Kuro

Főkarakter: Hirota Yukionna
Opsza..opsza... egy ici picit talán túl hosszú lett... ^^... ha ezt valaha, valaki végigolvassa... én megtapsolom ^^.
//Néhol obszcén, trágár beszédet tartalmazhat//
 
 
Név: Kuro (Vezeték neve nincs) (nem a születési neve)                                          
Ország: Kemurigakure (Rejtett füst)
Rang: Genin
Szint: ?
Chakraszint: ?
Nem: Lány
Kor: 14
Felszerelések: Dróthuzal (10m); Füstbomba (5db); Elsősegély készlet; Robbanó jegyzet (10db); Kunai, Shuriken (5-5db); Senbon (10db); Energiatabletta (1doboz (25db)); Szerszám szett (1db);
Technikák:
- Bunshin no jutsu – Klón technika
- Shunsin no jutsu – Fürge test technikája
- Kawarimi no jutsu – Testhelyettesítő technika
- Henge no jutsu – Transzformációs technika
- Kakuremino no jutsu – a láthatatlanság köpenye
- Tobidogu no jutsu - tekercsírás, hordozható fegyverek
- Jibaku Fuda: Kassei - Robbanó Jegyzet: Aktiválás
 ( - Kemuri Bunshin no Jutsu // Füst Klón Technika?) 
 
Kinézet:
Teste gyengébb az átlagnál. Vékony és eléggé törékeny. Magassága mindössze 148cm. Haja rövidebb, tépett fazonú, fűzöld.  Szemei, akár csak a lángoló fényű lemenő nap, narancssárgás árnyalatúak. Bőre világos, már majdnem fehér. Szemei alatt, arcán pár szeplő helyezkedik el, amelyek arcvonásait, így még gyermekibbé teszik.  Pólója egy ujjatlan, kapucnis felső, mely szürke s fekete színekben pompázik. Nadrágja egy sötétebb szürkés, bokáig érő, feszülős fazonú darab. Nadrágján, egy világosabb színű szoknyát visel (bár nem saját akaratából). Csizmája, a lábszára közepéig ér. Lábbelije egész világos, színe a koszos fehérre hajaz. Ékszereket nem visel. Bal felkarjára az Ochida ház, azon jele van égetve, melyekkel rabszolgáikat jelölik meg. Ezen jelet, nem is lehet igazán égésnek titulálni, mivel ez egy tetoválás. A felkarján körbe egy fekete lánc, egy vörös rózsával. A szimbólum jelentése: „rózsás élet a láncok alatt”. Vagyis, ezt csak mondják. Igazi jelentésé: „A sötét láncok, még a legvörösebb rózsát is fogva tartják”.  A lány bal felkarja be van fáslizva, ezzel rejtve el a szégyenfoltot. Bal csukójára a „Life”, míg jobb csuklójára „Death” felirat van égetve.
Törékeny testalkatához képest, kifejezetten hajlékony, s azon oknál fogva, hogy teste könnyű, akár a falevél, rémes egyszerűséggel mozog. Gyorsan fut, magasra ugrik, s könnyedén mozog még a legkisebb területen is, s ugrál falról falra, vagy éppen tetőről tetőre. Gyenge teste ellenére, ez az egyetlen dolog, melyet a harcban kibír használni. Mivel könnyen átugorja ellenfelét, s egyszerűen kerül így mögé.
Fejpántjának vas részét (tehát a lényeges részét) szoknyájának oldalára erősítették, így ott hordja.
 
Jellem:
Hangsúlyozása, eléggé egyhangú. Hangjában nem lelhetőek fel az érzelmek, csak úgy, mint az arcán. Nyersen fogalmaz, s nem fél kimondani az igazat. Nem igazán hatja meg, ha megbánt valakit a szavaival, neki csak az a fontos, hogy kimondja az igazat. A nyers külső, belül mégis egy aranyos, segítőkész, álmodozót rejt, aki szeretne hinni az emberekben. Sajna, nem bízik senkiben, hála gyermeki éveinek. Nagy álma, hogy láthassa a világot. Egész életében szabályozták. Sose tehette azt, amit akart, s nem mehetett sehová engedély nélkül.
Két személyiség lakozik benne.
~ Az alap, semleges, nyers személyiség.
~ A furcsán ijesztő mosollyal járkáló, lázadó, bunkó pszichopata. Számára minden ember egy szörnyeteg. Mélyen hiszi, hogy mindenki csak azért él, hogy gyűlölje a másikat. Megveti a társadalmat, s a benne élőket, de legfőképpen a nemeseket. Neki nem fontos az emberi élet, hiszen ez csak egy a millióból. Imádja a vér szagát, s a kedvenc elfoglaltsága nézni, ahogy a vergődő áldozatból, lassan elpárolog a lélek, s maga után egy élettelen bábot hagy. Hiszi, hogy vannak emberek, akik azért születtek, hogy büntessék a bűnösöket, s ő is ezek közé tartozik. Állítja, hogy minden ember bűnös, így mindenkinek, akinek az arcára kicsit is kivetül a gonoszság, annak vesznie kell.
Mindkét személysége, hiszi, hogy az ember a szabadságra született. Rettentően fél a haláltól. Ha egy kicsit is veszélyben érzi magát, még a padlót is felnyalja, ha életben maradhat.
Tisztában van azzal, hogy váltogatja személyiségeit, mégis eljátssza, hogy nem emlékszik semmire.  Többször látta, hogy sok hozzá hasonló szolgát ölnek meg, csak azért, mert pihent, feleselt, sírt, mosolygott, vagy bármi rosszat tett.  Akár egy érzelemnyilvánításért is, fenyítés járt.
Van egy furcsa beidegződése, miszerint kényszeresen teljesíti mások parancsát, ha azt érzi, hogy az ellenfél kicsit is megbírná sebesíteni.
 
 
 
Előtörténet:

 
                                                           A kezdetek kezdete
                                                            „ Élj, hogy tanúja lehess a jövődnek!”
 
      Az éjszaka sötét volt.  A magasban lévő égboltot ezernyi fénylő pont fedte be.  A zöldellő parkra, csak egy, a tér közepére   állított lámpa vetett fényt. Tücskök dala, macskák nyávogása, kutyák ugatása és a tóban úszó halak moraja törte meg csak a csendet. A fákon, kergetőző mókusok, s zsákmány után néző baglyok helyezkedtek el. A park nem volt valami nagy.  Összesen, négy rozoga fenyőfából készült pad, nyolc fa (ebből öt tölgy, és három fenyőfa. ) A padok, egy apró tó köré voltak elhelyezve.  Minden ülőhely mögött két fa volt. A park, apró volt ugyan, de megnyugtató. Sose volt zajos, és sose voltak ott sokan, mert mindössze páran ismerték a helyét. Mindenki, aki odatéved, egy pillanat alatt megnyugszik, kitisztul a feje, s megoldást talál a legnagyobb problémára is. Talán pont azért jártak oda kevesen, mert sokan el se hitték, hogy létezik ilyen csodatévő hely.
Miro is azzal a reménnyel érkezett a parkba, hogy megoldást fog találni gondjára. A nő, a húszas éveiben járhatott. Hosszú, derékig érő fenyő zöld haja, s éj kék szeme volt. Ruhája gyönyörű, s díszes, csipkékkel tarkított, aranyozott mintájú darab volt. Arca sápatag, félelmet, s bánatot tükrözött. Kezében egy csokor virággal lépkedett. Sétálás közben, lassan elhagyta fényes, magas sarkú cipőit, s mezítláb folytatta útját a harmatos fűben.  Egyre nehezebben emelte lábait, és mozgása is egyre darabosabb lett. Minden egyes mozdulattal, veszített egy kicsit előkelőségéből. Végül elért az egyik rozoga padhoz, és kicsit se úrias mozdulattal lehuppant. Lábai összevissza dőltek egymásnak. Egyik keze, az, amelyikben a csokrot tartotta, a föld felé lógott, míg a másik, az ölében pihent.  Már látványra is kényelmetlennek tűnt abban a ruhában ülni. Ezt a lány is észlelte. Összeszorította fogait, majd végigtépte alulról a hatalmas szoknyát, egészen a derekáig, szabad mozgást adva így lábainak. Hátán felszakította a cipzár maradványát, s így végre levegőt is tudott venni. Az eleinte kecses, s gyönyörű nő, úgy nézett ki a padon, mintha az utcán élt volna. Felemelte a virágcsokrot, s megforgatta arca előtt azt, majd a magasba emelte.
- Kell ez a jó büdös francnak! – próbált üvölteni, de hangja elcsuklott, majd egy könnycsepp gördült végig, elkenődött sminkes arcán. A csokor, a tó közepén landolt, majd apró buborékok keretében elsüllyedt.
A lányba már elég illemet vertek, így nem sírt. Folyt a könnye, de szája nem görbült le, s egy hangot se adott ki. Maradék becsületét nem veszíthette el azzal, hogy még sírni is kezd. Csak ült némán, s a hajából kiszedett díszt tépkedte, majd dobálta csupasz lábai elé.
- Látom jó napod volt! Konfettit gyártasz az ünnepléshez? – szólt egy mélyebb hang.
Miro nem vette észre, hogy rajta kívül más is volt a parkban. A vele szemben lévő padon, egy magas, izmos, sápatag bőrű férfi ült. Égető narancssárga fényű szeme, megcsillant koromfekete tincsei alatt, mikor tekintetét a lányra szegezte.
- Te is elmehetsz a fenébe! – Próbált visszavágni a nő, de hangja elcsuklott, s, hogy becsületét megőrizze, gyorsan befogta a száját, nehogy elkezdjen sírni.
- Nem is ismersz, de máris melegebb éghajlatokra küldenél? Kedves... – állt fel a koromfejű.
Leporolta barna nadrágját, s fekete zakóját, majd megindult a lány felé. Útközben lerugdosta sötét cipőjét. Arrébb lökdöste Mirot, majd lehuppant mellé.
- Már értem, hogy miért vagy mezítláb... így sokkal jobb – mosolyodott el a fiú.
- Rohadj meg – érkezett a kedves válasz.
A lány arrébbcsúszott, s elfordította tekintetét.
 - Tudod csúfi, ennek a parknak van egy legendája. Úgy tartják, ha idejössz, minden gondod, bajod megoldódik. De, ez csak akkor teljesül, ha egyedül vagy. Mert ha más is van rajtad kívül, akkor a gondodat, az az illető fogja megoldani.  Amint látod, én vagyok itt a második személy. Tehát mesélj... hátha segíthetek.
- Még mindig menny a pokolba.
- És onnan hallgassam meg a történeted?
A lány önkénytelenül is elmosolyodott, majd a fiúra nézett.
- Nem beszélgetek idegenekkel. – jelentette ki.
- Tadashi vagyok. Amaya Tadashi, huszonnégy éves, fekete hajú. Szeretem az állatokat, a jó kajákat, és azt, ha valaki nem titkolózik- lökdöste meg a lányt- Most már nem vagyok idegen.
- Értem Tadashi. Az én nevem Miro, és nem csúfi. Huszokét éves vagyok. A baj pedig... az apám. Hozzá akar adni, az ellenséges ház fiához, hogy a családjaink békét kössenek, s egyesítsék a vállalkozásokat. De akar a franc kényszerházasságot. Az a srác... alacsony, púpos, ijesztő, bunkó... és minden bajom van vele. De az én drága jó édes apám, csak azért is kényszeríteni akar. Ma jött el az a csúfság megkérni a kezem. Anyám rám adott egy kényszerzubbonynak nevezhető izét. Kizárta a kutyámat a kertbe. Megtiltotta, hogy rohangáljak, lovagoljak, íjászkodjak, focizzak, vagy bármi „nem úri hölgyhöz méltót” csinálja. Majd megérkezett a piperkőc, és egy virággal próbált elcsábítani. Egy rohadt Szekfű csokorral! Én azonnal rávágtam, hogy majd halálom után háromezer évvel, de apám azonnal befogta a szám. Majd próbáltam enyhébben válaszolni... de abból se lett semmi jó. Bután ránéztem, és megkérdeztem, hogy hozzám, vagy a seprűhöz beszélt-e. Majd mikor harmadszorra is elutasító választ adtam, apám befogta a számat, és azt mondta, hogy jöjjenek vissza holnap, addigra döntök. Azután jött  a hegyi beszéd, majd a szobazárka. Mivel az első emeleten van a szobám, könnyen kimásztam az ablakon, majd idejöttem... innen meg már ismered a történéseket.
- Uhh... szar életed lehet – mosolyodott el a fiú.
- Kössz a segítséget!
- Nos, kedves Miro, most már értem a helyzeted.... nem lehet egyszerű. Az apád egy szemét, a ruhád pedig olyan, mintha rád hánytak volna. Nem tudom, hogy az összkép teszi-e, vagy alapból nézel ki így, de most kifejezetten ronda vagy. A helyedben pedig felpofoznék mindenkit.
- Ez még mindig nem segítség!
- Akkor figyelj. Gyere velem. Én elrejtelek, legalább addig, amíg apád lecsillapodik, és a kérőd fel nem adja a harcot. Addig meg, velem focizhatsz. - vigyorgott a fiú.
- Apám keresne... ez bolond ötlet...
- Bolond ötlet, egy fenéket az! Ez maga a zsenialitás!- pattant fel Tadashi.
Felállt, megfogta a lány derekát, s egy egyszerű mozdulattal felemelte, majd a vállára rakta, s fütyörészve megindult.
- Ez emberrablás! Tegyél le te eszetlen!- ütögette a fiú hátát Miro.
Tadashi nem reagált semmit. Fütyörészve menetelt. Egy idő után szerencsére a lány is megunta a hisztit és feladta a harcot.
  Megérkeztek a fiú házához. Nem volt se úrias, se nagy. De legalább ott biztos, hogy nem fogják keresni a lányt.
-Ott le tudsz fürdeni – mutatott a fürdőszoba felé – és tessék tiszta ruha – dobott a lánynak pár ruhadarabot.
- Honnan van neked női ruhád?
- Anyámé volt – nevette el magát.
A lány felismerte vereségét, s elhaladt fürdeni. Lemosta a koszt, s az elázott sminkjét, majd felvette a számára nem megszokott öltözetet. Haját kontyba fogta, majd kiment a szobából.
Ahogy kilépett, a teret kellemes illat lengte be. Követte az orrát, s a konyháig jutott. Tadashi állt a tűzhely felett, felcsatolt hajjal, s főzött.
- Na, végeztél csipkerózs..- nézett a lányra, majd elakadt a szava.
Sosem gondolta volna, hogy a szakadt, elkenődött maszkkal rendelkező nemes alatt, egy ilyen szép lány lapul.
- Te meg ki vagy? – nézett értetlenül.
- Rohadék. – jelentette ki a lány, majd leült az asztalhoz. Fejét lehajtotta. – Nem szoktam így kinézni... anyukám mindig azt mondta, hogy ha nincs rajtam szép ruha, és gyönyörű smink, akkor ronda vagyok, és ne is hagyjam, hogy rám nézzenek. – motyogott.
- Úri hölgyhöz képest, elég alpári a szóhasználatod.
- Jobban szeretek így beszélni. – beszélt a lány az asztalnak.
A fiú közelebb lépett, majd felemelte Miro fejét, s a szemébe nézett.
- Anyukád idiótaságokat beszél. Így sokkal szebb vagy.  – Simogatta meg a fejét.
A lány nagyokat pislogott, majd haját az arca elé söpörte, hogy ne látszódjon, hogy elpirosodott.
- Idióta... inkább főzz tovább.
Vacsora közben, Tadashi érdekes történeteket mesélt a családjáról, és a világról. A lány elkerekedett szemmel hallgatta és csak mosolygott. A fiú a kanapén aludt, míg Miro az ágyon. Másnap fociztak, s szórakoztak. Sétálgattak, s vásároltak. Minden jól ment, egy teljes hétig. Majd megtudták, hogy a lányt keresik. Onnantól az élet már nem ment simán. Bujkált, s csak ritkán jött ki a házból. de még így is boldogabb volt, mint otthon.
Egy teljes hónap telt el, mire a lányra ráakadtak a szolgák. Vaskarommal tépték ki a fiú kezei közül. Mirot elvitték, Tadashit pedig erősen megverték. A lány foggal, körömmel harcolt, de nem tehetett semmit. Vissza kellett mennie. A szolgák bevitték a házba, s az apja elé állították a lányt.
Az apa mérges tekintettel sétált gyermeke felé, majd két erős ütést mért az arcára.
- Rád sem ismerek! Ronda ruhák... rémes kinézet! Hogy mertél elszökni?
- Mindenhol jobb, mint itt! – köpött a lány a földre.
- Nincs mese! Átöltözöl, egy hétig szobafogság, s fogyókúra! Elhíztál! Jövő héten esküvő! – fordult el, majd az ajtó felé indult.
- Nem mehetek hozzá! – kiáltott a lány.
- Miért is nem?
- Mert nem... – simogatta meg pocakját a lány.
- U-ugye nem?
- De..- mosolygott a lány.
- Te alávaló! Mindennek a szégyene! Hogy merészelted! Azonnal vetesd el! Az apját pedig öljék meg!
- Nem! A pici nem tehet semmiről! Ő ártatlan!
- Nem teheted ezt velem!
- Kérlek... – sóhajtott – Várd meg amíg megszületik... utána.. ígérem, hogy hozzámegyek.
Az apa fortyogott, de a végén beadta a derekát, egyetlen lány kérésének.
- De nem tarthatod meg! Nem nemes vérű gyermek! Bízd az apjára, s soha többet ne is lásd!
Lehetetleneket kért az öregúr, de hát ez is jobb volt, mint a gyermek halála. A lány beleegyezett.
Teltek a hónapok, míg elérkezett a hideg tél, s egy februári napon, Miro megszült. Egy apró, törékeny, néhány zöld ticssel megáldott kislány, látott napvilágot.
- Taya.. a neve Taya... –nézett fáradtan gyermekére Miro. – Figyelj rám picim... Lehet, hogy mi soha többet nem látjuk egymást... de.. sose felejts el.. nevess sokat... játssz... élj... hogy majd.. tanúja lehessek a jövődnek.. és te.. a sajátodnak.. nagyon.. de nagyon szeretlek.. – Mikoból előtört a sírás. Zokogott. Majd egy utolsó puszit adott kislánya homlokára. Egy apró medált akasztott az újszülött nyakába, hogy sose felejtse elszármazását. –nagyon, de nagyon szeretlek- mondta.
Majd az egyik szolgáló kiragadta a kislányt anyja féltő kezeiből. Miro foggal, körömmel harcolt, hogy mégse keljen élete egyetlen értelmét elveszítenie.. de nem tehetett semmit. A szolgáló eltűnt, s vele az apró zöldhajú pici is.
A szolgáló bebugyolálta az apró teremtést, majd kivitte a kapu elé, ahol Tadashi már várta.
- A dajka minden nap menni fog. A kiságyat, s a többi holmit, még ma átszállítjuk. A dajka minden nap be fog számolni nekünk a kicsi helyzetéről, egészen addig, amíg akkora nem lesz, hogy már maga is el foglya tudni látni. Onnantól a dajka nem fog járni. magukra lesznek utalva. Azt a medált az anyjától kapta. Kérem, vigyázzon a kicsire... és szeresse nagyon. – mosolyodott el a szolga, majd átadta a kislányt, és elment.
Pár perc múlva megjelent a dajka. Meglapogatta a férfi vállát, majd átvette a picit.
- indulhatunk – mondta.
Tadashi bólintott, majd könnyes szemmel megindult az otthona felé.
                                                             
