Kuro Yuugure

Név: Kuro Yuugure
Kaszt: elveszett ninja, még Akadémiai diákként
Nem: nő
Felszerelések: 5 db kunai, 5 db shuriken, egy katana ami családi örökség, egy kis könyv amibe a számára fontos dolgokat, adatokat feljegyzi, és egy napló, amibe a fontosabb történések kerülnek
Születési dátum: Július 30.
Vércsoport: AB
Magasság: 175 cm
Súly: 55 kg
Kinézet: Hosszú, szinte derékig érő, egyenes fekete hajú, fél oldalt elválasztva frufruval. Szeme mélybarna, fekete. Vékony lány. Arca semmitmondó, kicsit szomorkás (alapállapotban).

Előtörténet

Kezdetek…

Konoha kórháza. Július 30, déli 12 óra 10 perc. Egy gyermek felsír. Pár másodperccel később még egy síró hang. Pár perccel később pedig egy sípoló hang. Egy anya egy lány ikerpárnak adott életet aznap a saját élete árán. Nem tudni mi lehetett a baj. A lányok császármetszéssel jöttek a világra, az anyjuk altatásban volt. Az orvosok a vágást varrták össze, mikor leállt a szíve. Nem tudták visszahozni.
Yuugure és Akatsuki így hát anya nélkül kellett, hogy nekivágjon az életnek. Az apjukat rendkívül megviselte ugyan felesége korai halála, de tudta, hogy mi a dolga. Két csecsemő lányáról kellett gondoskodnia, tisztességesen felnevelni őket. A felesége már nagyon várta a gyerekeket, nem zuhanhatott depresszióba. Így indult.

Folytatása következik…

Majd telt múlt az idő. Szépen cseperedtünk. Szerencsésnek voltunk mondhatók. A felmenőink erős emberek voltak, sokat tettek Konohaért, gazdagok voltak. A megélhetésünk biztosítva volt tehát. Apa is erős Jounin volt, veszélyes küldetéseket teljesített, amik miatt ritkán találkozhattunk ugyan, de a harmónia nagyszerű volt közöttünk.
Kezdetben a szomszédaink, egy idős hölgy férjével sokat segített apának a gondozásunkban. Nekem és Akatsukinak hamar fel kellett nőnünk. Csonka család voltunk. Minél kevesebbet balhéztunk, minél többet segítettünk annál könnyebb volt az élet. Gyerekkorunk így hát nem igazán volt. Persze játszottunk a többi korunkbelivel, csak tudtuk, hogy mit szabad, mit nem, és vállaltuk a felelőséget, ha valami rosszat csináltunk.
Nagyon egyformák voltunk Akatsukival. Külsőre, hangra nem lehetett minket megkülönböztetni, csak egy már hosszabb ismeretség után. Én volt az önállóbb és a komolyabb, Akatsuki sokkal jobban kötődött az apához, érzékenyebb volt.

