kokuun no Jutsu-t. Testem fölé egy fekete felhő emelkedett és olaj áztatta el az egész szobát. Már kezdett az ajtó alatt is kifolyni, ami valószínűleg feltűnhetett az egyik őrnek, mert megkérdezte, jól vagyok-e. Nem válaszoltam, mert mással voltam elfoglalva. Az ellenkező irányból, vagyis az ablak felől érkezett a váltás, vagyis két tűz közé szorultam. Mindkét irányba kockázatos lett volna a kitörés, ezért merész lépésre szántam el magam. Feloldottam a Henge no Jutsu-t, amire már semmi szükségem nem volt és ezzel is csak pazaroltam a chakrámat. Aktiváltam a Kawarimi no Jutsu-t, és az egyik kint álló őrt néztem ki a csere tárgyának. Eldobtam egy robbanó cetlis kunai-t a szoba közepére, majd aktiváltam a jegyzetet. Szép kis robbanás rázta meg az egész épületet. A falhoz repültem, de így legalább sikeresen létrejött a Kawarimi. A nagy zűrzavarban senki sem vette észre, hogy helyet cseréltem egy őrrel, aki így bekerült a lángokban álló szobába. Mindenki azon igyekezett, hogy megfékezzék és eloltsák a tüzet. Kihasználva a helyzetet, elmenekültem egy közeli sikátorba, ahol végül megpihenhettem egy kicsit. Arra rögtön rájöttem, hogy keresnem kell egy másik álcát, mert nem fog sok időbe telni, amíg rájönnek, egy shinobi jutott be a faluba. Rögtön hozzá is láttam a Kenshiro birtok kereséséhez. Az apró sérüléseimmel nem törődtem, még csak nem is vettem a fáradtságot, hogy néhányat ellássak. Nagyon jól tudtam, hogy hamarosan el fogják kezdeti a falu átvizsgálását, ezért nem mentem nyíltabb, forgalmasabb helyekre. A falu központját eleve kizártam, hiszen ott szokott lenni a vezető irodája, ami csak még több ninját jelentett volna. Valószínűleg egy nagyobb birtokot kellett keresnem, így jó tippnek tűnt, hogy inkább a falu szélén próbálkozzak ráakadni a házra. A tetőkön való ugrálást sem tartottam túl jó ötletnek, hiszen gyorsan kiszúrhattak volna, még éjszaka is. Éppen ezért, szép lassan járkálva térképeztem fel az utcákat. Néha felszaladtam egy-egy épület tetejére, hátha ezzel megkönnyítem a keresést. Sajnos nem jutottam túl sokra, de legalább a városfaltól elég messzire kerültem. Néha-néha láttam, pár embert az utcákon, ám a legtöbb igen kihalt volt ezekben a kései órákban. Egyszer csak egy furcsa alakot vettem észre a sötétben, pont engem figyelt. A szemközti ház árnyékában húzódott meg és arról érdeklődött, hogy mit keresek itt. Túl csendesen mozgott, ebből arra következtettem, hogy nálam tapasztaltabb ninjával van dolgom. Egyelőre nem támadott meg, de nem mertem vállalni a kockázatot, ez akár félrevezetés is lehetett. Azonnal egy méregbe mártott tűért nyúltam, hiszen gyorsan kellett reagálnom egy esetleges támadás esetén. Azért elmondtam, hogy a Kenshiro-kat keresem, mert titkon reméltem, tud nekem segíteni a rejtélyes idegen. A bizalmatlanságomat rossz néven vette, mert konkrét válasz helyett egy shuriken-t dobott felém. Valóban nem adott fel, ám ezt abban a helyzetben nem vehettem jóindulatú megnyilvánulásnak. Ismételten két lehetőség állt előttem. Az egyik az volt, hogy elterelem valamivel a figyelmét és megpróbálok elmenekülni, ameddig van rá esélyem. A másik lehetőség kockázatosabb volt, vagyis a harc, ám mégis azt választottam. Ha már idáig eljöttem, nem fogok válaszok nélkül távozni. Valószínűleg tud valamit a férfi, csak meg akarja nehezíteni a dolgomat. Ha kell, akkor az öklömmel fogom kiverni belőle a válaszokat. Ha pedig mégsem tud semmit, akkor csak harcoltam egy jót és újabb tapasztalatokat szereztem.