                                                 Családban, mégis egyedül
                    „ Minél közelebb kerülsz valamihez, annál jobban látod, hogy erős-e, vagy gyenge”
 
Évek teltek el azóta, hogy a csöppséget elválasztották édesanyjától. Ha teljesen pontosak akarunk lenni, három év. A dada már egy éve nem jár az apró családhoz. Ezáltal elveszett az utolsó szál, amely összeköti anyát a lányával. Taya már három éves. Hosszú fenyő zöld a haja, s narancssárga a szeme.  Egy tipikus kislány. Szaladgál, nevet és játszik. Szereti különböző módon összefogni a haját, s különböző arcokat vágni a tükör előtt. Teljes mértékben oda van az állatokért. Korához képest már elég önálló. Egyedül öltözik, fürdik, fogat mos és tud magának ételt csinálni. Bár az a főzés kimerül a vajas-lekváros kenyérben és a müzliben. Apró méreteivel nem igazán ér fel semmit, így esélytelen, hogy valaha le tudná szedni a sütis dobozt, a polc tetejéről. Szereti a meséket, és teljesen odavan az állatos történetekért.
Édesapja rettentően keveset van otthon. De amikor otthon van, általában csak sír, elvesztett szerelme miatt, üvöltözik lányával vagy alkoholizál, s reménykedik, hogy az ital majd elűzi a gondjait. Taya nagyon szereti édesapját, minden tette ellenére.
 
 Meleg nyári nap volt.  Egy apró zöldhajú kislány, épp virágokat szedett a házuk előtt. Nem volt vele senki. A ház és a kert is üres volt. De a csöppség arcán mégis mosoly ült. Boldog volt, s dudorászott.  Mikor földigilisztát talált, minden félelem nélkül vette ki a földből a puhatestű lényt. Nézegette egy ideig, majd ásott egy gödröt, belerakta a rózsaszín kis állatot, megsimogatta, majd elásta.  Letépett pár virágot, majd elkezdte tépdesni a szirmaikat. Mikor már elég konfettit gyártott, egy mozdulattal hátradőlt. Lábai kinyújtva, tincsi szanaszét hevertek a földön. Arca az ég felé nézett, a virágszirmokkal telt apró kezeit pedig a magasba tartotta. Majd feldobta a színes virágmaradványokat a levegőbe, és nevetve nézte, ahogy azok ráesnek. Majd pici kezei maga mellé dőltek. Szemeivel az eget kémlelte. Nézte az égen átúszó ezernyi bárányfelhőt. Majd apró ujjain elkezdte összeszámolni, hogy hány nyuszi alakú fehér pamacsot talál az égi tengeren. Majd elképzelte, ahogy felül az egyik vattacukorszerű hajóra, és mosolyogva szeli át a nagy kékséget, amit a normális ember égboltnak nevez. A kisgyerek egyedül volt. De ez nem igazán zavarta. Látványra meg lehetett mondani, hogy nem ez az első alkalom, amikor nincs társasága. Tökéletesen elvolt önmagában. Futóversenyt játszott pillangókkal, csigákat festett, majd állított rajtvonalhoz, növényeket locsolt az apró rózsaszín kannájával vagy épp virágcsokorhoz gyűjtött színes növénykéket. De ez a móka sajna nem tarthatott örökké. Morgolódva és kiabálva érkezett haza Taya édesapja.
A kislány boldogan rohan apukája elé, hogy megmutassa neki a sok szép színes szirmot, amit gyűjtött.  Hangos és boldog „Apa! Apa!”  Kiáltásokat hallatott, s egy pillanat alatt ott is termett a férfi előtt, kicsi virágokkal telt kezét pedig felé nyújtotta. A férfi csuklott egyet, majd kilökte a csöppség kezéből a színes konfettit, és rákiabált.
- Nekem nem kellenek ilyen vackok! – mondta, majd arrébb lökte a lányt.
Tadashi kissé támolyogva lépkedett be a házba. A pici naiv leányzó pedig követte őt. Úgy látszik, nem tanult még a milliónyi fájdalmas esetből. A férfi lehuppant ez egyik fotelbe, kezébe egy üveg itallal. Taya boldogan ugrált be apjához, és leült elé a földre.
- Milyen volt a munka? – mosolygott.
- Miért kell neked folyton itt téblábolnod? Ha te nem lennél... anyád most velem lehetne... ehelyett nekem egy idegesítő vakarcsra kell vigyáznom! - ordibálta, majd csuklott egyet.
- Apu.. megint sokat ittál? – nevetett.
- Nem szoktam inni te rohadt kis vakarcs! – Vágta hozzá a pici lányhoz, a kiürült üveget.
A kislányt felkarján érte az ütés. Szeméből könnyek csordultak ki, de nem szólt semmit. Hozzá volt szokva az ilyesfajta fájdalomhoz. Apja szinte egyfolytában részeg volt, és azt a dühöt, amit szerelme elvesztése miatt érzett, Taya-n töltötte ki.  A zöld hajú csöppséget nem érdekelte a fájdalom. Még ezek mellett is szerette az apukáját, és élvezte a vele töltött időt. Legbelül hitte, hogy édesapja, ezt mind viccből csinálja, és csak véletlen dobja meg.
- Ide figyelj! – vágott le a kisasztalra egy pici köteg pénzt. -  Ez a lakbér! Ha jönnek a behajtók, ezt add oda nekik! És ha megkérdezik, hogy miért nincs itthon apukád, mit mondasz?
- Apukám dolgozik! – mosolygott.
- Helyes! És mit dolgozik apukád?
- Gonosz embereket öl pénzért – nevetett.
- Ezt még egyszer ki ne mond! – dobott a lány másik karjához egy virágcserepet. – Apukád nem orrgyilkos...
- De igen – vágott közbe.
- De ezt másoknak nem mondhatod! Felfogtad!? – vágta pofon a csöppséget.
- Igen.. értettem! Apukám bányász.. – szipogott... de még így is mosolyogva.
      Eltelt pár nap, és a férfi megint útra indult, hogy pénzt keressen. Így a kislány megint egyedül maradt. Újra boldog volt. Pár óra elteltével, a picúrnak újabb látogatója volt. A szomszédban lakott egy kedves nő, aki gyakran átjárt és segített a lánynak.
- Kopp-kopp! Bejöhetek Taya? – mosolygott a nő.
-Yukooo – rohant a nő felé, széttárt karokkal a kislány.
Yuko leguggolt és fogadta a kislány ölelését.  Mikor elengedte, végignézett a lányon. Arca egy pillanat alatt elfehéredett, szemei pedig kikerekedtek. Taya megint tele volt különböző kék, zöld és lila foltokkal. De az arcán nem látszott semmi fájdalom. Mosolygott. A nő is felhúzta száját a füléig, majd felkapta a kislányt.  Bevitte a házba, leült, majd az ölébe ültette. Benyúlt a fiókos szekrénybe és elővett egy kis dobozt. Kinyitott azt. A ládikában kötszerek, gyógyszerek és kenőcsök voltak.
- Mi történt megint veled? – nyitotta ki az egyik kenőcsöt.
- Semmi. – mondta Taya
- Semmitől nem sérül meg az ember.
A lány nem szólt semmit. Yuko bekenegette a lány sebeit, majd mindet befáslizta, beragtapaszozta.  Majd adott egy puszit a csöppség homlokára.
- Bátor kislány vagy.
Taya picit elpirosodott, majd megölelte a nőt.
- Tudod mit jelent a neved?
- Hmm... nem..
- Hegy.
- Hegy? Ennek meg mi értelme? – nézett értetlenül a lány.
- A hegy, a magabiztosságot, a bátorságot jelképezi.
A kislány elnevette magát. Nem igazán értette ennek a jelentőségét.
Yuko pár órán keresztül még a lánnyal maradt. Beszélgettek, nevetgéltek Majd sötétedéskor hazament.
Yuko mindennap meglátogatta Taya-t egészen addig, amíg az apja haza nem ért. Majd mikor a férfi elment, folytatta a látogatósorozatot.  Taya-nak nem volt senkije, akire felnézhetett, akivel labdázhatott, aki főzött volna neki.... nem volt anyukája. Így ezt a szerepet a szomszéd, Yuko töltötte be. A kislány családtagként tekintett a nőre. Nagyon szeretett vele lenni, mivel olyankor elmentek mindenfelé, finomakat ettek, és nagyokat játszottak. Yuko szinte úgy vigyázott Taya-ra, mintha a saját kislánya lenne. Nevelte, gyógyítgatta, ápolta, elaltatta, ebédet főzött, vásárolt és játszott a csöppséggel.  Bár, csak akkor lehettek együtt, ha a kislány apja nem volt otthon. Yuko félt Tadashi-tól... és volt is rá oka. A férfi egyfolytában részeg volt, és mindenkit megütött, bántott, akit a háza körül látott. Taya-nak nem volt baja ezzel az élettel. Ezt szokta meg, számára ez volt a normális, és elképzelhetetlennek tartotta, hogy van más életstílus is.
De ezen kívül egy erős, életvidám kislány volt, aki élvezte az élet legapróbb örömeit. Örült a meleg napsugárnak, a csicsergő madaraknak, a színes pillangóknak, az illatozó virágoknak és a világon mindennek. Sose ingott meg, és mélyen hitte, hogy a világ tiszta és romlatlan. Sose volt szomorú, nem tört össze. Mondhattak neki bármit, bánthatták akárhogy, ő szeretetteljesen mosolygott.
                                                         Egy holt élet kezdete
                                                                „Élj, mielőtt meghalnál”
 