Volt egyszer egy klán …

Apu úgy 6 éves korunkban mesélt a családunkról. Egy hajdanán erős klán tagjai voltak felmenőink, úgy két generációval korábban. Gondolataik erejével irányították chakrajukat, és olyanná formálták azt, ahogy akarták. Új, csak általuk ismert genjutsukat és ninjutsukat hoztak létre, de ezt a képességüket ritkán használták, inkább a taijutsut alkalmaztak. A Kantan Omoi (Egyszerű Gondolat), így hívták a képességet, rendkívüli fegyvernek számított, hiszen a vele létrehozott különböző jutsuk száma végtelen volt, de csak annak aki megfelelően tudta használni. Az alap jutsuk nem emésztettek sok chakrát, de ezek kombinálása, valamint a különböző elemeké, már tekintélyes chakra mennyiséget igényeltek. Ráadásul az ember gondolatai folyton cikáznak, nem egyszerű egy dologra maximálisan odafigyelni, ehhez jön még, hogy a chakra koncentrálásban is a maximumot kellett gyújtani a Kanton Omoi használójának. Ezen kívül azonban a hétköznapokban is használták főleg tárgyak mozgatására. Chakra kezeket hoztak létre gondolataik erejével, amik szinte már általánossá váltak számukra.
De mivel egy nagyon sokoldalú és kiszámíthatatlan képességről volt szó Konoha népe tartott a Kuro-któl, természetesen. De a klán tagjai végre szerettek volna békében élni, így megállapodtak a Hokageval, hogy csak küldetésekkor használják a Kanton Omoit és akkor is csak ha muszáj. Hiszen belegondolva egy másik ember számára láthatatlan kézzel lopni lehetett, ölni … bármit. Nyilvánvaló tehát, hogy minden a faluban történt apró kellemetlen eseményt is a Kuro-k nyakába varrtak. De a Hokage szerencsére mellettük állt az ilyen ügyekben. Így tehát maradtak a kézpecsétek és a taijutsu. Legutóbbi lett ezután a klán erőssége. Elképesztő volt a gyorsaságuk, és különböző kombinációkat találtak ki amikhez chakrara nem volt szükség. A kapuk kinyitása nélkül is verhetetlenek voltak taijutsuban. A gyermekeiknek sem kezdték el tanítani a Kanton Omoi használatát, persze voltak akik ráéreztek, úgymond és maguk jöttek rá a képesség csínjaira. De egyre inkább feledésbe merült mégiscsak, és 100 év alatt teljesen eltűnt.
Apu olykor mesélte, hogy mikor küldetéseken volt és a helyzete életveszélyessé vált a képesség ösztön szerűen feltámadt benne és chakraból falat emelt elé, ezzel védve őt. De nem emlékezett semmi jelentősre amiből saját maga is elő tudta volna hívni. Csak úgy megtörtént.
Ez volt az ami elkezdett motiválni, beindította a fantáziámat, és hihetetlen löketet adott. Ninja akartam lenni. Hogy újra megteremtsem a Kanton Omoit. Hogy a klán újjászülessen. Teljesen lenyűgözött a képesség. Hiszen ha a birtokában lennék megszűnnek az akadályok, bármit megtehetek.
Aka is nagyon oda volt a történetért, de messze nem volt olyan lelkes, mint én. Ennek ellenére eldöntöttük, hogy mindketten ninják leszünk. Aka úgy döntött, hogy én leszek a törekvő és a bátor ő pedig a háttérben marad és segít a fejlődésben. Így ő azt a célt tűzte ki maga elé, hogy orvosi ninja lesz.

Az akadémián…

Az akadémia elég unalmas volt. Kezdetben nem tanultunk semmi érdekeset … igazából később sem. Tanultunk írni, olvasni, számolni. Majd elkezdtük gyakorolni a kézpecséteket és az alapszintű jutsukat … elméletben. Kirándultunk is. Elmentünk megnéztük a Hokage székhelyét, beszélgetett is velünk. Elmentünk megnézni a Halál erdejét, ahol chuunin vizsgákat szoktak tartani. Iruka sensei azt mondta egyszer majd mi is ott fogunk csapatokként küzdeni a többi résztvevővel. Tévedett … a mi esetünkben legalábbis. Még a genin vizsgát sem tettük le …

