Bengonin Kazuma

Név: Bengonin Kazuma
Kor: 18 év
Nem: férfi
Falu: Nyukingou
Kaszt: civil
Foglalkozás: harcművész tanonc
Vércsoport: 0- (abszolút adó)
Felszerelés: átlagos ruhák, harcművész ruha, táska, köpeny, harcibot, pénz, azonosító papírok, kártya, könyvek

Külső leírás:
- Magasság: 172 cm
- Súly: 69 kg
- Testalkat: átlagos
- Hajszín: fekete
- Szemszín: sötétbarna

Jellem:
Kazuma mostanra teljesen magáévá tette a Dojo által követelt viselkedési normákat. Segítőkésszé, alázatossá és nyugodttá vált a kiképzés ideje alatt. Általában a Dojoban megtartja az oda illő viselkedést… de azon kívül olykor nem lehet ráismerni. Szeret viccelődni, olykor már-már a hülyéskedés határát is súrolják a ténykedései. Persze ezek nem szoktak túlmenni a józan ész határán. Általában megáll azon a határon, amivel még nem sérti meg az embereket. Rég leszokott már arról, hogy ártson az olyanoknak, akik erre nem szolgáltak rá.

Előtörténet:

Előszó: az Akaruikou harcművészek

A második ninjaháború idején a Tűz országának északnyugati határszélén támadás ért egy Kingou nevű falut. Kingout földig rombolták, a lakosok nagy részét le is mészárolták. Csak nagyon kevesen tudtak elmenekülni a mészárlást elkövetők elől. A túlélők a közeli erdősségekbe menekültek, ahol a természetnek kiszolgáltatva vészelték át a háború hátralevő idejét. A harcok elültével visszatértek a falu romjaihoz, ahol is megalapították Nyukingout. A lakosság azonban nem felejtette el a ninjáknak azt, amit tettek az otthonukkal. Megfogadták, hogy soha többé nem fognak se a ninják mellett, sem pedig ellen állást foglalni az elkövetkezendő időkben. Területüket kivonták a ninja felügyelet alól, a saját erejükből látva el védelmüket innentől.

Védelemre azonban szükség volt. Fekvésének köszönhetően Nyukingou fontos kereskedelmi csomópontnak számított a határon, emellett gazdasága is viszonylag nagy volt. Ez pedig molylepkeként vonzotta a környékre a banditákat. Éppen ezért a túlélők egyike, Uritoka Makashin, aki jártas volt a harcművészetekben, az újjáépülő faluban létrehozott egy dojot, ahol azokat tanította innentől kezdve saját tudományára, akik hajlandóak voltak a falu védelmét ellátni. Az iskolát Akaruikou Dojonak nevezte el, ahol folyamatosan képezték a harcművészeket. Feladatuk egy volt: megvédeni Nyukingout és annak környékét, akár az életük árán is.

Maguk a harcművészek nagyban hasonlítanak a ninjákra, azzal az eltéréssel, hogy nem használnak chakrát. Ők a pusztakezes és fegyveres harcra vannak szakosodva. Bár a chakrahasználat hiánya miatt nem képeznek akkora harci potenciált, mint egy ninja, erejük, képzettségük és ügyességük bőven elég ahhoz, hogy távol tartsák a bűnözőket a kereskedőktől és a földművesektől Nyukingou környékén. Gyakran előfordul az is, hogy más területekről kérnek harcművészeket, mivel messze nem kerülnek olyan sokba, mint egy chunin vagy jounin szintű ninja. Ilyen esetekben csak ritkán adnak harcművészeket külhoni szolgálatra, mert kötelező alapon az össz állomány háromnegyedét a faluban kell tartaniuk a védelem hatásossága miatt.

