Fujikage Koichi

Napsütötte reggelre ébredtem. A fény erősen hatolt át a függönyök között. Lassan az ablak felé fordítottam a fejem. Kicsit hunyorítanom is kellett, mert bántotta a szememet a túlzott fény. Kipattantam a fekvőhelyemből és gyorsan felöltöztem. Tegnap Naomival üzent Takemoto bácsi, hogy holnap mindenképp menjek át hozzá. Övé a sarki virágos bolt. Mindig azt mondta nekem apja fia. Hát ezt apám nem mondhatta el magáról Takemoto bácsihoz képest, pedig Takemoto bácsinak apám volt a fia. Rendszeresen meglátogattam, hiszen már csak ő volt az utolsó élő férfi hozzátartozóm.
Kimentem az utcára, s kicsit megálltam, hogy halljam, ahogy a madarak víg dalt zengnek a verőfényes napsütésben. Kicsit később nekilódultam a nem megerőltető útnak a sarok felé. Útközben szemembe ötlött Natsu, amint valahová éppen igyekezett, de amikor szót kívántam volna vele váltani, addigra már hűlt helyét találtam.
Takemoto bácsi hangját már távolabbról is hallottam. Mindig vidáman és hangosan beszélt. Őt bárhogy megismerném.
- Ezer közül is felismerem Takemoto bácsi hangját. –mondtam kedvesen, majd a pulthoz léptem. Bácsikám már el volt foglalva egy ügyféllel, de amikor meglátott széles mosoly kerekedett az arcán.
- Megbocsát nekem kérem?- kérdezte papám az ügyféltől, majd megvárva a bólintást felhorkantott – Naomi kedves kérlek vedd már át az üzletet egy kicsit.
Naomi… hmm. Milyen szép név is. Valahogy a közelségében sosem tudtam megnyílni, teljesen elvarázsolt, ahogy most is kis kötőben előbújt a függöny mögül. Csak hebegtem habogtam, de egy árva értelmes szó sem fért ki a számon, csak annyit tudtam tenni, hogy kedvesen elmosolyodtam és integettem neki. Áhh… Azok a szemek…
- Ne kalandozzon el a figyelmed fiam. Lesz még időd udvarolni. Nem így van Naomi?
- De igen… - mondta tüneményes hangján.
Teljesen elképedtem, de már nem volt időm feleszmélni, mert Takemoto átráncigált a függöny mögé és felvezetett a padlásra, ahol a kis üvegháza volt. Mondhatnánk úgy is „üvegpadlás”.
A fa lépcsőn felfelé már érezni lehetett az összetett virág illatot, ami kimondottan nem volt rossz szagú, mint ahogy az lenni szokott. Különösen kellemes illata volt. Bár mindvégig azon gondolkodtam mit is szeretne mutatni nekem Takemoto. Valahogy nem hagyott nyugodni a dolog.
- Tudod fiam nekem még mindig megvan a dolgokhoz kellő szemem és látom ám, hogy te szereted az ilyesmiket, bár nem nagyon mutatod ki – mondta papám, s már nagyon kíváncsivá tett mit akar tőlem – Egyszerűen valld be nekem, hogy szereted a növényeket.
- Takemoto bácsi, tudod hogy kedvelem én őket, de ha tartanék belőlük valamennyit akkor meg lehet mások félre értenék. Mellesleg olyan egyszerűek és hétköznapiak. A virágnak a természetben a helye és ha kimegyek a parkba láthatok megannyit, sőt még itt nálad is. Nem mintha most szemrehányást szeretnék tenni emiatt a munkádra, mert tudom, hogy szereted és nincs is ellenszenvem e miatt.
- Nyugodj meg fiam tudod mire értem, de ha ebből adok neked, nem hiszem, hogy nem rakod ki a szobádba arra mérget veszek. Majd lassan kinyitotta a padlásajtót és felmentünk az üvegházba. Mindenfelé különböző fajta és színű virágok voltak. Igazi színek kavalkádja. Papám nagy virággyűjtő volt. Szerintem nagyon kevés olyan növény volt, amit ő nem ismert vagy nem volt neki. Persze a virággyűjteménye részét képezték a szobájában a könyvek közé préselt virágok is és elég sokrétű feljegyzései is voltak róluk.
- Már nagyon régóta szerettem volna ebből a virágból, mert már hallottam róla, de sohasem láttam. Nemsokára, ha elszaporodik árusítani is fogok belőle. Egyre jobban az üvegház mélyére hatoltunk, s valami azonnal megragadta a tekintetem. Egyszerre volt csodás és furcsa, gyönyörű és hátborzongató.
- Ilyen virágról még nem is hallottam, de ez valami eszméletlen. - Gyorsan odasiettem a virághoz és közelebb hajoltam hozzá. – Ennek valóban ilyen színe van?
- Amint látod, igen. Látom megtetszett neked. – megfogta a vállam és elmosolyodott. – Egyik régi ismerősöm hozott belőle, de nem akartam addig megmutatni, amíg nem nőnek meg.