A világ ezernyi színben pompázott.  A fák lehullajtották elszáradt leveleiket, mintás takarót hullatva így, a földre.  A növények lassan készülődtek az édes álmokra. A tájat hideg szelek járták. A megannyi felhő úgy sietett át a mennyei tengeren, mintha versenyeznének. A legszebb virág is lassan elhullatta szirmait. Madarak szelték a levegőt, utolsó énekükkel búcsúztatták az elmúló meleg évszakot. Az állatok megnövesztették bundájukat, s búvóhelyet, és élelmet kerestek. Az egész világ készülődőt a hidegebb időre. Ezért olyan csodás az ősz. Nem túl meleg, de nem is túl hideg.  Egy gyönyörű, ezerarcú évszak.
Taya már négy éves... Pontosabban négy és fél. Boldogan rohangál az udvaron az új lila pulcsijában. Apja már két teljes napja otthon van.
- Taya! Mozogj! Megyünk tüzelőért! – ordított a férfi.
A lány leporolta ruháját, majd hatalmas mosollyal indult meg az ajtóban álló apukája felé. Megállt mellette és fülig érő szájjal nézett fel rá. A férfi köhintett egyet majd elragadta tekintetét, és megindult. A lány pedig ugrálva követte. Apukája keze felé nyúlt, hogy megfogja azt. Tadashi rácsapott a csöppség kezére, hogy meg se forduljon a fejében, hogy kézen fogva fognak menni. Taya megsimogatta apró zsibbadó karját, majd megfogta a saját kezét, és úgy sétált tovább. Már annak is örült, hogy apjával lehetett. 
Lassan elérték az erdőt. A férfi kiadta az utasítást, miszerint gyűjtsön minél szárazabb ágakat. A kislány bólintott majd elrohant. Lehajolt és nekiállt szedegetni az ágakat. Egész sokat szedett össze, s tele kézzel, kissé esetlenül és nehezen lépkedve indult vissza apukájához. A botokat két kezével fogta, amik így eltakarták arcát. Lefelé nézett, lábai alá, hogy ne essen el. Néhány perc elteltével elérte apukáját. Mikor a földre dobta a tüzelőt, meglátta, hogy apukája nincs egyedül.  Három, nála jóval magasabb és erősebb ember tornyosult fölé. Az egyik szőke volt, öltözete lila és kék volt. A másik kopasz, fekete trikót viselt és vállára egy kötél volt kötözve. A harmadiknak fekete, szemébe lógó haja, és sápatag bőre volt. Fénylő szemüvege alól pillantott ki. Barna ruhája, s nyárias rövidnadrágja kissé poros volt. Egy fának volt dőlve, kezében egy apró bicskát pörgetett. Mind a hárman mosolyogtak...
- Na, mi van apus? Beijedtél? – Nézett Tadashi- ra a kopasz.
Amíg Taya nem volt apja mellett, ez a három kereskedő érkezett.  Pénzt akartak Tadashi-tól, vagy legalább is valami értékeset. Ha mást nem, a szolgálatát. A férfi pénzéhes volt, és nem volt semmi olyan tulajdona, melyet fel tudott volna ajánlani. Viszont a szolgálatait vagy az életét, semmilyen verzióban nem akarta odaadni.  Ezért, mentve a saját bőrét, s minden vagyonát, felajánlotta a számára leghaszontalanabb dolgot, mégpedig a lányát. A banditák nem hitték el, hogy egy ilyen iszákos embernek van gyereke. Tadashi sokáig magyarázkodott, és unszolta őket, hogy várják meg, amíg a gyermek visszaér.  Taya pedig amilyen szerencsétlen, nem tudott volna még várni tíz percet a visszajövetelével. Ha annyival később érkezett volna, a banditák vagy megölték, vagy elvitték volna az apját. De a lány megérkezett. Tadashi pedig azonnal mutogatásba és magyarázkodásba kezdett.  Mentette saját magát. A kereskedők csorgó nyállal, és csillogó szemmel meredtek a pénzt érő kislányra. A szemüveges kezet rázott a férfivel, majd csapatával együtt elindultak a kislány felé. Szerencsétlen Taya semmit sem értett a helyzetből. Csak azt látta, hogy három gonosz bácsi közelít felé, apukájának pedig esze ágában sincs segíteni neki.  A gyermek arcáról lefagyott a mosoly, ahogy a három ember felé emelkedett. Szemei kidülledtek, arca lesápadt. Kezeit lassan maga mellé engedte. Megfagyott a félelemtől.
- A-p-a – mondta nagyon halkan.
Tadashi elfordult. Felvette a botokat a földről, majd fütyörészve elindult az otthonába.
A kislány szeméből könnyek szöktek ki. Félt. Sose érzett még ilyet ezelőtt...  de jobb lett volna, ha sosem tapasztalja meg. Egész teste remegett. Egyre gyorsabban vette a levegőt, s kicsin szíve is egyre sebesebben pumpált. Fejéről folyt a víz. Végtagjai nem engedelmeskedtek neki. Nem tudta, hogy mit tegyen. Csak állt némán, megbénulva.  Nem hitte el, hogy ez valóság. Az ő apukája sose tenne ilyet. Vele nem történhetnek ilyenek. Hiszen mindig rendes és segítőkész volt... akkor a világ... miért bünteti tovább? Mit tett, amiért ezt érdemli?
- Aranyos. – Mondta nyálas hangon a szőke.
A kopasz levette válláról a kötelet, majd összekötözte vele a lány csuklóit. Azután felkapta az apró teremtést, s elindultak. Taya nem tudott semmit tenni. Nem beszélt, nem ellenkezett. Csak tűrte, hogy felkapják, mint egy krumpliszsákot, és elviszik az otthonától. Szeméből a milliónyi könnycsepp lassan a földre hullott. Úgy tíz- tizenöt percet sétáltak, mire elértek egy fából összetákolt kocsit, ami elé egy pej ló volt kötve.
Elsőnek a szőke ült fel a kocsira, mögötte a szemüveges. A kopasz feladta a kislányt a szőkének, aki maga mellé ültette őt. A kopasz ezután beült a kocsi elejébe, megfogta a szárakat, kezébe vette az ostort majd megcsapta a lovat. A szekér kissé nehézkesen, de elindult. Csak úgy zötykölődtek a gödrökkel teli földúton. Az indulás után nem sokkal, a szemüveges elővett egy apró füzetet, majd a szőke szemébe nézett. Mind a ketten bólintottak. A nyájas hangú a mellette mereven ülő leányzóra pillantott.
- Mi a neved törpe szépség?
- T-taya. - dadogta 
- Hmm... ez nem igazán tetszik... nem való egy aranyos cicaarcú kislányhoz. Legyél, mondjuk... Kuro! A Kuro aranyos név! Tetszik?
- Uhm – bólintott.
Ekkor a szemüveges leírt pár szót, majd felpillantott.
- Na, Kuro-chan, hány éves vagy? – mosolygott a szőke.
- Négy... és fél... – dadogta Kuro.
A szemüveges megint írt.
- Aszta! Akkor te már igazi nagylány vagy! És, vannak hobbiid?
- Nincsenek.
- Valami tehetség?
- Nincs.
- Mit szeretsz?
- semmit.
- Kuro-chan! Ez nem valami sok információ. – nevetett.
- Tehát, még bármire kapható. Könnyen tanítható és befolyásolható. Ez így megteszi? – nézett fel füzetéből a szemüveges.
A szőke csak bólintott. Majd kezét átrakta a zöldhajú vállán és közelebb húzta magához.
- Ne izgulj Kuro-chan... minden rendben lesz. –simogatta meg fejét.
Az elkövetkező pár óra elég csendben telt. A kislány, nem mert megmozdulni. Félt, ha megmozdul, akkor bántani fogják. A kérdésekre reagált, de a mozdulatokat, a gusztusokat inkább észre se akarta venni. Csak zötykölődött némán, a kocsin és nézet bambán maga elé. Az érzelmek nem vetődtek ki arcára. Nem sírt, s a félelmét is próbálta rejtve tartani. Hitte, hogy az érzelmek rosszak... Mindennél rosszabbak. De hitte, hogy van ennél rosszabb sors is...
Majd megérkeztek egy nagyobb házhoz. A falról omladozott a vakolat. Futónövények kúsztak fel egészen a második emeletig. Az ablakok be voltak zárva. Néhol az üveg két szárnya közé becsípődött a függöny. A szél csak úgy dobálta a ház falának a színtelen anyagdarabot. A tető cserepeiből több darab hiányzott. A kémény enyhén rádőlt a tartóvázra. Összegezve, elég lepukkant hatást keltett az épület.
A szemüveges felállt, majd leugrott a kocsiról. Majd odasétált a bejárathoz. Kopogott. Nem sokkal ez után, egy sötétebb bőrű, tetovált, kopasz ember nyitotta ki a kaput, majd kilépett azon. Kezet fogott a szemüvegessel, aki átnyújtotta neki azt a füzetet, amibe egész idáig írt. A férfi elvette ezt, majd kezet fogtak. Pár percig még beszéltek, majd elköszöntek. A szemüveges visszatért a kocsihoz. Váltott pár szót a társaival, majd mind bólintottak. A szőke leugrott a kocsiról, majd leemelte a kislányt is. Levette csuklójáról a kötelet, majd megfogta apró kezét, és így vezette maga mellett. A kislány mereven bámult maga elé. Szemei tágra nyíltak, bőre hófehér volt. Így sétált a lila ruhás férfi mellett. Elmentek az épület hátuljához, ahol egy nő várta őket. Kék, szoknyás egybe ruhát viselt. Barna haja ki volt engedve, s egy kendővel díszítve. Ékszereket nem viselt. Kezében egy faragott, fából készült ládát tartott. A szőke és a kislány lassan odaértek hozzá. A nő tiszteletteljesen meghajolt, majd átadta a ládát. A férfi elengedte a csöppség kezét, majd leguggolt hozzá.
- Na, Kuro-chan, örülök, hogy találkoztunk. Jó volt veled. Legyél jó, és engedelmes. Most átengedlek ennek a hölgynek. Csináld azt, amit mond. – mosolygott, majd megsimogatta a fejét.
A nő megfogta a zöldhajú kislány kezét és maga mellé vezette. A férfi felállt, integetett, majd a ládával együtt elment. Ahogy visszaért a kocsihoz, kinyitották a dobozt. Pénz volt benne. Társaival elosztották azt, majd felültek a kocsira, és eltűntek....
A nő lassan becsukta a kaput. A szoba, amiben voltak, egész szép volt. Hófehér falak, csinos ruhák és még sok érdekes dolog. A nő elvezette a kislányt egészen egy székig. Felkapta, majd ráültette a cseppséget.  Leguggolt elé, majd bámulni kezdte őt. Igazgatta a haját, nyomkodta az arcát, megnézte a fogait és meggyömöszölte a fülét... akár egy kutyakiállításon.
- Kuro- channak hívnak, igaz? – kérdezte.
- A-azt hiszem..
- Nem tudod?
- Csak most neveztek át...
- Mi volt az eredeti neved?
- Taya...
- Hát, a Kuro tényleg jobban illik hozzád. Olyan cicás arcod van... meg ez a név sokkal aranyosabb – mosolygott.
- É-én... miért vagyok itt? B- bántani fognak? É-én haza akarok menni.. – gördült le pár könnycsepp a lány arcán.
- Ne félj Kuro- chan.. Ha szerencséd van, még jobb helyre is fogsz kerülni, mint az otthonod... és ilyen cuki pofival, nagy esélyekkel indulsz. Ha engedelmes és szorgalmas leszel, nem lesz mitől félned – törölte meg a kislány arcát. – Na, de most ami fontosabb, koszos vagy Kuro-chan... – felkapta a kislányt, majd elvitte a szoba távolabbi részébe. Volt ott egy ajtó, ami egy takaros kis fürdőbe vezetett. A nő szépen megmosdatta a kislányt, megmosta a haját is. Majd egy kék bolyhos törölközőbe bebugyolálva kihozta, s visszaültette az előző székre. Kicsit megtörölgette, majd felállt, s a szekrényhez sétált. Kinyitotta a nagy, fenyőfából készült gardróbszekrényt, és elkezdett kutakodni benne. Pár percig keresgélt, s sokszor pillantott hátra, a kislányra. Majd egy boldog kiáltást hallatott, s kezében egy piros egybe ruhával, visszatért a lányhoz.
- Nézd Kuro-chan milyen édes ruhát találtam neked! – mondta.
A kislány nem szólt semmit, csak tűrte, amint a nő ráadja azt a kényelmetlen ruhát. Majd pár pillanatra eltűnt és visszatért egy hajkefével. Kuro mögé állt, s elkezdte fésülni a zöld haját. Majd mikor azzal is végzett, felállította a leányzót a székből, hogy megcsodálja az összképet.  Majd elégedetten elmosolyodott, összecsapta tenyereit, és elindul egy másik ajtó felé. Azután hirtelen hátrapillantott.
- Gyere velem – nyújtotta kezét a kislány felé.
A lány vonakodva, s nem kevés félelemmel telve indult meg. Majd megfogta a nő kezét, és úgy mentek ki az ajtón.
Egy nagyobb térre érkeztek. A térség sötét volt.  A padló betonból készült. A végében pedig egy függöny volt, amely eltakarta a legutolsó falat. Mindenfelé emberek, szép ruhába öltöztetve. Kezeik kötéllel voltak megkötve.. Arcuk sápadt volt, eltűnt belőlük az élet. Kedvetlenül, szinte élőholthoz hasonló lélekjelenléttel ültek. A lány még jobban megrémült, ahogy a tekintetek rá szegeződtek. A rabok mind nevettek, vagy épp szánakozóan néztek a csöppségre. A kislány a nő oltalmazó karja mögé menekült.
- Jöhet! – hallatszott egy mély hang.
Elsétáltak a terem legtávolabbi sarkába. Egy apró már csak parázsló tűzrakó volt ott. Mellette egy sötéthajú férfi ült, napszemüvegen. Kezében egy hosszú vasrúd volt, aminek a vége a parázsban volt. A nő leguggolt, s két kezével megfogta Kuro karját, s vízszintesbe emelte. A férfi sóhajtott egyet, majd a kislányra nézett.
- Ha üvöltesz, levágom a karod! – jelentette ki.
A kislány összeszorította állkapcsát. Szeméből könnyek gördültek ki. Egész teste remegett a félelemtől. A szíve olyan gyorsan pumpált, hogy szinte egy nagy dobbanásként hallatszott. Rángatta a fejét, s próbálta kiszabadítani kezét. Menekülni akart, de nem tudott. Lábai a földbe gyökereztek. Tekintetét mágnesként vonzotta a férfi keze, amint felemeli a vasrudat, s annak megjelenik izzó vége.  A forróság lassan egyre közelebb ért hozzá. Majd hirtelen a bőréhez ért. Az égető fájdalom csontig hatolt. A lány üvölteni akart, de nem tehette. Egyre szaporább volt a légzése. A fájdalom lassan átvette az uralmat a teste fölött.  A könnye patakokban folyt, s minden egyes része remegett. A teste lassan már nem engedelmeskedett a parancsainak. Csuklóján végig megforgatták az izzó szöveget, hogy aki előröl, nézi a kezét, tökéletesen lebírja olvasni a „Death” feliratot.
De miért is volt szükség erre? A jelentése egész egyszerű. Ha senki nem veszi meg, ez jelzi a tulajdonosoknak, hogy megölhetik. De ezen kívül, ez egy örökös lealacsonyító szégyenfolt, aminek viselésével, soha többé nem lesz teljes jogú ember.
A kislány előtt lassan elsötétült a világ, amint a fájdalom átvette az irányítást a teste felett. A remegés abbamaradt, s a levegővétele is lelassult. Lábai nem tartották tovább. Térdei egymásnak ütköztek, majd közösen értek a földre. Szemei elhomályosodtak. Füle csengett, arcizmai pedig nem reagálta semmire. Beszélni nem tudott, szája elzsibbadt. Lassan elvesztette irányítását a teste fölött, és a földre hullott. Elájult. A nő sóhajtott egyet, majd kezénél fogva felemelte. Visszavitte az első szobába ahol voltak. Bekrémezte az égést. A felirat már sosem lesz eltűntethető, de legalább a fájdalmat csillapítani lehet vele. Majd ennek a végeztével befáslizta Kuro csuklóját. Ezek után kivitte, a többi rab közé, majd leültette, úgy, hogy nekidőljön a falnak. Megsimogatta a kislányt, majd egymaga visszatért a szép terembe.
A sötét terem legvégében, az utolsó falat egy függöny takarja el. Vagyis, igazából nem takar el semmiféle falat, csak elválasztja az apró térséget a hatalmastól.  De mi vár a függönyön túl?
Hangos zajok, kiabálások, s becsődülő embertömegek. E szavakkal lehetne jellemezni azt a helyet.. Sok pénzes ember ül kint, faragott, s párnázott székeken, akik már nem tudják mire elkölteni a pénzüket. Ezért majd vesznek maguknak valakit, aki elkölti helyettük. A hatalmas, díszes s fényűző terem, úgy 100- 120 férőhelyes. A székek félkör alakban helyezkednek el, s mindegyik a színpad felé néz. A színpad hátulja lenne ez a függöny, s a mögötte lévő tér a sötét terem. A porond, pár fadeszkából összeeszkábált emelvény. Felette egy díszes, szemet kápráztató csillár lógott. A falak ragyogó hófehérek, körbe rajta festmények, s apró fáklya beütésű lámpák helyezkedtek el. A plafon magasra nyúlt, elfért volna ott még egy emelet. Ez a hely, még a romlott világnak is a legalja... Emberárverés. Szolgavásár... ki, hogy nevezi. A lényeg, hogy egy rémes és aljas hely ez, a semmi közepén. Az emberek, akik ide belépnek, vagy elég gazdagok ahhoz, hogy elvegyenek egy életet, vagy olyan szerencsétlenek, hogy elvesztik az életüket. Az emberek lassan elfoglalták helyüket, s a vásár kezdetét vette.
A sötét teremben, a zöldhajú csöppség ébredezni kezdett. Lassan nyitogatta szemeit, melyekbe visszatért az élet. Próbálgatta végtagjait, mozgatta száját, s kiropogtatta nyakát.  Lassan ugyan, de újra ura lett a testének. Visszatért a látása, s az eszmélete is. Bár ezekkel együtt a kezébe nyilalló éles fájdalom is, melyet az égés okozott. Csuklója fáslival be volt kötve, Egyik bokájára pedig egy kötél volt erősítve.
~ Biztos csak egy rossz álom volt... ha most körbenézek, apa ott fog ülni a foteljében... én pedig otthon leszek... otthon... ~ gondolta a kislány.
Lassan kezeire nézett, s meglátta a kötést. Szeméből egy könnycsepp gördült ki, a felismerés miatt. Ahogy körbenézett, egyre jobban megfogalmazódott benne, hogy ez bizony a valóság. Nincs otthon, és már soha többet nem is lesz. A kellemes élete, most örökre el fog tűnni, s sose tér vissza. Egyre gyorsabban peregtek le arcán a könnycseppek.  Teste újra remegni kezdett. Felhúzta térdeit, majd átkarolta azokat. Lehajtotta fejét, és reménykedett. Reménykedett, hogy még lesz jobb... reménykedett abban, hogy megmentik. Szíve gyorsan vert. Félt. Fájt a keze, kapkodta a levegőt, szemei már vörösek voltak a sírástól.
A függöny hirtelen arrébbcsúszott, pár másodpercre, fényt engedve a terembe. Hirtelen egy magas, szőke férfi lépkedett be, vicces, feltűnő ruhában, kezében sok papírral. Mögötte két nagydarab ember lépkedett.  A szőke csettintett kettőt, majd az egyik földön ülő emberre mutatott. A két kísérő, megfogta a kiválasztott személyt és a színpadra vitte. A vicces figura pedig követte őket. Újabb fény jött a terembe, majd visszaszállt a megszokott sötétség.
Hatalmas tapsvihar hallatszott kintről. Majd egy magasabb, vicces hang szólalt fel.
- Szép jó napot hölgyeim, és uraim! Kezdődjön hát, amire mindenki úgy várt! Elsőként had mutassam be ezt a fiatalembert. A neve Daiki! Huszonkét éves, szakács! Ha otthonukban nincsen kedvük főzni, vagy elavulttá vált a konyhájuk, ez az ember színt visz az étkezésükbe! – kiabálta az ember.
Mondott még pár dicsérő szót, majd miután befejezte a monológot, újabb tapsvihar következett. Aztán elkezdődött a licitálás. Végül három ütés és egy „Elkelt” kiáltás hallatszódott. Majd a két nagydarab és a szőke visszahozták a szakácsot és leültették. De már a kezét összefogó kötélre egy lap is volt tűzve, a lapon pedig egy szám volt. Azon ember száma, aki megvette őt...
A szőke megint csettintett... újabb árverés következett... és ez így ment jó darabi. Csettint- elkelt... csettint- elkelt... és így tovább. Bár volt, hogy a kalapácsütések után, nem érkezett az „elkelt” kiáltás, s a visszahozott rab kötelén nem volt szám. Nem vették meg... nem kellett senkinek. Az árverés után... azt az embert meg fogják ölni. Sok embert adtak el.
A szőke visszatért, csettintett, s a zöldhajú cseppségre mutatott. Az egyik izmos férfi elkapta a karját. Felállította, majd kirángatta. Nyílt a függöny, a kislány kilépett a fénybe. Összeszorította szemét, mivel alig látott a hirtelen világosság miatt. Mikor kezdett hozzászokni a fényhez, lassan kinyitotta szemét. Egész teste beleremegett a látványba. Megállították a színpad közepén. Lába azonnal legyökerezett.  Nem mert megmozdulni. Remegett... félt. Kapkodta a levegőt, és szíve egyre gyorsabban pumpálta a vért. Ekkor a szőke elmosolyodott, vett egy mély levegőt, majd ránézett a papírra.
- Had mutassam be önöknek, ezt az életvidám, s szerethető kislányt! A neve Kuro! Négy és fél éves! Nézzék ezt az imádnivaló kislányos arcot! Még bármire kapható! Könnyen tanítható és befolyásolható! Engedelmes és szófogadó! És amint látják a vonásait, ha felnő, igazi szépség lesz! Ritka az árveréseken az ilyen kisgyermek! Na, emberek, kezdődjék a licitálás! – kiabált.
A nézőtéren hirtelen számokkal ellátott táblák emelkedtek a magasba. Kiabálások és licitek. Majd három kalapácsütés és egy elégedett „Elkelt!” Kiáltás. Ezzel vége is lett. Pár szó, és az eddig szabad és boldog kislányból, tulajdon lett. Szolga.
Ruhájára egy számot ragasztottak, majd visszavitték a sötét terembe.
Az árverésnek vége lett. A hatalmas tér lassan kiürült. Akik nem vettek semmit, hazamentek, a többiek mentek fizetni, s elvinni a „terméket”.
Az eladott szolgákat pedig sorba állították. Kuro nem értette, hogy miért kell neki sorba állnia. Még mindig nem volt nyugodt. Egész teste remegett, és alig tudott mozogni a félelemtől. De megtett minden tőle telhetőt az életben maradásért. A lány végül sorra került. A szeme előtt az a férfi ült, aki megégette a kezét. Ugyanabban a szemüvegben, egy pálcával a kezében.
- Ha üvöltesz, levágom a kezed. Ha elájulsz, megöllek. – jelentette ki.

A lány még jobban megijedt. Nem akarta elhinni, hogy megint túl kell élnie ezt a fájdalmat. Kinyújtotta remegő bal kezét. Alig tudott levegőt venni. Olyan érzése volt, mintha a teste nem akarná, hogy lélegezzen. Minden erejével azon volt a lány, hogy ne ájuljon el. Hirtelen a forró vas a csuklójához ért, s így arra a „Life” felirat lett égetve.. jelezve így, hogy jogosult az életre. A lány szédült, remegett. Nem mert, s nem tudott megmozdulni. Nem érezte testrészeit. Szédült. Az éles fájdalom az egész testét uralta. Majd egy ismerős hang közelített felé. A nő volt az, aki ruhát választott neki.
- Gyere Kuro-chan! Kössük be a sebed. –mosolygott.
Megfogta a kislány kezét, s elvitte a szép szobába. Bekente az égést, majd azt is befáslizta. Végül visszavitte a lányt a sötét terembe és leültette.
- Kuro-chan! Légy engedelmes. Akkor boldogan fogsz élni. Élj, engedelmeskedj, vagy megölnek. Sok sikert! –simogatta meg a fejét. Majd elment.
A zöld hajú kislány egy negyed órán keresztül ült ott, s csak könnyezett. Lassan kezdett megnyugodni, és nagy nehezen beletörődni a helyzetébe. Végül megjelent felette egy nagydarab férfi.
- Rajta van az ötvenkettes szám! – Kiáltotta, majd megragadta a leányzó kezét.
Kuro felpattant, majd követte az embert. Elsétáltak az ajtóhoz, majd kimentek az épületből. A nap, fényesen sütött... csodás volt. Egy nő a lány felé hajolt.
- 52! – mondta, majd leszedte a számot. – ő az, igaz? – nézett egy másik férfira.
A férfi magas volt. Előkelő ruhában járkált, fénylő cipőben. Haja fekete volt, pár ősz hajszállal. Arca szögletes, kissé karakán. Sötét szemivel ijesztően nézett.
- Igen ő. – vágta rá, majd megragadta a lány kezét és elindult vele. 