//Helyszínek: Hullámok országa - Partvidékek, Tűz országa - Elhagyatott város, Fű országa - Határvidék, Fű országa - Városfal
Jelenlegi chakraszint: 253
Itachi-tól kaptam +3 chakrát a küldetés alatt.
Elnézést a késői leadásért, ezt még márciusi bővítménynek szántam, csak tegnap már nem volt erőm megírni és leadni.//
Olyan furcsa volt az egész, ahogy ott álltam a tengerparton és néztem a saját tükörképemet. Úgy éreztem, hogy többé senkire nincs szükségem, magam is jól elvagyok a világban. Valami azonban mégsem hagyott teljesen nyugodni, méghozzá a származásom, aminek titkára csak nemrég derült fény. Apám elmondta nekem, hogy a Kenshiro klán tagja vagyok, ami egykor egy nagy és büszke család volt, mára azonban alig maradtak tagok a Víz országában történt mészárlások miatt. És még engem tartottak árulónak? Szép lassan minden szétesett körülöttem, én pedig nem tehettem ellen semmit. Ezért sem kerültem közel senkihez, ameddig lábadoztam Akazuniék egyik búvóhelyén. Már csak a klánom maradt, semmi más, ezért is indultam útnak, hogy fényt derítsek a teljes igazságra, ami a gyökereimet illeti. Sosem szorultam mások segítségére, az eddigi évek során egyedül is teljesen jól elboldogultam. Ebben a pillanatban viszont jól jött volna egy tanács, mert fogalmam sem volt, mégis merre kezdjem a keresést. A szél hirtelen irányt váltott, a szárazföld felé kezdett fújni. A víz mindig is közel állt hozzám, a szél viszont semleges szövetségesem volt utam során. Mégis elkezdtem követni, mintha azt reméltem volna, hogy választ kapok minden kérdésemre.
Utam egyenesen a Tűz országába vezetett, pont oda, ahová nem akartam menni. A forgalmas utakat igyekeztem elkerülni, nehogy felfigyeljenek rám. A kinézetem eléggé megváltozott, de azért nem kockáztattam egy esetleges lebukást. A nagyobb falvakba szintén nem néztem be, túl sok ember volt egy helyen. Végül úgy döntöttem, hogy az elhagyatott városba megyek, amit az egyik alvilági központnak tartottak. Persze itt is megvolt az esélye, hogy fejvadászokba futok, ám közel sem tartottam annyira veszélyesnek. Kicsit emlékeztetett a Démonok országára, ahol egy időbe elég sokat tartózkodtam. Igyekeztem minél jobban elvegyülni a tömegben, majd a megfelelő alkalmat kihasználva, elbújtam egy romos épületben. Régen ez egy ipari város volt, ám mára alig maradt valami a régi fényéből. A félig lepusztult ház jó búvóhelynek bizonyult, mert több kijárattal rendelkezett, ráadásul több emelete volt, ahonnét megfelelő kilátás nyílt az egész városra. Itt rejtettem el a felszerelésemet, és a fegyvereimet. Előtte azonban átöltöztem, valamivel nőiesebb ruhát vettem magamra. A hajamat is kiengedtem és így még fiatalabbnak néztem ki, mint egyébként. Fejpánt nem volt nálam, így még ha akartam volna, se tudtam volna semmit a homlokomra kötni. Lefutottam az épület falán, egyenesen egy kisebb mellékutcára, majd elindultam a városközpont felé. Úgy véltem, ott lesz a legtöbb esélyem összefutni valakivel, aki valami információval szolgálhatott a klánomról. Eszembe jutott, hogy lehet néhány olyan hely, ahol összegyűlnek az alvilági figurák. Közben arra lettem figyelmes, hogy valaki követ. Amikor hátranéztem, csak egy botladozó öregembert láttam, aki nem jelenthetett veszélyt számomra. Szó nélkül sétáltam tovább, mert nem voltam benne biztos, hogy csak túl óvatos vagyok, vagy kezdek elpuhulni. Az első velem szembejövő fogadóba betértem, rendeltem egy italt, amit ingyen megkaptam, mert lila szemeimet olyan szépen meresztettem