- Ennek mi a neve? – kérdeztem izgatottan, mert nagyon felkeltette az érdeklődésem ez a különös jelenség.
- A neve Kuro Bara, de egyszerűen fekete rózsa.
- De miért ilyen színű?
- Így több fényt képes elnyelni és hasznosítani, bár mivel nem színes és nem csábítja nagyon a rovarokat ezért nehezebben gyarapítható, ellenben nagyon ellenálló és erős növény. Szerencsére rájöttem a nyitjára. A szél könnyen porozza őket mert már bimbózásánál a pollenek a szirmaira ragadnak. Ohh… Tényleg ami azt illeti készültem neked ezen kívül valamivel. – s a zsebében kezdett keresgélni, majd egy kis zacskó került elő a zsebéből. – Ezt neked szeretném adni.
- Mi ez Takemoto bácsi?
- Ez csak a magvai. Ha otthon elülteted és kiteszed az erkélyre őket, hamar kicsíráznak. Tessék, fogd.
- Köszönöm. – s nagy mosoly fakadt arcomon. Nem nagyon megszokott, de átöleltem szorosan, majd udvariasan kivettem a markából a magvakat tartalmazó zacskót.
- Jut eszembe, amíg ki nem csíráznak, ne idegeskedj rajta és hogy lásd is milyenek lesznek, odaadok két- három szálat neked és tedd bele egy vázába az ablakhoz közel. – mondta nyájas hangon, majd a virágokhoz lépett és egy ollóval három szép szálat levágott és a kezembe adta.
- Még meghálálom Takemoto.
- Hagyd csak. Annak örülök, hogy a fiam egy ilyen rendes gyereket nevelt belőled és még mindig nagyon sajnálom azt, a mi veled és anyáddal történt… Felfoghatatlan, hogy volt képes a bátyád ilyenre vetemedni.
- A múltat nem jó hánytorgatni, rossz emlékeket idéz és még magam sem szeretem felidézni őket.
- Rendben fiam, nem is zaklatlak vele. Na, siess és ültesd el őket, meg rakd vázába a többit. Megdörzsölte egy kicsit a hajam majd meglökte egy kicsit a hátam. – Még maradok itt egy kicsit, van még egy kis dolgom. Kicsit sietősebb léptekkel elindultam ki az üvegházból.
- Még egyszer köszönöm.


Négy napja volt már, hogy nem láttam papámat, mert már nem is tudok vele többé találkozni, s ennek nem a makacs felfogásom az oka.
Két napja temették el. Állítólag az idő ragadta magával, bár nem hiszem el, hiszen jó egészségnek örvendett. Mindezek ellenére a halál megadta neki a kegyes vég lehetőségét, mert álmában ragadta magával. S utolsó emlékem róla az hogy megajándékozott néhány kedves virággal. Mindig is kedves volt hozzám, s nagyon szeretett.
A temetésén sokan megjelentek. Voltak olyanok, akik csak ismerték, de szomszédjai, és még néhány nagyon régi ismerőse is, akik meglehetősen nagy utat tettek meg volt bajtársukért. Még ők is ott voltak Naomiról nem is beszélve. A vállamon sírta ki magát. Az én szemeim is vörösek voltak, de könnyeim nem záporoztak. Egy férfinak erősnek kell lennie, bár oly nehéz volt.
Az utóbbi két napot a szobámban töltöttem. Teljesen magam alatt voltam, s mérlegeltem magányomban az életet. Natsu többször meglátogatott a két nap alatt, de kedvesen visszautasítottam a segítségét mondván ,, Magamnak kell megtalálnom a helyes utat”.
- Vagy nem így van Takemoto? – kérdeztem halkan a sírja előtt állva. – Két napja volt, két hosszú napja, de nem hagylak magadra. Ahogy eddig ez után is meglátogatlak. – csuklott el hangom hirtelen. „Egy férfi nem sírhat, mert az a gyengeség jele”, s most még is, még is kikívánkozik belőlem valami. Talán az amit elfojtottam. – Még arra sem volt időm, hogy elmondjam neked, mennyi mindent köszönhetek neked! Ismét egyedül lettem… - hirtelen könnyeim patakokban kezdett folyni le az arcomról, s lassan az eső is eleredt – Nem így van igaz? Hisz ott vannak nekem a barátaim és még Naimi néni is és a falu… Igen a falu. Nem hozok rád szégyent megígérem. – mondtam elmosolyodva könnyeim zuhatagában – Naomi családja átvette az üzletet, addig amíg nem leszek elég érett rá. Naomi vezeti az üzletet, de ne aggódj én is besegítek majd neki… - sóhajtottam egy nagyot – Amíg el nem felejtem. Hoztam neked valamit, ami talán felvidít. – s az eső lágy gyöngyeiben elővettem egy száll fekete rózsát. – Remélem emlékszel még rá. – lassan a sírra helyeztem, s az ég felé tekintettem ” Már tudom a válaszokat”. Az eső és könny mosta arcomat letöröltem, s elindultam haza.