Sorozatban … egymás után …

10 évesek voltunk akkor. Már nagyon jó voltam shuriken és kunai használatban, taijutsuban a legjobb voltam az osztályban … már ugye abból amit akkor tudtunk … 10 évesen. Apa pedig már tanított a katana használatára. Volt egy csodálatos családi örökségünk, egy gyémánt katana. Felbecsülhetetlen volt az értéke. Tiszta gyémánt penge, ami évtizedek alatt sem veszített élességéből. A markolata erős fém ötvözet volt, gyönyörű minták voltak belevésve. Aka is nagyon jó volt a fizikai feladatokban, de ő a jutsukra is nagyon figyelt, engem azok nem nagyon érdekeltek. Úgy gondoltam, ha megtanulom majd valahogy a Kanton Omoit akkor azt csinálok majd amit akarok, de nyilván tisztában voltam azzal, hogy melyik jutsu milyen kézpecsétekből áll össze és mit csinál, csak a gyakorlatban voltam ügyetlen és kelletlen. Emlékszem hazafelé azon lovagoltam, hogy milyen alaposan elvertem az egyik osztálytársamat. Folyton piszkált, de nem voltam olyan hülye, hogy megverjem. Megvártam míg ezt, órai keretek között legálisan, következmények nélkül tehetem meg. Várakozásom nem volt hiába való. Aka csak csendben hallgatott és mosolyogva bólogatott. Tiszta idióta voltam. Hazaérkezve egy jounin fogadott minket. Hatake Kakashi volt az, apa is mesélt már róla, láttam is már korábban. Mikor megláttam a szívem elkezdett iszonyatosan dobogni, kivert a víz, a szemem kikerekedett …
- HOL VAN APA??!?!?! MI TÖRTÉNT???? – ordítottam.
Ő csak lesütötte a szemét és egy szót sem szólt. Térdre rogytam, a szám tátva, a szemem kidülledve, ijedt tekintettel bámultam magam elé. Aka meg sem szólalt, nem láttam mit csinált. Ugráltak a fejemben a gondolatok, a kérdések, a lehetséges válaszok. Aka odajött mellém, letérdelt és a vállamra borult, sírt.
- Mi történt? – kérdeztem mikor nagyjából sikerült lenyugodnom.
- Az egyik faluban ismeretlen sötét ruhás alakokba botlottunk. Úgy tűnt mintha csak szórakozásból ölnék az embereket. Meg akartuk őket állítani, de jóval erősebbek voltak... Megöltek jó pár ninját közülünk, majd úgy döntöttek tovább állnak…
- Nagy sikert arattak tehát…
- Erősek voltak … Nem is találkoztam még ilyen emberekkel. … Megölték Kigait, majd …
- Apa nagyon erős volt …
- Csak a Hokage volt erősebb nála, de ezek az alakok még neki is komoly veszedelmet jelentenének. Egyedül szállt szembe velük védett minket, vezetőként ezt érezte kötelességének. Miután megölték elmentek, azt mondták nem akarnak bajba keveredni.
- Jókor jutott az eszükbe…
Kakashi leguggolt és a vállamra tette a kezét.
- Nem tudom átérezni a fájdalmatokat. Apátok a barátom volt. Én „csak” egy barátomat vesztettem el. Ezért másképp érzek mint ti. De most szögezzük le, hogy bármiben számíthattok rám az elkövetkezendőkben. … Most mennem kell.
Csak bólintottam, Aka tovább sírt. Nem tudom meddig maradtunk úgy, térdelve, a földön. Csak néztem és nem csináltam semmit. Éreztem ahogy átázik a ruha a vállamon. A bokám már fájt. A térdemet nyomta a föld. Aka oldalra húzta az egész testemet és tartanom kellett magam. Mindent éreztem, mindent … zavarodottságot, tehetetlenséget, gyengeséget, fájdalmat, kétségbeesettséget. Addig sem voltunk teljes család, de a történtek után … Végül fölálltam magammal cibáltam Akat és elmentünk aludni, bármilyen cselekvésre képtelen lett volna aznapra, már a nap is majdnem lement. Szinte egyik napról a másikra váltam felnőtté. Én születtem előbb pár perccel, magamra vettem az idősebb terheit. Másnap nem mentünk iskolába. Reggel elmentem intézkedni valamit, Akanak mondtam, hogy ne csináljon semmit, csak legyen. Takaríthat ha akar, vagy sírjon egész nap, mindegy, csak maradjon otthon