//heh.. még nincs vége.. // 
Halálos hely, halálos lét
                                           „Egy cél nélküli élet, egyenlő a halállal”


A furcsa kinézetű férfi, erősen fogta a lány felkarját. Egész idő alatt előre nézett. Kuro nem kicsit volt megrémülve. Csak pár órája került el otthonából, de már így is kétszer eladták. Szemei kidülledtek, s több könnycsepp hullott ki belőlük. Ruhája koszos volt a sötét terem porcicái miatt. Nem volt semmije. Még a kis szoknyáját is attól a nőtől kapta, aki megfésülgette.
Körülbelül öt percet sétáltak, mire elértek egy hintóhoz. Aranyozott szegélye, s ezüstszínű váza volt. A szekér elé két szürke ló volt kötve. Szőrük, s sörényük olyan volt, akár a frissen leesett hó. Mögöttük a kocsis ült. Magas, lilás hajú, sötétebb bőrű, fekete ruhát és kalapot viselő férfi hatalmas vörös ostorral a kezében. Amint meglátta a felé közeledő urat, leugrott az üléséről, s a hintó ajtajához sietett. Tiszteletteljesen meghajolt, majd kinyitotta az ajtót, s a földet nézve várta, hogy a férfi beszálljon. A nemes lassan odaért. A kocsis mellé lökte a kislányt, majd fellépkedett az apró lépcsőfokra, s leült az egyik selyemmel kipárnázott ülésre. Az ajtó lassan becsukódott, a kocsis pedig a csöppségre pillantott.  A kislány keze vörös volt, a nemes szorításától. A férfi, szánakozó tekintettel nézett le a zöldhajúra. Sóhajtott egyet, fejébe húzta a kalapját, majd elindult vissza a helyére. Útközben intett a gyermek felé, hogy kövesse. A kislánynak pár percébe tartott, mire észlelte a jelzést. Szedte apró csupasz lábait és utána sietett. A kocsis már a helyén ült. Lenézett a zöldhajúra, sóhajtott, majd lehajolt. Felemelte a cseppséget, majd maga mellé ültette. Kedvesen rámosolygott és megsimogatta a fejét. Kopogott a kocsi falán és várt. A túloldalról egy „indulhatunk” kiáltás hallatszott. A férfi meglengette az ostort, majd a lovak közé kapott. A kocsi egy kisebb rázódással indult meg. Zötykölődve haladtak a földúton vagy tíz percig.  A kislány ekkor már kissé lenyugodott, majd felnézett a mellette ülő emberre.
- B-bocsánat... de.. elmondaná.. h-hogy... hova megyünk? – pislogott.
A férfi a mögöttük lévő falra mutatott. Ott egy tábla lógott, a ház nevével.
- É-én... nem tudok olvasni... nem mondaná el?
A férfi sóhajtott, majd a rázni kezdte a fejét. Majd a szájára mutatott, és tovább rázta a fejét.
- Nem értem. – mondta a lány.
A kocsis a kislány nyelvére mutatott, majd saját magára, végül megrázta a fejét. Aztán ujjaival úgy csinált, mintha egy olló lenne, és a szája előtt el kezdett vágni.
- A bácsinak nincs nyelve?
A férfi a kislányra mutatott, és bólintott. Kuro lehajtotta a fejét, majd újra felnézett.
- Ilyen gonoszak lennének az emberek?
A kocsis mosolygott, majd nemet mutatott a fejével. Fél kezével fogta a lovakat vezető szárat, a másik kezével pedig mutogatott. Próbálta megértetni a cseppséggel, hogy nem kell izgulnia. Ha megteszi, amit mondanak, jó sorsa lesz.
- Te beszéled azt... a.. kézbeszédet?
A kocsis nevetéshez hasonló hangot hallatott, majd bólintott.
- Megtanítod majd nekem? És akkor tudunk majd beszélgetni. – próbált mosolyogni.
A kocsis kedvesen bólintott.
A kislány némiképp megnyugodott az utazás alatt. Körülbelül egy órát kocsikáztak, majd megérkeztek a birtokra. Hatalmas, három emelet magas, hófehér ház. Teteje vörös cserepekkel van díszítve. A kert is egész nagy. Az egész tele an szépen gondozott, különböző féle virágokkal. Végül a hátuljában egy apró halastó terült el.
Amint a kocsi begurult a zöld gyepre, minden kertben dolgozó ember megállt, a jármű felé tekintett és meghajolt. A házból hirtelen egy nő futott kis, s fejét meghajítva megállta az ajtóban. Fekete haja, s éj kék szeme volt. Ruhája egyszerű cseléd-egyenruha volt. Cipői fehérek, s fényesen ragyogtak.
A kocsis megállította a lovakat, majd letette az ostort. Leszállt s gyorsan kikötötte a paripákat. mikor végzett, rohant s kinyitotta az ajtót. Az uraság sóhajtott egyet, megigazította bajszát, végül felállt, s tiszteletteljes léptekkel lelépkedett a lépcsőkön. A magas férfi becsukta utána a hintó ajtaját. A bajszos úr kezeit hátul összekulcsolva indult meg a sötéthajú szolga felé.
- Üdvözlöm itthon Ochida-úr. – emelte fel lassan fejét a nő.
- Kishi, hoztam haza egy újat. Kb. egykorú a fiammal... jó lesz játszótársnak.. vagy aminek akarja...  . Tanítsd ki! – mondta a nemes, majd bement a házba.
A nő mosolyogva indult el a kocsi felé. Eléje sétált, s az elöl ülő kislányra nézett.
- Kukucs! Szió – mosolygott. – Te vagy az új kislány? Mi a neved? Az enyém Kishia... de szólíts Kishi- nek.
- A nevem... Tay... vagyis Kuro... – motyogta a zöldhajú.
- Értem! Gyere keressünk valami cuki rucit, aztán körbevezetlek... utána játszunk egy picit... jó buli lesz! Rendben? – nyújtotta kezeit a lány felé.
- Uhum.. – hümmögte a kislány, majd a felé nyújtott kezekhez sétált. Kishi megfogta, s leemelte a kocsiról. Majd megfogta apró kezét, és úgy indultak el.
 Bementek a házba, s ott lementek a legalsó emeletre. A falak szürkék, a padló barna parkettával volt kirakva. A sarokban egy nagy zöld kályha fűtötte be a helységet. Apró ablakok, melyek a kinti föld fölött pár centivel helyezkedtek el. A terem plafonján pár villanykörte adott fényt. Mindenfelé matracok, s különböző holmik voltak elhelyezve a nagy pincében. Minden fehér szövetmatracon egy-egy takaró és párna volt. Az ágyakon és vagy mellettük mindenféle ruhadarab, pohár s különböző tárgyak helyezkedtek el.  A terem végében egy nagy barna, kopottas, néhol lyukas és elég megviselt szekrény állt. A nő odavezette hozzá a kislányt, majd kinyitotta a nagy faajtókat. A polcokon különféle levetett, kidobásra szánt ruhadarabok voltak. Kishi beletúrt a ruhakupacokba, és elkezdett valami aranyos, kislányhoz illó darabot keresni. Húszpercnyi búvárkodás után, talált is egy megfelelőt. Egy ujjatlan fehér, egybe ruhát. A szoknya része kissé szürkés volt. A pántjaira pedig egy-egy apró csontszínű masni volt varrva.
Kishi hozzámérte a kislányhoz, majd szépen átöltöztette.
- Nagyon jól áll! – simogatta meg a fejét – most pedig gyere. Körbevezetlek – mosolygott.
Megfogta a kislány kezét és elindultak fel a lépcsőn. Kilépve a pinceajtón, oldalra egy másik bejárat volt. Ami a konyhába vezetett. Tovább haladva kiértek az előtérbe, ami rögtön a nagy bejárati kapu mögött volt található. Ha ott egyenesen mentek, egy tárgyalóba, egy étkezőbe, végül egy csevegőbe botlottak. Az előtérből felfelé egy hatalmas aranyozott lépcső vezetett.  A második emeleten voltak a hálószobák, a gardróbok, az edzőtermek, a játéktermek és a könyvtár. Meg persze a tanuló és olvasószoba. A harmadik emeletre nem mentek fel. Amikor a kislány rákérdezett, hogy miért is nem, Kishi csak annyit mondott, „Reméljük, sosem fogod tudni, hogy mi van odafent”.
Miután körbejárták majdnem az egész házat, s a kertet is, újra lementek a matracokkal teli pincébe.
Kishi leült az egyikre, majd a vele szemben levőre ültette a lányt.
- Na, Kuro-chan, akkor most tanulunk egy kicsit. – mosolygott. – Tudod-e, hogy hol vagyunk?
- A-a – Rázta fejét a lány.
- Ez itt a rabszolgák szálláshelye. Itt alszunk, itt eszünk, itt öltözünk, és abban a fürdőszoba szerűségben tisztálkodunk- mutatott maga mögé egy ajtóra. – Itt mindenkinek saját matraca van. Azon tartja a magántulajdonát, ha van neki. Általában csak a ruhánk van ott. Az, amin ülsz, az lesz a te ágyad. Este majd szépen bemutatkozol, s megismerkedsz a többiekkel. Idelent sokkal szabadabbak vagyunk. Nem kötnek olyan szinten a szabályok, s nem kell félnünk a fenyítéstől. Sajna, csak este jöhetünk ide, és ebédidőkor. Reggel, ébresztő után, mind felmegyünk a konyhára, s miután a nemesi család megreggelizett, mi is lehozzuk az ételünket ide, s eszünk. Sajna legtöbbször csak a maradékot kapjuk meg. Azután mind felsorakozunk az előtérben. Valamelyik nemes pedig lejön elénk, s kiosztja az aznapi teendőinket. Általában mindenki névre szólóan kap feladatot. A nemesek megszólítása pedig: A nőt, Úrnőmnek szólítod, a férfit uramnak, a gyereket pedig ifjú úrfinak, vagy egyszerűen csak úrfinak. Idáig érted?
- Igen! Úrnőm, Uram, Úrfim. – mosolygott.
- Erre nagyon figyelj, mert ha nem így szólítod, őket megbánod. Na, hol is tartottam? Ó igen! Miután kiosztották a feladatokat mindenki megy a dolgára, s elvégzi a parancsot. Ha ebédidő előtt késsz van, megy jelent annak aki kiosztotta neki a munkát, s jelentkezik újabb feladatra. Miután a nemesi család megebédelt, olyan egy körül, mi is elmegyünk a konyhára s kikérjük az ebédünket. Aztán szokás szerint idelent megebédelünk. Az ebédszünet maximum tíz-húsz percet vehet igénybe, többet nem. Azután mindenki visszatér a feladataihoz. Ha időközben elszólítanak, mész. akár félbe is hagyhatod a dolgodat. A nemesi szavak mindenek felett állnak. Végül este kilenc- tizenegy között van takarodó. attól függ, hogy ki mikor végez. Páran kiviszik a vacsorát előtte a nemeseknek, majd lehozzák ide a maradékot, s pár gyümölcsöt, amit a szakácsok adnak, s vacsora gyanánt megesszük. Majd mind elmegyünk aludni. Ebből áll egy átlagos nap. Nagyon figyelj arra, hogy minden parancsot pontosan kövess. Ne feleselj, s ne mondj semmit, ha nem kérdeznek, vagy nem fontos. Mert ha ok nélkül fecsegsz, sírsz, hisztizel, visszabeszélsz.. megbüntetnek. .és az nagyon nem jó... érted?
- Igen! Engedelmeskedés, különben büntetés! – mosolygott.
- Rendben- sóhajtott. –Nagyon fontos az illem is. Minden találkozásnál meghajolsz, s köszönsz. Addig nem emeled fel a fejed, amíg tovább nem áll a nemes. Nem nézhetsz a szemébe, ha csak azt nem kéri. Nem érhetsz hozzá, nem tehetsz fel kérdést, nem kezdeményezhetsz társalgást, nem oktathatod ki, nem javíthatod ki, hacsak azt nem kéri. Mindig légy udvarias. Ne hangoskodj, ne rohangálj. Mindig húzd ki magad járás közben. Légy engedelmes, s ha szólítanak, cselekedj, akármit is kérnek, tedd meg. Nem állítom, hogy könnyű lesz az életed itt, de könnyíthetsz rajta. Ha megszeretteted magad, akkor sok kiváltságod lesz. Kijárhatsz vásárolni, lovagolhatsz, s tanulhatsz. Csak legyél kedves, aranyos és engedelmes... körülbelül ennyit kellett most elmondanom... nagyjából érted? – sóhajtott.
- Igen! Értem! És megpróbálok ügyes lenni- mosolygott.
Már sötét volt. Későre járt. Hamarosan léptek hangja kezdte betölteni a termet. Majd megérkeztek a szolgák. Két fiú, két férfi és hét nő. Az egyik fiú olyan nyolc-kilenc, míg a másik tíz-tizenegy éves volt. A két férfi hozott magával két tálcát. A vacsorát. Mindenki leült a saját matracára, a tálcákon lévő ételt pedig szétosztották. Bár való igaz, hogy kicsit sem igazságosan. Volt aki sokkal többet kapott, s volt akinek csak egy alma járt. Mikor mindenki elhelyezkedett, s belekezdett az ételébe, Kishi megszólalt.
- Tessék Kuro-chan – dobott a zöldhajúnak egy almát.
- Kuro?- nézett fel mindenki.
- Macskád van? – kérdezte az egyik nő.
- Nem. Ő az újkislány. Ma vette az úr.
Az összes szem a zöldhajúra szegeződött. Majd egy hirtelen mozdulattal mindenki a lány körül termett.
- Kuro-nak hívnak?
- Hány éves vagy?
- Hogy kerültél ide?- Kérdezgették a lányt.
- Kuro- nak hívnak...  négy.. és fél... és.. nem tudom.. -  motyogta. Közben zavarában a kezében lévő almát birizgálta.
Az összes szolgáló ott tornyosult, s kérdezgette. Szerencsétlen Kuro levegőt se kapott. A legtöbben az életéről kérdezgettek s arról, hogy, hogyan került a piacra. Mások csak sajnálatukat fejezték kis, s voltak, akik egyszerűen szomorkodva néztek rá. Lehet, hogy minden újonccal ezt csinálják. De az is lehet, hogy furcsa nekik egy négy éves kisgyerek. Kuro-ba lassan elpattant valami. Nem szokta meg, hogy ennyien körülállják. Ezen érzése lassan meg is nyilvánult. Teste enyhén remegni kezdett, s szeméből könnyek gördültek ki.
- Adjatok már neki valamennyi levegőt! – szólalt meg a nagyobb fiú.
A többi szolgáló megvonta a vállát, majd fintorogva felállt. Úgy nézett ki, hogy ennyi ideig tartott az érdeklődésük. Az új dolog értékét vesztette.
- Minden rendben hugica? – fogta meg a kislány vállát
- Hugica?...N- Nekem.. nincsenek testvéreim.. – szipogott.
- Most már van – mosolygott– És itt leszek neked... nem leszel egyedül... – simogatta meg a fejét. –vigyázni fogok rád.
Talán csak azért mondta, mert tudja, hogy milyen érzés egyedül lenni ebben a pokolban. Vagy megsajnálta a cseppséget... vagy csak szeretett volna egy kishúgot.
- A nevem Roku... – mosolygott.
Kuro megkönnyebbülten sóhajtott fel. Az eddigi félelme lassan alábbhagyott. Érezte, hogy már nem kell annyi mindentől félnie. Ha csak egy kicsit is, de biztonságban érezte magát. Megtörölte könnyektől nedves arcát, majd egy mosolyra hajazó valamit villantott.
Miután mindenki megvacsorázott, a férfi visszavitte az üres tálcákat. Mindenki elfoglalta a saját matracát, s bebújt a takarója alá. A férfi visszafelé jövet lekapcsolta a villanyt, majd ő is a helyére fáradt. Kuro próbált, de sehogy sem tudott elaludni. Ez volt az első alkalom, hogy nem a saját pihe-puha ágyikójában tölti az éjszakát. Csak forgolódott, és nézelődött mindenfelé.
- Psszt... – mondta Kishi.
Kuro erre felfigyelt, és a hang irányába nézett.
- Nem tudsz aludni?- suttogta.
A kislány rázta a fejét.
Kishi kinyújtotta a kezét a lány matracára, majd megfogta a lány pici kezét.
- Biztonságban vagy... aludj.. -mondta.
Kuro- nak tényleg segített ez, mivel Kishi kezét fogva, pár pillanat alatt álomba is merült.
Másnap reggel korán volt az ébresztő. A nap épphogy fent volt, de már mindenki nagyban sürgött-s forgott. A kislány kinyitotta szemeit, megtörölgette azokat, majd felkelt.
Az óra pontosan nyolcat ütött. Már mindenki megreggelizett. Épp az előtérben sorakoztak. Kuro a sor legvégén állt. Jött az úrnő, s névre szólóan kiosztotta a feladatokat. Kuro- nak nem volt sok dolga. Virágokat kell locsolnia a végtelen kertben. Mindenki összeszedte a holmiját, s elindult a dolgára.
Olyan dél körül járhatott az idő. A zöld hajú kislány, mezítláb egy piros locsolókannával öntözte a millió virágot. Hirtelen taposásokat, s dörömbölést hallott maga mögül. Hátra fordult. Épp egy szőke fiú ugrálta szét a növényeket, amiket meglocsolt.
- Mit csinálsz? Had abba! – kiabált rá a fiúra.
Furcsa módon ezt a szőkét még sosem látta. Nem sokkal lehetett idősebb nála, viszont sokkal előkelőbb ruhákba volt öltöztetve.
- Te hozzám szóltál? – emelte fel a fejét
- Igen! Tönkreteszel mindent!
- Valaki! – üvöltötte el magát a fiú.
Hirtelen egy nő rohant oda hozzájuk.
- Mit parancsol ifjú úrfi? – hajolt meg a szolganő.
- Megbántott! – mutatott a kislányra.
- Értettem.
A nő odasietett Kuro- hoz, s megragadta a csuklóját.  A kislánynak ez rémesen fájt. Még nem múlt el az égetés okozta fájdalom.
Bementek a házba, s felmentek az emeletre. A nő ráncigálta maga után a kislányt, egészen a harmadik emeletre. Ott megállt egy ajtó előtt. Kinyitotta azt, s belökte rajta Kuro- t.
- Enyhe! – kiáltotta, majd becsapta a bejáratot.
A szobában egy maszkos férfi ült. Körülötte különböző vágó, ütő és szerelő szerszámok voltak különböző állványokon.
- Tehát enyhe... – mondta, majd ujjával a lány felé intett, hogy lépjen közelebb.
Kuro nem értette e helyzetet. Mit keres ő itt? És mit jelent az, hogy „enyhe”?  Leült a férfival szemben lévő háromlábú kisszékre. A férfi fogott egy kötelet, majd a lány lábát a stokihoz kötötte. A kislány már tényleg nem értette. De ismerős érzés volt. Mindene remegett a látványtól és a helyzettől. Félt. A férfi magához vett egy érdesebb botot, és megfogta a kislány kezét, majd elmosolyodott. Úgy látszott, élvezi amit csinál. Ezután hatalmas ütéseket mért a kislány apró kezeire. Leginkább a kézfejére és a csuklójára. A bot érdessége felsértette a sima bőrét. Vérzett, s a vér beterítette a karját.  Rémesen fájt neki. De nem üvöltött, s nem sírt. Egy hangot se hallatott. A könnyek patakokban folytak arcán... de tudta, hogy minden rosszabb lenne, ha üvöltene. Sokszor bántották már.. ütötték verték. .de ilyen fájdalmat ezelőtt még sose érzett.  Nem értette, hogy mit tett. Miért érdemelte ezt. Miért bünteti a világ?
Olyan tíz perc után a férfi elengedte a kezét. Kikötözte a lábát, majd kinyitotta az ajtót.
- Mehetsz! – mondta.
Kuro keze, kék- zöld- lila foltos volt. Az egészet elborította a vörös vér. Sok helyen fel volt sértve a bőre. Volt ahol egészen a húsáig legáncsolódott. Rémesen érezte magát. Szédült a vérveszteségtől, és borzalmasan fájt neki. Úgy nézett ki, hogy ez olt az a büntetés amiről Kishi mesélt. Abból is csak az „enyhe” volt ez. Kuro megmosta a kezét, majd fájdalmak közepette visszatért a locsoláshoz. Sebeiből folyamatosan ömlött a vér. De ő csak mosolygott. Mosolygott, hogy mások ne lássák rajta a fájdalmat... hiszen... egy érzelemnyilvánításért is büntetés jár...
- Ki fogok szabadulni... haza fogok menni... ki fogok szabadulni... – szipogta.
 