a csaposra. Készültem leülni és végigpásztázni tekintettem a helyiséget, amikor az öreg, akiről azt hittem követ, helyet foglalt velem szemben. Ezek szerint tényleg engem szemelt ki magának, nemcsak úgy sétálgatott az utcán. Nem kertelt sokat, rögtön a tárgyra tért. Szinte mindent tudott rólam, hogy a Ryuukai tagja voltam és Kirigakure-i elveszett ninja vagyok. Még mielőtt megszólalhattam volna, bemutatkozott és elmondta, hogy van egy megbízása a számomra. Valószínűleg meglepetésként érte, hogy egyszerűen csak rákérdeztem, honnan tudja, ki vagyok valójában. Nem emeletem fel a hangomat, sőt még csak ideges se lettem a jelenlétére. Nálam volt pár méregbe mártott senbon és kakute, amikkel jól meg tudtam magam védeni. Fel is készültem egy esetleges ellentámadásra, óvatosan felhúztam az egyik kakutét a középső ujjamra. Egy fejvadász is ülhetett volna velem szemben, de ez a férfi sokkal többet tudott rólam, mint én magam. Említette egy klánt, amiből rögtön rájöttem, honnan is fúj a szél. A küldetést még nem akartam elvállalni, mert már régen nem tartoztam senki se, a szolgálataimat pedig inkább valami másra akartam tartogatni. A megérzésem ismét nem csapott be, Hama Kanko ismerte a Kenshiro klánt, méghozzá elég közelről. Jutalmat is ígért nekem, azt mondta, busásan megfizeti a fáradozásomat. A pénz nagyon jól jött volna, habár az ilyen felkérésekkel gyakran megjártam. Eszembe jutott, hogy pont emiatt ismertem meg Mezuri Ryu-t, akinem a közreműködésével léptem be a Ryukai-ba. Látszott az öregen, hogy nem viccel, tényleg komolyan gondolta. Két választásom volt, vagy belemegyek és elfogadom a megbízást, ezzel közelebb kerülve az oly’ régóta áhított válaszokhoz, vagy elsétálok, mintha mise történt volna. Végül az előbbit választottam, és még a kakutét is eltettem, nehogy gyanús legyek. Közben végig figyeltem a fogadóban tartózkodó embereket. Nem tudhattam, mikor akar valaki rám törni, ezért végig készenlétben álltam. Kanko-ban sem bíztam meg teljesen, még mindig túl sokat tudott rólam. A chuunin vizsga óta sokkal óvatosabb lettem, bár besétálni az ellenség területére sem volt éppen túl okos ötlet. Minden szükséges információt megkaptam a férfitól, még az is kiderült, hogy a klánommal kapcsolatos lesz a feladatom. Elmondta, hogy elzárva tartanak egy kunai-t, ami nagyon értékes és a licitáláson nem tudta megszerezni. Szerinte elég sok őrt állítottak a fegyver védelmére, de pont ezért lehetett egyedül nagyobb esélyem. Kanko átnyújtott egy papírt, amin egy Kusagakure-i cím szerepelt. A kunai-t ide kellett leszállítanom, méghozzá egy héten belül. Nem is vesztegettem el sok időt, azonnal visszamentem a romos házhoz, ahol a felszerelésemet hagytam. Visszavettem szokásos ninja öltözetemet, a hajamat ismét lófarokba fogtam, majd elindultam a Fű országa felé. Szerencsére sikerült halkan és gyorsan távoznom az elhagyatott városból. Úgy döntöttem, hogy megkockáztatom az utat az Eső országán keresztül. Itt sokkal jobban kedvezett a terep a Suiton jutsu-imnak, ráadásul a Tűz országában forgalmasabb utak voltak. Az eső áztatta vidéken nem sok ember járt, tehát észrevétlenül jutottam el a Fű országának határára. Igyekeztem minél gyorsabban haladni, éjszakára is csak egy rövid időre álltam meg pihenni. Többször eszembe jutott a küldetésem célja, hiszen pont a saját családomat készültem meglopni. Nem kérdezősködtem sokat, és igyekeztem elhessegetni a gondolatot a fejemből. Felbéreltek, tehát el kellett végeznem a feladatot. Nem kérdőjelezhettem