Az Akaruikou harművészek hiearchija egyszerű. Élen a dojo mindenkori vezetője, a kosensei áll, aki a falu tanácsának is tagja. Alatta a sensei-ek helyezkednek el, akik a fiatal harcművészek kiképzését végzik. Őket a masuarok követik, akik már sikeresen teljesítették az alapkiképzést. Ők végzik általában a veszélyesebb feladatokat. Végül legalul a teishik vannak, akiket a sensei-ek képeznek. Az, hogy a teishik kiképzését mikor kezdik el, változó. Általában még fiatalkorban, de akadnak olyanok is, akik csak később, idősebb fejjel lépnek be a harcművészek közé. Tekintettel arra, hogy az életüket is feláldoznák a faluért, természetesen kapnak fizetést a vezetőségtől, de elsődlegesen nem ez a mozgató rugója a ténykedésüknek.

Út a dojoig:

Kazuma fiatalkorában, ahogyan ő arra visszaemlékezik, eléggé agresszív természetű, lobbanékony srác volt. Ez abban mutatkozott meg, hogy állandóan összetűzésekbe keveredett a kiskorában. Általában még ingerelni se kellett őt, akár maga is generált balhét, ha úgy ítélte meg, hogy túlságosan nagy a nyugalom a környéken. Nem számított neki az se, ha ő volt az, akit kiadósan helybenhagytak a verekedés végére. Úgy volt vele, hogy megvolt a szükséges adrenalin löket a napra, a végeredmény már mellékes.

A szülei elkeseredetten próbálták őt kinevelni ebből a fajta magatartásból. Kazuma ugyanis ezt a balhés életvitelt leszámítva viszonylag éles eszű, tanulékony srác volt. Ezt a tanárai is elismerték, amikor még az első osztályba járt. De személyét nagyban beárnyékolták az általa elkövetett agresszív megnyilvánulások, amiknek olykor még a tanárai sem voltak képesek az útját állni, többszöri büntetéssel vagy rászólással sem. Több panasz is érkezett a szülőkhöz, akik viszont tenni nem sokat tudtak az ügyben.

Aztán egy nap elérkezett a legsúlyosabb incidens. Kazuma elég nagy verekedést idézett elő az iskola udvarában. A helyzet olyannyira eldurvult, hogy két osztálytársát is korházba kellett szállítani, miután a tanárok úgy ahogy úrrá lettek a káoszon. Odahaza Kazuma meg is kapta a magáét a szüleitől. A fiút azonban ez nem igazán érdekelte, a fejmosás után nemes egyszerűséggel jóéjtet kívánt és elment lefeküdni. A veszekedésnek azonban volt egy szemtanúja: Obake, Kazuma nagybátyja. Este aztán elbeszélgetett a szülőkkel. Természetesen Kazuma volt, és az anyuka már-már sírva panaszolta testvérének, hogy egyszerűen nem tudnak mit kezdeni vele. Obake, aki amúgy maga is harcművész volt, ekkor világmegváltó tervvel állt elő: irassák be a Dojoba. Akkor talán majd benő a feje lágya.

Élet harcművészként:

Így történt meg, hogy Kazuma a következő héten beíratásra került a többi teishivel együtt a Dojoba. A srác kifejezetten örült ennek a lehetőségnek. Úgy volt vele, hogy a Dojoba olyanok kerülnek, akik szeretik a harcot, így hát lesz kivel összeverekednie bőven. De aztán szépen lassan kiderült, hogy ez nem így van teljesen. Harcművésznek lenni ugyanis nem csak abból állt, hogy alaposan helybenhagyják az ellenfeleiket a technikáikat használva. Nem. Az Akaruikou harcművészek élete teljesen más volt, mint ahogy azt a srác elképzelte. Az ő életük szolgálat volt… a falu szolgálata, megvédendő azok lakosait és a területükön áthaladókat. Ennek érdekében pedig a tanoncoknak nem csak a harci tudásukat kellett fejleszteniük… hanem a saját lelküket is.

Kazuma már az első héten megtanulta, hogy itt a puszta fizikai erejével nem fog sokra menni. Ezt pedig nem csak a senseiek beolvasásából jött rá a gyakorlatok végén… hanem abból, ami a gyakorlások során történt. Életében nem verték még el ugyanis, mint az edzések során. Sorra alulmaradt társaival szemben, akik vele ellentétben alkalmazták a sensei-ek által tanított fogásokat. Gyakran kék-zöld foltosan botorkált haza esténként, ahol a szülők igyekeztek is ellátni. De másnap újra kezdődött az egész.

