Fujikage Koichi

A genin vizsga után valahogy másnak éreztem magam, kicsit tengett bennem a büszkeség, hisz nem minden nap válik valaki azzá. Délutánomat azzal töltöttem, hogy legjobb barátommal elmentünk egy kis vendéglőbe és annyit ettünk, hogy majd szét pukkadtunk. Persze a szemem kiugrott miután kijött a számla, mert ami rajta állt az nem az olcsó kategóriába tartozott. Legalábbis nálam biztosan nem, de mikor ünnep van ki sajnálja a pénzt? Később hazamentünk, de jól éreztük magunkat.
A hónap többi napja azzal ment el, hogy Hiragával le-le jártunk edzeni a környéki edzőterepre. Jómagam állandóan azon morfondíroztam, hogy vajon ki lesz az a személy, aki a szárnyai alá vesz minket, s szerettem volna ha jó barátom is az én csapatomba kerül, s szerintem ő is így gondolta.
Nem csináltunk kimerítő, majdhogy nem halálos edzéseket. Csupán erőnléti és kunai, shuriken hajítást gyakoroltuk. Az erőnlét nem sok mindenből állt, főleg futás, meg egy kis izomerősítés. Jóformán csak jól leizzadtunk alatta, ilyenkor jól jött, hogy hoztunk magunkkal egy kis vizet. Kunai hajítás pedig egy kicsit unalmas, bár hasznos dolog volt, mert nem gyakoroltuk a mozgás közbeni dobást, csak a helyből történőt.

Április utolsó estéje volt, s kint ültem a falu főterén. Valami megzavarta a lelkemet, egy csodás látomás volt, bár annál jóval valóságosabb is. Ez a szemkápráztató szépség egy fiatal lány volt. Térdig érő hosszú barna haja volt, szemei pedig... Nah, hát igen azt még nem láttam a távolból. Fiatalnak tűnt ráadásul, már hordta a falu fejpántját, én arra voksoltam volna, hogy genin lehet. Sötétlila ninja overált hordott melynek a színei lassan átfolytak a derekánál feketébe. Nadrágja kicsit feszülős volt és itt a színjáték ugyan úgy folytatódott felül lila lefelé haladva pedig fekete. Térde felett egy kunai tartó volt. Overálja alatt pedig kilátszott valami láncing szerűség. Nagyon csinosnak tűnt a számomra.
Valamit nagyon rosszul csinálhattam, mert odajött hozzám, biztos észrevette, hogy annyira figyelem.
- Miért ülsz kint a sötétben?- kérdezte. Szavai csilingelő hangzásúak voltak, fülbemászó dallam volt a számomra. Felemeltem a fejem, s számat olyasképp tartottam, mintha mondani akartam volna valamit, de kisvártatva félretekintettem és jól beégve még választ sem adtam a lánynak.
Hirtelen azt vettem észre hogy bájosan lehuppan mellém, hát mondanom sem kell, hogy azonnal zavarba jöttem, nem volt dolgom még lányokkal, ráadásul nem is vagyok az az igazi hű de sokat tudok beszélni típus. A magamfajták csak a már jól ismert emberek előtt képesek rendesen beszélni, azok előtt akikben megbízok vagy jobban ismerem, másokkal szemben igazán nehezen találok témát és sajnos szavaim hamar elcsuklanak a mondathiányosságomban, hála félénkségemnek.
- Látom nem vagy nagyon beszélős, talán valami baj van? - kérdezte megint elbűvölő hangjával. Hirtelen utálni is kezdtem magam még hogy ,, ...talán valami baj van?". Engem kezdett el sajnálni, tiszta szánalom, nem hiszem el, hogy ilyen megtörténik. Valami viszont volt a lány kisugárzásában, mert minduntalan éreztem, hogy ez a lágy, kíváncsiskodó, kedves hangja motoszkál bennem és oldozgat valamit odabent, de még nem tudtam mit...
- Az én nevem Kenoi Hana. A Hana jelentése szirom, virág.-mondta lassan elbotló hangja. Oh, milyen csodálatos neve van. Hana...szirom és virág, a neve csengése, akár egy bimbózó fehér rózsa, vagy egy jázmin, sőt inkább egy egész virágcsokor. Hirtelen megindult bennem egy érzés és magával ragadta gondolataim, s azok szavaim.