és ne menjen sehova. Megígérte, én pedig nyugodt szívvel hagytam otthon. Kakashit mentem megkeresni, máshova nem mehettem. Nem volt otthon. Így az Akadémiára mentem. Óra volt éppen. Megkerestem a tantermünket, bekopogtam és kihívtam Iruka senseit. Tudott az esetről mindent. Azt mondta beszélt nem olyan rég erről Kakashi senseijel, javasolta keressem a Hokagenel. Azzal elváltunk és én futottam a Hokage épületéhez. Láttam ahogy Kakashi éppen már megy el a másik irányba. Utána kiáltottam, ő meghallotta és megvárt. A temetésről kérdeztem főleg. Két nappal később került rá sor, az orvosi ninjáknak meg kellett vizsgálni a holttestet. Közben a mi házunk felé vettük az irányt, hazakísért. A kapuban mondta, hogy majd holnap reggel felkeres minket, hogy minden rendben van e. Bólintottam, majd szétváltunk. Kellemetlen volt, hogy egyik pillanatról a másikra kellett megérnem … 10 éves voltam, majdnem 11. … A házba furcsa érzésem támadt. Óvatosan lépkedtem, a szobánkat vettem célba. Bár Akanak elmondtam, hogy maradjon a házban, tudtam, hogy a szobán kívül nem jut. Az ajtó teljesen nyitva volt. Óvatosan benéztem. Egy személy állt Aka ágya mellett, őt magát eltakarták. A ruhája egy köpeny, hosszú fekete, vörös felhők díszítették, vörös volt a haja.
- Egyre fogy a klán, és te vagy az utolsó tagja. Ez sajnálatos…
Köpni nyelni nem tudtam. Tudta, hogy ott vagyok, meg se fordult, de tudta. Ezt sem tudtam felfogni még, mikor hirtelen eltávozott az ablakon keresztül. Mint a villám, alig láttam. De ami ezek után fogadott az a poklok pokla volt. Aka az ágyában ült, hátát a falnak támasztva, feje előre bukott. Vagy 10 kunai volt a testében, a párnája átázott teljesen a vértől. Az arcát nem láttam, talán jobb is… Elmondhatatlan, hogy mennyire ledöbbentem. Valamit tennem kellett, de mit? Az ablakhoz futottam és kiugrottam rajta. Remegett minden tagom, rosszul is érkeztem, a bokámba éles fájdalom hasított. Kakashit kerestem és meg is pillantottam, lassan távolodott. Utána kiáltottam, megpróbáltam utána is futni, de az első lépés után pofára estem a lábam miatt. Tiszta kosz lett az arcom, potyogtak a könnyeim is, de sensei már ott volt és felsegített.
- Mi baj??
- … Aka … halott …
Ahogy ezt kimondtam, véglegesítettem magamban az eseményt. Elismertem, hogy az ikertestvérem, a jobbik énem, akivel egy lelken osztoztunk, akivel 10 évig teljes összhangban éltünk, aki jobban ismert engem, mint én magamat, akivel kitaláltuk egymás gondolatait, akit jobban szerettem mindenki másnál … meghalt. Szörnyű érzés volt. Nem lehet elmondani, csak átélni. Apa halála is nagyon megviselt, de akkor ott volt Aka, akiért élnem kellett, akinek támaszra volt szüksége. Erőt adott az, hogy egyszer tudtam: újra boldog lesz. Erre egy napra rá, az életem értelme … meghalt. Üvölteni tudtam volna, le tudtam volna rombolni egész Konohat, de csak sírtam, úgy utálok sírni... Kakashi fölkapott és visszarohant velem a házba. Leültetett a másik ágyra és Aka testét nézte.
- Gyerünk.
Innentől nem sokra emlékszem, csak halványan derengenek ezek a napok. Kakashi sensei a Hokagehoz vitt, néhány napig voltam ott, közben a temetés, a felfordulás ami körülöttem volt. Zaklatott voltam, mint egy élőhalott, enni se tudtam, úgy diktálták belém az ételt. Végül elmondták, hogy a szomszéd öreg ember, volt a gyilkos, saját magával is végzett, a kunaiokon pedig ott volt a chakra lenyomata. Ügy lezárva. Engem is kikérdeztek, rákérdeztek, hogy láttam-e ott még valakit, nemet mondtam. Nem árultam el, hogy ott volt azaz alak … Nem éreztem, hogy gonosz lenne, nem tartottam őt a gyilkosnak, nem láttam értelmét bemártani, nem érdekelt.