meg semmit, elvégre még mindig ninjának tartottam magam. A terep egyre jobban megváltozott, ebből tudtam, hogy közel járok a Fű faluhoz. Mindenfelé bambuszerdőt láttam, ami teljesen idegen környezetnek számított. Még sose jártam itt, ezért kicsit aggódtam, hogyan is fogok viszonyulni egy esetleges támadáshoz. Az utam békésnek bizonyult, hiszen egy kereskedelmi útvonalon meg tudtam közelíteni a falut. A bejutás azonban közel sem bizonyult olyan könnyűnek, mint amire számítottam. A háborús helyzet miatt felhúztak egy városfalat, amit bambusszal erősítettek meg és erősen védték a behatolóktól. A városfalhoz közeledve egyre inkább lelassítottam a lépteimet, nehogy észrevegyenek vagy meghalljanak. Kirigakure-i kiképzésemnek hála csendesen tudtam bármilyen terepen közlekedni, ám ebben az esetben nem ártott a fokozott óvatosság. Eddig elkerültem a háborús helyzeteket és nem is nagyon tudtam a világ többi részéről. Tulajdonképpen semmi információm nem volt arról, hogy a kisebb országok melyik hatalmi tömbhöz csatlakoztak. Víz nem volt a közelben, ami megkönnyíthette volna a dolgomat, így csakis a szakértelmeimre és a birtokomban lévő közelharci technikákra támaszkodhattam. Szerencsére az elmúlt évek alatt megtanultam úgy elbánni az emberekkel, hogy nem kellett jutsut használnom. Már nem Ariku Saya voltam, aki kimonóban járt-kelt, de furfangosságom a mai napig nem hagyott cserben. Megpróbáltam a lehető legközelebb lopózni a falhoz, pont akkora távolságot tartva, hogy ne lássanak meg. A terepet gyorsan az előnyömre fordítottam, hiszen a sűrű bambuszerdő elég jó védelmet biztosított. A falat kellő távolságból is sikeresen meg tudtam vizsgálni. A magasságát nagyjából három méter körülinek saccoltam, ami pont elég is volt ahhoz, hogy a frontális támadást eleve elvessem. Még, ha sikerült is volna odáig észrevétlenül eljutnom, a falon felfutva könnyed célpontot nyújtottam volna az őröknek. Sajnos az építmény közelében az erdő kissé megritkult, talán véletlen volt, de szándékosan is kivághatták a bambuszt, hogy nyíltabb legyen a terep, ezáltal észrevegyék az esetleges behatolókat. Az őrséget megkettőzték, hiszen javában készültek a háborúra, ráadásul a beérkező embereket még jobban átvizsgálták, mint egyébként. Tisztában voltam a helyzetemmel és azzal is, hogy ki kell találnom valamit, ám az éj leszálltát mindenképpen meg akartam várni. Nem kellett volna eldobnom a Namigakure-i fejpántot, hiszen azzal könnyedén bejuthattam volna. Viszont ez a hajó már elment, nem mehettem vissza csak azért a Hullámok földjére, hogy előkeressem a tenger mélyéről a hitai-atémat. Tehát maradt a jól bevált módszer, vagyis a megtévesztés. Ebben egész ügyesre fejlesztettem magam, és bár jó pár hónapot kihagytam, ami miatt kissé berozsdásodhatott e képességem, mégis bíztam magamban. Végigpásztáztam a terepet, majd úgy döntöttem, hogy egy kevésbé forgalmas, ám nem is teljesen elhagyatott részt fogok választani. A nap további részében eltávolodtam a faltól, és nekifogtam az előkészületeknek. Először is, egy kunai segítségével vágtam némi bambuszt, amit elhelyeztem a fal közelében. A tekercsbe pecsételt váltás ruhák közül elővettem egy kabátot, amit szép virágminták díszítettek. Ugyan a közelébe sem ért egy kimonónak, azonban azt már nem hordtam. A méregbe mártott senbonokat kéz közelbe raktam, hogy gyorsan el tudjam érni a fegyvereket. Néhány újat is elővettem, majd a tégelynyi mérget szintén megidéztem a másik tekercsből. A tűket alaposan