- Fujikage Koichi vagyok. Hirtelen a lány nevetni kezdett, de nagyon drága volt, mosolyogtam is rajta, de valahogy kicsit megrekedtek érzéseim odabent. De nem értettem miért nevetett ki. Rossz a hangom, vagy esetleg a nevem tök pocsék?
- Ez egy sokatmondó és komor név egy ilyen félénk fiúnak mint te... Valami igazságot magam is láttam benne, de valahogy lekötöttek a gyönyörű kéken csillogó szemei. - De még mindig nem válaszoltál, hogy miért ülsz kint ilyen későn.
- Hát tudod... Gondolkodni szoktam.
- Miről szoktál gondolkodni, ha megkérdezhetem.
- Azt már... nem árulhatom el.
- Értem, hát akkor nem zaklatlak, de remélem nem ezért vagy szomorú...
- Nem vagyok az, én mindig ilyen vagyok... Hirtelen megfogta a kezem és rohanva húzott maga után. Talán kicsit el is pirultam, mert ilyen még soha életemben nem történt velem, másfelől fogalmam sem volt mit kell csinálni egy ilyen helyzetben, mikor az ember társaságát egy kedves lány színesíti.
- Ettől biztos jobb kedvre fogsz derülni magam is mikor szomorú vagyok oda szoktam kiülni és gondolkodni, de mindig felvidít... Ez a lány szomorú? Életvidám, csodálatos és még ő is tud bánatos lenni, hát ez szörnyű. Ilyen embereket nem kellene vernie a sorsnak, többet érdemelnek.
Lassan az utcák egybefolytak magam sem tudtam már merre járunk, pedig jól ismertem a falut sokat szoktam magamban sétálni, de még is valami lekötötte a figyelmem. A lány volt az, nem félt tőlem, sőt a nevem hallatán csak nevetett. Ebben a faluban sokan ismernek és megvetnek, utálnak, félnek tőlem mert azt hiszik veszélyes vagyok az emberekre, mert a családomat megölte a "bátyám". Az is megeshet, hogy nem ismer, de akkor miért ilyen nyitott velem és miért foglalkozik azzal, hogy egy magamfajta idegen mire gondol, mit érez. Sehogy sem fért a fejembe. Mégis egyre jobban éreztem magam, foghattam a kezét és nekem megszűnt a világ, tiszta téboly, elcsábított egy lány, de milyen?
- Megérkeztünk. -mondta boldogan. "Már is?" kérdeztem magamtól és ez hogy lehet nem is vettem észre hogy tartottunk volna valamerre és az a hely hol is van és mekkora távolságban, de el sem fáradtam, ez csak is csoda lehetett más biztosan nem. - Mikor szomorú vagyok ide jövök leülök és figyelem a falu csendes, gondtalan csöndjét. -majd elengedte kezem és a korlátnak dőlt (Egy olyan helyen voltunk ahonnan belehetett látni az egész falut. A kis ösvényt, amin valószínűleg jöttünk macskakő borítja és sok pad és lámpa van kihelyezve, néhol kedves kis szentjánosbogarak játszadoztak). - Magam is néha, olyan szoktam lenni mint te. De valahogy itt meg nyugszom megtalálom a belső békémet, itt felvidulok és remélem neked is jobb kedved lett. - felém fordította arcát és elmosolyodott. Úgy éreztem nem vagyok egyedül, nem csak én érezhetek fájdalmat legbelül, s valóban csillapodni kezdett a szívem, már valami más kavargott benne és lassan elöntötte testem, bátrabb lettem. Talán pont azért, mert ilyen nyíltan beszél velem vagy csak elkapott az első szerelem láza. Arcomon mosoly fakadt és láttam neki is jól esett hogy elmosolyodtam, majd leült egy mögöttünk lévő padra. Én követtem őt kisvártatva. Arcát a pad mellett lévő lámpa világította meg.