 
                                                Romlott világ
  „Tudod mi a közös, azokban az emberekben, akik elérték a céljaikat? Az, hogy sosem adták fel!”  


Egy fél év... már egy fél év telt el azóta, hogy Kuro ide került. Kiragadták otthonából, s bedobták ebbe a pokolba. Megízlelte a valóságot.. a legfájdalmasabb valóságot. A világ kegyetlen, s úgy néz ki, hogy az emberiség összes hibájáért őt bünteti. Egy öt éves kislány... nem tehet semmiről. Nem tett semmi rosszat... de mégis... mégis ez történik vele. Kezei már most olyanok, mit valami öregemberé, nem is beszélve lábairól. Folyamatosan „enyhe” büntetéseket kap. Hol a lábát, hol a kezét verik gallyra... és ezt mind csak azért, mert sírt, nevetett, örült, vagy egyáltalán megszólalt. Nem sok mindenkire számíthatott... Persze Kishi a legtöbbször ott állt mögötte, s próbálta egyengetni az útját... de ő sem lehetett egyfolytában vele. Nem bírta megakadályozni, hogy rosszat mondjon, s megbüntessék. Ennek hála a kislány hamar megtanulta, hogy hol a helye. Gyorsan belenevelték, hogy még egy lábtörlő is magasabb rangú, mint ő.
Ahogy elhaladtunk a birtok előtt, semmi rosszat nem látunk. Egy zöldhajú kislány, mezítláb, vörös locsolókannával virágot öntöz. Csak sajnos, ennek semmi köze a valósághoz. Az a kislány, nem kap cipőt. A viráglocsolás a kötelessége. Az a kanna pedig rózsaszín volt... csak a kislány rosszat tett. A mosoly.. az a mosoly pedig hamis. Szinte rá van fagyva az arcára. Nem mer más érzelmet mutatni, mert fél.
Fájdalmas napok ezek, melyeket most átél. Végleg elfogadták. Pár napja egy ismeretlen ember érkezett a házhoz. Kuro- t elhívták, s egy szobába vezették. Az az ismeretlen férfi belevarrta a felkarjába a ház jelét. Egy vörös rózsa, amelyet láncok ölelnek körbe. A láncok pedig körbe a felkarján futnak. „Rózsás élet a láncok alatt”... mi? A francokat az! „ A sötét láncok, még a legvörösebb rózsát is fogva tartják”. Egy jel, ami végleg megpecsételte az életét. A maradék szabadságát is elvesztette. Teljes valójával együtt, tulajdonná vált. Egy pénzért megvásárolható, és eladható lélekké. A létezése elhanyagolható. Már nem veszik emberszámba... már nem ember... csupán egy használati tárgy. Ami ha elromlik, „nem baj, majd veszünk másikat”. Bántják, s dolgoztatják, nem törődve azzal, hogy neki mi fáj, mi nehéz, mit akar. Nem törődnek az érzéseivel, a betegségeivel, a gondolataival és az éhségével se.
Szerencsétlen kislányra, legjobban az úrfi van rászállva. Egy évvel idősebb, mint a kislány, és folyamatosan cseszegeti. Különféle lehetetlen feladatokra kényszeríti. Szobatakarítás, könyvpakolás, tanítás és játék. Sokat kell társasoznia a fiúval, bár sosem szabad nyernie. De úgy kell veszítenie, hogy ne lehessen észrevehető, hogy feladta.
Volt, hogy már azért is megbüntették, mert vérzett a keze, amikor társasozott az úrfival. Szerencsétlen lány nem tehetett semmiről, mégis egyfolytában bántották. Dühös volt a világra.
~Ki fogok szabadulni.. el fogok menni innen!~gondolta ezt, naphosszakat.
De mégsem volt teljesen egyedül. Kishi ott volt neki. Esténként bekötözte a sebeit, s mindig megölelte, ha találkoztak. Szinte lányaként kezelte Kuro -t. Esténként mesélt neki, s sokat beszélgettek. Kishi mindig mesélt az életéről. Elmesélte, hogy milyen volt, azelőtt, mielőtt idekerült. Mindenfelé utazott, bejárta a világot. Különböző országokról, falukról mesélt a kislánynak. Az pedig csillogó szemmel hallgatta. Ő sosem volt világjáró. Nem is igazán volt élete. A világot neki az a kis ház és kert jelentette. A boldogságot, pedig amikor a szomszéddal, vagy apukájával lehetett. Mára a boldogság már az, amikor Kishi- vel, vagy a „testvérével” lehetett. Mindig együtt ebédeltek, s segítették egymást, amikor csak tudták. 
Kishi volt az egyetlen, aki meg tudta nyugtatni a lányt, ha valami baja volt. Már pedig egy ilyen kislánynak sok baja volt.
Sötét éjszaka volt. Kuro már aludt. A pince ajtaja halkan nyílt ki. Senki sem kelt fel rá. Két alak lépett be a szolgákkal teli terembe. Fejpántot viseltek... shinobik voltak. Felbérelt ninják. De mit keresnek egy rabszolgákkal teli pincében? A válasz egyszerű. Az uraságnak túl sok szolgálót kellett etetnie. Nem volt ennyire szüksége. Túl sokat fogyasztottak. Viszont, nem adhatott el egyet sem, mert az ártott volna a becsületének. Ezért felbérelt két shinobit, hogy tűntessenek el egyet, hogy sose derüljön fény az eltűnésének okára. A ninják megálltak a terem közepén és körbenéztek. Keresték a leghaszontalanabbnak tűnő lelket. Az egyik, a zöldhajú kislányra mutatott. Mivel kicsi volt s törékeny, sok mindenre nem lehetett használni. Nem volt engedelmes, se erős, se ügyes... haszontalan. A két férfi egymásra nézett, s elmosolyodott. Hangtalanul közelsétáltak hozzá. Felemelték Kuro-t, figyelve arra, hogy véletlen se ébredjen fel. A kislány tényleg nem ébredt fel, viszont Kishi annál inkább. Arcán ijedtség látszódott. Nem tudta elképzelni, hogy elviszik a kislányt. Hamar leesett neki, hogy miért jöttek a shinobik. Tudta, hogy az a kislány nem élné meg a reggelt.
- Vigyenek engem.. – állt fel lassan.
- Nem. Maga túl hasznos itt.
- azt mondtam, vigyenek! Ha nem teszik felkeltek mindenkit! -  kezdte felemelni a hangját.
- Rendben- sóhajtott a shinobi.
Lassan visszafektették a kislányt az ágyra, majd megragadták a nő kezét, s elindultak. Erre sajna már Kuro is felkelt.
- Kishi?- törölte meg a szemét.
- Figyelj Kuro-chan.. többet már nem fogunk találkozni.. légy jó- mosolygott.
- MI? Hova visznek Kishi? Kik azok? Kishi?!
- Nem fogtok többet találkozni! Magadnak köszönd!
- Mi... miért? Mit tettem? Kishi.. mit csináltam rosszul?
- Semm... – próbálta mondani a nő.
- Meghal miattad!  – fogta be Kishi száját mosolyogva a ninja.
Azzal az ajtó halkan becsukódott.
Kuro nem értette a helyzetet. Hogyhogy nem fogja többet látni Kishit? Miért ölte meg? Mit tett? Nem akarta elhinni, hogy ez megtörtént. Arcára kiült, az érzelmeket eltakaró mosoly. Felállt, s Roku- hoz sétált.
- Roku... Roku.. – húzogatta „testvére” pólóját.
- Kuro? Mi az.. mi történt? – nézett fel álmosan.
- Kishi... Kishit elvitték.. Minden az én hibám.. – könnyezett.
- Biztos csak rosszat álmodtál. Kishi pedig mindjárt visszajön.. ne izgulj... – ásított.
- Nem.. meg fogják ölni.. - szipogott. 
- Feküdj ide mellém... a bátyó majd megvéd az ilyen rossz álmoktól – ásított..
- De ez... nem álom volt..
Kuro odabújt a testvéréhez. Valahogy nyugodtabbnak érezte magát. Valaki mellette állt. Volt valaki, ebben a világban, aki meg tudta védeni őt.
Másnap reggel, a pincében nagy volt a rémület. Kishi, az uraságok kedvence, rejtélyesen eltűnt. Senki nem tudta, hogy hogyan, s miért. Az egyetlen, aki ismerte a történetet, az Kuro volt. Viszont senki nem hitt egy ötéves szavának. A kislány belül összeomlott. Igaz volt, amit látott. Nem csak álmodta. Elvesztette azt, aki szerette, s védte őt. Soha többet nem látja, soha többet nem hallja a hangját, s soha többet nem élvezhette a meséit. Mindezt miatta. Az ő hibája volt, hogy Kishi meghalt. Ha ő nem lett volna, a nő nem áldozta fel volna magát miatta. Minden az ő hibája. Szeme könnyezett, akármerre is ment. de.. mégis..  folyamatosan mosolygott. Az arcára égett, az a hamis vigyor. Próbálta rejtegetni valódi érzéseit, de nem tudta. Kerülte a nemesek tekintetét. Ha bármelyikjük meglátta, hogy sír, már küldte is a fenyítő szobába.
Már majdnem két hónap telt el Kishi halála óta. De Kuro nem bírta kiheverni. Még mindig fájt neki a gondolat, hogy miatta halt meg. Nem beszélt senkivel. Egyedül Roku volt az, aki egy kicsit közelebb állt hozzá. A fiú megnyugtatta, s támaszt nyújtott neki a nehéz időkben. Segíteni próbált neki a továbblépésben.
A kislány, majdnem egy éve van már itt. Kezdte kitapasztalni a szolgák között lévő hierarchiát. Ha ételt, párnát, ruhát vagy esetleg pénzt akartál, neked kellett a leggyorsabbnak lenned. Mert ha valaki más kaparintotta meg, neked nem jutott. Az evés kész bolondokháza volt. Egymás arcát tépték, akár az állatok, pár jó falatért. Voltak napok, amikor a kislány nem is evett. Pedig minden erejét bevetette azért, hogy gyorsabb, s erősebb legyen. Sajna, se test ereje, se reflexei nem voltak még elég fejlettek ahhoz, hogy bármit is meg tudjon szerezni. Ételt általában Roku hozott neki.
Emellett, az úrfi újabb játékot eszelt ki, mellyel megszívathatja a leányzót. Leejtette a könyveit, s a ceruzáit. A lánynak pedig azelőtt el kellett kapnia azokat, hogy a földre esnének. Vagy büntetés jár.
Fájdalmas játék volt. Talán az összes szolgáló közül, Kuro volt az, akit a legtöbbször megbüntettek. Kegyetlen szórakozás volt ez a fiúnak. Ritka alkalmak egyike volt az, amikor a lány el bírta kapni a ledobott tárgyat.
A kezei... a csuklója... a karja... a bokája.. a lába... mind kék zöld, lila foltos volt. A bőre több helyen fel volt sértve. Több sebből vérzett. Megtörölte arcát. Szemei könnyeztek, arcára ráfagyott a mosoly. A kezéről arcára kent vér, pirosította fejét. Rémes látvány volt. De nem üvöltött... mert félt... félt, ha kiabálna, minden csak rosszabb lenne.
- Gyorsabb leszek... gyorsabb.. erősebb.. és ügyesebb... – motyogta.
                   
                                                             
                                                Kötelező akadémia
„Nem az a fontos, ilyen gyorsan futsz, sőt az sem, hogy milyen kecsesen. A lényeg a kitartás, hogy talpon maradj, és bármilyen lassan is, de haladj előre.”
 