Visszatérés? …

Az ezután történtekről és még pár hétről sincsenek tiszta emlékeim. Ezek szerint jobban kiakasztott a dolog, mint ahogy gondolom így utólag. Továbbra is a házban maradtam, Kakashi felügyelt rám, sok időt töltött ott. Újra elkezdtem járni az Akadémiára, de árnyéka voltam önmagamnak. Béna voltam mindenből. Nem ment az se, amiből addig a legjobb voltam. A napok ugyanúgy, egyhangúan teltek el. Bénázások sora, séta haza, sírás otthon, önmarcangolás. Milyen jó is volt… Addig azt hittem én vagyok a világ közepe, tele önbizalommal, de rájöttem, hogy nem vagyok több egy szerencsétlen taknyosnál. Hónapokig ment ez így. Az emberek előtt igyekeztem tartani magam, nem hiányzott a sajnálkozásuk. Szép lassan, de végül teljesen felhagytam a sírós délutánokkal. Az elkövetkezendő pár évtizedre kibőgtem magam. Nagy nehezen behoztam a lemaradásomat az Akadémián, de semmi sem ment ugyanúgy, mint korábban, hisz a lelkesedésem teljesen alább hagyott. Próbálgattam gyakorolni Apa kardjával is. Az iskola egyre kevésbé érdekelt, állandóan utasítgattak és ez nagyon nem jött be. Bunkó lettem, hanyag, beszólogattam másoknak, veszekedéseket provokáltam. Romboltam magam körül mindent és persze magamat is. Kakashival is köcsög voltam. Gyűlöltem, hogy folyton a nyakamra jár, hogy játssza nekem a pótapát, hogy azt hitte bármit is enyhíthet a fájdalmon amit érzek, ha mellettem van.
15 éves voltam és kétszer buktam meg a genin vizsgán. Az elsőn a chakránkkal egy levelet kellett a tenyerünkhöz tapasztani. Teljesen nyugodt voltam mikor bementem vizsgára és azon gondolkodtam, hogy a vizsgáztatókra kéne borítani az asztalt. Mikor beléptem és ott volt Kakashi viszont felszaladt bennem a pumpa. Elvörösödtem, gyűlölködve meredtem magam elé, nem is értem, hogy utálhattam valakit ennyire… Mégiscsak jót akart. Iruka is bent volt, elmondta a feladatot én meg továbbra is csak álltam ott mozdulatlan velük szemben. A sensei bíztatott, hogy próbáljam meg, elküldtem magamban a világ másik felére. Utána fogtam magam és szó nélkül kiviharzottam a teremből. Az ajtót sikerült úgy kicsapnom, hogy leverte a kilincs a vakolatot a falról, de ezt csak később vettem észre.
Kaptam egy pofont az élettől, gondoltam én, de magamnak csináltam a bajt. Szándékosan nehezítettem meg saját életem, mert olyan jól esett… Túltettem magam a bukott vizsga tényén. Végérvényesen magamba zárkóztam. Korábban kinevettem másokat és folyton piszkáltam mindenkit, utána inkább meg se szólaltam, mosolyogni meg… minek? Folyton azt vártam, hogy Kakashi mikor toppan be, hogy kapjak tőle egy adag fejmosást és helyrerakjon. Nem jött… se a vizsga után, se később.
A második vizsgára egy évvel később már el se mentem, ami nem megy azt ne erőltessük alapon. Úgy gondoltam, hogy nem a rangtól lesz erős valaki. A rangokkal csak a gyengék villognak, nekem nincs szükségem rá. Ekkor voltam tehát 15 éves.