- Biztos azt kérdezed én miért szoktam szomorú lenni... Mintha csak az eddig összegyűlt kérdéseimből választott volna egyet találomra, s átkutatta volna gondolataim kuszaságát érte. - Apukámat és bátyámat nagyon keveset látom, sokat dolgozik, hogy anyukámnak meg tudja venni a gyógyszert. Tudod anyukám egy különös betegségben szenved, melyet nem könnyű gyógyítani, csak gyógyszerrel lehet kezelni. Sajnos a családnak nincs elég pénze azokra a gyógyszerekre melyek képesek lennének anyát meggyógyítani, csupán a kórt lassító pirulákat tudjuk megvenni, de azok is nagyon drágák. Sosem lehet tudni anya szervezete mikor adja fel. Pont ezért akarok orvosi ninja lenni, hogy saját magam tudjam neki elkészíteni az orvosságot, kerüljön bármibe... - elhalkult, majd pár pillanatig szótlanul ült. Lágy szellő lengette haját. A szellő hirtelen vízcseppel telítődött, de ez nem az volt... Hana könnyezett, nagyon sajnáltam, de hirtelen nem tudtam mit tegyek, majd újra belekezdett könnyeivel küszködve, remegő hangon.
- Utoljára két hete volt nagyon rosszul anya. Vért öklendezett, be kellett vinni a kórházba, de ott sem tudtak sokat segíteni rajta. Ott akarták tartani a kórházban, de anyukám kérésére, hogy itthon tudjon nekem segíteni tegnapelőtt haza engedték. Szeretnék neki segíteni, de még nem tudok, gyenge vagyok hozzá... Nagyon rosszul esett, hogy sírni láttam azt a személyt, aki az előbb, olyan buzgón segíteni próbált rajtam. Ugyan úgy szenvedett mint én akkor, fel akartam vidítani azt akartam látni, hogy nincs egyedül. Lassan átkaroltam, majd erőt vettem magamon, s megnyitottam a szívem kapuját.
- Nem vagy egyedül. Az szeret igazán aki tudja mi az a fájdalom. Te igazán szereted anyukádat ahogy én szerettem a családom. Nem tudom mit érzel pontosan, de magát azt az emésztő belső poklot, a tehetetlenséget magam is tudom milyen. Ne légy szomorú, neked még van kiért küzdened, nekem már nincs senkim... Elvesztettem az egész családom, s azt sem tudom valójában ki is vagyok... Hana letörölte könnyeit, majd rám nézett. Szemeiben bánat tükröződött.
- Neked nincs családod? -szipogta.
- Neked még megvannak, szeresd őket, amíg lehet és tégy meg értük mindent, de ha szükséged van rá segíthetek, hogy elérd a célod. Hana szemei újra könnybe lábadtak, s gyöngyöző füzérként hullottak a térdeire, hirtelen magához rántott, s erősen átölelt. Úgy csinálta, mintha sosem akarna elengedni. Egyszerre volt ez a pillanat keserű és édes, de abban biztos vagyok, hogy ezt a percet örökre szívembe véstem.
- Koichi... Sajnálom... Valahogy nem értettem mire mondta, de az ő szájából együtt érzőnek hangzott. Feltekintettem az égre, s a hold gyönyörű fényben pompázott. Éjfél már biztosan elmúlt azóta, hogy kijöttünk ide, mennem kellett volna, de nem akartam magára hagyni, másfelől támaszt nyújtott nekem, úgy ahogy most én neki...

Május
Az első csók

Lassan odabújtam hozzá, s kezemmel simogatni kezdtem a hátát, s fejemet a vállára helyeztem. Ilyen pillanatokban az ember tehetetlen, nincs sem olyan cselekedet sem olyan szó, ami az efféle esetekben segítséget nyújthatna még is valahogy meg akartam vigasztalni.
- Én segítek, majd neked csak kérlek, ne sírj. Nem áll jól a magadfajta csodás lányoknak, ha sírnak… – ez badarság miket beszélek, ilyet mondani neki, mikor jól tudom, hogy az anyukája szörnyen beteg, hogy lehetek ennyire meggondolatlan. Ráharaptam szám szélére s vártam mit fog rá reagálni Hana. Kicsit eltávolodott tőlem, s rám nézett azokkal az őszinte és könnyes szemeivel, amik még most is oly gyönyörűek voltak. Legszívesebben átölelném és egész este a karjaim közt tartanám. Lassan megállt a sírással, de még mindig szipogott, valamit biztos mondani akar, bár attól féltem megint rosszul válaszolok, és ismét elkezd könnyezni.