Két és fél év... két és fél pokoli év. Ennyi idő telt már el, azóta, hogy Kuro- t ide hozták. A lány már hozzászokott az itteni életéhez.. már amennyire ehhez hozzá lehet szokni. A fájdalom  mindennapjainak a része lett. S mindezt elviseli. Már egyre ügyesebb az úrfi beteg játékában.  Reflexei, s gyorsasága ez alatt az idő alatt sokat fejlődött. De még mindig nem eleget. Igaz, hogy már az elsők között ér oda az ebédnél, és az úrfi elejtett dolgainak hatvan százalékát elkapja, de ez még nem elég. Gyorsabbnak, s ügyesebbnek kell lennie. Életben kell maradnia. Bár, lehet akármennyire gyors, s ügyes, rettentően gyenge. A sok ütéstől, csontjai és ízületei rém gyengék... és a testi ereje se a legjobb. Egy három éves gyerek is le tudná nyomni Szkanderben.
Újabb nap, újabb reggel. Szokásos sorakozó. Mindenki kap feladatot, de Kuro nem.  A többiek elindultak a dolgukra, míg a zöldhajú tanácstalanul álldogált tovább. Lesütötte szemeit. Félt, hogy rosszat tett.
- Gyere egy kicsit! – intett felé a nemes.
- Igen uram? – remegett meg a hangja.
- Shinobi akadémiára fogsz járni! Nincs választásod! A fiamat nem akarom olyan koszos helyre járatni, így te fogod őt tanítani. Meg, ha majd genin leszel, hozol plusz pénzt a konyhára. A bevételed hetven százaléka az enyém lesz, a maradékból felszereléseket fogsz venni magadnak! Értve?
- Értettem...
- Rendben! A megnyitó holnap lesz. Normális ruhát vegyél majd fel!
- Igenis..
~ Akadémia? Az milyen hely? Shinobi leszek? El fogok szabadulni innen? Ezt.. el sem hiszem.. minden hétköznap.. több órára el fogok menni innen.. nem lehet ekkora mázlim. ~ gondolta.
Arcán a hamis mosolyt hirtelen felváltotta a legigazibb és legboldogabb mosoly. Nem hitte el, hogy ekkora mázlija van. Úgy nézett ki, hogy a világ mégis szereti. Már alig várta a másnapot.
A nap szépen ragyogott. A lány felkelt, s felöltözött. A szokásosnál emberibben nézet ki. Egy egész elegáns használt ruhát kapott. Szoknya, egy fehér póló és egy hosszú, fekete kabát. Kapott emellett egy nagyobb tekercs fáslit is. Először nem értette, hogy mire is kéne azt használnia. Pár percnyi gondolkodás után, inkább ledobta a fáslit. Majd elsétált a pince leghátuljában. Megállt az ott elhelyezett, több helyen eltört, koszos, poros, régi tükörszerűség előtt. Boldogan nézegette magát. Kezét maga előtt összekulcsolta. Majd arcára hirtelen kiült a meglepettség.
~ Az égések.. ~
Azonnal leesett neki, hogy mire is kapta a fáslit. Betekerte mindkét csuklóját, hogy elrejtse a feliratokat. Majd levette a kabátot, s felkarját is betekerte. Így elrejtette az égéseket és a ház jelét is. Végre, ha csak egy kicsit is, de normális embernek tűnt. Nem látszódtak a szégyenfoltok, s a szabadságától megfosztó jelek. A lány boldog volt, boldogabb, mint ezelőtt bármikor. Arcán végre igazi, s mindennél ragyogóbb mosoly ült. Felkapta a szakadt, bézs táskáját, majd egy nagy mosollyal az arcán elindult. Felment a lépcsőn, s megállt a főtérben. A nemes férfi már ott várta. Kuro megállt, s meghajolt.
- Jesada majd elvisz, s el is hoz az akadémiáról, hogy nehogy elszökj. Ha ezt meg mered kísérelni, megöletlek... vagy rosszabb. .de a részletekbe ne menjünk bele.  Senkinek nem mondhatod el, hogy szolga vagy, mert az nekem lesz rossz. Tanulj, s jegyzetelj mindenről. Viselkedj normálisan. – ekkor a lány kezébe nyomott egy füzetet és egy ceruzát.
- Értettem. –hajolt meg.
Kuro elvette a füzetet, majd elsüllyesztette a táskájában. Boldogan ment ki az udvarra. Kint Jesada, a kivágott nyelvű kocsis már várta. Az évek alatt igazán jóban lettek a zöldhajúval. Sajna Kuro még nem beszéli a jelnyelvet, csak néhány szót ismer. Majd ha megtanul olvasni, könnyebben foglya megtanulni a nyelvet.
- Jesada! – rohant integetve a lány.
A kocsis mosolyogva integetett. Leguggolt, s széttárta kezeit. A kislány pedig boldogan futott, s megölelte őt. Jó barátok voltak. Kuro az itt töltött ideje alatt sokszor dolgozott Jesada- val. Segített lemosni a kocsit, vagy elkísérte vásárolni.
A kocsis kinyitotta a szekér ajtaját. A lány pedig erőteljesen rázta a fejét. Elsétált a férfi mellett, majd felült előre, oda, ahova mindig szokott. Ő nem nemes, s ezt tudta is magáról. Nem érdemli meg, hogy bent üljön. Jó neki elöl. Jesada sóhajtott egyet, majd elmosolyodott. Felült a lány mellé, s kezébe vette a veszető szárakat és az ostort. Csettintett párat vele. A lovak felemelték lábukat, majd megindultak.
Egy jó fél órát döcögtek, mire elértek az akadémiára. A kislány elmosolyodott, majd elköszönt. Leszállt a szekérről, majd elindult az épület felé. Integetett még egy kicsit a férfinak, majd bement az ajtón.
Egy kis útbaigazítás után, megtalálta a termet. Még nem voltak bent sokan. Leült az ablak melletti padsor, középső padjához. Kívül ült, közel az üveghez. Legalább ennyi időre is élvezheti a külvilágot, s annak szabad szépségét. Megbabonázta a látvány. Sokáig nézte, a gyönyörű fákat, s a varázslatos kiképzőterepet. Észre se vette, hogy közben bejött a tanár, s a többi diák is.
Az osztályfőnök bemutatkozott, majd rövid tájékoztatást adott a helyről, az illemről és a szabályokról. Végül megkért mindenkit, hogy mutatkozzon be, s mondjon magáról pár szót. Ezután sorban mindenki elmondta a kis klisés életét. Volt, aki jött a szomorú „meghaltak a szüleim” sztorival, s volt, aki a „nagyapjával éléssel” próbálta elnyerni a legszomorúbb történetnek járó díjat. Elé unalmas osztálynak tűnt. Átlagos emberek, átlagos célokkal.
- A nevem Kuro... – került sorra a lány.
- A teljes neved, ha kérhetem. – mondta a tanár.
A lány egy pillanatra megfagyott. Nem volt vezeték neve. Nem tudta, hogy mit mondjon, vagy mit tegyen.
- A nevem Kuro... szeretem a... vagyis nem szeretem a... vagy.. ömm... én.. a kedvenc... a... ömm... ennyi. – mondta majd leült.
Egyszerűen nem tudott mit mondani. Nem volt lehetősége kipróbálni a dolgokat, így nem is tudott véleményt alkotni semmiről. Nem fagyizott, nem simogatott kiskutyát... mind ezeket csak könyvekből, s történetekből ismerte.
Az osztály egy ideig némán pislogott. Majd mind nevetésben törtek ki.  A lányt ez nem igazán foglalkoztatta. Megszokta, hogy mások véleményt nyilvánítanak róla. Nem lehetett egy ilyen egyszerű dologgal felhúzni. Inkább, azért, hogy nem lógjon ki a sorból, megszokásból ő is nevetni kezdett.
Mikor mindenki bemutatkozott, a tanár az udvarra vezényelte az osztályt, egy kis szintfelmérés és bemutató ereéig. Kezdetét vette az első tanóra.
- A shinobiknak nagyon fejlettek a reflexei. Ez egy nagyon fontos dolog a harcok során. Mert ha nem reagál elég gyorsan, egy tőr akár át is szúrhatja a fejét. Egy kis szintfelméréssel fogunk kezdeni. – elővett pár kunai- t, melyeknek a végére szivacs volt erősítve. – Ezek itt puhított kunai-ok. Nem okoz sérülést, bár fáj, amikor becsapódik. Szúrópróba szerűen, mindenkinek neki fogok dobni egyet. A feladatotok, hogy kikerüljétek.  Értve?
A csapat bólintott. Kuro először meg akart hajolni, s megszokásból mondani, hogy „értettem”. De látva a többieket, inkább csak bólintott.
Az első gyerek szépen kikerülte a kést, majd elégedetten elmosolyodott. A következőt eltalálta. Az osztály nagy része nem bírta kikerülni. Csak hárman voltak, akik teljesítetni tudták a feladatot. Nagyképűen mosolyogtak azokra, akiknek nem sikerült. Úgy érezték, hogy nincs náluk jobb. Ha valaki elrontotta, ők csak nevettek. „A szüleim shinobik, és sokat gyakorolnak velem”... „én egy született őstehetség vagyok”... és társai... ezeket mondogatták. Ezután Kuro következett. A lány szeme rátapadt a fegyverre. Eszébe jutatta a nemes fiú örült játékát. S ez által abban a hitben élt, ha nem teljesíti a kért dolgot, azt megint büntetés fogja követni. Féltette a kezeit, s nem akarta érezni a fájdalmat. Tekintete vadul követte a kunai-t. Talán kicsit komolyabban vette, mint a többi tanuló. Amint a kés elindult felé, hátrafelé kezdett el futni. Mivel kezdők voltak, az osztályfőnök nem dobott erőset, így a fegyver nem repült túl gyorsan. S hamar földet is ért... volna. Miközben a föld felé esett, a lány megfogta a penge részét. Kezét elvágta a kés széle, de ez őt nem különösebben zavarta. Arcára újra kiült az érzelmeket elrejtő hamis mosoly. Tenyeréből folyt a vér, de ő mosolyogva vitte vissza a férfinek, majd adta a kezébe.
- Te meg... mit csináltál? – nézett a lányra.
- N. .nem kellett volna? R.. rosszat tettem? – kezdett remegni. – Ú.. úgy sajnálom.. – hajította meg fejét.
- Dehogy is... csak nem értem, hogy miért csináltad! Elég lett volna kikerülnöd. Most megsebesítetted magad!
 - Én.. annyira sajnálom... – nézte a földet.
- Nincs semmi baj... Mosd meg a kezed, majd gyere vissza.. és tanuld meg, a pengét sose szabad megfogni!
- Értettem. – fejét gyorsan felemelte.
Míg ő elment megmosni a kezét, osztálytársai is próbálkoztak hasonló műveletekkel. Volt, akinek sikerült elkapnia a lassan repülő fegyvert... persze nem a pengét, hanem a nyelét.
Ezután még pár tanóra következett. Majd vége lett az első napnak.
Jesada már ott várta a lányt a kocsival. A kislány boldogan rohant ki, s ült fel mellé előre. Majd azonnal mesélésbe kezdett. Elmondta, hogy mennyire jól érezte magát, s, hogy miket csináltak aznap. Majd elindultak vissza. Egy újabb zötykölődős út következett, majd megálltak a már ismerős ház előtt. A kislány sóhajtott egyet, majd leszállt a szekérről, s besietett a házba. Megkereste a nemes férfit, s beszámolt neki a nap történéseiről. A nemes, a fia szobájába küldte a lányt, hogy tanítsa meg mindezt neki. Kuro nem kis félelemmel ment fel az úrfihoz. Félt tőle, és a kis beteg játékától. Mert ha nem kapja el időben a földre leesett dolgokat, akkor megint büntetés lesz. Már így is tiszta seb a keze és a lába. Nem igazán akart még több fájdalmas ütést. Bekopogott a fiúhoz, köszönt, majd bement. Megállt, s elkezdte elmagyarázni az aznap tanultakat. Majd elmesélte a gyakorlati részeket is. Az úrfi követelte, hogy neki is dobáljon késeket, hogy megmutassa, milyen ügyes.  A lány nem mert, s nem is igazán akart ellenkezni. Elővett pár ceruzát, s próbálta azokkal demonstrálni a fegyvereket. A nemes köré dobta őket, hogy még véletlen se találja el. De ez sajna, egy olyan pancserrel, mint a fiú lehetetlen volt. Az a szerencsétlen pancser, beugrott az egyik felé repülő tárgy elé, mert azt hitte, hogy így majd kikerüli... hát nem.  A ceruza a vállát találta el, s erre, mint, egy háborús sérült összeesett. Fájlalta a grafit okozta semmilyen ütést. Üvöltözött s siránkozott. Amire persze azonnal berohant pár szolga, s máris Kuro volt a hibás. Üvöltöztek vele, majd kicibálták a szobából. S elrángatták a harmadik emeletre. Bedobták a büntető- szobába. De most már nem enyhe, hanem közepes, ütést kértek neki.  Az érdes felületű botot, felváltotta egy nagyobb fémpálca, melyből apró tüskék álltak ki. A lány, a csuklójára, a bokájára, s a hátára kapott fémből. Szeméből ömlött a könny. Rémesen fájt neki. Szerencsétlen semmit se csinált, mégis olyan fájdalomban volt része, mint kevés más embernek. A tüskék a bőre alá hatoltak, s enyhén feltépték azt. Maradandó nyomot nem fog hagyni, mégis borzalmas érzéssel jár. Testéből több helyen folyt a vér. Kuro gyűlölte az életét.. gyűlölte a világot... s még magát is... amiért nem tudott visszaütni... nem tudott egy hatalmas pofonnal válaszolni a sorsnak.. nem volt képes változtatni a helyzetén... gyenge ehhez...

                  Felemésztő őrület
                              „ Szeretem azt a hangot... amikor befogod a pofád!”
 