Elfelejtett múlt, ismeretlen jövő…

Késő délután volt, a városon kívül voltam. Ücsörögtem egy dombon és a tájat kémleltem. Egyszer csak lépteket hallottam magam mögül. Úgy tettem mintha nem hallanám, de a mellkasom dübörgése meghazudtolt.
- Ne fordulj meg. – nem is terveztem, gondoltam magamban. Ismerős volt a hang, de nem ugrott be honnan – Ha Konohában maradsz, sosem fogsz továbblépni. Hiába próbálod törölni az emlékezetedből a történteked, a lelked nem felejt. Konoha csak a gyűlöletet szítja benned, légy önző és akarj magadnak jót, ne hagyd, hogy tönkretegyen. Menj el és légy a magad ura, tégy amit akarsz, legyél szabad. Úgy talán lehetőséged lenne megtanulni a Kanton Omoit is. Tudod jól, hogy itt semmi lehetőséged nincs rá, hisz betiltották a használatát. Az emberek egyébként sem értenek, rab vagy a saját otthonodban. Millió okod van rá, hogy elmenj innen… Mi tart vissza?
Nem szólt többet, elment. Szótlanul ültem tovább és a hallottakon töprengtem. Igaza volt ez nyilvánvaló. Gondoltam őt is csak az erőm érdekli, de nem baj, engem is érdekel. El is felejtettem már, pedig ezért akartam shinobi lenni, ez motivált, ez indított el. Csúnyán eldobtam ezt az álmom… Ahogy ültem ott egyre inkább körvonalazódott bennem az elhatározás. Meg akartam tudni mindent a klánom képességéről. Ha tényleg csak én maradtam… akkor egyedül fogom újraéleszteni a Kanton Omoit. Valahol tudtam, hogy gyémánt fába vágtam a fejszém, de legalább volt valami célom, úgy éreztem van jövőm. Azért ez erőt adott.
Elindultam hazafelé. Semmi sem kötött Konohához. A testvérem gyilkosa is halott. Utál mindenki és én is utálok mindenkit. Minek maradjak? Régóta motoszkált a fejemben a gondolat, hogy lelépjek, de túl gyáva voltam hozzá. Mi lesz velem egyedül… gyenge vagyok és gyerek. Akkor ez sem érdekelt, csak az hogy menjek… minél messzebb. Messzebb a múltamtól, az emlékektől, mindentől...
Otthon aztán összedobáltam a ruháimat, meg a naplóm, a kard, kunaiok, shurikenek és minden pénzünk. A rejtett rekeszből is elvittem mindent. Annyi pénzért eladtam volna magamat is a piacon, amennyit ott találtam… Megvártam míg besötétedik. Pár óra alatt falun kívülre küzdöttem magam, a kapuőrök nehezen aludtak be… Pár kilométer után leültem egy fa tövébe aludni. Fölébredvén még mindig lehetőségem lett volna visszafordulni, de nem tettem. Boldog voltam kint és ez akkor mindennél többet ért. Várt az ismeretlen jövőm és minden áron fel akartam fedezni.

3 rövid év…

Most 18 vagyok. 3 éve hagytam el a falum. Jó messzire indultam Konohától, dél felé, csak úgy találomra. Általában a szabad ég alatt aludtam, nem költöttem sokat, jóformán csak enni vettem meg fegyvereket. Na meg elmentem néha fürdőkbe. Napközben gyakorolgattam. Fogalmam sem volt, hogy élesszem fel a képességem, csak vaktában csináltam ezt meg azt. Chakra összpontosítás, például az első genin vizsgám emlékére… Próbáltam sokáig egy dologra gondolni, ami elsőre viccesen hangzik. De rájöttem mennyire is nehéz mondjuk egyetlen gyufaszálra gondolni huzamosabb ideig. A gyufa egy idő után elkezd táncolni, vagy mindenféle színgömbök úsztak be az elképzelt képbe… Hagyjuk is… A kardomat is volt alkalmam élesíteni néha kötekedő, ostoba útonállókon. Rajtuk taijutsut is lehetett gyakorolni. Könyveket vettem, rengeteget olvastam az évek alatt ilyen meg olyan jutsukról, képességekről. De hiába az ismeret gyakorlatban nem valósíthattam meg őket, ahhoz tanár kellett volna. Sehova se jutottam a Kanton Omoival, nyilván… rosszul is kezdtem ezt az egyedül megváltom a világ dolgot…
Hosszú idő után most ismét Konoha felé tévedtem. Elmúlt az a gyűlölet, amit régen éreztem. Már már jól is esett a távolból szemlélni a falum. Eszembe juttatta azt a meggyötört kislányt, aki akkor voltam. Vigyorogtam magamon, pár év alatt egy nagy, lusta szamár lett belőlem mégis boldog voltam… De talán az: ’örültem a hülye fejemnek’ jobb megfogalmazás…


//Az előző oldalon indítottam ezt a karit és szeretném újrakezdeni vele a játékot, amennyiben lehetséges. Sai megengedte, hogy rá hivatkozzak, ő mesélt anno.. Ez ezennel megtörtént a hivatkozás. =3 //