- Köszönöm Koichi… Köszönöm… - majd ismét magához húzott, átölelt és fejét a vállamra tette. Egy jó ideig csönd volt, így ültünk ketten egymás vállain heverve, s az idő végtelen porával játszva. Néhol körülöttünk szentjánosbogarak cikáztak, s tisztán lehetett hallani a mellettünk lévő lámpa búrájának nekicsapódó bogarak pici pattogó zaját. Kicsit távolabbról az estébe zenélő tücskök hangját, s néhol feltűnő bagoly huhogását. De úgymond csend volt, esti csend egy nyomasztó érzés után ez a legjobb gyógyír a megfáradt léleknek hallgatni a természet neszét, s a táj csendjét. Nyugalomba borulva elmélkedni az élet megannyi gondján, s elkövetett tetteink sokaságára mely lehet jó vagy rossz, illetve a megmaradt emlékekre.
Én törtem meg Hana és a köztem lévő csendet, úgy hogy a kezeimet derekáig kúsztattam végig. A lány elemelte fejét a vállamtól, s a már tiszta, könnynélküli, ám bánatos arcával rám nézett. Volt valami varázslatos abban a pillanatban, hiába volt szomorú minden, de éreztem valami kellemes bizsergést a mellkasomban, ami mámorosan töltötte fel az elbóbiskoló és fáradt testemet, de szerintem ez az érzés kölcsönös volt. Hana átkarolt a nyakamnál majd homlokát az enyémhez érintette. Valahogy a lány másnak tűnt, mint amilyen volt. Éreztem a közelségét, s azt hogy levegőt vesz. Csodálatos pár másodperc volt, majd valami olyat tett, ami teljesen váratlanul ért. Orra játszani kezdett az enyémmel lassan és lágyan majd suttogott valamit, de sajnos nem értettem elöntött valami mámoros érzés, szemem-lehunytam s éreztem, ahogy ajkam előtt mozog az övé, valami megfogott s akarva, akaratlanul követni kezdtem azt az érzést, majd megéreztem az istenek ambróziájának csókját, mintha angyalok táncoltak volna ajkainkon, s mámoros csókját ízleltem. Szavakba nem fogható érzés volt. Ajka kicsi volt és hamvas és íze akár a világ legédesebb mézé, nem tudtam mit teszünk, s azt sem tudtam mi ez, de érezni akartam. Egyik kezem hajába csúszott, másik meg derekát karolta, lángolt a lelkem, s testem vágyakozott utána. Mintha az idő megállt volna. Megszűnt volna minden, csak ő és én léteznénk csupán. Hana lassan abbahagyta, s szemembe nézett majd ráharapott pici szájára. Felállt a padtól, s megfogta a kezem. Én még mindig az előző cselekedete hatása alatt voltam, el voltam bódulva mint virágtól a méhecske, hirtelen azt sem tudtam hol vagyok. Kézen fogva indultunk hazafelé. Az út hosszú volt hazafelé, de most még is rövidnek tűnt. Most éreztem igazán, hogy valakire számíthatok, s ő is viszont rám. Minden vele töltött apró pillanat beleégett az emlékezetembe, s most hogy így útközben visszagondoltam magam sem tudtam mi volt az a cselekedetem ami kiválthatta Hanából ezt a reakciót, nem mintha bántam volna, csak hát… Saját megegyezésem alapján a nők olyanok akár a víz, sosem tudod mit várhatsz el tőlük, s mit reagálnak a következő pillanatban. Találkozásunk és ezen estém olybá tor tűnik olyan akár a cunami találkozása a futótűzzel . Heves, vad és még is csodálatos. Sosem gondoltam volna még álmaimban sem, hogy egyszer így fogok megismerkedni valakivel, főleg úgy, hogy egy röpke este alatt.