belemártottam a folyadékba, ezúttal nem csak a végét, hanem a felét nyomtam bele a méregbe. Az a néhány óra, amíg besötétedett, elég volt arra, hogy a bénító hatású keverék rászáradjon a fegyverekre. Az eszközöket visszapecsételtem a tekercsekbe, majd azokat elrejtettem a kabátomban. A hajamat szépen kiengedtem, hogy ezzel is növeljem a csáberőmet. Halkan közeledtem a fal felé, ám egyszer csak felhagytam óvatos ninja viselkedésemmel és a legtermészetesebb módon odasétáltam néhány őrhöz. Annyira azért felmértem előtte a terepet, hogy megtudjam, hol van a legkevesebb őr. Ismételten különös szempárommal végigpásztáztam az őröket, majd az egyikük felé vettem az irányt. Kecsesen lépdeltem felé, majd egyszer csak megbotlottam, persze szándékosan, és lágyan hullottam a férfi ölébe. Az őr elkapott, tehát jöhetett a következő része a tervemnek. Szépen megköszöntem a segítséget és előkészítettem az egyik méregbe mártott senbont. Amint az őr nem figyelt már annyira, megszúrtam a tűvel. Mivel a méreg kettő és öt perc között hat, addig sikeresen szóval kellett tartanom. Sosem voltam a szavak embere, ezért inkább testi adottságaimat vetettem be elterelés gyanánt. A férfi sikeresen elájult, és elkezdtem tettetni az ártatlant. Ezzel csak odavonzottam a többi őrt, hiszen egy rosszul lett társuk miatt eléggé aggódtak. A zűrzavarban sikerült eltávolodnom a helyszíntől, amennyire csak lehetett. Az első felét a bejutási tervemnek sikeresen kiviteleztem, tehát jöhetett a következő lépés. A Henge no Jutsu segítségével felvettem egy öregasszony alakját, aztán elmentem az összevágott bambuszért, amit felpakoltam a hátamra. Amint odaértem a kapuhoz, remegve kezdtem el lépkedni. Elmondtam a bejáratnál állomásozó őröknek, hogy bambusz utánpótlást hoztam a fal megerősítéséhez. Ez az egyetlen növényforrás, amely elegendő szilárdsággal bír, így nem volt nehéz kitalálni, hogy mit használnak a vályoggal együtt. Már majdnem sikerült minden nehézség nélkül bejutnom, amikor megkérdezte, hogy nem láttam-e egy fehér hajú lányt errefelé. Természetesen tettettem, hogy nem tudok semmit, amit szerencsére elhitt a férfi. Konkrétan nem engedhetett be a faluba a háborús helyzet miatt, de elkísért az őrség szállására és ott biztosított nekem egy ágyat. A falu belülre bejutottam, ám reggelig várnom kellett, hogy megkaphassam a hivatalos belépési engedélyt. Nem akartam pazarolni a chakrámat, ezért úgy döntöttem, nem várom meg a reggelt, hanem rögtön akcióba lépek. A zsák bambuszt magam mellé tettem és kibontottam a kötelet, hogy elterelésnek használjam a zajforrást. Tudtam, hogy az éjszakai műszak sokkal fárasztóbb az emberek számára, ezért vártam az őrségváltásig. Kézjeleket formáltam a kezemmel és aktiváltam a Suiton: Kokuun no Jutsu-t. Testem fölé egy fekete felhő emelkedett és olaj áztatta el az egész szobát. Már kezdett az ajtó alatt is kifolyni, ami valószínűleg feltűnhetett az egyik őrnek, mert megkérdezte, jól vagyok-e. Nem válaszoltam, mert mással voltam elfoglalva. Az ellenkező irányból, vagyis az ablak felől érkezett a váltás, vagyis két tűz közé szorultam. Mindkét irányba kockázatos lett volna a kitörés, ezért merész lépésre szántam el magam. Feloldottam a Henge no Jutsu-t, amire már semmi szükségem nem volt és ezzel is csak pazaroltam a chakrámat. Aktiváltam a Kawarimi no Jutsu-t, és az egyik kint álló őrt néztem ki a csere tárgyának. Eldobtam egy robbanó cetlis kunai-t a szoba közepére, majd aktiváltam a jegyzetet. Szép kis robbanás rázta meg az