Akimoto Kazuma

Név: Akimoto Kazuma
Ország: Tűz országa - Konohagakure no Sato
Nem: Férfi
Kor: 16
Vércsoport: A+

Kinézet: Magassága átlagos, 178-180 cm. Szőkésbarna haja mindig borzas, de ezt nem valami férfipraktikának köszönheti, hanem csupán sosincs kedve, vagy éppen ideje jólfésült fiút varázsolni magából, homlokán pedig a fejpántja. Szikár testalkatú, ami inkább utal gyorsaságra, mint hatalmas erőre, ám nem sokat enged látni belőle a bő fekete öltözéke,amit vastag vörös fonott selyemkötelek fognak össze és minderre még egy nagy zöldes rejtőszínű köpeny terül.
Arca egészen jóképű, de nem szokása mutogatni; egy orrnyeregig érő maszk takarja(óvja a portól). Így nem sok látszik a zöld szempáron kívül, ami szinte mindig kíváncsi figyelemmel kíséri az eseményeket.
Különleges jellemzője, hogy fülbevalót hord, színes kis karikákat, amelyet rituálisan készítettek gyermekkori barátjával.

Jellem: Általában jókedélyű, szeret a középpontban lenni. Magához közelinek csupán néhány embert tart, a többieket csak „haveroknak” tekinti. Hajlamos a kegyetlenkedésre, ellenségei őszinte sajnálatára, és ritkán futamodik meg. Csak a „barátaival” szokott beszélni magáról, vagy éppen az érzéseiről, a „haveroknak” egy vidám ember képét mutatja.

Rang: Genin
Chakraszint: A Tanács által meghatározott

Felszerelés:-Övtáska: Dróthuzal(10 m), Szerszámok, Füstbomba(5db), Elsősegély készlet, Energiatabletta(25db), Robbanó jegyzet(10 db)
-Kunai (5db), Shuriken (5db), Senbon(5db), Ninjato(1db)


Előtörténet:

Egy szellős, hideg márciusi napon láttam meg a napvilágot a Rizsföldek országában, ám hamarosan a Tűz országába vándoroltak a szüleim. Itt nőttem fel, ezt tekintem hazámnak, így értelemszerűen ezt is fogom szolgálni.
Kisgyermekkoromban nagyon ritkán találkoztam apámmal, állítólag mindig küldetéseken volt. Édesanyám nevelgetett teljes odaadásával engem, és három öcsémet. Tőle csupa szeretetet, és boldogságot kaptunk, ám apánk rajtunk vezette le a felgyülemlett feszültségét. Ebből kifolyólag a viszonyunk sosem volt egetrengetően jó. Fiatal éveimben sokszor voltam egyedül, nem is érdekelt mások barátsága, inkább csak gyönyörködtem a természet tökéletességében, és szépségében, és az állatok társaságát kerestem. Talán ebből ered, hogy amíg nem adózom teljes bizalommal az embereknek, addig egy állat, különösen, ha értelemmel bír, és a szavát adja, egyből kiérdemli ezt.

Ám ahogy egyre idősebb lettem, eljött az akadémia ideje. Szörnyen lusta gyermek lévén nem erőltettem meg magam, ami miatt okkal szégyenfoltnak, vagy fekete báránynak neveztek. Rendszeres volt, hogy egy óra alatt kiszöktem, hogy egyek egy kis rament, vagy hogy csak hanyattfeküdjek a tetőn, és figyeljem a madarakat. Mindenesetre eléggé antiszociális voltam, azt hiszem. Nem kecsegtetett túl sok reménnyel már az sem, hogy egyáltalán sikerül geninné válnom.
És akkor, az egyik tanárom beszélgetni kezdett velem délutánonként, tanítás után. Ráébresztett, hogy az élet nem csak bambulásról, és nézelődésből áll, hanem igenis vannak értékes dolgok, amelyeket jó megőrizni.

„-Kazuma! Ugye így hívnak?
-Igen, uram!
-Ne uramozz. Most úgy szeretnék veled beszélgetni, mint ninja a ninjával.
-De..
-Kérlek.. Ne vágj közbe. Tudom, hogy nincs meg még a genin vizsgád. Tudod sajnálatos, hogy valaki, akin ennyire fiatalon kiütközik a tehetség, semmibe sem veszi a tanulmányait. Igen, azt gondolom rólad, hogy nagy ninja lehetsz még. A falura mondom, olyan nagy lehetsz köztünk, hogy szívesen harcolnék a te oldaladon. Benned is ott lobog a tűz Kazuma. Tudom…”

Ez volt az a pont, ahol úgy éreztem, hogy valaki nem csak azért szeret, mert a gyereke vagyok. Meg akartam neki felelni, hogy büszke lehessen rám, hogy védeni tudjam a hozzám közel állókat, és az ilyen dolgokat. A városunk okkal nevezhető ilyen ilyennek, ezért a tanárom megbecsülésének elnyerése érdekében, tanultam, és edzettem minden áldott nap, hogy jobb, és jobb legyek.

„-Felejtsd el! Mára ennyi edzés elég!
-Dehogyis. Meglátod,egyszer nagyobb leszek nálad is!”