Az idő melegszik, lassan itt a nyár. Már több mint hat éve, hogy Kuro rabszolga lett. Nap, mint nap küzd, hogy életben maradjon. Ég benne a szabadság vágya, a tenni akarás tüze. Mostanra már harmadikos az akadémián. Jó tanuló, mindig figyel, s sose megy be készületlenül. Illedelmes, s kedves. Bár nem beszél sokat, de azt is tárgyilagosan teszi. Kezein továbbra is fásli hord, amit a többi gyerek nem igazán ért. Az úrfi által kitalált dobálós játékban, már egyre ügyesebb. Gyorsabban kapcsol az agya, s már nagytöbbségében elkapja a tárgyakat. Kuro- val ellentétben, az úrfi egy pancser. Egy tanulatlan kis barom. Hatszor kell neki elmagyarázni valamit, mire felfogja. A chakra használata egy hatévesével vetekszik... hát még a célzó képessége. 
A lány már megtanult írni és olvasni is. Ennek köszönhetően, már a jelnyelvet is tanulgatja. Mivel minden reggel és délután Jesada- val utazik, így a kocsis mindig új szavakat tanít neki. Sok szót ismer már, s az összes betűt is el tudja mutatni. Így végre tud egy kevés normális kommunikációt végezni a férfival. 
Mostanában egyre ritkább az „enyhe” büntetési forma. Átálltak a „közepes” ütésekre.  A lány pedig tűri. Tűri, mert nem elé erős ahhoz, hogy cselekedjen. Testi ereje, akár egy ötévesé. Gyenge, ámde gyors. Mivel nem elég erős, így mindennél fontosabbnak tartja sebességét, s reflexeit. Feszegeti a határait, és minden szabadidejét arra áldozza, hogy ezen képességeit fejlessze. Úgy érzi, hogy ezekkel ki bírja váltani törékeny csontjait, s laza ízületeit. Bokáján, csuklóján, s felkarján fáslit visel. Ízületei védése, s szégyenfoltjainak elrejtése érdekében. 
Két világ között ingázik. Délelőtt egy egyszerű és szorgalmas akadémiai tanuló. Érdekli a világ, s mindenre érdeklődve tekint. Délután pedig, visszaveszi a szolga szerepét. Tanít, takarít, s különböző feladatokat végez. Ez az élete, végleg elfogadta. Felfogta, hogy nem szabadna léteznie. Tudja, hogy a világ szemében csak egy tüske. De mégis egyenes háttal viseli ezt. 
Ez a nap is úgy indult min az összes többi. Akadémia, tanulás, délutáni gyakorlás, majd irány haza. Fáradtan inni egy kortyot, majd felmenni az úrfi szobájába. Átlagos egy nap. Kuro szokásához híven leült, majd magyarázni kezdett. De a fiú a szavába vágott.
- Gyakoroltam! Gyere, küzdj meg velem! 
- Bocsásson meg, de ez nem jó ötlet.. 
- Ez parancs volt! – dobott a lányhoz egy kunai- t.
Kuro felvette azt, felállt, megállt a fiúval szemben majd meghajolt.
- Értettem.
Tudta, hogy ez rossz ötlet. Ha megsebesíti, azzal kiérdemli a legsúlyosabb büntetési formát. de ha ő sérül meg... az se lenne jó.. 
A fiú egy nagy üvöltéssel indult meg a lány felé. Kuro kifejezéstelen arccal várta, hogy a támadó a közelébe érjen. Az úrfi tapasztalatlan és béna volt, így egy elsős is lebírta volna győzni.  A zöldhajú könnyeden hárította csapásait. Kunai, Kunai- nak csapódott. A nemes szemében égett a harci tűz, s nyerni akarás. Míg a lányt ez kicsit sem foglalkoztatta. 
- Tudja, úrfi... – mondta a lány. – a tartása nagyon rossz. Túl hamar és nem elég precízen támad. Nem figyel a saját fegyverére, és az én mozdulataimra sem. 
- Te csak ne oktass ki engem! Nyerni fogok! –üvöltötte.
A lány sóhajtott, majd megragadta a fiú csuklóját. Amivel nem ért sokat, csak azt, hogy az ellenfele meglepődjön. Majd egy mozdulattal a nemes háta mögé került. Saját kését a fiú torkához tartotta.
- Lassú.. túl lassú vagy.. – mondta a lány. 
A nemes értetlenül állt. Hogyan győzhette le őt, egy ilyen talpalávaló? Üvöltözésbe kezdett. Átkozta a zöldhajút, s hívatta a szolgálókat. 
- Legyőzött! A legrosszabb dolgot tette, amit csak tehetett! Majdnem megölt! – üvöltötte. 
Kuro nem csinált semmit. Tudta, hogy mi fog következni. Nem várta meg, amíg arrébb cibálják, inkább önszántából követte a szolgát. Felmentek a legfelső emeletre, majd belökték a már ismerős ajtón. Már nem is figyelt arra, hogy mit kiabáltak, csak a megszokáshoz híven leült, a háromlábú székre. 
- Nem nem... – nevetett a férfi. – gyere utánam.
Kuro kissé értetlenül nézett, de követte őt. Egy nagyobb fémajtóhoz sétáltak. Az alján egy apró csapóajtó volt. Olyan volt akár egy cella bejárata. 
- Harminc napot kaptál. – mosolygott, majd kinyitotta a kaput. 
Belökte rajta a lányt, s becsukta mögötte. Egy kattanás, s kulcsra bezáródott a fémajtó. A szoba üres volt, s sötét. Csak egy 15x15 cm-es lyuk volt a falba vágva, ablak gyanánt. Villany sehol. A betonfal már kissé omladozott. Semmi nem volt bent, se ágy, s párna se semmi. Egyedül hagyták. harminc nap, egyedül egy apró sötét szobában. Az igazi kínzás... és egy gyerekről beszélünk. Szerencsétlennek, ennél rosszabb büntetést, nehezen lehetne adni. 
A lány beesett a szobába. Az ajtó bezáródott s a fény a férfivel együtt eltűnt. A sötétség lassan felemésztette a teret. S mint egy vadász, bekebelezte a lányt is. Aki jobban félt, mint ezelőtt bármikor. Az ablakon beszűrődő fény, nem volt elég. Épphogy csak nem volt vaksötét. Kivehetőek voltak a falak, de tisztán nem látszódtak, csak ha közelebb mentünk.  Csend volt... ami talán még a sötétségnél is ijesztőbb volt. 
~Nem... ez nem igaz... nem fogok itt maradni.. ez csak egy vicc... pár nap... csak pár nap... annyit kibírok~ gondolta. 
A lányban élt a remény. Hitte, hogy ez nem lesz olyan kemény. Egyedül... a sötétbe... a csendben.  Először próbált pihenni, kinyújtóztatni végtagjait. Ez egy kis ideig működött is. De a gondolatai hamar hatalmukba kerítették. Felállt, s körbe-körbe mászkált, ült, feküdt, sétált. Futott, s gyakorolta az akadémián tanultakat. Próbálta elűzni az unalmát, s a rémes gondolatokat. Egy leesett vakolatdarabbal rajzolt a falra. De semmi nem segített. Unatkozott... 
Teltek a napok, s a lányt lassan hatalmába kerítette az őrület. Az egyedüllét egyre jobban nyomta a vállát. Állt a szoba közepén és mosolygott. 
- Üdvözlöm! A Nevem Kuro! – hajolt meg.
Majd megfordult és kicsit magasabb hangon szólalt meg.
- Az én nevem Taya... kicsit sem  örülök, hogy megismertem. – mondta.
Ismerős volt neki a Taya név, bár nem tudta, hogy honnan. 
Így ugrált ott, megfordult s beszélt.
- Rossz neked Taya, be vagy zárva. Még te beszélsz? Én szabad vagyok! Hát még én! Szabad leszek! - De szép vagy! Te meg nem! Idegesít a hangod! A te hangod kellemes. Rosszul vagyok tőled. Én a barátod vagyok.. s az is maradok. Dehogy vagy az! Mi ős ellenségek vagyunk! Dehogy.. ismerkedjünk meg. Jó? – mondta.
Önmagával beszélgetett, mintha csak egy másik személy lenne.  Beszélgettek, játszottak, amőbáztak. Igazán jó barátok lettek. 
A napok csak vánszorogtak. Lassan telt el az idő. A lányt felemésztette a saját tudata. Pedig még csak a büntetés felén volt túl. Nem tudta, hogy, hol van, s, hogy mit kezdjen. Félt, de mégis nyugodt volt. Hangokat hallott, ..  emberek lépteit hallotta... Pedig nem volt körülötte senki. Hallucinált. Néha dühkitörései is voltak. Az alapból nyugodt természete lassan átformálódott. Üvöltözött, s többször nekirohant a falak. Élvezte azt az ismerős érzést, amikor nekicsapódott a vakolatnak. A fájdalomnak köszönhette, hogy nem vesztette el teljesen az eszméletét. Annak köszönhetően, még érezte, hogy létezik.  Megnyugtatta az ismerős sajgó érzés. Tudta, hogy még a világon van... Leült, s élvezte, a szabadságának tudatát. 
Minden fájdalmát átruházta az általa kitalált Taya-ra. Hitte, hogy ő van bezárva, s, hogy minden rossz vele történik. Így leszedte a saját válláról a terhet.
- Szerencse, hogy én nem vagyok bezárva. – mondta. 
~De... épphogy te vagy bezárva... ~ hallott egy hangot
- Mi? Én nem értelek... Taya van bezárva. Szegényt becsukták egy sötét szobába. 
~ Mondom te vagy bezárva... Kuro.. 
- Beszélsz hülyeségeket. Taya van bezárva! 
~ Én szabad vagyok.
- Én vagyok a szabad! 
~ Ha olyan szabad vagy, akkor állj fel. 
A lány próbálta felemelni végtagjait, de a teste nem reagált. Ülő helyzetben maradt. 
- É... én ezt nem értem... 
~ Mit nem értesz? Gyenge vagy, így többé már nem létezel.. láncba vertek. Szolga vagy.. az nem nevezhető létezésnek. Te csak egy hulla vagy, akit drótokon rángatnak!  Ilyen egyszerű. 
~ De.. én létezek...
~ Hogy létezhetnél, ha már a saját tested ura sem vagy? Nem tudsz beszélni... már csak egy gondolat vagy... egy jelentéktelen hang. Be vagy zárva.. de nem a négy fal közé. A saját elméd emésztett fel. Én tartalak fogva... az enyém vagy! Az én szolgálóm lettél! 
~ Mit csinálsz? Miért nem tudok mozogni? Miért nem tudok beszélni? Mit tettél? Engedj ki!
~ Hogy te milyen egy értetlen kis csitri vagy... mondom, el vagy felejtve. Enyém a tested... én urallak... én irányítalak. Csak fogadd el. 
~ Nem! Én irányítalak téged!  S a testem az enyém! Létezek! Szabad vagyok, és...
~ Azt hiszed, mindenható vagy?  Csak el kéne fogadnod. Ne dacolj. Ez a valóság... ez vagy te... 
~  De... én, én vagyok... és nem te... amúgy is... ki vagy te? 
~ Én.. a bezártság vagyok... a félelem, a düh.... a fájdalom. Mindaz, amit eddig elnyomtál magadban. Minden sérelmed. A tudatra ébredt fájdalom, a rémes sors vagyok. Az, amitől féltél, és sose akartad másoknak megmutatni. Elrejtettél engem... mélyen elnyomtál magadban, hogy sose kerüljek elő. Sok lakattal zártad be a cellám. S minden egyes ütéssel, elfojtott könnyel, az a lakat egy kicsit kinyílt. S ez a helyzet... ez, amiben most vagy.. a bezártság.. a sötétség.. az egyedüllét.... eltörte a lakatot. Óvatlan voltál... én pedig kiszabadultam. 
~ De.. te nem is létezel! 
~ Már, hogy ne léteznék, te begyöpösödött idióta? Én vagyok az igazi valód! Valld be, fájt, amit veled tettek! Vért akarsz! Rengetek vért! Azt akarod, hogy másnak is úgy fájjon, mint neked! 
~ Igen.. ezt akarom... Nem! Nem akarom ezt! Eleget szenvedtem én! Más ne tegye ezt! 
~ Bolond lány... Nem tudod, hogy mit akarsz. Azt mondtam, hogy vért akarsz! Rengeteg fájdalmat! 
~ Igen.. Nem! Nem akarhatom ezt! 
~ Idióta... úgy látszik.. még nem jött el az ideje... eddig bírtam. Még gyenge vagyok. Visszavonulok... de még eljövök... eljövök... s magammal rántalak.. a sötétségbe... mert minden egyes sérelemmel, ami téged ér... én erősödök... viszlát balfék!
~ Mi? Nem értelek.. én nem akarok vért! Ez az igazság! Nem fogok megőrülni! Nem fogsz elrabolni! – le foglak győzni! – kiáltotta. - Mi? A testem.. a végtagjaim.. minden.. újra az enyém.. .lehet, hogy ez meg se történt? Csak beképzeltem? Hallucinálnék? Áhh.. biztos nem volt valóság... jó lenne, ha gyorsan eltelne a maradék nap.. Mert tényleg meg fogok őrülni... 
A napok teltek, de nem elég gyorsan. A huszonhetedik napot élte épp, a cellában.  A hang, a lány álmaiban is kísértett. Hívta őt, hívta az őrületbe. Kérte, hogy engedje át neki az irányítást, s ő majd megold mindent. De Kuro nem engedett. A hang egy ideig nem jelentkezett nappal. A lány már kezdte elhinni, hogy tényleg csak beképzelte. Lassan elfelejtette. Bár az őrület nem hagyott alább. A sötétség a fájdalom, a magány... felemészti az embert. Nekifutott a falnak, ugrált, üvöltözött, rohangált, s harapdálta a falat. 
Félreértés ne essék, mindennap kapott ennivalót. Pontosan 12 órakor a cseppnyi csapóajtó felnyílt, s egy tálca csúszott be rajta. Amit egy fél órával később, egy kötél segítségével kihúztak tőle. Olyan volt ez, mint egy börtön.. sőt.. rosszabb. Ilyen büntetés jár azért, mert ügyesebb volt a fiúnál? Bár ez így sem teljesen igaz... ha a szolgák pár perccel később érkeztek volna, elvágta volna a nemes torkát... tehát jogos a büntetés... 
Önmagát kebelezte be a lány. A saját lelkét, a saját tudatát. 
~ Juhuú! Szerbusz nyomoronc! Visszajöttem! ~ Hallott a lány egy ismerős hangot. Szétnézett, de sehol nem volt senki. 
~Te.. létezel?
~Te tényleg hülyébb vagy az átlagnál. Már megmondtam... én te vagyok. A gyűlöleted, a fájdalmad... maga vagyok az őrület. 
~ Az őrület egy fogalom... nem egy személy. Vagyis nem vagy valós.
~Anyád... még hányszor magyarázzam el neked? Az elfojtott, elnyomott fájdalmaidból születtem. Tehát nem egy kicseszett fogalom vagyok! Felfogtad?
~ Oké.. okéé megértettem... de mit akarsz tőlem pontosan? 
~ A lelkedet akarom! Azért, hogy aztán egy megcsonkított csirke vérének segítségével örök kárhozásra ítéljelek!
~ Mi van? 
~ Még a poénokat sem értékeled? Unalmas vagy... 
~ Választ kaphatok? 
~ Persze! Sütve, vagy főzve kéred? 
~ Nem vicces!
~ Szerintem de... csak nincs humorod.. 
~ Na.. válaszolj! Mit akarsz tőlem?  És nehogy megint a lelkemmel gyere!
~ Ünneprontó... Részesülést akarok. Részt a testedből. Irányítani akarok.. hatalmat akarok! Erősebb vagyok nálad! Bárkit le tudnék győzni... megölök mindenkit.. aki valaha bántott.
~ Nem teheted! Az emberi élet nem ennyiből áll. 
A lány szeme előtt, hirtelen egy alak kezdett kirajzolódni. Egy fekete, elmosódott, homályos paca volt. Úgy látszott, hogy Kuro hallucinált. De nem is akármilyen képzelgés volt. A hang testesült meg előtte. Mintha, ő irányította volna a képzelt testet. Majd a hallucináció megszólalt. Persze nem tőle jött a hang. Kuro fejében szólalt meg.. Az árny odasétált a lányhoz majd leült mellé. 
~ Nem ennyiből áll? Nem lennének feleslegesek, elhanyagolhatók egyes létformák? Ezt pont te mondod? Te, aki a bezártságtól már képzelődik is? Hát tényleg ekkora barom vagy? Minden ember egy szörnyeteg. Mindenki csak azért él, hogy gyűlölje a másikat. Megvetem a társadalmat, s a benne élőket, de legfőképpen a nemeseket. Hát nem érted? 
~ Gonosz vagy! 
~ Aaa... te magadtól vagy ilyen hülye, vagy súgnak neked? A szádba kell rágnom? Nem vagyok gonosz! Az igazság vagyok! A te sérelmeid! Gondolj vissza! Mi mindent tettek veled! Nézz a kezedre! 
~ Igen.. fájt. Elvették tőlem a szabadságomat. Bezártak.. tárggyá tettek... 
~Igen! Ezaz! Folytasd! 
~ Elvettek tőlem mindent! Rákényszerítettek erre az életre! Elvették tőlem apámat, Kishit és mindent, ami fontos nekem! Gyilkosnak kiáltottak! Megégették a csuklóm! Megsebesítettek! Bántottak! 
~ Pontosan! Ha már úgy is gyilkos vagy... mit számít majd az a marék ember, akik meg fognak halni? Egyszer úgyis mindenki meghal...
~ Egyszer úgyis mindenki meghal..
~ Vért akarsz! Kárpótlást! Szenvedést! 
~ Vért akarok! Kárpótlást! Szenvedést!
~ Ki akarsz jutni innen! 
~ Ki akarok jutni innen! 
~ Akkor add át az irányítást... csak egy kicsit.
~ Tiéd a terep.. ~ A lány nem küzdött tovább. Feladta elveit. A hang, a sötétség... győzött. Pontosan huszonhét nap kellett hozzá.. hogy az őrület nyerjen...  Elengedte magát, s hátrahúzódott a saját elméjében. Az őrület előtört. A hallucinált alak hirtelen feloszlott. Kuro szája a füléig felhúzódott, szemei tágra nyíltak. 
~Végre... Végre.. az enyém.. olyan jó érzés... mozgok.. ~  átmozgatta végtagjait, kiropogtatta hátát. A hang újra előnybe került. Átvette a hatalmat. Lassan felállt, bár eléggé nehezen.
- Látod balfék? Csak meg kell velem békélned! Egy testen osztozunk.. nem tudsz mit tenni. Nélkülem csak egy fél vagy.. és egy fél mire megy? Még gurulni sem tud rendesen.. – nevetett. 
~Hülye vagy... és csak, hogy tudd, nem örökre kapod meg a testem! 
- Barom.. nem is örökre kértem... én se lehetek elöl örökre... én majd tudom, hogy mikor lesz rám szükséged.. te pedig akkor ide fogsz engedni... 
~ Igen... igazad van.. 
- Na, akkor! Bulizzunk! – próbálgatta végtagjait.
Először elesett, majd újra felállt. Eleinte nehezen mozgott, de hamar belejött.  Elsétált az ajtóhoz, s leguggolt a csapóajtó mellé. 
- minden nap van ebéd.. igaz?
~Igen.
A lány ott várt. Egy fél óra elteltével a csapóajtó a szokott módon felnyílt, s lassan egy tálca kúszott be rajta. A zöldhajú azonnal kapcsolt, s kidugta vékony kezét a felnyílt kiskapun. Nem látott semmit, így csak reménykedni tudott, hogy elkap valamit. Hatalmas szerencséje volt. Elkapta annak a szolgálónak a kezét, aki az ételt tolta befelé. A tálcát másik kezével arrébb lökte, majd lehasalt. Arcával kinézett a nyíláson. kívülről biztos elég ijesztő látványt nyújthatott egy kinyúló kéz és egy vigyorgó arc.
- Eressz ki innen! – mondta.
- Nem tehetem! – jött a válasz. 
- Azt mondtam, hogy eressz ki- üvöltött.
- Nem tehetem. – húzta ki kezét, a lány szorításából, majd elfutott.
~ Komolyan? Ez volt a terved? És még én vagyok a barom? 
- Nem számítottam rá, hogy ennyire gyenge a tested. Komolyan! Egy hároméves kislány erősebb, mint te! 
~Hé, hé, hé! Felfogtad, hogy most magadat is szidod? Azt mondtad, hogy ketten alkotunk egy egészet... 
~ Anyád..  engedj vissza... elfáradtam..~ az őrület visszahúzódott, s kilökte Kuro- t. aki így visszakapta saját testét.
~Jó megint a saját testemben.. te meg egy barom vagy.. terv nélkül vetted át felettem a hatalmat! ~ Sajnálom csitrikém.. ez van.. én már nem fogok eltűnni. Örökké veled leszek.. és át veszem feletted az irányítást.. amikor kedvem tartja. amúgy.. szólíts  Naoko- nak... Zavar, hogy egy hozzád hasonló ivadék úgy hív, hogy „te”. 
~Nem fogod átvenni felettem bármikor a hatalmat... mert még ép az elmém.. és én irányítok.
~ ó.. te naiv barom.. az elmédnél mindened épebb... ha normális lennél.. mi most nem beszélgetnénk.. 
~ Akkor sem fogsz embert ölni.. nem fogom hagyni... 
~ Én nem fogok... te fogsz... te fogsz rá kérni... hidd csak el... te és én.. egyek vagyunk. Vért akarsz... kárpótlást... azt, hogy más is úgy szenvedjen.. mint te... 
Így telt el Kuro, legkeményebb büntetése. Az a három nap már egész gyorsan telt. De az őrület többször hatalmába kerítette ez alatt a lányt. De egy kis vakolatevésen, elkapart bőrön s különböző sebeken kívül, nem tett már semmit.  
Az ajtón egy hangos „csukd be a szemed”, kiáltás hallatszott be. A lány teljesítette a kérést. A kapu kinyílt s sok fény jutott be a szobába. Kuro szemét bekötötték, hogy fokozatosan szoktassák hozzá a fényhez, nehogy megvakuljon. Furcsa módon, a lány normális volt. Csendes, és nyugodt. Mélyen elnyomta magában az őrületet. Kívülről nem látszott változás... pedig a lány megváltozott... egy életre... többé már nem az, aki eddig volt... 
 
 
 
                                                    A „békés világ” vége
                  „Ha visszamehetnék, arra a napra, amikor találkoztunk.... Biztosan másfelé sétálnék...”