egész épületet. A falhoz repültem, de így legalább sikeresen létrejött a Kawarimi. A nagy zűrzavarban senki sem vette észre, hogy helyet cseréltem egy őrrel, aki így bekerült a lángokban álló szobába. Mindenki azon igyekezett, hogy megfékezzék és eloltsák a tüzet. Kihasználva a helyzetet, elmenekültem egy közeli sikátorba, ahol végül megpihenhettem egy kicsit. Arra rögtön rájöttem, hogy keresnem kell egy másik álcát, mert nem fog sok időbe telni, amíg rájönnek, egy shinobi jutott be a faluba. Rögtön hozzá is láttam a Kenshiro birtok kereséséhez. Az apró sérüléseimmel nem törődtem, még csak nem is vettem a fáradtságot, hogy néhányat ellássak. Nagyon jól tudtam, hogy hamarosan el fogják kezdeti a falu átvizsgálását, ezért nem mentem nyíltabb, forgalmasabb helyekre. A falu központját eleve kizártam, hiszen ott szokott lenni a vezető irodája, ami csak még több ninját jelentett volna. Valószínűleg egy nagyobb birtokot kellett keresnem, így jó tippnek tűnt, hogy inkább a falu szélén próbálkozzak ráakadni a házra. A tetőkön való ugrálást sem tartottam túl jó ötletnek, hiszen gyorsan kiszúrhattak volna, még éjszaka is. Éppen ezért, szép lassan járkálva térképeztem fel az utcákat. Néha felszaladtam egy-egy épület tetejére, hátha ezzel megkönnyítem a keresést. Sajnos nem jutottam túl sokra, de legalább a városfaltól elég messzire kerültem. Néha-néha láttam, pár embert az utcákon, ám a legtöbb igen kihalt volt ezekben a kései órákban. Egyszer csak egy furcsa alakot vettem észre a sötétben, pont engem figyelt. A szemközti ház árnyékában húzódott meg és arról érdeklődött, hogy mit keresek itt. Túl csendesen mozgott, ebből arra következtettem, hogy nálam tapasztaltabb ninjával van dolgom. Egyelőre nem támadott meg, de nem mertem vállalni a kockázatot, ez akár félrevezetés is lehetett. Azonnal egy méregbe mártott tűért nyúltam, hiszen gyorsan kellett reagálnom egy esetleges támadás esetén. Azért elmondtam, hogy a Kenshiro-kat keresem, mert titkon reméltem, tud nekem segíteni a rejtélyes idegen. A bizalmatlanságomat rossz néven vette, mert konkrét válasz helyett egy shuriken-t dobott felém. Valóban nem adott fel, ám ezt abban a helyzetben nem vehettem jóindulatú megnyilvánulásnak. Ismételten két lehetőség állt előttem. Az egyik az volt, hogy elterelem valamivel a figyelmét és megpróbálok elmenekülni, ameddig van rá esélyem. A másik lehetőség kockázatosabb volt, vagyis a harc, ám mégis azt választottam. Ha már idáig eljöttem, nem fogok válaszok nélkül távozni. Valószínűleg tud valamit a férfi, csak meg akarja nehezíteni a dolgomat. Ha kell, akkor az öklömmel fogom kiverni belőle a válaszokat. Ha pedig mégsem tud semmit, akkor csak harcoltam egy jót és újabb tapasztalatokat szereztem.
//Helyszínek: Hullámok országa - Partvidékek, Tűz országa - Elhagyatott város, Fű országa - Határvidék, Fű országa - Városfal
Jelenlegi chakraszint: 253
Itachi-tól kaptam +3 chakrát a küldetés alatt.
Elnézést a késői leadásért, ezt még márciusi bővítménynek szántam, csak tegnap már nem volt erőm megírni és leadni.//
Kenshiro Suiren- Játékos
- Tartózkodási hely : Sötétségben
Adatlap
Szint: C
Rang: Elveszett ninja
Chakraszint: 298
Re: Ariku Saya
Darui Vas. Ápr. 28 2013, 14:52
Jól összeszedett leírás és tetszett is (bár a végére a betűk kezdtek egybefolyni >.> 
)
+20 ch
)+20 ch
Darui- Inaktív
Adatlap
Szint: S
Rang: Jounin
Chakraszint: Kérdezd a fekete párducot
1 / 1 oldal
Engedélyek ebben a fórumban:
Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.