Értette a tréfát, de érezte benne a komoly szándékot. Úgy éreztem, hogy büszke rám. És ezt az ő segítségével érhettem el. Néhány barátra szert tettem ez a két év alatt, de ezek csak felszínes kis barátságok voltak. Csibészkedtünk ezután is, de most már okkal mondhatom, hogy ügyeltem arra, ne lépjem át a határt.
Eljött a genin vizsga ideje. Nyugodt voltam, hiszen a legjobb öt tanuló között voltam, és mint utóbb megtudtam, shuriken jutsu volt a feladat. Nyugodt szívvel, álltam neki, és sikerrel teljesítettem is a vizsgát. Nem izgultam, és mikor széles vigyorral kijöttem a teremből, egyvalaki várt csak. Az edzőm, példaképem, és egyetlen igazi barátom, a tanárom állt ott, tövig rágott körmökkel. Boldog volt, mikor megtudta, hogy teljesítettem, ez boldoggá tett engem is. Látni, hogy örömet okoz neki a sikerem.

Ekkor kezdett széthullani az álomvilág. Kis naiv fejjel viszonzatlanul szerelmes lettem, ami érthetően rossz hatással volt rám.

„-Értsd már meg! Szent ég, miket beszélek összevissza. Azt akarom, hogy a barátnőm legyél.
-Ez elképzelhetetlen. Kicsi vagy, és vékony, és amúgy is.
-Mi amúgy is? Ááá…nők.”

Sosem értettem meg őket eddig. Ez a szerelem dolog nem nekem való. A legjava még hátravolt.
Apám elhagyta édesanyámat, mert szerinte többet foglalkozik velünk, mint vele, ezért egy másik nővel visszament a Rizsföldek országába. Sosem éreztem ennyire levertnek magamat, ennyire magányosnak, még ha nem is volt jó kapcsolatunk. Nem ő hiányzott, hanem egyszerűen maga az apakép.
Minden időmmel, és energiámmal azon voltam, hogy eltarthassam majd a családomat, hisz négy gyerek, mégiscsak négy éhes száj. Így éjt nappallá téve tettem genini teendőimet.
Ekkor a mentorom, nem tudni miért felkeresett, és közölte, hogy továbbáll.

„-Hogyhogy elmész? És mi van azzal, hogy az életünket a falunak szenteljük? Hogy teheted ezt velem?
-Ne haragudj Kazuma. Én hiszek benned. Mindig is hittem. Kérlek folytasd ugyanígy a tanulmányaidat, ahogy eddig.
-Nem mehetsz el!!”
Ordítottam, sírtam. Tudtam, hogy nem fog visszajönni. Patakokban folyt a könnyem, és könyörögtem neki.
„-Kazuma. Sajnálom. Kegyetlen ez a világ, legalább erre jó lesz a lecke. Soha nem foglak elfelejteni. Ne sírj..”

Ezt mondta, majd egyetlen könnycsepp, vagy további szó nélkül felállt a guggolásból, és végigsimított a hajamon. Hátat fordított, és a délután fülledt melegében kilépett a városkapun, egyben az életemből.
Innentől kezdve nem érdekelt semmi, másfél éven át. Léha életem volt, egyik napról a másikra éltem, egy egyszobás, papírfalú hátsó szobában, az egyik barátomnál. Akkor kerültünk igazán közel egymáshoz.
Emlékszem, egyszer, miután az elcsent szakétól illuminálódtunk, egy tűvel magunknak szúrtuk át a fülünket. Azt a fülbevalót, amit akkor kaptam tőle, és én adtam neki, az örök barátságunk nevében, a mai napig hordom. Jobb emberré tett, és nagyon nagy szükségem volt a segítségére akkortájt. Azóta útjaink sajnos különváltak, mert amíg én semmit sem csináltam, ő földművessé cseperedett.

A vég, amely egyben kezdet is.

Egy szomorú képű jounin lépett hozzám. Arcán mosoly, de a szeme levert.

„-Sajnos halálhírt hozok. Tudod hogy kiről van szó ugye?”

Nagyot nyeltem miközben lassan bólintottam. Tudtam, hogy a régi tanárom lehet csak az, aki kiemelt a semmiből, bízott bennem, és büszke volt rám.

„Rég volt már, hogy elmentünk. Sajnálta, hogy itt kellett hagynia Téged. Igen, szomorú volt amiatt, mert látta mit tesz veled. Sokat mesélt ám rólad, hogy több ilyen hatalmas szívű ninja kell a falunak. Remélte, hogy sikerült továbblépned a tanulmányaiddal. Hiszen ezért próbált apád helyett is apád lenni. Nemrég rajtunk ütöttek. Én is alig maradtam életben. Ő sajnos nem volt ilyen szerencsés, azonnal meghalt a kunaiok záporában. Nem hagyott hátra senkit, és semmit, de úgy éreztem, neked el kell mondanom.”

Végül kibuggyant belőlem a zokogás. Nem haragudtam már rá. Már csak az üresség érzése maradt, az hogy nincs olyan aki megért…
Néhány nap telt el, teljesen összemosódva. „Erős szív, és fürge láb!” Mindig ezt mondta nekem. „Nagy ninja leszel.” Csak az ő mondatai jártak a fejemben, az ő hangja szólalt meg a lelkiismeretemként. Hiányzott, hogy nem karolja át a vállamat edzés után, nem nevetünk jót sehol. Mit tettem az elmúlt évben? Tönkretettem, amit megalkotott?

„-Hát nem fogom! Megvalósítom az álmodat, és büszke leszel rám onnan fentről sensei…”

Szia!
Javítottam, remélem így jobb.