Nagyjából egy hónap kellett ahhoz, hogy Kazuma felfogja, hogy vagy változtat, vagy kiteszik a szűrét a Dojoból. Ezt pedig nem akarta. Lehetett akármennyire is balhé-betyár, volt valami, amit még így sem tűrt meg magának: a bukást… a kidobás pedig talán az egyik legnagyobb bukásnak számítana, főleg ebben a faluban. Így került sor arra, hogy hétről hétre változtatások jelentkeztek a viselkedésében. Továbbra is elverték a változás kezdetében, de már legalább mutatta, hogy képes változtatni, és egyre kisebb mértékben látták el a baját… aztán már előfordultak a győzelmek is.

Kazuma a rengeteg edzés mellett a testi dolgok mellett lélektanilag változott át nagymértékben. Az idő múlásával az agresszív, mindenkinek nekimenő személyisége kezdett háttérbe szorulni. Tőle szokatlanul teret hódított benne a megfontoltság, a türelem… és az alázatosság. Sosem gondolta volna, hogy valaha ilyen lesz… és a környezete sem. Az iskolában folyamatosan szűntek meg az általa generált összetűzések… és egyszerre már az emberek is próbáltak közeledni felé, ahogy jóval elfogadhatóbb lett a viselkedése. Még arra is rá tudta venni magát, hogy a régi sérelmek miatt bocsánatot tudjon kérni a társaitól. Nem volt könnyű ez… de sikerült neki… ezzel pedig önmagának is megmutatta, hogy képes átlépni a saját korlátjain… és ez volt az, amire a harcművészet igazán tanít.

Az idő telt, Kazuma pedig egyre erősebb lett, mind lelkileg, mind fizikailag. Az iskolát is kijárta időközben. A Dojo-beli tanulmányai viszont tovább folytatódtak, ahogy képessé vált arra, hogy a harcművészet fogásait elsajátítsa és magáévá tegye. Mozdulatai egyre avatottabbak és ügyesebbek lettek, messze nem olyanok, mint ami inkább egy kocsmai verekedésre emlékeztetné az embert. Az egyik harcművészeti fegyver használatát is elsajátította: a hosszú bot lett a fő fegyvere a végtagjait leszámítva. Úgy ítélte meg, hozzá ez illik a legjobban. A választása pedig helyesnek bizonyult, a megfelelő mennyiségű gyakorlások után egész ügyesen tudott bánni a fegyverével.

Változásának egyik legnagyobb ajándékának tekintette, hogy a falu újjáépítésének ünnepélyén is részt vehetett a társaival együtt. Ilyenkor a falu főterén a harcművészek tartottak az esti program keretein belül bemutatót tudásukból. Volt, akik páros bemutató mérkőzéseket rögtönöztek a falu népének, másik formagyakorlatot tartottak pusztakezes harcból vagy az ágazatukhoz tartozó fegyver forgatásából. Kazuma akkor megelégedett egy pusztakezes formagyakorlat bemutatóval… ami a jelek szerint tetszhetett a nézőknek. De Kazumát igazából az se zavarta volna, ha nem tetszik nekik. Részt vehetett a bemutatón és számára ez többet jelentett, mint akármilyen ováció.

Ahogy idősödött, társaival együtt folyamatosan kisebb feladatokkal bízták meg őket. Ezekben minduntalan a falu életébe igyekeztek becsatlakozni. Gyakran küldték ki őket a földekre, hogy az ott folyó munkálatok végeredményét őrizzék, mint a magtárak például. Az is előfordult, hogy a falu környékére betévedő kereskedőknek kellett kíséretet biztosítaniuk. Kazuma ezidáig egyszer sem találkozott olyan elemmel, ami veszéllyel lehet a falu népére vagy az annak területére tévedőkének. Azonban szinte hetente hallotta Dojo-beli társaitól, ki milyen összetűzésbe keveredett a környéken megforduló banditákkal… és ebből jól tudta, hogy nem lankadhat a figyelme, ha eredményesen akar eleget tenni a kötelességének...