A lány kezdte elfogadni önmagát, megszokni a benne rejtőző sötétséget. Ugyan sose fognak megbarátkozni, bele kellett törődnie, hogy már az élete része. Viselkedése fokozatosan megváltozott. Már nem az az aranyos, megbocsájtó teremtés, aki egykoron volt. Még mindig szeretné hinni, hogy a világ tiszta és romlatlan, csak sajna erre már nem képes. Megismerte a bársonyfüggöny mögött rejlő igazságot.  Az ember romlott, s a legádázabb lény, aki valaha a földre termett.  De furcsa módon, ezzel semmi baja. Boldog, hogy ebbe a tisztátalan fajba született. Imádja a gondolatot, hogy ő maga is egy szörny. Bár lehet, hogy ezen gondolatok, a néha napján megejtett végsőfázisú büntetésnek köszönhető. Visszaálltak a közepes ütésekre, de néha, ha rémesen rossz dolgot tesz, még kap pár napot a sötét s üres szobában. De ez már nem zavarja. Tökéletesen jól elvan. Élvezi, hogy mások egy rémségként, bűnösként gondolnak rá. 
Kuro a tizenkettedik életévét töltötte be. Hamarosan itt a genin vizsga.  Mióta kis híján megölte a nemes úrfit, nem engedték a közelébe. Egy másik szolgálónak kellett elmagyaráznia az aznap tanultakat, az pedig továbbadta a nemesnek. Na igen.. ezt a baromságot. Bár... van benne igazság.. mert ha az után odaküldték volna hozzá, hogy bezáratta... majdnem biztos, hogy elharapta volna a torkát.  
Na de visszakanyarodva. Genin vizsga. Már hónapok óta erre készültek az akadémián. Gyakorló feladatokat írtak, s egymás körében harcoltak is... már amennyire a „kitépem a hajszálad” harcnak nevezhető. 
Szép nap volt. Közeledett a nyár. Kuro összeszedte a cuccait, majd felült Jesada mellé a kocsira. Már igazán jól beszélte a jelnyelvet, így nagytöbbségében megértette, amit a kocsis mondott. Az akadémia előtt megállt a kocsi. A férfi sok sikert kívánt a lánynak. Kuro bement a terembe, s leült a helyére. A vizsgabiztos egy eddig ismeretlen oktató volt. Komor arccal pásztázta a diákokat. Kiosztotta a lapokat, majd elmondta, hogy mennyi idejük van a megoldásra. A csalás tilos volt. 
A teszt első kérdései elég klisések voltak: „ Miért akarsz shinobi lenni?”.. és társai.
Utána egy kis ninja történelem következett. Ezzel nem volt különösebben baj, mivel Kuro tudta a válaszokat, Naoko- t pedig nem érdekelte annyira, hogy beleszóljon.  A lap utolsó kérdései számításokból álltak. helyzetelemzés és temérdek mennyiségű matek. 
~ 4+7 az egyenlő...
~ Három, huszonnégy, harminckettő, öt... 
~ Kussolj! 
~ De ez vicces. Öt, hat, nyolc, tizenegy... 
~ Maradj már csendben! Na.. az 11 szorozva hárommal, az harminchárom, szorozva kettővel az... 
~ Negyvennyolc, huszonkettő, hatvanegy.
~ A jó édes nénikédet! Nem fognád be végre a pofád?
~ Nem! 
~ Hatvanhat, osztva hárommal.. az
~Negyvennyolc és harminckettő. Ötvenhárom. 
~ Kussolj már be!
~ Unalmas vagy..
~ Huszonkettő... oké késsz vagyok.. 
~Biztos vagy benne? Engedj előre... leellenőrzöm..
~ Megennéd a papírt..
~ Milyen íze van a tesztlapnak? ~ Nyafogott.
~ Ugyanolyan, mint a napló, a rajzlap, a tankönyv, és mint az összes többi papír!
~Ebben nem lehetsz biztos... naa... csitrikém... meg kell tudnom..
Kuro sóhajtott, felállt, s kivitte a tesztlapot a vizsgabiztosnak. 
~ Szívtelen gennygombóc... 
~ Persze.. most meg sértődj is meg!
~ Azt terveztem.. de most lelőtted a poént... hülye csitri..
Egy bő órába telt, de kijavították a teszteket. Az osztály nagy része átment. Kuro megkönnyebbülten fogadta, hogy ő is. 
A vizsga második felét az udvaron kellett teljesíteni. Öt kunai- t kaptak. A feladat az volt, hogy el kellett találni öt szalma bábut. Négy torna- szekrény volt felállítva, s három zsámoly, a célok előtt. Azokon kellett átjutni, a megadott idő alatt. De ha valaki ki akarta kerülni őket, nem maradt ideje a dobásra. Bármilyen trükköt lehetett használni. 
Volt, aki átugrott felettük, volt, aki rájuk ugrott volt, aki gyorsan kerülte ki őket. Sok megoldás volt, s így az osztály nagy része átment. Kuro következett.
~Ha ráugrok, és úgy pattogok egyikről a másikra, akkor lesz elég időm.. ~
~ Unalmas vagy... had csináljam én..
~ Mindent elrontanál.
~ Dehogy... naa... Ivadékom... légyszii. 
~ Mondom, hogy nem! Ott maradsz!
A lány izgult, tudta, ha nem sikerül, abból hatalmas baja lesz. Lassan eluralkodott rajta a félelem, ahogy egyre közelebb került ahhoz, hogy ő jöjjön. „ Mi lesz, ha elrontom? Ha nem sikerül? Ha megbukok?” ... ezen gondolatok cikáztak az agyában. 
A sor előrehaladt, s a lány volt a következő. Kezei remegtek.. nem szokta meg ezt az érzést. Lába a földbegyökerezett. Nem tudott másra gondolni, csak arra, hogy mi lesz vele, ha elrontja. Közben meg se hallotta, amit az őrület magyarázott.
- Valaki.. segítsen.. – dadogta halkan. 
~Kérésed számomra parancs... 
A lány elvesztette uralmát a teste felett. Naoko átvette az irányítást. A zöldhajú szája a füléig felkúszott. szemei tágra nyíltak. A remegés abbamaradt, s átvette azt a nevetés. Nem érzett félelmet, se fájdalmat. 
- Kezdheted! – szólt a vizsgáztató, s elindította a stoppert.
A lány felnevetett. Kezei a föd felé lógtak, háta görbe volt. Egyik lábát hátra rakta, majd ellökte magát. Futott, amilyen gyorsan csak tudott. De nem ugrott fel az akadályok tetejére. Csak a szélükre rakta a lábát, s onnan rugaszkodott el. Így ugrált a szekrények között. Lendületesen, s boldogan. Mikor elég közel volt a célpontokhoz, ujján megpörgette a kunai- t majd a bábu felé dobta. Fejét oldalra hajtotta s csak nevetett. Már csak egy célpont maradt. Megállt a hozzá legközelebb eső akadály tetején, és pörgette a kést. Másik kezével pedig próbálta bemérni, hogy merre dobjon. Majd tekintete az ujjain ragadt. A kezében lévő fegyverrel megsebesítette felkarját, így azt kissé véresen dobta neki a bábunak. Majd a feladat elvégzése után leült a szekrény tetejére, s letörölte ujjával a vért. Egy ideig nézegette, majd azt is bevette a szájába. 
~Szar íze van.. 
~ Akkor ne nyalogasd!
~ De kíváncsi voltam... 
A lányt leszállították az akadályról, majd közölték vele, hogy átment. ennek hallatán az őrület visszahúzódott, s Kuro visszakapta a testét.
~Megmondtam, hogy megoldom...
~ Nem oldottál meg semmit! Hülyét csináltál belőlem!
~ Ajj... nyugi van kisanyám... élvezd, hogy sikerült.
~ Gyűlöllek!
~OO.. mindjárt elpirulok... 
A vizsga utolsó felvonása következett. Be kellett mutatni egy jutsut, ami jelen esetben a Henge no jutsu – Transzformációs technika volt. 
 A lány becsámborgott a terembe. Arcán nem látszott semmi rendkívüli, de belül hatalmas vitát folytatott. Naoko csak taglalta, hogy milyen tökéletesen teljesítette az előző feladatot, és, hogy ezt is neki kéne csinálnia. De Kuro nem engedett. Próbált uralkodni magán, s elnyomni a félelmeit. Mert ha félne, azzal csak az őrületét táplálná, s az megint átvenné felette a hatalmat.
A lány illedelmesen köszönt, majd bemutatkozott. Megformálta a megfelelő kézjelet, s átváltozott a vizsgabiztossá. A férfi tapsolt, majd közelebb hívta a diákot az asztalhoz. Kuro visszaváltozott, s odasétált. 
- Gratulálok! Shinobi lettél. – nyújtotta át az oklevelet s a fejpántot. 
A lány megköszönte, majd kiment a teremből. Végre ő is genin lett. Napokra el fog tudni szabadulni arról a pokli helyről.
~ Nehogy már örülni kezdj! A pokol nem ott van.. hanem a fejedben.. 
~ Nem izgat... téged még tudlak uralni...
~ Ja.. még... 
      
                          
                                  Valóság? Ugyan...           
                     „Egy angyal törött szárnyakkal, aki megtanult repülni” 
   
 
 Tíz év. Tíz kegyetlen év.  Tönkretettek egy ártatlan elmét. Egy szerencsétlen lányt. Kuro mostanra tizennégy éves lett. Meg tanult együtt élni Naoko- val. Bár még mindig gyűlöli őt, elfogadta, hogy a része. Együtt alkotnak egy egészet. Három éve eltiltották az úrfitól, aminek nem is kicsit örül. Végre egy kis nyugta van. Imád küldetésekre járni, s elszabadulni a börtönéből. Bár a legnagyobb fogva tartójától úgy néz ki, hogy sose fog megszabadulni. 
Szabadnap! Már amennyire szabad. Egy szolgáló életében ez a szó nem létezik. Összesen annyit jelent, hogy egész nap ott fog rostokolni a pokolban. De nem is akármilyen szenvedés ez... Mivel ő az egyetlen shinobi a házban, gyakorolnia kell a nemes fiával. Évekig nem kellett vele találkoznia.. de hát.. minden jónak vége szakad egyszer.
Biztos sok mindenkiben felmerült az a kérdés, hogy miért nem öli meg a nemeseket, vagy miért nem szökik el? A válasz egyszerű. Elszökni nem tud, mert a nemesek utána küldetnek felbérelt orrgyilkosokat, és árulásért megöletik. Amiért pedig nem csinálja ki a családot, az az, hogyha fény derül a halálukra, más nemesi család az összes szolgálójukat megöleti... ennyire egyszerű. Egy rakás bérgyilkos ellen, pedig egy gyenge lány, nem elég. 
Na de visszakanyarodva. A lány átvette egyenruháját, s magára aggatta a shinobi öltözetét. ebben sokkal szabadabban mozgott. Kiment a hátsókertbe, és várt. 
A nemes, röpke fél óra múlva megérkezett. Szolgálóit elküldte, hogy ne nézzék, de hallótávolságon belül maradjanak. 
- Kuro- chan... de rég láttalak.
~Tejszínseggű gennygombóc.. 
A lány meghajolt. 
- Hiányoztam? 
- Nem mondanám. 
- Mi ez a hangnem? Egy szavamba kerül s téged elvisznek!
- Egy mozdulatomba kerül és megöllek...
- De akkor téged is megöletnek!
- És az téged hol foglalkoztat? Te akkor már nem fogsz élni!
- De most le foglak győzni! 
- Azt nem hinném – nevetett.
- Miért? 
- Mert maga béna. 
- Tessék? Én egy zseni vagyok! Egy zseni, aki téged is bezáratott! Ha én nem lennék, te nem kerültél volna ebbe a csodás palotába?
- o... tehát a te hibád? 
~ Megöljük? Megölhetem? 
~ Nem.. még én is élni akarok! 
~ Értem.. de.. csak ,hogy tudd. Bármikor magammal ránthatlak, és átvehetem feletetted az irányítást... 
~Azt csak hiszed..
~ heh... csak figyeld meg csitrikém... 
- Én maga vagyok az igazság! Láttam már, hogy ,hogy harcolsz! 
- És.. te azt hiszed, hogy az valóság? 
A lány pár pillanat alatt a fiú mellett termett.
- Te láttál ebből bármit is? 
- Nem... Hogy csináltad?
- Na látod... 
- Te nem tudhatod, hogy milyen nehéz az életem, ebben a romlott világban! Semmit sem tehetek egyedül.. 
~ Engedd át... már nagyon irritál a kis rohadék... 
- Vannak álmaim! Erős leszek, és legyőzöm apámat! shinobi leszek akadémia nélkül is! Először téged foglak legyőzni! 
Kuro lassan a fiú elé sétált, majd önkénytelenül elmosolyodott.
- Álmok? Ugyan miről álmodsz te? Erőről? Bátorságról? Győzelemről? Ez mind felesleges! Ezek nem álmok, sőt még céloknak is satnyák. Sablonos szövegekkel próbálod belopni magad mások szívébe. Te, aki még sose éltél át semmi rosszat, akinek habosra nyalták a seggét a fényűző palotában, csak ne mond azt, hogy nehéz az életed! Csak ne akard megmagyarázni nekem, hogy miért romlott a világ! Penészedik a szemed előtt logó függöny vagy mi? Elfogyott a tejszínhab a hűtőből és máris leugrasz az erkélyről?
- Hogy mersz így beszélni velem?
- Mindenkinek vannak álmai... erő.. bátorság... de nem tudtok ti semmit! Csak ne álmodjatok, miközben mindenetek megvan!
- Hívatom a szolgálókat!
- Tudod mit? Leszarom. Olyan szinten nem érdekel! 
~ Vigyázz... megint bezárat..
~ Oo.. isten ments, hogy megint kettesben legyek veled.. előbb rágom át a falat, mint, hogy egy óránál tovább egyedül maradjak veled!
~ Ez most szíven ütött gennygombóc! 
- Nem attól lesz erős, hogy tud kiabálni a szolgáknak! 
- Rendben! Ha legyőzöl, nem hívatom őket! 
- Értettem. – ugrott hátra.
~Én jövök?
~ Te megölnéd..
~ Dehogy.. csak megkóstolnám..
~ Hogy aztán nekem legyen hasmenésem? Kössz nem.. 
- Kezdhetjük! - Üvöltött a nemes.
A lánynak nem kellett sok idő, hogy a fiú mögé kerüljön. Lehet, hogy gyenge, de gyors. Nekidőlt a hátának és csak nevetett. 
- Ennyi idő alatt, már meghaltál volna. 
- Túl gyors voltál! 
- Ez van... – mondta a lány, majd elindult, vissza a házba. – Majd legközelebb! 
  Este volt már, mindenki aludt. Csak Kuro- nak nem jött álom a szemére. Volt még egy beteljesítetlen feladata. Halkan felsétált a lépcsőkön, egészen a harmadik emeletig, ügyelve arra, hogy senkit ne keltsen fel. 
Benyitott a szobába, amit már jól ismert. A büntetéseket végző ember, abban a szobában lakott. Ott aludt, s ott élt. Kuro becsukta maga mögött a hangszigetelt ajtót, s leült a már ismert három lábú székre.
~Én jövök! Add át!
~ Kussolj
~Idióta! Azt mondtam, hogy add ide!
~ Majd! Most maradj nyugton! 
- Halihó! – mondta, majd felrakta fejére a kapucnit.
A férfi kinyitotta szemeit, majd ijedten ült fel a látványtól.
- Ki vagy te? Mit keresel itt? Mit akarsz tőlem? 
~sablonkérdééseeek! 
- Már meg se ismer? Pedig annyiszor jártam itt... tudja.. én vagyok az a zöld hajú lány.. 
- Mit akarsz tőlem?
- Nem is tudom..
~A lelkedet! A lelkedet! 
~ Kussolj már! Nem tudok tőled gondolkodni!
- Emlékszik, hogy mennyit bántott?  Kárpótlásért jöttem. 
- Mi? Ez nem lehet igaz! Egy erőtlen kislány vagy! Láttam, hogy milyen könnyen törnek el a csontjaid!
- Tényleg valóság az, amit a saját szemeddel látsz? ? Látod a gonosz valóságot? Látod a fájdalmakat az utcákon? A félelmet a házakban? A hierarchiát? Belelátsz az emberekbe? Látod a sorsukat? Látod az emlékeiket? Látod, hogy milyen fájdalmat éltek át? Látod, hogy mi tette őket azzá, akik? Nem? Gondoltam... Épphogy csak nem vagy vak... 
- De mit akarsz?
- Szabadságot... feloldozást a láncok alól..
~Balf**z! Nem ez volt a kérdés! 
~Mi?
~ Itt filozofálgatsz össze- vissza, miközben csak azt kérdezte, hogy mit akarsz tőle!
- Amúgy.. miért vagy itt... ömm.. mi is a neved?
- A nevem? Melyik? Tudja.. kettő volt... bár az elsőre nem emlékszem... de tudom, hogy volt...,sőt, arra sem emlékszem, hogy ki adta nekem ezt a nevet... és azt se tudom, hogy miért.     
~Megint nem ez volt a kérdés! 
~ Tök mindegy! Na.. eleget beszéltem... mehetsz..
~ Na, végre.. azt hittem, hogy sose szólítasz! Megmondtam! Hívni fogsz! Kellek neked, kell neked az őrület! Ölni akarsz! 
~ Sose mondtam ilyet...
~ De vágysz rá...
- Na apus... játszunk egy kicsit – a lány megváltozott. Mosolygott, talán túlzottan is. Felállt. A kapucni leesett fejéről, s így megvillantak ragyogó, mégis ijesztő szemei. Lassan a férfi felé sétált, s leült mellé. A férfi nem igazán félt, mivel ő csak egy kislány.
Ez a kislány az ember felé fordította a fejét, majd megnyalta az arcát. 
~Ha gyomorrontásom lesz miattad, kicsinállak.
~Jó tudom.. 
- Szar ízed van... – állt fel. – nem kár érted.. 
A lány elsétált a késekig, s különböző fájdalmat okozó büntető fegyverekhez. Összeszedett egy kést, majd visszasétált, s leült a férfi mellé.
- Ezek vicces tárgyak... játszhatok velük? – mosolygott
- Nem gyerekeknek valók! Tedd le! 
 - Ookké! – mondta majd beleszúrta a kést, az ember combjába. – leraktam.  
A lány csak nevetett. Kihúzta kést, majd magához vette. Az ember, tudta, hogy ez már nem móka. Felállt, s magához vett egy fegyvert. 
- Bekeményítünk? 
A zöldhajú a férfi mögé futott, majd a pengét beleszúrta hátába, s a gerince mentén végighúzta. Majd ujjával letörölt pár csepp vért, s megkóstolta.
- Blee... nagyon rossz ízű.. 
Az ember a fájdalomtól a földre esett.
- Jó érzés? 
A lány ráállt a hátára, s ugrálni kezdett...
- Ez vicces! – nevetett, miközben cipőjét lassan elterítette a vörös folyadék.
Letérdelt, s megfogta az ember füleit, majd egyenként lenyeste őket. Leugrott, s megállt a férfi előtt. A füleket a sajátjaihoz tartotta, s nevetve táncolt. 
- Duplafülű vagyok – mosolygott. 
Majd abbahagyta az ugrálást s leguggolt áldozata elé. 
- Visszaadjam? 
A férfi a fájdalomtól nem tudott megszólalni. Közben a lány, beletömte szájába a füleit, így végleg beszédképtelenné vált.  Majd felnyeste a talpát, a tenyerét s a fejtetőjét. Bőrét szépen lehajtogatta. 
Mikor végzett, hátrébb állt, hogy meglesse a látványt. 
- Jó érzés? – nevetett- Örültem, hogy megismerhettem. 
A zöldhajú elvágta a torkát. A férfiből örökre elszállt az élet, s csak egy élettelen vázat hagyott maga után. A gyerek visszarendezte a bőrét, kivette szájából a füleit, s otthagyta őt. 
Kuro visszavette az irányítást teste fölött, majd elintézte a maradék teendőt. Az általa használt fegyvereket lemosta, majd egy törölköző segítségével visszahelyezett mindent a helyére. A vért lemosta ruháiról a férfi kádjában, s ő maga is megfürdött. Majd mikor mindennel végzett tisztán, s hangtalanul kiment, becsukta az ajtót, majd visszament pincébe. A hangszigetelt ajtónak hála, senki nem ébredt fel. A lány pedig bebújt az ágyába, és mintha mi sem történt volna, elaludt.
Másnap, mindenki megrémült, s keresték a tettest. De végül az ügyre nem derült fény. a nemeseket nem foglalkoztatta, hiszen ő is csak egy volt a sok közül, majd vesz másikat. 
A szolgálók pedig örültek, hogy megszabadultak tőle. Bár nem tudták ki tette ezt, csak úgy nevezték „angyal”. Mivel, megölte a legszennyezettebb létformát, aki a földre született.
 
~Néézd balfék! Örülnek nekem! 
~ Tudod,  már nem emlékszem arra, hogy régen, hogy hívtak... De végre... végre rájöttem a mostani nevem igazi jelentésére. Kuro... jelentése: fekete. Ez a legsötétebb szín... Tehát sötétség... ez vagyok én... az őrült sötétség.... és minden pillanatát élvezem~ Mosolyodott el.
~ Félreértés ne essék unalmas kis filozófusom, a sötétség én vagyok... nélkülem nem lennél ilyen! De ne félj... hamarosan.. hamarosan magammal rántalak.. s az enyém leszel... 
~ Nem.. fogva tartalak, amíg ép az elmém..
~ Már mondtam, te értetlen barom... az elméd már rég nem ép... bekebelezte az őrület... 
 
// Egy buksisimi és egy zacskó keksz annak a kitartó staffnak, aki végigszenvedte az irományom^^//